Roskadó karosszék (16)

A gyorsabb haladás végett (is), ezúttal három könyve(cské)t markolok föl, merthogy ugyanabban a pászmában vágnak rendet, s nagyjából ugyanabban az időszakban: 1988 tájékán. A közép-kelet-európai rendszerváltások előtt. Az akkori lazító, finomvegyes hangulatban. 

Amikor az erdélyi magyarok (de nem csak) menekülni kezdtek Romániából, méghozzá tömegesen, s a kezdeti arányokhoz képest aggasztóan növekedő számban. Olyannyira, hogy ezt a témát már a vérbeli újságírók, publicisták  se hagyhatták ki.
Nem beszélve a magyarországi társadalomról, melynek, tekintélye megóvása végett valamiképpen lépnie kellett a jelenség kezelésében.

Itt van mindjárt három, 1988-ban megjelent fűzött könyv, nagyjából azonos terjedelműek (kb. 150 lap). Szerzőik: dr. Kende Péter (Erdélyből jöttek. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó),
illetve Forró Tamás-Havas Henrik: Ki tudja, merre... Háttér-könyvkiadó).
Ez utóbbi szerzőpáros (a kor sztárriportereinek számítottak) jegyezte a harmadik említett könyvet is (Láger. Háttér könyvkiadó), mely ha szigorúan nem is, de nagy vonalakban ugyanazt a vonulatot képviseli, mint az első kettő - éppen csak a Magyarországról szökve emigráló, osztrák menekülttáborokban sorsukra váró magyar állampolgárok életérzését és motivációs hátterét gombolyítja fel.

Szöktek tehát az emberek, innen is, onnan is. Hogy miért? Az nagyjából kiderül a könyvekből. Persze, hogy az 1988-ban megrajzolt kép mennyire reális, az akkor elérhető információk mennyiben állják meg ma a helyüket, erősen vitatható, amiként az is, hogy az addig vállalhatatlannak tűnő témák miért váltak máról holnapra "időszerűkké", olyannyira, hogy hirtelen szóba kerüljön az olvasók tájékoztatásának szempontja is...

Úgy tűnik, az említett riportkönyvek azt jelzik, hogy a téma túlcsordult a "néma nyilvánosság" peremén. Olyan realitássá vált, amiről "mindenki beszélt", de csak nagyon kevesek bírtak hiteles információkkal. Ugyanakkor a problémákat valamiképpen kezelni kellett, hogy ne feszítsék szét a meglévő kereteket.

A Debrecen c. lap például 1988 márciusában kéretlenül is partizánszerepet vállalt a tájékoztatásból - tudjuk meg Havas Henrikék Ki tudja, merre... c. könyvéből -, ami minden vonalon borzolta a kedélyeket. A lapszámot kétségbeesetten visszavonták, bezúzták.

"A március 4-ei  szám címlapján egy ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolás képe volt látható, melette nagy betűkkel két kérdés: ÓHAZÁBAN? ÚJ HAZÁBAN? Mellette pedig apró betűkkel: „Gyorsan átért a hír, hogy a romániai magyarokat nem küldik vissza,  azóta számtalan útlevelet és kishatárátlépőt cseréltek a rendőrségek ideiglenes tartózkodási engedélyre..." A lap második és harmadik oldalán fényképes riport tudósított a Magyarországon maradás lehetőségeiről. A riport helyszíne a katolikus plébánia volt. Talán ezzel is magyarázható, hogy a megjelenés napjának délelőttjén a megyei pártbizottság titkára telefonált a lapkiadó vállalat igazgatónőjének, ő pedig a lap főszerkesztőjének, hogy azonnal szedjék össze az utcai standokon lévő példányokat. Csakhogy ekkorra már a mintegy ötezer példányban megjelenő újság eljutott minden előfizetőhöz, az éppen Debrecenben tartózkodó romániai magyarok pedig tízesével-húszasával vásárolták a pavilonoknál. Így az utcára kerülés után alig két órával már csak néhány száz példányt sikerült összeszedni. Az esetleges utánnyomás megakadályozására megsemmisítették a még ki nem szállított példányokat, továbbá a betördelt szedést és a nyomdai lemezeket is. Ez a bizonytalanságból és politikai tisztázatlanságból fakadó akció eredménytelennek bizonyult, hiszen a romániai magyarok ennek ellenére oyan  hivatalos állami  kiadványhoz jutottak,  amely pontosan, tényszerűen tudósított a Magyarországra áttelepedés lehetőségéiről."

Ez lett volna a csap, amely megindította az áradatnak tűnő kivándorlást? A mai megszokott mobilitási értékekhez képest az akkori számok nevetségesen alacsonyak (az Erdélyből jöttek szerint: 1986-ban még csak 3284 erdélyi magyar kérvényezte letelepedését az anyaországban, egy évre rá számuk a duplájára nőtt. Úgy tűnik, az akkori magyar társadalom tűrőképessége akkor meglehetősen alacsony volt - nehezen volt képes a meglevő törvényes rendelkezések alapján kellő megoldást találni. A hatóságok belső rendelkezésekkel próbálták kezelni a helyzetet, óvakodtak mindenfajta nyilvánosságtól. Így kerülhetett sor olyan abszurd helyzetekre is, amilyenről Kende Péter számol be idézett könyvében. A vöröskeresztnél tett látogatása idején, az Erdélyből jötteket eligazító irodában tartózkodik, amikor...

"Apró, felénk fiatal lány ül az asztalhoz:
- Nekem az a problémám, hogy van egy négyéves fiam, azt elvitte a férjem és eltűnt vele. Most született meg a kislányom, de még bent van a kórházban, nem tudtam kihozni onnan, mert nincs hova vinnem. - A vöröskeresztes még nem érti:
-Mikor jött át?
- Honnan?
- Hát Romániából.
- Romániából? Én életemben nem jártam ott.
- Akkor miért idejött?
- Azt hallottam, itt tudnak segíteni lakásügyben, azért jöttem ide, mert nekem nincs lakásom, pedig a kislányomat szeretném kihozni a kórházból.
- De kérem szépen, itt az Erdélyből érkezettek dolgaival foglalkozunk!
- Hát igen, hallottam, hogy az erdélyieknek tetszenek az ügyeit intézni, de azt is mondták, hogy ők kapnak lakást, és én azt gondoltam, talán kaphatok én is, még ha nem is Erdélyből jöttem. A férjem úgy elszökött a fiammal, az is lehet, éppen Erdélybe mentek, bár nem tudom, mit keresnének ottan.
- Hát ez nem így van, mi az erdélyieknek sem tudunk lakást adni, ők is általában munkásszállókra, meg ehhez hasonló helyekre mennek. A maga gondja nem ide tartozik, jöjjön, felviszem ahhoz a kolléganőmhöz, aki ilyesmikkel foglalkozik."

Az anyaországiak és az átszökött erdélyiek közötti feszültség (ami később nőttön nőtt) itt még csak vígjátéki formában, de meglehetősen reálisan jelentkezik - az említett könyvek ezzel is foglalkoznak, de inkább azt igazolják ismételten, hogy a magyar társadalom vezetői foglalkoznak a kérdéssel, amennyire tudnak s a törvényadta kompetenciájuk engedi.

Mindaz viszont, amit a romániai, erdélyi valóságról begyűjtenek a menekültek tájékoztatása alapján, erősen kétes értékű, felszínes, pletykaszintű. Mindezek dacára a három könyv jól jelzi, hogy az elvándorlás, a bevándorlás, az emigráció - egyszóval a migráció - nem csupán a más népek életében jelenthet "megoldást", de a magyarok is könnyen rászorulhatnak. És mint ilyen, természetesen, nem lehet ördögtől való... (Többek között erről szól A láger is...)

A nagy betörés, anno 1916

(dokumentum-összeállítás)

Úgy, ahogy Európa népei számára 1914. június 28-a maga az első világháború felejthetetlen, ikonikussá vált dátuma, úgy lett 1916. augusztus 27-éről 28-ára virradó éjszakából az erdélyi történelemben sorsdöntő cezúra.

Addig Erdély népe viszonylagos nyugalomban, a harci eseményektől távol, újságjaiba temetkezve kísérte nyomon – s csak a távolabbi harcokba küldött fiai véráldozata révén – élte át a gyötrelmesen elhúzódni látszó első világháborút.

Akár csak az 1914-es felejthetetlen nyáréjszaka esetében, most is elég volt néhány nyár végi óra ahhoz, hogy az erdélyi valóságban minden a feje tetejére álljon és emberek százezrei váljanak egyik pillanatról a másikra megfélemlített földönfutókká.

Ehhez elég volt egy heves vitákban töltött koronatanácsi döntés Bukarestben, melynek értelmében elhatároztatott: Románia az antant oldalán belép a háborúba és a Kárpátok hágóin át katonai erejével betör Erdélybe.

E döntés veszélye gyanítható, némileg előre látható volt, mégis a meglepetés erejével robbant s készületlenül érte Erdély lakosságát.

