Vasárnapi promenád (1)

Pusztai Péter: Hány az óra?

Jó ideje felhagytam a rendszeres publicisztikai tevékenységgel. Magamban bántam is, meg nem is, igazából könnyebbséget jelentett számomra, de néha azért úgy éreztem, hogy bennem reked az azonnali mondanivaló, amit másként nehéz lenne kifejezni. Pár hete arra gondoltam, újra felveszem a kesztyűt és vasárnap reggelente a Káfé főnix számára egy-egy jegyzetet szállítok - ha nem is világrengető kérdésekben, de olyanokban, amik foglalkoztatnak engem. Mára már összegyűlt néhány, s szinte maguktól rendeződtek a fent összefoglaló cim alá. Ha netán folytatom és újabbak adódnak, még jelentkezem itt, hasonló cim alatt.

*

Nem stimmel…
                                     Mottó: Az élet néha túlontúl tökéletes. Néha meg nem. Olyankor úgy érezzük: valami nem stimmel.

* „Pataki mamája behívta őket, hogy kapjanak be egy-két képviselőfánkot, amit éppen akkor vett ki a sütőből.”A mondatot bizonyos Tibor Fischer írta le A béka segge alatt (ford. Barth István, Magyar Könyvklub, 2005) című regénye 32. oldalán. A szerző 1959-ben Stockportban született, miután kézilabdázó szülei 1956-ban disszidáltak és Angliában telepedtek le. Tibor Fischer Londonban nevelkedett, Cambridge-ben tanult, 1988-1990 között Budapestről tudósította a The Daily Telegraph-ot. Amúgy sikeres regényíró (Man Booker-díjat is kapott), idézett regényét édesapja élettörténete ihlette, s 1993-ban a Granta irodalmi folyóirat a húsz legjobb fiatal angol író közé választotta. Fenti mondata azt sejteti, hogy szerzője nem túl otthonos a konyhaművészetben. A képviselőfánknak ugyanis csak a burkolatot jelentő tésztája készül sütőben, amit előbb jól lehűtenek, felvágnak, majd hidegen töltik meg vaníliakrémmel és tejszínhabbal. És csak utána kapják be – de akkor nagyon.

* „Elérkeznek a Fő utcán lévő trafikhoz… Attila bemegy az üzletbe. Jolán nem, de az ablakon keresztül látja (könyvének 451. oldalán írja), hogy öccse sokáig válogat, azt hiszi, szivarosdobozban matat, mert időnként szívesen gyújt szivarra. Most figyeljünk: ‘Másnap mondotta a trafikos, hogy zsilettpengét vásárolt. Pedig nem volt borotváló készüléke; eldugtuk.’ Miért kellett másnap eldugni a zsilettpengét, amikor már aznap este halott volt?!” Részletet olvashattunk dr. Garamvölgyi László Hogyan halt meg József Attila (Pallas Antikvárium Kft, 2001) című munkájának 133-134. oldaláról. Az Országos Rendőr-főkapitányság egykori újságíró-szóvivője végig azt bizonygatja könyvében, hogy József Attila egyszerű közlekedési baleset áldozata lett, az öngyilkosságot a halála utáni ködösítések és félremagyarázások állították be. Minden apróbb-nagyobb ellentmondást felleltároz tétele igazolásához, ám az idézett esetben buzgóságának áldozata lesz; öccséről szóló közismert könyvében József Jolán ugyanis csupán azt állítja: nem volt borotváló készüléke, mert eldugták. Nyilván, nem a zsilettpengét, hiszen arról nem tudtak a halála előtt. Csak a készüléket… (Persze, mint a “végeredményen” látjuk, hiába…)

* A napi postát veszem ki tömbházunk bejáratánál, a postaládából. Egyik szomszédom, kifelé haladtában, bizalmasan hozzám hajol: – Most halt meg az apósom. Fél órája, hogy kiszenvedett... Úgy hangzik az egész, mint egy hétpecsétes titok, amiről nekem nem is volna szabad tudnom, de ő azért mégis elárulja nekem. A meglepetéstől lemerevedek, majd hogy gépiesen azt nem mondom: „Szívből gratulálok!” – de szerencsére már nincs kinek; a szomszéd azóta messze jár…


Családi dolgok
                     Mottó. A költőknek, íróknak is van családjuk. És ők is szeretnek, mint mindenütt az emberek. Csak talán egy kicsit másként… Vagy mégsem?

* Nyáry Krisztián kommunikációs szakembert, kiadót és irodalomtörténészt ma már az egész magyar nyelvterület ismeri. Így szerettek ők cimű, a Facebookon indult, majd könyvvé terebélyesedett, két kötetes képeskönyvében az irodalomtörténetnek nem a komoly, inkább a “családi” oldalát mutatja – az írói-költői szerelmeket, érzelmi kapcsolatokat, szikár kis történetekbe csomagolva. Nem olyan régen Erdély több helységét is fölkereste, ahol rajongó olvasói várták és itták szavait. Sűrűn szabadkozva igyekezett elhárítani a felé áradó elismerést: tudja, hogy ez nem az ő személyének, hanem a közönségnek kedves intimpistáskodásnak szól. Szeretünk belenézni az ismerőseink, kedvenceink  magánéletébe, még akkor is, ha az úgymond nem ránk tartozik.
Én a csíkszeredai találkozóra jutottam el, a vendég itt sem úszta meg kérdések nélkül. Előadása után mindjárt nekiszegezték: mit tud Móricz Imréről? S a vendég, alaposan képzett mindentudóként már mondta is: az csak az irodalomtörténet megszépített változata, hogy Csibe – hivatalosan Littkey Erzsébet – egyszerűen a Móricz Zsigmond fogadott lánya lett volna. Igazából az író naplójából derül ki, hogy jóval több volt köztük az apa-lánya viszonynál.
Megismerkedésükről is többféle történet kering. A “hivatalos”: az író öngyilkosságtól rántja vissza a lányt a budapesti Ferenc József hídon. A mendemonda: Csibe nézte ki magának a gyakran arrafelé sétáló férfit. Találkozásuk után egy órával szállodába mentek, ahol reggelig együtt maradtak.
Az írónál 37 évvel fiatalabb Csibének Imre nevű fia is született, akit Móricz a maga nevére íratott. Másfél évig éltek együtt, hármasban – anya, apa és fiuk -, majd az író halála után, Imre nevelőszülőkhöz került…

2013-ban így emlékezett vissza ezekre az időkre Móricz Imre: “Anyám később magához vett, ám mikor a nevelőapámat ‘Apunak’ szólítottam, félrehívott, és azt mondta: ne hívd őt így, mert a te apád Móricz Zsigmond.” Nyáry Krisztián szerint a nem teljesen tisztázott titkokat mindig úgy kell hagyni, ahogy vannak. Tény, hogy Móricz Imre, aki gépészmérnök lett, nagyon hasonlít az íróra, csak a két jellegzetes Móricz-bajusz hiányzik róla…

