 |
| Síremléke a Házsongárdban, Péter János fotója |
Sz. Nagysomkút, 1897. márc. 3. –
mh. 1941. dec. 16. Kolozsvár; költő, drámaíró, műfordító,
szerkesztő. Családi neve: Hapka; írásait édesanyja, Kibédi
László Teréz családi előnevével jegyezte. Volt borbély,
építőmunkás, vándorszínész, cirkuszi akrobata és céllövő.
1920-ban jelentkezett verseivel. Az 1922-1924 között Nagysomkúton
megjelent Kővárvidék c. hetilap főmunkatársa (1923), a
Nagybányai Hírlapban is közöl. 1924-ben kerül Kolozsvárra,
versei, elbeszélései, cikkei a Keleti Újság, Ellenzék, Brassói
Lapok, Pásztortűz hasábjain jelennek meg. 1928-29-ben a
nagyszalontai Szemle c. hetilap, 1929-30-ban Az Újság c. napilap
főszerkesztője, majd Kolozsvárra visszatérve 1931-től névlegesen
a Korunk felelős szerkesztője, az 1935-ben megindult Tribün c.
baloldali folyóirat főmunkatársa, később megindítja a Széphalom
c. irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratot (1937-38).
Munkái: Így akarom (versek, Dicsőszentmárton 1924); Diadalmas
élet (versek, Dicsőszentmárton 1924); Tengerzúgás (versek, Kv.
1926); Megjött a reggel (versgyűjtemény, Kv. 1931); Szeptember
végén (költői színjáték, Kv. 1933); Petőfi és Pila Anikó.
Válasz egy tanulmányra (Kv. 1939). Fordításkötetei: Eminescu
Mihály Összes költeményei (Győri Illés István bevezetőjével,
Kv. 1934); Aron Cotruş: Versek (A Korunk Könyvei, Kv. 1935);
Octavian Goga: Költemények (Kv. 1938).
NAPSZÁMOSOK
Ferdevállas, kajlabajszú emberfiák,
kopott a ruhájuk, roggyan a lábuk
s a derekuk roppan a meddő tusán.
Kenyér, kenyér! — és holmi rongy a
testen;
ebben merül ki minden akarat.
Egy kicsi ház, kertecske, társ,
gyermekek
— teremtő Isten, milyen nagy dolog!
Nézem őket, babonázott szemmel
nézem.
Őskép. A poros úton mendegélnek.
Ezt így, valahol már láttam, régen.
Ez hát az árnyék? — kérdeztem
akkor,
nem felelt senki.
Az emberek bámulva elmeredtek a
kérdésemen.
— Most is kérdem. Nem érti
senkisem.
ERDÉLYI ÁLOM
Atyai csókoddal homlokomon
hívőn alszom el s álmodom álmomat,
szent ajándékodat, én Uram.
Éjszaka van. A végtelenség
ezer fényes szemével reámmosolyog.
Én visszamosolygom, édes az álmom.
Fejem alatt Máramaros
zord havasa a vánkos,
fülemben a Kükiillő dala zúg,
vállaimat körüllocsogják
ős ismerősök: Szamos, Maros, Olt
s a Hargita vén rengetegjén
nyugszik a lábam.
A bihari hegyek, barcasági róna,
mord Fogaras s a szelid Szilágyság
végigcsókolják forró testemet.
Az éjszakában
halk, lágy hangon muzsikál,
majd szilaj nótába vág a bús
cigány,
ős Erdélyország lelke.
Hallgatom, hallgatom, félébren,
könnyesen,
meg újra elalszom, mélyen, csendesen
és álmodom... tovább álmodom...
SZOMORÚ KICSI LÁNYOK
Kora reggel, fényes reggel
sietnek a lányok,
szomorú kis lányok
gond-köpenyben sietnek.
Előttük az élet
komor éje játszik,
s ezer férfiölben
rejtőzik a gyermek.
Melyik az? Melyik az!
Lopja el gondunkat,
vessen életágyat
asszonyi magunknak!
Árva kicsi lányok:
messze jár a férfi,
rég halott a gyermek —
egyedül maradtok...
FIATALOK
Napszemű sereg, megyünk előre —
teremtő láz, mely fűti tagjainkat,
forró-tűz reggelen érünk a tetőre
s fehér síkon ütjük fel sátrainkat.
Ma még az éj sötétje leplével
takar,
a sápadt hajnal fátyla rejteget
s fényes arcunkat, mely új igét
akar,
még féltőn őrzi keblén a rengeteg.
De már az élen teremnek új csodák:
lázunk, akaratunk új világot épít.
Megyünk előre, napszemű katonák —
és máglyánk éneke fölcsap az égig.
EGY KOLOZSVÁRI HÁZ
Égnek itt a falak, láng lobban a
tetőn,
az alap vad lázban sikoltoz, nyög,
piheg,
ablakok remegnek, félelemmel félnek,
minden zúgon-zegen, bútoron,
kilincsen
meglapul, sistereg dörömböl az
árnyék
Jaj, te csodálatos forró levegőjű
babonás nagy bolond kolozsvári ház:
reng benned a világ, dübörg a föld
árja,
csudálkozó csillag fürdeti a lábát
búgó bensőd meleg sugártengerében
s fergeteg, zivatar önti néha magát
morogva, zubogva égő falaidra...
A láng a tetődön el-kihúnyni
látszik,
alapod vad láza mintha megenyhülne
s csend, nyugalom fénylik sajgó
küszöbödön.
De újra, meg újra fölsivít a fájás,
ropog, dong a padlód, ajtód
megcsikordul
s éjfekete madár, töröttszárnyu
madár
vergődik alattad...
BALLAGNI A JUHOK UTÁN
Mint egyszer, —
haragudjon, avagy
nevessen az ég:
vidáman fütyörészni,
mogyorópálcával
csapdosni a bokrok leveleit
s napszállat után
hanyattfeküdni a forró füvön,
tereferélni kacér csillagokkal.
Reggel — még félig álmosan —
csettinteni a négylábú társnak:
hé, Bundás, elébe, kerítsd, —
és derűsen, táguló tüdővel
szippantani a hegyi levegőt,
kurjantani pár hatalmas-nagyot,
rikkantani egy-két mord igét,
majd csendesen, henye gonddal
szemlélgetni a turmát,
ballagni szótalan, némán
a bégető juhok után...
TÁJKÉP
Fehér, halotti hólepel felett
Fekete varjak szállnak, szállnak:
Kisértetek, komorló nyári árnyak.
Hűvös csőrükben csúf halál
Berzengve les életre, fényre:
Csirára, magra, dús reményre.
Alvó szemekkel lagymatag
Alig-sugárt vet barna földünk:
Didergünk, fázunk, félünk.
Vertelén, zöldszemű az éjszaka.
A messzi város ajkán torz mosoly.
Piros pettyeket ejteget a nyomor.
