Cseke Gábor: Útféli pózák*

Az alábbi versösszeállitás egy Kriterion-antológiához készült, amelyet Mirk László felkérésére gyűjtöttem össze korábbi munkáimból; az antológia témája a moldvai magyarok. Nem tudom, lesz-e a kötetből valami, minden eshetőségre az összeállitást itt elmentem.

Fotó Ádám Gyula

A pózáló ember megáll az út szélén. Nyakában lóg a masina. Néz jobbra, néz balra: hogy s mint?
Arra jön egy szekér. Két flegma tehén imbolyog előtte.
Elől, ostorral, az aprónép. Mögöttük, jól megkapaszkodva, a felnőttek.
A pózáló ember köszön, a szekéren ülők úgyszintén.
„Lepózálhatom, ahogy itt mennek?”
„Hát...”
Az útféli póza elkészült, a fogat elporoszkált s utasai azóta réges-régen célba értek.



Fényszüret

Párával, füsttel, fénnyel özönlő őszben szinte-szinte maguktól tisztulnak a kádak. Szállást csinálnak a szőlőfürtben duzzadó reményeknek. Semmi képzelgés: átlátni rajtuk!
Készülő varázslat, mi betölti a völgyet, s lehúzza a gyümölcsfaágat.
A szállongó homályban mindennek fénye támad.
A tekintet a tátongó árnyék mélyére hatol...

Az óra körbejár

Alig hogy felcseperedett és amolyan eladó lány lett, már következett is a lakodalom, majd az áldott állapot, a szülés, végül a keresztelő. De az idő nem áll meg: a lányát révbe juttató anya megunta földi létét. Az éppen csak anyává lett lánya, gyászba öltözve most maga is gyermekszívvel kuporog: anyját siratná, tiszta szívvel, de mert saját gyermekét tartja a kezében, bánatát visszanyelve fásultan csitítja. Aki jobbra-balra forgatja kíváncsi szemét, és mindebből még nem ért semmit.
Ahogyan nem értenek semmit, de már riadtan húzzák meg magukat a ház földjére telepedett pipék. Meg a kotló. De a macska már talán...
Mi azért tudjuk, hogy az óra körbejár. Csak a szerepek cserélődnek, s a szereplők váltják egymást...

Nájlontor

A halottat elbúcsúztatták. Annak rendje-módja szerint eltemették. Most meg szigorú rendben a hosszú asztalokhoz ültek, s a hagyománynak megfelelően elfogyasztják a csángó galuskát.
Változnak az idők, recseg-ropog a hagyomány állványa is: a hosszú asztalra, ó jaj, itt is, ott is nájlon abroszt terítettek, mindenféle gyári dísszel kicicomázva, s rajta az étel is rikító színű nájlonedényekben kínáltatja magát.
A toros asztalt körbeülők öltözékén is meglátszik: bomlóban a közösség. Már nem szorít senkit a szokás, csak aki továbbra is aláveti magát neki. De a gyász, a tor még egybeterel: a hosszú asztalnál, szűken ugyan, mindenkinek egyforma helye van.

Sárig virág lámpái

Mondják, augusztusi Mária-napkor a somoskai emberek csokor virágokat visznek magukkal a templomba szentelni, amit előtte való napon szedtek erdőn-mezőn, merthogy mindegyik virág jó valamire.
Jó lenne ezért aztán minden virágot ismerni s mindenikről mondani valamit: egy-egy történetet, vagy azt, hogy mire jó, miféle bajra használják. Szükség esetén pedig csak veszik elő, mert kéznél van.
Jó lenne efféle mindentudónak lenni, akár egy temetőben is, ahol még a korhadó fa és a sok jó virágok árnyékában, természetközelben nyugszanak az ősök. Ahol a sárig virág vidám lámpája világít itt is, ott is, a sírok közt s megannyi asszonyi kézben.

Fatemplom szellemei

A kis, temetői fatemplomban nagy emberek szolgáltak, tartották csángó falustársaikban a hitet s a hovátartozás megannyi szikráját. Tárgyi és szellemi emlékük, örökségük megüli a puritán környezetet, beburkolja a templom gerendái alatt kóválygó temetői csendet.
Kántortanító dinasztiák egész sorát képzeli maga mellé a padra emlékük, hagyatékuk mai őre, gondnoka. Elvégre innen szálltak alá a földbe, végső megbékéléssel az eltávozottak.
A hajdani bibliamagyarázatok, kántorénekek, a rájuk adott lányhangú válaszok, testamentumok latin formulái, relikviák, öltözékek, keresztek, szent könyvek szellemteste elvegyül a temetőből érkező hűvös nyirkossággal. Ebből lesz a derengő pára és az olykor csúnyán hasogató derékfájás is.

