Erdélyi és csángó költészet: Földes Zoltán

Földes Zoltán (sz. Csíksomlyó, 1884. okt. 15. – mh. 1956. júl. 28., Budajenő) elbeszélő, tankönyvíró. Csíksomlyón tanítói oklevelet, Kolozsvárt jogi doktorátust szerzett, tanító lett. Már az I. világháború előtt több verskötete jelent meg. A Hírnök, Pásztortűz, Vasárnap, Új Cimbora, Jóbarát, Erdélyi Tudósító munkatársa, 1929–30-ban Angyalkert (később Erdélyi Kis Pajtás) c. gyermekújságot adott ki. Gyermekek számára írt köszöntőköny­vet (Kv. 1923) és iskolai használatra elkészítette Maros–Torda vármegye földrajzát (Kv. 1923). A népiskolák IV–VIII. osztályai számára szerkesztett magyar olvasókönyveit (1928−37) a kat. elemi iskolákban használták, a VI–VII. osztályok számára egészségtant írt (1931). Szépprózai írásgyűjteménye Az endrédi leányvásár és más elbeszélések (Kv. 1928); újabb versei Szívvel (Szováta, 1928) c. alatt jelentek meg; falusi históriája Az elveszett leány (Kv. 1928). 




TÖRTÉNET


Midőn oltár elébe állt
A lányka könnyezett
S mosolygó arccal  mondta el
Mégis a szeretet,
A vőlegény nem tudta, de 
Helyette tudta más, 
Hogy, Istennél, kit illet-e 
Szerelmi vallomás! . . .




A KIS ELIZ


A kis Eliz a kertbe ment
S egy virágot leszakított.
„Fáj neked ez?. . ," Kérdé a lány;
Felelt a kis virág: "Titok ! . . ."


— Férjhez adták a kis Elizt 
S kérdezték tőle, hogy : szeret ? 
„Igen." Felelt reá a lány, — 
De szeméből könycsepp eredt...




A LEGIFJABB DON JUAN


Múzeumba megy tanulni 
A legifjabb Don Juan. 
A tudásvágy űzi-hajtja; 
Nem kell néki már a lány.


Felfogadta nagykeményen:
Többé lánnyal nem beszél; 
Lehet tőle szőke, barna . . . 
Csak a tudománynak él!


(Meglátjátok éjjel-nappal 
Bújja majd a könyveket, — 
S a könyvtárból, múzeumból 
Őt kivájni — nem lehet!)


. . . Nos, hát mutogatja buzgón 
A szép gyűjteményt az őr: 
,.ltt egy urna   — benne hamvak, 
Ott meg egy ősrégi tőr.


Ez volt egyik, mely kioltá
A nagy Cézár életét . . .
— Egy kard . . . Gordius csomóját
Sándor ezzel vágta szét . . .


Ott meg ... itt ni!... Kérem ássan 
Itten minden oly csodás!" . . . 
— Hejh, de nem figyel Juan rá, 
Megszűnt immár a varázs.


A terem más oldalára 
Untalan tekintget át: 
Egy mosolygó képű lányka 
Nézeget egy múmiát.


Juant kezdi érdekelni — 
Hajh, de nem a — múmia! . . .
 . . . Borravaló ... és az  őrnek 
El kell onnan múlnia!


„Szép kisasszony," — szól Juan  most 
S a szemében tűz ragyog. 
"Vezetőre nincs-e szükség ? 
A kalauz én vagyok."


—  S Don Juan megint a régi, 
Könyvet, esküt elfeled; 
„Örök" szerelemre lobban 
S csapja megint a szelet . . .




A VIRÁGÁRUS LEÁNY


Nagyvárosi utcasarkon 
Édes, kicsi lányka állott. 
A nyakában kosár függött: 
Úgy árulta a virágot.


Egyszer aztán a kis édes 
Eltűnt onnan — mindörökre . 
Pedig bizony beteg sem volt, 
Sem sirhalom el nem födte.


Idők multán, hetek teltén 
Egyszer aztán újra láttam, 
Cifra, selymes, szép ruhában, 
Bűvös éjjű kávéházban.


Szebb is volt most, s bájolóbb is, 
S mégis könnyeztem miatta, 
Hogy utolsó virágszálát: 
Liliomát is eladta . . .


(Forrás: Földes Zoltán: Versek. Benkő Lászlkó kollégiumi nyomdája, Kézdivásárhely. Lelőhely: csíkszeredai  Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

Erdélyi és csángó költészet: Eszteró István

Született Végváron (Temes m.) 1941. március 19-én. Önvallomásából: "Szüleim, István és Zsófia 17 hektáron gazdálkodó földművesek, kulákok, később, a gazdaságuk szocialista felszámolása után gyári munkások Temesváron, ahová költöztünk. Szülőfalumban végeztem el az I-IV. osztályt, ezután Gátalján és Temesváron folytattam tanulmányaim román tannyelvű iskolákban, abból a szülői meggondolásból, hogy ekképpen szebb jövőnek nézhetek elébe. Román középiskolába viszont nem vettek fel, így szerencsémre, ha nem is zökkenő mentesen, visszakerülhettem anyanyelvi közegembe. Temesváron érettségiztem, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szereztem magyartanári diplomát, 1965-ben. Ettől kezdve magyar nyelvet és irodalmat tanítottam Újtusnádon, Resicabányán, Temesrékáson, Bodófalván, Végváron. Utolsó munkahelyem több mint tíz évig a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum volt." * Verseskönyvei a temesvári Facla Kiadó (Üveges, 1983), az aradi Irodalmi Jelen Könyvek (Gondolatok a hölgytárban, 2004; Egy könnyű garni, 2005; Concertino c. kétnyelvű kötet, 2007.) és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó (Nirvána gombostűje, 2009.) gondozásában jelentek meg. Tagja a Romániai Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.

