Klasszikusok évszaka

Dan Culcer barátom ma meglepett egy levéllel: Teodor Borz vásárhelyi költő halálhírét tudatta, s személyes blogja (Biblioteca lui Dan Culcer) bejegyzéseként a Kölcsönsorok 2-ben lefordított Borz verseket mellékelte.
A hír megdöbbentett, bár nemzedékem egyénenkénti távozása nem kellene hogy meglepjen. Borzot mindig is szerettem - mindenek előtt költészetét, hiszen az életben sose találkoztunk. De hát fontos-e ez? Verseink valahol összeértek, érzéseinkkel, gondolatainkkal együtt. És ez a lényeg.
A levél vétele után nagyon gyorsan megszületett a T. Borz emlékének szentelt vers, amit elküldtem Dannak - ő pedig továbbította a gyászoló barátoknak, majd megpróbálja lefordítani. A vers rólunk szól - sokunkról. Íme:

Klasszikusok évszaka

                          T. Borz emlékére

ez a tél a klasszikusoknak kedvez
őket rendezi sorba, ahogy illik
mint szemle előtt a katonákat
gondos őrmesterek

ma minden fekete-fehér
amerre nézek
ágak, tetők, madarak és kihunyó fények
utcák lehulló jégcsapok
didergő folyópart

klasszikus lelkek
klasszikus tréningruhákban
mosolyba csomagolva
feltúrt sebekkel szíveinkben

egymásnak uszított átvert 
gyermekei a múlt századnak
hazugság népe
ihletett szajhák
túszul ejtett remények házalói
majd házőrzői 
kisírt szemű komondorok

mennyi tehetség ész és érzelem
vész oda velünk

de legalább titokzatosabb lesz
a tél is és klasszikusabb a huszadik század


Csíkszereda, 2020. január 14.

Dan Culcer: A halálról, mivel hogy létezik

(Despre moarte, de vreme ce există)

Dan Culcer

A szán fölfelé igyekezett, a nagy gyümölcsös mentén, a mezőt átszelő, a vastag hórétegtől már-már láthatatlan úton. Délfelé járt, a hó fényesen és hűvösen izzott, akár a halott vőlegény inge, érdesen és fülsértően csikorgott a fagyban a szántalpak alatt. Ezen a vidéken a dombok kopárak, a szél helyenként felkapja a havat és sárgán duzzadó , fagyos foltokban kivillan a kopár föld. Valamikor a dombokat, a hajlatokat szőlő borította, az embereknek jó boruk termett, amit a szamosújvári örmény kereskedők előszeretettel forgalmaztak. Ámde, a háború után, a tervkovácsok és a központosítók úgy döntöttek, hogy a szőlődombokat juhlegelőkké változtatják. A mindent elözönlő juhnyájak pedig az állatok éles és fekete patái révén felsértették a földet védő gyepréteget, árkokat vágva beléje, amelyeken az esővíz csak úgy zúdult a mélybe, magával sodorva a gyepes talajt, a termékeny védőréteget, lecsupaszítva róla a hajdani tengerfenék agyagos üledékét.
A mélyedésen túl az út hirtelen, hasadékokra nyílva, lejteni kezdett, s kiszikkadt dombokkal övezett üstszerű gödörbe torkollott. Egyik oldalán a kék szemű férfi háza álldogált. Végig az úton hallgattunk.
Az ember a háznak támaszkodó istálló előtt állt meg. Kifogta a lovakat, amiket a sötét helyiség párás melegébe vezetett, ahol néhány juh lézengett. Beléptünk az alacsony bejáraton.
– Hát felkeltél, anyókám lelkem? Ezért kellett idáig cipelnem a papot?
– Ha már itt vagytok, üljetek meg.
Erre leültünk, és közelről mustrálgattuk az öregasszonyt, aki meggondolta magát és már nem volt kedve meghalni.
Négy ember tartózkodott a házban, körülülték az idő feketéjével átitatott, kifényesedett asztalt. És nekiláttunk a pálinkának.
Az öregasszony már magában megivott fél üveggel. A kék szemű férfi vereshagymát, barna kenyeret és hófehér, vékony húsréteggel átszőtt füstölt szalonnát rakott az asztalra. Ittam, előbb csak muszájból, majd a hideg miatt, később meg már magam sem tudom, miért.
– Miért nem fogyasztanak a pálinkából? S mellé faljanak szalonnát is, mert erős ital ez, magára.
– Atyám, bocsáss meg az anyónak, hogy a halálát emlegette, és rávett arra, hogy elhozzalak, hogy meggyónhasson. Nem tudom, mi járt a fejében, hogy azt mondja: szűzanyám, valami csúnyán zakatol a mejjemben, és úgy köhögött éjjelente, hogy nem tudtam aludni tőle.
– Jófajta ez a pálinka – mondtam, hogy én se maradjak tétlen.
– Saját készítésű háziszőttes, kétszer kifőzött.
Valamennyien elhallgattunk és fenékig ürítettük a jókora poharakat. Számomra szokatlan volt az erős cujka, égette a nyeldeklőmet és a gyomromat. Vizet kértem.
– Kár a pálinkáért, úrfi! – jegyezte meg az öregasszony. Fia, a kék szemű férfi zöld zománcos pléhcsuporban vizet merített az ajtónál álló vederből.
– Látta-e doktor Mari nénémet?
– Látott hát, de azt mondta, hogy a vénségtől van, s ő nem tehet semmit…Atyám, láttál-e sok embert meghalni? – rebbent fel az öregasszony kérdése a ház hűvösében.
– Láttam hát – hajtotta fel a teli poharat –, de előzőleg egyik se fogyasztott pálinkát.
– Mit tehettem volna, atyám, ha nem vagyok a halál kedvére? – köhögött az anyó.
Kimelegedtem. Beesteledett. Az alkonyi ég kitisztult. A ház rőt fénybe borult.
– A lovakat bekötötted volt?
– Ejsze, nem fogom kinn tartani őket!
– Rakhatnál egy kis tüzet. Hideg lent idebent…
A kék szemű kilépett, hogy tűzifát hozzon. Hallgattunk. Az öregasszony lapátnyi kezei közé fogta az üveget és csurig töltötte a pap poharát. Majd az enyémet, egy keveset az asztalra lötyögtetett. A pap olcsó cigrettájából kértem egy szálat, s miután rágyújtottam, lángra lobbantottam a kiömlött italt, mely alacsony, kék lánggal égett; kétszer kifőzött, erős pálinka volt.
A házra sűrű homály borult. Nem láttuk már a papot, se az öregasszonyt, csupán elnyúló árnyékukat. Sűrű füst gomolygott, és csak a cigarettához nem szokott ember – az én pöfékelésem – törte meg a mélységes csendet.
Kintről a fát hasogató férfi nyögései és fejszecsapásai hallatszottak. Majd hallani lehetett a fonnyadt lábait egymáshoz dörgölő anyóka mocorgását. A papra rátört a köhögés, s úgy hallatszott, mintha a saját köpetét rágcsálná. Nyelt egyet, majd nagyot húzott a pálinkából. Az ágy is megreccsent a vénségtől.
A kék szemű lábbal nyitott ajtót, fát hozott be és egy kosárban kukoricacsutkát, a kemencére tette őket, egy villával elmozdította középről a kályhalap karikáit s tüzet rakott. Az ajtón betóduló levegőtől valamennyire gyérült a füst. Gyufát gyújtott, azzal fellobbantotta a gyújtós alá dugott papírt. A tűz lobot vetett, majd a csutkák is pattogni kezdtek. A kályhaszemek visszakerültek a helyükre. Újabb gyufa gyúlt fel, s a szegen lógó petróleumlámpa halványan megvilágította a szobát. Az égő kukoricacsutkák szaga a cigaretta füstjénél is áthatóbb volt. A férfi sóhajtva helyet foglalt egy széken.
Ismét ittunk. Csöndben. Valamennyien…