Mákbuba

Kéken iramló kattogó sebesség
Füttyökbe szédült árva viadukt
Ablakot vág a táj felé a rozsda
Az élet mint egy gyertya elaludt

Ritkás fogán át üzen a gereblye
Kaszafenéstől peng a délelőtt
A vízimalom elnyűtten fecsegne
Csűr oldalán a roham rég elült

Gallyak tövén táncol a fejszeél
Maganövesztő fán míg duzzad a göcsört
Anyaországot idéző szekér
Csurgóra jár mint lábrakelt idő

Boglya ölében béke tenyerén
Csapzott hajú verejtékes napok
A havas távol mégis oly közelben
Visszaszálló tűnt évek dallamok

Lengő füstök párák töprengenek
A hegy fölött hol a hűség lova
Fához kötve bóklászik úgy legel
Vonat kúszik a völgy mélyén tova

Mely csupa ránc s rajtuk a bánat
Gyalogösvényen oda­vissza jár
Nézem amint egy jó botot szorongat
Elvánszorog az őszi délután

Kézimunkába temetkezve némán
Anyóka néz hályogos fél szeme
Olykor egy vézna mákbubára téved
– egy csökött álom zörgő szelleme.

* Moldvai magyarok közt a fényképre mondják ezt csángó nyelvjárásban
(A KÉP-telen szövegek, illetve a Csöndfűrész zenéje című ciklusokból. Összegyűjtött versek, Magyar Elektronikus Könyvtár)

A vers – alig esztendőnyi nyűg az életemből

Augusztus 22-e óta abbamaradt a készülő Kocsis Francisko-kötet készülő anyagainak közlése. A munka eközben nem állt le, csak azt kellett tisztáznom, hogy milyen, a szerzőt bemutató háttéranyaggal látom el a könyvet. Továbbá arra vártam, hogy megérkezik Kocsis legújabb verskötete (Melancolii sub forma continuata), amelyből az utolsó rész verseit szeretném kiválogatni. A várakozás ideje alatt elhatároztam, interjút készítek a szerzővel - múlt hét végén küldte el utolsó kérdésemre a választ, én pedig ma reggel fejeztem be a szöveg fordítását. Egyúttal megérkezett elektronikus formában a várva-várt verseskönyv is, a munka tehát zavartalanul folytatódik. Ma az interjú magyar nyelvű változata kerül fel a blogba, holnap az eredeti, a román nyelven készült.

Párbeszéd Kocsis Franciskoval

a költői lét korlátairól és távlatairól

A készülő könyv fedőlapja,
rajta Ádám Gyula fotója

Cseke Gábor: Költőként, de fordítóként is, miként vélekedsz a jelenkori költészetről: válságban lenne-e, vagy ellenkezőleg, egyfajta új megnyilatkozás távlatai előtt áll? Bármi legyen is válaszod, kíváncsi vagyok az érvelésre.

Kocsis Francisko: A kérdésről valami hasonló jut eszembe, sok éve tették föl, nincs miért zavarba jönnöm a válasz miatt. És mégis... Nehéz kategorikusan válaszolni. Nem egzakt tudományról beszélünk, hogy a számításhoz használt képletek azonos eredményt adjanak, függetlenül a művelet helyétől és idejétől. Igaz ugyan, hogy a költészettől sem idegenek a képletek, csakhogy ezek nem minden esetben azonosak, pontosabban, ahány eset, annyifélék. Hiába nyilatkozták már annyiszor a költészetről, hogy válság sújtja, hogy a legnehezebben alkalmazkodó irodalmi műfajok egyike, azt kell tapasztalnunk, hogy ugyanannyian rajonganak érte, mint korábban, a történelemben egymást követő nemzedékek váltják egymást, változatlan elszántsággal vitatják el egymástól a pálmát és juttatják érvényre eredetiségüket. Ama két irodalomban, melyeket a sors kegyéből meglehetősen jól ismerek, azt tapasztalom, hogy csak úgy nyüzsögnek a fiatalok. Nem hinném, hogy kevesebben volnának, mint most negyven éve, a különbség csak annyi, hogy ők már virtuális térben törnek előre, s abban jóval otthonosabban mozognak, mint amit számukra a nyomtatás világa felkínált. Mindezzel számolva, kockázatosnak tartom a műfaj válságát emlegetni. Beszélhetnénk értékválságról, de az sem egyértelmű, hiszen előfordulhat, hogy az a költő, aki az új mérce, a minta lehetne, éppenséggel itt van a soraink között. A költészet sosem nélkülözte a kimagaslóan nagy tehetségeket.

CsG: Az csak természetes, hogy az idő hömpölygése az égvilágon mindent, így a költészetet is, végül a maga medrébe terel, és ebbe nekünk nincsen beleszólásunk, a legjobb esetben is csupán részesei lehetünk a költői szellem Nagy Kiteljesedésének. Ezért inkább arra gondoltam, vajon eléggé érdekelt vagy-e szembeszállni minden olyan körülménnyel és behatással, amelyek mindennapi létünket túszul ejtik? Született költőnek tartod-e magadat, avagy tudatosan építed ki költői látásmódodat?