Versmondó

Mátray Lászlónak

A tér megborzong, ha ajkadról

áramlani kezdnek a hangok,

megfeledkezve már mindenről

csak ringatsz, rengetsz száz harangot,

minden szónál, mondatnál másképp

feszül meg és ernyed el az ideg,

tavaszba nyílik egy, de árnya

hókristályokká lehelve zizeg,

mintha néhány hangszínbe sirül

minden volt érzelem és gondolat,

világ végén milliárd sornyit

ki egy fennmaradt versbe oltogat

Homérosztól máig világló

emlékezettel, hogy achájok

szeméről szavanként ritkuló

ködökben röppen fel a hályog,

akárha víg Anakreóntól

Vitézig egy kortynyi bordal elég

öblíteni gyöngyöző örömöt

vagy bánatot, mikor házunk leég,

és elmúlást, Omar Khajjánnal

pohárt koccintva lázzal össze,

feledni mámorok hevében

elég a szilaj vágyak öble,

úgy zeng szavad, vagy mennydörögve

kong ércesen, mint félrevert harang,

akárha legutolsó versben

hajózik együtt nagy és kis kaland.

Szó hercege

Lakj pörgő porszem kéklő szigetén,

hol alkonyba fut ezer délután

verssorba fűzött hangulat egén

hajnalba váltva gyors egymásután.

Lakásod legyen búvó pillanat,

hópelyhek táncán fehér menedék,

kristályablakon kósza pirkadat

derítsen szívre hangtalan zenét.

Lakásod legyen dalok dallama,

mely csöndre szőtte mohaszőnyegét,

hol gondolat kecsesen hajlana,

ha szó hercege kéri a kezét.

Lakjál a tisztás fűszála tövén,

fejed fölé mely szédülten lobog,

s ha töri, zúzza vaddisznó, bölény,

eléghet véled, mint a verssorok.

Ihlettől ihletig

Röpke sugallat szétporló planétái között érsz

botladozó, csonkult ceruzáddal a kétes egészhez,

tán a nagy Isten is így ül csillagokat huzigálva

gyűrt felhőgomolyok közt íróasztala lapján,

míg nemesebb nem akad kéznél pazarul beragyogni

bár egy elektron méretű bolygó pillanatát is,

merre halandók bólogató, kábult tömegével

rándul a reggeli járat villamosokkal a térre,

és csenevész kertekben műgonddal gügye kertész

ágyást ró sebesen hűlt bolygónak talajába

szórva esetleg alkony után is homloka gyöngyét,

hátha seszínű törpe virága kigyúlna pirosra,

…ily csoda, persze, valószínűbb teleholdnál,

mely kifehérült lelkét hajtja kacéran az ágra:

fodrain átüt harmatozó csöpp csokra pirulva,

nem láthatja meg ő sem az arcot túl a Tejúton

pezsgő tűzitalát kavarintó égi kupától,

ámbár sejti, a porka göröngyét mennyei ihlet

készti ragyogni derűvel, s épp nem semmi a káoszt

Isten partnereként így átrendezni világgá.

József Attila üdvözlése

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

s mind ember, mert az egyre kevesebb…”

J.A.

Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,

halkan lépkedve járulunk elébed

gyermekek, ifjak és őszülő vének,

serdülő, repeső, kérges remények

hallgatni szavadat mindannyian,

befagyott búbánat hogyha rian…

ülnénk mi melléd, ha ring a Tatár,

bámulva mi mindent ringat az ár,

paprikát, zöldet és almát és dinnyét,

szerelem fényét mindenségen innét,

s túl, midőn ágakból szőtt erezet

táplálni kezdi a tág tereket,

nevetnénk magunkat mint elefántot,

amely nagy fülével emberré vált ott,

vagy csak épp megkérnénk, hogy velünk hallgasd,

elveszett agancsért mint sír a szarvas,

faggatnánk: rút éj világot hazához

lel-e nappalként ölelni magához,

kinek a nevében kéri a nemzet

áldását, aki csak háborút nemzett,

sóváran mi végre bérli a kozmoszt,

aki szakadásra másikat hoz most,

hazugság meddig lesz igaz szegénynek,

amit nyakába varrtak a kevélyek.

Kérnénk, kezedet helyezd homlokunkra,

viszállyal szégyen ne gyűljön bajunkra,

törjél lelken be minden kirakatot,

melynek bordáin ördög csúszkálhatott,

minden időben szíveddel szeressünk,

mintha előtte hét napig nem ettünk,

áldásod nyújtva szólíts a nevemen,

szálljon arcunkra szellem és szerelem,

s mint ki szűzi pőrén fizetett hittel,

világ világán maradj velünk hittel.

2005.

Bartók szülőhelye körül

Mondják, hogy született zenétlen tájon,

kiben a mindenség zenélhet fájón,

bérelt ház fogadta, bérbe fényes eget

hajtott fölé Isten, zongorafedelet,

legyen csillagokkal tele a lanka,

merre nádassal bujdokol Aranka,

ahol századokból virágzó balladák

lengetik szirmaik kivérző harmatát,

merre ütőhangszer élesen csattan

embert emésztő háborús iszapban,

amikor léleknek hegedűsikolyát

elnyomja fűrészhang, reccsenő csigolyák,

döngjön visszhangzó csűrök koncertterme,

mikor a jóság átkozódik benne,

mert hol a borzalom nászünnepet ület,

pogány villámlással csap be a feszület…

törékeny derűnek, mint székely este

csendjét a földön hiába kereste,

csikorgó boltozat, üstdob egyetemes

szívdobbanására sírta: szeress, szeress,

játszotta egyre átlátszóbb kezekkel

azt, ami halálon túl sem ereszt el,

mert sok adatik keserves hazából,

annak, ki reményt visszafele számol

Mondják, hogy aszkéta, Kőrösi Csoma, szent,

kilenc szarvasokkal ki végtelenbe ment,

nyomán népdalok szárnyalnak, kolindák

körül lebegő piros szederindák,

mondják, ha tisztaság szemében izzik,

hóvirág gyökere terjed a szívig,

ahol világra jött, zenétlen tájon,

kiben a mindenség zenélhet fájón.

2006.

A Föld, a Múzsa

Tebenned bízott eleitől fogva,

mikor betűk se voltanak egyébként,

az ágyékát, hogy írnád át vadonba,

s kezedből szökne égre keble hegyként.

