Kőből, fából, emlékből...

Sorok Ferencz Imre történelmi emlékkönyvébe

1. A költői létezésnek és életérzésnek furcsa szakaszai vannak; ezért nem is érdemes mindenáron megirigyelni a versíró embert. Mert igaz, hogy ő valami olyat tud, ami nekünk – úgy érezzük – nem adatott meg, viszont miénk a vers valódi megélésének az élménye, amely már nem gyötrődés, szenvedés és merő kételkedés, hanem maga a műélvezet.

Pedig a költő maga is hozzánk hasonló ember, fiziológiai működése nagyjából ugyanazokon az elveken alapul, mint a miénk, a gondolatai szintén agytekervényeiben születnek meg, őhozzá is bekopogtatnak a víz- vagy a gázdíjért, és neki is bankautomata számolja ki a pénzt.

Csakhogy a költőnél mindez melléktevékenység. Fontos, de muszáj-cselekvés. Mindebből nem lesz vers – vagy mégis?

2. A költő életében van időszak, amikor azt érzi, hogy neki feszt muszáj mindenből verset írnia, mert különben megáll körülötte az élet. Ez eltart egy ideig, kinél korábban, kinél későbben üt az óra, amelyben rájön, hogy teljesen fölöslegesen írta halomra verseit, lökte azokat oda szinte bagóért az emberiség elé, mert a kutya se törődik vele; talán már ő maga sem – legalábbis, ahogyan illene.

Amennyiben szerencséje van a költőnek, beérkezhet aztán egy olyan szakaszba is, melyben ámulva tapasztalja, hogy verset írnia ugyan nem érdemes, de – kell! A többit pedig elvégzi az idő...

3. Ferencz Imre szerencsésen megérte ezt a kort. Úgy is lehet mondani: kiállta a hétpróbát (ami esetünkben ugyan nem több háromnál, de felér a héttel).

Táncoló kövek című legutóbbi verseskötete (Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015), bár a víztükör felszínére tovahajigált színes kavicsok szövéséből nőtt ki, jóval több csokorba gyűjtött versek egyszerű halmazánál; személy szerint egy jól körülhatárolt és átgondolt történelmi emlékkönyvre emlékeztet. Persze, ettől a vers még vers marad, a szerző pedig költő, viszont amit nekünk elmond, azt nem képes egyszerűen átereszteni magán az olvasó: felépül benne ugyanis olvasás közben egy lírai eszközökkel reprodukált, összetett eleven világ, amely tartalmazza a legfontosabb történelmi igazságokat a létezésről, a haladásról, a hagyományról, az emberségről, a (székely) faluról, a szegénységről, a szülőkről, az örökségről és a ragaszkodó hűségről.

Olyan emlékeiből farag meg előttünk „táncoló köveket” a költő, melyek életének meghatározó pillanataihoz kapcsolódnak, de valami furcsa áttétel és szuggesztió folytán e pillanatok képesek ráépülni az olvasó saját emlékeire.

Ferencz Imre akaratlanul is arról győz meg, hogy az ő szövése egyúttal az enyém is, hiszen azzal, hogy bepillanthatok, verseit olvasva, az ő történelmi rekonstrukciójába, magam is részesévé válok a megidézett múltnak, amelynek tanulságai bennem épp úgy maradandó nyomot hagynak.

4. Verseskönyvet olvasva, ritkán találkozni ennyire szervesen összefonódó, ennyire egymásból kinövő, máskor szorosan egymásba kapaszkodó gyökérzetű-lombozatú vers-egyedekkel, amelyek egyfelől a saját lábukon is tökéletesen megállnak, másfelől teljes pompájukban összefonódva, együttes létezésükben érzékelhetők igazán. Ez az egy talajból sarjadottság, a közös sors teremtette együvé tartozás az egy tömbből faragott, vagy a nagyon jól illesztett részdarabokból álló méretes szoborkompozíciókat idézi, amelyek időben és térben egyaránt terjeszkednek és folyamatukban ábrázolják a teremtő szándékot.