KF: Nézd, a dolgok állása a következő: én jól érzem magam ebben a „rabságban”, önállóan döntöttem úgy, hogy ekként érezzem magam, ebben az állapotban; amiként mások az alkoholt, a kábszert vagy az ennél is ártalmasabb szenvedélyeket választják, ugyanúgy jól érzem magam a saját bőrömben, de semmi kedvem sincs újrakezdeni, mert képtelen volnék valamin is változtatni, és teljesen hiábavaló lenne még egy életet eltékozolni valamiért, ami immár befejezett tény; az idő, minden fizikai nyilvánvalóság dacára, nem mindenki számára telik egyformán, az én költői nyűgölődésem órája sosem lesz egyforma egy óra alvással; mi egyezményes szakaszokra szabdaltuk fel az időt és megnyugszunk abban a hitben, hogy egyetlen boldogságos pillanat megfelelhet egy mélységesen tragikus pillanatnak. Eszembe jut erről az a pillanat, amikor utolért az apám halálhíre – annyira hosszúnak tűnt, hogy gondolataim valósággal körbeszaladták az általam elképzelt világegyetem egészsét, s fogalmam sincs, mikor adta át a helyét a következő pillanatnak, de azt hiszem, napokon át megrekedtem benne, az idő pedig kikerült, elhömpölygött mellettem. Az idő, mely az általad emlegetett Nagy Kiteljesedés részesévé avat, az alkotó tevékenység ideje, nem egyforma mindenki számára, és ez az egyetlen, amiért érdemes élni. Csakhogy oly rövid szakaszokból tevődik össze, hogy a legagyafúrtabb matematikai képleteket alkalmazva sem tennének ki egy esztendőnél többet az életünkből, esetleg valamivel többet is, de egyenlő sose lehetne egy felnőtt ember életkorával. E látszólag egészen pesszimista érvek után azt lehetne hinni, hogy az élettől megkeseredett ember volnék, ez viszont egyáltalán nem így van, egyetlen kifogásom annyi, hogy ama pillanatok összessége miért nem teszi ki legalább az életem egynegyedét. Ebből megértheted, hogy valamennyi cselekedetemben érdekelt vagyok, hiszen az írás mellett még sok egyébbel foglalkozom. Minden tettemmel és egész hitemmel azon vagyok, hogy visszafogjam azt a sietséget, amire napjainkat kényszerítjük.

Úgy van, született költőnek tartom magam, az is vagyok, amennyiben ez azt jelenti, hogy csak akkor írok, ha a vers a derült égből szakad rám. Az vagyok, ha ez nem jár azzal, hogy az asztalra könyökölve, egy papírlap előtt facsarjam az agyamat, hogy összeüthessek néhány verssort. És az vagyok, ha mindez bármely belső korlát ledöntését és a szabadság megértését jelenti.

Ami a kérdés második részét illeti, fiatalon meg se fordult a fejemben, hogy az ilyesmi tudatosan építhető, minden az írás ünnepélyes pillanataira összpontosult, de bevallom, hogy miután „benőtt a fejem lágya”, elővettem az értelem eszközeit is, különösképpen a könyveik megtervezésében (szándékosan és egyáltalán nem bíztam a véletlenre), eladdig, hogy legutolsó verseskönyvem esetében – megjelenése különben a napokban esedékes – a látomás meghatározó szerepet játsszon, egyes versek tárgyukban, hangulatukban heteken át tartó „megélés, átélés” szüleményei. Az írást tekinthetném egyfajta szökésnek is az engem fogva tartó, képzeletemet béklyóval fenyegető témák rabságából. Egyesekben, az értelem és az olvasmányok táplálta szimbolisztika a vers szövetében tettenérhetően összefonódik az érzelemmel. Nem dominál, csupán kiegészít.

CsG: E helytálló megjegyzéseket és érveket hallva azt hihetnénk, hogy tudatában vagy annak a pazarlásnak, amit a költők megengednek maguknak, vállalva a felelősséget ama versekért, amiket naponta elvetélnek. Végigkövetted-e, legalább egyszer, miként áldoztad föl egy-két versedet, esetleg egész ciklusodat egy könnyelmű pillanat vagy egy hétköznapi, prózai kötelezettség oltárán? És ha igen, miként jellemeznéd ezt a fajta költői „abortuszt”?

KF: Csak azok tékozolnak, ezt olvastam valahol, akiknek van amiből. Senki se lehet költő élete minden percében, nem vetünk papírra mindent, ami csak megfordul a fejünkben, napok egész sora telik el, és nem írunk egyetlen verssort sem, de ettől még nem dől össze a világ. Számtalanszor megesett velem, hogy barátaimmal kávézgatva, két kézzel szórtam a metaforákat, vagy éppen egy közönséges beszélgetés közben, miközben egy ismeretlennel traccsoltam, netán szeretteimnek telefonálgatva, levelezgetve, de még inkább a technológiai támogatású üzenetváltások révén. Fogalmam sincs, mikor illantak el mindörökre. Olykor meglepődve tapasztalom, hogy bizonyos költői képek, szófordulatok ismerősnek tűnnek (nem olyan verssorokról vagy jól ismert kifejezésekről van szó, amiket gyakran idézgetünk), néha felismerem, hogy tőlem származnak, régebbi verseimből valók, legtöbbször viszont nem derül ki semmi ilyesmi, és akkor óvakodok tőlük, ejtem őket, arra gondolván, hogy olvasmányaim foszlányai csupán, bár az is lehet, hogy nem egy közülük olyan fordulat, kép, amit elmulasztottam lejegyezni, amit elvesztettem, de valamilyen újabb próbálkozással igyekeznek bekerülni a versbe.