* Ma is úgy tudjuk: Ady Endrének nem volt egy szál utóda sem. Se Csinszkától, se mástól… Pedig a két világháború közötti újságirás neki is tulajdonított egy Csucsán született törvénytelen gyereket. Erről a jeles genetikus, Czeiczel Endre is ír a Kortárs 2000/7. számában (Ady Endre családfájának és sorsának értékelése). “ A csucsai legenda szerint 1917-ben született egy fia a falubeli mosónőjüktől, aki Benamy Sándor szerint: ‘Gyönyörű teremtés volt, csupa női titok, hamisság!’ A fiú a Csucsai Péter nevet kapta, és Ady barátja, a költő Octavian Goga (a későbbi miniszter) nevelt fiaként nőtt fel. Goga volt ugyanis a csucsai vár későbbi tulajdonosa… Állítólag maga Ady is beszélt e fiáról barátainak. A fiatalember költészettel nem foglalkozott, a nőkkel annál inkább… A II. világháború után traktorosként, majd később kétkezi munkásként tartotta el magát. Mindezek azonban – szemben Léda magzatával – nem bizonyítják Ady Endre apaságát. Sőt, jogos feltételezni termékenységi zavarát, amit fiatal korában szerzett és későn kezelt kankójára visszavezethető mellékhere-gyulladása okozhatott.”
A legendát hivatalosan Benamy Sándor újságiró vitte a köztudatba, aki emlékírásában (A XX. században éltem, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966) elmeséli találkozását a titokzatos csucsai fiúcskával (“A kastély kertjében éppen lemászott az egyik fáról egy gyerek, s amikor a földre ért, és ránézte m, mintha Adyt láttam volna a gyermekarcban…”) s töredelmesen bevallja: “A legnyomósabb, élő érvet meg is leltem: magát a fiúcska anyját, Brudasca Anikót, aki szobalányként szolgált a fiatal Ady-házaspárnál… Olyan nyílt célzásokat szegeztem neki, amelyeke4t meg kellett hogy értsen. Egyenes választ azonban nem kaptam tőle. Csak – mosolygott… Bevettem magam a csucsai kis vasúti indóházzal szemközt az emeletes szállodácskába, ott rögtön megirtam s világgá röpitettem különös találkozásom hirét.” A felfedezést többször is felkapta, majd cáfolta a magyar sajtó, míg Benamy Sándor gyakran ki-kiutazott Csucsára, “hogy ellenőrizzem ‘gyermekemet’, aki – ma már félek – talán csakugyan inkább az én szüleményem volt, mint az Adyé.”
Ezek után érthető, hogy az irodalomtörténet azon is morfondirozik, s különféle írott dokumentumok értelmezése után kutat, hogy az Ady-féle házasságban Csinszkából egyáltalán asszony lett-e, avagy szűzen élte túl ama különös házasságot…


Mi folyik a csapból?
                                         Mottó: A legjobb, ha friss, tiszta, egészséges ivóviz. De sajnos, ez sokszor nincsen igy. előfordul, hogy kampányok zubognak elő a csapból, s olykor döbbenten vesszük észre, hogy mi magunk…

1956 hat évtizedes emléke úgy vetült ennek az esztendőnek az elejére, mint szikrázó hóra a téli fasor árnyéka. Mégis az történt, hogy sokan csak akkor vették ezt észre, amikor már a hat évtizedes esemény évfordulója az ablakon kopogtat. Ezért aztán most úgy tűnik: minden vízcsapból ’56 csorog.

Ma éppen október 23-át írunk. s a marosvásárhelyi Somostetőre a környezetvédők hulladékgyűjtő akciót időzítettek. Mikor ezt a marosvásárhelyi rádió annak rendje s módja szerint beharangozta, felháborodott betelefonáló tiltakozott: micsoda dolog, a magyar forradalom emléknapján ilyen prózai foglalatossággal múlatni az időt! Szégyen-gyalázat…
Ilyesmit hallván, úgy érzem: megáll az ész. Vagy mégsem?

1956 pedig tovább csordogál a csapból, méghozzá teljes joggal.
Október 20-án, a vásárhelyi rádió Naprakész adásában egykori ötvenhatos elitélteket – személy szerint Dávid Gyula irodalomtörténészt, szerkesztőt, illetve Varga László nyugalmazott református lelkészt, mindketten jócskán túl a nyolcvanon – szólaltatott meg. Mit is tehet mást egy emlékműsor? Kérdezi a még életben maradottakat. Akikről rendre kiderül, hogy mind jobban fogyatkoznak. Dávid Gyula mondta: a közvetlen tanúk közül az utóbbi időben nagyon sokan elmentek. Megkérték, hogy a Kolozsváron született, vagy ott élő 56-osok 30-40 nevet tartalmazó listájáról nevezze meg a még élőket. Az eredmény: 4 személy, közülük is egy kiköltözött Sztánára, s a fennmaradt három közül – “én vagyok az, akit ilyen flottul elő lehet rángatni, amikor emlékezni kell”.
Erről van szó: megtalálni a még élő emlékezőket. Akik régen is csak azt mondták, ami a meggyőződésük, és ma sincs szándékukban változtatni a vallomásukon. Nehéz, már-már gyötrő teher lehet, ha az ember slágernek érzi magát, mert kedvenc lemez módjára mindig ugyanarra a pódiumra invitálják. Nem csoda, ha Dávid Gyula igy búcsúzott a riportertől: “Örvendek, ha emlékezésemmel segíthetnek azoknak, akiknek szükségük van 56 emlékére. És egy kicsit szorongok is, amikor minden vízcsapból én folyok ki.”

Ötvenhat – mint sorsunk fölött virrasztó gondolat – sokféle alakban tűnik fel. Egy régi fotón, egy szobron, egy siremléken, egy olvasmányon.
Schifferné Szakasits Klára Holtvágányon cimű emlékezését olvasom (Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1987). Az asszonyét, akit apja – a demokratikus Magyarország második elnöke – és férje koholt vádak alapján történt letartóztatása után, öt kicsi gyermekkel Debrecenbe deportálva ténylegesen is számkivetnek, és aki 1956-ig kegyetlenül vívódik az eszme és valóság kiáltó ellentmondásait átélve, a mindennapi élet rámért nehézségeivel. Ezt írja, hiteles tanúként, az ötvenhatos “olvadásról”:

“Ötvenhat nyarán sokszor gondoltam arra, hogy mennyiféle érzés lakozik az emberekben. Hogyan tudják változtatni jó és rossz arcukat, hogyan tud megférni egy emberben többféle énje. Az egykori hideg, elutasitó arcok mosolyra derültek, és a korábban néma ajkak csodálkozva nyíltak ki, és sürgetve kérdezték: hogy is volt? Hol is voltatok?… Majd az eddig zárt ajkak elkezdtek mesélni, igazolni önmagukat. Beszéltek a szorongásról, az elszenvedett sérelmekről. Beszéltek, meséltek, mi csendesen hallgattuk őket. Sokszor úgy éreztük, hogy tőlünk várják el, hogy sajnáljuk őket.”
1956-ban nagyon sokan felébredtek. Hogy aztán újabb és újabb álmokba merüljenek…


Csak írni, csak írni…
                                        Mottó: A tényekkel soha nem volt bajom. Legfeljebb csak a móddal, ahogyan szembesítettek velük.