Az eseményt egyféleképpen örökítette meg a magyar nyelvű forrásirodalom, s teljesen másként a román érdekeltségű emlékezet. Igazságot tenni közöttük bajosan lehet, hiszen más-más érdekszférából szemlélték a történteket, s ami az egyiknek győzelemnek tűnt, azt a másik oldalon árulásnak, agressziónak érzékelték.

Alább megpróbálom néhány, a legkülönbözőbb forrásokból származó, jobbára korabeli információ, visszaemlékezés, újsághír alapján megidézni az Erdélyre szabaduló háborús káosz néhány beszédes vetületét.

*

„Augusztus 27-én éjjel az összes erdélyi szorosokban megdördültek a fegyverek. A védtelen lakosságot mindenütt álmából verte fel a riadó. Ma augusztus 28-a van és kocsiút, gyalogösvény csupa menekülőktől porzik. Tövisen túl már erősen megszaporodnak a menekülővonatok is. Itt-ott hármasával is jönnek a masinák. A Brassó fele vágtató gyorsvonat utasai minden állomáson kiugrálnak a kocsikból és neveket kiáltoznak. Mindenki keresi valakijét” – jegyezte le Pilisi Lajos haditudósító (1878-1918) A megrohant és felszabadított Erdély. (Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai RT. 1916) című riportkönyvében.

*

Az újságíró fenti megállapításai érthetően globálisak, mert felülnézetből történtek; ám álljon itt egy szemtanú élménybeszámolója is az egykori román–magyar határ közeléből, Barcaújfaluból:

„1916. augusztus 28. reggel, mikor a napsugarak be világították a földet, a nap korongja mintha valami szürke ködfátyolt vont volna magára – sugarai elhomályosodtak. E különös jelenséget mindenki szemlélte, kutatta az okát; de senki sem sejtette – a már beütött vészt, amely közeledik hozzánk. Vizsgálva az ég tájat s láttuk, hogy Rozsnyó, Keresztényfalva, Brassó, Hétfalu hegylánczolatai alján végig húzódva, valami sötét felhődarabokkal vegyitett sűrű köd emelkedne fel az ég felé... Néztük – gyanakodtunk, de nem találtuk ki e jelenség okát. A toronyba mentünk s onnan figyeltük, és onnan lehetett látni, hogy a sűrű köd formájú homályból tüzes lángnyelvek csapkodnak fel ég felé a levegőbe.

Azután összegyűltünk az elöljárósággal az irodába, s tanakodtunk, hogy mi történhetett ott, és a jegyző próbálkozott egy párszor a telefonon felhívni Brassót, hogy valamiről tudomást szerezzünk, de össze köttetést nem lehetett kapni. Az ellenség már a telefonhálózatot is szétrongálta. A Höltövényből is csak azt a telefon értesítést kaptuk, hogy: Brassóban valami baj van, mert semmire sem kapunk összeköttetést.

Újból kigyüttünk az iroda elé az utczára, de már minden utcza tele volt néppel. Tanakodott mindenki, hogy valjon mi lehet. Nemsokára egy küldöncz féle futár érkezett Brassóból egy darabka írással a kezébe, s kiabálva a nép között hogy – Menekülés! Menekülés, nyakunkon az ellenség. Az elöljárókhoz szaladt, átadta az írást, melyben rövid utasítást ad a hatóság az elöljáróságnak intézkedés végett, hogy a község népe rögtön haladéktalan meneküljön, mert orozva rajtunk ütött az ellenség. Minden 55 éven alúlli felnőtt férfi köteles menekülni: a menekülés Kőhalom felé történik...” Az emlékező Balogh György, a község bírója, maga is írogató ember tanúvallomását részletesen Veres Emese-Gyöngyvér idézte (...mikor Oláhország háborút izene... A barcasági csángók kálváriája. Barcasági könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008 című munkájában).

*

A székelyföldi, pontosabban a csíkszeredai állapotokról dr. Nagy András memoárjából (Városkép és ami hozzá tartozik) tallózunk szemelvényeket: „Három óra felé verte ablakunkat Dr. Bochkor Antal agglegény törvénybíró, szomszédunk és jóbarátunk, aki a vendéglőben értesült az eseményekről és azonnal riasztotta az útjába eső ismerősöket. Jelszó: Menekülni, de azonnal, mert a határon ellenállás nincs! Irány csak Udvarhely felé lehetséges, vonatra nem lehet szállni, marad tehát kinek-kinek saját fogatja vagy ami van. Nagyszüleim Szentkirályon laktak, őket is riasztani kellett. Ott is voltunk hajnalosan (mivel, magam sem tudom; a mi lovainkat az első háborús napokban »bevonultatták«.) Falvakon a hír csak akkor kezdett elterjedni. Riadalom, kapkodás, fejveszettség mindenütt. Nagyapám a szekerek elé fogatja az igavonó állatait, vitatkozás, a nők a házi értékeket – ágynemű stb. –, férfiak a takarmányt raknák fel. Végül ez sem, és az sem. Értékes dolgok elmaradnak, vackok a szekerekre kerülnek. Tulajdonképpen mindegy, mert már Udvarhelyen ott kellett hagyni az egészet. Kilenc-tíz óra lett, mire Szeredába visszatértünk. Szeredából kifelé már a ligati sorompónál feltorlódik a tömeg. A hirtelen támadás híre, szemben az addigi nyugtató szónoklatokkal, a szükségesnél is nagyobb lavinát indított el. Mindenki menekült, legfeljebb egy-egy mindenre elszánt öreg maradt otthon. Tömegőrület, sokszor már a lövéseket is hallani véljük. Órákba telik, míg az udvarhelyi úton valahogy bele lehet illeszkedni az egyirányú özönlésbe. Felfordult szekerek, megvadult állatok már itt kezdődnek. Velünk is tengelyt akaszt valaki, szekerünk megrongálódik, az öreg Darvas Gáborné udvarán találunk egy elhagyott szekeret helyette. Délutánra már üres a város, de az átvonuló tömeg még napokig növekszik, lévén ez az egyetlen járható irány körülbelül hatvanezer ember számára...”

*

Népvándorlás az országúton. A lakosság menekül,
az újoncok bevonulnak * A Pesti Napló albuma

Utólag többen állították azt, hogy a tragikus fejlemény előre látható lett volna, ha...

Batthyány Tivadar gróf visszaemlékezésében (Az erdélyi betörés – in: Beszámolóm - I. Budapest, 1927. A szerző kiadása.) erről így olvashatunk: „1916-ban vőm, Esterházy Mihály gróf, mint a nagyszebeni hadtestparancsnok segédtisztje, Nagyszebenben tartózkodott nejével, vagyis leányommal együtt. Elmentem Szebenbe látogatásukra és útközben láttam, hogy a Maros mentén fedezékeket készítenek, azon túl azonban, vagyis a kolozsvár-nagyenyedi védvonaltól keletre a legkisebb nyoma sem volt, hogy a várható román betörés ellen védelmi intézkedések tétettek volna. Nagyszebenben sok ismerőssel találkoztam s katonák, polgárok egyaránt suttogva és rémüldözve mondották el, hogy az erdélyi román határ végigtömve van román katonasággal. Katonák pontosan meg tudták mondani, hogy az egyes vonalakon hány katona, hány puska, gépfegyver és ágyú vár készen a parancsra, hogy betörjenek hazánk területére. És ezzel szemben a mi oldalunkon semmi, de semmi előkészület vagy intézkedés az ellenség fogadására és visszaverésére. A határok mentén a hegyoldalakban voltak ugyan fedezékek, de üresen állottak, s legfeljebb egyes helyeken néhány magyar csendőr jelképezte a határvédelmet egy jól felszerelt, támadásra kész ellenséggel szemben. Sehol katonaság, sehol ágyú vagy gépfegyver. Július végén vőm elküldötte nekem az erdélyi csendőrség parancsnokának egy magánlevelét, amelyben az illető úr (S. L. ezredes) figyelmeztet, hogy minő veszély rejlik abban, hogy Erdélyt teljesen védtelenül hagyják. Az ezredes és vőm arra kértek, tegyem lehetővé, hogy Tisza István gróf miniszterelnök az ezredest jelentéstételre maga elé rendelje.” A katonatisztet nem hallgatták meg – saját kezdeményezésből ugyanis nem volt joga jelenteni –, s három hétre rá a betörés valósággá lett.

*

Hogy miként vált lehetségessé a szinte észrevétlen, meglepetésszerű betörés? Hadtörténeti kutatások nyomán megállapítást nyert: „A váratlan támadás során a román haderő gyors előrenyomulást valósított meg, mivel a magyar haderő távolléte miatt sokszoros túlerőben volt. A magyar rendvédelmi testületek számára ugyan meghatározták, hogy túlerejű támadás esetén vonuljanak vissza, azonban már nem volt hová visszavonulni, mert a magyar rendvédelmi testületek objektumait a román haderő körbezárta. A magyar rendvédelmi testületek határmenti alakulatainál szolgálatot teljesítők védekeztek ameddig tudtak. Sorsuk a megsemmisülés volt. Valamennyien hősi halált haltak a haza védelmében.” (Parádi József – Suba János – Vedó Attila: A magyar–román határ és őrzése 1867–1918. Budapest, 2011, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság)

*

A koronatanácsi döntés nyomán a Romániában rekedt, ott élő magyarság helyzete krtikussá vált. Korabeli laptudósítás: „A Hamburger Fremdenblatt írja az alábbi megdöbbentő sorokat. Az orosz határról hajmeresztő részleteket jelentenek a bukaresti kémhajhászásról. Bukarestben hetvennégy kémet tartóztattak le. A rendőrség a bukaresti katonai parancsnok rendeletére házkutatásokat és razziákat rendezett honosított magyarok és osztrákok lakásán. A rendőrség hiradása szerint ezekben a házakban nagyon sok tulajdonosukat, erősen kompromittáló iratokat foglaltak le.

