Erdélyi és csángó költészet: Bögözi Attila

1955. január 28-án született Marosvásárhelyen. 1984-ben újságírásból, majd 2009-ben jogból diplomázott. Szülővárosában él, korábban az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Új Magyar Szó marosvásárhelyi tudósítója, később a Vásárhelyi Hírlap szerkesztője. Újságíró, könyvszerkesztő, szenvedélyes Afrika-utazó, úti jegyzeteit folytatásokban a marosvásárhelyi Népújság közölte. Versei a Látó és a Várad szépirodalmi folyóiratokban jelentek meg. 2005-ben a Súrlott Grádics irodalmi kör logójával kiadott Pokol tornáca című kötetében – saját meghatározás szerint – „nem könyvében” (nemkönyv) „nem költő” (nemköltő) „nem versek” (nemversek) írójaként vall önmagáról. Méltatói szerint „nemversei”: talán mégiscsak… (Léphaft Pál rajza)




CSENDÉLET HÓVAL


a csend végtelenbe úszó jégtábláin  
fókahomlokú tél higanyszürke havát     
nyeli mohón a hold zúzmarás fényéből     
akárha elkésett jégkorszak pótolná    
torkig felgyülemlett mély mulasztásait     
eszkimószakállat ereszt a néma fagy   
és semmi perc alatt ajkamra hallgatás   
fjordjait fodrozzák rejtőzködő szavak     
mélyükön harsány hársak hűs harsonája
hangol hajnalt a tollpihés félhomályra 
az égbolt lehámló kékjére akasztott   
öreg hangszer húrjain sápadt fényt penget  
a szél félelem-fehér kételyek metszik    
arcomra a vágy makacs lázadásait   
vajon minden rejtezkedés csak halotti    
maszk mely mögött csecsemőajkán az örök   
semminek céltalan kicsordul a tejút   
és lassan szétfolyik a csend végtelenbe   
úszó jégtábláin hol fókahomlokú     
tél higanyszürke havától fullad a hold   


mellékdal


béklyóba mosta a hólé
a fegyelmezetlen eróziót
csillagjászolból elkötött szavaim
időüllőkön üresen nyerítenek
s mi vagyunk béklyó nélkül
bűnben fogant hitnek
rozsdaidő




NÉGY FUTAM


1. bizonytalanság


állandó lakhelyem
                        ahol élek
a Pokol tornáca
madár sincs ott
                     csak
                           denevérek


ha rád gondolok
                     Nap helyett
örök kárhozat
                     lángjai
virradnak rám
                    és én
                    már azt sem tudom
                    tán
                    egy hete
                    egy hónapja
                    egy éve


hogy láttalak
                   vagy
                   tán 
csak a csillagcsiholó éj
szüleménye volnál –
                   talán csak
                   álmodtalak…


2. elnapolt ünnep


tűnő bizonytalan télből
szökött utánam az ünnep
párás ablakon át
céltalan időből
s kitölt
mint csillagmarta szemgödröket
fény
ha ujjaid fehér remegése
behavazza 
az arcom


lopakodó tüzek
ajkamra tűnnek
még
de az ünnep
nem is a miénk
már
s ez az ünnep
amely megszült
már csak
az én harcom


a kérdés
mint fába vert szög
bennem szorong
hogy tévedni
emberi tény 
s dolog
s ha így igaz
a mindenség méhében zártan
mint fényre a szó
mint éjre
az álom


akkor én 
cirkuszi csúf bohóc
bús csipkefüstben


miért rád vártam 
ha sem mágia
sem átok
sem Isten
nincs
………………..


de én átkozott bolond
égre
fohászt leheltem


s mégis legyőztél
hű ebed 
láncán 
szeretet póráza 
fegyelmez
pokol tornáca
ez
a kényszerű pálya


s e fölszarvazott ünnep
ugye
       ugye
ez a máglya


3. majd


hány reggel
hiányol
s hány nappal 
üressége
idéz
és az őszinte szó
játszóterein
hol
örökre elnapolt
tán 
az ünnep
hány éjszaka
álmatlansága
büntet


türelem tornác
küszöbén
a sorsnak
ÉV-életed
csak
szédület
fájdalmak akváriumában
meddig lehet 
még
élni


nélküled


4. tétova feltámadás


fájdalmak
s boldog percek


szűnnek


ősz lobban közénk


újra


készül az ünnep


tipegő
topogó
apró kételyek
mint késen 
az él
közénk állnak
s lettem
mi voltam egykor
örökbe fogadott 
gyermeke
a halálnak


téged


csillaghoz
fényénél 
hűtlenebb


én


apró kutyádnál
hűbb ebed


egy kicsit
magadért
picinykét
értem
annyi módon
kértem


légy enyém
magadtól
végre


pörögj fel
mint a hullócsillag
rozsdálló
őszi égre


légy enyém
akár 
a holnap


rejts magadba
mint hajnal
a holdat


látod
hogy megsuhint
a képzelet
de őszintébben
ennél
nem lehet
csak
rabolni
vagy
gyilkolni


s e mohó űrben
mely felfal
végül
szárnyasulva
mint legyek


a versben


hol tétova
feltámadás készül
mondd
gyilkos
én legyek


ki heveny konstanciánál
mindig erősebb
hadd legyek
én
a gyenge


ez egyszer 
erős eb


és marjak
belőled
magamnak
olyan falatot
hogy torkomon 
ragadjon
a kétely
s érezzem
végre
hogy veled
magam vagyok


ez az a pillanat mikor


fájdalmak
s boldog percek


szűnnek
ősz lobban közénk


újra


készül az ünnep




VERSET LYUKASZT A KALAUZ
 József Attilára emlékezve

állj bús poéta állj odább
ne sár-teke-tóriázz
itt e komor korú földön
azért arra jól vigyázz
mindenség-szürke nagykabát
hol lesz ha lesz a versed
amiben majd az angyalok
lelkedhez melegednek
szemedbe néz a végtelen
összetört tükörképe
arcod halom fazékcserép
nem tudom lelked ép-e
tekintetedben megvakult
tejutak régmúlt fénye
lassan indulni kellene
nem tudom te vagy én-e
végzetes vonat visz feléd
másodosztályú csenddel
kattog fapados életem
legalább felét csend el
jegyem úgysem szól messzire
fülkét sem váltok másra
átszállás nélkül érkezem
a vég végállomásra
hagyd ezt a percnyi létezést
belépőd van a mennybe
verset lyukaszt a kalauz
a mindenségbe menj be
vár már bolygók és csillagok,
kozmikus társasága
más lépték halál születés
más ág a semmi ága
állj bús poéta állj odább
nincs itt már semmi dolgod
legyőz vers nemlét tér idő
sohasem leszel boldog

Szembenézés az "ördöggel"?