Cselényi Béla élete, évtizedek óta, benne lüktet kitartó szorgalommal születő verseiben. Naponta olykor két-három verssel is honorálja azt a figyelmet, amit néhány tucat “előfizetőjétől” (villanypostán juttatja el hozzájuk a napi termést) elvár és nagyjából meg is kap. Rossz, nyugtalanító az a napom, amikor Bélától nem érkezik legalább egy haiku, vagy éppen egy szánom-bánom szolgálati közlemény, amelyben olykor bocsánatot kér, amiért versírás közben elaludt a fotelben és az idő illetéktelenül magával csalta az ihletet, lenyomozhatatlan bolyongásában…

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy a Cselényi-féle költészetben sorsdöntő cezúra állt be: egyik napról a másikra – sőt, talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy egyik pillanatról a másikra – leépítették. megköszönték (vagy meg se) eddigi fáradozásait és megmutatták neki az ajtót. (Mintha nem tudta volna jól, hol kell kimenni onnan, ahol fölösleges tehernek érzik az embert…)

Az azóta küldött költeményei nem pusztán rezignáltak: egyenesen kijózanítóak. Olyanok, mint egy-egy hideg zuhany, amely visszatereli az embert a való világba. Abba, amelyet költeményeket írva, nagy szorgalommal szublimál. Alant olvasható “bordal a nyugtatóhoz” című verse fordulópont a Cselényi-féle költészetben. A keserű kényszerhelyzetből egycsapásra, a szemünk előtt felismert előnyt kovácsol: az írás és az irodalom kitáguló horizontját, lehetőségeit veszi észre ott, ahol a sértettség csupán mellőzést, kisemmizést, embertelenséget, bunkóságot lát. Cselényi Bélával nagy igazságtalanság történt, ezt nem szabad elfelejtenünk, de milyen jó, hogy ezt ő most nem igy interpretálja, hanem felismeri az általa nyert szabadságát, amely a kényszerből egyszerűen ihletet kovácsol.

Csak írni, csak írni, akkor is, ha elnyomja az embert az álom. Az írás belső kényszere olyan, mint a lélegzés kényszere: rá vagyunk kapcsolva az élet tüdejére, és mindent túlélünk, a következő szippantásig…


Ingyen pecsenye
                          Mottó: “Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni…”

A Trump-féle győzelemből nehéz felébredni.
Nem olyan, mint egy rossz álom, amiből valahogy mégis csak létezik ocsúdás.
Ebből ugyanis nincsen.
Nem a győzelem maga az, ami kétségbeejtő, hanem amit a világon széltében-hosszában generál.
Az amerikai elnökválasztás eredményei érthetően, nagyon nem tetszenek egyeseknek.
Mások meg nagyon ujjonganak nekik. 
Kívánom, hogy ez utóbbiak legyenek majd az első áldozatai annak a zűrzavarnak, amit szellemi barátaik majd a fejünkre zúdítanak.
Most kezdem érezni, milyen régimódi ember is vagyok, mennyire megálltam egyfajta társadalmi küszöbön, és hogy az 1989-es “változásokat” pontosan ugyanúgy nem értem, mint annak idején a népi demokrácia hajnalát. Vagyis, amiről azt hiszem, hogy értem, arról rendre kiderül, hogy félreértés.
Vannak, akik a Trump szerencséjének tüzénél ingyen sütögetnék a saját pecsenyéjüket. Még csak pénzükbe se került, s kaptak egy sereg ingyen ötletet és biztatást egy világméretű banditától.
Aki fütyül mindenre, ami rend és rendszer, szabály és erkölcs, viselkedés és jómodor.
Aki akkor és oda lő, amikor és ahová kedve tartja.
Tud viselkedni is, ha akar, könnyen meghazudtolja önmagát, de hinni ne higgy benne, mert csak a szeszélyeire hallgat.
És a győztes arroganciája van a homlokára írva.
Ez az, amit most világszerte szívesen kölcsönlopnának tőle azok, akik ezzel oly nagyon szeretnének élni. És most már nincsenek egyedül.
Van, akinek ez az alak a megtestesült demokrácia. Akinek a demokrácia maga az a tény, hogy egy ilyen alakot a föld megtűr a hátán. Kezd az a gyanú ébredni bennem, hogy senki sem akar igazából jót az emberiségnek, csak saját magának, és ezt most már lassan még csak leplezni se fogják!
A mocskos szájú, illemtől mentes beszédmód nem lesz többé akadály az életünkben – lelkesült be egy közeli erőpolitikus. Azt mondunk, ami a szívünkön. Meg a szennyes gondolatainkban. Ezt jelenti az, hogy sutba a PC-beszéddel!
Lehet ezután niggerezni, cigányozni, oláhozni, bozgorozni, anyázni, tahózni, digózni, gennyládát kiáltani valakire, köcsögözni – a nagy demokratikus őszinteség nevében.
Hát már megint csak az elnevezések “oldanak meg” mindent?!
Ha elhallgatunk valamit, valamikor attól reméltünk megváltást, ha meg kimondjuk, akkor most attól várunk eredményt. Nem vesszük észre, hogy szavaink így is, úgy is ráfeküsznek a valóságra, elfedik azt, mint a száraz levél a földet, őszi lombhullás után.
És utána?
Olvasok egy kommentárt a sok közül:
“Az amerikaiak 2020-ban megszabadulhatnak Trumptól, nyolc év múlva pedig biztosan lelép. Jogaikra, szabadságukra stabil és ütésálló nyilvánosság, olajozott ellensúlyok, és civilek milliói vigyáznak. Az Egyesült Államokat nem lehet szétverni négy év alatt. A világot valamivel könnyebb.”


Az idő és az óra
                           Mottó: Ha nem tetszik a természet rendje, hozz ellene törvényt!