Most tündököl, Uram, az alkotásod,

s a Föld, a Múzsa nap mint nap szerelmet:

bokor, fű, tenger – kék egű képmásod,

olajfoltos szivárványokba lenget.

Formálhatsz szőke napsütést, folyókat,

mik hűtlenségtől percekig megóvnak,

teremtesz újra újabb perfidet,

bujálkodót, ki pezsdíti a véred,

magad is érte százszor elcseréled –,

amíg igaznak végül elhitet.

Újszülött unokáknak

I.

álmod a kusza

időtlenség folyamát

keresztülúszta

II.

hangod a méhnek

szent univerzumából

visszhangzó ének

III.

lámpa fényébe

fogódzik párás szemed

perce, fényéve

IV.

hangkavalkádból

fülecskéd egy szívritmust

ismer akárhol

V.

sírás a nyelved,

amely volt édenből még

visszaperelhet

VI.

diónyi öklöd

szorítja a világot,

hiszen öröklöd

VII.

mozdulatodra

szétnyílik a pólya és

tengerek fodra

VIII.

levegőn talpad

piros nyomot taposva

felfelé kaptat

IX.

alig van múltad,

fürkésszük a mosolyod,

kitől tanultad

X.

amikor alszol,

kisimul a mindenség

ránca az arcon

Erdélyi és csángó költészet: Mihály László Barna

Sz. Székelyudvarhely, 1902. dec. 29. – mh. 1977. júl. 5. Budapest) költő, regényíró, közíró, újságíró. Jánossy Margit írónő férje. Középiskolát szülővárosa Római Katolikus Gimnáziumában végzett, magyar-történelem szakos tanári diplomát Budapesten szerzett (1930). Az Ifjú Erdély, Pásztortűz, Vasárnap, Dacia, Délkelet, Erdélyi Helikon, Erdélyi Szemle, Ellen­zék munkatársa; a Tizenegyek antológiája egyik szerzője. A II. világháború alatt olaszországi sajtótudósító. 1949-től a budapesti Szabó Ervin Könyvtár munkatársa, később segédmunkás. Főbb versötetei: Hóvirágok (versek, Kv. 1923); Hazavágyom! (versek, Bp. 1926); Öröktűz (versek, Csíkszereda 1928); Bíbor hajnalon (versek, Arad 1933); Költő, né félj! (versek, Kv. 1936).




HINNI   TUDOK!


Öreg a faház, ahol én lakom 
Gyümölcsfák között, — most mindenik fehér. 
Muskátlis, rozmaringos az ablakom, 
Nekem sokat, tán másnak mitsem ér.


Most egy kicsit rideg mégis ez a ház, 
De tán a boldogság egyszer idetér ? 
Most öreg kéményén a bagoly tanyáz, 
Az éjszakám is holt sötét, hol fehér.


De hinni tudok a jövőben én,
Hogy egyszer-egyszer nyílik szebb virág -
Lesz mosolygó nőm s a szivén
Halkan csendül egy csendes szerenád.




OÁZIS  PARTON


Futok, futok mélyén az éjnek, 
Liheg értem vágyaim asszonya.
Mosolyg az Élet, az Élet nevet; 
Oázis part vár, altató dal... 
De nem érek el soha ! ?


Jön a lány és megcsókol az Élet. 
Ölelő kar vár az oázis-parton. 
Csattan a csók, liheg a kebel 
És gyönyörmosolyba fül a vágy 
Egy poéta ajkon.


Evez a vágyam, evez csöndesen 
S a boldogság kimondhatatlan. 
Öröm, boldogság őrök pírja 
A lelkemben, a dalomban ég 
És mégis halhatatlan.




A MI HÁZUNK


Hókoszorús, hideg Olt parton 
Rozzant-tetős öreg faház, — 
Kéménye sincs, csak úgy tüzelnek,
—  Kopogj be nálam, ha arra jársz.


Jobb itt tán forró júniusban 
Egy pár héttel pünkösd előtt; 
Mikor kis méhek döngicsélnek, 
Mikor rózsalugasunk lombja rőt.


Mikor virágok illatoznak 
És dalt suttognak a hársak; 
Ezek az árván itt felejtett 
Kemény nyakú, viharedzett társak.


Itt ülünk drága kedvesemmel 
És megpengetem a hárfám 
S itt zokog, könnyes éjszakákon 
Anyám, szegényke búsan, árván...


Itt fogjon el a halálszender,
S a halk szellő, mely hívón fuvoláz,
—  Magasba lengjen zümmögő fohász. 
S körülharsogjon öröm áriája ; 
Áldott leányszív: Ávemáriája.

PÜNKÖSDI BÚCSÚN


Kit poéta vérem száz csatára hajt, — 
Szemed tüzétől lángra gyúltam én.
—   Havasi, hamvas, szűz málna a vágyam ! 
Ezért sír nótám örök vágy éjjelén...


Míg suhanva jött az Álom minden este 
Csókkal behintett virág-gondolán ; 
Fia szeméről lecsókolta a könnyet 
Egy drága, szent nő: az Édesanyám.


Ma nagy felhők lógnak fenn az égen, 
Kissomlyó ormán bús magyar dal száll; 
S aztán meglopja lelküket a bánat, 
Egy szent érzés — Mária lábainál.


Ezt a sok népet a hit csalta ide.
—  Engemet kínos, gyötrő szerelem. 
Bocsásd meg nékem csíksomlyói Márja, 
Hogy azt a kislányt titkon szeretem !




MOZIBAN


Még bennem zsong a rég dalolt vidám dal. 
Egy refrén és már az sem az enyém. 
Mosolyog a jókedv, kihunyt a fény... 
Egy szép barna lánynak csillag a szemén. 
Bús szívem e napon az örömtől ég. 
Káprázatos képek. Zakatol a gép.


Én fent merengek s lent a karzat alatt 
Egy csodaszép lány jóízűn kacag... 
Repül az élet, tátongó mélység, hegy, vidék. 
Itt borús, ott meg csillagos az ég. 
Távol ködén két szempár csillog felém,
Egy csodaszép lánynak rózsa a keblén...


