Sorok
Ferencz Imre történelmi emlékkönyvébe
1. A
költői létezésnek és életérzésnek furcsa szakaszai vannak;
ezért nem is érdemes mindenáron megirigyelni a versíró embert.
Mert igaz, hogy ő valami olyat tud, ami nekünk – úgy érezzük –
nem adatott meg, viszont miénk a vers valódi megélésének az
élménye, amely már nem gyötrődés, szenvedés és merő
kételkedés, hanem maga a műélvezet.
Pedig a
költő maga is hozzánk hasonló ember, fiziológiai működése
nagyjából ugyanazokon az elveken alapul, mint a miénk, a
gondolatai szintén agytekervényeiben születnek meg, őhozzá is
bekopogtatnak a víz- vagy a gázdíjért, és neki is bankautomata
számolja ki a pénzt.
Csakhogy a
költőnél mindez melléktevékenység. Fontos, de muszáj-cselekvés.
Mindebből nem lesz vers – vagy mégis?
2. A költő
életében van időszak, amikor azt érzi, hogy neki feszt muszáj
mindenből verset írnia, mert különben megáll körülötte az
élet. Ez eltart egy ideig, kinél korábban, kinél későbben üt
az óra, amelyben rájön, hogy teljesen fölöslegesen írta halomra
verseit, lökte azokat oda szinte bagóért az emberiség elé, mert
a kutya se törődik vele; talán már ő maga sem – legalábbis,
ahogyan illene.
Amennyiben
szerencséje van a költőnek, beérkezhet aztán egy olyan szakaszba
is, melyben ámulva tapasztalja, hogy verset írnia ugyan nem
érdemes, de – kell! A többit pedig elvégzi az idő...
3. Ferencz
Imre szerencsésen megérte ezt a kort. Úgy is lehet mondani:
kiállta a hétpróbát (ami esetünkben ugyan nem több háromnál,
de felér a héttel).
Táncoló
kövek című legutóbbi verseskötete
(Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015), bár a
víztükör felszínére tovahajigált színes kavicsok szövéséből
nőtt ki, jóval több csokorba gyűjtött versek egyszerű
halmazánál; személy szerint egy jól körülhatárolt és
átgondolt történelmi emlékkönyvre emlékeztet. Persze, ettől a
vers még vers marad, a szerző pedig költő, viszont amit nekünk
elmond, azt nem képes egyszerűen átereszteni magán az olvasó:
felépül benne ugyanis olvasás közben egy lírai eszközökkel
reprodukált, összetett eleven világ, amely tartalmazza a
legfontosabb történelmi igazságokat a létezésről, a haladásról,
a hagyományról, az emberségről, a (székely) faluról, a
szegénységről, a szülőkről, az örökségről és a ragaszkodó
hűségről.
Olyan
emlékeiből farag meg előttünk „táncoló köveket” a költő,
melyek életének meghatározó pillanataihoz kapcsolódnak, de
valami furcsa áttétel és szuggesztió folytán e pillanatok
képesek ráépülni az olvasó saját emlékeire.
Ferencz
Imre akaratlanul is arról győz meg, hogy az ő szövése
egyúttal az enyém is, hiszen azzal, hogy bepillanthatok, verseit
olvasva, az ő történelmi rekonstrukciójába, magam is részesévé
válok a megidézett múltnak, amelynek tanulságai bennem épp úgy
maradandó nyomot hagynak.
4.
Verseskönyvet olvasva, ritkán találkozni ennyire szervesen
összefonódó, ennyire egymásból kinövő, máskor szorosan
egymásba kapaszkodó gyökérzetű-lombozatú vers-egyedekkel,
amelyek egyfelől a saját lábukon is tökéletesen megállnak,
másfelől teljes pompájukban összefonódva, együttes létezésükben
érzékelhetők igazán. Ez az egy talajból sarjadottság, a közös
sors teremtette együvé tartozás az egy tömbből faragott, vagy a
nagyon jól illesztett részdarabokból álló méretes
szoborkompozíciókat idézi, amelyek időben és térben egyaránt
terjeszkednek és folyamatukban ábrázolják a teremtő szándékot.
5. Az
egyik leghétköznapibb példa a kötetből: A
város megidézése. Önmagában
alig mond többet a költő Kézdivásárhelyhez köthető első
élményeinek rögzítésénél. Csakhogy visszapillantva, a szerző
rendszerint nem csak a múlt kútjába hajol be jó mélyen, mivel
kutató tekintetét elvezeti a jelenig, sőt a jövő ködén is
megpróbál áthatolni, ezáltal kölcsönözve történelmi távlatot
mindannak, ami életében élményként rázúdult, illetve ami abból
még kikövetkeztethető.
Ne
feledjük viszont, hogy fenti versnek törvényszerűen – s nem
csupán formálisan –létezik egy előzménye is, az Impér,
a régi út
című poéma, mely ugyanazzal az alkotói módszerrel készült: a
gyermekkorig visszajátszott múlt
(Hol volt, hol nem volt, / volt egyszer egy bolt / ott vásároltuk /
a gyufát a sót / a lámpabelet / a petróleumot)
archaikus-mesehangulatú
képe és élményvilága szinte észrevétlenül tűnik át a
jelenbe, amely annyira eltörölte a nagyon erős, meghatározó
tegnapi benyomásokat, hogy aki mindazt átélte, úgy érezheti,
hogy teljesen kihúzták alóla a szőnyeget. A régi út, akár az
új is, elvezet bennünket a megidézett Városig, de milyen
áldozatokkal! És milyen áron!
