“Nem mernék órarendeket ajánlani…”

Krebsz János válaszol a Káfé főnix kérdéseire a Magyar Elektronikus Könyvtárba nemrég fölkerült Órarend c. kisregényével kapcsolatban.


(A kérdéseket természetesen én tettem föl, s az interjút itt is közzéteszem - a Káfés változat után) 

Krebsz János - Jani fia esküvőjén a legnagyobb
unokával, Lizával

A kamaszkor, a fiatalság meghatározó élményvilágnak tűnik a számodra. Felidézésével mi az elsődleges szándékod: a megörökítés vagy a figyelemfelkeltés?
Nem tudom. Az alapkérdés: miért írok? Mit akarok ezekkel az írásokkal? Talán a történetmesélés ősi hagyománya. Szerintem attól van kultúránk, hogy vannak közös történeteink, amelyekben földolgozzuk életünk nagy és meghatározó eseményeit. Korábban eredetmondák, eposzok és népmesék, majd jöttek a polgári regények, manapság meg a szappanoperák adnak mintát, táptalajt ahhoz, hogy megbeszélhessük: mi a becsület, család, szerelem stb. Ebből a szempontból nagyon idejétmúlt műfajban működöm – de nem vagyok egyedül.


Kamaszhőseid ízig-vérig esendő és sérülékeny emberek, beleértve egyes szám első személyben beszélő Tégedet is. Felnőtté, emberré válásuk a körülmények ellenére vagy azok következtében történt meg?
Nem tudom. A saját példámat ide tudtam tenni mint alapanyagot, s nyilván figyelek másokat, ők hogyan boldogulnak a saját stigmáikkal meg a világ berendezkedésével. Talán kilátszik az írásaimból, hogy tanulási folyamatnak tekintem az életet. Mintákat keresünk, igazodási pontokat, sikerkritériumokat egy folyamatosan átalakuló univerzumban. Most az izgat, hogy a rendszerváltás személyes történetét meg tudnám-e írni ezzel a nekem testhezálló formával. 35 voltam, amikor itt megfordult minden, azóta eltelt több mint 20 év, tudatos, gondolkodó pályámnak fele esik ide, fele oda. A hasonlóság: mintha a társadalmunk a felnőtté válás keserveit élné át nagyon rossz eredménnyel.


Ha Tőled függne, milyen “órarendet” állítanál össze utódaid számára, hogy elkerülhessék a Ti nemzedéketek buktatóit?
Nem mernék recepteket, órarendeket, tanrendeket ajánlani sem a következő nemzedéknek. Három felnőtt gyermekem van. A nagyobb részét az eltelt évtizedeknek iskolában töltöttem, hol diákként, hol tanárként, és mindkét szerepben nagyon rühellettem a „szabályokat”, a tuti recepteket, a hibátlan elképzeléseket. Minden nemzedéknek magának kell megtermelnie a maga kenyerét. Technikailag képesek lennénk most éppen arra, hogy előre legyártsunk, és nagy raktárakat megtöltsünk kenyérrel, így gondoskodva az utódokról, de ez nem működik. Évente be kell vetni a földet.


Milyen mértékben tudsz írás közben azonosulni szereplőiddel, vagy egyszerűen csak történeteket mesélsz?
Ezek az én történeteim. Velem történtek. Azonosulás nincs, vagy sokkal mélyebben, mint érzékelhető lenne. Technikailag inkább az gondolkodtat el néha, hogy van-e átjárás az életek között, vagy magunkba zárkózott monádok vagyunk? Meg tudom-e teremteni azt az értelmet a magam alapanyagából, ami „átmegy” a másik ember páncélján?


Miután ilyen szépen “kiírod” a korábbi életedet, marad-e egyáltalán valami, ami köré esetleges visszaemlékezéseidet csoportosíthatnád? Eddigi könyveidet felfoghatjuk akár ifjúkorod őszinte tükrének is?
Nincs visszaemlékezés, és nincs őszinteség. Nem tudom elképzelni, hogy önéletet írnék gyermekkor – kamaszkor – ifjúkor s a többi időrendben felfűzve. Ha nagyképűen akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy hiszek abban: van a világnak egy olyan szelete, összetevője, amit én ismerek a legjobban, én tudom megírni. Eddig vállalható. Hogy ennek az entitásnak a határai kisebbek mint én, vagy túlnyúlnak a személyiség határain, azt döntse el, aki veszi a fáradságot, és elolvas valamit tőlem.

A MEK-be került Nyolckampó-ról

Újabb Krebsz-könyv tölthető le a Magyar Elektronikus Könyvtárból. Először a Káfé főnix honlapon jelent meg, majd Jánossal közösen digitalizáltuk, s most a megjelenés kapcsán kérdés-felelünk. Az interjú a Káfé főnix számára készült. Én kérdezek, Krebsz János válaszol.

Fedőlap, Gergely Tamás fotójával

1. Mostani regényed - az Igazi Péhowardtól eltérően - direktebbül építkezik az átélt és a dokumentálható valóságból. Melyek belőle azok az építőkövek, amik a Te személyes élményeid-tapasztalataid is egyben?