Elmesélek egy nemrégen, még a télen történt esetet, mikor a megjelenésre váró könyvemen dolgoztam. Az egyik este, miután átfutottam egy itt-ott változtatásra ítélt versemet, magam sem értem, miként, hirtelen eszembe jutott E. A. Poe Anabel Lee c. verse. Az én költeményemnek az égvilágon semmi köze nem volt Poe szövegéhez, de megszállt valami szenvedélyes vágy újraolvasni a híres költeményt, félbehagytam mindent, levettem a polcról Poe verseskönyvét, s a tartalomjegyzékhez lapoztam, hogy megkeressem az oldalszámot. Abban a pillanatban a könyvből két kockás noteszlap hullott ki. Felvettem, elolvastam. Két kézírásos szöveg állt rajtuk, valószínűleg a Poe-kötet olvasása idején íródhattak. Nézem a kiadás évét: 1987... Mindkettőt beválogattam az új kötetembe. Az egyik egészen rövid, akár itt is elfér: „Şi monstri / se iubesc / între ei. / Şi se-nmulţesc.” [A szörnyetegek is / szeretkeznek / egymással. / És szaporodnak.] Első reakcióm az öröm volt. Másnap viszont már töprengeni kezdtem: hogyan történhetett ez meg? Miért kerültek a szövegek a könyvbe, hogyan felejtkezhettem meg róluk teljesen? Mi a magyarázata szándékomnak, hogy újra olvassam az Anabel Lee-t? A legfurcsább az egészben, hogy úgy '85 táján, kemény csalódások folytán felhagytam az irodalommal és rejtvénykészítésre adtam a fejem. De miért nem jut eszembe semmi arról, hogyan kerülhettek e szövegek oda? Mivel magyarázhatók előkerülésük körülményei? Valami rejtett tulajdonságuk folytán képesek megszólítani bennünket...

Rengeteg „készre írt” versemet vesztettem el. Azt is megmondom, miért. Igen jó memóriám volt. (25 évesen betéve tudtam Bacovia összes versét, egy egész sor más költői remekművel egyetemben), s az enyéimet csak akkor vetettem papírra, miután gondolatban alaposan addig csiszolgattam őket, míg elnyerték végleges formájukat. De még akkor se siettem el a dolgot, amíg egyszer mégis időt szakítottam a lejegyzésre. Volt olyan időszakom, amikor egész könyvre való hemzsegett a fejemben. Ez addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy bizonyos szövegek „megromlanak”, inkább csak verssorok maradnak belőlük, feledékenységem folytán. Igaz, némi erőfeszítéssel sikerült rekonstruálnom őket (bár bevallom, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ugyanabban a formában). Az ettől való rettegés akkor tört rám, amikor a Ceva trece pe-aproape (Valami közel jár) kötetemen dolgoztam. Rengeteg véglegesített, már kicsiszolt vers tolongott a fejemben, papíron viszont még egy sem. Kávézni ültünk be egy barátommal, szóba került a feledékenység, ami olykor váratlanul lepi meg az embert; eszünkbe jut egy pompás verssor, nincs alkalmunk leírni, majd végleg elfelejtjük. Barátom tudta, mi a szokásom, s figyelmeztetett is a várható következményekre. Mintha egy belső robbanás következett volna be, egycsapásra minden a helyére került, s még aznap leültem a számítógép elé. Most pedig bevallhatom, hogy nagyon sok versem véglegesen odalett, néhányat sikerült, ha csak töredékesen is, megmenteni. Nem is kínlódtam velük tovább. Mert csak olyanok lennének, mint a régészek helyrepofozta agyagedények: néhány eredeti cserépdarab, más anyaggal kiegészítve. De a lejegyzés azóta se vált azonnali szokásommá, mondogatom magamnak, hogy az igazán fontos dolgok megmaradnak vagy visszaköszönnek. Azok a versek, amiket ebben az életben meg kell írnom, gondolom, meg lesznek írva. Azzal vigasztalódom, hogy amit elvesztettem, az nem is volt az enyém, tévedésből jutott hozzám. Mert a vers is képes eltévelyedni...

CsG: Sajnos, be kell ismernünk, hogy az emlékezet, amire életünk egy szakaszában annyira büszkék vagyunk, előbb-utóbb óhatatlanul gyengül, megromlik, csúfot űz belőlünk. Marad tehát az írott vagy nyomtatott szöveg... Léteznek pályatársak, akik könnyedén megválnak saját írásaiktól, amikkel nincsenek megelégedve. Honnan merítenek annyi biztonságot a mű azonnali megítéléséhez, hogy amit ma papírra vetnek, annak esetleg nem lesz-e idővel más akusztikája, ragyogása? Rendkívül kíváncsi vagyok, mi rejlik a te ódzkodásod mögött attól, hogy azonnal papírra vessed a születő verset? Voltak bizonyos negatív élményeid ezzel kapcsolatban? Netán más okai vannak?