Féltettem a vénasszonyt, még feldobja nekünk a talpát annyi pálinkától. Embert meghalni még nem láttam életemben. A pap vérbeli iszákos volt. És bár sok embert látott már meghalni, nem hinném, hogy valaha is gondolt volna rá, hogy egyszer ő is megkrepálhat. Talán emiatt nem figyelt oda a májtájéktól sugárzó, tompa fájdalomra, a keserű szájízre és nem tűnt fel neki, mennyire felfúvódott. Reggelente, ébredés után panaszolta, hogy keserű a szája íze, amitg egy pohár éhgyomorra leküldött pálinkával orvosolt. Nem hiszem, hogy a vénasszony fejében valaha is megfordult a halál gondolata. Nem volt rá ideje. Valószínű, hogy csak azok az emberek foglalkoznak a halál gondolatával, akiknek nincsen jobb dolguk. De ezzel még semmi nincsen megoldva…
A pálinka végtére is megoldotta a nyelvünket. Pontosabban, az öreglányét mindenképpen. Süvöltöző szavait selypítve ejtette, ahogy foghíjas csorbasága engedte, s mindegyre fiatalságára emlékezett.
– Hány éves az úrfi?
– Huszonhárom.
– ‘Sten éltessen. Van-e asszonyod?
– Nincsen.
– Rosszul teszed ám, hogy nem házasodsz meg. Mert az élet feleség nélkül olyan, mint a kenyér szalonna nélkül. Ízetlen…
– Még fiatal vagyok, ráérek…
– Annyi baj legyen. Elvégre nem az öregeknek találták ki a házasságot. Mihez kezdenél egy asszonnyal az ágyban, ha öreg vagy?
– Elhallgass, anyóka, hogy is beszélhetsz így a pap jelenlétében?!
– És akkor mi van? Neki is van felesége. Aki még ma is szemre való. Kár, hogy a jó isten nem adott nekik gyermekáldást. Nekem három is volt a megboldogulttól, Isten bocsásson meg neki és nyugosztalja, kettő közülük felnőtt, családot alapított, gyermekeik vannak. Csak te – fordult a kék szemű férfihez – nem szántad rá magad a nősülésre.
– Én akár meg is nősülnék, de ha elmegyek, ki törődne magával, anyám?
– A jó isten, elvégre nagy az ő kegyelme!
– Megboldogult Jeromos ugyancsak nekem gyónt meg. Neki még ma is lennének napjai, ha egy éve szekere nem fordul a szakadékba.
– Hagyja csak, anyó, mert jobban megy a sora odafent.
– Igaz, de ott az ember nem jut pálinkához. Márpedig ő se vetette meg…
A lámpában megrebbent a láng, majd hosszúra nyúlva, belülről bekormozta az üveget. A kék szemű férfi felállt és a fogas csavarral lejjebb srófolta a lángot. Eszembe jutott egy szokás: a holtak lelkiüdvéért pár csepp italt öntenek a földre. Megemeltem poharam, s a ház elsimtott, agyagos padlójára néhány csöppet öntöttem. Az erjedt szilva szaga megcsapta az orrom.
– A megboldogultra…
– Ennyi nem lesz elég – jegyezte meg a pap.
– Rossz dolog a vénség. Fájnak az öreg csontjaim, se nappal, se éjjel nem alhatok, éjjel a kialvatlan éjszakákra gondolok, amikor az uram gyötört mindegyre, mert mindig pihent volt, mint általában az erdészek.
– Öreganyám, micsoda szabadszájú némber vagy te!
– Tán nincsen igazam?! Sok legény törte magát utánam még a harmadik kölyök születése dacára. Netán még maga is, atyám?
A pap keresztet vetett és a keblébe köpdösött, a Tisztátalantól való félelmében.
– Most köpködsz, ugye, atyám? Bezzeg, annak idején! Tűzről pattant fehérnép voltam, úgy hogy házasodjon csak meg az úrfi, amíg még ideje van. Ne engedd, hogy az idő haszontalanul faképnél hagyjon…

Az öreglány megrészegedett. Igaza volt, hát nem is szégyenkeztem, s a kétszer kifőzött pálinka hatására egészen más lett a gondolatmenetem.
Egy dal jutott eszembe, azon kevés máramarosi ének egyike, melyeket ismertem, s mintha csak magamnak, dúdolni kezdtem.