Bajban a magyar idő… Konzerválni akarják… Egyelőre örökre…
Hogy az órát soha többé ne kelljen előre-hátra állítgatni. Se tavasszal, se ősszel.
Még egy utolsó nekirugaszkodás, aztán a mánusok ott maradnának, ahova legutoljára vittük őket. Március végén.
Ez most egy friss magyar parlamenti kezdeményezés veleje.
A sajtó természetesen nem hagyja szó nélkül. Ha a parlamentben a javaslat nem váltott ki parázs vitát, sőt, bámulatos gyorsasággal halad a maga útján,  majd elrágódnak rajta a tollnokok. Elvégre, ez a dolguk. S még jó is, hogy nem mennek el közömbösen a javaslat mellett.
Mert úgy tűnik, hogy a javaslat maga át sincs gondolva.
Az még hagyján, ha vissza szeretnénk térni az eredeti időszámításra. Amikor a 8 óra valóban 8 óra volt, a maga sajátos, évszakfüggő fény-árnyviszonyaival egyetemben.
Csakhogy…
Lássuk be: a valódi időszámítás nem a mostani nyári órajárás. Mert eredetileg a mostani őszi az, amit valamikor elhagytunk, méghozzá összeurópai szinten, valamennyi energiatakarékosság reményében. A takarékosság megvolt, váljék egészségünkre, most meg a javaslattevő azt szeretné, ha ezt a rendkívüli állapotot állandósítaná a magyar törvény. Mert, ugye, az az előnyösebb, a takarékosabb. És közben alkalmunk volt megtapasztalni, hogy a korai, illetve a kései nyári világosság nem tart örökké, s a dús vacsorának ősszel mindig böjtje van.
Az ide-oda átállás egyúttal mindenféle lelki zűrrel járt. Sőt, a menetrendek előre-hátra igazítása is csupa-csupa kellemetlenség. Pedig az idő digitális mérése folytán, már-már megoldottnak látszott az órák önműködő átállása, legalább is a számítógépes rendszerekben.
Az se mellékes, hogy a most javasolt magyar intézkedés folytán Európa közepén létrejönne egy mesterséges idősziget, amely makacsul dacolna az őt körülvevő, ide-oda hullámzó európai időtengerrel, maga se tudván, hogy miért, annak ellenére, hogy az Európai Unióhoz csatlakozva Magyarország aláírásával szentesítette, hogy beilleszkedik az európai időszámítási rendszerbe.
Közben elhangzanak mindenféle ötletek. Van, aki azt javasolja: csatlakozzon Magyarország inkább az egy órával későbbi, bukaresti időzónához, miáltal jobban orvosolhatná a tapasztalt időzavarokat…
Úgy látszik, a világforradalom eszméjének megbukása dacára nem került le a napirendről a természet forradalmi átalakítása. És az sem világos még, hogy az idő kinek dolgozik…

Közügyekben utazó erdélyi játékmester (Székedi Ferenc)

/Az alábbi írást Székedi Ferenc válogatott publicisztikai írásainak a Magyar Elektronikus Könyvtárba történt gyújteményének végére szántam./

Székedi Ferencet nem könnyű megfogalmazni. Skatulyába tenni meg pláné nem. 
Hiszen már az életútja is atipikus: az egyik legszékelyebb városban - Csíkszeredában - vált érző, gondolkodó és alkotó emberré, annak is az egyik hagyományőrző legszélén, Csíkzsögöd kellős közepén, viszont születése egészen más, távoli tájakat idéz: a Veszprém megyei Nemestördemicet. Meg a huszadik század egyik sorsfordító esztendejét, 1945-öt, amikor egymásnak feszülő birodalmak sorsa dőlt el hosszú időre, s vele együtt a hetvenes években közírói pályára lépett Székedi Ferencé is. Ám, mielőtt elkötelezné magát mára hivatásává vált foglalkozása mellett, automatikából diplomázik a román főváros műszaki főiskoláján. Kacérkodik a tudományos publicisztikával, s kezdeti sikerein felbuzdulva, elszegődik a csíkszeredai napilaphoz, a Hargitához, ahol az újságírás kíméletlen törvényszerűségeinek megfelelően rövid idő alatt mindenessé válik, ami a személyre szóló kellemetlenségeken és hátrányokon túl egyik legfőbb és legbiztosabb iskolája lesz a későbbi szakmai kiteljesedéshez.

Székedi Ferenc igazából az erősen cenzúrázott és irányított kommunista sajtóviszonyok között lett széles látókörű, problémaérzékeny, kiegyensúlyozott, bátor publicista. Ezt a paradoxonnak látszó kijelentést csak az érti meg teljes mélységében, aki maga is átélte a második világháború utáni közép-európai - ezen belül is erdélyi, sőt, székelyföldi! - politikai és társadalmi csapdahelyzetet, amelybe az ott élő magyarság került. Amikor, az egyneműsítésre törő törekvések által semmissé silányított saját intézmények híján, az erdélyi magyarság ügyét a leginkább mindenesként lehetett - sőt, kellett! - képviselni, ahogy azt annak idején Kós Károly a Kiáltó Szó című, Trianont s az általa okozott traumát  lebíró kiáltványában meghirdette.

Székedi kortársaként vallom: aki nem élte át szenvedőleg és cselekvőleg a dogmatizmus, a személyi kultusz, az irányított sajtócenzúra kemény korszakát, az talán képtelen is minden porcikájával érezni a szabadság és az igazság kimondásának a felelősségét s ugyanúgy belesétál a sajtót manipulálni szándékozó, azt minduntalan megkísértő hatalmi játékok csapdájába. Székedi Ferenc tanulóévei ma megóvják őt attól, hogy elhomályosult szemmel dicshimnuszok kiötlésével múlassa az idejét, habos semmitmondással, gerinctelen hazudozással töltse ki hátralévő éveit. 

Gergely Tamás: Jönnek a hírek, mennek a hírek...

A romániai rendszerváltás után, jó évtizeddel ezelőtt, az azóta kimúlt (gyakorlatilag: kivégzett, majd kivérezni hagyott) Romániai Magyar Szó országos kitekintésű szellemi kifőzdéjében szakácskodóként, mindig jó napom volt, valahányszor befutott a laphoz Székedi Ferenc friss jegyzete, kommentárja, amely bármiről szólt is, a felvetett problémák, a rejtett, de a szerző által szókimondóan jelzett összefüggések, az esetek többségében mind-mind a székelyföldi társadalom, az ottani állapotok és viszonyok szövevényes hálójához utaltak vissza. Székedit sok éve annak a szerzőnek lehetett elkönyvelni, és ebbéli erényeiben még nem kellett csalatkoznom, akinek nem kell témát adni, mert amiről ő szólni akar előttünk, az lehet, hogy nem éppen a divatosan és ravaszul manipulált közbeszéd talmi tárgya, de talán éppenséggel az, amiről a közfigyelmet akarják valamiképpen elterelni. Ő nem úgy kommentál, hogy milyen igaza van X-nek és Y-nak, illetve mekkora ökörségeket és eszmei luftokat eresztett meg Z; sosem az üres szalmát csépeli (amiből tudjuk, hogy már csak töreket nyerhetünk, de azt meg minek?), hanem - egyszerűen fején találja a szöget.
Nincsen ebben semmi ördöngösség: Székedi egész egyszerűen többszörösen aktív életet él. Lexikontömörségű életpályája épp hogy elfér az alábbi felsorolásban:

Szerkesztő, műfordító, publicista. 1971-ben a Hargita című lapnál kezdi pályafutását. 
A Hargita Kalendáriumok szerkesztése mellett számos helyi kiadványt ír vagy szerkeszt, több magyarul megjelent természettudományos és műszaki könyvet gondoz. 
A román irodalom számos jelentős alkotójától, például néhai Mircea Nedelciutól műfordít.
1990-ben az RMDSZ felkérésére újraindítja a Csíki Lapokat. 
1992-96: a megyei tanács tagjaként a az emberjogi bizottság vezetője, 1993-ban megindítja a Csíkszereda havilapot, 1994-99 az RMDSZ csíki szenátori irodáját vezeti. 
1994-2006: a Csíki Tv főszerkesztője. 
1994-től a Romániai Magyar Szó munkatársa, 2005-től az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport főmunkatársa, 2006-tól a bukaresti közszolgálati rádió magyar adásának publicistája. 
2005-től a csíkszeredai Sapientia egyetem médiaoktatója. 
Szakmai elismerései: Pro Urbe díj (1996), Kényelmetlen kérdések című, a Csíki Tv közvetítette közéleti beszélgető műsorát 1996-1999 között évente a legnézettebb műsornak járó Közönség-díjjal jutalmazták, 2008-ban a Hargita megyei sporttanács különdíjjal tüntette ki. 
Társadalmi munkássága: A Márton Áron Alapítvány és a Kriterion Alapítvány kuratóriumi tagja, az utóbbinak éveken át ügyvezető igazgatója , az EME, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Szociál-ergonómiai Társaság tagja, az RMDSZ csíki elnöke (1991-1994), megyei tanácsosa (1992-96).

Csupán formálisan vonult nyugalomba az elmúlt esztendőkben, mert aki találkozni, beszélgetni, netán vitatkozni szeretne vele, az ma is könnyen megtalálja őt nem csak szűkebb élettere, Csíkszereda, de az erdélyi közélet majd minden fontosabb eseményén, rendezvényén, meglátásait, érvelését, az eseményekhez és a jelenségekhez fűzött gondolatait gyakori rendszerességgel olvashatja az erdélyi sajtóban. 

Ezek után teljesen rendjén való, hogy 2008-ban az erdélyi szellemi életben rangos publicisztikai - Spectator - díjat éppen ő kapta meg, s vele egykorú pályatársa, Ágoston Hugó az alábbi értékelést tette nyilvánossá laudációjában:

„Székedi Ferenc elsősorban publicista... Véleményem szerint az egyik legjobb kortárs erdélyi magyar publicista, ha nem éppen a legjobb, a szónak abban az értelmében, hogy a köz írója, a közéletben a sajtó társadalmi szerepének ellátója. Két körülmény késztet arra, hogy ezt hangsúlyozzam. Az egyik az, hogy sajtónkban publicisztika címén egyre gyakrabban jelennek meg szubjektív mondanivalójú kis csapkodások, megmondóemberek valóságtól elrugaszkodott többé vagy kevésbé heves véleményei. A másik az, hogy – szintén szereptévesztés folytán – erőszakosan teret nyer az az elv, hogy nem a sajtónak kell ellenőriznie a kormányt és a parlamentet, hanem az államnak kell ellenőriznie a sajtót. Székedi Ferenccel együtt, újságíróként és egyszerű, de tudatos állampolgárként is: mi nem fogadjuk el ezt az elvet, veszélyesnek tartjuk az érvényesítését. És valljuk azt, hogy mint minden munkának, a sajtó művelésének – de még a politikai és közéleti tevékenységnek is – az alapja a tisztesség kell hogy legyen.
Mind közéleti, mind szakmai szempontból Székedi Ferenc a tisztesség és a lelkiismeretesség élő példája, már-már régimódi (nem vármegyei, de a jellemalkatot tekintő) módon. Egy olyan környezetben, a Székelyföldön, ahol a tömbmagyarságot könnyen befolyásolhatják megtévesztő eszmék s a megosztás démonai fenyegetik, Székedi Ferenc írásaival is, de közéleti tevékenységével is a megfontolt kiegyensúlyozottságot, az értékek tiszteletét, a használni akarást képviseli. És ezáltal, igen, ha nagy szavakat akarunk használni: a népéhez való hűséget."

Amennyire személyes e koncentrált szellemi jellemkép, olyannyira igaz. 

A beérett közíró eddig megjelent négy cikkgyűjteménye [Hétköznapok, délibábok (1996), A  Hold másik oldala (1999), Zsögödből a világ (2001), A nagy erdélyi játszma (2006)] -, amelyből jelen kötetünk bő válogatást nyújt, illetve a 2007-től máig született, sajtóban közölt írások legjobbjai hűen tükrözik egyrészt azt az utat, amit a publicista szerző a rendszerváltástól máig bejárt, másrészt azokat a változásokat, amelyek a székelyföldi társadalomban a rendszerváltás nyomán bekövetkeztek. Olvasás közben mindegyre rádöbbenünk, milyen finom megfigyeléseket rögzít a nem székelyföldi származású, de a székelyek között nevelkedett Székedi Ferenc a székely népéletről, gondolkodásmódról, valóságérzékelésről. Vissza-visszatérő témái is jelzik, hogy az általa szóvá tett problémák, gondok, bár menet közben, az idő teltével törvényszerűen (át)alakulnak, de akut megoldatlanságuk és eredménytelen, felszínes kezelésük miatt rögzülnek és hamis illúziókat keltenek, könnyen manipulálhatóvá teszik a székelységet. Következetesen vállalja a szembemenést a romantizáló, mitikus gondolkodással, a terméketlen álomkergetéssel, a függetlenségként szorgalmazott makacs elzárkózással, a kiürült, funkcióvesztett külsőségekkel. Modern, hatékony, a jelenkor vívmányaihoz, európai szellemiségéhez kötődő életforma eszményeiért agitál Erdélyben, ahol minden adottság és hagyomány megvan ahhoz, hogy az ott élők legyűrjék a korábbi történelmi szükségszerűségből fakadó, védekező konzervativizmusukat, megőrizve egyben a sajátos múlt kitermelte értékeket, erényeket. Az ő eszményi székely embere a közért cselekvő, öntudatos, büszke, saját sorsát irányítani hivatott, nehézségekkel szembeszálló, furfangos, szépteremtő alkat, akit nem egy kaptafára teremtett a Fentvaló, s bár más-más földrajzi-szociális-néprajzi körülmények határozzák meg életét, szolidaritás-érzete képes túlnőni a családi-rokoni kötelékek hatósugarán is.