KF: Igazad van, ezt én mind tudom, s a tandíjat is megfizettem ezért. Ténylegesen úgy tűnik, hogy a papír jelenti az eszményi emlékezetet, bár a korszerű technológia mindkettőnket cáfolni látszik. Meggyőződésem, hogy a nem is túl távoli jövőben, amelynek kezdeteit mi is megérhetjük, a könyveket bibliofil példányszámban, számozottan, a példányok esetleges tulajdonosi névsorával együtt adják ki. És lesznek majd valódi virtuális könyvtárak, ahová irodalombarát szfinxek őrzik a belépést. Manapság, ha egy kritikus szeretne híres lenni, elég ha nyit egy weboldalt, s azonnal elárasztják pdf-kiterjesztésű kéziratokkal, ehhez viszont szükség van valami esztelen bátorságra is – kíméletlen, durva és nemtelen támadásoknak lenne kitéve. A virtuális kritikus lényegesen különbözni fog.

A kérdés második felét megkerülhetném, de nem lenne tisztességes gesztus részemről. Ugyanis azon pályatársaid közé tartozom, akiket úgymond nem értesz meg. Teméntelen szöveget hajítottam már papírkosárba, pokoli elégtételt éreztem, s bár elmesélem, miként esett ez meg, nem az enyhítő körülményekre számítva teszem. Kiadói bemutatkozásom az Albatrosnál történt, a Caietul debutanţilor-ban (Kezdők füzete). Addigra már legalább három irattartónyi verset összeírtam, miután a lapokban is sikerült bemutatkoznom, abból válogattam ki egy pályázatra szánt csokrot, reménykedve a sikerben. De csak a csoportos jelentkezéshez volt szerencsém (a csoportot magát örömmel vállalhattam: Alexandru Muşina, George Vulturescu, Cristian Şişman, Viorel Dinescu társaságába kerültem). Akkoriban könnyedén írtam, húsz-harminc verset is tároltam az emlékezetemben, s mikor volt rá szabadidőm, papírra vetettem. Pontosabban, legépeltem őket.

Apropó, írógép... Te is jól tudod, hogy azokban az esztendőkben évrél évre jelentkeznünk kellett a rendőrségen, hogy nyilvántartásba vegyék a gépeink betűinek karakterrajzát. 1985-ben elmulasztottam jelentkezni. Robusztus Remingtonom van, nem könnyű cipelni. A határidő másnapján a körzeti milicista csenget az ajtómon, s érdeklődik, hogy miért hiányoztam. Azt feleltem, hogy nem állt módomban elcipelni a gépet, különben is szándékozom lemondani róla, szerelje csak le nyugodtan a billentyűzetet, ha kell, segítek neki, aztán megírhatja az erről szóló jegyzőkönyvet, majd a szükséges helyen leadja a billentyűket, a maradékot pedig beviszem az ócskáshoz, az elismervényt pedig átadom neki. Úgy nézett rám merően, hogy beleborzongtam, mire sarkon fordult és eltávozott. Azóta se háborgatott senki... Ezen a gépen kopogtam le a verseimet két példányban, sínes dossziéba gyűjtve az egészet, s mikor az száz ívnyire duzzadt, címfélét firkantottam rá és időről időre egymásra helyeztem őket a szekrényben.

Mindjárt az Albatrosnál történt bemutatkozásom után egy iratgyűjtőt a közlésre esélytelennek ítélt verseimnek szántam, ráírtam, hogy Câmpul lui Marte (Marsmező) és szerzőként Mihai Maldát tüntettem fel (ezek az ál-elnevezések engem képviseltek - sínes dossziéik megteltek versekkel; az én nevem sose szerepelt rajtuk, semmilyen jogosultságom nem volt fölöttük. A szóban forgó fickók: Mihai Malda, Ion Vogan és a rébuszgyártó Paul Degan.) A továbbiakban újabb négy iratgyűjtő telt meg. '85 végén, esetleg a következő év elején összeválogattam belőlük egy könyvet a kolozsvári Dacia kiadó számára, Alkahest címmel, amit aztán Pădurea de trandafiri sălbatici-re (Vadrózsaerdő) változtattam, érkezett egy dicsérő levél is, amelyben értesítenek, hogy kötetem hamarosan napvilágot lát (máig őrzöm az 1987. március 25-én kelt, V. Rebreanu és St. Damian jegyezte levelet). Ennyiből állt a remény utolsó lobbanása. Igazság szerint, a Daciának szánt válogatás után nagyon keveset írtam, abból is a zöm egyenesen a Marsmező-be került. Feladtam, rejtvényeket gyártottam. Azt hiszem, '91-ig még csak nem is közöltem, amikor is néhány társammal kihoztuk a Carul mic (Kisgöncöl) c. lapot, akkor is csak fordításokat. Amikor eldöntöttem, hogy visszatérek az irodalomba és kiadom az első önálló kötetemet, az 1979-ig lezárt irattartóból kiválogattam egy kötetre valót, mintegy kétszáz szöveget fűztem egybe, s megkértem két barátomat (Teodor Borzot és Soril Miavoét), segítsenek összeütni egy jó kötetet. Ekként jelent meg 1998-ban az Umbrela profetului (A próféta esernyője) – bevallom, a szövegek elrendezését illetően némi huncutsággal. A második kötethez magam válogattam az addig érintetlen, kész dossziékból (Oceanul interior – Belső óceán), illetve a Marsmező-ből, a harmadik esetében még egy harmadik tallózás történt (Codul de bare – Vonalkód), de már frissebb verseket is beválogattam, mert időközben némi rendszerességgel újra írni kezdtem. Az Alteritate de duminica-ban (Vasárnapi másság) szintén vannak a nyolcvanas években írott versek, de csak azoknak kegyelmeztem, amik összeillettek az újabbakkal. A kötetek pedig hűen tükrözik a versek születésének időrendjét. Amelyek minden válogatásból kimaradtak, továbbra is a sárguló, hiányos irattartóban lapultak. Mindegyre azt terveztem, hogy átrágom magam rajtuk, lássam, mihez kezdhetnék velük, de aztán halogattam a dolgot s megfeledkeztem róluk. Így ment ez két és fél évvel ezelőttig, amikor is előkapartam valamennyi füzetet, noteszt, dossziét, a kezdet kezdetétől, a kamaszkori füzetekkel indítottam, amikor kritikai érzékem még ugyancsak tétlenkedett. Nekifeküdtem az olvasásnak, és aztán csak téptem, és téptem, és téptem a sok papirost. Mintegy három-négyszáz szöveget. Megtettem! És egyáltalán nem bántam meg! Egy irattartóba rejtettem néhányat, amelyek életrevalóbbnak tűntek, felvillant bennük egy-egy sikerült kép vagy metafora, egy-egy érdekes verssor, amiket a szövegekből kimazsoláztam.