A letartóztatottak között 38 magyar asszony és leány van, a kik eddig a legkülönbözőbb iparokkal foglalkoztak. Jászvásáron is sok magyart és németet tartóztattak le kémkedés vádja miatt. Bukarestben az összes idegenek börtönben vannak. A hatóságok attól félnek, hogy ezek az idegenek bizonyos katonai intézkedéseket eddig még ismeretlen utakon a középponti hatalmaknak tudomására juttathatnának. Nagyon sok esetben halálra itélték a letartóztatott embereket.Romániában eddig kémkedés miatt hatvanegy halálos ítéletet hajtottak végre. A kémrazziákat a legelőkelőbb családokra is kiterjesztik. A bukaresti várkerület parancsnoka kijelentette, hogy a kémek ellen a legkiméletlenebb szigorúsággal fog eljárni.” (A magyarok sorsa Romániában. Idézi a huszadikszazad.hu)

*

Jászai Mari, a jeles színésznő feljegyzéseiben aggodalommal kíséri nyomon a háború iszonyatait. Ezt jegyezte fel bő két héttel az erdélyi betörés után: „1916. szeptember 14. Erdély népét úgy borították ki az otthonából, mint egy kasra való, ártatlan csibét, amely most csipogva szalad széjjel az országban. És nincs egy férfi, aki meglátná, hol a baj vagy a bűn? Aki az élete árán is segítene. Hogy nem undorodtak még meg a sok szép szónoklattól? Csodálkoznunk kell, hogy még megvagyunk. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

*

A gyimesi határ, ahol legelőször került s
or a román betörésre * A Pesti Napló albuma

Tamási Áron testvéröccse, Tamási Gáspár önéletírásában élményszerűen idézi fel a Farkaslakára betelepülő román katonasággal való kamaszkori találkozását: „A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább. Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem – mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.

Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak, s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

*

Érdekes, s egyben szokatlan módon tájékozódhatunk az első világháború mind európai, mind erdélyi-romániai kulisszaeseményeiről egy tollat fogó egykori magyar hírszerzőtiszt, Botár Árpád emlékiratából. Az erdélyi születésű újságíró az első világháborúban aktív kémelhárítóként dolgozott, referencia értékű munkájában megírta a huszadik század eleje kémtevékenységének egész mechanizmusát és módszertanát. Az erdélyi betörésről idézem néhány információját: „A bukaresti cs. és kir. hírszerzőtiszt 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet napján egy német diplomáciai futárral utazott, aki váltig hangoztatta, hogy Ferdinánd román király 24-én, csütörtökön becsületszavát adta von Busche német követnek, hogy nem támadja meg a központi hatalmakat. Amikor pedig a hirszerzőtiszt a becsületszó értékét bírálgatta, sőt a tényeket állította ezzel szembe, a futár lepecsételt táskájában levő jelentésre hivatkozott, melyet a német követ általa küld kormányának. Keserűen mosolyogva biztatta a hírszerzőtiszt, hogy megtelegrafálhatja kormányának: Hohenzollern Ferdinánd még a mai nap folyamán megtámadja a Monarchiát... A hírszerzőtiszt, e sorok írója, Predeálra érkezve azonnal felkereste Burgh Kornél és Jódy Endre határrendőrségi kapitányt és közölte velük a helyzet állását. Burgh Kornél remegve hívta fel Sándor János belügyminisztert és figyelmeztette a közeledő veszélyre. A miniszter azt válaszolta, hogy fegyelmit indít ellene, ha vészhíreket terjeszt, erre a hírszerzőtiszt Brassóba utazott és felkereste Goldbach tábornokot. A katona elhitte a katona jelentését... (…) Ha a román hadvezetőség ismerte volna a mi erőviszonyainkat és annak megfelelően kíméletlen támadást indit, akkor teljesen és tökéletesen szétverhette volna maroknyi hadseregünket. Mert lássuk csak, hogy állottunk mi 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet vasárnapján: Brassó környékén, a Tömösi szorosban és a Barcaságon két zászlóalj 82. ezredbeli gyalogság táborozott. A Törcsvári szorosban néhány pénzügyőr lebzselt. Vöröstoronynál pénzügyőrök és csendőrök, a Szurdoki szorosnál, Maderspach Viktor vezetésével egy bányászcsapat állott, amelynek a hadüzenet napján szentelték fel a zászlóját, Orsovánál egy árkászszázad és gyenge határrendőrség látta el a védelmet. Az egész határ mentén Dornavatrától Orsováig szétszórva a községekben körülbelül 34 zászlóalj gyalogság, 23 üteg tüzérség és egy ezred huszárság állomásozott. Alig volt 30—35.000 ember és 70 löveg a románok 250.000 embere és 680 lövegével szemben. Ezzel a hadsereggel a román hadsereget feltartóztatni nem lehetett, legfeljebb csak előrenyomulását késleltetni tudtuk. A meglepetésszerű támadás sikerült. A kárpáti szorosok rövid, kétségbeesett harcok után az ellenség kezébe kerültek. Csak a románok betörése után eszméltek rá az illetékes tényezők a borzalmas helyzetünkre.” (Botár Árpád: A láthatatlan hadsereg. Kémek, árulók, merénylők. Kiadja a Tapolcai Lapok Nyomdavállalata, 1938)

*

Erdély déli vidékein, ahol a magyarság szórványban élt együtt román és szász sorstársaival, sajátos kavarodást idézett elő a betörés. Meggondolkoztató események történtek például a Szeben megyei Szakadáton is, amelyről Vámszer Géza számol be néprajzi monográfiájában: „Szakadát, de különösen az odavaló magyarság tízszeresen kivette a maga részét a világháború borzalmaiból. Szakadatlanul nagy és gyakori szenvedésük egyik fő oka, hogy a Vöröstoronyi-szoros útvonalába estek s így ütközőpontul szolgáltak a bevonuló román hadseregnek. Így már 1916. szeptember 2-án megjelent Szakadáton három román katona, akik néhány magyar vezető embert letartóztattak. Ezeket Fenyőfalvára vitték, ahonnan másnap hazaengedték őket, megfogadtatván velük azt, hogy mint polgári elem, nem fognak a katonaság dolgaiba beleavatkozni. Értesülvén erről a magyar csendőrök, másnap szintén megjelentek a faluban és elhurcolták a román jegyzőt és bírót. Ez megint a románokat bántotta, s így a szeptember 5-én bevonult román lovascsapat összegyűjtötte a Felsőkútnál az egész magyar lakosságot. Akadt egy öreg szakadáti román ember, Vasile Ilisan, aki levett kalappal kérte a román katonákat, hogy a derék magyar földijeiket ne bántsák. Az öreg békés kijelentései azonban nem hatottak, elkergették és megfenyegették.

A magyarokat ezután Mahara Toma román tanítóval együtt Felekre vitték. Szeptember 17-én visszahozták őket a szakadáti községházára, majd 18-án este különválasztották a 21 magyar férfit hozzátartozóitól. 110 asszonyt és gyermeket Rákoviczára, a román iskolába vittek. Itt kilenc napig fogva tartották őket, amikor is a német hadsereg előnyomulása révén kiszabadultak. A legtöbben már szeptember 30-án átgázoltak az Olton, hogy otthonukba visszatérhessenek. Szomorúan szemlélték feldúlt lakásaikat és leégett gazdasági épületeiket. Az asszonyok és gyermekek kipihenvén fáradalmaikat, nekifogtak házuk és udvaruk rendbehozatalához, látván, hogy férjeik a fogságból még nem tértek haza.

A letartóztatott 21 férfi mindennél százszorosan nagyobb szenvedésen esett keresztül. A román katonaság levitte őket gyalog Porcsestig, s onnan vonattal Craiováig, ahol tömlöcbe kerültek. Végre kihallgatták és mivel semmi terhelő bizonyíték ellenük – hogy kémkedtek volna – nem volt, felmentették és egy baraktáborba internálták őket. Itt négy hetet töltöttek, míg a román hadsereg visszavonulása miatt őket is beljebb vitték Jalomitába. Mint lázadókat kezelték őket és főkép Adriányi lelkészt és a 72 éves András Dombi Istvánt sokat bántalmazták. Innen Sloboziába kerültek, ahol különválasztották a román anyanyelvű foglyokat, míg a magyarokat és szászokat erdei munkára küldték egy Pribici nevű falu mellé. Szegények eleinte örültek ennek a szabadabb életnek, pedig igazi szenvedésük és szétesésük tulajdonképpen itt kezdődött el. A rossz étkezés, majd a kolera és egyéb betegségek rövidesen végeztek velük.