Szerelem... csók, vágy; boldogság a cél. 
Hamvas lánykebelben pacsirta-szó kél. 
— Túlról egy kisasszony rózsát dobott át,
 Engem gyötör érte fojtott hangú vád. 
Taps. Kigyult a fény. Mindennek vége van. 
Egy barna leánnyal sírunk boldogan !




SÍRNAK A KOLDUSOK


Vad csörtetésben megtorpan a vihar. 
Erdőben bolyongunk én és kedvesem. 
Ajkunkon elcsitult égzengő kacaj. 
Sátrunk nincsen, se étkünk semmisem. 
Puha kezeidet tartod a kezemben, 
Reszket az ajkad s pillád meg se rebben, 
Szívemben a dal rózsalángja ég. 
De jaj, kedvesem újra zeng az Ég... 
Kacajba ful ma bün, erény, babér... 
Csókolj meg édes, mig szivünk zenél!


Somlyó fölött már tenyérnyi kék
Az Ég, ez ősszittya golgotás vidék,
Kálváriás uton keresztek állnak,
Ma is még élnek, kik hordják a keresztet;
Ma is zeng orkán, ma is van lator,
Ma is megüljük piros-pünkösd estet.
Ma is a nóta csillagokig ér,
Ma is a kereszt menny, — poklot igér...
— Nyáréjszakákon hallom a szél susog
S lennt karban sírnak az Élet-koldusok...


Szerkeszti: Cseke Gábor


(Forrás: Mihály László Barna: Öröktűz. Versek. Csíkszereda, 1928. Vákár Könyvnyomda kiadása. Lelőhely: csíkszeredai  Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

Nyirőről - így is, úgy is (8)

Azon gondolkoztam ma reggel, érdemes-e tovább feszíteni a húrt, föltéve, ha mi magunk nem kívánunk beállni a Nyirő József monográfia szerencsét próbáló, potenciális szerzői közé. Egy ilyen könyvet megírni pedig feladatnak felelősségteljes. Azt hiszem, aki ilyesmire vállalkozik, azt fűtenie kell egy belső tűznek is, a Nyirő iránti rajongásnak, az általa képviselt irály több mint elfogadásának.

Makacs vagyok, s dolgoznak bennem a kialakult előítéletek: az én szememben Nyirő és Tamási mindig kéz a kézben járnak. Ha kiejtem egyikük nevét, rögtön eszembe jut a másik, s vele együtt az, hogy a székelység irodalomba emelésének egyértelműen sikeresebb írójaként leginkább Tamási Áronra tudok tekinteni. Mindenek előtt az életmű egységessége és egyetemes felé nyitása miatt. Mind Tamási, mind Nyirő örökségén meglátszik az, ami örökkön fellángoló vitájuk veleje, s amit Tamási ekként fejez ki egy már idézett cikkében (A székely "kék madarászokról", Brassói Lapok, 1933), amely Nyirő színpadi törekvéseinek egy jellegzetes darabját veszi célba:

"Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a. Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi követelményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.

Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak, a Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjenek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék a Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok. És korántsem a műfaji különbség okozza ezt a csodálkozást, hanem a művészi látásnak a különbsége. Mert a Júlia szép leány egy közönséges népszínműnek a vázára van ráhúzva, és olyan sikeresen, hogy amikor a függöny felmegy és a székely legény megjelenik tarisnyával az oldalán, hogy elbujdossék, akkor már vége minden zsendülő tavasznak.

Így nem csodálom, hogy a darab a korban és az irodalomban elaggott egyedekben indította meg ismét a vérkeringést. Azt ellenben annál inkább csodalom, hogy Nyirő művészi igényei ebben kielégülnek...

Véleményem az, hogy igazi csatát, olyant, amely a Nyirő tehetségéhez és az új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó, csak akkor nyerhetünk, ha nemcsak székelyek vagyunk, hanem művészi eszközeinkben is a legújabbat adjuk, amit író magyarul ma adhat."

Meg kell értenünk, hogy e kritikában nem csupán egy színpadi mű sorsa dől el, hanem az egész Nyirő-féle esztétika és írásművészet sorsa. Tamási jól ismerte barátját és tudta, milyen ambíciók hajtják előre. Ezért próbálta óvni attól, ami ideológiaként mind jobban és jobban maga alá temette az író Nyirőt, hogy a végén már maga sem tudott kibújni alóla. Tamási tudta azt, amit Nyirő nem volt hajlandó beismerni: az írót a művészi igazsága emelhet naggyá, nem pedig eszmei hovatartozása. Az ő kiszorítása, az irodalmi tudat peremére állítása az "átkos" időkben azért következhetett be, mert el- és lekötelezettje lett a gyakorló jobboldali eszmerendszernek. Ellentétes előjelű, mostani hirtelen irodalmi élvonalba emelése - ún. rehabilitálásának ürügyén - ugyanolyan természetű ideológiai logika alapján történik és semmi köze az immanens írói teljesítményhez. Ezt a fajta tanulságot, ha nem is vegytisztán, de máris leszűrhetjük a vizsgálódásunk alapjául szolgált szöveggyűjteményből (Nyirő József, a székely nép krónikása. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2005.), az abban összegyűjtött kortárs kritikákból, recenziókból. Szinte valamennyi kritikusa képes megjósolni a Nyirő által később ténylegesen bejárt utat.

Végül, értő igazodást nyújthat számunkra Kántor Lajosnak a kötet által idézett 1969-es elemzése a székely novellisták teljesítményéről és fejlődéséről (Népiség - mítosz - novella. Tamási, Nyirő, Kacsó). Ebben fejti ki, végkövetkeztetésként: "A húszas években a népi mítosz jegyében indult fiatal erdélyi novellisták művészi útja később szétágazott. Nyirő ígéretes indulása hovatovább a romantikus giccsbe, az olcsó, tehetségölő sikerbe torkollott. Kacső Sándor jószerivel a publicisztika felé kanyarodott el; második - húsz évet késő - novelláskötétével nem tudta megismételni a kezdetet, a Vakvágányon, a ma leginkább számon tartott Kacsó-mű pedig valóban „egészen a »purifikációs« újságírómunkáig leegyszerűsíti a formát" (Szentimrei); a realistább ihletésű művészi novellákat ebből a székely világból Bözödi György írja majd meg, a szociográfus tényismeretével és tiszteletével. Tamási Áron novellisztikájának útja bizonyult egyedül törésmentesnek (lankadtabb pillanatai nyilván neki is voltak, de ez nem változtat az összképen)..." És ez nem azért van így, mert Nyirőt a tanulmány megírásának idején egyesek éppen nem kívánatos személynek tekintették az erdélyi irodalomban, hanem mert ez az igazság, amibe illik belenyugodni.