Egyáltalán semmilyen fenntartásom nincs azzal kapcsolatban, hogy a verset egyenesen papírra vessem, ezt elhiheted, egyszerűen csak ifjúkori beidegződésről van szó, amikor még megbízhattam az emlékezetemben, amikor a verset a járásom ütemére írtam, ez egyfajta belső ritmust kölcsönzött a versnek, s amikor aztán leírtam, az volt az érzésem, hogy „együltömben” hordtam ki. Az az igazság, hogy kedvemre volt ez a játékos észtorna, ezért is hordoztam magammal, csiszolgattam, simogattam, babusgattam a verset. Én ma is fejben írok verset, a különbség csak annyi, hogy most már gyorsabban „letisztázom”, nem egyszer még ugyanazon a napon. Érdekességként említem, hogy idővel a belső versritmus is megszelídült. Mivel az évek múlásával a lépteim üteme szintén megcsendesedett.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Névjegy a fotográfia asztalán

Ádám Gyula szerint a szakma buktatói nem számítanak - csak az eredmény

November elején a csíkszeredai Ádám Gyula Magyar Művészetért-díjas fotográfusnak tárlata nyílott meg Budapesten, az egyik legrangosabb galériában, amelynek vezetője Katkó Tamás fotóművész, s művészeti tanácsadói a legfontosabb szakmai szervezetek képviselői: Haris László fotóművész, Kincses Károly fotótörténész és Korniss Péter fotóművész A szakmai megmérettetésen túl, Ádám Gyula ugyanebben a hónapban töltötte ötvenedik életévét. A beszélgetés jó alkalom a mérlegkészítésre.*

Fotó: Márton Ildikó

Kezdjük a tárlattal. Mutasd be a Kolta Galériát, ahol e napokban zárt be november 10-én megnyitott fotókiállításod.

A Kolta Galéria Budapest szívében egy fotós fészek, a fotósok rangos találkahelye, nevét dr. Kolta Magdolnáról kapta, aki a magyar fotóelmélet egyik meghatározó alakja, tragikus körülmények között, fiatalon hunyt el. Meghívásos alapon lehet ott kiállítani. Jómagam talán két éve kaptam a meghívást, s előtte üzentek is, hogy a meghívást vegyem nagyon komolyan, mert ez inkább megtisztelés. Azelőtt nekem volt már 4-5, jó visszhangú kiállításom Budapesten, Barabás Zsolt barátommal együtt, azokkal a képekkel, amikkel a fotó világába a kilencvenes évek elején közösen beléptünk. S miközben az a kezdetekről szólt, a személyes névjegyemet igazából csak most tehettem le.

Mennyire tartottad fontosnak ezt a tárlatot összehozni? Hogyan válogattál? Milyen jellegű képekkel kívántál a budapesti közönség elé állni?

Mivel a korábbi tárlatok inkább néprajzi rendezvények járulékos, illusztratív elemei voltak, szerettem volna végre fotográfusként is megmutatkozni. Ez nem csak hogy megtörtént most a Kolta Galériában, hanem december 7-én az a megtiszteltetés ért, hogy ugyanabban a teremben, még a képeimmel a falakon, tartotta évzáró közgyűlését a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Ennél jobb, szakmaibb időzítésről nem is álmodhattam volna...