1916. október 30-án Koppándi Péter kezdette el a sort. November 4-én András D. István halt meg. November 11-én Máthé Lajos szakadáti segédlelkész követte őket, aki 10 napra szóló kenyérjegyét elvesztvén, a szó szoros értelmében éhen halt. November 15-én Unger István dőlt ki soraikból. Az elhaltak ruháit a megmaradt szakadátiak maguk között elárverezték, mert már közelgett a tél.

A többiek ideig-óráig még hurcolták életüket, a szerint, hogy kit milyen helyzetbe sodort a sors, és hogy kinek milyen ellenálló képessége volt. Aránylag jól ment a sorsa Tamás Istvánnak és Palatka Mihálynak, akik mint pásztorok, egy tanyán nyertek elhelyezést, ahonnan néha tejet-túrót küldtek szakadáti testvéreiknek. Gergely Istvánt, Bálint Jánost és Gergely Jánost mint koleragyanúsakat hátrahagyván, december 8-án a többieket Moldvába vitték. Pál István ekkor behúzódott a kolerabetegek közé, hogy őt ne vigyék tovább. Ezzel mentette meg életét, mert miután a román hadsereg és a hátvédnek hagyott orosz hadsereg kivonult a községből, hangos zeneszóval bevonult a bolgár katonaság s így megnyílt az útja rövidesen hazafelé az említett három koleragyanússal együtt. Nekiindultak gyalog szülőfalujuk felé. Ploestiben Pál István és Gergely István lemaradt, míg Bálint János és Gergely János hol gyalog, hol vonattal folytatta útját. A tanyán elhelyezett két fogoly is elindult hazafelé. Útjukat részben gyalog, részben szamárháton s vonattal tették meg, amíg december 23-án végre Szakadátra érkeztek.

A 21 szakadáti fogoly közül csak hat maradt életben és került haza, a többi ott vesztette életét a fogságban. Külön kell megemlékeznünk Adriányi Adolf lelkész tragikus végű fogságbeli napjairól. Egyenként temetgette el híveit, míg aztán 1917. február 24-én végelgyengülésben kórházba került s még aznap meg is halt. (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia kiadása. Kolozsvár, 1940.)

*

Igen sűrített, de az adott körülmények között meglepően pártatlannak mondható az a panoráma, amit egy ma már kevéssé ismert újságírónő, az Ádám Éva írói nevet használó Kamenyitzky Etelka rajzolt a nagy háború fontos helyszíneiről. Alapműve, a Hadak útján / Az Olt partjától Piavéig című riportkönyve az erdélyi betörés következményeit, a galíciai harcok nyomait és az olaszországi magyar áldozatvállalás helyszíni élményeit dolgozza fel. Minket pillanatnyilag a több mint 300 lapos mű első 83 oldala érdekel közelebbről: ebben foglalja össze ugyanis a nagy erdélyi menekülést, de még inkább azt a csöppet sem veszélytelen visszautat, melynek során mint megbízott riporter az elfoglalt, majd felszabadított Erdélyt bejárva tudósította lapját, a Magyarország-ot a helyszínen látottakról.

Szokatlan dolog egy ilyen eszköztelen, szinte csak a csupasz felsorolásra épülő írásművet dicsérni, ám Kamenyitzky Etelka beszámolója éppen ezzel a takarékos, szikár stílusával emelkedik ki a memoárirodalom tengeréből; egyrészt, amiről tudósít, azt azon melegében, vagyis a lehető legkevesebb utólagos torzulással közvetíti – és ebben áll rendkívüli hitelessége. Ugyanakkor objektivitásra törekvése nem jelent szenvtelenséget – az egyszerű, tényszerűsége ellenére is megnyilvánuló szenvedélyes líraisága egyúttal biztosítja írása egyéni hangját, érzelmi fűtöttségét is.

Amíg a betörés utáni fejveszett menekülés leírásában még dominál az apokaliptikus hangulat (szerencsére, ezek a részek alig pár oldalt tesznek csak ki), a visszaút során józanul, már-már a leltárkészítő rendíthetetlenségével veszi számba a tudomására jutó információkat, hivatkozik forrásaira, mutat be helyszíneket, emberi gesztusokat. Igaz ugyan, hogy a Hadak útján jó időn át nem tartozott a sokat emlegetett forrásművek közé, szerzőjét nacionalistának, irredentának tartották, pedig az erdélyi együttélés hétköznapjaiban edződött, azokat megélő Kamenyitzky Etelka csak a történelmi igazsághoz igyekezett hűnek maradni.

Lengyelországi gyökerű családja a 17. században kerülhetett Csik vidékére, s előbb Borszéken telepedett meg, majd onnan Köpecre is leágazott. Etelka Köpecen született, ezt tartotta szülőhelyének; édesapja, Kamenyitzky Benedek bányafelőr volt a helyi kitermelésnél. Az írónő életéről Kisgyörgy Zoltán jóvoltából tudunk meg részleteket, aki a Háromszék cimű lapban előbb 2010-ben, majd 2012-ben emlékezett már-már elfelejtett munkásságára. Ezekből tudhatjuk, hogy a kiváló íráskészséggel megáldott Etelka elvégezte a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőt, pedagógusi pályára lépett, és a Sepsiszentgyörgyi Leány Ipariskola kézimunkatanára lett. Balázs Béla költő, író és filmrendező, valamint a gyergyócsomafalvi Lázár István költő biztatására ő hozta létre és irányította a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Irodalmi Társaságot (1914). A háborúban missziós hadifogoly-gondozóként működött. Levelezőkapcsolatot hozott létre a hadi özvegyekkel, árvákkal. A háború után mellőzötten tengette életét a Fejér megyei Kulcson, ott hunyt el magányosan 1958-ban. „Elfelejtett nyughelyét e sorok írója takarította ki a temetői bozótból 2004-ben. Sem Köpecen, sem Kulcson nem állítottak emléktáblát neki. Köpeci szülőháza még áll. Egyre halványuló emlékét a Marosvásárhelyen és Bukarestben élő távoli leszármazottak őrzik – zárja a portrét Kisgyörgy Zoltán.

*

Kamenyitzky Etelka

Ádám Éva így számolt be a betörés első napjairól: „Híre futott, hogy a Brassó melletti Földvár községbe tüzérek és ágyúk érkeztek. A nép az ágyúk csudájára járt messze falvakból is. A katonákat elszállásolták a környékben. Cséplés ideje volt és a falusiak örömmel vették a katonák segítségét. A tisztek ott voltak elszállásolva a gróf Nemes kastélyban és más úri családoknál. Bosnyák katonák is jöttek. Veszély sehol se mutatkozott, a falubeliek inkább csodálkozva bámulták a katonákat. A mi házunknál is laktak német tisztek, de néhány nap múlva tovább mentek. Azután vendégünk volt Undi Mariska, a kiváló festőművész. Az éjjeli vonathoz kikísértük az állomásra. Hazaérkezve, Tök Mari, a nagyobb cselédleány azt mondotta, ő már nem is fekszik le. Megdagasztotta a kenyeret és amíg mi felkelünk, az is kisül.

Mire ágyba kerültünk, Ida nővérem és én, már világosság lett ott künn. El se szundítottunk, egyre erősbödő lárma hallatszott az utcáról. Egy asszony bekopogtatott a lezárt ablakon:

– Keljenek fel hamar. Predeálon bejöttek az oláhok.

A fergeteg végigsepert a falun. A fennebbi falvak népe pillanatok alatt iszonyú áradatban zúdult felénk. Keresztényfalva, Vidombák és Rozsnyó ég. Valahogy elvergődöm a községházára hiteles hírekért. Petke Károly jegyző, Kolumbán Ferenc lelkész, Boér és Gáspár földbirtokos sietve pakolják a község irattárát. A falu belső hadszíntér, két órán belül távoznia kell minden embernek. Szekereket, lovakat hivatalból lefoglalja a beözönlő katonaság.

És megindul Erdély földönfutó népe...

A menekülők egy helyben hömpölygő tömegén megvadult csordák vágtatnak át. Nem mondom tovább...

Két órán belül mi is elhagyjuk a házat, hol édesapánk meghalt. A kamrából Tök Mari és Székely Mari kicipelik a kukoricás zsákot és kizúdítják az udvarra, hogy ne éhezzenek majd az állatok. Az üres zsákokat megtömjük ruháinkkal és friss, meleg kenyérrel. Kilépünk a házból. Elesett kis öcsém Bubi kutyája visító sírása fülemben van most is. A négy szoba ajtaja tárva, nyitva marad s benne minden, mit jó szülők valaha szereztek. Még egyszer visszanézünk az ajtóból. Velem együtt nézzetek vissza Ti is.