Székedi Ferenc ugyanakkor a magyar-magyar kapcsolatok finom rendszerének, szerkezetének és kölcsönhatásainak érzékeny kitapintója, kitűnő ismerője. E vissza-visszatérő, időben más-más évek valóságába ágyazott, abból táplálkozó problémakör írásainak közös jellemzője a felelősség a megmaradásért és a kapcsolatok depolitizálása. Székedi ellene van bármifajta megosztó, alá- és fölérendelő hatalmi törekvésnek a kárpát-medencei magyarság viszonylatában és e meggyőződésének nem átall következetesen hangot adni - akkor is, amikor nagyon sokan, s  köztük a szellem emberei, felelőtlenül fegyverzik és mételyezik a politikai és hatalmi szekértáborokat.

Bármiről is szól, mindig van egy-két szava, utalása az erdélyi-székelyföldi autonómia-vágyak és -realitások összefüggésrendszeréről. Makacs következetességgel üti ezt a vasat, de ez nála nem rögeszmésség, hanem a józan ész állandó ébrentartása a mindenféle szájhősködések és hőzöngések ellenében, amelyek nem szűnnek meg hivalkodni a nagy erdélyi, de még az azon túli játéktermekben sem. Van az ő nézőpontjának egy biztos és csalhatatlan sarokköve, ami meghatározza elemzései irányát: a hétköznapi, az úgynevezett kisember - az élet névtelen nemecsekernői - iránti mélységes és föltétlen tisztelet és elismerő megbecsülés. Székedi nem mond ki szentenciát, nem fogalmaz meg tanulságot anélkül, hogy a szavak, az eszmék, a tettek következményeit ne vetítené rá azok életére, mindennapi sorsára, akikért a politika bevallottan cselekszik, bár jobbára akikből inkább mégis csak megél.

Kedvemre valók ezek az írások tömörségük, gyors lefutású gondolatmenetük okán is. Sodornak, pörgetnek, egy-kettőre magukkal ragadnak a téma kellős közepébe, nincs menekvés, végig kell gondolni a szerző kínálta lépéseket, le kell játszani a játékmester felkínálta kombinációkat, és levonni a szükségesnek vélt tanulságokat. Egy, a jelenlegi válogatásba föl nem vett írásában például látszatra banális, nagy többségünknek akár föl sem tűnő statisztikai adatból kiindulva - mely arról árulkodik, hogy az egyik székely városka lakóinak egyharmada igényelt nemrégiben hatóságilag megítélt fűtéstámogatást - olyan nem szívesen emlegetett, ha csak lehet, elkendőzött szociális jelenségekre és ellentmondásokra világít rá, amelyek figyelmeztetnek: ideje már, hogy a jól hangzó, de üres szlogeneket és különböző harci jelszavakat félretéve, fogjunk hozzá a székely térség tényleges, értékelvű önszerveződéséhez és felemeléséhez, amit nem adományokból, nem ún. kivívott jogokból, hanem tudásból és teremtő munkából itthon kell megépítenünk.

Székedinek nagy érzéke van ahhoz, hogy lehetőleg mindig szembe menjen a divatokkal, az éppen soros nyájvélekedéssel. Számára minden gyanús, amit az emberek széles körben felelőtlenül és átgondolatlanul szajkóznak, nem igazán csípi a könnyen lábrakapó és illúziókba taszító hamis mítoszok, a téveszmék, populista elméletek kiagyalóit és terjesztőit, s bárhol, bármilyen formában is bukkanjanak fel mindennapjainkban, közéletünkben, arra számíthatunk, hogy nem kerülhetik el Székedi Ferenc vesébe látó éberségét. Ilyen szempontból is nagyon illik rá a játékmesteri minősítés: általunk is sikeresen beváltható lépéseket tanulhatunk el tőle, hogy nyakon csíphessük a fű alatti, a kulisszák mögötti történéseket, húzásokat, cseleket.

Hogy e vélekedés mennyire szubjektív és mi a létező valóságalapja, igazolják azok a kritikai visszajelzések, amelyek kötetei megjelenésekor siettek visszacsatolni a Székedi-írások tanulságait. Különösen legutolsó megjelent kötete, A nagy erdélyi játszma hívta fel magára a figyelmet. Bogdán László (Sepsiszentgyörgy) ekként reagálta le a könyv és a szerző által művelt publicisztika fontosságát:

„Az újságíró, időszakonként politikus és televíziós szerkesztő Székedi Ferenc 2002 és 2005 közötti írásai nem annyira a nagypolitika kérdéskörével foglakoznak, noha értelemszerűen érintik ezeket is, hanem elsősorban azzal, mindez hogyan csapódik le a székelyföldi mindennapokban. Székedi is elmondhatja a felejthetetlen Mészöly Miklós ars poetikáját: mindig az emberhez akartam hűséges maradni, bármilyen arcát is mutatja….
Székedi egy olyan mozaikat rajzol, amely – amennyire lehetséges – lefedi a tájat és embereit, gondjait-bajait. Egy helyen fel is teszi azt az elkerülhetetlen kérdést, hogy mi a fontosabb, a megmaradás vagy a széthullás?! A válasz, gondoljuk, minden épeszű számára adott, csakhogy Székedi így folytatja: a terület vagy az ember fennmaradása?! Persze, mindkettő! Csakhogy elérhető-e ez, s ha igen, akkor hogyan? 
És itt már a probléma szívében vagyunk, a könyv mint légörvény nyel magába, hiszen számtalan keserűségről, emberi tragédiáról, ellehetlenülésről szólnak az írások. Ma Székelyföldön általában  s Csíkban úgy tűnik különösen nehezen boldogulnak az  emberek, az életükbe állandóan beleszól a nagypolitika. Részesei és megélői a folytonosan váltakozó magyar–román és magyar–magyar viszonynak. Igen, a kötet a lélekrombolásról is szól, de a táj megtartó erejéről: dacosan, vonzón, felejthetetlenül. Noha a szerzőt nem mindennapi, irigylésreméltó józanság is jellemzi, nincs megverve a gyengeelméjűek optimizmusával, jól tudja, hogy a sültgalambok Brüsszelből (ha ugyan ott sütik és nekünk sütik őket) nem fognak egyenesen Hargita megyébe repülni, már csak azért sem, mert a sült galamb nem repül.
Számtalan problémáról, emberi viszontagságról, tragédiáról is szól a könyv, lehet, hogy az egyes írások születésekor a szerző szándéka nem a romániai bürokrácia feltérképezése és helyzetrajza volt, de az írások, így összeállva, nem csak a székelyföldi ember, hanem a bürokrácia rajzát is adják, hiszen nagyon sok sikertelenségnek, csődnek, kudarcnak éppen a Hivatal szűklátókörűsége, lassúsága, fafejűsége, nehézkessége, fenntartásai, egyetlen szóval a bizalmatlanság az oka!
Székedi bírálja a fennálló állapotokat egy ideálisabb világ megteremtésének érdekében. Tehet ma ennél többet egy kisebb tájegység gondjait felvállaló újságíró?"