Csíkszereda, 2012. június 4.

Nyirőről - így is, úgy is (7)

Egy Nyirő-dokumentum a negyvenes évekből
(Forrás: Színkép)

Egy hete írom ezt a lassan tengeri kígyóvá váló olvasónaplót. Mentségemre legyen mondva, a téma is olyan, hogy az élet maga nyújtjaí-nyújtogatja, miunt a rétestésztát. Nyirő előszedése a sufniból jó ürügy a politika mindkét oldala számára, hogy egyik a másikon lehetőleg látványosan elverje a port. Egyrészt napirenden a székely író tömjénezése és további fényezése, olyannyira, hogy már eldöntött tény a nemzeti tantervbe emelése, másrészt most levéltárakból előkeresett dokumentumokkal is igazolni próbálják, hogy Nyirő József negyvenes évekbeli politikai állásfoglalásai az antiszemnitizmus és a Szálasi-féle fasizmus felvállalásának tettét is kimerítik.


Az Új Magyar Szó (2012. június 1-3.) legfrissebb Színkép melléklete Szőcs Levente két oldalas összeállítását teszi közzé a magyarországi Országos Levéltár vonatkozó anyagaiból. Igaz, hogy a dokumentumok közlése végén megjegyzés olvasható, mely szerint a szándék nem a vita, csupán a tényközlés, a terjedelmes anyag felvezetőjében viszont elhangzik a vád, amit a válogatásnak aztán igazolnia kell - ám sajnos, mérsékelt sikerrel. A bizonyító anyag sajnálatosan "vékonyka", nem elég meggyőző. Ráadásul az idézetek fele nem is a Nyirő állásfoglalásai, ezek legfeljebb csak arra bizonyítékok, hogy az író is végighallgatta Vajna Gábor belügyminiszter és Szöllősi Jenő miniszterelnök helyettes hagymázas, zsidóellenes intézkedéseket igazoló beszédeit, mint annyi más ember a parlamentben. (Igaz, ez nem menti az író felelősségét személyes eltévelyedéseit illetően, viszont nem látjuk azt a sötét ördögöt sem, akinek a lefestését az anyag szerkesztője Nyírőt bekonferálta...)


Szerencsére, az ÚMSZ demokratikus lap és nem uniformizált, egyoldalú vélemények tárháza. Ugyanabban a számban , a népszerű 5. - Vélemény - oldalon megtaláljuk Krebsz János A háború állása c. jegyzetét, amely a higgadt objektivitás nézőpontjáról szemléli a Nyirő körül dúló eszmei Watterloo-t:


"Végakarata volt szegénynek, hogy hazai földben nyugodhasson. S ha valamelyik erdélyi egyházközség (ahol paposkodott) vagy az írószövetség (romániai magyar tagozat) méltó alázattal címzettnek érzi magát, akkor a kellő engedélyekkel felszerelkezve, szépen céltudatosan hazahozza, eltemeti, évenként koszorúzza, lelke rajta. De a baloldal csak azt tudja mondani, hogy fasiszta volt, kitartott Szálasi mellett, megszavazta a zsidótörvényeket… És a jobboldal csak azt tudja mondani, hogy a szülőföldről írt, a hazáról, arról az érzésről, amit tanítani kellene, mert kiveszőben van a világból… És mindkettőnek igaza van: egy közepes író, aki egyben középszerű fasiszta. Semmi különös, nem volt egyedül a maga idejében. Csak most mindkét oldal emeli a tétet, zajlik a licit, már a legnagyobbak között van. Nagy író, nagy fasiszta."


Csakhogy ezzel még nem oldódik meg semmi, mert az író újratemetetlen maradt, potenciális kérdőjelnek a jövőre nézve, amely további harci cselekedetekhez szolgáltathat muníciót. Pedig a Pomogáts-féle tanácsot jó lenne most már megfogadni s nekilátni egy becsületes Nyirő-monográfia elkészítéséhez. Az általam eddig elemzett antológiából ugyanis messzire kitetszik az, amit a szerkesztő így konferál be: "Engem is meglepett, hogy milyen gazdag, vele és munkásságával foglalkozó aszakirodalomra, kritikai irodalomra találtam régi folyóiratokban és lapokban kutakodva. Ezekből a hajdani és viszonylag kevés számú mai írásból épült fel ez a kötet." Számszerint talán nem is kevés benne a jelenkori hivatkozás, ám ha közelebbről vizsgáljuk őket, eléggé hézagosak és egyoldalúak.


Itt van mindjárt Medvigy Endre, akitől a könyv hat írást is átvesz (Az én népem, Székelyek, Havasok könyve, A Megfeszített, Az elszántak, Íme, az emberek!) - valamennyi kivétel nélkül utószónak íródott egy-egy, a Kairosz kiadónál életműsorozatban megjelentetett Nyirő-kötetekhez, a huszadik század utolsó éveiben, illetve a huszonegyedik század legelején. Mint ilyenek, sok bennük az ismétlés, hiszen az olvasónak végül is el kell mondani, kicsoda volt Nyirő József, s milyen ívet írt le írói pályafutása. A konkrét mű bemutatása szinte kivétel nélkül polemikus alapállásból vagy hangvétellel történik, híven az utószó szerepéhez: a könyvet minél jobban el kell adni, ahhoz pedig az író és művének mellőzése, üldözése, a teljesítmény túldicsérése a lehető leghatásosabb eszközök. Így aztán ezek az írások, bár sok részigazságot tartalmaznak, alapvetően nem szolgálják a bölcs elemzést, annál inkább a buzgó rábeszélést: ne tétovázzunk, vásároljuk meg a remekműveket!