Látjátok, már ott vergődünk az országúton százezrek között. De a zsákot nem bírtuk. Még ott, a falunk határában kidobáltunk minden egyebet, csak a kenyereket vittük. Nővérem és én, Tök Mari és Székely Mari és Bubi. Gyalog. Gyalog. A menekültek vonata már megszűnt, a vasútvonal már a katonaság szállítására kell és szüntelenül robognak lefelé a határ felé. Valami ős ösztön és az Isten a vasutak felé sodor minket is és ott állunk félig tébolyodottan. Egyszer csak kihajolnak a haladó vonatból a katonák és felrántanak a magasba. Brassóból jött kifelé egy hivatalos vonat, mely hallomásunk szerint a brassói 24-es gyal. ezred értékeit mentette Magyarország felé. Magyar csendőrök mentettek fel minket is a teherkocsik rakományai tetejére. De többé senkise gondolt ránk.”

Ennél tanulságosabb és kockázatosabb is a hetekre-hónapokra nyúló visszaút. Amelyről az írónő nem csupán a rossz, az elszomorító élményeket rögzíti, de az emberi szolidaritás, az együttélés szép példáit is felmutatja. Leltározásával nem gyűlöletet szít, inkább tisztán látó, nem torzitó tükröt próbál tartani: az Erdélyre zúduló hadaknak, de Erdély népének is.

Szülőhelyének állapotáról írottakkal zárnánk ezt a száz év távlatából visszatekintő irodalmi tudósítást:

„Erdővidék! Hogy zsong ebben a szóban az élet, az erő, a szépség! A Székelyföldnek egy kis sarkát jelölte meg a nép ezzel a kedves szóval. Nem is tudom, hogy földrajzilag is ez volna a neve. De azt tudom, hogy aki erdővidéki, az büszke rá.

Barót község is ebben a területben fekszik. Itt lakott az oláh vezérkar és aránylag nincs nagy pusztulás a községben. Kapuk, kertek, ajtók, zárak nincsenek, de hát ez úgy-e nem kár?

A Debitzky gyógyszertár szereit elhasználták. A Zelch vendéglőből elvittek 28 hordó bort, cserében hagytak 21 szekér szemetet. A baróti híres túrógyárban csak a sajtok mindenen átütő szaga maradt a falak között és az egyik cseberben egy női fűző.

A Zathureczky kúria kifosztva. Biró tanár házatáját most takarítják. Kovács tiszteletes úr és Solymossy doktor háza még feldúlt képet mutat. A négy szeszgyárban víg élet lehetett. A r. k. plébániáról mindent elhurcoltak, a templomban is mindent összehánytak-vetettek, a gyertyákat elvitték. Az Olasztelek felé vivő úton a kápolnában már romboltak. A Reck üzlet gazdája a szemétben keresgél, van-e ott valami használható. Incze Gyula boltján a vasredőnyök összezúzva. Lőrincz Mózes már új dolgokat szerzett be és megrohanják az üzletet a petróleumért. Távoli falvakból jönnek érette. Zárug üzletében semmi se maradt. Brandstatter boltja szemétdomb, a Korona szállóval együtt. Dániel üzletébe hátulról törtek be. Rudolf órás órái ki tudná hol ketyegik az időt. A községházban most rendezget Domokos jegyző. A törvénytár a szemétdombon, de az anyakönyvek megmaradtak. A polgári iskola falain jeles oláh üzenetek. A Központi kávéház nagy viharokat mutat. A csendőrség ruhatárát elvitték, az iratokat széttépték. A kis nyomda, Barót büszkesége, géprészei az utcán rozsdásodnak. Tibáld doktor orvosi műszereit siratja. Gergely postamester megmentette az iratokat, de a páncélszekrények feltörve, a fiókok felfeszegetve, lázas keresés nyomát mutatják. A felsőrákosi postaügynökség iratai is itt voltak. Itt hallom, hogy az alsórákosi híres gránitkőbánya minden szerszámát elvitték.

Bajkó Lajosné, egy 48-as honvédtiszt özvegye, ha majd visszakerül úri házába, nem találja meg férje emlékiratait, kufsteini ereklyéit. Fábián ügyvéd házában lakott Popescu, a III. román hadsereg vezére. A tiszt urak az otthon maradott cselédtől elkérték a ház ura és felesége fényképét és azt üzenték nekik, hogy fehérneműiket elviszik, szükségük van rá és majd levelet is írnak a doktor úrnak. El is kérték a pontos címet.

Az elmenekültek földjeit és ingóságait kiosztották az otthon maradottak között és minden egyébbel kedvükbe jártak. A két bankot kirabolták és az állatokat is elvitték. Egy kgr. hús ára 1 kor. Dánér földbirtokostól 32 ökröt hajtottak el.

A szomszéd faluból Olasztelekről nem menekült el a nép. Sok helyen az a magyarázata ennek, hogy olyan gyorsan ért oda az ellenség, hogy nem volt idő elszaladni se. A Dániel bárók olaszteleki és vargyasi kastélyát kirabolták.

Füle községben azon örvendeznek, hogy 800 ökör rekedt a faluban. Az ellenség által elfogott állatok az ágyúszótól megvadultak és nem tudták tovább hajtani.

Miklósvár községről gyermekkoromban egy éneket tanultam:

„Miklósvára dombon vagyon,

Közepibe templom vagyon,

Köröskörül rózsáscsipke,

Rászállott egy bús gerlice."

Ez a kicsi falu most teljesen kihalt. Tiszta székely lakosságából 20—30 öreg ember van otthon. A Seethal kastélyban a drága bútorok összetörve. Tőrök tanító, Gyenge bíró, Szabó kereskedő oly komor és bús. A plébános lakásán egyházi ruhák, írások, belegyömöszölve a sok hetes ronda piszokba. Oly szomorú most ez a ház.

A falu túlsó végén van a Bernáth kúria. Kapuit valaki deszkával leszegezte. Nem tudom mi van belül.

A faluból elvitték Gyenge Mester Józsefet és Bokor Jánost előfogattal.

Kicsi kocsisom, ki áthozott egy másik faluból, tizenegy éves. Demeter Mihályka azt mondja: mű nem tuttunk elmenekülni s az útból visszajöttünk. Engem mindennap kiparancsoltak, valami nagy ládákat vittem örökösön. Reja se néztem. Eccer valami eltörött. Úgy rnegpofozának, hogy meg es hótam. Mondom édesanyámnak, valamit csinálni kéne a lónak. Hát mit fiam? Én biza szeget verek a lóba s megsántítám, met a magyar ló ne szógája az oláhot.

Baróton hallom, hogy hivatalosan 11 esetben állapítottak meg nőkön elkövetett erőszakot. Egy szomorú szemű, beteg gyermeklánykával személyesen is beszéltem. Nyolcéves. A leányka testvérei is hasonló sorsra jutottak.

D. J. az édes apa, ijesztően dermedt közönnyel ül az udvaron egy fatönkön.

A szomszéd község Ágostonfalva. Lakossága tiszta oláh. Az asszonyok kendert fonnak a kapuk előtt, a falubeliek alig is tudtak magyarul. Az oláh lakosságú falu is össze van dúlva alaposan. Megtaláltam az ágostonfalvi és ürmösi jegyzőt, Málnássy Gézát. Ürmösön nem volt benn az ellenség, csak őrjáratok, kiket egy asszony ügyesen tévútra vezetett és ott kelepcébe estek. Halmágyi Péter gr. kel. vallású, de oláhul nem tudó gazda, akit bírónak tettek, sok ember vagyonát megmentette. Ürmösön 400 szekeret rendeltek ki, éjjel-nappal hordatták a követ. Fel akarták tölteni az Olt medrét. Majdnem sikerült. Csak egy keskeny sávon folyik már a víz és hömpölygeti a menekültek elrabolt holmiját.

Az ágostonfalvi réten cigánykaraván módon táboroznak a hazafelé vándorló menekültek. Anyák szoptatják kékre dermedt gyermekeiket. Tej?! Sok virágbimbót eltemettek az utak szélén. Felégetett erdők, tépett távíróhuzalok, fákon ugráló elvadult macskák, oly szomorú képet mutatnak. Ágostonfalván fogadok egy oláhot, hogy csomagomat hozza át a mezőn Köpeczre.

Köpecz. Ennek a kis székely falunak nagy történeti múltja van. 48-ban felégették az ágostonfalviak. Csomagomat nem hozta be Köpeczre az oláh. 48-ban égettek, gyilkoltak és az áldozatok unokái még emlékeztek. Újból végig sikoltott Köpeczen az ükapák apái által is ismert szálló ige: Baj van, Köpeczen!

Benkő József, az európai hírű székely tudós, Transsylvania Generális c. művében, az 1700 évek végén a szálló igét így magyarázza: Barcsay Ákos erdélyi fejedelem adót vetett a székely népre is, amely pedig régi törvények szerint csak véradót fizetett mindenkor. Minden más adó alul fel volt mentve. A fejedelem rendelete ellen fellázadt a székelység és a két sereg Köpecz határában, a Cseme réten ütközött össze. A Halom útja mellett temették el az elesett székelyeket. A megcsonkított foglyok pedig világgá vitték a vészhírt, hogy baj van Köpeczen.

Köpecz határában az útszélek telve vannak összetört bútorokkal. Az őszi-téli napfényben Nagy Lajos nagyságos úr egyedül dolgozgat a mezőn. Az öreg úr faluja népének élt. Szociális alkotásai, tervei fenntartják majd nevét. Kúriáját úgy, ahogy megmentették hű cselédei.