5. Az egyik leghétköznapibb példa a kötetből: A város megidézése. Önmagában alig mond többet a költő Kézdivásárhelyhez köthető első élményeinek rögzítésénél. Csakhogy visszapillantva, a szerző rendszerint nem csak a múlt kútjába hajol be jó mélyen, mivel kutató tekintetét elvezeti a jelenig, sőt a jövő ködén is megpróbál áthatolni, ezáltal kölcsönözve történelmi távlatot mindannak, ami életében élményként rázúdult, illetve ami abból még kikövetkeztethető.

Ne feledjük viszont, hogy fenti versnek törvényszerűen – s nem csupán formálisan –létezik egy előzménye is, az Impér, a régi út című poéma, mely ugyanazzal az alkotói módszerrel készült: a gyermekkorig visszajátszott múlt (Hol volt, hol nem volt, / volt egyszer egy bolt / ott vásároltuk / a gyufát a sót / a lámpabelet / a petróleumot) archaikus-mesehangulatú képe és élményvilága szinte észrevétlenül tűnik át a jelenbe, amely annyira eltörölte a nagyon erős, meghatározó tegnapi benyomásokat, hogy aki mindazt átélte, úgy érezheti, hogy teljesen kihúzták alóla a szőnyeget. A régi út, akár az új is, elvezet bennünket a megidézett Városig, de milyen áldozatokkal! És milyen áron! Hiszen semmit sem lehet visszahozni, ami elúszott az idő sodrán, s a levont tanulság az egyedüli, ami lelki gazdagodást hozhat:

hol voltam hol nem voltam én

s ma már aszfalt felett

se por se sár

nincsen már nyomom

és Isten sem vesz már mintát

semmiről

talán már fent

az az égi suszteráj

is rég csődöt mondott

és bezárt -

6. A szülőfalu, a szülőhely, az emberré válás meghatározó közegeinek személyei, a szomszédok, a rokonok, az egykori jóbarátok, testvérek, koldusok, falubolond, a kászoni udvarnépe, szülők, a gyermek-, ifjú- és öregkor jelentéses történeteiből, emlékeiből válik táncoló kő a jól strukturált kötetben, amiket hiába hajít el magától a költő, mert röptükön túl, természetüknél fogva, ezúttal bumerángként térnek vissza.

A gyerekkori szövés abban különbözik a költői megidézés gesztusától, hogy a hajdani, valóságos kövek vízen való kecses szökdécselése látványos mozdulat-ívét őrzi, az emlék pedig már a visszatérés esélyeit is elénk vetíti.

Sajátos eljárás Ferencz Imrénél: tetteinek summáját mérlegelve, egyúttal egy korszak, egy embercsoport, egy összetartozó közösség felelősségével is számot vet: a Szervezők, a Szerszámfák, s nem utolsósorban a Könyvek, majd az erőteljesen lírai Adalék beszédes példái ennek a felelősségvállalásnak.

7. A kötet verseitől mélységesen idegen mindenfajta múlton csüngő nosztalgia. Ferencz Imre csöppet sem nosztalgikus költő: tudja, hogy az elcsorgott vizet fölösleges siratni, viszont nem lehetetlen megidézni, tudatosítani lehet, hogy az az ember részéről az egyedüli értelmes dolog, ha múltját vállalva – korrigálja a jövőt. Az ő eszköze ehhez nem a visszasírás, hanem a megrendítés. (Amit a régi jó görögök egymás között katarzisnak neveztek...) Ez az eszköz működteti szinte kivétel nélkül az egész verseskönyvet, amelynek tematikai egysége még csak növeli a költői hatást. Ezért tud hiteles lenni akkor is, amikor a kidőlt-bedőlt kerítésekről, a pusztuló paraszti társadalomról versel, vagy amikor a Lóhalála, illetve a Bici című, nagy ívű gyászverseit megírja. Olyan darabjai ezek a könyvnek, melyekből a kétségbeesést teljesen kioldja a Ferencz-féle líra józan valóságközelisége.