A másik reflexió a 2012-ben elhunyt jeles erdélyi képzőművész, Jakobovits Miklós magánleveléből való, amit a szerzőhöz intézett. A jeles nagyváradi festő, aki gondolatait, meglátásait maga is remek publicisztikai írásokban rögzítette, lelkesedve fogadta a kötetet:

„A budapesti kiállításom alkalmával, amikor csak a képeimet kellett őrizzem a teremben, találkoztam elmélyülten, alaposan a Nagy erdélyi játszma című könyveddel. Szívből gratulálok hozzá, ez a könyv egy teljesen sajátságos, új hangot jelentett számomra az erdélyi irodalomban. Az írásokat elsősorban a jellem belső ereje fogja át, az a lelki kényszer, mely nem bájolog az udvariassággal, hanem férfias vállalással, olykor a kés élén haladva, kimondja a megfelelő szót, a megfelelő összegező gondolatot, mintegy telibe találva az ok és okozat  összefüggéseit, egyben nyakon csipve a karrieristák, a populisták, az ál-nagyok egész hadát. Szívből gratulálok hozzá. Írásaid másik nagy értéke a szinte képzőművészeti plaszticitás, a kifejezésnek megfelelő tárgyi kép, mely a gondolatot egyben megfoghatóvá teszi. Mindezt csak tetézik a meglepetésszerű szellemes jellemzések, melyek élővé teszik az írásokat. Ez a nagyszerű egyéni út nagy érték az erdélyi irodalomban, mert az író gerince adja meg az írások hitelességét és tömörítő, sűrítő erejét..."

Jellemzőnek érzem egyúttal azt az ezredvégi vallomást is, amelyre Székedi Ferenc e könyvében is hivatkozik (A csoda), s amit egy erdélyi hírportál "hegedült ki" belőle. Arra a kérdésre, hogy mi teszi őt személy szerint boldoggá, a szerző ezt válaszolta:

„Amikor úgy tudom leírni mindazt, ami sok-sok embertársamat foglalkoztatja, hogy úgy érzik, saját gondolataikat olvassák. 
Amikor látható-érezhető bizalommal fordulnak hozzám, noha jól tudják, újságírói szavakkal nem lehet máról-holnapra megváltani a politika közhelyeivel, a közösségi szólamokba csomagolt egyéni érdekekkel oly gyorsan megkoptatott erdélyi világot. 
Amikor olyan emberekkel találkozom, akik az élet természetességénél fogva teszik a maguk dolgát, anélkül, hogy mindegyre a megmaradás, a kitartás, a szülőföld hősi lobogóit emelnék a magasba. 
Ilyenkor úgy érzem: a boldogság a köztük és a köztem megtalált összhang. Haza a mélyben és nem a magasban."

Mert végül is ez az a nagy erdélyi játszma, amelynek egyik hűséges és tapasztalt játékmestere éppen Székedi Ferenc. A szó szoros értelmében szegényebbek lennénk, ha valami miatt nem olvashatnánk továbbra is életünkhöz fűzött, fanyar széljegyzeteit.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2013. február 6.

Mi marad utánunk?

Tűnődés egy jeles publicista erdélyi leveleit olvasva

A huszadikszazad.hu négy éves születésnapjára ajánlom szeretettel

Érdekes sors jutott az olyan embernek, mint amilyen néhai Hegedüs Nándor, aki alig fél évszázada (1969) hagyta itt az árnyékvilágot, miután cselekvő tanúja - s nem is akármilyen! - volt a huszadik század első felének. Ha végignézünk mozgalmas életútján, akkor némileg kiábrándító az az egyoldalúság, amivel pályatársai elegyengették földi maradványai fölött a hantot: az Irodalomtudományi Közlemények 1970/1. számában, az Intézet életéből rovatban, valahol hátul közölt nekrológban az Ady-kutatót siratják benne (joggal), s miután irodalomtörténészi érdemeit becsületesen felsorolják, mintegy mellékesen megjegyzik: "A Holnap-alapítók közé tartozott: mindig büszkén emlékezett erre. Gazdag, munkás életet élt utolsó órájáig. Volt főszerkesztő, több nagyváradi lap tulajdonosa, a bukaresti parlament Magyar-párti képviselője."

Holott, alaposabban megismervén a Hegedüs-életmű valódi dimenzióit, ez a mellesleg odavetett pár mondat legalább annyit - ha nem többet - takar és jelent, mint az Ady-kutatásban jeleskedés. És nem azért, mintha Adyt helyesen értelmezni, munkásságára értelmesen fényt vetni nem volna dicséretes, egész embert próbára tevő feladat, hanem mert az a cselekvő személyiség, aki élete alkonyán, a társadalmi aktivitás peremére szorulva, szülőhelyét odahagyva törvényszerűen fordult szinte teljes egészében az irodalomtörténet felé, pályafutása delelőjén, hosszú évtizedekig olyan sokoldalú tevékenységet folytatott, ráadásul kézzelfogható eredményességgel, amit a fontosságához mérten legalább ma illik értékelni és értékesíteni.

Hegedüs Nándor azok közé a jó értelemben vett, a legnehezebb körülmények között helyben maradó muszáj-herkulesek egyike, akik a "lehet - mert kell" elve mellett kötelezték el magukat és ez a beállítódás irányította következetesen egész életében.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerint "jelentős közéleti szerepet vállalt a két világháború közötti időszakban. Előbb mint a Városi Tanács tagja Nagyvárad színházi hagyományainak folytonosságáért szállt síkra, majd az Országos Magyar Párt Bihar megyei tagozatának alelnöke és 1928-tól több cikluson keresztül parlamenti képviselője. Pártállástól függetlenül támogatta a romániai magyar baloldali mozgalmakat. A város kulturális életében fontos szerepet játszott az általa létrehozott Hírlapiroda és az azzal kapcsolatos Kölcsönkönyvtár."

Egy fehér hollónak számító mai értékelés szerint (Szilágyi Aladár - Erdélyi Riport, 2006. június 1.) "Hegedüs Nándor annak a zsidó származású, magyar identitását az impériumváltás után is következetesen vállaló, Váradon különösen jelentős értelmiségi rétegnek volt az egyik legtekintélyesebb képviselője, amelyre nem hatott bénítólag a diktátum okozta trauma, amely nem süllyedt el az önsajnálat mocsarába, amely nem szökött a dicső múltba, s a Magyarországra tántorgás útvesztőit sem választotta menedékül... Mindenekelőtt – bár az impériumváltás előtt keveset értett románul – az új helyzetben nagyon hamar és nagyon jól megtanulta az állam nyelvét. Közíróként, pártpolitikusként, parlamenti csaták résztvevőjeként a folyamatos, szerteágazó, naprakész tájékozottság jellemezte. A közelmúlt, a ma történéseinek, a román politikum eseményeinek, egyáltalán: a többségi nemzet mentalitásának jobb megértése végett egy történész igényességével tanulmányozta át a román nemzeti törekvések históriáját a kezdetektől a jelenkorig. Stúdiumai közben rá kellett döbbennie, hogy mennyire a szűklátókörűség, a realitásérzék hiánya, a hibát hibára halmozás, végső soron mekkora tehetetlenség jellemezte a nemzetiségi kérdés szempontjából a kiegyezés után önállósult magyar bel- és külpolitikát. Hegedüs Nándor vette magának a fáradságot, újból és újból átnézte az utóbbi fél évszázad erdélyi és regáti román, illetve külhoni sajtójának minden, a kérdéskörrel kapcsolatos anyagát, s következtetéseit éppen a jogsérelmek elleni hatékonyabb küzdelmet elősegítő önrevízió jegyében fogalmazta meg. Eljutott odáig, hogy legtöbb kortársánál alaposabban ismerte azt a „román közeget”, amelynek mozgásterében cselekednie adatott."