Az újrakiadásokhoz írt magyarázó, információs szövegek között találhatjuk a Marosi Ildikó gondozta könyvek egy-egy részletét is (Az utószóban, Uz Bence esetei). Az egyik az Íme, az emberek! csíkszeredai újrakiadását toldja meg néhány eredeti Nyirő-adalékkal, a másik egy hasznos és sikeres kiadvány, az Uz Bence folytatásos lapközléseit összegyűjtő mű bevezetésének részlete. A célnak, amiért íródtak, tökéletesen megfelelnek, inkább csak szerkesztési szépséghibának tartom azt, hogy mindkét írásban majdnem szóról szóra - ráadásul indokolatlanul - megismétlődik a Nyirő özvegye, Ilona asszony életének utolsó, marosvásárhelyi szakaszáról írt személyes emlékezés.


Ez a mozzanat, mármint az írófeleség sorsa, számomra azért is különösen érdekes, mert arra enged következtetni, hogy már az ötvenes években megenyhültek az indulatok Nyirő megítélésében, legalább is ezt sugallja az a tény, hogy Nyirő Ilona nem csak hogy hazatérhetett, de némi hivatalos támogatást is kapott a román államtól. "Nyirő József miután 1919 ben kilépett a papi rendből, megnősült. Felesége Bedő Ilona tanítónő, aki 1984-ben halt meg és Marosvásárhelyen nyugszik a református temetőben, közel a Molterék sírjához. Nyirőéknek három gyermekük volt: Réka, Csaba és Ildikó.
Férje halála után Nyirőné Madridból egy hollandiai szeretetotthonba került, ahol különösebben jól nem érezhette magát, mert amint Nyirő tréfásan mondotta volt „Ilus, lelkem három nyelven tud: magyarul, székelyül s perfektül". Hamarosan kérelmezte a román hatóságoktól a hazatérési engedélyt, amit meg is kapott, sok más ígéret mellett: nyugdíj, udvarhelyi házuk visszaadása stb. Amiből jő szokás szerint semmi sem lett. Marosvásárhelyt jelölték ki neki, ahol kezdetben egy komfortosabb filagóriában lakott, nyugdíjat is csak jó későre és minimálisát kapott, jószerével írószövetségi segélyből élt, a szerénynél is szerényebben."


A Nyirőről szóló antológia több Pomogáts-írást is tartalmaz, amelyek egy része ugyancsak az író műveinek újrakiadását látja el értő kritikusi kalauzzal. A Nyirő József. Bevezetés Válogatott műveihez című tanulmány talán az egyik legátfogóbb, legkimértebb összegzés, ami az íróról máig megjelent. Nem véletlen, hogy ezt az írását használta föl a szerző, hogy megírja A magyar irodalom Erdélyben (I-II., Pallas-Akadémia, 2008. 251-258. l.) számára a Nyirőről szóló fejezetet. Ennek köszönhető, hogy Pomogáts irodalomtörténetében  nagyrészt a Tamásiéval megegyező terjedelemben első ízben olvasható tárgyszerű elemzés a ma ismét elevenen vitatott székely íróról, amely túlmutat az üzleti és politikai játékokon.

(Folytatom)

Nyirőről - így is, úgy is (6)

Itt is együtt - a marosvécsi Helikon találkozó egyikén

Mindjárt egy hete vezetem  ezt a Nyirő-naplót, és még mindig nem értem a végére. De ne legyek türelmetlen, hiszen a többször beharangozott román és magyar miniszterelnöki tisztázás is füstbe ment terv maradt a bukaresti kormányzat résztére, pedig hogy fente rá a fogát a média! A budapesti kormányfő a román elnökkel tárgyalt - hogy szóba került-e Nyirő, arról egyelőre nincs tudomásunk, azt viszont a kíváncsiskodó újságírók tudomására hozták, hogy a bukaresti EU-tanácskozás annyira fontos volt gazdaságilag (és mindenféle szempontból), hogy a jelenlévők arra összpontosítottak. Nyirő pedig még várhat... ha már ennyit sikerült várnia az áhított hazatéréssel.


Szándékosan hagytam későbbre annak a bemutatását, hogy a tanítvány, a mindvégig jó barát Tamási Áron miként viszonyult a kritikai nyilvánosság előtt mentorához, Nyirő Józsefhez. Ha valaki megérthette ugyanis ez utóbbi írói törekvéseit, eszményeit és módszereit, akkor az ő volt. A Pomogáts-féle válogatásban két Tamási-szöveg is szerepel. Az egyik A székely "kék madarászokról" címet viseli és a Brassói Lapokban látott napvilágot (1933). Az írás nem kimondottan Nyirőről szól, hanem általában a székely kultúra elterjedéséről, megismertetéséről. Ebben az összefüggésben esik szó többek között Nyirő József Júlia szép leány című színpadi játékáról, s az alább idézett passzusok tisztázó erejű bizonyítékok artról, hogy mester és tanítvány között sosem hiányzott a ragaszkodó, ám nyílt hangvétel, barátságukon nem ütött fájdalmas rést az elkerülhetetlen rivalizálás.


"Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi követelményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.
Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak, a Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjenek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék  A Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok..."


Hogy miképpen fogadta, illetve mennyire szívlelte meg Nyirő az elvbarát Tamási kritikáit, arra nézve nincsenek részletes adataink, arról viszont annál több: barátságuk, egymásra hatásuk egészen odáig ment, hogy a huszas években együtt is laktak Kolozsváron a Petőfi utca 46 alatt. Ha volt is köztük olykor feszültség, vita vagy sértődés, az csupán megjátszás volt, a külvilágnak szóló cinkos üzenet, hogy ha éppen nem is volt rá komolyabb alkalom, legyen mivel hírbe keveredjenek. Wass Albert egfy emlékezésében felidézte Tamási és Nyirő kávéházi vitáját arról, hogy miként kellene a székelység ügyét képviselni a világon. Nyirő amellett kardoskodott, hogy a székelység mindenek előtt, Tamási viszont úgy látta, hogy legfontosabb a művészi köntös, azután jöhet belé a székely töltelék. Ez amolyan tyúk és tojás vita volt, ami a lényegen mit sem változtatott.