Gondolatok egy öngyilkosságokról szóló tanulmánykötet kapcsán

Két évtizedes kitartó vizsgálódás és búvárkodás után, a jeles szerzőpár: a pécsi Vadas Gyula szociológus és a csíkszeredai dr. Veress Albert pszichiáter, annyi megismételt részfelmérés és résztanulmány után, végre többé-kevésbé összefüggő, a kérdéskört több irányból és különféle szinteken feszegető szintézisét nyújtja az elemzett témának: az öngyilkosságoknak és mai társadalmi kihatásaiknak, illetve visszaszorításuk orvosi és társadalmi esélyeinek. Az ördög cimborája. A felcsíki öngyilkosságokon túl... (Státus Kiadó, Csíkszereda, 2012) című tanulmánykötetük eszembe juttatja azokat az éveket, amikor a még éppen csak úttörőként beindított kutatásuk első eredményeivel a Romániai Magyar Szónál kopogtattak, s szándékuk szerencsésen találkozott a szerkesztői szándékkal: az életüket önkezükkel eldobók problematikája, oly hosszú időn át tartó elhallgatás, szőnyeg alá söprés vagy egyszerűen hamisítás után, végre vita és elemzés tárgya lehetett - éppen azért, hogy szembenézhessünk vele.

A szerzőpár azóta - a múlt század kilencvenes éveitől kezdve - többször is megteremtette magának, anélkül, hogy ezt valaki hivatalból leosztotta volna a számukra, a tudományos lehetőséget, a hozzá szükséges eszközökkel együtt, hogy mindenek előtt a csíki (székelyföldi) öngyilkossági statisztikák mögé nézve, elkövetési módok, motivációk, öröklődések, kihatások stb. figyelembe vételével a tendenciák mögé nézhessen és mind a terápiában, mind a megelőzésben konkrét fogódzókat nyújthasson. Ebből a szempontból dicséretes a törekvésük, hogy nem csupán "megélhetési kutatókként", hanem aktív, a társadalmi cselekvésre visszaható szerepet vállaltak fel, annak a kockázatával együtt, hogy esetleg tévedhetnek is.

Mostani tanulmánygyűjteményük, amelynek érdemi bemutatására a napokban, az V. Román–Magyar Pszichiátriai Konferencián kerül sor Csíksomlyón (június 21-23-a között), nem kevesebbet tűzött maga elé, mint azt, hogy az időben megismételt, tovább fejlesztett, sőt a nemzetközi vonatkozásokat és összehasonlításokat is figyelembe vevő vizsgálatok fényében megfogalmazhassák a szentenciát, amely igazolhatja vagy éppen hogy megcáfolhatja azt a sokat hangoztatott közhiedelmet - amelyhez olykor a látszat is szolgáltat némi muníciót - , miszerint a magyar öngyilkos nemzet.

Mindaddig nincs is baj a kréta körül, amíg a tények beszélnek és a szerzők értelmeznek. Még az is elnézhető, hogy bizonyos esetekben a felmérési módszerek eléggé nehézkesek, a mintavételek sok helyütt nem elég reprezentatívak, a következtetések nem mutatnak túl messzire. Ám ha mozaikként képzeljük el s fogadjuk is el a szerzők által felmutatott, időben más-más síkot leképező valóságszeletet, akkor eredményesebben közelíthetünk ahhoz az állapothoz, amelyben a fő kérdésre adandó válaszok is némi kockázattal ugyan, de megfogalmazhatók. A kérdés csak az, hogy a társadalmi mozgástér megváltoztatásának felvázolásában meddig megyünk-mehetünk el.

Az ördöggel való effajta cimborálás, mint amilyen az öngyilkosság, gyakorlata és időnként-helyenként fejét felütő divatja mindig foglalkoztatta az emberiséget, s nem csupán abban a régióban, ahol élünk. Ennek ellenére, máig nem alakultak ki, nem tisztultak le azok a mechanizmusok, amikkel az életből való - amúgy természetes - eltávozásnak a váratlan, ellenőrizhetetlen és szeszélyesen önkényes útját - ellenőrizni és úgy-ahogy kezelni tudjuk. A szerzők igyekeztek térben és időben perspektivikus mélyfúrást készíteni a jelenség kezeléséről és a jelen felé haladása evolúciójáról. Megállapítják: a suicid-magatartás és gyakorlat szakaszos felerősödése vagy visszaszorulása a körülmények és az okok szövevényhálója egymásra hatásának a függvénye, s gyakorlatilag ugyanazzal a társadalmi elutasítással bélyegződik meg szinte egész Európában. Természetesen, a különbségekre is oda kell figyelni. Ilyen értelemben, bármennyire hozzávetőleges értékeket elemezhetünk akár ma is az öngyilkos magatartásról a Kárpát-medencében, a vizsgálódások során kitetszik, hogy például az erdélyi társadalom magyar közegében ez a praktika hangsúlyozottabban "divatozik". S látszólag marad a kérdés: akkor tehát öngyilkos nemzet-e a magyar?

Miért foglalkoztatja ennyire következetesen a pszichiátriát, a szociológiát az életnek egy ilyen sajnálatosan tragikus, de kiiktathatatlan árnyoldala? Talán van rá megfelelő gyógymódja? Esetleg a társadalomtól vár behatóbb odafigyelést és törődést e társadalmilag káros jelenség visszaszorításában? Mindkettőre igennel és nemmel is egyformán válaszolhatnánk. De az igazi válasz maga a tanulmánykötet.