Szegény szívem,
szegény szívem
ismét sajog
jaj, hogy sajog
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

Szegény szívem,
doktor látott,
doktor látott
doktornál és patikában
azt mondták, hogy semmi bajom,
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

A patikus azt mondta
a szívemre nincs gombja,
szívnek egy az orvossága:
jó ember s a muzsikája,
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

Gyerünk, szívem, gyerünk,
fel a Mennybe megyünk,
Jó barátom, én és te,
a Mennybe nem férünk be,
maradjon meg békességben,
álljunk tovább egészségben.

Gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!
Gyerünk, szívem, gyerünk,
fel a Mennybe megyünk,
Gyerünk, szívem, gyerünk,
rosszból rosszba megyünk.
Maradjál meg békességben,
alászállunk egészségben!
                                  (nyersfordítás)

Tettem magam süketnek, mintha mit se hallanék. Valahonnan fentről apám hangja szólalt meg, akitől egyszer azt kérdeztem, fél-e a haláltól. Azt válaszolta akkor, közel 70 esztendősen, kimérten és némileg közömbösen, hogy nem érti a kérdést. Egy orvostól ez elfogadható válasznak tűnt. Ha a mások haláláról lett volna szó. De kérdésem az ő halálára célzott.
Elfojtott szitkozódás… Ámulva néztem a papra, akit a beszédben megfontolt embernek ismertem.
– Hát már senki se iszik ebben az istenverte házban, hisz’ nyomban szomjan veszünk, a szakramentumát!
– Dehogynem, hisz’ még vagyogat az üvegben.
És újfent buzgó meggyőződéssel illogattunk. A pap visszaemlékezett apja halálára, aki ugyancsak papként szolgált, valahol a Lápos völgyében.
– Isten bocsássa meg neki, apuka a parókiához tartozó két falu közti úton halt meg, s a ló hazahozta. Ugyanolyan metsző tél volt, mint ez a mostani. Semmi kedvem hozzá hasonlóan kimúlni. Mert nekem három falu nyomja a lelkemet.
– Miért gondol mindjárt a rosszra, atyám?
– Hagyd csak, hadd gondoljon, mert ha az emberek hátat fordítanak a halálnak, az Istenről is megfeledkeznek.
– Azt hiszem, nénje, hogy téged nem izgat a halál.
– Dehogynem gondolok én reá. Igaz, hogy inkább csak most, hogy beteg lettem. Amíg akad tennivalónk, nincs dolgunk egyébbel foglalkozni.
– Atyám, láttál-e sok embert meghalni?
– Bizony, láttam, fiam, és mindannyian békében távoztak, mert mellettük álltam.
– Különben nem távoznának megbékélten?
– Ugyan, mit tudsz te?
– Színigaz!
– Nosza, igyunk is, különben meghűl! – emelte fel poharát a pap.

Az alacsony ablakon át látszott a hold bevilágította hó. Megborzongtam és az öregasszonytól azt kérdeztem, nem fázik-e egy szál ingben, mezítlábasan?
– Nem fázom, úrfi, itt melegebb van, mint a sírban.
Apámra gondoltam, aki mit sem tudott a halálról. Csupán ezt-azt, a halottakról. Elhallgattam. Ittam. Az öreglány egy kocsmai dalba kezdett reszketeg hangján, ugyanabba, amit nemrégen magamban dúdoltam. A pap a kiürült üvegeket mustrálta, s egy gyufaszállal a fogát piszkálta. A kék szemű ember elsírta magát. Egyből nagyon melegem lett. Felálltam az asztal mellől és kiléptem a száraz, roppanó hidegbe.
Immár nem ütközöm meg a nyakas vénasszonyon, amiért nem akar meghalni. Elégre minden, amit csak tudott, az életről, nem pedig a halálról szólt. Talán még volt némi fogalma a kalácssütésről és a gyertyagyújtásról, meg arról, hogy egy fémpénzt helyeznek a halott szájába vagy szemére, egy feltételezett utazás fejében, amelynek a végén a csónakosnak majd fizetség jár az átkelésért. Túlságosan kevés ennyit tudni a halálról, pedig hát létezik…
Visszaültünk a szánba. A pappal együtt subát terítettünk magunkra, s a kék szemű férfi ostorcsapásai nyomán, akár egy bárka két küszöb között csúszkálva és csikorogva, a szán tovaröpített a szürke völgyek, holdfénybe vont kékes dombok, az ibolyaszínű havak között, járatlan utakon, a falu felé.

1969-2012. Románia. Erdély. Boncnyíres. Marosvásárhely – Elancourt.

