Roskadó karosszék (14)

A témának szól-e az érdeklődés, vagy az írónő varázsának? Máig szóló rejtély, hogy mi az írói kvalitás Szvetlana Alekszijevics fehérorosz (másként belorusz) Nobel-díjas írónő műveiben? Elég egyet is elolvasni, s már le is képezhetjük a módszert: válassz egy közérdekű témát, keress hozzá beszédes partnereket, akiknek van róla mondanivalójuk, beszéltesd őket, jegyezz fel mindent, majd szerkeszd könyvvé - de ne siess, elpiszmoghatsz akár évekig is - nem hajt a tatár!

Csernobili "imakönyvére" csekély két évtizedet áldozott  Szvetlana Alekszijevics. A mű annyira eszköztelen, és olyannyira mozaikok alkotják, hogy  az ember nem is hiszi, mihez kellett ide ennyi idő? Hiszen húsz év alatt akár kézzel is le lehetne másolni, méghozzá több példányban.

El kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy megértsük azt a vívódást, amivel az írónő szembesült, miközben anyagát tette-vette, fúrta-faragta. Mert az százas, hogy nem monológok nyers szövegévek traktálja olvasóit. Bár helyenként úgy tűnik, mintha a szerkesztő háttérbe vonulna, s hagyja beszélni alanyait. Akik néha összefüggéstelenül beszélnek. Miként az életben szoktak. De a sok monológ ijesztő képét adja ki az összeroskadt szovjet rendszernek. Azt hiszem adott ponton, hogy elég volt, nem olvasom tovább, már mindent tudok, le van leplezve az a világ. És mégis, tovább olvasok, ameddig a könyv tart, hátha még rejteget új igazságokat a számomra. És rejteget... De hiába mondom magamban, hogy mindez a Szovjetunióról szól, s ott is csak inkább Fehéroroszországról, mert a történések ismerősek, mintha csak a szomszédban estek volna meg, ugyanannak a logikának megfelelően, kísérteties hasonlósággal.

Rokonszenves az írói szándék is: "Ez a könyv nem Csernobilről, hanem Csernobil világáról szól. Magáról az eseményről már több ezer oldalt írtak, több százezer méter filmszalagon örökítették meg. Engem viszont az foglalkoztat, amit elhallgatott történetnek, földi és időbeli létünk nyomtalan nyomainak nevezhetnék. Írok, és gyűjtögetem az érzések, gondolatok, szavak hétköznapiságát. Próbálom megragadni a lélek hétköznapi életét. Átlagemberek átlagos napját. Itt pedig minden rendkívüli: az esemény is, az emberek is, akik belakták az új teret. Csernobil számukra nem metafora, nem szimbólum, hanem a házuk. Hányszor próbálta el a művészet az apokalipszist, a világvége különböző technológiai változatait ajánlva, de most már nincsenek kétségeink afelől, hogy az élet sokkal fantasztikusabb. Egy évvel a katasztrófa után valaki megkérdezte tőlem: „Mindenki ír. Maga meg itt él, és nem ír. Miért nem?" Én pedig nem tudtam, hogyan írjak erről, milyen eszközöket használjak, és honnan közelítsem meg. Amikor a korábbi könyveimet írtam, mások szenvedéseit figyeltem, most viszont az én életem is az esemény része lett. Eggyé váltunk, nem tudunk távolságot tartani egymástól. Minden nyelven megszólalt Európában elveszett kis országom neve, amelyről korábban szinte semmit sem hallott a világ; átváltozott ördögi csernobili laboratóriummá, mi, fehéroroszok pedig csernobili nemzetté váltunk. Akárhol jelentem meg, mindenki érdeklődve nézett rám: „A, maga oda való? Mi van ott?" Persze lehetett volna gyorsan írni egy könyvet, amilyenek aztán egymás után jelentek meg - mi történt azon az éjszakán az erőműben, ki a bűnös, kik titkolták a világ és a saját népük elől a balesetet, hány tonna homok és beton kellett ahhoz, hogy fölépítsék a szarkofágot a halált lehelő reaktor fölé -, de valami visszatartott ettől, A kezemet fogva. Micsoda? Az az érzés, hogy itt valami titok van. Pillanatok alatt kialakult bennünk ez az érzés, és ez töltött be akkor mindent: a beszélgetéseinket, a tevékenységeinket, a félelmeinket, és elválaszthatatlan volt az eseménytől. Attól a szörnyűségtől. Kimondva vagy kimondatlanul mindannyian átéreztük azt, hogy beleütköztünk az ismeretlenbe. Csernobil rejtély, amelyet még meg kell fejtenünk. Kiolvasatlan jel. Lehet, hogy a XXI. századnak kell feltárnia ezt a titkot..."