Benézek Benedek Irma tanítónő elnémult házába. Irmát a menekülés izgalmai megölték, nem régen temették el Budapesten.

Novák Sándorné úriházában ép bútorokat látok. Hogy is lehet?! Balázs Ignác ref. lelkész házában minden összezúzva. A hivatalos iratok szalmába, szenybe, piszokba tiporva. A templomban az orgonát vasvillával feszítették erre-arra. A templom előtt táncolni kényszerítették a népet.

A falu végén áll a virágos Kamenyitzky ház. Nem látom a könnyeimtől... Itt halt meg az édesanyám. Vele szemben a szép Andrási ház. Mindenéből kifosztva. Itt tartották az oláh istentiszteletet. Az öreg úr után húsz lövést adtak le, de egy se találta. A rétre menekült, onnan a bányába.

A Hitelszövetkezet raktára kirabolva. Benedek József, a falu jegyzője ma érkezett haza. Nincs ahol megszálljon, mégis örül. Az anyakönyvek nem vesztek el. A községház előtt szép 48-as emlékmű. Összezúzták. Valami ünnep volt, az oláhok a szobor elé kiterítették a magyar zászlót, azon táncolt egy katona a jegyző magyar ruhájában, melyet őrjöngő mulatság közben szaggattak le róla.

A boltok egytől egyig kirabolva. Bocz Áron, Benedek András, Nagy István, Gáspár birtokosok tönkretéve. Nagy Károlyék házába a hegyen felmenni nincs időm. Gyenge József úri házában értékes könyvei, iratai, történelmi kutatásai mind összetépve. Ugyanilyen az ősi Móritz kúria is, csak a szénakazlak állanak őrséget az udvarban.

Hoffmann Géza 17 szobás kúriájában, térdig érő piszokban gunnyaszt egy roncsolt zongora. Ez a szép ház kórháznak volt berendezve. Ide szállították a kőhalmi csaták sebesültjeit.

A faluban lelőtték a kapuja előtt ülő Boros Ferenc vasúti őrt, mert egy tiszt kérdésére azt felelte, hogy nincs magyar katona a faluban és abban a pillanatban a kanyarodónál feltűnt három magyar vitéz.

A 80 éves Benedek Dénes, híres vadászember, ősszékely urat tettleg bántalmazták és arra kényszerítették, hogy saját részére sírt ásson. Egy tiszt mentette meg.

Győri Vilmos tanár édesatyját is megverték. Özv. Zakariásné úrnőnek pedig szappant vittek, hogy ruháit kimoshassa. A Sas-utcában Nagy Mihály gazdát megkorbácsolta egy tiszt, mert nem köszönt neki. A katonák egyszerűen lehúzták a csizmát az utcán járók lábáról. A kertekből kitépett káposztát és burgonyát nyersen ették meg. Nagyon ki voltak éhezve.

A lakosság nagyrésze, éppen mint 48-ban, felmenekült az erdőkbe és a kőszénbánya rejtett helyeire. Ez a kis bánya látta el szénnel a székelyföldi iparüzemeket, a botfalusi cukorgyárat és egyebeket. De szállított az államvasutak részére is. Sok ágostonfalvi oláh is dolgozott ott. külső munkákon, ezek ismerték a bánya viszonyait és ők vezették fel az ellenséget is. Gyulay bányafelőrrel magával szereltették le az üzemet. A raktárakat is kifosztották és megadott címre Bukarestbe kellett szállítani mindent. Csiki Györgynek pedig elő kellett adnia a dinamit készletet.

Tóth András felőrnél elégették a bányaüzem hivatalos iratait. Az oláhok bírónak kinevezték Csinta Istvánt, Benedek Lajost, Sebestyén Gyula Györgyöt. Jegyző: Sebestyén Gida. Nincs panasz rá.

Ott kesereg üres boltjában Lakatos kereskedő. Varga mészárosnál a falakat feltörték. Kiss Samu szép házában térdig ér a szemét. Balázs Mózesnél minden összetörve.

Most el kell mennem ebből a kőszénporos kicsi faluból. Ide fűz minden gyermekkori emlékem. Meg kellene várnom az estét, hogy szembe nézzek a nagy csillaggal. Meg kellene várnom a Hold járását, hogy lássam, úgy úszik-e át Ágazat erdeje felett, mint régen. Kimegyek a kicsi temetőbe. Egy karácsony estén ott temettük el az édesanyámat s hogy ne legyen egyedül, hazavittük az édesapámat is. Isten veled, kicsi falum.”

*

Kamenyitzky Etelka Csik környékét járja, az ottani állapotokat is lelkiismeretesen igyekszik megörökíteni, de mindegyre akadályokkal találkozik. Így vall erről útibeszámolójában: „ Már hetek óta tart nehéz munkám. Régen visszafordultam volna, ha lett volna hová s ha a kötelességteljesítés erőt nem adott volna. Látni és megörökíteni mindent. De egy napon megidézett a katonai parancsnokság és úgy találta, hogy olyan dolgokról is írok, amikről nem szabad. Irataimat erős vizsgálat alá vették. Ekkor egy magasrangú tiszt felismert, hogy Segesvárt királyok társaságában látott, Némay százados, VI. Corps-com. felhívta fivéremet, Kamenyitzky Árpádot, aki mint főhadnagy, a 37. honv. hadosztálynál híradó referens volt, aki szintén igazolt és így komolyabb kellemetlenségem nem lett, de két órán belül el kellett távoznom. Katonai autón, csikorgó hidegben vágtunk neki a Hargitának. Minden téli felszerelésem az a csuklyás zöld lóden köpeny, melyben a vasvárban laktam.

Huszár Károlynak igaza volt. Túlléptem azt a határt, melyre a Sajtóhadiszállás engedélye szólt. Meg kell említenem azt is, hogy erdélyi utamban mindenütt emlegetik Szadeczky Kardos Lajos történetírót, ki előttem haladva, tudományos szempontból írja meg a dolgokat: Erdély sorsát.

A sár hígan és vígan folyik az utakon. Az autók széles kerekei alatt úgy hullámzik, mint egy szürke tenger. A soffőr mellett megszárad a cipőm. Nekiszaladunk a Hargita tetőnek. Tarka emberkeverék mindenfelé. Csinos zubbonyos orosz foglyok törik a követ az országutakon. Nagy báránybőrsapkás oláhok és furcsa kalapos olaszok hányják a sarat. Az antant emberei mind összetalálkoztak a székely Kárpátokon. Itt már tél van. Az autó prüszköl, zihál, liheg, sípol, de nincs ereje. Kemény láncot vetnek a kerekeire, csak úgy tud kikapaszkodni a síkos, jeges hegyoldalon.

A Hargita-tetőn átvonult a sereg. Halott fenyőfák pihennek az erdőben. Némelyik derékban roppant ketté, a másik szilánkokban hullott szét. Gránátok szava zavarta meg a hegyek csendes világát. Mindenfelé lövészárkok. Mint valami szelid csatornák hálózzák be az erdőt. Hollandiában láttam csak ennyi csatornát, melyen a tenger vize ide-oda sétált, akárcsak a hólé a Hargitán.

Az utak mentén leégett házak. Hamu és korom itt az erdőben is. Fehér hó és fekete korom. A béke és a gyász színei. Egyformán erős mind a kettő, egyik se tudja elfödni a másikat. Fehér hajú, fáradt öregek jönnek szembe. Ha fiatalon, könnyelműen jönnének, nem fájna úgy a látásuk. Olyan szomorú öregség ez, mit ezek az emberek értek.

Most jönnek az idegenből, ahol keserű volt a kenyér és most mennek a szülőföld felé, ahol még keserű se várja őket.”

*

Utóirat:

Készül a csíkszeredai világháborús emlékmű 

Csíkszeredában az elmúlt napokban, a Millenniumi templom és a Szent Kereszt templom közötti füves terecske közepén, némi késlekedés után, felállítani készülnek a város első világháborús hőseinek emlékoszlopát. Száz évvel ezelőtt Csíkszereda jelentéktelen kis település volt a vidéken, az őt körülvevő helységek – Csíkzsögöd, Csíktaploca, Csíksomlyó – jóval népesebbek voltak a megyeközpontnál, s valamennyiben jó ideje, hogy megépültek az illő emlékoszlopok. Csíkszereda most jutott arra a pontra, hogy közadakozásból egy ilyen igényes munkálatot finanszírozhasson. Mikor e sorok születtek, éppen az emlékoszlop környékét rendezték, a háborúban elesett helyi lakosok névsorát festették fel a város címerét is tartalmazó kőoszlopra. A lajstrom több mint száz nevet tartalmaz, s hosszas kutatás eredményeként állt össze – 2006-től gyűjtötték hozzá az adatokat.

A vidék egy évszázad után is igyekszik megbecsülni mindennapi hőseit.