Fordította: Cseke Gábor. Forrás: Vatra, 2019/5

A hajósok visszatérnek a szárazföldre

Aszimmetrikus interjú Dan Culcerrel az ASYMETRIÁról és még sok egyébről

Cseke Gábor: Induljunk ki a jelenből, hogy a gyökerekhez jussunk: a költő, író, irodalomkritikus, szerkesztő, továbbá nyugdíjas Dan Culcer 1987 óta él Franciaországban. Számos, távolról sem jelentéktelen foglalatossága mellett sok éve online folyóiratot tart fenn Asymetria címmel, amelynek az alcíme: „Kulturális, kritikai és képzeleti folyóirat.” Ezzel egy időben a marosvásárhelyi Vatra folyóirat állandó franciaországi tudósítója – azé a lapé, amelynek kezdetektől fogva a munkatársa és egyik alapítója. A Vatra indulásától több mint negyven esztendő is eltelt. Milyen utat járt be ezalatt Dan Culcer?

Dan Culcer: Az én utam most is, akár csak eddig, válaszúttal teli. Valószínű, valamennyiünkké ilyen. Látható vagy láthatatlan válaszutakról van szó. Amiket nem lehet kikerülni. Olyan körülményeken, helyeken vág át az ember, ahol több, de legalább két lehetőség között kell választania. Miközben érzi, hogy nem kap levegőt. És tudja, hogy nincsen visszaút. Ha egyszer ráléptünk egy útra, bármilyen legyen is az, nincsen róla visszatérés. Akárcsak az etológusok labirintusaiban, amelyek azért készültek, hogy az állatok viselkedését tanulmányozni lehessen. Nemrég egy furcsa regényt olvastam David Vanntól, Sukkwan Island a címe. Ritkán olvasok irodalmat, az epikus fikció jó két évtizede hidegen hagy. De most nem tudtam letenni a könyvet. Apa és fia