Hiszen
semmit sem lehet visszahozni, ami elúszott az idő sodrán, s a
levont tanulság az egyedüli, ami lelki gazdagodást hozhat:
hol voltam hol nem voltam én
s ma már aszfalt felett
se por se sár
nincsen már nyomom
és Isten sem vesz már mintát
semmiről
talán már fent
az az égi suszteráj
is rég csődöt mondott
és bezárt -
6.
A szülőfalu, a szülőhely, az emberré válás meghatározó
közegeinek személyei, a szomszédok, a rokonok, az egykori
jóbarátok, testvérek, koldusok, falubolond, a kászoni udvarnépe,
szülők, a gyermek-, ifjú- és öregkor jelentéses történeteiből,
emlékeiből válik táncoló kő a jól strukturált kötetben,
amiket hiába hajít el magától a költő, mert röptükön túl,
természetüknél fogva, ezúttal bumerángként térnek vissza.
A
gyerekkori szövés abban különbözik a költői megidézés
gesztusától, hogy a hajdani, valóságos kövek vízen való kecses
szökdécselése látványos mozdulat-ívét őrzi, az emlék pedig
már a visszatérés esélyeit is elénk vetíti.
Sajátos
eljárás Ferencz Imrénél: tetteinek summáját mérlegelve,
egyúttal egy korszak, egy embercsoport, egy összetartozó közösség
felelősségével is számot vet: a Szervezők,
a Szerszámfák,
s
nem utolsósorban a
Könyvek, majd
az erőteljesen lírai
Adalék
beszédes példái ennek a felelősségvállalásnak.
7.
A kötet verseitől mélységesen idegen mindenfajta múlton csüngő
nosztalgia. Ferencz Imre csöppet sem nosztalgikus költő: tudja,
hogy az elcsorgott vizet fölösleges siratni, viszont nem lehetetlen
megidézni, tudatosítani lehet, hogy az az ember részéről az
egyedüli értelmes dolog, ha múltját vállalva – korrigálja a
jövőt. Az ő eszköze ehhez nem a visszasírás, hanem a
megrendítés. (Amit a régi jó görögök egymás között
katarzisnak neveztek...) Ez az eszköz működteti szinte kivétel
nélkül az egész verseskönyvet, amelynek tematikai egysége még
csak növeli a költői hatást. Ezért tud hiteles lenni akkor is,
amikor a kidőlt-bedőlt kerítésekről, a pusztuló paraszti
társadalomról versel, vagy amikor a Lóhalála,
illetve
a
Bici
című, nagy ívű gyászverseit megírja. Olyan darabjai ezek a
könyvnek, melyekből a kétségbeesést teljesen kioldja a
Ferencz-féle líra józan valóságközelisége.
8.
A kötet, amit akár verses regényként is olvashatunk, véleményem
szerint A
látogató éjszakája
című poémában teljesedik ki, feljutván arra a csúcsra, ahonnan
végignézhetünk az előzményekben bemutatott részek láncolatán.
A hatásosabb meggyőzéshez az egész verset idézni kellene, de mi
végre, ha majd amúgy is kézbe vesszük a verseskönyvet? (Hiszen
mindazzal, amit mostanig elmondtunk, egyre csak erre buzdítottunk.)
A nyílt költői számadás attól lesz igazán hatásos, hogy a
szerző nem csupán alkotóként vall az őt elindító vidék
pusztulásáról és az ebben (el)játszott felelősségéről, de
leszármazottként is szembenéz a rá maradt hagyománnyal, az
örökséggel, megfogalmazva történelmi emlékkönyvének
kvintesszenciáját:
nem tudtam elaludni
nem jött álom a szememre
2013. július 23-ra virradólag
se tévé se rádió se újság
nem tudtam hogy mi történik a nagyvilágban
csak azt tudtam hogy minden
megismételhetetlen
és visszahozhatatlan
csak azt tudtam hogy elkerülhetetlen
az emléktelenítés s majd a fűnyirógép után
a füvet a kukába dobják és hogy nincs kizárva
hogy az utolsó éjszakám volt ez a szülői házban
amely majd kedvező áron eladó lesz és mindenek
mellett alkudható is mert nagyon-nagyon
belejöttünk
már a megalkuvásba –
Úgy
tűnik, nincsen megoldást, s Ferencz Imre nem keres se derűs véget,
se felmentést. Amiért kiáll teljes erőből és tisztánlátásával
e kőből, fából, emlékből építkező súlyos kötetben: az a
szembenézés. A felvállalás. Akkor is, ha az élet táncoló kövei
már messzire szálltak...
U.
i. A
2012-ben magánkiadásban megjelent Pakli
című
kötetéről írva az Új Magyar Szó internetes lapján, pár évvel
ezelőtt megállapítottam, hogy Ferencz Imre olyan jellegzetes
verseszményt követ, amely „elsősorban a gondolati tisztaságot,
az erkölcsi-érzelmi megtisztulást helyezi előtérbe és avatja
következetesen rendezőelvvé, /s ami/ nem kötelezően vág egybe a
verbalizmussal és az agitatív törekvésekkel, föltéve ha
mindabban, amit követ, hiteles és őszinte.” Legutolsó kötete,
a Táncoló kövek
már tagadhatatlanul e törekvés kiteljesedésének a jegyében
született. Rendszerváltás utáni költészetünk egyik
csúcsteljesítményét köszönthetjük benne.
Forrás: Hargita Népe, 2016. február 11.
