Született Végváron
(Temes m.) 1941. március 19-én. Önvallomásából: "Szüleim,
István és Zsófia 17 hektáron gazdálkodó földművesek, kulákok,
később, a gazdaságuk szocialista felszámolása után gyári
munkások Temesváron, ahová költöztünk. Szülőfalumban végeztem
el az I-IV. osztályt, ezután Gátalján és Temesváron folytattam
tanulmányaim román tannyelvű iskolákban, abból a szülői
meggondolásból, hogy ekképpen szebb jövőnek nézhetek elébe.
Román középiskolába viszont nem vettek fel, így szerencsémre,
ha nem is zökkenő mentesen, visszakerülhettem anyanyelvi
közegembe. Temesváron érettségiztem, a kolozsvári Babes-Bolyai
Tudományegyetemen szereztem magyartanári diplomát, 1965-ben. Ettől
kezdve magyar nyelvet és irodalmat tanítottam Újtusnádon,
Resicabányán, Temesrékáson, Bodófalván, Végváron. Utolsó
munkahelyem több mint tíz évig a temesvári Bartók Béla Elméleti
Líceum volt." * Verseskönyvei a temesvári Facla Kiadó
(Üveges, 1983), az aradi Irodalmi Jelen Könyvek (Gondolatok
a hölgytárban, 2004; Egy könnyű garni, 2005; Concertino c.
kétnyelvű kötet, 2007.) és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó
(Nirvána gombostűje, 2009.) gondozásában jelentek meg.
Tagja a Romániai Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók
Ligájának.
Versmondó
Mátray Lászlónak
A tér megborzong, ha ajkadról
áramlani kezdnek a hangok,
megfeledkezve már mindenről
csak ringatsz, rengetsz száz harangot,
minden szónál, mondatnál másképp
feszül meg és ernyed el az ideg,
tavaszba nyílik egy, de árnya
hókristályokká lehelve zizeg,
mintha néhány hangszínbe sirül
minden volt érzelem és gondolat,
világ végén milliárd sornyit
ki egy fennmaradt versbe oltogat
Homérosztól máig világló
emlékezettel, hogy achájok
szeméről szavanként ritkuló
ködökben röppen fel a hályog,
akárha víg Anakreóntól
Vitézig egy kortynyi bordal elég
öblíteni gyöngyöző örömöt
vagy bánatot, mikor házunk leég,
és elmúlást, Omar Khajjánnal
pohárt koccintva lázzal össze,
feledni mámorok hevében
elég a szilaj vágyak öble,
úgy zeng szavad, vagy mennydörögve
kong ércesen, mint félrevert harang,
akárha legutolsó versben
hajózik együtt nagy és kis kaland.
Szó hercege
Lakj pörgő porszem kéklő szigetén,
hol alkonyba fut ezer délután
verssorba fűzött hangulat egén
hajnalba váltva gyors egymásután.
Lakásod legyen búvó pillanat,
hópelyhek táncán fehér menedék,
kristályablakon kósza pirkadat
derítsen szívre hangtalan zenét.
Lakásod legyen dalok dallama,
mely csöndre szőtte mohaszőnyegét,
hol gondolat kecsesen hajlana,
ha szó hercege kéri a kezét.
Lakjál a tisztás fűszála tövén,
fejed fölé mely szédülten lobog,
s ha töri, zúzza vaddisznó, bölény,
eléghet véled, mint a verssorok.
Ihlettől ihletig
Röpke sugallat szétporló planétái
között érsz
botladozó, csonkult ceruzáddal a
kétes egészhez,
tán a nagy Isten is így ül
csillagokat huzigálva
gyűrt felhőgomolyok közt íróasztala
lapján,
míg nemesebb nem akad kéznél pazarul
beragyogni
bár egy elektron méretű bolygó
pillanatát is,
merre halandók bólogató, kábult
tömegével
rándul a reggeli járat villamosokkal
a térre,
és csenevész kertekben műgonddal
gügye kertész
ágyást ró sebesen hűlt bolygónak
talajába
szórva esetleg alkony után is homloka
gyöngyét,
hátha seszínű törpe virága
kigyúlna pirosra,
…ily csoda, persze, valószínűbb
teleholdnál,
mely kifehérült lelkét hajtja
kacéran az ágra:
fodrain átüt harmatozó csöpp csokra
pirulva,
nem láthatja meg ő sem az arcot túl
a Tejúton
pezsgő tűzitalát kavarintó égi
kupától,
ámbár sejti, a porka göröngyét
mennyei ihlet
készti ragyogni derűvel, s épp nem
semmi a káoszt
Isten partnereként így átrendezni
világgá.