történetéről van szó, egyfajta beavatási utazásra indulnak egy lakatlan alaszkai szigetre. És ami eleinte csak kirándulásnak tűnik, az később rémálomba torkollik: az apa valamennyi döntése beláthatatlan helyzethez vezet, amely mindkettőjük életét veszélybe sodorja. A katasztrófa elkerülhetetlen. A regényt értelmezhetjük az emberiségről szóló parabolaként, amelynek valósághű elemei rendkívül kegyetlenek, nyersek. Ha az általam átéltek nem is, de érzelmi benyomásaim a szerző által leírtakra emlékeztetnek.
Az Asymetria rendszertelenül frissülő online folyóirat. Egy lap, aminek egyre tekintélyesebb a múltja és olvasói köre. Tizennégy esztendő, szélben és ködben, napsütésben és szitáló esőben, kevés pénzzel. 
Mióta eltávoztam Romániából, ahol viszonylag ismert voltam, még a magyarok között is, túl sok idő telt el ahhoz, hogy mellőzhetnénk bár egy rövid életrajzi adatlapot. Erdélyi román vagyok, 1941. június 15-én születtem Szulinán, ahová családom erdélyi menekültként érkezett. Segesváron jártam elemibe, Dél-Erdélyben, ahová szüleim 1942-ben jutottak el. További tanulmányaimat, beleértve az egyetemet is, Kolozsváron végeztem, ahol 1963-ban román nyelv és irodalom tanári oklevelet szereztem.
1987 októberétől élek Franciaországban, s rengeteg dologba belefogtam, mint minden ember, aki lakhelyet, környezetet, szokásokat változtat és sok-sok olyan előnyről lemond, amiben korábbi hazájában nem szűkölködött. Megpróbáltam beilleszkedni, megismerni az új közeget, úgy próbáltam berendezni az életemet, hogy elháríthassam az illeszkedési nehézségeket, s gyermekeimnek, akik velem tartottak Franciaországba, elfogadható létfeltételeket teremtsek. Közeledni igyekeztem a Párizsban élő román emigránsok közegéhez, akikhez tartoztam, s igyekeztem úgy cselekedni körükben, ahogy erkölcsi és politikai elveim diktálták. Hogy a helyzetemen könnyítsek, számos tanfolyamot kijártam, köztük egy szerkesztőségi titkárit is valamelyik párizsi újságírói iskolában. Ez volt az a mesterség, amit nyugdíjazásig folytattam. Ugyanakkor rendes hallgató lettem a Francia Sajtóintézetben, amelyik a Párizsi Tudományegyetem-II-höz tartozik, itt egyetem utáni képzésben kommunikációs felkészítést  nyertem. Ennek megfelelően dolgozatot is írtam Kelet-európai értelmiségiek Párizsban. Politikai kommunikáció és célzottság címmel.
A témát életbevágó fontosságúnak tartom Kelet-Európa jövője szempontjából. Úgy is, hogy már nem csak Párizsról van itt szó. Fontos volt, mert tárgyilagos alapról – ankétok, felmérések, interjúk, az emigráns sajtóban megjelent közlések anyagára támaszkodva – kívánta elemezni egyfelől a különböző kelet- és közép-európai országok nemzetközösségeihez tartozó csoportok közti viszonyokat; kutatásaim során e viszonyok politikai kommunikációban nyilvánultak meg. És feltárta a politikai kommunikáció létező nehézségeit, amik föltétlenül kiküszöbölendők és amelyek a történelmi hagyományokhoz, az emigráns csoportosulások történelmi kialakulásához és az illető országok történelmi különbözőségeihez fűződnek, illetve ahhoz a befolyáshoz, amit az új közeg tanúsít a különböző csoportok iránt beilleszkedésük, bekebelezésük, illetve önállósodásuk tekintetében, viszonylag rövid történelmi idő alatt.
A politikai kommunikáció e megnyilvánulásának elemzése két szintet vett figyelembe: a közösségen belüli és a közösségek közti, valamint a közösségen kívüli kommunikációt, más megközelítésben a keleti közösségek hangadó vezetőinek és csoportjainak létező kapcsolatait és e csoportok és vezetők kapcsolatait a franciaországi politikai hatóságokkal, csoportosulásokkal, tájékoztatási és kommunikációs rendszereivel. Még világosabban: kapcsolataikat a francia sajtóval, a különleges szolgálatokkal, a hatalmon lévő politikai vezetőkkel és valamennyi egyéb politikai alakulattal, amelyek a keleti országok felé hídként, egyfajta kommunikációs és nyomásgyakorló csatornaként jöhetnek számításba a francia bel- és külpolitika alakítása tekintetében.
Vizsgálataimban az értelmiségi csoportokra összpontosítottam, mert nyilvánvaló kiindulásként úgy vélem: jórészt belőlük állnak a nyomásgyakorló csoportok és a tényleges vezetőket jelentik; e csoportok megközelíthetők, hiszen ismertem mentalitásukat és csekély  valószínűsége volt annak, hogy az emigránsok soraiban egyéb társadalmi csoportokkal egyáltalán kapcsolatot teremthetek; ezek ugyanis, amelyek különböznek az értelmiségi csoportoktól, politikailag amorf alakzatok. Vagy ha nem is, jobban ki vannak téve a manipuláció lehetőségeinek, mint az előbbiek.
Kutatásaim kiindulásaként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az interetnikus kommunikáció szintjén erőteljes gátak és gátlások léteznek, hogy a hangadók nyílt, de még inkább burkolt politikai diskurzusai végső soron párhuzamos diskurzusok, bizonyos objektív tényezők következtében pedig e diskurzusok nem találkoznak, a különböző közösségek tapasztalatai nem jutnak el egyiktől a másikig. 40-50 évenként léteznek bizonyos próbálkozások a politikai kommunikáció megteremtésére, léteznek – ne feledjük – politikai értelemben vett antant-kísérletek, amelyeket a politikai vezetők az illető államokban kezdeményeztek a második világháború előtt, s amelyek végső soron, a történelem nyomása alatt nem bizonyultak elég tartósaknak. Valószínű, hogy hasonló új politikai egyezségre szükség van és a közeljövőben újjáéleszthető, s kutatásom épp egy ilyen egyezség elméleti előkészítése kívánt lenni. Világos politikai programon alapult, amit alkalmazás szempontjából az egyedüli valószínűnek és lehetségesnek vélek azon történelmi változások keretén belül, amelyekben élünk s amelyeket megélünk. Az Európa keleti országainak egyfajta politika közösségét vallom, mert csak ez állhatja útját a nagyhatalmak rájuk irányuló modelláló nyomásgyakorlásának. Ezt a fajta egyesülést képtelenek az Európai Unión keresztül megvalósítani, amely egy birodalmi elképzelés hordaléka.