A témához nyúló szakember két malomkő között őrlődik, amennyiben felvállalja az öngyilkosságokkal való foglalkozás ódiumát. Vagy ottmarad a kezében a téma, és egyedül kell boldogulnia vele - hiszen a potenciális öngyilkosok számos esetben, anélkül hogy tudnák, ideig-óráig ott lehetnek a pszichiátriai osztályok kezelőiben -, egyedül viszont nem sokra megy, hiszen az orvosi kezelés képtelen kihatni a veszélyeztetett egyén társadalmi viszonyaira, elkeseredésének környezeti tényezőire, az igen sokszor szakadozott vagy éppen teljességgel hiányzó védőhálóra; vagy pedig, szakemberként is gondol egy nagyot és széles fronton elképzelt össztársadalmi cselekvéssel, a jól működő több generációs nagycsaládok gyakorlatához való visszavezetéssel, egy közösség-orientált, egymásra figyelő, a természeti életmódhoz visszataláló, szeretetteljes és szerethető társadalom szorgalmazásával kívánja minimálisra csökkenteni az "ördögi befolyást".

Létezik a könyvben egy fejezet (A többnemzedékes nagycsalád, avagy a nemzeti bajok megelőzése), melyben ez utóbbi gondolatok szélesen kifejtve, ideologikus megközelítésben is fontos helyet kapnak. Nem tisztünk e helyütt vitatni az elképzelés érvényességét és helyességét, azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a felvázolt társadalmi modell legalább olyan bonyodalmakat és buktatókat jelent, ha megvalósításra kerülne a sor, mint az osztálynélküli társadalom elvének a szemünk előtt és nemzedékek életén kitörölhetetlen, negatív nyomokat hagyó gyakorlatba ültetése. A szerzők kimutatják, hogy a történelemben felgyorsuló gazdasági-társadalmi fejlődési tendenciák kedvezőtlenül befolyásolták az egyén lelki tűrőképességét, felkorbácsolták az öngyilkossági vágyat. Ha ez így van, s miért ne lenne?, úgy egy ideologikusan elképzelt társadalmi modell frontális rákényszerítése a létező valóságra - legyen az bármilyen ellentmondásos, káros és emberellenes - éppen olyan feszültségekkel, lelki traumákkal, frusztrációval és a pszichiátriából jól ismert tünetekkel jár, mint a tanulmány által elítélt urbanizáció vagy fogyasztói társadalmak globalizálódása.

Az értékes tanulmánygyűjtemény amúgy éppen gazdag dokumentációs és tényanyagával győz meg arról, hogy az emberiség öngyilkos magatartása szerencsére nincs összefüggésben a nemzeti karakterrel - ahogy a közhiedelemben ez rögzült, azáltal is, hogy pl. a magyart számos esetben öngyilkos népnek titulálják, de nem csak őt -, ami nem jelenti azt, hogy egy népesség keretén belül ne állnának be olyan társadalmi körülmények, amelyekben a suicid magatartás multiplikálódik, már-már "fertőző" minták révén terjed. El kell fogadnunk, hogy az öngyilkosság mint jelenség az élet velejárója, s leküzdésében, visszaszorításában minden, érte felelős tényezőnek megvan a maga sajátos feladata, felelőssége. A könyv nagyon sok tényezőjét és megközelítési módját tárta fel annak a jelenségnek, amelytől különben mindenki borzong, s amely annyi személyes tragédiára próbál fátylat borítani. Jó jel, hogy bemutatására és vitára bocsátására egy jól bejáratott, román–magyar vegyes szakemberfórumon kerül sor. Kizárólagos nemzeti vizsgálódásoknál jóval többet ér az, s az "ördöggel" való szembenézés szintén esélyesebb talán, ha közben az összefogás és a közös cselekvés útjait is megkeressük.

Cseke Gábor

(A tanulmányt az ÚMSZ Kisebbségben mellékletébe szántam)

Erdélyi és csángó költészet: Földes Zoltán

Földes Zoltán (sz. Csíksomlyó, 1884. okt. 15. – mh. 1956. júl. 28., Budajenő) elbeszélő, tankönyvíró. Csíksomlyón tanítói oklevelet, Kolozsvárt jogi doktorátust szerzett, tanító lett. Már az I. világháború előtt több verskötete jelent meg. A Hírnök, Pásztortűz, Vasárnap, Új Cimbora, Jóbarát, Erdélyi Tudósító munkatársa, 1929–30-ban Angyalkert (később Erdélyi Kis Pajtás) c. gyermekújságot adott ki. Gyermekek számára írt köszöntőköny­vet (Kv. 1923) és iskolai használatra elkészítette Maros–Torda vármegye földrajzát (Kv. 1923). A népiskolák IV–VIII. osztályai számára szerkesztett magyar olvasókönyveit (1928−37) a kat. elemi iskolákban használták, a VI–VII. osztályok számára egészségtant írt (1931). Szépprózai írásgyűjteménye Az endrédi leányvásár és más elbeszélések (Kv. 1928); újabb versei Szívvel (Szováta, 1928) c. alatt jelentek meg; falusi históriája Az elveszett leány (Kv. 1928). 




TÖRTÉNET


Midőn oltár elébe állt
A lányka könnyezett
S mosolygó arccal  mondta el
Mégis a szeretet,
A vőlegény nem tudta, de 
Helyette tudta más, 
Hogy, Istennél, kit illet-e 
Szerelmi vallomás! . . .




A KIS ELIZ


A kis Eliz a kertbe ment
S egy virágot leszakított.
„Fáj neked ez?. . ," Kérdé a lány;
Felelt a kis virág: "Titok ! . . ."


— Férjhez adták a kis Elizt 
S kérdezték tőle, hogy : szeret ? 
„Igen." Felelt reá a lány, — 
De szeméből könycsepp eredt...




A LEGIFJABB DON JUAN


Múzeumba megy tanulni 
A legifjabb Don Juan. 
A tudásvágy űzi-hajtja; 
Nem kell néki már a lány.


Felfogadta nagykeményen:
Többé lánnyal nem beszél; 
Lehet tőle szőke, barna . . . 
Csak a tudománynak él!


(Meglátjátok éjjel-nappal 
Bújja majd a könyveket, — 
S a könyvtárból, múzeumból 
Őt kivájni — nem lehet!)


. . . Nos, hát mutogatja buzgón 
A szép gyűjteményt az őr: 
,.ltt egy urna   — benne hamvak, 
Ott meg egy ősrégi tőr.


