2012. április 4., szerda

Erdélyi és csángó költészet: LIGETI ERNŐ


Sz. Kolozsvár, 1891. febr. 19. – mh. 1945. jan. 11. Budapest; író, publicista, szerkesztő. Középiskoláit Kolozsvárt végezte, ugyanitt jogtudományi doktorátust szerzett. 1911-ben a Nagyváradi Naplónál kezdte újságírói pályáját. A háború után a Kolozsvári Hírlap munkatársa, majd a Keleti Újság s annak félhavi irodalmi folyóirata, a Napkelet szerkesztője. Részt vesz az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon megalapításában. 1934-ben kivált a helikoni közösségből, s megindította Független Újság c. hetilapját. 1943-ban családjával Budapestre költözött, ahol a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője. A város ostroma idején a nyilasok feleségével együtt agyonlőtték. Irodalmi munkásságát 1913-ban költőként kezdte, verseinek "groteszk" játékára Tóth Árpád és Ady Endre figyelt fel. Az író legteljesebb megnyilatkozásai viszont regényei. Főbb művei: Magányosan ezer tavasz közt (versek, Nv. 1913); Asszony (novellák, Mv. 1920); Belvedere (regény, Kv. 1921); Erdély vallatása (politikai portrék Hosszú Márton és Pap Domokos rajzaival, Kv. 1922); Én jót akartam (versek, Szatmárnémeti 1924); Az ifjító szűz (regény, Kv. 1925); Föl a bakra (regény, Kv. 1925); A páneurópai mozgalom (tanulmány, Kv. 1926. Korunk Könyvtára 5); A kék barlang (regény, Kv. 1927; 2. kiadás Az idegen csillag c. regénnyel együtt, Sőni Pál bevezetőjével, RMI, 1969); Vonósnégyes (elbeszélések, Kv. 1928); A kuruzsló (regény, Kv. 1929); Az ő kis katonája (regény, Mv. 1931); A két Böszörményi (regény I-II. Kv. 1931); Az idegen csillag (regény, Kv. 1932; 2. kiadás A néger hősszerelmes címmel, Bp. 1933); Jákob az angyallal (kisregény, Nv. 1940); Rózsaszüret ("A Balkán regénye", Kv. 1941); Súly alatt a pálma ("Egy nemzedék szellemi élete." Emlékirat, Kv. 1941); Noé galambja (történelmi regény, Bp. 1943). Év nélkül: Modern Robinson (novellák); Eget vívó György deák (ifjúsági regény, Bp.).




Bajvívás


Tornára most már nem virággal,
de gyűlölettel vittelek.
Nem néznek atyafisággal,
ha köztük állsz, a ritterek.


Erdőben együtt lovagoltunk,
sátorban egy kockára tettünk.
Ehgy volt a kenyerünk, a sorsunk.
Egy: a köpeny és egy: a szentünk.


Mindenben pajtás - miért akartad,
hogy a nőnk is egy legyen?
A mult ilyenkor sírva hallgat
s végzet ül a kardhegyen.


Mert látod: mindenünk az asszony.
Elsápadunk, hogyha felsir.
Ő a minden szépre van dszomj.
Ő a zászló, ő a szent sír.


Ő az erő, ő az áldás,
Ő a sisak, ő a lábvért.
Harcokban a harckiáltás.
Meghalunk a mosolyáért.


Együtt hiába éldegélvén
öt nyarat és öt telet:
Egy rózsa volt a kopja végén,
s én meg kellett hogy öljelek.


(1914)


Vers a valóság kerülgetéséről


Szédülten verset költeni,
búbánatot felkölteni,
látni, mennyi rossz van -
Inkább aludni hosszan.


Csákányt ragadni tétován,
aknára szállni még korán,
még korán bizonnyal -
fázom tőle iszonnyal.


Inkább derülten, könnyedén
élni, mint egy vőlegény,
diványon elheverni,
egy pakk kártyát keverni.


Naponta inget váltani
s néhány nőt megáldani
s nyakkendőt bő csokorba
s cilindert hébe-korba.


Kabátra varrni gombot és
cipőre adni gondot és
ügyelni a szivarra,
nem nézni erre-arra.


Nem fülelni semerre,
s legfőképpen a mellre,
kiben a szív van és e
bolond lét szenvedése.


Mint egy nagyszerű bálon,
Legyen babám az álom,
Kezét nyugtassa rajtam,
másik kezén az ajkam.


Falu


Égi boltra kúszik fel a hold.
Kertet, pitvart, szérűt és akolt
Esti párák fátylai fedik.
Magános bakter lépkedik.


Száll a fűszag mezők mélyiről,
Alabárddal jár az éji őr,
Elfüggönyzött ablakok megett
Boldog falu népe hempereg.


El-megbúva tücsök titktakol,
Magánosan bakter silbakol,
Még egy kuvasz sem kíséri őt,
Únott arccal méri az időt.


Lámpásával lassú fény kereng.
Óraszámra harsog: végtelent
És ha kajált: tíz óra, halló,
Bizonnyal az: örökké való.


Alabárdos árnyéka fwehér,
Falakon a toronyig felér,
Mánusául irdatlan időnek
Keskeny karja óriásra nő meg.


(1916)




Scherzo


Gondolni reá iszony:
Meghalok én is bizony,
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Siromon virág, ha felnő,
Könnyelmű széllel játszadoz.