Úgy döntöttem, most komolyan veszem a kérdezőt, és kimerítő válaszokat adok. Természetesen a saját élet az alapanyag - bizonyos önigazoló távolból. És még nekem is kell valamennyi idő, majdnem tíz éve megírtam ezt a regényt, próbáltam egy-két helyen elsütni, nem túl rámenősen, aztán itt nyílt lehetőség.
 A katonaság mint férfiélmény, s lassan a világból kikopó szolgálat, nekem nagyon tragikusan indult, illetve, ahogy olvasható, hatalmas sikersztoriként beindult, aztán - kis botlás, nagy hasra esés - végzetesbe fordult. Minden személyes, és minden megmagyaráztatik… A megírás - értelmezés elsősorban magamnak, de nem a tanulságért . Inkább hozzájárulás, adalék a világ egyfajta magyarázatához.


2. Miből táplálkozik Nálad az a kemény, de egészséges, szarkasztikus kritikai szellem, amivel negatív élményeidből is pozitív energiákat éleszt?


Azt hiszem: negatív módon nem lehet élni. Számomra is meglepő, hogy pozitív az egésznek a kicsengése, életem mélypontjának megírása. Az a bizonyos egészséges, szarkasztikus szellem kritikussá tesz mindennel és mindenkivel szemben (ez azt hiszem, az értelmiségi lét egyik lába, a másik az általános, széleskörű érdeklődés ) - de ez csak akkor tisztességes, vallom, ha önmagunkkal szemben is alkalmazzuk. 


3. Hogyan fogalmaznád meg a Nyolckampóban elmesélt történet(ek) "eszmei mondanivalóját", "tanulságait" - természetesen a gyengébbek kedvéért?


Nem a gyengébbek, hanem a kialakult többség kedvéért. Hosszú tanulmányt érdemelne, talán valaki már dolgozik rajta, az elmúlt diktatúra értelmezése. Fölnőtt és többségbe került néhány generáció, amely történelemként tekint a szocializmus időszakára, s számonkéri azokon, akik akkor is éltek, hogyan lehetett kiszolgálni egy olyan embertelen (abszurd, elnyomó, igazságtalan stb.) rendszert? Ezen a tájon mindig abszurd a helyzet, és mindig igazságtalanságok tombolnak a  hatalom szintjén (a viceházmestertől a polgármesterig és az igazoltató rendőrtől a miniszterelnökig). És van egy rejtett, bujkáló, alkalmazkodó „normális” réteg a társadalomban, amely tompítja a hétköznapi élet szintjén a fölülről nyomatott hülyeséget, szolidáris az éppen vesztesekkel, a túlélésben szövetséges. És akkor hívhatják fasizmusnak vagy szocializmusnak az aktuális berendezkedést, mert mindig helyzet van, csak annyi változik, hogy éppen fiatalon és rugalmasan kapjuk az ütést, vagy tapasztalattal megvastagított bőrrel páncélozzuk az érzékenységünk… Nem tudom, ez direktben kijön-e a Nyolckampóból.


4. Van-e könyvedben olyan történet, amit most, utólag legszívesebben kihagytál volna? Mennyire vagy tudatos alkotó, illetve mennyire ösztönös Nálad a meseszövés?


Ki nem hagynék, maximum átfogalmaznék, magyarázattal látnék el passzusokat. Illetve, valahogy meg kellene írni azokat a megtörtént sztorikat, amelyeket a tudatos-tudatlan mérlegelés írás közben kimaradásra ítélt. De, önmagukban csak katonasztorik, bővíthetnék a mű belvilágát, ha pedig a hozzáfűzött értelmezésekkel akarnám megírni, az már nem a Nyolckampó világa lenne, öregebb lettem, nem bölcsebb, csak másképp írnám az egészet. 
Az ösztönös és a tudatos aránya - kemény kérdés. Történeteket mesélünk, tudatosan akarunk ezekkel valamit a hallgató tudatába átvinni, és ösztönösen „kihegyezzük” optimistára a történetet, vagy hagyjuk, hogy az éppen aktuális világlátásunk hangszerelje vidámra vagy szomúságossá. Büszkén és tudatosan vagyok ösztönös.


5. Munkáid nyilvánosságra kerülése, a tudat, hogy nem csak tucatnyian olvasnak, mennyire ösztönöz/visszafog az írói munkában?


Nem érdekel, hogy mennyien olvasnak. Hazudok, amikor ezt mondom, de nagyon rosszul viselem azokat az olvasókat (újságíróként elsősorban), akik feltételeznek valami hátsó indítékot, rejtetten aljas befolyásolási szándékot, vagy csak félreértik a legtisztább őszinteséget, és - az internet által felkínált névtelenségből - lehülyéznek, lekomcsiznak meg ilyenek.
 Mostanában nincs írói munkám. A Káfé számára előszedem a polcról néhány megporosodott írásom, és köszönöm a nyilvánossághoz segítő ügybuzgalmat, amit ebben a kávéházban - még mindig kicsit idegenként üldögélve - megkapok. Kösz, jó itt, veletek.