Ez volt egyik, mely kioltá
A nagy Cézár életét . . .
— Egy kard . . . Gordius csomóját
Sándor ezzel vágta szét . . .


Ott meg ... itt ni!... Kérem ássan 
Itten minden oly csodás!" . . . 
— Hejh, de nem figyel Juan rá, 
Megszűnt immár a varázs.


A terem más oldalára 
Untalan tekintget át: 
Egy mosolygó képű lányka 
Nézeget egy múmiát.


Juant kezdi érdekelni — 
Hajh, de nem a — múmia! . . .
 . . . Borravaló ... és az  őrnek 
El kell onnan múlnia!


„Szép kisasszony," — szól Juan  most 
S a szemében tűz ragyog. 
"Vezetőre nincs-e szükség ? 
A kalauz én vagyok."


—  S Don Juan megint a régi, 
Könyvet, esküt elfeled; 
„Örök" szerelemre lobban 
S csapja megint a szelet . . .




A VIRÁGÁRUS LEÁNY


Nagyvárosi utcasarkon 
Édes, kicsi lányka állott. 
A nyakában kosár függött: 
Úgy árulta a virágot.


Egyszer aztán a kis édes 
Eltűnt onnan — mindörökre . 
Pedig bizony beteg sem volt, 
Sem sirhalom el nem födte.


Idők multán, hetek teltén 
Egyszer aztán újra láttam, 
Cifra, selymes, szép ruhában, 
Bűvös éjjű kávéházban.


Szebb is volt most, s bájolóbb is, 
S mégis könnyeztem miatta, 
Hogy utolsó virágszálát: 
Liliomát is eladta . . .


(Forrás: Földes Zoltán: Versek. Benkő Lászlkó kollégiumi nyomdája, Kézdivásárhely. Lelőhely: csíkszeredai  Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

Erdélyi és csángó költészet: Eszteró István

Született Végváron (Temes m.) 1941. március 19-én. Önvallomásából: "Szüleim, István és Zsófia 17 hektáron gazdálkodó földművesek, kulákok, később, a gazdaságuk szocialista felszámolása után gyári munkások Temesváron, ahová költöztünk. Szülőfalumban végeztem el az I-IV. osztályt, ezután Gátalján és Temesváron folytattam tanulmányaim román tannyelvű iskolákban, abból a szülői meggondolásból, hogy ekképpen szebb jövőnek nézhetek elébe. Román középiskolába viszont nem vettek fel, így szerencsémre, ha nem is zökkenő mentesen, visszakerülhettem anyanyelvi közegembe. Temesváron érettségiztem, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szereztem magyartanári diplomát, 1965-ben. Ettől kezdve magyar nyelvet és irodalmat tanítottam Újtusnádon, Resicabányán, Temesrékáson, Bodófalván, Végváron. Utolsó munkahelyem több mint tíz évig a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum volt." * Verseskönyvei a temesvári Facla Kiadó (Üveges, 1983), az aradi Irodalmi Jelen Könyvek (Gondolatok a hölgytárban, 2004; Egy könnyű garni, 2005; Concertino c. kétnyelvű kötet, 2007.) és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó (Nirvána gombostűje, 2009.) gondozásában jelentek meg. Tagja a Romániai Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.

Versmondó

Mátray Lászlónak

A tér megborzong, ha ajkadról

áramlani kezdnek a hangok,

megfeledkezve már mindenről

csak ringatsz, rengetsz száz harangot,

minden szónál, mondatnál másképp

feszül meg és ernyed el az ideg,

tavaszba nyílik egy, de árnya

hókristályokká lehelve zizeg,

mintha néhány hangszínbe sirül

minden volt érzelem és gondolat,

világ végén milliárd sornyit

ki egy fennmaradt versbe oltogat

Homérosztól máig világló

emlékezettel, hogy achájok

szeméről szavanként ritkuló

ködökben röppen fel a hályog,

akárha víg Anakreóntól

Vitézig egy kortynyi bordal elég

öblíteni gyöngyöző örömöt

vagy bánatot, mikor házunk leég,

és elmúlást, Omar Khajjánnal

pohárt koccintva lázzal össze,

feledni mámorok hevében

elég a szilaj vágyak öble,

úgy zeng szavad, vagy mennydörögve

kong ércesen, mint félrevert harang,

akárha legutolsó versben

hajózik együtt nagy és kis kaland.

Szó hercege

Lakj pörgő porszem kéklő szigetén,

hol alkonyba fut ezer délután

verssorba fűzött hangulat egén

hajnalba váltva gyors egymásután.

Lakásod legyen búvó pillanat,

hópelyhek táncán fehér menedék,

kristályablakon kósza pirkadat

derítsen szívre hangtalan zenét.

Lakásod legyen dalok dallama,

mely csöndre szőtte mohaszőnyegét,

hol gondolat kecsesen hajlana,

ha szó hercege kéri a kezét.

Lakjál a tisztás fűszála tövén,

fejed fölé mely szédülten lobog,

s ha töri, zúzza vaddisznó, bölény,

eléghet véled, mint a verssorok.

Ihlettől ihletig

Röpke sugallat szétporló planétái között érsz

botladozó, csonkult ceruzáddal a kétes egészhez,

tán a nagy Isten is így ül csillagokat huzigálva

gyűrt felhőgomolyok közt íróasztala lapján,

míg nemesebb nem akad kéznél pazarul beragyogni

bár egy elektron méretű bolygó pillanatát is,

merre halandók bólogató, kábult tömegével

rándul a reggeli járat villamosokkal a térre,

és csenevész kertekben műgonddal gügye kertész

ágyást ró sebesen hűlt bolygónak talajába

szórva esetleg alkony után is homloka gyöngyét,

hátha seszínű törpe virága kigyúlna pirosra,

…ily csoda, persze, valószínűbb teleholdnál,

mely kifehérült lelkét hajtja kacéran az ágra:

fodrain átüt harmatozó csöpp csokra pirulva,

nem láthatja meg ő sem az arcot túl a Tejúton

pezsgő tűzitalát kavarintó égi kupától,

ámbár sejti, a porka göröngyét mennyei ihlet

készti ragyogni derűvel, s épp nem semmi a káoszt

Isten partnereként így átrendezni világgá.

