Még most sem laktak jól a hollók,
szomjas a föld, az átok éhes,
uram, császár, itt tévedés van:
az én apám már ötven éves,
szeme gyönge, a gyomra sem jó,
esős időben fáj a lába,
hisz harminc éve, hogy gyalog jár
tanítani az iskolába.
Harminc évet töltött katedrán,
hogy hívhatták ki öt is ölni,
békességről beszélt napestig,
harag nincs benne egy körömnyí,
szeme kék, mint a kis fiúké,
nem tudhat ölni, bárha kell is,
mesél s fegyverrel bánni nem tud,
bár nem lázadó, nem rebellis.
Az rendben van, hogy engem elnyelt
orosz mocsár, bús, szürke tenger,
én hóvihart s aszályt kiállok,
de az apám már öreg ember.
Hogy meneteljen ő a ködben,
hogyan bírjon puskát a karja,
hogyan vívjon meg téli széllel,
mely csontjait jegesre marja ?
Viharok ellen takarónak
a lelkemet odadnám néki,
sátrat szőnék szegény szavamból,
mely védi, szüntelen kíséri.
Huszonkét évem bár lehetne,
ősz életének ifjú ára,
mehetne vissza ő anyámhoz,
s tanítani az iskolába.
De uj mesét mesélne otthon,
történetét veszett koroknak,
testvérek egymást kardra hányják,
míg szíveik békét dobognak,
bús hősökét, kik ölre mennek,
Jézust kiáltanak s elégnek,
mert Jézus eltakarta arcát
láttán hazug, véres meséknek.
Volhynía, 1916.
Decemberi szivárvány
Csalom magam, csalom,
tudom, hogy szélmalom,
kacsalába, aranyfoka csalfa,
nem érem el élve, se halva,
mert cammog a tél fele hátra,
fiait szedi szörnyű lapátra,
idegen daliát paripástul
fene torka okádja ki hátul,
csalom magam, csalom,
se hegy, se sírhalom,
zárt térdü, sebes szívü rejtély,
temetők nevetője te, Erdély.
Lovagolnak ezerfejü gondok,
lábamban a szörnyű vakondok,
ki éjszaka rendre kiássa,
mit elültet a nap ragyogása, —
kinek dalolni itt,
hol bogáncs ís virít,
hol paprikajancsi kolompos,
a tanácsbeli csörgve bolondoz,
csalogányra röhögve cigányt hoz,
tíarában eretneket átkoz,
csalom magam, csalom,
be magyar vígalom,
uraink urímódra megúszták,
malmukra zokognak a puszták.
... Gyökeret csak azért sem eresztek,
nem, nem maradok sose veszteg,
krokogyél kurucok kara ríhat,
verem én levegőben a hidat;
nem acél, pillérje se márvány:
népek szíve közti szivárvány,
dal csalja decemberi hóra,
székely rege, moldvai hóra, —
meglátod, a fej belekábul,
ragyogó híd lesz a javából,
és híd, amilyent sose mertél,
nem-akarsz szeretőm te, te, Erdély.
Erdélyi majális
"Ti már ne is üzenjetek..." Ady
I.
Erdély fölött tenyérnyi kék,
úszónak győztes partvidék,
mag, s magnak áldott méhü föld:
nem üzenek, ha holt üvölt.
Nem félek: borgőz, hullabűz,
kísértetnek, költőnek gyatra,
nem, ő nem fér a gályapadra,
melyhez hívottak sorsa fűz.
Hosszú halottak napja ez,
pokolfín is talár a mez,
üres halálfej sír, nevet rád,
csontodból rak arany katedrát,
mert holt halottat nem temet,
zúgó szívedben vakra vert éj,
veled fúl némaságba Erdély
s üzenned, sírnod nem lehet.
II.
Puszták porán, hegyek haván,
be kicsiny ez a karaván,
tövis marasztja, húzza, ág,
oromra tör s hínárra hág,
ázott hite nem vet lobot,
zászlója, is hogy megkopott,
nincs hada, zsoldot nem ígér,
elhull, mire magáig ér,
unott a bú, unott a bál is,
eső elmosta ősz majális.
Fáradt vagyok mindig csak élnek,
lónak, kocsisnak és szekérnek,
ittasnak ócska, béna bárkán,
kuviknak tetszhalottak árkán, —
esett jók halmán gyatra írmag,
minek maradjak itt fakírnak,
ki sztígmát enszívébe vághat,
túl nem kiálthat vén kutyákat,
ha sírból felmarják nagyapját,
hogy Erdély ikráját harapják.