A válogatás munkája közös volt. Akkor érzem magam biztonságban, ha néhány fotóm, amikhez lélekben nagyon ragaszkodom, jelen van a falakon. Ezeket mindig vegyítem az újakkal, s így sikerül szinte mindenféle fotós nyelvezeten megszólalni. Az egy, amit még nem próbáltam ki, az az üveglemez... Soha nem csináltam problémát abból, hogy mivel és mire fotózzak. Ami épp kéznél volt, azzal. Egy volt a fontos, hogy amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Nem ábrándoztam fölöslegesen. Voltak nehéz időszakaim is, amikor gyenge technikával dolgoztam, de akkor is születtek jó munkáim. Nem azt mondom, hogy a jó szerszámra nincsen szükség, de a hozzáállás is nagyon számít. A jó technikai tudás, alapozás pedig nélkülözhetetlen, akár a képzőművészet esetében. Tudni kell, mivel mit lehet a legeredményesebben kihozni... A tárlat anyagát minden különösebb szorongás nélkül engedtem útjára. Azt mondtam: ez van, a képekben kivétel nélkül önmagamra ismerek. Annak ellenére, hogy a végső válogatás nem az enyém volt, hanem a tárlatrendezőké, két igen neves fotográfusé.

Ádám Gyula: Csángó leány

Milyen szakmai súlya volt a megnyitónak mint eseménynek? Hogyan zajlott le? Milyen tanulságokkal szolgált?

A tulajdonképpeni megnyitó alig pár percből állt: köszöntötték a vendégeket, volt egy rövid műsor, Ökrös Csaba népzenész közreműködésével, majd átvonultunk a díszterembe, ahol egy hosszú szakmai beszélgetés vette kezdetét, aminek a levezetését a nagy tudású fotográfus, Haris László vállalta magára, anélkül, hogy valaki fölkérte volna. A közönség jó része fiatal fotográfus, fotóriporter volt, akik ott vannak a sajtófotó élvonalában. Ebben a hangulatban egycsapásra megértettem, hogy a szakma buktatói, nehézségei, az akadályok végül is mind nem számítanak, egyedül az eredmény a fontos és arról kell beszélni, sosem a körülményekről. Azokat egyszerűen vállalni kell, ha fotózni akarsz, és le kell gyűrni, de nem állhatnak közéd és a munkád közé.

A másik nagy öröm és szakmai elégtétel a számomra, hogy a tárlat előtt régi álmom teljesült. Mindig vágytam megtudni, hogy Korniss Péter, akit szívből becsülök és csodálok, miként vélekedik az én fotóimról. Kereken két és fél órát tölthettem a mesterrel kettesben, a már berendezett tárlat képei előtt, nagyon tartalmas beszélgetést folytattunk, sok őszinte dicséretet s kritikát is bezsebelhettem.

Ádám Gyula: Repülj!

Kérdéseiből kiindulva, a moderátor Haris Lászlót milyen szakmai problémák érdekelték?

Sokat időzött annál, miként történt a váltás az analóg és a digitális fotózás között Erdélyben és az én esetemben. Külön téma volt a fotótáborok kérdése, a hozzá hasonló nagy mesterek ugyanis idegenkednek a közös munkától, attól, hogy egy csapat fotós egyetlen alanyra, helyzetre, témára összpontosítson. A Hargita Megyei Kulturális Központ fotótáboraiban viszont, amelynek Haris is visszatérő vendége lett, egészen mást tapasztalt: azt, hogy mindenki önállóan dolgozhatott, választhatta meg az útvonalát, dolgozta ki a programját, munkabeosztását. Nem véletlen, hogy egyik legutóbbi kiállításán a mester olyan remek panoráma képeket állított ki, amelyek oroszlánrészét HMKK-táborban fotózta! Az is érdekelte, hogyan értékesítettem azt a kapcsolatrendszert, amire fotózás közben szert tettem. S ennek mentén aztán komoly vita bontakozott ki arról, fontos-e egyáltalán az előzetes terep- és személyi ismeret, vagy csak az eredmény számít. Abból indultunk ki, hogy a fotós előtt halad egy szekér, s közben gyönyörű nyomokat rajzol a porba. Te odamész és lefotózod, s akkor el kell dönteni, kié az érdem: a fotósé vagy a szekeresé? Az én álláspontom az volt, hogy is-is. Mert teszem azt, a karcfalvi templomról készíthet egy igen jó fotót az a külföldi is, aki épp csak átutazóban pillantja meg, és akkor csakis a minőség számít. Viszont a valóság és a terep alapos ismerete sokat nyomnak a latban. Számos személyes élményem igazolja ezt. De végül csakis jó fotóról és rossz fotóról beszélhetünk. Ettől függetlenül pedig, jó fotósról és rossz fotósról. A kettő között pedig nincs mindig törvényszerű megfelelés!... A beszélgetésünk végén aztán mindenki elmondhatta a maga saját történetét, amit alaposan ki is használtak az éjfélbe nyúló vitában. Egész odáig menően, hogy átbeszéltük, meddig van jogunk beleszólni mások életébe, körülményeibe, mert a vélemények ebben is megoszlottak.

Miután mindennek vége lett, milyen gondolataid támadtak fotós pályafutásoddal kapcsolatosan?