Sikerül-e ez a szerzőnek? Olvasója válogatja. Van, akinek hiába sorakoztatja megdöbbentő tényeit, mert az illető nem lát át a szitán. Leragad a jelenben, a múltban. Süket az előre mutató gondolatokra. Pedig a Csernobili ima nem csak az "akkori" eseményhez jelent kulcsot, hanem mindenhez, ami a hazugság és a félelem tartományába tartozik. Breviárium ez a könyv, többszöri olvasatra szól, nem szabad eldugni a könyvtár mélyére. Kézügyben tartom, egyelőre...

Néhány jellemző monológot a Periszkóp portálon itt olvashatunk.

Antikvár (2)

Egy chilei fogoly naplója

Nem a címe vonzott, csupán a benne lévő helyszíni utalás. Chile “régi szerelem”, a hetvenes évek elejéről, amikor a távoli földrészen, egy furcsa délamerikai országban, dr. Allende megpróbálta sikerre vinni a vértelen szociális forradalmat. A világon akkor sokan drukkoltunk neki, hiszen torkig voltunk már a bármely irányú erőszakkal és diktatúrákkal, akármilyen “puhán” is mutatkoztak be némelyek. És nagyon sajnáltuk, hogy a kísérlet csődöt mondott, a demokratikus Chilét pedig elárasztotta a lecsapó katonai puccs terrorja.
Hernán Valdés most 1 lejért vesztegetett könyve azon frissiben jelent meg magyar nyelven is (fordította Csuday Csaba, Kossuth Kiadó, Budapest, 1976), nyilván irányzatos irodalomként, annak ellenére, hogy csak olvasási módja lehet irányzatos – maga a könyv pontos, higgadt és becsületes krónikája egy elvesztett társadalmi illúziónak, egy hónapot (1974. február 12-március15.) kitevő naplójegyzetek formájában elbeszélve. A szerző Pablo Neruda hatása alatt álló chilei író, Prágában végezte tanulmányait, bevallottan baloldali elkötelezettségű és érzelmű, emiatt – feljelentésre alapozva – kerül a puccsisták látókörébe s internálják több tucat, számára addig ismeretlen sorstársával együtt a Tejas Verdes nevű, 1. számú koncentrációs táborba.
Az ott uralkodó mostoha és embertelen körülmények, a stresszelő összezártság nem teszi lehetővé a pillanatnyi nyugodt elmélkedést, az egyén magába fordulását. Gondolatait, leszűrt tanulságait ezért utólag veti papírra a szerző, amikor már tisztán látja, hogy a puccs az Alende és táborának végtelen naivsága miatt következhetett be. Naivság volt őszintén hinni a békés kiegyezésben, hiszen a korábbi hatalom félresepert, feloszlatott elnyomó gépezete alig várta, hogy visszaadhassa a kölcsönt, s a puccsot kihasználva elözönlötték a hatósági kulcshelyeket. Valdés úgy látja: az őket fogva tartó és értelmetlenül, gyűlölködve kínzó rendőrök és katonák sötéten néznek a legtöbbször koholt bűnösségükről mit sem tudó foglyokra, “mintha valóbban azt az ellenséget testesítenénk meg, akinek a