YOSSEF
ABRAHAM
Szerző
magáról: „1948-ban születtem, pártaktivista családjában,
Abramovici Iosif néven (a Iosif - Sztálin atyuska nyomán). Spanyol
nyelvet végeztem Bukarestben. Természetesen, már nem hiszek
Sztálin atyánkban, s jelenleg hithű zsidó vagyok, tartom a
szombatot, kóser ételt veszek magamhoz stb. 1972-től Izraelben
élek, s mindent végigcsináltam már, ahogy Eminescu írta:
megjártam a börtönt és a tébolydát is. Pozitívabb dolgaim:
dolgoztam számítógép programozóként és héber irodalmi
tanulmányokat folytattam. Jelenleg adjunktus vagyok (számítógépes
alkalmazások az irodalomban) a Bar-Ilan-i egyetemen (Ramat Gam,
Izrael)”. Szokatlan, erőteljes nyelvi hatásokra épülő verseit
románul írja.
13.
számú motyogás*
Jösszte
Ilus a peronra ott lesznek a katonák csuda bunkó figurák
Kettesével
hármasával talpfát sínt cepelnek izzadnak vedelnek
Mennek
jönnek a vágány közt porban degenyében fagyban napsütésben
De ha
végre kimenőt kapnak egymást leverve hozzánk rohannak
14.
számú motyogás
A
Nadrágszíjhoz címzett bárba puccos ficsúrnépség jár ma meg
csupa kicsípett dáma
Sör bor
gin konyak bőven folyik s mindezt kávéval öntözik
Csak egy
éhenkórász ül magában s zabál mint egy állat
A vastag
füstben ráadásul kiabálnak
16.
számú motyogás és az utolsó
Én is
jártam a városban amely hat agyagdombon áll
Ott folyik
egy folyócska amely egy másikba ömlik és a Prutig meg sem áll
Vadmacska
nevét adtátok neki úgy mulattatok
Váljék
egészségetekre csak nevessetek mert én szörnyen zokogtam
*
Részletek a Motyogások (Bolboroseli) című ciklusból
VICTOR
TELEUCĂ
Született
1943-ban. Moldáviai költő, a Román Írószövetség tagja. Verse
a romániai irodalmi sajtóban jelent meg, 1989 előtt.
Havat
árulnak az utcán
Az utcán
végig sor kígyózik, dagad:
Felnőtt,
gyerek, vén – asszonyok –,
Mögéjük
ím besorolok,
Mit adnak
itt, kérdem, s azt mondják, hogy – havat!
És jönnek
egyre, érdeklődnek sorra,
Beállnak
közénk, gondba merülten,
Nagy
tervek szövődnek nekihevülten,
Majd
felocsúdva újra megkérdik, a válasz és a hang
Ugyanaz:
– Havat!
– Tréfálni
tetszik?
– Mondottam:
havat!
– De
mekkora a porció? És mondja csak, miféle hó?
Német,
japán, vagy itthoni gyártmány?
És milyen
színű, netán fehér?
– Nem,
csupa kék s az égig ér.
Zavartan
állunk s beledöbbenünk:
– Istennek
hála, havat adnak nekünk!
Valamikor
hóország voltunk, hó volt a mindenünk,
Mi
történhetett, hogy nyoma veszett?
– Talán
eladták.
– No de
mind?
– Az
istenért, mely ország ne vette volna meg?
S
bizonyítékul, hogy a havat nem a farkas
Ette meg,
elered a hó,
Dagad a
sor, a sok kíváncsiskodó
Lábujjhegyre
áll, látni szeretne.
– Mit
adnak itten, jóurak?
– Ugyan
mit? Hát egy kis havat...
És
szelíden pilinkél, és senki se tágít,
A hónaljak
alatt egy-egy pakk hó világít,
És bár
sorban állnak, azért másodjára
Is beáll
mindenki, hogy sorát
Újra
kivárja.
Dagad a
sor, és csak úgy havazik, özönnel,
Valami
elromlott odafent, kegyetlenül ömlik
S a hulló
hótól a sor betemetődik.
Immár nem
látni, de hallani még,
Jön
egy-egy fickó, kíváncsi lény,
Érdekli,
mit adnak itt, és mereszti a szemét
A
hófüggönyön túlra, válaszra várva:
– Hál'istennek,
hogy van havunk...
Mesésen
ontja ránk a semmi zsákja...
