PRÓBAÚTRA REPÜL A SAS
varangyos békák közt,
émelyítő tóban :
kirepülök mostan,
magasságok felé
vezet fel az utam.
Lássuk: megbírja-e
szárnyam a kék eget,
hol csúf idétlenek
torz szája nem temet.
Lássam a végtelent,
tudni akarom, hogy:
álmokkal delejes,
zűrös nagy messzeség,
trónoló magasság
számomra mit jelent.
Rajta hát, szárnyaim!
íveljétek átal
szeplőtlen áhítat
honába a szegény,
pelyhes ábrándokat,
büszkeszép vágyaim!
S ti alant maradtak,
ha ide-oda kalimpál
szédülten a sas:
lőjjétek le!
Ha bölcsője volt:
legyen sírja is
a Hargita-havas.
GÉPEK ELŐTT
Buta, hideg vasból,
acélból öntött gépek,
zúgás, kattogás, falrázó
éles duruzsú szíjlengések.
Minden halott drót
életet szállít és fényében
öntelten úszik aluvó falu
s csillogó metropolis.
Állok a gépek előtt én,
szegény tüzes idegű ember,
s izzatom parázseleven lélekkel
testem homályos zúgait;
de bevilágítani nem tudom
halvány önfényemmel.
Óh bár volnék gép,
hogy erőmet ismerje falu, város,
s ne bukott, földi isten: ember,
ki sorsát tehetetlenül
hordozza és élte: átkos.
CIGÁNY-ÉNEK
Korlátlan távolok;
országút, úttalanság,
hegyi patakok partja,
nyúljárta nagy mezők,
síkok, dombok, völgyi-rétek,
sasnevelő magas, büszke bércek:
mind az enyémek.
Sátram előtt ülök,
füstölök, pipázom,
vedlettszőrű kuvasz
egyetlen barátom,
szénafű az ágyam,
agyag a tűzhelyem,
egy sovány kecske a
tejelő tehenem.
Van egy roggyant lovam,
féltucatnyi rajkóm,
feleség tán tíz is,
akinek keblére
fáradt fejem hajtom.
Nincs múltam, se jövőm,
mindig csak ma élek,
sose keresnek fel
bágyasztó emlékek.
Nem irigylem sorsát
rabság emberének,
szabad cigány vagyok:
minden egyes percem
egy-egy füttyös, szilaj
élet-áldó ének...
ÖRÖK MENYASSZONYOK...
Vadszőlős lugasokban némán ülnek:
okulárés rabjai a kötőtűknek,
Árnyas indák ingásán dongó zümmög,
halk szárny-zenével zavarva csendet.
Révteg szemmel hosszan elnéznek
egy pukkanva pattanó esőcseppet.
Az Ő életük is elpattant egy álmon,
messze. — Rég. Egy vőlegényváró,
jegygyűrűt rejtegtő, forró Nyáron.
Csak ülnek, ábrándozásra csurrant szívvel,
a tűnt Ifjúságuk emlék-fecskéje
körülcsicsergi tavaszló, vidám színnel.
Hallga lelkükön hímes álmok, hamis vágyak
kerge pilléje csapongva száll:
Valaki, a kerten át, fodros kötőjükbe
megcsókolt szekfűszálakat hajigál.
... De viharhirtelen a zümmögő emlék-dongó,
s a Multat vígan visszazsongó,
színes pillanat-buborék pukkanva pattan:
s az örökre elosont Tavasz kapuja —
a havas csenden becsapódva, nagyot csattan.
MINT BÚS BŐREGÉR...
A rezgő eperfa árnyán szundító házeresz
kukoricaszárító lécein
a Holdfény-fátyol mélán lengedez.
Füstös mestergerendák ráncos redőin
a fohászos öregség ezüst szakállat enged:
a suhanó szellő anyáskodón hívja
a tulipánt, hajtsd harmat-ölembe fejed!
Nyirkos nyírfák karcsú sudaráról
a selymes szellő a Göncöl felé rebben,
a hintázó itatóveder nyirka
óvatos eséssel a vályúk öblébe cseppen.
A feslő rózsaibimbó ittas lepkét
altat, ringó illatmámorán az éjnek,
a Tejúttal enyelgő pázsit zöldjén,
szentjános bogárkák szikrázva égnek.
A kerítés zsendely-kalapján egy álmatlan
cinke csivogva tollássza szárnyát,
trillázó fülemilék hű szerelmén
a hajnal égőpirosan bontja ki vitorláját.
Ó, a falu, lila liliom szivén mennyi
ígéző csoda s bűvölő báj fészkel:
utállak bűn-barlangos város, mert te szórtál
teli ragállyal, füsttel, penésszel.
Míg égkék jácintok illatát itta
futkosó, falusi, vadvadóc lelkem:
a füstifecskók csicsergésére nyíló
nyíló májusi virágként feleltem.
De amióta körülkerít plakátfalas
palotasor s ez a sok cifra, gangos úritér:
... sokat sirat falum karcsú tornya,
s a fényben bolyongok, mint bús bőregér.