Összeállította: Cseke Gábor / Készült az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete számára

Bukaresti háborús forgatókönyvekről – 1914-1916

Lucian Boia újabb értelmezési vihart kavart

Idén áprilisban jelent meg Lucian Boia Primul Razboi Mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretari (Az első világháború. Ellentmondások, paradoxonok, újraértelmezések). Humanitas, 2014 című könyve, s azonnal nagy vitát váltott ki a román olvasókból. Természetesen, a más nemzetiségű olvasókat se hagyta hidegen...

Az ok: a könyv néhány olyan, sarkalatosan új és merész megállapítást tartalmaz a modern Románia megteremtésének körülményeiről és pillanatáról,  amit eddig még senki sem fogalmazott így meg. Nem csoda, ha a történészt riporterek egész hada vette ostrom alá, de mi most csak egy interjújával foglalkozunk, amelyet április közepén adott a Gandul c. napilapnak. És az sem véletlen, hogy a kérdésről megszólaló magyar sajtó üdvözölte az újabb látványos mítoszrombolást...

Mielőtt a beszélgetésre térnénk, lássuk, melyek a könyv ama passzusai, melyek a riporter, Andreea Ofiteru szerint sokaknál a leginkább „kiverték a biztosítékot”.

Természetesen, a románok etnikai alapon igény tarthattak (ahogy azt meg is tették) Erdélyre (a román lakosság többségben él ott), történelmi alapon viszont nem. A magyarok megvádolhatók azzal, hogy elnyomták vagy hátrányosan megkülönböztették őket, azzal viszont nem, hogy valamikor „ellopták” tőlük Erdélyt.

Vajon az 1916-os háborúba lépés mögött beszélhetünk-e egy valamennyi román által támogatott nemzeti eszményről? Ez sok vitára adhat okot. A románság többségét, a parasztokat (a lakosság 80 százaléka), illetve az írástudatlanokat (60 százalék) egész más gondok-bajok foglalkoztatták, netán még a nemzeti eszményről sem hallottak. Ez csak a közvéleménynek egy jóval szűkebb rétegében jelentkezett, olyanokban, akik némi műveltséggel rendelkeztek és több-kevesebb érdeklődést mutattak a közügyek iránt.

A németbarátok azon  véleményen voltak, hogy Románia számára jóval fontosabb Besszarábia felszabadítása, míg Erdély még várhat a megfelelő, feltehetően nem túl távoli pillanatra, mikor is a kettős monarchia vagy radikálisan újrarendeződik, méghozzá egyenlő népek szövetségeként, vagy részeire hull, s ezáltal megvalósul az Erdéllyel történő hőn áhított unió is.

[Erdély] Sohasem tartozott Romániához vagy az 1857-ben őt alkotó valamelyik fejedelemséghez. Államisága tekintetében Magyarország része lett, majd amikor Magyaroszág meg is szűnt önállónak lenni, vezető rétege és államszervezése révén  úgy lépett föl mint a régi magyar királyság része.

Végső soron, [az erdélyi románok] akarták-e az uniót Romániával. Mondjuk, hogy igen, viszont nem jobban, mint egy megreformált Habsburg birodalmon belül megmaradni. A Romániával való egyesülés egy virtuális történelem része volt, egy lehetséges, ám ködös fejlemény. Gyakorlatilagg az erdélyi románok nemzeti mozgalma nem is a Romániával való egyesülésre törekedett, hanem szigorúan kezdetben az erdélyi autonómia megteremtésére, mjd a Magyarországon belüli teljes jogegyenlőségre.

Most pedig lássuk az interjút (amelyet némi rövidítéssel közlünk):

Az első világháborúról szóló könyvében két lehetséges forgatókönyvről is szól Románia részvételével kapcsolatban. Mi történik, ha Románia nem áll az Antant oldalára és semleges marad?

Három lehetséges forgatókönyv jöhet szóba: egyik a valódi, ami be is következett – Románia az Antant oldalán, Anglia, Franciaország és Oroszország mellett, Erdély és Bukovina felszabadításáért, elcsatolásáért, megszerzéséért, nevezzék, ahogy akarják. A másik forgatókönyvben Románia a Központi Hatalmak – Németország és Ausztria-Magyarország – szövetségese, elsősorban Oroszország ellen, Besszarábia megszerzéséért. A harmadik fogatókönyv Románia semlegessége lett volna, s a háború vége felé az is kiderül, mi a helyzet és mi lesz azután... Igaz, sose tudhatjuk, mi történik akkor, ha másként alakulnak a dolgok. Ez az egyetlen történelem, ezt ismerjük. Ezen túl csak feltételezéseink lehetnek... Románia mindvégig megőrizhette volna semlegességét, s nem  kell annyi áldozatot hoznia, amelyek a számára iszonyúak voltak. Románia igen sokat veszített, ha az elesettek számát a lakosságéhoz viszonyítjuk, százalékosan többet, mint amekkorák Németország vagy Franciaország veszteségei. Ezek négy és fél évi háborúskodása Románia másfél éves hadviselésének fel meg. A háború végén Romániának sértetlen hadserege maradt volna. És ha a nagyhatalmak széthullanak, ahogyan az osztrák-magyar állam, illetve  Oroszország szét is estek, Románia háborús részvétel nélkül is megszerezhette volna  Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát. Lehetőségről beszéltem, nem pedig arról, hogy így is történt volna, mi csak azt tudjuk biztosan, ami megtörtént, történelem csak egy van...

Olyan körülmények között maradhatott-e volna Románia semleges?

Igen, bár nyomást gyakoroltak rá. Németország és Ausztria-Magyarország már beletörődtek volt, hogy Románia semmiképp sem áll az oldalukra, ezért aztán a Központi Hatalmaknak a leginkább a román semlegesség felelt meg. A nyugatiak szívóskodtak, főleg a franciák és a britek, de hát ez csak nyomásgyakorlást jelentett, nem kötelezhették háborúba lépni az országot. Románia, pontosabban a Ionel Bratianu vezette liberális kormány azért vállalta fel a háborút, hogy kivehesse belőle a részét, hozzon némi véráldozatot, hozzájárulva a Központi Hatalmak legyőzéséhez, ami Erdély megszerzésének tétje volt. Ami Bukovinát illeti, két forgatókönyv is létezett, miután Ausztria-Magyarország ellen szálltunk harcba, bár Ausztria is értésünkre adta volt, hogy Bukovinát Romániának ajándékozná, amennyiben a Központi Hatalmakat választja. Bukovinát tehát így is, úgy is megszerezhetük volna. A választás tehát Erdély és Besszarábia között történt... A fontos az volt, hogy akikkel tartunk, győztesek legyenek.

Manapság megteheti-egy ország, hogy semleges maradjon ez konfliktusban? Hogy balkáni Svájcként lépjen fel?

Helyzettől függ, hiszen jól tudott, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát...

Ugyancsak az első világháborúról szóló könyvében állítja, hogy az erdélyi referendum nem tartotta tiszteletben napjaink demokratikus elveit. Kifejtené ezen állítását?

Kijelentésem nem annyira sarkos, miként ön fogalmaz... Az első világháború végén meghirdették a nemzetek önrendelkezési jogát, nemzeti államok létrehozására az egykori birodalmak romjain... Népszavazást csak végletes esetekben tartottak, ott, ahol a népességkeveredés nagyfokú volt és egyik se ért el nyilvánvaló többséget... A területet legtöbbször a többségi népességnek ítélték oda – Erdélyben a románok nyilvánvalóan többségben volak, de a többiek se voltak kevesen. A románság aránya ötvenvalahány százalék volt akkor, a többi kisebbségé negyven valahány. Többségben mindenképpen a románok voltak.

Állításom nem csupán Erdélyre, más területekre is érvényes. Vagyis nem létezett referendum.  Gyulafehérvári Naggyűlés a románság képviselőinek tanácskozása volt. Ahol megnyilvánult Erdélyből az ötvenvalahány százalék román, de nem mondtak véleményt a magyarok, a németek és a többiek... Ha lett is volna egy népszavazás, az eredmény ugyan nem annyira egyöntetű, mint Gyulafehérváron volt, de szintén a románok javára dőlt volna el a kérdés, és Erdély ezen az alapon csatlakozik Romániához...

Amit még állítottam, hogy 1914-ig az erdélyi [román] nemzeti mozgalom célkitűzései közt nem szerepelt a Romániával való egyesülés. Az erdélyi románság nemzeti mozgalma eredetilg a XVIII. században indul meg... És senki se állíthatja azt, hogy a XVIII. században az egyesülés céljáról egyáltalán beszélhetünk. Már csak azért sem, hiszen Románia akkor még nem is létezett, volt viszont két, nem túl szerencsés helyzetű, török uralom alatti fejedelemség... Az első világháborúig azonban a nemzeti mozgalom célkitűzése az osztrák-magyar birodalomban élő románság jogegyenlősége volt; vagy Erdély autonómiája, vagy egyenlőség minden tekintetben, autonómiával vagy anélkül. Konkrétan az Erdéllyel való egyesülés az 1914-es pillanathoz kötődik, amikor a valóságban is megjelennek az ehhez fűződő elképzelések. Addig beszélhetünk egy álomról...

Könyve történelmi értelmezése vitákat szült, és egyesek szerint nincs miért feszegetni, hogy kié Erdély...