Interjúk - digitalizálás ürügyén

Korábbi bejegyzésekben már jeleztem, hogy december folyamán több, általam digitalizált mű is felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba. Közéjük tartozik Krebsz János Az igazi Péhoward c. szatirikus regénye, illetve Oláh István üvegHARANGJÁTÉK CSÍKBAN c. drámája. Az esemény kapcsán mindkét szerzővel rövid interjút készítettem a Káfé főnix számára, szövegüket most ide is elraktározom.

Az Igazi Péhoward visszatér…

Aki válaszol: Krebsz János
Aki kérdez: Cseke Gábor


Mit gondolsz, mit szólna P. Howard, ha elolvasná az Igazi Péhoward-ot?


Mivel Rejtő csak anyagi célokból írt (manapság vámpír-történeteket vagy szakácskönyveket gyártana), valószínűleg érdektelennek tartaná a piacképtelen regényt. Tudjuk, készült a „nagy mű” megírására, csak sosem volt rá ideje, meg kártyázni is nagyon szeretett, nemigen olvasna olyan könyveket, amelyek csak az idejét rabolják. Talán vannak az enyémben oldalak, amelyeket elé téve, elismerne magáénak, mert mindenre nem emlékszik az ember….


Apropó, milyen szálak fűznek Rejtőhöz?


A magyar irodalom egyik nagy ígéretének tartom. Tíz-tizenöt évente nekigyürkőzik egy esztéta vagy kritikus, hogy behelyezze a kánonba – teljesen sikertelenül. De ugyanúgy 10-20 évenként ki lehet adni, fölfedezi a fölnövekvő olvasóközönség, van benne valami időtálló. Humora van és emlékezetesen megrajzolt karakterei, sok-sok középszerűség, és itt-ott egy zseniális villanás.
Amit megpróbáltam utánozni, az a proli egyszerűség, amely teljesen idegen a kultúra meg a felsőbb osztályok (döntéshozók) világában, de kiválóan tájékozódik és ítélkezik ebből az alsó perspektívából a józan ész nevében.


Hogyan oldanád meg saját módszer szerint az európai válságot?


Maradva a Rejtői eszközkészletnél: jókat és rosszakat külön felsorakoztatni, egyik sor jutalmat kap, a másik két pofont, aztán hazamehetnek. Persze benne van a játékban, hogy eltéveszti az igazságosztó, és akkor csak rosszabb lesz. De a jelenleg ismert megoldási kísérleteknek is ugyanez a kimenete.


Szerinted a világ mely részén lenne érdemes pillanatnyilag élni, hogy az ember azt mondhassa: az élet nagyszerű!?


Szerintem Csíkszeredában, Cseke Gábor dolgozószobájában, irodalommal s más emberi lommal foglalkozva naphosszat. De ez nagyon keveseknek adatik meg, én is csak egyet ismerek. Persze, onnan nézvést, lehet, hogy tűzoltó szeretnék lenni vagy mozdonyvezető.


2011. december 9.

A boldog útkeresésen túl…

Oláh István fotója

Aki válaszol: Oláh István
Kérdez: Cseke Gábor


Téged mindenek előtt költőnek és publicistának, esszéírónak ismert meg az olvasó, bár írtál egy Zsebregényt is, amit a Káfé főnix olvasói közvetlenül is olvashattak. Milyen késztetésed volt a kilencvenes évek elején, hogy a drámai műfajjal is megpróbálkozz?


Túl vagyok már a boldog útkeresésen, hogy úgy próbálgassam a műfajokat, mint szabónál a ruhát, melyik passzol igazából. Én mindig szerettem műfajtalankodni még a versben is, van, ki ezért ragaszkodott szövegeimhez, más pont ezért nem. A csíksomlyói iskoladrámáról csak drámában szabad szólni (az értelmezéslehetőségeket leszámítva). Négyfelvonásos drámát akartam írni, életem első és egyetlen négyfelvonásosát, ami olyasmi bója lett volna nálam, mint első és egyetlen Zsebregényem, csak már nem emlékszem, miért ragadtam le az egyetlen felvonásnál. Lehet, türelmetlen voltam.


Mit mond a számodra ma az üvegHARANGJÁTÉK CSIKBAN, amely III. díjat nyert a Széchenyi Társaság 1992-es drámapályázatán és nemrégiben került fel a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába?


Azt mondja, amit 1992-ben is, amikor megírtam. Lehet, hogy életem lényegét írtam meg húsz nyomtatott oldalon. Ahogyan én elneveztem, a prokopioszi irodalmi létezésmodellt. Prokopiosz a VI. században élt, fő műve a Historia arcana (Titkos történet). Udvari történetíróként nyakra-főre dicsérte Justinianust és feleségét, Teodórát, aztán otthon megírta e titkos krónikában a legvalódibb, mondhatom, legvadabb valóságot. Hadd ne részletezzem, mit.