József Attila üdvözlése

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

s mind ember, mert az egyre kevesebb…”

J.A.

Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,

halkan lépkedve járulunk elébed

gyermekek, ifjak és őszülő vének,

serdülő, repeső, kérges remények

hallgatni szavadat mindannyian,

befagyott búbánat hogyha rian…

ülnénk mi melléd, ha ring a Tatár,

bámulva mi mindent ringat az ár,

paprikát, zöldet és almát és dinnyét,

szerelem fényét mindenségen innét,

s túl, midőn ágakból szőtt erezet

táplálni kezdi a tág tereket,

nevetnénk magunkat mint elefántot,

amely nagy fülével emberré vált ott,

vagy csak épp megkérnénk, hogy velünk hallgasd,

elveszett agancsért mint sír a szarvas,

faggatnánk: rút éj világot hazához

lel-e nappalként ölelni magához,

kinek a nevében kéri a nemzet

áldását, aki csak háborút nemzett,

sóváran mi végre bérli a kozmoszt,

aki szakadásra másikat hoz most,

hazugság meddig lesz igaz szegénynek,

amit nyakába varrtak a kevélyek.

Kérnénk, kezedet helyezd homlokunkra,

viszállyal szégyen ne gyűljön bajunkra,

törjél lelken be minden kirakatot,

melynek bordáin ördög csúszkálhatott,

minden időben szíveddel szeressünk,

mintha előtte hét napig nem ettünk,

áldásod nyújtva szólíts a nevemen,

szálljon arcunkra szellem és szerelem,

s mint ki szűzi pőrén fizetett hittel,

világ világán maradj velünk hittel.

2005.

Bartók szülőhelye körül

Mondják, hogy született zenétlen tájon,

kiben a mindenség zenélhet fájón,

bérelt ház fogadta, bérbe fényes eget

hajtott fölé Isten, zongorafedelet,

legyen csillagokkal tele a lanka,

merre nádassal bujdokol Aranka,

ahol századokból virágzó balladák

lengetik szirmaik kivérző harmatát,

merre ütőhangszer élesen csattan

embert emésztő háborús iszapban,

amikor léleknek hegedűsikolyát

elnyomja fűrészhang, reccsenő csigolyák,

döngjön visszhangzó csűrök koncertterme,

mikor a jóság átkozódik benne,

mert hol a borzalom nászünnepet ület,

pogány villámlással csap be a feszület…

törékeny derűnek, mint székely este

csendjét a földön hiába kereste,

csikorgó boltozat, üstdob egyetemes

szívdobbanására sírta: szeress, szeress,

játszotta egyre átlátszóbb kezekkel

azt, ami halálon túl sem ereszt el,

mert sok adatik keserves hazából,

annak, ki reményt visszafele számol

Mondják, hogy aszkéta, Kőrösi Csoma, szent,

kilenc szarvasokkal ki végtelenbe ment,

nyomán népdalok szárnyalnak, kolindák

körül lebegő piros szederindák,

mondják, ha tisztaság szemében izzik,

hóvirág gyökere terjed a szívig,

ahol világra jött, zenétlen tájon,

kiben a mindenség zenélhet fájón.

2006.

A Föld, a Múzsa

Tebenned bízott eleitől fogva,

mikor betűk se voltanak egyébként,

az ágyékát, hogy írnád át vadonba,

s kezedből szökne égre keble hegyként.

Most tündököl, Uram, az alkotásod,

s a Föld, a Múzsa nap mint nap szerelmet:

bokor, fű, tenger – kék egű képmásod,

olajfoltos szivárványokba lenget.

Formálhatsz szőke napsütést, folyókat,

mik hűtlenségtől percekig megóvnak,

teremtesz újra újabb perfidet,

bujálkodót, ki pezsdíti a véred,

magad is érte százszor elcseréled –,

amíg igaznak végül elhitet.

Újszülött unokáknak

I.

álmod a kusza

időtlenség folyamát

keresztülúszta

II.

hangod a méhnek

szent univerzumából

visszhangzó ének

III.

lámpa fényébe

fogódzik párás szemed

perce, fényéve

IV.

hangkavalkádból

fülecskéd egy szívritmust

ismer akárhol

V.

sírás a nyelved,

amely volt édenből még

visszaperelhet

VI.

diónyi öklöd

szorítja a világot,

hiszen öröklöd

VII.

mozdulatodra

szétnyílik a pólya és

tengerek fodra

VIII.

levegőn talpad

piros nyomot taposva

felfelé kaptat

IX.

alig van múltad,

fürkésszük a mosolyod,

kitől tanultad

X.

amikor alszol,

kisimul a mindenség

ránca az arcon

Erdélyi és csángó költészet: Mihály László Barna

Sz. Székelyudvarhely, 1902. dec. 29. – mh. 1977. júl. 5. Budapest) költő, regényíró, közíró, újságíró. Jánossy Margit írónő férje. Középiskolát szülővárosa Római Katolikus Gimnáziumában végzett, magyar-történelem szakos tanári diplomát Budapesten szerzett (1930). Az Ifjú Erdély, Pásztortűz, Vasárnap, Dacia, Délkelet, Erdélyi Helikon, Erdélyi Szemle, Ellen­zék munkatársa; a Tizenegyek antológiája egyik szerzője. A II. világháború alatt olaszországi sajtótudósító. 1949-től a budapesti Szabó Ervin Könyvtár munkatársa, később segédmunkás. Főbb versötetei: Hóvirágok (versek, Kv. 1923); Hazavágyom! (versek, Bp. 1926); Öröktűz (versek, Csíkszereda 1928); Bíbor hajnalon (versek, Arad 1933); Költő, né félj! (versek, Kv. 1936).




HINNI   TUDOK!


Öreg a faház, ahol én lakom 
Gyümölcsfák között, — most mindenik fehér. 
Muskátlis, rozmaringos az ablakom, 
Nekem sokat, tán másnak mitsem ér.


Most egy kicsit rideg mégis ez a ház, 
De tán a boldogság egyszer idetér ? 
Most öreg kéményén a bagoly tanyáz, 
Az éjszakám is holt sötét, hol fehér.


De hinni tudok a jövőben én,
Hogy egyszer-egyszer nyílik szebb virág -
Lesz mosolygó nőm s a szivén
Halkan csendül egy csendes szerenád.