8. A kötet, amit akár verses regényként is olvashatunk, véleményem szerint A látogató éjszakája című poémában teljesedik ki, feljutván arra a csúcsra, ahonnan végignézhetünk az előzményekben bemutatott részek láncolatán. A hatásosabb meggyőzéshez az egész verset idézni kellene, de mi végre, ha majd amúgy is kézbe vesszük a verseskönyvet? (Hiszen mindazzal, amit mostanig elmondtunk, egyre csak erre buzdítottunk.) A nyílt költői számadás attól lesz igazán hatásos, hogy a szerző nem csupán alkotóként vall az őt elindító vidék pusztulásáról és az ebben (el)játszott felelősségéről, de leszármazottként is szembenéz a rá maradt hagyománnyal, az örökséggel, megfogalmazva történelmi emlékkönyvének kvintesszenciáját:

nem tudtam elaludni

nem jött álom a szememre

2013. július 23-ra virradólag

se tévé se rádió se újság

nem tudtam hogy mi történik a nagyvilágban

csak azt tudtam hogy minden

megismételhetetlen

és visszahozhatatlan

csak azt tudtam hogy elkerülhetetlen

az emléktelenítés s majd a fűnyirógép után

a füvet a kukába dobják és hogy nincs kizárva

hogy az utolsó éjszakám volt ez a szülői házban

amely majd kedvező áron eladó lesz és mindenek

mellett alkudható is mert nagyon-nagyon

belejöttünk már a megalkuvásba –

Úgy tűnik, nincsen megoldást, s Ferencz Imre nem keres se derűs véget, se felmentést. Amiért kiáll teljes erőből és tisztánlátásával e kőből, fából, emlékből építkező súlyos kötetben: az a szembenézés. A felvállalás. Akkor is, ha az élet táncoló kövei már messzire szálltak...

U. i. A 2012-ben magánkiadásban megjelent Pakli című kötetéről írva az Új Magyar Szó internetes lapján, pár évvel ezelőtt megállapítottam, hogy Ferencz Imre olyan jellegzetes verseszményt követ, amely „elsősorban a gondolati tisztaságot, az erkölcsi-érzelmi megtisztulást helyezi előtérbe és avatja következetesen rendezőelvvé, /s ami/ nem kötelezően vág egybe a verbalizmussal és az agitatív törekvésekkel, föltéve ha mindabban, amit követ, hiteles és őszinte.” Legutolsó kötete, a Táncoló kövek már tagadhatatlanul e törekvés kiteljesedésének a jegyében született. Rendszerváltás utáni költészetünk egyik csúcsteljesítményét köszönthetjük benne.

Forrás: Hargita Népe, 2016. február 11.

Szebben is élhettünk volna avagy van-e kisebbségi költészet?

(Olvasónapló)

Harminc évvel ezelőtt még büszkén felemelt fővel válaszoltunk volna egy ilyen kérdésre azzal, hogy - IGEN, VAN! Éppen csak nem lehetett leírni, nyilvánosan kimondani ott, ahol ez a költészet valóban létezett; s talán még létezik ma is, bár a globalizálás üstjében ma minden összekeveredik. És ez nem csak európára vonatkozik, hanem a Kárpát-medencére is. Az Illyés Gyula szorgalmazta "haza a magasban" a rendszerváltás előtt a határon túli kisebbségekhez való közeledés, az odafigyelés, a szolidaritás értékeire helyezte a hangsúlyt. A rendszerváltás után e természetes kényszer rövid idő alatt szinte magamagától megszűnt, saját hamvaiba roskadt...

Miért van, ha nincs?

Ferencz Imre: Bagoly (almafa)

Ma már anakronizmus kisebbségi költészetről (irodalomról) beszélni. Ha geográfiailag-közigazgatásilag nem is vagyunk egy akolban, a szellem már jócskán megteremtette a maga átjárható tartományát, s az egységes magyar irodalom-költészet égisze alá minden besöprődik, ami magyar nyelven a Kárpát-medencében alkotásként létrejön. Hogy aztán abból mikor lesz valós értékrend, odafigyelés és pótlólagos felbecsülés, az egyelőre nem sokakat izgat - mondhatni a már eleve egységben gondolkozók és értékintegrálók mint amilyen pl. Ilia Mihály professzor, vagy sok tekintetben Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, a "kisebbségben is kisebbséget" alkotnak. Bizony, fehér hollók.