ŞTEFAN
BASTOVOI
Született
1976-ban, Kisinyovban (Moldova Köztársaság). Az Octav Băncilă
művészeti középiskola utolsó évében kórházba utalják, ahol
megírja első, nagy figyelmet keltő versciklusát (Un Diazepam
pentru Dumnezeu - Egy nyugtató az Istennek). 1996-1998 között a
temesvári egyetemen filozófiát hallgat, majd félbehagyja
tanulmányait. Jelenleg Savatie testvér néven egy moldáviai
kolostorban él.
Az
orosz csaj
Szemei
csalfák
mint
Oroszhon régi térképe.
Köröskörül
erdők
nőnek,
Szibéria zöldell,
középen
szarvasok iramlanak
és a
mókusok és valamennyi
barna
vadállat.
Amikor
meglepődik
és amikor
szeret
oly
magasba ívelnek szemei
hogy maga
Nagy Péter
is
meghajlás nélkül bevonulhat rajtuk.
Mikor
gondba esik
a hűvös
erdőkből előjönnek a teherautók
és a
vöröslő hóra kirakják a deportáltakat.
Köröskörül
erdők magaslanak
és fagyos
Szibéria
középen
nyargalnak a szarvasok és valamennyi barna vadállat
és a
mókusok a tüzet ülik körül.
MARIA
POPESCU-BUTUCEA
Verset,
prózát, tudományos-fantasztikus irodalmat művel, civilben
tudományos munkát végez. Írásai az Observatorul militar,
Observator cultural, Apolodor, Paradigma XXI, Visul, Almanah s.f.
Helion, 2008. c. lapokban és kiadványokban, a www.liternet.ro,
www.sferaonline.ro elektronikus kiadványokban jelennek meg.
Tagja a Quebecben élő román írók
egyesületének is.
A
függőágy
Ó,
szerelem
Te világot
nyitó!
Egyik
szemeddel megtámasztod magad,
Kiszaggatod
a körmöd, a hajad
Egy rend
bőrt is lenyúzol,
Majd
meghinted sóval és borssal
Lemosod
magad a vízsugárral
Másik
szemed is tágra nyitod
Tengernyit
hörpintesz
És
várakozni kezdesz.
Függőágyat
is kifeszíthetsz
A gondolat
és a világ között.
ALEXANDRU
DOHI
Született
1955-ben, Máramarosszigeten. „Tízéves vagyok, amikor meghalt
apám – egyszerű jelenlétével megértettem őt. Hiánya miatt
kezdtem el írni, lehetséges, hogy a szó a hiányból terem. Anyám
szófogadó és istenhívő, egy szeszgyárban dolgozott, kis
pénzéből a kolozsvári Képzőművészeti Líceumba járatott.
1974-ben érettségiztem, aztán a Duna-deltában halászként
dolgoztam, a katonaéveimet a brassói tűzoltóknál töltöttem.
Aztán voltam kirakatrendező, szobafestő, kőműves, kőfaragó,
tejkihordó, erdei gyümölcsszedő, sorsjegyárus, sírásó,
tisztviselő a temetkezési vállalatnál, postás, rajztanár,
csempekályhás, földtani kutató, közfürdő-főnök. 1979-ben
megnősültem, három gyerekünk van... 1986-ban Svédországba
szöktem. Itt, röviden felsorolva, üzleti kifutóként, pincérként,
nevelőként, kertészként szamaritánus gondozóként dolgoztam.
1977-ben közöltem először... „ – írja magáról az Ághegyen
c. svéd–magyar internetes folyóiratban.
Tulajdonképpen
Az
ifjú Ianuşnak
Tulajdonképpen
én normális vagyok
Tulajdonképpen
nem hallok hangokat egyet se
de apám
halálával
igen
érzékeny és óvatos lettem
mindabban
ami nem látható
tulajdonképpen
én nem leszek szerelmes senkibe
de már az
elemiben rájöttem
hogy
fiúkba lányokba is belezúgok
és nem
csak egyikbe vagy a másikba, hanem külön-külön mindegyikbe
valamennyi
tanárba de még a takarítónőbe
sőt a
kapusba is és az összes idegenbe az utcán
fájt hogy
ekkora érzelmi hullámzás tört rám
ezért
mindent felülmúló képzelőerőm támadt
képes
voltam bármit elképzelni
mit mások
éreztek és hittek és főleg hogyan éreztek
megannyi
más csodás vagy pokoli helyzetet
vénséges
ifjúságomból is emlékszem
egy
járókelő szomorú képére
úgy
meghatódtam hogy egy kapualj alá rejtőztem
elzokogni
magam ahogy mások vizelni szoktak
vagy mikor
a fogam fájt elképzeltem
mit
érezhet az aki a fogfájást élvezi
alig
vártam hogy újra sajogni kezdjen
így hát
természetes hogy nem írok verset
és
szeretem ha a térdemet csodálják
ma már
csak a költői géniuszt imádom
NICOLAE
ESINENCU
Született
1940-ben, Chiţcani/Teleneşti-ben; költő, számos filmforgatókönyv
írója. 1971-1973 között a moszkvai Makszim Gorkij Irodalmi
Főiskola hallgatója. Prózaíróként is jelentős.