Egy évvel később, 1934-ben ugyancsak a Brassói Lapok adott helyet Tamási Édes anyanyelvünk című vitacikkének, amelyben elveri a port a "kolozsvári reggeli lapban" megjelenő Nyirő-kritika szerzőjének botrányos, magyartalan nyelvhasználatán. Tamási szerint ez hatványozottan felháborító, hiszen a kritikus egy olyan írónak osztja az észt, nevetséges terjedelemben, aki nem tegnap kezdte a mesterséget, s ráadásul az erdélyi irodalom egyik vezető egyénisége? A cikkben ízekre szedi a botcsinálta recenziót, s érvelés közben egyúttal Nyirőről és szóban forgó művéről (Uz Bence) is pertinens véleményt mond. Végül így zárja cikkét: "Ezzel én is befejezhetem írásomat és kérhetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kritikát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul."


Nyirő József, bár az idők folyamán bőven kijárt neki a bírálatból is, nem panaszkodhat arra, hogy ne lett volna, aki megvédje és munkásságát derűsebb, elfogadóbb színekben láttassa. Mint láttuk, életében Tamási volt az, aki ezt követgkezetesen űzte, napjainkban pedig ott vannak azok a szolgálatos elő- és utószó írók, akik szuperlatívuszaikkal tulajdonképpen marketing megbizatásuknak tesznek eleget: az újra kiadott Nyirő-életművet próbálják eladhatóvá, bestsellerré avatni. A székelyhon.ro a napokban arról számolt be, hogy mind a csíkszeredai könyvesboltokban, mind a Kájoni János megyei könyvtárban intenzíven keresik az író műveit. Sokan az újratemetés körüli viharból azt stzűrhették le, hogy Nyirő továbbra is tiltólistán lehet, mert - egy könyvesbolti eladó szerint - "sokan csak suttogva kérdik, forgalmazunk-e könyveket az írótól”.


A polcok pillanatnyilag leürültek, a kereskedők előjegyzési listákat állítanak össze, a kiadók (Pallas-Akadémia) újranyomást fontolgatnak...

(Folytatom)

Nyirőről - így is, úgy is (5)

A Kováts-stúdióbeli Nyirő kiállítás (Simó blogjából)

Tegnapi apropómat, amivel negyedik Nyirő-bejegyzésemet indítottam, továbbra is beigazolódni látom. Késő esti számítógépes rendezgetésem közben ugyanis a csevegőprogramon a székelyudvarhelyi Simó Márton jelentkezett, s beszélgetés közben gyorsan ki is derült, hogy a székelyhon.ro portálon többedmagával vezetett kultúrblogján ő maga is Nyirő-ügyben "utazik", s esetleges véleményemet kérdezte. Kissé elrösteltem magam, hogy magamtól nem bukkantam rá, bár időnként ellátogatok a bloghoz, de olyan ez az írói munka, hogy ha tartani akarja az ember a lépést az eseményekkel, akkor arra van kárhoztatva, hogy az írás kedvéért háttérbe szorítsa az olvasást... Kár, mert ugyanolyan jó volna megtudni, mit gondolnak, írnak, milyen szempontokat vélnek fontosnak mások egy-egy vitatott tárggyal kapcsolatban...


Mint amilyen például most Nyirő megítélése...


Simó, ahogy látom, maga is azt az utat követi feljegyzéseiben (Hazatérő Nyirő József; Nyirő kapcsán a vitézkötésről és a fényképekről), amihez én is tartom magam: megkeresni, mi a maradandó és a jó az íróban, és mi az, ami a Nyirő-jelenségből inkább csak a hecckampányt szítja... Érdekes megállapítása, hogy a tisztázásra általa fölkért szakemberek - irodalomtörténészek -, a szakma nagy öregjei és az ifjú titánok "szép sorban elzárkóztak, kifaroltak a témából. Ez a mostani beszélgetés józan és mértéktartó – úgy véljük –, két olyan embertől származik, akik kötődnek a helyhez, s valamelyest ismerik Nyírő munkásságát és képesek elfogultság vagy politikai indulat nélkül beszélgetni róla: alulírott és Lakatos Mihály szerkesztő és műfordító,  Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának vezetője." A beszélgetést, akár csak a másik bejegyzést is érdemes elolvasni, mértéktartóak, "építkezőek", előre mutatóak.


Külön nyereség volt számomra, hogy általukj betekintést nyerhettem ama fényképkiállításba, melyet a nevezetes udvarhelyi Kováts-féle műterem immár egyre inkább felértékelődő (Nyirő)archívumából varázsoltak elő a fotográfusi dinasztia utódai.


És akkor térjünk rá napi penzumunkra, kezünkben a Pomogáts-féle antológia. Fellapozzuk, s ma azoknál a kritikáknál, értékeléseknél horgonyzunk le, melyeket Nyirő korának jeles szerzői, Nyirő József kor- és pályatársai, barátai és riválisai írtak róla. És mert számszerűen nem kevesen vannak, érjük majd be néhány jellemző példával.


Vegyük mindjárt Kemény János kritikáját az 1937-es Erdélyi Helikon-ból, aki nem melklesleg szenvedélyes vadászként és természetrajongóként is szemügyre veszi a Havasok könyvét:


"Természetbúvár szemével nézve sok fejcsóválásra adhatna okot ez a könyv. A tavasz a havason, bár úgy illene, a madaraktól s néhány aprócska állattól eltekintve, nem a szerelem idó'szaka, nyári rekkenőségben üzekedik az őz, a szarvasbika ősszel, amikor a dér kikezdte az erdőt, a vaddisznók bugása idején rendszerint derékig ér a hó. A hegyekben, úgy mondják, az ember-asszony is többnyire nyár végén, ősz elején ébred rá, hogy gyermeket hord a szíve alatt, mert odafönt mindenekelőtt való a természet bölcs rendje, mely szerint ember és állat csemetéje egyaránt tavasszal szülessék, amikor kevesebb a hideg s egyéb veszedelmek is leszelídülnek. A hiúz vajmi ritkán veti magát át fáról fára, mert bár véres, de mégis kényes állat ő s inkább a gyöngéd hajlatú ösvényeken, sziklák védelmező árnyékában szeret közlekedni, mint a macskafélék általában, melyek esőtől, hótól, sártól, karcolástól kényeskedve féltik puha bundájukat s
srek talpukat. Nincs olyan szép hang, mely énekre gyúlva vonzhatná magához a kormosnyakú szarvasbikát s bármily kedves a farkaskölyök, gyermeki ártatlanságban sohase hancurozhat könnyes szemű őzgidával. De kérdem: mi köze a külső igazságnak itt a belső igazsághoz? Vagy levon-é valamit a népmese valóságából az, hogy földrajzilag nincsen üveghegy s a kurtafarkú malac aligha túr egy arasszal errébb attól a helytől, ahol annak a királynak van a palotája, akinek az egyik szeme kacag s a másik egyre könnyezik? Nyirő a szerelemről és a születésről, életről és halálról s ezekben és ezeken túl ember voltunk szörnyűszép terhéről akar szólani s a világról, mely véres és csodálatos, fenséges és átkozott: a teremtő Isten és lázadó Ember kettős arcát viselő világ." Ezután pedig a kritikában ott sorjáznak a Nyirő szimbolizmusát igazoló idézetek, majd a végkövetkeztetés: "...Hogy igaz képet nyerhessünk e könyvről, a huszonegy rész mindegyikéből kellene valami jellemzőt idéznünk. Ez idézetek hosszú sora nélkül, be kell érnünk azzal a megállapítással, hogy Nyirő Józsefnek a. Jézusfaragó ember mellett a Havasok könyve a legszebb munkája." Ennél elegánsabb és igazságosabb kritikát, illetve dicséretet - és ennél hajlékonyabb, elegánsabb példát dialektikából - aligha kaphatott volna Nyirő pályatárstól. 


Féja Géza többször is méltatja Nyirő egy-egy művét. És bár eszmeileg egy oldalon állnak, mindketten a népiség vallói és követői, sosem mulasztja el, hogy kifogásait is szóvá tegye. Az Uz Bencéről szóló sorai (lásd Magyar Írás, 1934) nem hagyhatják említetlenül a műre gyakorolt nyilvánvaló Tamási-hatást: " Új könyve regényszerű alkotás. Valószínűleg Tamási Áron Ábel a rengetegben című könyve indította megírására. Nyirő is néphőst próbált csinálni, havasi históriát írt, gyakran ugyanolyan életkörülmények közé is veti Uz Bencét, mint Tamási Ábelt. De míg Tamásinak sikerült Ábelt valóban néphőssé tennie, mert Ábel sorsa valóban népsorsot jelent s képvisel, Nyirő Uz Bencéje inkább havasi különlegesség marad. De nem is történhetett másképpen. Nyirő balladái látása mindenképpen tragikus látás, Tamási viszont mese-szemekkel nézi e földet. Tamási tehát természetszerűleg eljutott a szélesebb, nyugalmas, színes epikai formához, Nyirő sohasem fog eljutni s kár is erőlködnie, hogy eljusson, az ő útja más. E kifogások dacára tagadhatatlan, hogy elsőrangú kéz nyomaival tele ez a munka is. Olyan nyomok ezek, melyek az elhibázott egészért bizonyos kárpótlást nyújtanak. Nyirő e könyvében sem tagadta meg magát, csupán elhibázta a célját..."


Németh László sem csak egyszeri Nyirő-kritikus, s ismervén életművének dimenzióit, vélekedésének hitelét, nincs miért kételkednünk annak őszhinteségében. A Kopjafákról szólva Németh László egyként fúj hideget is, meleget is ugyanabból a lukból: "Ebben a balladái hangulatban az emberek többnyire hangtalan görbülnek el a halál ujjai közt; a meggyötört szépség azonban időnként felsivít s hisztériás asszonyként tépi magát. Van egy vonal, amelyen túl a szépséget nem szabad kényszeríteni, mert elveszti méltóságát; a bájosból édeskés lesz, a hatalmasból dagályos, az ünnepélyesből nagyképű; Nyirő esetében: a sötétben fenségesből keresetten rémes. A giccs ott kísért a művészet alatt, de ott kísért a művészet fölött is. Ez a székely temető túlságosan panoptikumszerű, a halálnemek túlságosan válogatottak. A szülők kiássák a sírból eltaszított gyermekeiket, hogy még egyszer megcsókolhassák; a haldokló legény felköti magát az ökör szarvara, hogy hazavigye teherbe ejtett kedveséhez; az ó'rült apa egy erdőt ültet karácsonyfából halottjának; a kipusztult hadifogolytábor utolsó katonája kimászik a hóra, hogy egy törökbúzakórót tegyen bajtársa mellére. Megbánás, szerelem, őrültség, barátság igazabb lenne, ha nem ficamodna a végletekbe, s a könyv méltóságosabb, ha a székely balsorsot nem fertőzné meg a képzelet irodalmias szuperlativusza. Pedig Nyírőnek markában az igazi nagyság s vannak a könyvének felejthetetlen, erős jelenetei. Egy férj haza akarja lopni Kolozsvárról a halott feleségét; fölöltöztetí, jegyet vált neki, beülteti a sarokba s még beszél is hozzá. Az utasok mind észreveszik, hogy halottal utaznak, de nem mondja ki senki sem. A kalauz belép, s a lámpással bevilágít a halott vigyorgásra vicsorodott képébe. Alszik, szól közbe hátulról valaki. A kalauz egy pillanatig meghökkenve áll, azután kilyukasztja a halott asszony jegyét. Aki ezt a jelenetet megírta, annak nem kell egy megkésett szülői csókért koporsót bontatni."


Úgy tűnik, a holtakkal való intenzív művészi foglalatosság ütött most vissza, pünködkor az író hamvai körüli cirkuszban. A giccsbe forduló morbiditás a Nyirőn túli valóságban is megkapaszkodott...

(Folytatom)