De ki az, aki ilyesmiket kérdez? Nincs itt semmi kétség! Nyilvánvaló, hogy Erdély Romániáé.. Úgy vélem, közvetlenebbül, higgadtabban, túlzások nélkül kell tárgyalnunk a történelemről, anélkül, hogy mindenféle mítoszokhoz folyamodnánk, bizonyos jogainkat igazolandó, amikkel mindenképpen rendelkezünk. Vagyis, Erdély ma 80 % románt és 20 % magyart jelent. Mondhatja-e valaki, hogy Erdély nem döntően román, hogy nem tartozik Romániához, vagy hogy ezután nem tartozik hozzá? Ez a probléma egyáltalán föl se vetődik...

*

Lucian Boia érdekes taktikát alkalmaz, valahányszor a román történelem egy-egy sarkalatos kérdésében mondhatni különvéleményt jelent be. Előbb nyíltan, néhány keresetlen mondattal fölvázolja a tényállást, majd kifejti, megmagyarázza. „Előzetesei”, sajtóban közzétett munkahipotézisei arra jók, hogy részben fölcsigázzák a közvélemény figyelmét, részben hozzá is szoktassák a kánontól való eltéréshez. Aztán, amikor megjelenik a mű, abban már a letisztult megfogalmazások kapnak helyet. Amelyek a maguk során ismét csak indulatokat ébresztenek, s újabb szelidítő magyarázatok elindítói...

Így történt ez Az első világháború... c. munka esetében is. A mű kelentkezéstörténetéhez és eszmeköréhez ugyanis hozzátartozik az az interjú is, amit ez év elején Boiával a Deutsche Welle rádió készített (forrás: EuroCom – Romániai Sajtófigyelő /  2014, február 8.), s amelyben a történész részletesen beszél készülő munkájáról, az abban alkalmazott újszerű értelmezéseiről. Már ekkor világosan leszögezte, hogy ideje visszafogni ebben is a már bevett mitologizálást, s a nagy háború centenáriuma jó alkalom egy közös európai történelem megfogalmazásának kísérletéhez: „Európa Európát jelent, de ugyanakkor – és talán még nagyobb mértékben – minden egyes nemzet, vagy minden egyes európai állam történelmét is jelenti. Mindenkinek megvannak a maga gondjai, de a saját előítéletei, saját mitológiái. De meg kell kísérelni, ha azt akarjuk, hogy legyen egy Európánk. Kell legyen európai történelmünk is. Nem lehet egy olyan Európánk, melyben együtt haladunk, amikor a jelenről és a jövőről van szó, de teljesen szétválunk, amikor a múltról. Meg kell keresnünk egy egyensúlyi pontot...”

Programként ez jól hangzik, de miként valósítható meg? Ez itt a kérdés – s a továbbiakban Boia példát ad arra, hogy mennyit kell lehagynia egy román értelmiséginek nemzeti beidegződéseiből ahhoz, hogy reálisabb fényben tűnjön fel a román-magyar történelem olyan kényes fordulópontja, mint az I. világháború és Erdély. A kérdésre, hogy a francia–német példából kiindulva meg lehetne-e alkotni egy közös román–magyar történelmet, vagy még mindig túl erősek az előítéletek? Ezt válaszolta: „Nem. Az előítéletek itt, a románok és a magyarok között, sokkal nagyobbak. Olyan komplexusok, olyan frusztrációk vannak, melyek a francia–német esetben nem voltak. A franciák és a németek között volt ellenségesség, de ez egyenlő felek közötti mérkőzés volt. Míg a románok évszázadokig alárendeltjei voltak a magyaroknak; aztán a magyarok egy olyan országban találták magukat, ahol uraltaknak és peremre szorítottaknak tekintették magukat.”

Első lépésként Lucian Boia azt mutatja meg, hogyan lehet objektíven mérlegelni például Románia világháborús mérlegét, amiből nem csak a felhőtlen öröm sugárzik vissza...

„A látszat az, hogy [Románia] győztesen került ki belőle. És a valóság egy része tényleg ezt is mutatja. De ahogy azt a későbbi történelem bizonyította, ez nem volt teljesen így... Azok, akik úgy döntöttek, hogy az Antant mellé kell állni – és ők győztek – az Erdéllyel és Bukovinával történő nemzeti egyesítést tartották szem előtt. Létezett egy másik oldal is, az úgynevezett németbarátok, akik nem voltak kevesen a román elitben, vagy akár a politikusok között is és akik úgy vélték, hogy a cél inkább Besszarábia kellene legyen, nem Erdély. Besszarábia is román terület volt, ugyanolyan román, mint Erdély, sőt, Románia történelmi jogai megalapozottabbak voltak, tekintettel arra, hogy 1812-ig Moldvához tartozott. A románok helyzete nagyobb veszélyben volt Besszarábiában, egy autokrata Oroszország, egy cári Oroszország körülményei között, mint Magyarországon, mely az összes, románokkal szemben diszkriminatívnak tekintett viselkedések ellenére, mégiscsak jogállam volt. A helyzet jobb volt az erdélyi románok számára – még ha nem is volt nagyon jó. De jobb volt, mint a besszarábiai románoké. És akkor összecsapott a két tábor – azok győztek, akik Erdély felé tekintettek. Erdélyt jobban akarták, mint Besszarábiát, ez az igazság.

És ez egy fogadás is volt, amit a két tábor kötött a háború győztesét illetően. Úgy esett, hogy az Antant nyerte meg és akkor Romániának is kijutott a maga része a győzelemből. Sőt, még ennél is többet: Románia első világháborús részvétele paradox volt, főleg a Romániával kapcsolatos következményeit illetően. Románia elvesztette a háborút, de a szövetségesei megnyerték és így Románia nemcsak Erdélyt és Bukovinát, hanem Besszarábiát is megkapta annak következtében, hogy az első szakaszban, mielőtt ő maga elvesztette volna a háborút, Németország legyőzte Oroszországot. Oroszországban forradalom tört ki, Oroszország kilépett a háborúból, szétesett és így Besszarábia egyesült Romániával.

Romániának, ahogy azt Petre P. Carp (a németbarát tábor vezetője, aki a Központi Hatalmakkal akart szövetséget kötni és be akart lépni az Oroszország elleni háborúba) a végén, amikor a szemére vetették a hibás döntését, mondta, „akkora szerencséje van, hogy már nincs is szüksége politikusokra”. Ez Románia nagy szerencséje volt. Amit nem vettek figyelembe, az az utólagos biztonság kérdése volt – Romániáé és az egész közép-európai térségé. Ausztria-Magyarország szétesésével nagy hatalmi űr keletkezett. Persze, megjelentek mindezek a többé, vagy kevésbé nemzetállamok, de ezek túl kicsik voltak; képteleneknek bizonyultak arra, hogy a külső támadásokkal szemben biztosítsák a védelmüket. És tudjuk, hogy mi történt a második világháború környékén és alatt.”

Senki se állíthatja tehát, hogy Lucian Boia nem készítette föl kellőképpen saját nemzete közvéleményét a tőle várható értelmezési fordulatra. Az alternatívák ismertetése és mérlegelése révén közelebb visz bennünket az emberarcú politizáláshoz, mintegy azt üzenve: bármilyen döntéseket, jókat vagy téveseket, mindegy, hoztak a múltban politikusaink, mégis csak emberek voltak, nem pedig szentek vagy gonosztevők... Ezek után, riporteri kérdésre („Ha a császári-királyi birodalom több jogot adott volna a népeknek, akkor fennmaradt volna Ausztria-Magyarország?”), a történész elérkezik a mítoszrombolás eddigi legvégsőbb határához: „Az én válaszom az, hogy igen. Persze, nem tudjuk pontosan, hogy mi történt volna... Ezek csak feltételezések, csak hipotézisek. De azt hiszem, hogy ha a különféle nemzetiségek teljes egyenlőséget kaptak volna, ha Ausztria-Magyarország valami mássá, ha egyenlő népek nagy konföderációjává vált volna, akkor azt hiszem, hogy a Habsburg monarchia természetes módon fennmaradt volna és egy jövendőbeli Egyesült Európa magja lehetett volna. Persze, ez végül utópiának bizonyult. De így is történhetett volna...”

A könyv megjelenésekor a ziuadecluj.ro portál néhány román történész véleményét is kikérte Lucian Boia munkájáról. Ottmar Trasca például nyereségnek könyvelte el, hogy kollégája új szemléletet hoz az ellentmondásos történelmi korok leírásában. Ion Novacescu azonban nevetségesnek tartotta, hogy Boia négy évvel a nagy egyesülés centenáriuma előtt vitatni kezdi a Gyulafehérvári Nagygyűlés legitimitását. "Megvalósult a román egység, és ez egy letagadhatatlan történelmi tény" – s már-már azt is kihallani belőle: kell-e ennél több?

Lucian Boia munkásságával mindegyre azt példázza: igen, ennél jóval több kell a kölcsönös megbékéléshez.

Cseke Gábor

*  

Az írást a maszol.ro Kisebbségben mellékletének szántam, ahol némi rövidítéssel meg is jelent.