Pedig ha jól megnézzük, ez a sokat emlegetett és üdvözölt egység egyben merő látszat, hiszen amit formálisan ugyan megteremt a nyelv, azt az egységet mindjárt lehetetlenné teszi a szerzők világlátása, esztétikai meggyőződése, alkotói közege, baráti, dac- és védszövetségi társasága, múltja, anyagi és egyéb érdekeltsége - és még annyi minden! Mindez pedig nem csak meglátszik az alkotások jellegén, de határozottan és felismerhetően disztingvál, elkülönít, kisebb-nagyobb táborokba sorol. Ami pedig a legnagyobb átka e globalizált korszaknak, hogy a folyamatban oly sokat tenni tudó figyelemfelkeltés, recenziós tevékenység szinte teljes egészében a kiadók marketingjét szolgáló érdekhálóba került, megbízhatatlan és alkalomszerű; kimondottan csak felületes tájékozódásra jó.

Egy magányos, kóbor poéta

Ferencz Imre: Önarckép (diófa)

A fent vázolt körülmények s a különböző táborok között kóvályognak, helyüket nem találva, státusuk szerint számkivetve a magányos, kóbor poéták, akik csak egyetlen csillagot, istenséget és múzsát ismernek el: a költészetet magát. És e mellett következetesen kitartanak, még akkor is, ha ebből - az erkölcsi elégtételt leszámítva - semmilyen előnyük nem származik. Egy ilyen magányos lovagnak látom a Csíkszeredában élő Ferencz Imrét, a Székelyföld c. folyóirat idei költészeti díjasát.

Azon túl, hogy 2012-ben két verseskötete is napvilágot látott (Madárkirakat - Pallas-Akadémia, Pakli - Alutus, magánkiadás), Ferencz Imre nem az a költő, aki csak úgy ontja a verseket. Megvárja az ihlet rendszerint télre időzített pillanatát, s akkor - amennyiben késztetése támad - kiírja magából mindazt, ami őt emberileg-költőileg feszíti. Nem sokat törődik a közönséggel: ha versvilága történetesen találkozik a gyermekek érdeklődésével, akkor őszinte örömmel fordul feléjük, de üzenetével az olvasótábor teljességéhez szól, s a hatás nem is marad el.

(Jelen voltam Madárkirakat c. kötetének egyik bemutatóján. A könyv maga 34 versből álló, különböző madárfajok jellemzésére hangolt, illusztrált gyermekverskötet, ám az érdeklődők között szép számmal voltak felnőttek és idősek, környezetvédő gondolatokat és szenvedélyeket osztó olvasók, akik szintén érintve érezték magukat a költői mondanivaló által. Emlékezetemben megőriztem a szerző konfesszióját, amelyben úgy magyarázta költői érdeklődését a madarak iránt, hogy valószínűleg előző életében maga is madár volt, most meg a szószólójuk kíván lenni… Verseit egyfajta vezeklésnek nevezte amiatt, hogy gyermekkorában, pajtásaival, a felnőttek gerjesztette hangulattól is befolyásolva, számos madárnak – különösen verébnek /bár egyesek szerint az nem madár/ – okozott fölötte kínos perceket…)

Hatalmas könnycsepp

Másik kötetét, a szerény kiállítású Paklit saját zsebbe nyúlva adta ki az Alutus nyomda segítségével; bevallása szerint nem volt szíve "megpályáztatni" zömmel az utóbbi két évben született verseit, amelyekről úgy érezte, hogy nem kellene éveket várniuk, amíg összegyűjtve olvasó elé kerülhetnek. Ezzel pedig fontos igazságra tapintott rá, nevezetesen arra, hogy paradox módon, a tartós lírai értékek nincsenek kötelező módon egyenes arányban az időtlenséggel, a túlesztétizált elvontsággal. Vagyis egy olyan verseszmény, amely elsősorban a gondolati tisztaságot, az erkölcsi-érzelmi megtisztulást helyezi előtérbe és avatja következetesen rendezőelvvé, nem kötelezően vág egybe a verbalizmussal és az agitatív törekvésekkel, föltéve ha mindabban, amit követ, hiteles és őszinte.