puccsisták szerint az volt a szándéka, hogy végezzen velük és a gyermekeikkel, hogy egy marxista diktatúrát hozzon létre.” A gyűlölet sikeres levezetésére ott volt a chilei katonai nevelés szelleme: a szerző és társai saját bőrükön tapasztalhatták, mit jelent az, amikor a katonákat és a rendőröket nem harcolni, fegyelmet tartani tanítják meg, hanem kínozni és ölni! A tábort kiszolgáló katonák, az abszurd hangulatú kihallgatások során perverz élvezettel játszadoztak a foglyokkal: mindent elkövetve, amit csak az ember megalázására és megtörésére el lehet képzelni, odáig menően, hogy a foglyokat valamilyen megfoghatatlan, gyötrő bűntudat terhével, súlyos testi és lelki sebekkel szállították vissza a táborba.
Azért, hogy a kihallgatottak ne befolyásolhassák még sorsukra váró társaikat, őket már nem vitték vissza korábbi barakkjaikba, hanem a kihallgatottak számára fenntartott tömegszálláson zsúfolták össze. Az ott tartózkodók, kihallgatást már elszenvedett “veteránokként” fogadták és vették kezelésbe a közéjük belökött emberi roncsokat, s a szűken mért élettér dacára létrejött közöttük a szolidaritásnak egy olyan fokú, magasrendű érzése, mely új erőt öntött a csüggedőkbe.
A kihallgatáson a szerző megtapasztalta, hogy vallatói nem őrá és a tetteire kíváncsiak, s arra használják a rendelkezésükre álló terhelő adatokat és gyanúkat, hogy testi-lelki kínzását fokozva, perverz szórakozásuknak hódolhassanak: győzteseknek érezhessék magukat.
Valdés tapasztalata szerint a foglyok nagy részének vajmi kevés köze volt a chilei forradalmi megmozduláshoz, botcsinálta hősök és forradalmárok voltak, akiket megbélyegezve, megfélemlítve eresztettek aztán szabadon elhagyatott, vad tájakon. A könyv azzal zárul, hogy a szerzőt lelökdösik egy teherautóról egy ismeretlen helyen, s még utána küldenek egy jótanácsot: ” –Tűnés, de gyorsan! – Nekiindulok, meg sem nézem, a spanyol hová lett, vissza se fordulok, hogy megnézzem a teherautót, amely azonnal elindult, egyre gyorsabban megyek, nem nézek hátra, sehová sem nézek, csak szédülök a tértől, amely megnyílt előttem – egy ismeretlen utca -, sietek, ahogy csak tudok, erővel tartom vissza magam, nehogy futásnak eredjek, nehogy visszanézzek.”
Hernán Valdés legkeserűbb és leginkább mához szóló figyelmeztetése: a jobb- és baloldal belátható időn belül nem jut békés megegyezésre. Közöttük ugyanis nem az elvek küzdelme, hanem a táborok, a hívek háborúja folyik, amely érzelmeket, szenvedélyeket, pusztító erőket szabadít fel. Kinek van igaza? Ez majd csak történelmi távlatban ha tisztázódik. Addig is, a vesztes baloldal saját magát okolhatja csalódásaiért, legyőzetéséért.

“Nem voltunk tudatában annak, milyen változáson ment át ez a jobboldal, hogy sem gyakorlati, sem elméleti ismereteink nem voltak ahhoz, hogy megláttuk volna, hová vezet ez a folyamat… Valahányszor megállapítottuk, hogy lehetséges egy puccs, ezt viszonylagosan nemesnek képzeltük, a nemtudásból fakadó nemeslelkűséggel. Mert akik elkövetni készültek, talán nem volt munkaadóink, volt ivócimboráink, rokonaink vagy volt iskolatársaink voltak-e? Azt várhattuk, hogy szigorúak és kemények lesznek, de hogy vérengzők, azt nem. Aztán meg a fasiszta jelzőt a baloldal lépten-nyomon és meggondolatlanul használta mindenféle ellenségre, és ez megfosztotta a szót eredeti tartalmától. Senki se magyarázta úgy a fasizmust, mint a társadalomban lappangó ideológiát, senki sem világosított fel bennünket, hogy a fasizmus a burzsoázia mentőöve azokban a pillanatokban, amikor a liberalizmus már elégtelen ahhoz, hogy megőrizze hegemóniáját… E miatt a tudatlanság, e miatt az ártatlanság miatt nehéz megérteni a puccs kegyetlenségét, a végrehajtóiban és pártolóiban azokkal szemben felgyülemlett gyűlölet sűrűségét, bosszújuk kegyetlenségét, akik már-már megfosztották őket a hatalomtól… Azelőtt hol voltak ezek az ezrek és ezrek, akik most a gyilkosaink, börtönőreink, kínzóink szerte az országban? Mit csináltak, hogy néztek ki? Hogyan lehetséges, hogy nem is gyanítottuk a bennük lévő gyűlöletet, eljövendő kegyetlenségüket? Talán valami külön világban éltek, vagy olyan jól tudták álcázni magukat?
Most már – sajnos későn – könnyű megérteni, hogy közöttünk éltek. Hogy nem voltak sem többek, sem kevesebbek, csak a polgártársaink, a szomszédaink, olykor a rokonaink, más esetben a barátink. Nap mint nap találkoztunk velük az üzletekben, a járműveken, a moziban, és soha még csak kapcsolatba se hoztuk őket az ultrajobb elvetemült terroristáival, és ha szidták a kormányt… legfeljebb tréfásan leszidtuk őket. Talán nem azonosak azokkal, akik lövöldöztek és kínoztak, de a katonatisztek semmi komolyabb dolgot nem csinálhattak volna nélkülük. Ők képezték a tömegeiket, ők borították be zászlókkal az erkélyeiket, hogy ünnepeljék őket, versengtek velük az ádázságban, feljelentve baloldali szomszédaikat, ők mosták le a falakat, melyeken a nép oly egyértelműen szólított fel a forradalomra, ők ajándékozták oda a jegygyűrűiket, hogy kisegítsék a juntát…
Amilyen mértékben ezek a tisztánlátásra törő pillanatok visszaadják emberségünket, ugyanolyan mértékben szorongásba is taszítanak bennünket ezek között a körülmények között, valami kínzó világosságba, amitől kiráz bennünket a hideg…”

Önostorozóan józan, kemény szavak ezek, de ki kellett mondani őket. Nem véletlen, hogy ez a nem nagy terjedelmű írás lett és maradt Valdés fő és világszerte elterjedt műve.
Nem véletlen ugyanakkor, hogy pár nap múlva ugyancsak chilei témájú, szintén vékonyka antikvár-könyvre csaptam le: Titokban Chilében (Riport egy filmforgatásról. Kossuth Kiadó, 1987), de ezt már 5 lejért számították meg. Hiába: a Nobel-díj az Nobel-díj, a szerző pedig nem más, mint  Gabriel García Márquez...


Titokban Chilében

Aki azt hiszi (mert mások megpróbálják elhitetni vele), hogy a jó irodalomnak nem kell érdekesnek és olvasmányosnak lennie, az mélységesen téved. Szerencsére, a Nobel-díjasok között is vannak olyanok, akik esküsznek arra, hogy csak akkor jó az író, ha érdekfeszítően mesél, és bármilyen tárgyhoz is nyúl, abban mindig a közérdekűt, a jelentőset ragadja meg.
Gabriel García Márquez ilyen író. És ezt szerencsére tudják a könyvkereskedők, de tudják az olvasók is. Ezért lehetett az ő vékonyka füzetét (Titokban Chilében. Riport egy filmforgatásról. Kossuth Kiadó, 1987) a szokásos átlagnál drágábban “elsózni” (mint korábban említettem: öt lejért…). A történet amúgy nem az íróé, mármint olyan értelemben, hogy mindvégig “hozott” anyagból dolgozik: Miguel Littin világhírű chilei filmrendező, aki a katonai puccs idején feketelistára került és elmenekült hazájából, 12 év száműzetés után elvállalja, hogy elváltoztatott fizimiskával és személyiséggel, hamis iratokkal titokban hazatér, hogy leleplező filmet készítsen – egy vezetése alatt illegalitásban dolgozó stábbal – a katonai diktatúra valóságáról. A főhős által egyes szám első személyben elmesélt történet mindenek előtt azért rendkívül izgalmas, mert nem a külső, hanem a belső történésekre helyezi a hangsúlyt: azt bizonyítja be, hogy amíg nem találkozik a valósággal, a szorongó, a rossz tapasztalatokkal túlterhelt ember mindig hajlamos arra, hogy sötétebb színben lássa a világot, mint az a valóságban is indokolt lenne. Még az árnyékától is megijed. A filmrendezőnek rendre rá kell ébrednie, hogy az általa otthagyott haza a puccs terrorja után is képes volt arra, hogy lélekben talpra álljon, az emberek tovább élték saját életüket, “az élet ment tovább”, ahogy azt mondani szokás és neki mindig attól lett igen meleg a helyzete, amikor elkezdett félni és rejtőzni, amikor túljátszotta az inkognitó szabályait. Kezdve azzal, hogy hamis útlevéllel és álfeleséggel érkezik Chilébe, odáig menően, hogy uruguayinak adja ki magát – ennek fejében magára kell erőltetnie az onnan érkezettek sajátos akcentusát, amiről lépten-nyomon megfeledkezik -, továbbá messze elkerüli szülőfaluját és korábbi ismerőseit, nehogy a legkisebb meggondolatlan gesztus is lebuktassa.


A film, ha kalandok között is, de sikeresen készül, a rendező egyre inkább nekibátorodik, s végül azt is megkockáztatja, hogy meglátogatja saját édesanyját, aki mit sem tud gyermeke sorsáról. Nevetséges, ugyanakkor torokszorító az a jelenet, amikor közeli nőismerősével szalad össze az utcán, akiről gyanítja, hogy minden álcázás ellenére könnyen felismerheti. Nem így történik: elmennek egymás mellett, mintha sose látták volna egymást. Fölösleges a túlzott aggodalom? Tény, hogy édesanyja is értetlenül áll az “idegen” előtt, aki váratlanul az ajtaján kopogtat. “Különös látomás volt. A tágas, magas tetejű, csupasz falú hodályban nem volt más bútor, csak a karosszék; abban ült anyám, háttal az ajtónak, oldalán a parázstartóval, egy másik ugyanolyan karosszékben pedig az öccse, Pabló nagybátyám. Hallgattak… Feléjük indultam, nemigen igyekezve, hogy ne csapjak zajt,s látván, hogy meg se mozdulnak, megszólaltam: – Hát itt senki nem köszön az embernek, a mindenségit!
Ekkor anyám felállt:
– Biztosan a fiam barátja vagy – mondta. – Hadd öleljelek meg.
Pablo nagybátyám azóta sem látott, hogy tizenkét évvel ezelőtt elmentem Chiléből, s még csak meg sem mozdult a karosszékben. Anyámmal az előző év szeptemberében találkoztunk Madridban, de még amikor felállt, hogy megöleljem, akkor sem ismert meg. Így aztán karon ragadtam, s megráztam, hogy kirángassam ebből a kábulatból.
– Dehát nézz meg jól, Cristina – mondtam neki a szemébe nézve -, én vagyok az.
Újból megnézett, most már figyelmesebben, de nem ismert meg.
– Nem – mondta -, nem tudom, ki vagy.
– Dehát hogyhogy nem ismersz meg – nevettem el magam. – A fiad vagyok, Miguel.
Ekkor újból megnézett és halálos sápadtság ült ki az arcára.
– Jaj – mondta -, mindjárt elájulok.
A karomba kellett fognom, hogy el ne essen, miközben Pablo bácsikám ugyanilyen megindultan feltápászkodott a székből.
– Csak erre vártam – mondta -, most már békében halhatok meg, akár mindjárt.”

A könyv a már-már túlhajtott rejtezés, a bujkálás, a személyiségcsere állandó stresszes kalandjának sajátos, különös belső történetét meséli el, rajta keresztül pedig hiteles híradást kapunk mindarról, ami egy elbukott társadalommegújítási kísérlet után Chilében bekövetkezett. Maga a rendező később így vélekedett a sikeres forgatásról és titokzatos útjáról: “Nem ez a leghősibb tette életemnek, de a leginkább emberhez méltó.“

Óvakodj a Nobeltől!

Kieshet az irodalmi Nobel-díjra jelöltek közül az az író, akinek a jelölője nyilvánosságra hozza a nevét! – Ezt a Nobel-díj svéd zsűrijének elnöke jelentette ki, meglehetősen bosszúsan és neheztelve, mert hiszen egyre több a jelölés és egyre több a kotyogás is. (Emlékezhetünk rá, hogy mi is mennyit idétlenkedtünk  e portálon a Nobel-díj odaítélése körüli gondolatainkat világgá kürtölve.)

Hogy miért zavarja a Nobel-zsűrit az idő előtti és felelőtlen fecsegés, annak is magyarázatát kaptuk. Azért – érvelt az elnök -, mivel az idő előtt és a javaslat okán hírbe hozott írón, bár legtöbbjük nem kap díjat, rajta marad a Nobel egy csillogó morzsája, és az már könnyen üzleti tényezővé válhat a jövőben. Vagyis, műve kelendőbb, ha odaírják, hogy a szerzőt Nobel-díjra javasolták…

Akárcsak az Oscarok esetében: egy Oscar-jelöltként emlegetett alkotásról vagy színészről mindenki csak az Oscar szót jegyzi meg és önkéntelenül a legnagyobbak között tartja számon.

A Nobel-zsűri úgy büntetné a szószátyár javaslattevőt, hogy kegyetlenül törli a listáról a javasolt nevét. Mondjuk, ez praktikus eljárás, ugyanis még csak februárral végeztünk-forma ebből az évből, de a zsűri asztalára már 198 író jelölése került, köztük 36-ot most első ízben jelöltek a rangos kitüntetésre. (Hatvanegy jelölést eleve elutasítottak…) Elgondolhatjuk, hogy 2015 őszéig még jócskán duzzadhat ez a lista…

Elvben ez mind szép és jó. S talán igazságos is így. (Ha van egyáltalán igazság a Nobel körül…) Csakhogy a gyakorlat mondja majd ki a végső szót. Én pedig elkélpzelem, hogy javasolok valakit Nobel-díjra, mondjuk éppen X-et, aztán a kellő pillanatban interjút adok (vagy nem adok, de súgok) Y lapnak, hogy X esélyes az idei Nobelre. Ez aztán a Nobel-zsűri fülébe jut (lesz aki besúgja), az elnöki szózat alapján X-et törlik  a listáról (nem világos, hogy ha X-et netán más is javasolta, de csak én kotyogtam róla, akkor csak az én javaslatom úszik, vagy a másiké is, aki viszont nem szivárogtatott ki? – ez itt egy joghézagnak tűnik), szóval X volt-nincs a listán, ez valamiképpen a tudomásomra jut (vagy nem?), és akkor én ezt szivárogtatom tovább, hogy X az az író, akit töröltek a Nobel-díj listájáról. Tehát X ezáltal egy üldözött, egy disszidens, egy megrövidített ember, és erre mindjárt feléje fordul a világ szimpátiája, s neve ha akarjuk, ha nem, örökre összefonódik a Nobel-díjjal.

Szóval, tisztelt Nobel-zsűri- hát nincsen menekvés?!