OÁZIS  PARTON


Futok, futok mélyén az éjnek, 
Liheg értem vágyaim asszonya.
Mosolyg az Élet, az Élet nevet; 
Oázis part vár, altató dal... 
De nem érek el soha ! ?


Jön a lány és megcsókol az Élet. 
Ölelő kar vár az oázis-parton. 
Csattan a csók, liheg a kebel 
És gyönyörmosolyba fül a vágy 
Egy poéta ajkon.


Evez a vágyam, evez csöndesen 
S a boldogság kimondhatatlan. 
Öröm, boldogság őrök pírja 
A lelkemben, a dalomban ég 
És mégis halhatatlan.




A MI HÁZUNK


Hókoszorús, hideg Olt parton 
Rozzant-tetős öreg faház, — 
Kéménye sincs, csak úgy tüzelnek,
—  Kopogj be nálam, ha arra jársz.


Jobb itt tán forró júniusban 
Egy pár héttel pünkösd előtt; 
Mikor kis méhek döngicsélnek, 
Mikor rózsalugasunk lombja rőt.


Mikor virágok illatoznak 
És dalt suttognak a hársak; 
Ezek az árván itt felejtett 
Kemény nyakú, viharedzett társak.


Itt ülünk drága kedvesemmel 
És megpengetem a hárfám 
S itt zokog, könnyes éjszakákon 
Anyám, szegényke búsan, árván...


Itt fogjon el a halálszender,
S a halk szellő, mely hívón fuvoláz,
—  Magasba lengjen zümmögő fohász. 
S körülharsogjon öröm áriája ; 
Áldott leányszív: Ávemáriája.

PÜNKÖSDI BÚCSÚN


Kit poéta vérem száz csatára hajt, — 
Szemed tüzétől lángra gyúltam én.
—   Havasi, hamvas, szűz málna a vágyam ! 
Ezért sír nótám örök vágy éjjelén...


Míg suhanva jött az Álom minden este 
Csókkal behintett virág-gondolán ; 
Fia szeméről lecsókolta a könnyet 
Egy drága, szent nő: az Édesanyám.


Ma nagy felhők lógnak fenn az égen, 
Kissomlyó ormán bús magyar dal száll; 
S aztán meglopja lelküket a bánat, 
Egy szent érzés — Mária lábainál.


Ezt a sok népet a hit csalta ide.
—  Engemet kínos, gyötrő szerelem. 
Bocsásd meg nékem csíksomlyói Márja, 
Hogy azt a kislányt titkon szeretem !




MOZIBAN


Még bennem zsong a rég dalolt vidám dal. 
Egy refrén és már az sem az enyém. 
Mosolyog a jókedv, kihunyt a fény... 
Egy szép barna lánynak csillag a szemén. 
Bús szívem e napon az örömtől ég. 
Káprázatos képek. Zakatol a gép.


Én fent merengek s lent a karzat alatt 
Egy csodaszép lány jóízűn kacag... 
Repül az élet, tátongó mélység, hegy, vidék. 
Itt borús, ott meg csillagos az ég. 
Távol ködén két szempár csillog felém,
Egy csodaszép lánynak rózsa a keblén...


Szerelem... csók, vágy; boldogság a cél. 
Hamvas lánykebelben pacsirta-szó kél. 
— Túlról egy kisasszony rózsát dobott át,
 Engem gyötör érte fojtott hangú vád. 
Taps. Kigyult a fény. Mindennek vége van. 
Egy barna leánnyal sírunk boldogan !




SÍRNAK A KOLDUSOK


Vad csörtetésben megtorpan a vihar. 
Erdőben bolyongunk én és kedvesem. 
Ajkunkon elcsitult égzengő kacaj. 
Sátrunk nincsen, se étkünk semmisem. 
Puha kezeidet tartod a kezemben, 
Reszket az ajkad s pillád meg se rebben, 
Szívemben a dal rózsalángja ég. 
De jaj, kedvesem újra zeng az Ég... 
Kacajba ful ma bün, erény, babér... 
Csókolj meg édes, mig szivünk zenél!


Somlyó fölött már tenyérnyi kék
Az Ég, ez ősszittya golgotás vidék,
Kálváriás uton keresztek állnak,
Ma is még élnek, kik hordják a keresztet;
Ma is zeng orkán, ma is van lator,
Ma is megüljük piros-pünkösd estet.
Ma is a nóta csillagokig ér,
Ma is a kereszt menny, — poklot igér...
— Nyáréjszakákon hallom a szél susog
S lennt karban sírnak az Élet-koldusok...


Szerkeszti: Cseke Gábor


(Forrás: Mihály László Barna: Öröktűz. Versek. Csíkszereda, 1928. Vákár Könyvnyomda kiadása. Lelőhely: csíkszeredai  Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

Nyirőről - így is, úgy is (8)

Azon gondolkoztam ma reggel, érdemes-e tovább feszíteni a húrt, föltéve, ha mi magunk nem kívánunk beállni a Nyirő József monográfia szerencsét próbáló, potenciális szerzői közé. Egy ilyen könyvet megírni pedig feladatnak felelősségteljes. Azt hiszem, aki ilyesmire vállalkozik, azt fűtenie kell egy belső tűznek is, a Nyirő iránti rajongásnak, az általa képviselt irály több mint elfogadásának.

Makacs vagyok, s dolgoznak bennem a kialakult előítéletek: az én szememben Nyirő és Tamási mindig kéz a kézben járnak. Ha kiejtem egyikük nevét, rögtön eszembe jut a másik, s vele együtt az, hogy a székelység irodalomba emelésének egyértelműen sikeresebb írójaként leginkább Tamási Áronra tudok tekinteni. Mindenek előtt az életmű egységessége és egyetemes felé nyitása miatt. Mind Tamási, mind Nyirő örökségén meglátszik az, ami örökkön fellángoló vitájuk veleje, s amit Tamási ekként fejez ki egy már idézett cikkében (A székely "kék madarászokról", Brassói Lapok, 1933), amely Nyirő színpadi törekvéseinek egy jellegzetes darabját veszi célba:

"Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a. Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi követelményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.

Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak, a Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjenek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék a Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok. És korántsem a műfaji különbség okozza ezt a csodálkozást, hanem a művészi látásnak a különbsége. Mert a Júlia szép leány egy közönséges népszínműnek a vázára van ráhúzva, és olyan sikeresen, hogy amikor a függöny felmegy és a székely legény megjelenik tarisnyával az oldalán, hogy elbujdossék, akkor már vége minden zsendülő tavasznak.

Így nem csodálom, hogy a darab a korban és az irodalomban elaggott egyedekben indította meg ismét a vérkeringést. Azt ellenben annál inkább csodalom, hogy Nyirő művészi igényei ebben kielégülnek...

Véleményem az, hogy igazi csatát, olyant, amely a Nyirő tehetségéhez és az új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó, csak akkor nyerhetünk, ha nemcsak székelyek vagyunk, hanem művészi eszközeinkben is a legújabbat adjuk, amit író magyarul ma adhat."

Meg kell értenünk, hogy e kritikában nem csupán egy színpadi mű sorsa dől el, hanem az egész Nyirő-féle esztétika és írásművészet sorsa. Tamási jól ismerte barátját és tudta, milyen ambíciók hajtják előre. Ezért próbálta óvni attól, ami ideológiaként mind jobban és jobban maga alá temette az író Nyirőt, hogy a végén már maga sem tudott kibújni alóla. Tamási tudta azt, amit Nyirő nem volt hajlandó beismerni: az írót a művészi igazsága emelhet naggyá, nem pedig eszmei hovatartozása. Az ő kiszorítása, az irodalmi tudat peremére állítása az "átkos" időkben azért következhetett be, mert el- és lekötelezettje lett a gyakorló jobboldali eszmerendszernek. Ellentétes előjelű, mostani hirtelen irodalmi élvonalba emelése - ún. rehabilitálásának ürügyén - ugyanolyan természetű ideológiai logika alapján történik és semmi köze az immanens írói teljesítményhez. Ezt a fajta tanulságot, ha nem is vegytisztán, de máris leszűrhetjük a vizsgálódásunk alapjául szolgált szöveggyűjteményből (Nyirő József, a székely nép krónikása. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2005.), az abban összegyűjtött kortárs kritikákból, recenziókból. Szinte valamennyi kritikusa képes megjósolni a Nyirő által később ténylegesen bejárt utat.

Végül, értő igazodást nyújthat számunkra Kántor Lajosnak a kötet által idézett 1969-es elemzése a székely novellisták teljesítményéről és fejlődéséről (Népiség - mítosz - novella. Tamási, Nyirő, Kacsó). Ebben fejti ki, végkövetkeztetésként: "A húszas években a népi mítosz jegyében indult fiatal erdélyi novellisták művészi útja később szétágazott. Nyirő ígéretes indulása hovatovább a romantikus giccsbe, az olcsó, tehetségölő sikerbe torkollott. Kacső Sándor jószerivel a publicisztika felé kanyarodott el; második - húsz évet késő - novelláskötétével nem tudta megismételni a kezdetet, a Vakvágányon, a ma leginkább számon tartott Kacsó-mű pedig valóban „egészen a »purifikációs« újságírómunkáig leegyszerűsíti a formát" (Szentimrei); a realistább ihletésű művészi novellákat ebből a székely világból Bözödi György írja majd meg, a szociográfus tényismeretével és tiszteletével. Tamási Áron novellisztikájának útja bizonyult egyedül törésmentesnek (lankadtabb pillanatai nyilván neki is voltak, de ez nem változtat az összképen)..." És ez nem azért van így, mert Nyirőt a tanulmány megírásának idején egyesek éppen nem kívánatos személynek tekintették az erdélyi irodalomban, hanem mert ez az igazság, amibe illik belenyugodni.

Csíkszereda, 2012. június 4.

Nyirőről - így is, úgy is (7)

Egy Nyirő-dokumentum a negyvenes évekből
(Forrás: Színkép)

Egy hete írom ezt a lassan tengeri kígyóvá váló olvasónaplót. Mentségemre legyen mondva, a téma is olyan, hogy az élet maga nyújtjaí-nyújtogatja, miunt a rétestésztát. Nyirő előszedése a sufniból jó ürügy a politika mindkét oldala számára, hogy egyik a másikon lehetőleg látványosan elverje a port. Egyrészt napirenden a székely író tömjénezése és további fényezése, olyannyira, hogy már eldöntött tény a nemzeti tantervbe emelése, másrészt most levéltárakból előkeresett dokumentumokkal is igazolni próbálják, hogy Nyirő József negyvenes évekbeli politikai állásfoglalásai az antiszemnitizmus és a Szálasi-féle fasizmus felvállalásának tettét is kimerítik.


Az Új Magyar Szó (2012. június 1-3.) legfrissebb Színkép melléklete Szőcs Levente két oldalas összeállítását teszi közzé a magyarországi Országos Levéltár vonatkozó anyagaiból. Igaz, hogy a dokumentumok közlése végén megjegyzés olvasható, mely szerint a szándék nem a vita, csupán a tényközlés, a terjedelmes anyag felvezetőjében viszont elhangzik a vád, amit a válogatásnak aztán igazolnia kell - ám sajnos, mérsékelt sikerrel. A bizonyító anyag sajnálatosan "vékonyka", nem elég meggyőző. Ráadásul az idézetek fele nem is a Nyirő állásfoglalásai, ezek legfeljebb csak arra bizonyítékok, hogy az író is végighallgatta Vajna Gábor belügyminiszter és Szöllősi Jenő miniszterelnök helyettes hagymázas, zsidóellenes intézkedéseket igazoló beszédeit, mint annyi más ember a parlamentben. (Igaz, ez nem menti az író felelősségét személyes eltévelyedéseit illetően, viszont nem látjuk azt a sötét ördögöt sem, akinek a lefestését az anyag szerkesztője Nyírőt bekonferálta...)