Ferencz Imre pedig nem csak szókimondó, hanem őszinte költő is. Az ő esetében ugyanis az őszinteség nem a másokkal szembeni gátlástalanságot és kíméletlenséget jelenti, hanem az önmagunkkal szembeni igényességet, saját léthelyzetünk és cselekvéseink tisztán látó kritikáját. És ebben áll az ő igazi, letagadhatatlan kisebbségi volta. E minőségében ugyanis már-már alig vannak elődei, kortársai, de követői sem. Sajátos hangvételét, cicomázatlan, erkölcsi fogantatású irályát nehéz leképezni, szabályokba kódolni. Furcsa módon, a Székelyföld-díj átadásakor elhangzott laudáció is félig-meddig olyasmiért méltatta, ami ugyan benne rejlik Ferencz Imre költészetében, de nem föltétlen és kimondott értékteremtő szerepben; az ő ún. "székelysége", fafaragások iránti - akár gyakorlati - affinitása, továbbá enyhén mitizált külső megjelenése járulékos elemei ugyan személyiségének, de nem ettől válik jó költővé; annál inkább azáltal díjazni és megszívlelni való az ő poétikai törekvése, hogy szó- és gondolattömbjeit egyenesen a saját anyagából "faragja", ami távolról sem fájdalommentes művelet. A fájdalom ellenszere a költőnél pedig a fanyar humor, a helyenként felvillanó groteszk fintor, amely az emelkedettséget megóvja attól, hogy kincstárivá lehessen. Érdekes nyomon követni, egymás mellé illesztve, kétféle változatban is ezt a fajta szemléletmódot. Mind a Dúdoló, mind az Ecce homo ugyanabból a számonkérő szemszögből világít rá a legjobb emberi törekvések gyarló földi voltára: a mintaszerű élet, a megálmodott eszmények felé vezető út is gyarlóságokkal, botlásokkal van kikövezve.

"Ha nem jártunk volna sárban / lakhattunk volna a várban // ha nem jártunk volna porban / most nem ülnénk itt a torban // ha nem kísért volna ármány / most is állhatnánk a vártán // jobban is élhettünk volna / ha nincs olyan távol Tolna // szebben is élhettünk volna / egy képzeletbeli korban -" (Dúdoló)

S ugyanez, némileg fenköltebben:

"A saját sorsának volt ő is a kovácsa / már zsenge korában kezébe vette a nagypörölyt / s ütötte a vasat amíg az izzott / s közben szüntelenül húzta a fújatót / percig sem hagyta kialudni a tüzet / célt tűzött ki maga elé / utat épített és célját követte / s nem hagyta hogy valaki őt / más irányba terelje / hajlékot épített a feje fölé / hogy ne legyen hajléktalan / és szüleit felnevelte tisztességgel / hogy ne legyen árva / templomba járt imádkozott / hogy senki se mondhassa róla istentelen / a halhatatlanság reményét szeretetteljes / mosollyal táplálta magában mindvégig / a tálentumot amit kapott nem bízta / kalmárra uzsorásra mégcsak lottót sem / vásárolt bár megálmodta a számokat / nem kapott vitézségi kisezüstöt / bár hősiesség volt leélni / tisztességben becsületben az életet / s hogy halála előtt már évekkel korábban / megvásárolta a temetőben a sírhelyét / és síremléket állíttatott a nevével és / a születési dátumával / túlzott buzgóságnak sem tekinthető / nem elmarasztalandó / elfogadható magyarázat erre az volt hogy / szíve kevéske bizalmatlanságot táplált / az utókort illetően vagyis / minden erénye mellett / gyarló volt ő is kissé mert nem tett / kivételt vele sem / a Teremtő -" (Ecce homo)

Néhány verset leszámítva, a Pakli igazából az erdélyi magyar (székelyföldi) értelmiségi önvizsgálatának kórlapjaiból áll össze. A vizsgálat mindig a lírai én-re, olykor annak többesére, a mi-re utal. Amikor Jelentés-t készít, az önmagáról szól, arról, hogy mennyit aludt s mennyit volt ébren életében s ez mennyiben vitte előre a világot. Miután megállapítja, hogy életéről majd szembesítik vele a róla készült jelentéseket, mintha csak a többi elszállt volna a légben, a költő felkiált: megálljatok, nem csak ennyi volt az egész, hiszen ott vannak húsz évinyi álmai, "amiről nem készült jelentés. Esetleg csak ennyi:// Naponta elnyomta őt az álom. / Hánykolódott, vergődött, / mint aki betyárok, / mint aki bújdosó kurucok / ingét viseli." (Jelentés)