Emigránsok
Találkoztam
emigránsokkal
A világ
minden sarkából.
Hogy
vannak, kérdeztem.
Éjszaka,
felelték,
Nyomulunk
a Hon felé.
És nappal
mit csinálnak,
Kérdeztem
tőlük.
Várunk,
felelték
Míg
leszáll az éj.
És ismét
nyomulunk
A Hon
felé.
És meddig
jutottak?
A Hon felé
nyomulunk.
ANDREI
FISCHOF
Született
1940-ben, Tordán. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem
kísérleti fizika szakán diplomázik. 1976-tól Izraelben él. Az
1970-es évek elején a marosvásárhelyi Vatra és más folyóiratok
munkatársa. Héber nyelven is ír. Jelentősek tolmácsolásai a
magyar irodalomról, román nyelvre.
Tél
Haifában
Pergő eső
harap
vadul
a földbe
Mint egy
fáradhatatlan eskü
amivel a
víz
megáldott
az eső a
Carmel roppant kebleit
mossa
A házakból
az álom szembeszáll az árral
mely
vergődik egyre
majd
kétségbeesetten
megtörik rajta
Lényünk
velejéig minden oly
nyirkos
Mintha
nyár sosem lett volna
TEODORA
GĂLĂŢEAN
Született
1978-ban. (Valódi neve: Totorean Teodora.) Kolozsvári költő,
képzőművész, a kolozsvári egyetemen román néprajz és
antropológia szakot végzett. Éveket töltött Angliában
helyettesítő tanárként.
November
elsején Romániába vágyom
November
elsején Romániába vágyom
bár sosem
volt halottam kiért a temetőbe mennék
sírokat
tisztítani meg a földi szennytől
gyertyát
gyújtani, virágot ültetni
nagyokat
hallgatni az ősök nyugalmáért.
E napból
leginkább a tél bomló
illata
tetszett
mely
észrevétlenül megülte a várost
mint egy
ragacsos takaró,
a nyüzsgés
a trolin, az utcán,
az emberek
szatyraiba gyömöszölt krizantémok.
De még
jobban tetszett
ha
Adinával nagyanyja sírjához mehettem
mindannyiszor
szomorúan, magunkra hagyva
mert az ő
nagyapja nem akarta hogy neve
egy
sírkeresztre kerüljön
VASILE
ROMANCIUC
Született
1947-ben, Bădragii Noi községben (Moldova Köztársaság). A
moldáviai állami tudományegyetemet 1972-ben végezte. Költői
bemutatkozására 1974-ben került sor, Genealogie (Családfa) c.
kötetével. Számos irodalmi díjat kapott. Műfordítói munkája
is figyelemre méltó.
Ólomkatonácskák
Az Idő
nem öregszik,
dehogy
öregszik.
Hiába
rajzolsz ráncokat
láthatatlan
orcájára.
Az idő, a
makrancos gyerek
Mi – az
ő ólomkatonái.
ALEXANDRU
LUNGU
Született
1924-ben (Cetatea Albă), meghalt 2008 (Bonn). Orvosit végzett
1949-ben Bukarestben, a bioritmusok kutatója volt. 1989-ben
disszidált. Kritikusai szerint az utolsó román avantgárd költő.
Madárvonat
Jöjjön
már boruljon ránk
még
inkább
vonjon be
ereszkedjék le
az este
a mindent
eldöntő idő
csöndesen
haldokló fénye
mikor a
csillagok még
ismeretlenül
röppennek fel a kutakból
felsértve
a dolgok láthatatlan arcát
sóhajtás
suhan tán
egy bágyadt angyal
vagy a lég
az mely öröm-
könnyeket
zokog
szinte
érezni
a
megbillent földet amint a lélekbe
hatol
akár egy
sanda árny pengéje
vagy egy
titokrög
csuszamlása
a
melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.