Nem tudni, hogy Európa keleti országai még mennyiben jelentenek valamit is a világban, egyebet, mint a bárhol előállított fogyasztási javak puszta forgalmazási területét, nyersanyagforrást, olcsó mezőgazdasági területeket és dömpingáron értékesített képzetlen vagy képzett munkaerőt. Ebből ered a világpolitikai síkon tapasztalt másodlagos szerepük. Mindenesetre, a fentiekre adott választól függ rövid és középtávon a kelet-európai országokban élők egyéni és kollektív boldogulása.
Létezik egy szubjektív tényező is, ami megnehezíti a jó kommunikációt. Ez nem csak ama konfliktusos helyzetekből fakadó történelmi gyanakvásnak, feszült viszonynak tudható be, amely kétirányú viszonylatban szinte valamennyi kelet-európai országot megérintett az utóbbi évszázadokban, hanem egy nagyon is kézzelfogható tényezőnek, amelynek okán az utolsó kétszáz évben hiányzik a kellően erőteljes hagyomány a programszerű kölcsönös megismerésre, kulturális, illetve szigorúan nyelvi szinten. Márpedig kommunikálni képtelenség akkor, ha nem ismerjük, méghozzá alaposan a másik nyelvét. A kelet-európai országok elitjei viszont súlyosan tévedtek az említett két évszázad során – amelyek a harcos nacionalizmus, a független, lényegileg köldöknéző államalapítások századai voltak –, amikor a kelet-európai országokban beszélt nyelvek kölcsönös elsajátítása helyett bizonyos történelmi időszakokban a közvetítő nyelveket részesítették előnyben, mint a franciát, az oroszt, a németet, most meg éppen az angolt, tehát „birodalmi” nyelveket, amelyek inkább a szűrő szerepét töltötték be, háttérbe szorítva a közvetlen kapcsolatokat. Viszont épp a közvetlen kapcsolatok hiánya kedvezett a kívülről jövő, általam tágabb birodalmi értelemben, imperialistának nevezett manipulációknak. 
Annak, hogy a mai Romániában élnek olyan magyarok, akik igen jól beszélik vagy ismerik a román nyelvet, a politikusok közül például Kelemen Hunor, Frunda György vagy akár éppen a mostani beszélgetőtársam, és még elég sokan vannak hozzájuk hasonlók, nem találni a megfelelőjét a magyar nyelv viszonylatában, a román politikai életben, amely képtelen közvetítők nélküli ismereteket szerezni. Csakhogy Frunda György, volt romániai elnökjelölt, Románia miniszterelnökének jogi tanácsosa, akár a párbeszéd korrektségét is veszélyeztetheti. Legyünk bármennyire is jóhiszeműek, az ő tanácsai sehogysem lehetnek teljességgel pártatlanok.
Ellentmondásosnak érzem továbbá a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetésének és tényleges kutatórészlegének állományát, de nem csak amiatt, hogy magyarok uralják a személyzetet, mert ez egy válsághelyzetre is fényt vet: hiányzanak a hozzáértő románok erről a területről. Az intézmény „alapcélkitűzése és működési területe: a romániai nemzeti kisebbségek és más etnikai közösségek etnikai identitásmegőrzésének, -fejlesztésének, -kifejeződésének, valamint ezek szociológiai, történelmi, kulturális, nyelvészeti, vallásos és más jellegű aspektusainak kutatása, tanulmányozása.” E program és ennek pénzügyi támogatása szempontjából, az intézmény nem lehet csupán a kisebbségek eszköze azok panaszainak közvetítésére, mert mindenek előtt állami eszköz, hogy a román kormánynak pártatlan és megalapozott tanácsokkal szolgáljon, a valóság megismerésének olyan tudományos és politikai eszköze, amely kiegyensúlyozott egyeztetést biztosíthat a romániai nemzeti kisebbségek törekvései és a többség, valamint a lakosság etnikumától független, globális érdekei között. 
Nyilvánvaló, hogy szükséges intézményesíteni a kölcsönös megismerést szorgalmazó művelődési formákat, olyan szakemberek nevelésével, akik képesek mások civilizációjának, művelődésének és politikai kultúrájának ismeretére, megértésére. Az a tény, hogy a román értelmiségi körökben oly ritka a szomszédos nyelveket beszélők száma, akár Erdélyben, akár Románia más részein, hátrányt, fogyatékosságot jelent. Nem létezik tehát semmiféle szellemi ellenőrzési, összehasonlítási, elmélyítési lehetősége a számításba jövő, velünk érintkező szomszédaink téziseinek.
Ez a forrása a kapcsolatokban mutatkozó problémáknak, amelyeknek a bizalomra és a minden irányban ellenőrizhető erkölcsi, politikai és intellektuális kölcsönös tájékozódásra kell épülniük az illető közösségek jelenkori politikai sokszínűségét illetően. 
Az aszimmetrikus kapcsolatok felszínessége könnyen érzékeltethető. Miközben az európai városok és falvak között testvér-programok működnek, nem létezik valami hasonló a többségében magyar és román lakosságú helységek között, Románián belül. A nagyvárosokban pedig, a közösségek párhuzamos világokban élnek, minden eddiginél szigorúbb protokolláris kapcsolatok mentén, elhanyagolva a „jogos nézeteltérések” értelmes rendezését, hogy egy volt francia külügyminiszter, Hubert Vedrine megfogalmazását idézzem.
Évek óta folyik az erdélyi magyarok és románok közötti kapcsolatok  fellazítása, a közösségek elszigetelése. Ez pedig a manipulációknak kedvez. De mi a cél? Visszaállítani a háború előtti, egyenlőtlen világot, vagyis a restauráció. Kinek az érdekében? Nem hiszem, hogy az olyan közrendű polgárokéban, mint amilyen te vagy én vagyunk. A feszültségi gócokban, ahol követelések, elvárások vannak, semmi nem történi pozitív értelemben, ellenkezőleg, erősödik az elkülönülés, állandósul a távolságtartás, korlátozódik a megismerés. Szorgalmaznám testvérfalvak kijelölését, a gazdasági együttműködés jegyében. Ezeket fentről kellene megnevezni, komplementáris gazdaságuknak megfelelően. 
Mócvidék és Székelyföld – Erdélynek e két jellegzetes vidéke közvetlen kapcsolatban kellene, hogy álljon, megfelelő intézményes, nyelvi és politikai előkészítés alapján. A hasonlóság létező, még csak ki sem kell találni. A hegyek, a történelem, az enklávé-jelleg, a szegénység – minden egybevág. Ha fiatalabb lennék, szívpanaszok nélkül, és a hegyeket járhatnám, olyan tevékenységnek tartom ezt, ami végső értelmet adhatna evilági életemnek.