Ferencz Imre: Csángó lány (körtefa)

Hasonlóan sors- és magatartásvizsgáló A sorok között, a Hallgatag falak, az F.I. tevékenységéről, a Nem múlik el semmi - anélkül, hogy déjá lu érzést keltenének bennünk, az értelmiségi, a költői és egész egyszerűen az emberi felelősség mércéjének keresésében próbálnak előre jutni Ferencz Imre belső lírai utazása során. Ez az út pedig őt, a magas hegyek közt nevelkedett és szocializálódott embert már-már törvényszerűen vezetik el a tengerhez (Amit a tengerről elmondhatok). Előbb csak a tengerpartól érkező gyorsvonat ablakában látott napsütötte arcok, majd egy tengeri csiga háza, később egy tengerésznek állt falubeli legény, pár "kézfogásnyi" érintés, jelképes megmártózás vizében, sok-sok nagyszerű olvasmányélmény, majd végre egy váratlan ajándék: tíznapos hajókirándulás a Fekete-tengeren, Batumitól Konstancáig, amikor is a költőnek alkalma nyílik filozófiai mélységekbe és magasságokba emelkedni, megtapasztalni a természet erőinek interaktív, megállíthatatlan demonstrációját. Saját szemével győződik meg arról, miként érvényesül a gyakorlatban, makroszinten a "minden mindennel összefügg" elve, s rá kell döbbennie, hogy minden látszat ellenére, a tenger az erejét a széltől, a levegő mozgásától kapja; a levegő az, ami az egész életet élteti, s megfogalmazza: "számomra a levegő sokkal fontosabb / nélküle mi volna a tenger mi volna / a szárazföld nélküle perceken belül / elhervadna az élet". Nem érti, miért írnak többet a tengerészekről, a tengerekről, mikor a levegő mindenek felett való: "...a pilóták sem gyávábbak / a tengerészeknél / a levegőt dicsérem mely kifeszíti / tüdőm vitorláit -", s megfogalmazza a végkövetkeztetést, amelynek kisebbség-többség ügyeiben örökké mérvadónak kellene lennie, elvégre az egész világegyetem e kettősség interakcióján és egyensúlyra törekvésén alapul:

"Tudom a tenger hatalmas zajos félelmetes

máskor nyugodt méltóságos szelíd

aztán ismét őrjöngve csapódik a sziklafalnak

de ha úgy vesszük ő is csak könnycsepp

a világmindenség szemében -"

Fekete-fehér

Az amúgy is fajsúlyos, szervesen összeálló kötetnek van egy mindenek fölött álló, meghatározó szerepű záróciklusa. Címe, a Fekete-fehér nem csak egy képrögzítő-képábrázolói technikára utal, hanem az abban jeleskedő korszakra is, amikor nem a színek, hanem fények és árnyak, de leginkább félárnyékok hordozták a világról alkotott benyomásainkat. A fekete-fehér szembesítés jegyében születik kivétel nélkül az a négy nagyobb terjedelmű vers - poéma? -, melyek közül a Könyvjelző a moldvai csángó népsors megörökítésében és felmutatásában jeleskedők, illetve a csángó sorsot ténylegesen megélők közötti, már-már tragikusan áthidalhatatlan távolságot tudatosítja; a Lavina az életútra való kritikus, önvizsgáló visszanézés értelmét, hasznát, irányát és hatékonyságát kutatja:

"Magadnak tartozol / a vallomással, / nem a gyóntatóknak, / a számonkérőknek, / a felszólítóknak, / a fanyalgóknak, a kajánkodóknak, / akik az elsáncolt fedezékben / szépen meghúzódtak // Jól tudod ki mi volt / és ki mi nem. / Jól tudod, hogy ki mi ma már...// Pimasz a jelen, / neki már nem lesz / lelkifurdalása. / A rágógumit kiköpi, / ha megrágta..." (Lavina)

A ciklus címét szolgáltató, nagy lélegzetű vers arra a lényegbeli azonosságra és folytonosságra világít rá, amit a felismert múltbeli látszatélet - mely a fekete-fehér televízió sugallatára és ütemére zajlott majd minden házban - mutat a mai színes, HD-minőségben játszódó történések forgatókönyvével. A kívülről szemlélt valóság soha se lesz a miénk - ébreszt rá a költő, aki látszólag már nem is verset ír, hanem felismeréseket rögzít rendkívül szuggesztíven.