Még
túlságosan éles
a
hazugságok tükre
hogy este
lehessen
annál
jobban
szomjazom
a távolban elnézni
miként
bújnak elő a semmiből
az alkony
menta szagú alakjai
s hogyan
falják föl
egyik a
másikának
hűvösen
illó testét
míg
valahol messze egy vonat
kúszik
a
láthatáron túl
vég
nélküli útján
fáradt
madarakkal
arcuk
meglepően emberi
asszonymadarak
férfimadarak
szunyókálnak
a vonat
egyhangú ringásától
fel nem
adva a személytelen feszültséget
az
álombeli rettegés páráját
amely
mindig belengi
az
utazások fordulatait
Oly
különös és roppant kellemes
az esti
haldoklások meghitt
idején
gondolatban
kiejteni
egy szót
bármelyik
egyszerű szót
a maga
tökéletes magvasságában
lehántva
róla a századok
által
rendre rázúdított fojtogató történelmi
hitegetést
már-már
ijesztő
hogy az
elcsigázott madarak
nők
férfiak
véget nem
érő utazásukon
jól
hallanak engem
és
tisztán megértik
hangtalanul
kiejtett
szavaim
mikor
a
csillagok felröppennek a kutakból
felsértve
a dolgok láthatatlan arcát
akkor is
ha én örökké
már-már
mozdulatlanul
itt
fogok
állni
az esti
zokogásokba
fúló légben
és soha
sem feledem
hogy máig
sem adatott
meg nekem
meglátni
az
elhaladó vonatot
valahol
nagyon
távol túl a láthatáron
Jöjjön
már boruljon ránk
hamarább
az este
biztos
vagyok hogy a fáradt madarak
most is
véget nem
érő utazásukon
asszonymadarak
férfimadarak
meghallanak
megértik
gondolatban kiejtett
szavaimat
és
válaszuk az a
lélekben
megdőlt árnyék
és
hallgatag titokgöröngy
csuszamlása
lesz
a
melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.
ANDREI
MOCUȚA
Született
1985-ben. Egyetemi hallgató a Temesvári Tudományegyetem
Bölcsészkarán. Az ARCA irodalmi csoportosulás tagja. 2002-ben
jelentek meg első versei a Semne (Jelek) című folyóiratban. Azóta
számos kötete jelent meg, számos irodalmi verseny és díj
tulajdonosa.
A Dos
Palillos lebuj
Ez nem egy
vers
egész
egyszerűen
értesítés
a Dos Palillos
lebuj
bejáratánál
Carrar
d'Elisabets
utca
9 szám:
Ha
prostituált vagy,
kérünk
nem belépni
a
vendénglőkbe.
Ha nem
vagy biztos benne,
hogy
prostituált vagy,
fordulj az
ajtónállóhoz,
ő majd
eligazít.
Barcelona,
2014. június 1.
Salvador
Dalí bikasereglete
Salvador
Dalí szeret
tréfát
űzni
három
bikájával.
Közülük
az egyik
háta
annyira hajlott,
hogy
elnevezte
Croissant-nak.
A másiknak
szarvához
kötötte
saját hosszú bajszát
s úgy
meglovagolta
hogy
aranyedre bánta.
Az utolsó
bikának
nincsen
füle mivel
fogadásból
leharapta.
- Olyan
részeg vagyok,
hogy akár
egy bika fülét is
leharapnám!
- Nem
hiszünk neked, nem hiszünk,
Salvador
Dalí!
DAN
CULCER
Odüsszeusz
Kávéház
Matei
Vișniec mondta nekem, az Odüsszeusz kávéház teraszán,
Tévelygő,
mit akarsz, miért sírsz, miért üvöltesz?
Idefenn, a
párizsi Mouffetard utca ég felőli végén,
Tavasz
van, napsütés, a kávé keserű, az ég felhőtlen.
Gondolj
csak, öregem, mindazokra, akik tűző naptól, sorsüldözötten
Szívesen
ülnének itt napsütötten
A sors
kényétől simogatva, mellettünk, a teraszon
Velünk
együtt még ha szemünk kisírt is s úgy
Nézzük
könnyeken át a napot, a felejtés zöld napját
Itt,
velünk az Odüsszeusz kávézó teraszán, élők az élőkkel,
A felső
részén, a legfelsőbb részén
az
„utcának, amely az égbe visz”.
1988/2014
június
Válogatta
és fordította: Cseke Gábor