Kántor Lajos egy tanulmányában idézi Gáll Ernő, az 1957-ben újraindított Korunk főszerkesztőjének emlékezését Hegedüsről: "Elfogultan és elutasítóan néztem mindig Hegedüs Nándor, a Nagyvárad, majd (...) Szabadságra változtatott című másik helyi napilap főszerkesztőjének magas, de kissé hajlott alakjára. Nekem ő és lapja túl konzervatív volt. Sok víznek kellett a Körösön, illetve a Szamoson lefolynia, míg megtanultam becsülni és tisztelni Magyar Párt-i képviselőként vívott kemény parlamenti csatái, karakánsága, majd később ama tudós könyve okán, amelyet Ady váradi éveiről írt". De elismerő szavakat olvashatni ugyanebben a tanulmányban a kortárs Ligeti Ernőtől ("megbízható ember, “elméjének biztonságában, életérzésének fegyelmezettségében” sohasem lehetett csalódni..."), illetve egy 1936-os interjúban is, amit Tamási Áronnal készített a Független Újság riportere, Kovács György a Németh László Magyarok Romániában című tanulmányával kapcsolatos vita ürügyén ("Hegedüst Szabó Bénivel együtt a legőszintébben nagyrabecsülöm, és elsősorban ez a kisebbségi politikus jelenti nekem azt a felkészültséget és önzetlen munkavállalást, amelyet az egész Magyar Párt kebelén belül példaképnek lehetne odaállítani. Ha jól érzem, Hegedüs Nándor becsületbeli kérdést csinál a maga részéről abból, hogy egyrészt a Magyar Pártot, másrészt pedig, az erdélyi magyar zsidóságot Németh Lászlóval szemben megvédje. Tiszteletre méltó kiállásnak látom az övét még akkor is, ha nem érthetek vele egyet...").

Az itt-ott elszórt múltbeli és jelenkori értékelések összegyűjtése és egybevetése fontos feladat, de még fontosabb az életmű kézzelfoghatóan érzékelhető vonulatainak feltárása, megismerése.

Az újságírással magát fiatalon eljegyző Hegedüs szülővárosában, Nagyváradon, a legendás Sas Endre mellett tanonckodott, s 1918-ban már a lap főszerkesztőjeként tevékenykedik. Újságírói vénája a negyvenes évek közepéig gyakorlatilag kiapadhatatlan, akkor is inkább azért hallgat el, mert a sors kihúzza alóla azt a valóságot, amiben otthonosan érzi magát. Leginkább a Nagyvárad (később: Szabadság), a Magyar Kisebbség és a Pesti Napló teremtenek pástot ahhoz, hogy elmondhassa meglátásait, elemzéseit, gondolatait a romániai magyarság kisebbségi létéről, a román-magyar kapcsolatokról, a történelmi megbékélés módozatairól és etikájáról. Munkásságának ez a része, bár szabadon kutatható, jószerint még feltáratlan és inkább jelzés értékű kiadványokban elérhető: publicisztikai írásaiból 1941-ben rendezett két kötetet sajtó alá Nagyváradon - az Erdélyi levelek a Pesti Naplóban megjelent cikkeit, a Nincs béke igazság nélkül pedig a Magyar Kisebbség számára készített tanulmányait tartalmazza. A zöm azonban ott rejtőzködik, névtelenül vagy álnéven, a nagyközönség számára gyakorlatilag már elérhetetlen lapgyűjtemények mélyén, igen gyakran azonosításra és feldolgozásra várva. 2006-ban történt a Nagyváradi Ady Társaság részéről kísérlet arra, hogy válogatást adjon közre Hegedüs újságcikkeiből és parlamenti felszólalásaiból (Magyarok a román parlamentben, Ágoston Vilmos előszavával), ami mintegy meghosszabbítja Hegedüs Nándor utóéletét.

Ehhez szeretném hozzáfűzni olvasmányélményeimet azzal kapcsolatosan, hogy sikerült hozzáférnem az 1941-ben Nagyváradon kiadott Erdélyi Levelek-hez a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya révén, Kelemen Katalin jóvoltából.

A közel 200 oldalas kötet anyagát a szerző előszava szerint a Pesti Naplóban éveken át megjelent erdélyi leveleiből válogatta, melyek inkognitóban jelentek meg. "Minthogy a román lapok sűrűn polemizáltak ezekkel a cikkekkel és követelték, hogy írójukat vonják felelősségre, a román politikai rendőrség szorgalmasan kutatta a szerzőjüket, és bevallom: nem lett volna számomra kellemes, ha felfedezték volna" - emlékezik Hegedüs. - "Budapesti cikkeimben igyekeztem tárgyilagosan írni, főleg adatokkal dolgozni és ezeket az adatokat túlnyomórészt éppen az erdélyi románok múltjából merítettem".

A továbbiakban néhány idézettel, mozaikszerűen kísérlem meg összerakni azt a képet, amit a harmincas évek derekán Hegedüs Nándor a román-magyar kapcsolatokról, a románság tudati sajátosságairól az anyaország felé közvetített, s amelyben szikrányit sem vádolható érzéketlen revansizmussal - egyszerűen dokumentált, mértéktartó és konstruktív véleményt mond.

„Mi nem követjük a hajdani román publicisztika példáját, amely minden politikai pör nyomán, amely a régi magyar időben megesett, a magyar bíróságot gyalázta és a világ előtt meghurcolta. Politikai perekben nem várunk elfogulatlanságot a bíróságoktól, mert hiszen a törvényeket rendszerint az uralkodó hatalom szelleme dirigálja és így azoknak a végrehajtása sem mentes a hatalom szolgálatától. Tudjuk azt is, hogy Ghibu minden külső hatásvadászatot igénybe vett, hogy a szegény magyar újságírókra mennél szigorúbb ítéletet csikarjon ki. Saját személyének pereskedését nemzeti üggyé fújta fel és nem úgy állította fel a kérdést a bíróság előtt, hogy Daróczi Kiss Lajos újságíró a vádlott és Ghibu a főmagánvádló, hanem Daróczi Kiss Lajos a vádlott és a főmagánvádló: a román nemzet.”(Legyen igazság, 1937)