Szerencsére, az ÚMSZ demokratikus lap és nem uniformizált, egyoldalú vélemények tárháza. Ugyanabban a számban , a népszerű 5. - Vélemény - oldalon megtaláljuk Krebsz János A háború állása c. jegyzetét, amely a higgadt objektivitás nézőpontjáról szemléli a Nyirő körül dúló eszmei Watterloo-t:


"Végakarata volt szegénynek, hogy hazai földben nyugodhasson. S ha valamelyik erdélyi egyházközség (ahol paposkodott) vagy az írószövetség (romániai magyar tagozat) méltó alázattal címzettnek érzi magát, akkor a kellő engedélyekkel felszerelkezve, szépen céltudatosan hazahozza, eltemeti, évenként koszorúzza, lelke rajta. De a baloldal csak azt tudja mondani, hogy fasiszta volt, kitartott Szálasi mellett, megszavazta a zsidótörvényeket… És a jobboldal csak azt tudja mondani, hogy a szülőföldről írt, a hazáról, arról az érzésről, amit tanítani kellene, mert kiveszőben van a világból… És mindkettőnek igaza van: egy közepes író, aki egyben középszerű fasiszta. Semmi különös, nem volt egyedül a maga idejében. Csak most mindkét oldal emeli a tétet, zajlik a licit, már a legnagyobbak között van. Nagy író, nagy fasiszta."


Csakhogy ezzel még nem oldódik meg semmi, mert az író újratemetetlen maradt, potenciális kérdőjelnek a jövőre nézve, amely további harci cselekedetekhez szolgáltathat muníciót. Pedig a Pomogáts-féle tanácsot jó lenne most már megfogadni s nekilátni egy becsületes Nyirő-monográfia elkészítéséhez. Az általam eddig elemzett antológiából ugyanis messzire kitetszik az, amit a szerkesztő így konferál be: "Engem is meglepett, hogy milyen gazdag, vele és munkásságával foglalkozó aszakirodalomra, kritikai irodalomra találtam régi folyóiratokban és lapokban kutakodva. Ezekből a hajdani és viszonylag kevés számú mai írásból épült fel ez a kötet." Számszerint talán nem is kevés benne a jelenkori hivatkozás, ám ha közelebbről vizsgáljuk őket, eléggé hézagosak és egyoldalúak.


Itt van mindjárt Medvigy Endre, akitől a könyv hat írást is átvesz (Az én népem, Székelyek, Havasok könyve, A Megfeszített, Az elszántak, Íme, az emberek!) - valamennyi kivétel nélkül utószónak íródott egy-egy, a Kairosz kiadónál életműsorozatban megjelentetett Nyirő-kötetekhez, a huszadik század utolsó éveiben, illetve a huszonegyedik század legelején. Mint ilyenek, sok bennük az ismétlés, hiszen az olvasónak végül is el kell mondani, kicsoda volt Nyirő József, s milyen ívet írt le írói pályafutása. A konkrét mű bemutatása szinte kivétel nélkül polemikus alapállásból vagy hangvétellel történik, híven az utószó szerepéhez: a könyvet minél jobban el kell adni, ahhoz pedig az író és művének mellőzése, üldözése, a teljesítmény túldicsérése a lehető leghatásosabb eszközök. Így aztán ezek az írások, bár sok részigazságot tartalmaznak, alapvetően nem szolgálják a bölcs elemzést, annál inkább a buzgó rábeszélést: ne tétovázzunk, vásároljuk meg a remekműveket!


Az újrakiadásokhoz írt magyarázó, információs szövegek között találhatjuk a Marosi Ildikó gondozta könyvek egy-egy részletét is (Az utószóban, Uz Bence esetei). Az egyik az Íme, az emberek! csíkszeredai újrakiadását toldja meg néhány eredeti Nyirő-adalékkal, a másik egy hasznos és sikeres kiadvány, az Uz Bence folytatásos lapközléseit összegyűjtő mű bevezetésének részlete. A célnak, amiért íródtak, tökéletesen megfelelnek, inkább csak szerkesztési szépséghibának tartom azt, hogy mindkét írásban majdnem szóról szóra - ráadásul indokolatlanul - megismétlődik a Nyirő özvegye, Ilona asszony életének utolsó, marosvásárhelyi szakaszáról írt személyes emlékezés.


Ez a mozzanat, mármint az írófeleség sorsa, számomra azért is különösen érdekes, mert arra enged következtetni, hogy már az ötvenes években megenyhültek az indulatok Nyirő megítélésében, legalább is ezt sugallja az a tény, hogy Nyirő Ilona nem csak hogy hazatérhetett, de némi hivatalos támogatást is kapott a román államtól. "Nyirő József miután 1919 ben kilépett a papi rendből, megnősült. Felesége Bedő Ilona tanítónő, aki 1984-ben halt meg és Marosvásárhelyen nyugszik a református temetőben, közel a Molterék sírjához. Nyirőéknek három gyermekük volt: Réka, Csaba és Ildikó.
Férje halála után Nyirőné Madridból egy hollandiai szeretetotthonba került, ahol különösebben jól nem érezhette magát, mert amint Nyirő tréfásan mondotta volt „Ilus, lelkem három nyelven tud: magyarul, székelyül s perfektül". Hamarosan kérelmezte a román hatóságoktól a hazatérési engedélyt, amit meg is kapott, sok más ígéret mellett: nyugdíj, udvarhelyi házuk visszaadása stb. Amiből jő szokás szerint semmi sem lett. Marosvásárhelyt jelölték ki neki, ahol kezdetben egy komfortosabb filagóriában lakott, nyugdíjat is csak jó későre és minimálisát kapott, jószerével írószövetségi segélyből élt, a szerénynél is szerényebben."


A Nyirőről szóló antológia több Pomogáts-írást is tartalmaz, amelyek egy része ugyancsak az író műveinek újrakiadását látja el értő kritikusi kalauzzal. A Nyirő József. Bevezetés Válogatott műveihez című tanulmány talán az egyik legátfogóbb, legkimértebb összegzés, ami az íróról máig megjelent. Nem véletlen, hogy ezt az írását használta föl a szerző, hogy megírja A magyar irodalom Erdélyben (I-II., Pallas-Akadémia, 2008. 251-258. l.) számára a Nyirőről szóló fejezetet. Ennek köszönhető, hogy Pomogáts irodalomtörténetében  nagyrészt a Tamásiéval megegyező terjedelemben első ízben olvasható tárgyszerű elemzés a ma ismét elevenen vitatott székely íróról, amely túlmutat az üzleti és politikai játékokon.

(Folytatom)