Cseke Gábor: Aszimmetrikus kapcsolatokról beszélt. Folyóiratának, az Asymetriának van valami köze mindehhez?

Dan Culcer: Az Asymetria kései és némileg polemikus válasz G.M. Cantacuzino és Octav Doicescu építészek és esszéírók Simetria című folyóiratára (1939-1947), mely annyira szépséges, oly távol álló e világ szennyétől, hogy azt sugallta nekem: pimaszul szabad! A hetvenes években irigyeltem az egykori kiadó és a munkatársak képzelt szabadságát és távolságtartását, hisz úgy tűnt, mintha nem is a múlt század harmincas éveiben éltek volna. Pedig nem vonultak ki saját idejükből. Tevékenységemet az alábbi mondásnak rendeltem alá, amelynek forrása számomra ismeretlen: „Annak a nemzetnek, amely elválasztja a bölcseket a harcosoktól, gyáva gondolkodói és ostoba harcosai lesznek.” Mindehhez önkéntesen, de makacsul ragaszkodom e két társadalmi állapot határán, talán mert nem vagyok sem eléggé bölcs, sem eléggé harcos.
Gondolkodó harcosokként, számos elkötelezett és érvelő cikket írtak a harmincas években Nae Ionescu, Mircea Vulcănescu, Mircea Eliade (Miért gyávák az értelmiségiek? A vak pilóták – megérdemlik, hogy a jelenkori magyar közönség megismerje őket; valamennyit közölte az Asymetria, értelmezéseivel együtt). A bennük leírtak érvényesek a jelenlegi román társadalomra, akár csak más európai társadalmakra is. 
Az Asymetria folyóirat révén a világot olyannak szerettem volna bemutatni, amilyen: ellentmondásosnak, irracionálisnak, egyenetlennek, titkolózónak, maffiahálózatokkal át- meg átszőttnek. Az induláskor megfogalmazott programot érdemes összességében nézni ama blog-hálózattal, amelyet az évek során köréje építettem s amelynek egyetlen gondozója magam vagyok. Örvendek annak, hogy sikerült egymással kibékíthetetlen szövegeket is közzé tennem ebben a kanonikus egybehangzásokkal unalmas világban, párbeszédbe állítva ezeket az olvasó gondolataiban, ellenségeskedéseket és kiátkozásokat is provokálva, különösen a dogmatikusok körében. 
Blogjaim a függőleges kommunikáció szerinti építmények, középen az Asymetriával, s hozzája csatlakoznak az Ardealul nostru, Asymetria-Antiacvarium, Arhiva Românilor, Jurnalul unui vulcanolog, Dosar de urmărire informativă (Dan Culcer DUI „Dinu”).
Franciaországban magyar nyelvtudásom alkalmi munkákhoz is hozzásegített. Fordítottam és egy Video Adapt nevű párizsi szakosodott ügynökség révén – amely igen aktívnak bizonyult az 1989-1990-es évek Kelet-Európájában – dokumentumfilmek feliratozásában vettem részt. A Zendülés idején (1989 december-1990 január között) ezzel szerzett pénzen szabadúszó riporterutat tehettem Romániában 1990 februárjában, interjúkat készítve; jelen voltam és forgattam az RMDSZ kolozsvári alapításán, az Állami Magyar Színház termében.
Ugyancsak kétnyelvűségem miatt hívtak meg 1993-ban egy hármas vitára Dinu Zamfirescu és Ion Solacolu emigránsokkal, a németországi Dietzbachban megjelenő Dialog folyóirat szerkesztői. Erdélyi gondokról beszélgettünk. Az eredmény egy 22 oldalas szöveg lett, amelyet az Asymetria folyóirat is felvállalt. Az abban kifejtett vélemények közül igen sok ma is helytálló.
Nagyjából ezek az Asymetria és az azt kiegészítő blogok geopolitikai, társadalmi és kulturális publicisztikáinak vezértémái. Olvasóim pedig jóval többen vannak, mint amennyit valaha is elképzelhettem. A statisztikák mindenki előtt nyilvánosak. Egyes szövegek szokatlanul magas látogatottságúak. De nem számítok csodákra. Az olvasás nem jelent föltétlen igenlést vagy tagadást. Nem módosítja a tehetetlen felfogásokat, mert valamennyi mentalitásnak megvan a maga jókora tehetetlenségi súlya.
Mégis, milyen energiák, motorok hoznak engem mozgásba?
Mindenek előtt a kíváncsiság. Esetemben ez sokirányú, és rendkívül fárasztó, különösen a számomra, viszont annyira beépült az idegrendszerembe, a szülői öröklés és nevelés folytán – édesapám a végtelenségig kíváncsi ember volt – , hogy krónikus betegségként, már-már elviselhetetlen. 1989 után különböző rádióadóknál (BBC, Radio France Internationale, Europa liberă, Radio Solidarnosc) publicisztikát műveltem. E jobbára időszaki munkát gyengén fizették, ami nem volt elég ahhoz, hogy éljek és iskolába járassam a két lányomat is. Ebből az időből maradt fenn politikai-metaforikus szövegem a pulóverről. Kifejtettem, hogy az európai geopolitikai pulóver lebontása, amelyet aztán 1945-ben nehezen kötöttek és stoppoltak újra, veszélybe sodorja Európát, s újra konfliktusövezetté változtatja Európát. Jugoszlávia felbomlása óriási katasztrófa volt, mert több tízezer polgári lakos és katona halálával járt. Egyéb folyamatok, mint például a szovjet birodalom széleinek a lefaragása, nem járt volna annyira tragikus következménnyel. Bárhogy is nézzük, a fazon felújítására szükség volt, de nem Jugoszlávia esetében.
A nyolcvanas években eljártam a rue Bonaparte-n található Párizsi Magyar Intézetbe, kiállításmegnyitókon vettem részt, sőt ott voltam 1992-ben a budapesti Tudományos Akadémia által három kötetben kiadott Erdély történelme francia nyelvű változatának vitáján. Újra sikerült felháborodnom azon a primitív és leegyszerűsítő eljáráson, ahogyan ezzel az alapvető munkával vitázni próbáltak; miközben tudjuk, hogy egy Magyarországon hosszas készülődéssel, komoly történelmi elemzéssel és a hagyományos, etnocentrikus politikai gondolkodással megalapozott komplex műről volt szó. Az akkori román történészcsoport, amelyben ha jól emlékszem, Florin Constantiniu és Ioan-Aurel Pop, a kolozsvári tudományegyetem jelenlegi rektora is jelen volt, egy vékonyka, nemzeti színekben rikító füzetecskét mutatott fel, ami inkább emlékeztetett választási brosúrára, mint professzionális szakmai vitára alkalmas kritikai munkára – olyan körülmények között, amikor a két ország között már maga a téma is feszültségeket okozott. Valószínűleg ismert tény, hogy azóta elkészült Kolozsváron 1997-ben, kizárólag román nyelven, két vaskos kötetben a Románia történelme. Erdély című munka, a George Barițiu kiadó gondozásában. A nyomtatást nem az állam pénzelte, hanem egy sor kereskedelmi vállalat. Ami aggasztó jel: az akadémiai és az állami intézmények, forráshiány miatt, hirtelen kibújnak természetes felelősségük és kompetenciájuk alól.