Ferencz Imre: Család
(szilvafaI

Méltán zárja a kötetet a Béke borainkra című groteszk versezet, melyhez ha költészeti rokonságot kellene találni, akkor hatásában és hangvételében a hősköltemények anakronisztikusságának görbe tükröt tartó Petőfit (A helység kalapácsa) vagy Arany Jánost (A nagyidai cigányok) juttatja eszünkbe. Ferencz Imre e versében egyetlen gondolatfutamban képes felvázolni azt a botcsinálta hősiességet, amellyel a romániai (magyar) átlagpolgárnak sikerült a nyomorúságos állapotokkal szemben kiélnie ellenzékiségét. Érdemes e demonstrációnak teljességgel teret szentelni, hiszen olyan freskóról van szó, amit nem sok jelenkori költőnk volt képes ily lényeglátóan megjeleníteni; a költői "kisebbségben", amihez Ferencz Imre Pakli-ja méltán odasorolható, mindenek előtt Kányádi Sándornak van helye (lásd Kuplé a vörös villamosról c. poémáját), illetve a Budapesten élő Kenéz Ferencnek, aki múltjával (múltunkkal), mulasztásaival (mulasztásainkkal) és kútba veszett eszményeivel (eszményeinkkel) számol el legújabb kötetében (Vendéglétra. Bookart, 2012).

Úgy látszik, az "átkos" múltunkba átívelő önvizsgálat egyelőre inkább a (volt) kisebbségi irodalmakban talál magának szuggesztív, hiteles megjelenítésre. Ennek egyik zászlóshajója az alábbi Ferencz Imre-vers is:

Béke borainkra

Jöttek a bevonuló

felszabadító katonák

és futtában megerőszakolták a nőket

és futtában belelövöldöztek

a boroshordókba

és futtában

leitták magukat

katonadolog

bevonulni felszabadítani

megerőszakolni a nőket

belelövöldözni békés

boroshordókba

vedelni a bort

hanem

szól a parancs

menni kell tovább

a végső győzelemig

hagyni a nőket domborodni

hagyni a hordókat

homorodni -

amikor

mesélték ezt

a régi öregek

én még hároméves lehettem

és akkor úgy döntöttem

hogy amikor nagy leszek

megerőszakolom fogarassy gizellát

és belélövöldözök

a boroshordókba

később

neveltetésem során

visszavontam felelőtlen döntésemet

igenis majd finoman fogok bánni a nőkkel

és nem fogok durván

belelövöldözni

ártatlan boroshordókba -

tizenhat éves voltam amikor

D. Domokossal a vakációban

megittunk ketten egy liter

savanyú bort az altízi bodegában

s akkor megtapasztalhattam

amit később olvastam

hamvas bélától:

a bor az egyenes vonalat nem szereti

hanem

huszonöt éves koromban átmenetileg

beszerző lettem

a szőlő- és borértékesítő vállalatnál

és megismerhettem

termőhelyéről miként jut el a bor

oda is ahol csak a szőlőkaró terem meg

vagyis

hogyan jut el a rossz és a rosszabb

bor a jó borivó dolgozókhoz

a javak méltányos elosztása

címén

harmincöt évesen

barátokkal pontosabban

borbarátokkal

megpróbálkoztunk bort készíteni

a tömbház alatti zugpincében

ami patkánykodás megfelelt

a korszellemnek

de amit

úgy is lehetett volna értelmezni

hogy nem tetszik nekünk

amit a kereskedelem kínál:

a központilag

országos szinten összekevert

és leosztott lötty -

rendszerellenes

magatartásunknak

kézzelfogható

bizonyítékával

koccintottunk

a mélyben

mennyi

rossz bort megittunk Istenem

valamikor

az elmúlt évezredben

és ma már nem vágyom jóra sem -

2011. november 29.

(Fenti írást az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szánom. A szobrok reprodukcióját Ádám Gyula fotózta)