Korniss Péter tette szóvá, hogy vissza-visszajár erdélyi színhelyeire, így Székre is, de most érdekes módon, nem a hatóságoktól kell tartani, mint régen, hanem az emberek lettek mások, zárkózottabbak. És ezt a nekiszabaduló médiának lehet köszönni. A rendszerváltás előtt egyszerűen nem volt annyi fotós. Egy mai rendezvényen viszont annyian nyüzsögnek, hogy meg se lehet őket számolni. Majdnem mindenkinek gép van a nyakában. Ami nem baj, sőt, viszont az emberek azért tartanak tőlük. És ez már baj. Régebben, amikor egy kisebb közösségben felbukkant egy-egy fotós, az félig-meddig ünnepnek, eseménynek számított.

Ha valamilyen objektív körülmény miatt elmaradt volna a tárlat, most hiányzana az életedből vagy sem?

Nagyon! Mert ez a kiállítás kiegyensúlyozott bennem valamit. Eddig minden tárlatomra belső szorongással, kétellyel, bizonytalansággal indultam. Most mindvégig felemelő, álomszerű érzés fogott el, tudván, hogy amit a Kolta Galériába szántam, állja a helyét. Jólesett! Egyetlen negatív gondolatom se támadt közben, míg máskor el nem hagytak volna... Az állomásról megérkeztem a Ferenciek terére, erre a gyönyörű helyre, s mindjárt szembe megyek egy nagy bannerrel, a meghívón szereplő csángó portréval. Semmi fölösleges szöveg, egyszerűen az áll rajta: Ádám Gyula fotókiállítása... Megtorpantam, gondoltam, fordulok egyet hátra, hát ott is egy nagy plakát... Úgy felpörgették az eseményt, hogy éjjel egykor, a saját tárlatomról szabályosan meg kellett szöknöm, mert már nem bírtam tovább... Végig éreztem, hogy minden oldalról a szakma vesz körül, és megerősít minden eddigi elképzelésemben. Pedig ha azt vesszük, teljesen szétszedtek, faggatóztak, hogy miért így és miért úgy, olyan aprólékossággal, hogy ilyenben sose volt részem. A tárlaton szerepeltek fiatalkori képeim is, amik a nyolcvanas években készültek. De ezek nem az ötven éves születésnap miatt kerültek a válogatásba - arról az egész tárlat alatt egy szó sem esett, csak egészen a végén -, hanem mert az válogatók egyenrangúaknak találták a mai alkotásaimmal. Mert ugyanakkor felkerültek a falra a legújabb képeimből is! Rendezőelvként a látvány és a technikai sokféleség működtek, viszont ami a falra került, az nagyon egységesnek hatott.

De mert szóba került az ötvenedik születésnap, mi az, aminek a következő évtizedekben még föltétlenül a végére akarsz járni?

Az utóbbi időben sokszor elgondoltam, mi a fenének futok én ki a falumba, hogy zúzmarás képet készíthessek? Minek az nekem? Nem fotóztam már eleget? Annyi feldolgozatlan képem van, hogy életem végéig elbíbelődhetnék velük. De oly sok nyomorúságot, szerencsétlenséget fotóztam már életemben, s a szépség valahogy kimaradt belőle. Vagy nem vettem észre, vagy mert nem volt fontos. Most viszont belefér ez is. Jól érzem magam utána. Ha sokáig nem történik semmi körülöttem, akkor nyugtalankodom. De szerencsére, mindig van valami, amire muszáj felfigyelni.

Mostanában mintha látványosan visszakanyarodtál volna karcfalvi gyökereidhez. Mit jelent számodra spirituálisan a szülőfalu?

Most valahogy mintha inkább az enyém lenne. Olyan munkákhoz segít ma hozzá, hogy én is alig hiszem. Szinte ki se kell mozdulnom a szülői házból, s akár a szomszédból is az ölembe hull a látvány. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy nemrég készült két karcfalvi fotóm is kiváltotta a budapesti tárlaton a szakma legmagasabb elismerését. Igaz, fiatal korom óta vártam arra, hogy azokat elkészíthessem. Álmodtam róluk, nem is egyszer! S nem csak ezekről vannak látomásaim! Aztán váratlanul, egyszer csak megtalálom őket az életben. Ezek szerint, valahol, mégis csak számít, hogy mennyire kötődsz valamihez. A környezetedhez. Az életedhez. Álmaidhoz.

Ádám Gyula (sz. 1961, Karcfalva) fotóművész. A marosvásárhelyi művészeti középiskola végzettje. A Hargita Megyei Kulturális Központ grafikusa fotótáborainak és fotótanfolyamainak koordinátora. 2006-ban megjelent önálló fotóalbuma (Arcpoétika) eddigi legjobb munkáiból készült válogatás, szakmai önvallomással. A 2008 végén megjelent, a Székelyföldi vízikerekek nyomában című tematikus fotóalbuma elnyerte a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Legszebb könyv díját. Ugyanebben az évben fotóművészeti munkásságáért Magyar Művészetért Díjjal jutalmazták.

* Az interjú az Új Magyar Szó Színkép melléklete számára készült. Megjelent, némi változtatással a lap 2011. december 30-i, szilveszteri számában.