Mindez nagyon kevés az 1990 utáni időszaktól, amikor Románia állami léte ismételten ki volt téve a támadásoknak, akárcsak egyéb, nemzeti kisebbségekkel rendelkező, Kelet-Európára jellemző országok államisága is, amikor a történetírás piacát olyan munkák árasztják el, amelyek a Neagu Djuvara és a Lucian Boia típusú elemzésekre ütnek, amelyek nem egyszerűen kritikusak, ami természetes lenne, hanem bomlasztanak is az ún. mítosztalanítás jegyében. A magyar sajtóban ezeknek kijáró dicséret nem vezet jóra, mint ahogy a Sabin Gherman fémjelezte erdélyiség bátorítása – állásfoglalása sematikus, mint minden kiáltvány és ostoba, mint minden együgyű megoldás – sem válik a magyarok dicsőségére. Emlékszem, hogy 1999 decemberében a kolozsvári Erdélyi Híradó kiadónál megjelent 422 oldalon a M-am săturat de România. Fenomenul Sabin Gherman în viziunea presei című könyv, az illető kiáltványának percepcióját mutatva be a román sajtóban.
A mi időnk még nem kedvez az építkezésnek és a higgadt elemzésnek. Ráadásul úgy tűnik, a jövőben is folytatódik az érdekeket szolgáló bomlasztás, amíg a támogatott kutatásoknak csak egyetlen típusa létezik: amit a Soros Alapítvány pénzel. E magán-, de távolról sem független intézmények, egyfajta ideológiai háború vektoraiként, amelyek az amerikai neokonzervatív doktrínákban gyökereznek, a konfliktushelyzetekre teszik a hangsúlyt anélkül, hogy kiegyensúlyozott megoldást sugalljanak. Ez csak egy látszatra pozitív program; miközben nem csak az etnikai, de mindenféle kisebbség jogaiért küzd, nem vesz tudomást arról, hogy létezik többség is, amelynek mintha nem volna joga a védelemre a planetáris egyneműsítés agressziójával és a különböző kisebbségek bomlasztó tevékenységével szemben. A folyamat a civilizációk közti harc téziseivel kezdődött...
Ahhoz, hogy magyar értelmiségi olvasóim is jól értsenek, hangsúlyozom: egyáltalán nem ellenzem annak a higgadt elemzését, ami a negyvennyolcasok és a hajdani nemzetépítők szellemi hulladékából táplálkozó történelmi konstrukciókból megmaradt. De úgy hiszem, kell léteznie két kommunikációs síknak, akárcsak a többi társadalomtudomány esetében, a történelem számára is. A professzionális kutatás és a népszerűsítés célközönségei nem azonosak. A zavaros gondolkodás destruktív, mert az egymás kölcsönös elutasításához vezet.
Romániában ötven éven át a kommunizmus gátat vetett a nemzet kiteljesedése folyamatának. Ha a történelem itt nem bicsaklik meg, akkor az 1920-ban a kelet-európai övezetben megteremtett viszonylagos egyensúly (természetesen nem Magyarország revizionista törekvései szemszögéből nézve) folytatódik, vagy legalábbis kiteljesedett volna, természetesen tárgyalásos alapon, az erőszak kizárásával. És a magyar szenvedés enyhül, talán elviselhetőbb lenne. Az etnikumközi kapcsolatok valamennyi problémáját megtárgyalhattuk volna, de nem heves revizonista stílusban, hanem tárgyalások révén, elvileg az eszményített európai szellem alapján, amelynek kiépítésére az utóbbi két évtizedben bennünket is felkértek anélkül, hogy véleményünket kérték volna. Tulajdonképpen ez az európai ideológia az, amit birodalmi hulladéknak tartok. Mindenféle pénzügyi zsarolással rákényszerítették a szovjet rendszer alól alig szabadult keleti államokra, amelyek jóformán föl sem ocsúdhattak, s gazdaságaik a gyanús privatizálások folytán ma már-már romokban hever... A helyzet Magyarországon sem különb. A korrupt kormányok által támogatott, erőszakolt import-megoldások, a szuverenitás tragikus lazulása közepette, még nagyobb egyensúlyvesztéshez vezetnek, mint amit 1989 előtt tapasztalhattunk. A nemzetközösségi reakciók pedig mindezekre a kétségbeesésből és az irracionalizmusból merítenek erőt...
A restauráció kétélű jelenség. Mi haszna van közösségeinknek, a magyarnak és a románnak is, hogy a nép számára létfontosságú javakat ajándékozzunk volt bojárok és nemesek leszármazottjainak, azzal az ürüggyel, hogy román vagy magyar származásúak, hogy in integrum visszaszolgáltatjuk nekik azt az államosított tulajdont, ami az 1920 utáni paraszti tulajdonra pozitív hatású, törvényes reformkeretek között történt? A szegénységnek nem volt nemzetisége.
Figyelmesen nyomon követem mindazt, ami a román jobboldalon, a középső regiszterben, illetve a baloldalon történik, és megválogatva, de nem diszkriminatív alapon, számos publicisztikai szöveget és politikai kezdeményezést közlök ezekről a területekről a leltár szerepét betöltő blogjaimon; mindenek előtt azért, hogy lássam, milyen megoldási javaslatok léteznek, azon kívül, ami jól látható, s amelyeket a manipulált televíziók és sajtó ismertetnek. Az én programom a kiáltvány műfajának programja: Olvasd és add tovább! Kerülöm a dogmákat. Szinte valamennyi bemutatott vagy átvett szövegem megtalálható az interneten. Egymás mellé illesztésük, a tematikus elrendezés egyfajta szakosodott, magánhasználatú, nyilvánvaló társadalmi és politikai funkciójú antikvárium funkciójára emlékeztet. A saját és a kíváncsi olvasók megvilágosodását szolgálja a régi és új szövegeknek ez az aktív lerakata, amely csupán a kezdet, az előítéletektől való szabadulás lépcsőfoka. A válogatott szövegek nem a Dan Culcer nézeteit képviselik, csupán a válogató szándékát, olyan ideológiai körképet nyújtani, amit nem határol be se a jobb-, se a baloldali dogma. Az égető kérdés ma nem a demokrácia és a diktatúra közötti választás, hanem annak megértése, hogy a látszat-demokrácia, a demokrácia mímelése ugyancsak a terror, a diktatúra egy álcázott formája.

(A folytatáshoz kattint s További bejegyzések-re!)