József Attila üdvözlése
„Arról van
szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak
férfiak maradjunk
és nők a nők
– szabadok, kedvesek
s mind
ember, mert az egyre kevesebb…”
J.A.
Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,
halkan lépkedve járulunk elébed
gyermekek, ifjak és őszülő vének,
serdülő, repeső, kérges remények
hallgatni szavadat mindannyian,
befagyott búbánat hogyha rian…
ülnénk mi melléd, ha ring a Tatár,
bámulva mi mindent ringat az ár,
paprikát, zöldet és almát és
dinnyét,
szerelem fényét mindenségen innét,
s túl, midőn ágakból szőtt erezet
táplálni kezdi a tág tereket,
nevetnénk magunkat mint elefántot,
amely nagy fülével emberré vált
ott,
vagy csak épp megkérnénk, hogy
velünk hallgasd,
elveszett agancsért mint sír a
szarvas,
faggatnánk: rút éj világot hazához
lel-e nappalként ölelni magához,
kinek a nevében kéri a nemzet
áldását, aki csak háborút nemzett,
sóváran mi végre bérli a kozmoszt,
aki szakadásra másikat hoz most,
hazugság meddig lesz igaz szegénynek,
amit nyakába varrtak a kevélyek.
Kérnénk, kezedet helyezd homlokunkra,
viszállyal szégyen ne gyűljön
bajunkra,
törjél lelken be minden kirakatot,
melynek bordáin ördög
csúszkálhatott,
minden időben szíveddel szeressünk,
mintha előtte hét napig nem ettünk,
áldásod nyújtva szólíts a nevemen,
szálljon arcunkra szellem és
szerelem,
s mint ki szűzi pőrén fizetett
hittel,
világ világán maradj velünk hittel.
2005.
Bartók szülőhelye körül
Mondják, hogy született zenétlen
tájon,
kiben a mindenség zenélhet fájón,
bérelt ház fogadta, bérbe fényes
eget
hajtott fölé Isten, zongorafedelet,
legyen csillagokkal tele a lanka,
merre nádassal bujdokol Aranka,
ahol századokból virágzó balladák
lengetik szirmaik kivérző harmatát,
merre ütőhangszer élesen csattan
embert emésztő háborús iszapban,
amikor léleknek hegedűsikolyát
elnyomja fűrészhang, reccsenő
csigolyák,
döngjön visszhangzó csűrök
koncertterme,
mikor a jóság átkozódik benne,
mert hol a borzalom nászünnepet ület,
pogány villámlással csap be a
feszület…
törékeny derűnek, mint székely este
csendjét a földön hiába kereste,
csikorgó boltozat, üstdob egyetemes
szívdobbanására sírta: szeress,
szeress,
játszotta egyre átlátszóbb kezekkel
azt, ami halálon túl sem ereszt el,
mert sok adatik keserves hazából,
annak, ki reményt visszafele számol
Mondják, hogy aszkéta, Kőrösi
Csoma, szent,
kilenc szarvasokkal ki végtelenbe
ment,
nyomán népdalok szárnyalnak,
kolindák
körül lebegő piros szederindák,
mondják, ha tisztaság szemében
izzik,
hóvirág gyökere terjed a szívig,
ahol világra jött, zenétlen tájon,
kiben a mindenség zenélhet fájón.
2006.
A Föld, a Múzsa
Tebenned bízott eleitől fogva,
mikor betűk se voltanak egyébként,
az ágyékát, hogy írnád át
vadonba,
s kezedből szökne égre keble
hegyként.
Most tündököl, Uram, az alkotásod,
s a Föld, a Múzsa nap mint nap
szerelmet:
bokor, fű, tenger – kék egű
képmásod,
olajfoltos szivárványokba lenget.
Formálhatsz szőke napsütést,
folyókat,
mik hűtlenségtől percekig megóvnak,
teremtesz újra újabb perfidet,
bujálkodót, ki pezsdíti a véred,
magad is érte százszor elcseréled –,
amíg igaznak végül elhitet.
Újszülött unokáknak
I.
álmod a kusza
időtlenség folyamát
keresztülúszta
II.
hangod a méhnek
szent univerzumából
visszhangzó ének
III.
lámpa fényébe
fogódzik párás szemed
perce, fényéve
IV.
hangkavalkádból
fülecskéd egy szívritmust
ismer akárhol
V.
sírás a nyelved,
amely volt édenből még
visszaperelhet
VI.
diónyi öklöd
szorítja a világot,
hiszen öröklöd
VII.
mozdulatodra
szétnyílik a pólya és
tengerek fodra
VIII.
levegőn talpad
piros nyomot taposva
felfelé kaptat
IX.
alig van múltad,
fürkésszük a mosolyod,
kitől tanultad
X.
amikor alszol,
kisimul a mindenség
ránca az arcon