Nagyszerű nap süt vigan.
Fekszem hanyatt a sírban.
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Betűzi majd, aki eljő.
Lévén sok szabad ideje.


Síromon mi lesz? Légyott.
Diszkréten fekszem én ott.
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Nevet az Úr s a Delnő.
Ebben nekik van igazuk.


Mit mondjak? Rettenetes lesz.
Nem jutok be az Esthez,
Riporter sorban, árván,
Vidéki elmulás vár rám
S csontjaim itt kell letennem.


(1918)


Mit is akar a hangya?


Szívem, mit mondjak néked el,
hogy tünnek hosszu évek el,
hogy másnak kéne lenni
s nem lesz belőlem semmi.


Szívem, mit mondjak néked el,
szívemben madár énekel
tejüveg gyönyörű hanggal,
mint álomban az angyal.


Szívem, mit mondjak néked el?
ha netalán kissé-érdekel
privát keserűségem,
kis lepke végtelen égen.


Szívem, mit mondjak néked el,
Mikor világok égnek el,
mit ér a gyertya lángja?
Mit is akar a hangya?


(1916)





Anina (1920)


Kétszáz kemény láb aknamélyre szállt
a szénpokolnak szédült kosarán
a kőbe elzárt égő napsugárt
megkeresni indult valahány.
És lenn a mélyben csákány tört elő
s a vén falakban feljajdult a kő,
a kétszáz ököl szükölt, harapott,
románok, svábok, magyarok.


Messze zengett már a gyárszirén
s lenn a tárnán hempergett a váll,
hasoncsúszva, veriték vizén
viharzott, ázott kétszáz proletár.
S amerre szem lát, vak, süket terek,
de fönn, de fönn a hitves és gyerek...
tépett, zúzott, prüszkölt a marok - 
románok, svábok, magyarok.


Fönn az élet villanya derült,
s a zöld mezőkön táncolt a világ.
A szén, a szén, a szén előkerült
és elindultak teli talyigák,
velük indult a kétszáz izenet:
vigyed te szén, vigyed a szivemet,
az éccakának adjál új napot -
románok, svábok, magyarok.


És fönn a kastély. Szárnyas szép szobán
az aknamélybe visszaszállt a szó:
Ragadd a csákányt, zúzzad szaporán,
mert kell a szén és indul a hajó
és fűl a gép, és estély láza int...
A kétszáz bányász hozzáfog megint
s nem látja: lenn a halál acsarog,
románok, svábok, magyarok.


Egy pillanat és szétdurran a lég,
a földnek gyomra forrón felhőköl,
összeomlik a cementbolt, fenék
s a kétszáz kézből hull ki a pöröly,
s elvonaglik kétszáz ember izma,
ó szörnyűséges földi kataklizma.
Uram, mitől jó a haragod?! -
románok, svábok, magyarok.


Kétszáz halott test újból felüzen
s e néma hírhez nem kell drótkötél.
Kétszáz halott test, gyilkos nagyüzem,
hasznothajtó, busás és kövér.
Kétszáz embert evett meg a szén,
de holnap kétszáz újra földbe mén,
s vérből veri nekik az adót -
románok, svábok, magyarok.


Kétszáz halott... de itten él a vád
és ég a könny, és karcol, mint a kés
és karcol mint a tőr és taplót gyújt alád
és mint a farkas, két szemedbe néz.
Aninának gyásza itt kereng le,
kétszáz üres szem harsog itt tetemre
s csákányt döngetnek a földlakók -
románok, svábok, magyarok.


Döng a csákány hátatok  mögött,
a tömegsírból kibúvik a kar,
a néma gége újból felhörög
s össze-vissza zúg, mint a zivatar:
Vigyázzatok, ti élő emberek!
Csak az menekszik meg, aki szeret,
annak bocsát meg kétszáz zord halott -
románok, svábok, magyarok.


Az életet élni


Elnézem én az életet. Kevés
öröm csorg utána, mint pohár
alján néhány csepp ring. Ó sovár
nézés, kiben benne ég s enyész


a ki nem élt lét tette. Szem, ne nézz
te, jobbra-balra, hogy a sors dobál,
mert fáj a szívnek, és e zor hodály
a tér, az is fáj. - Nem vagy te zenész,


ki bánatát nyirettyűjére fejti
s felejti már, aztán a földre ejti
a hangszert s benne illan mélabú.


Te élsz, te vagy. A kínok néma szú-
faragta fádon könnyekkel szakadnak
---------------------------------------------
s te akkor is látsz bévülről, ha vak vagy.


Ügető szán a hold alatt


Téli úton üget a szán,
üget a szán, a hóban.
Jaj nekem, jaj, holdam, ha szán,
holdam fekete tóban.


Alélva mi: csilingelünk,
czin, czin, senki se hallja.
Szép nagy világ kering velünk,
haj, haj, havasok alja.


Szállj csak, te, szállj, eb ha vonyít,
eb ha vonyít a szánra,
dér ha borít és szél ha szorít,
útad senkisem állja.


Czin, czin: kristályorgona nyit,
jégbazsarózsa a télben,
hajrá, hoppá, eb ha vonyít
szállj csak száz meredélyen.


Szállj csak, száguldj, szállj egyedűl
nyugtalan éj, van-e társad?
Szán is, hold is mind lemerűl,
mind lemerűl, de te szállj csak.


(Forrás: Ligeti Ernő - Én jót akartam. Szabadsajtó Könyvnyomda és Lapkiadó Részvénytársaság, 1924 Szatmár. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése