Ion
Luca Caragiale
A
Respublika és a népek
(Boborul)
 |
| Caragiale balkáni öltözékben (1900) |
Született
századunkban, majd össze is omlott egy olyan különös állam,
amit egyetlen lelkiismeretes történésznek sem szabad figyelmen
kívül hagynia. Ploieşti Köztársaságról szeretnék szólni,
mely államként bár alig tizenöt órán át fungált,
kétségtelenül a jelenkori történelem egy ragyogó lapját
jelenti. Az ifjonti respublikát, mely a népből, a nép által és
őérette vétetett 1870. augusztus 8-án reggeli kettőkor, még
aznap délután négy óra felé megfojtották. Annyi baj legyen! Az
országok nagyságát és fontosságát nem kiterjedésük és
tartósságuk dönti el, hanem az a többé-kevésbé példás
szerep, amit az egyetemes összefüggésekben játszanak.
Az alkalom
nem engedi meg, hogy keretébe foglaljam a szőlőhegyi vidám
respublika teljes történetét. Szeretném viszont saját
hozzájárulásomat papírra vetni egy majdan megírandó
történelemhez; amihez kellő illetékességgel bírok - e
respublikának ugyanis polgára lehettem. Szemtanúja voltam
felemelkedésének és elbukásának, mégpedig nem holmi
szájtátiként, hanem hivatalos minőségben. Mikor a népek
lerohanták a rendőrséget, én ott termettem és lefegyvereztem egy
szolgálatos segédrendőrt, elhappolván a fogasról a kardját.
Amit rögvest a derekamra kötöttem, s szerencsémre éppen akkor
haladt el mellettem a Köztársaság Elnöke. Tizenhét éves voltam;
elszánt külsőm felkeltette az Elnök érdeklődését - ki is
nevezett segédrendőrnek ama fogdmeg helyett, akit lefegyvereztem
volt.
Ma, amikor
szeretném remélni, elévültek már a monarchiával szembeni
vétkeim, büszkén bátorkodok szólni minderről. Igenis, Ploieşti
Köztársaság rendjének egyik legelszántabb híve voltam. Ó,
dicső órák, hogy is feledhetnélek benneteket? Főnököm a
rokonszenves és derék policáj, Stan Popescu volt, Giuseppe
Garibaldi 1000 fiának egyike - itáliai önkénytes, továbbá az
egyik lengyel forradalom önkénytese, esküdt ellensége a
tirannusoknak, valamint a nép hűséges testvére. Ilyen főnökkel
szíves-örömest tűzbe mész egy nagy eszme érdekében.
 |
| Jelenet Radu Igazság Boborul c. kisfilmjéből (2003) |
Előtte való
estén, augusztus 7-én néhány összeesküvő, köztük Stan
Popescu is, a hírekre várakozva (hogy honnan? a történelem még
nem ismeri rá a feleletet), a Moldova szálló szalonjában
kilométeresdit játszott. Hogy mi fán terem a kilométeresdi?
Ártalmatlan, távolról sem bonyolult játék - elmesélem. A
játékosok, mindegy, hogy hányan, körbeülnek egy asztalt a szalon
valamelyik szögletében. Mindenkinek kihoznak egy-egy messzely bort.
Nekiállnak inni. Mihelyt valaki bedöntötte a porcióját, az üres
nyakas üveget elhelyezi a szalon hosszában, a fal mellett. A másik
üvegcsét aljával az előbbi szájára állítja, s teszik ezt
addig, amíg az üvegek sora a túlsó falig nem ér - a kilométerig.
Aki elsőnek ér a kilométerhez, megnyeri a játszmát -
fogyasztását a többiek állják egyenes arányban ama üvegcsék
számával, amelyekkel ki-ki elmaradt a kilométertől. Mondanom se
kell, belevaló játékosokkal előfordul, hogy revánsot is
játszanak, a játszma pedig gyakran döntetlennel végződik. Azon
az estén Stan nagy előnnyel nyerte az első partit.
Éjfél után
egy is elmúlt, és éppen új játszmát kezdtek volna, amikor három
kimért kopogtatás hangzott fel az ablak felől. Ártatlan
időtöltésükről megfeledkezve, a játékosok egytől-egyig
komoran felálltak. Ütött a vészharang! A nép szent ügye a
tisztesség mezejére szólít. Eljött a cselekvés ideje... Egy
emberként nekiindulnak, hallgatagon és elszántan. A szálloda
gangjára tódulnak és a marhavásár felé tartanak. Minden
irányból özönlenek; tömegbe csődülnek: minél tovább jut ez a
derék népség, annyival nő a száma.
Reggel felé,
fél 3-kor a távíró a republikánusok kezén; a huzalok
leszakítva, ezen felül az épület elfoglalva.
4-kor, a
Sorompó utcai tömlöc ajtajai megnyílnak az elővigyázatosságból
korábban lesittelt néhány republikánus előtt.
5-kor, a
Szt. Miklós kaszárnyában lévő zászlóalj megadja magát az
Elnöknek.
Fél 6-kor
megszerveződik a köztársasági rendőrség, a népséget mint a
Respublika polgárőrségét a tűzoltóktól és a gyalogrendőröktől
elkobzott kardokkal, vadászpuskákkal, pisztolyokkal és botokkal
fegyverezik föl.
6-kor, a
benépesített Egyesülés téren - pontosan azon a helyen, ahol ma a
Szabadság büszke szobra tör az égnek (Ploieşti polgárainak, a
hálás Nemzet!) - az Elnök, egy kolbászkészítő konyhaszéken
állva, felolvassa a Respublika kikiáltásának ünnepélyes
okiratát.
7-kor minden
keresztútnál, a 48-as hősi induló dallamára, csapra verik a
hordókat.
8-kor, a
népség egy része, a rendőrrel és egy cigányzenekarral, a
Lipănescu-kertbe vonulunk.
 |
| Gion Caragiale-illusztrációja |
Itt, a füvön
a legősibb köztársaságok krónikáiban sem szereplő majális
veszi kezdetét. Sercegnek a levegőt zsíros, forró illatokkal
elárasztó flekkenrostélyok, mint valami antik oltárok, amelyeken
egy kiválasztott istenhez szóló áldozatok sülnek. Az egyszer
megnyitott csatornákat már
nem lehet elzárni. A kiürült hordók nagyokat szökkenve
gurulnak tova, mint holmi berozsdázott szerkezetek, amelyeket
meghaladtak a modern igények, s a helyükre újabb, teli hordókat
taszigálnak: olyanok, mint valami, az idő haladó szelleme és a
társadalom életbevágó érdekei megkövetelte reformok. Minő
derű! Micsoda lendület! Mily lelkesedés!...Ah! mely felemelőek
azok a pillanatok, melyekben egy vértanú nép leszaggatja a
zsarnokság igáját és béklyóit, és jobbjával messzire hajítja
azokat, gyűlölködés nélkül, felejtvén az átkos múltat,
sűrűn, ám őszintén fohászkodva a szent Szabadsághoz - és
csókot lehel rád. Óh!
Jó pár
órát töltöttünk a Lipănescu-kertben.
A lelkesedés orkánja mindegyre fokozódott, ami egy váratlan
fordulat folytán az egekig hágott. Az Elnök - méghozzá
személyesen! -, nyomában egy segédjével, beállított, hogy
megszemlélje a mi népi mulatságunkat és serlegét ürítse az ő
népére. A kiváló férfiú néhány szót intézett hozzánk. El
volt ragadtatva az ő dicsőséges honpolgáraitól, akik mindig is
készek voltak áldozatot hozni a szabadságért. Micsoda fanatizmus
tombolt ott; micsoda harci düh! A kupák mind egy szálig a földhöz
verődtek, a kucsmák a levegőbe repültek, s szállt a "Hurrá!",
az "Éljen a Respublika!" Az Elnök távoztában magával
vitte Stan Popescut, a policájt... Lassan-lassan, az utolsó szál
kolbásszal, az utolsó fekkennel és az utolsó kupával
elszállingózott a vértanú-népség is... Úgy tűnik, a futó
össznépi falatozás számláját a Köztársaság majdani
költségvetéséhez csapják.