Két csontváz beszélget
Édes ellenségem, se földön, se égen
nem gondol már senki ránk,
nincs virágunk, nincs csíránk.
Rozsdás tüskedróton rángunk azon módon,
ahogy akkor is tettük,
egymás szívét átvertük.
Két pucér, üres fő, bús madáríjesztő,
néha száll ránk a madár,
csontunkon húst nem talál.
Itt gránátvert, bús fák, otthon nyomorúság.
nálatok szegénység,
nálunk is szegénység.
Kik megmenekültek, házunkba beültek,
vén szülénket kiverik,
feleségünk ölelik.
Gazdag hattyupárnán, szegény porban, árván.
Éjjel hallom, szél susog,
karban sírnak koldusok.
Édes ellenségem, egyetlen testvérem,
vajjon hogyan végződött,
kettőnk közül ki győzött?
Művek fölött
Be jó így állni agg könyvek fölött,
élő újjal lapozni holt agyakban,
lapdázní sárga koponyákkal,
mesét mesélni, élni a mesét
és mondani csendesen, mosolyogva i
— Be jó, hogy vagy! Be jó, hogy szeretlek!
Be jó így kezet és szívet kitárni,
nézd: ez vagyok, nézd: te kellesz nekem,
harc nélkül lenni túl a harcon,
mert mért vívnánk, ha tudjuk úgyis:
karunk, kardunk egyforma izmos
s közős tusákra hív a pálya.
Be jó így látni: tágranyílt szemekkel
kövült müvek s fagyott kövek fölött, —
repül az ösztön-gép, agyunk a kormány,
szabad mellünkre dús öröm esőzík
és csókunkban a határtalan élet
örök dalát harsogva orgonálja.
Késő bucsuzó
Már hinni kezdtem: minden elveszett,
fejem sas tépte, örvény vont alant,
neved hívtam, te elhúztad kezed,
hogy is vezetne vak vílágtalant.
Csak irgalmatlan késő szalmaszál,
mit tétován ejtett felém hited,
örökre száll, ki ily hajóra száll
s özön vizekre senkit nem vihet.
Magam sodródom parttalan vidékre,
lélekveszejtőm zúgva tovaríng,
áldott hazugság villámjára végre
kígyúltak árva, kis igazaink.
Szabad tengerre nem merő szerelmek
horgonyait szakítní nincsen orkán,
tavaszaink holt kikötőn telelnek,
jégzávár dermed kürtjük harci torkán.
Olvasztó napra is hiába várnék,
hisz úgyis inkább voltál nagy leányom,
te mondtad: késő, én hittem: korán még,
s most már magamhoz kéne eltalálnom.
Küldj hát szelíden s tudd, ha esti órán
melledből titkos szél zenéi zugnak:
csapzottan én keringek téli bórán,
feléd kong szíve megváltott hazugnak.
1924.
Sárkány-ének
Csíllagszél éri üstököm,
felhőt hasít a térdem, —
hevertem tegnap langy rögön,
ki jött ma éjjel értem ?
Ki mérte utam idefenn,
ki adja mágíás nevem ?
Mindegy, idáig értem.
Mi lenn a vágyak orma volt,
innét mohlepte várrom,
sas is, parány, mely elrabolt
s zengőbb való az álom,
vakít, repít kék égi bolt,
lehet: halálos áron.
Itt hullni vagy repülni kell,
zablát keresni késő,
szívem szavát nem éri fel
se toll, se lant, se véső,
kacajba vész erény, babér,
ha bolygóként kering a vér,
isten szemébe néző.
Sárkány vagyok tán s távolabb
ha szemkötőm leválik,
tudom: mi fűzi sorsodat
testemhez mindhalálig,
ha földtávolba ér köröm,
hajadba kap sárkányköröm,
s ragad csillagtanyámíg.
Sárkány vagyok talán, de jaj,
megbotlom egy madárkán,
nádvázam ingó, mint sóhaj,
te rángatsz gyenge spárgán,
röptöm rövid, pályám kimért,
lantorna csak, mit szél kimélt,
papírjáték e sárkány.
Píros követ repül velem,
de küldetése titkos,
tudom, hiába kérdezem,
ítélet napja mit hoz ?
Tán győzedelmes próba vár,
vagy índulok, mint lőtt madár
zuhanni lábaidhoz.
