Mi marad utánunk?

Tűnődés egy jeles publicista erdélyi leveleit olvasva

A huszadikszazad.hu négy éves születésnapjára ajánlom szeretettel

Érdekes sors jutott az olyan embernek, mint amilyen néhai Hegedüs Nándor, aki alig fél évszázada (1969) hagyta itt az árnyékvilágot, miután cselekvő tanúja - s nem is akármilyen! - volt a huszadik század első felének. Ha végignézünk mozgalmas életútján, akkor némileg kiábrándító az az egyoldalúság, amivel pályatársai elegyengették földi maradványai fölött a hantot: az Irodalomtudományi Közlemények 1970/1. számában, az Intézet életéből rovatban, valahol hátul közölt nekrológban az Ady-kutatót siratják benne (joggal), s miután irodalomtörténészi érdemeit becsületesen felsorolják, mintegy mellékesen megjegyzik: "A Holnap-alapítók közé tartozott: mindig büszkén emlékezett erre. Gazdag, munkás életet élt utolsó órájáig. Volt főszerkesztő, több nagyváradi lap tulajdonosa, a bukaresti parlament Magyar-párti képviselője."

Holott, alaposabban megismervén a Hegedüs-életmű valódi dimenzióit, ez a mellesleg odavetett pár mondat legalább annyit - ha nem többet - takar és jelent, mint az Ady-kutatásban jeleskedés. És nem azért, mintha Adyt helyesen értelmezni, munkásságára értelmesen fényt vetni nem volna dicséretes, egész embert próbára tevő feladat, hanem mert az a cselekvő személyiség, aki élete alkonyán, a társadalmi aktivitás peremére szorulva, szülőhelyét odahagyva törvényszerűen fordult szinte teljes egészében az irodalomtörténet felé, pályafutása delelőjén, hosszú évtizedekig olyan sokoldalú tevékenységet folytatott, ráadásul kézzelfogható eredményességgel, amit a fontosságához mérten legalább ma illik értékelni és értékesíteni.

Hegedüs Nándor azok közé a jó értelemben vett, a legnehezebb körülmények között helyben maradó muszáj-herkulesek egyike, akik a "lehet - mert kell" elve mellett kötelezték el magukat és ez a beállítódás irányította következetesen egész életében.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerint "jelentős közéleti szerepet vállalt a két világháború közötti időszakban. Előbb mint a Városi Tanács tagja Nagyvárad színházi hagyományainak folytonosságáért szállt síkra, majd az Országos Magyar Párt Bihar megyei tagozatának alelnöke és 1928-tól több cikluson keresztül parlamenti képviselője. Pártállástól függetlenül támogatta a romániai magyar baloldali mozgalmakat. A város kulturális életében fontos szerepet játszott az általa létrehozott Hírlapiroda és az azzal kapcsolatos Kölcsönkönyvtár."

Egy fehér hollónak számító mai értékelés szerint (Szilágyi Aladár - Erdélyi Riport, 2006. június 1.) "Hegedüs Nándor annak a zsidó származású, magyar identitását az impériumváltás után is következetesen vállaló, Váradon különösen jelentős értelmiségi rétegnek volt az egyik legtekintélyesebb képviselője, amelyre nem hatott bénítólag a diktátum okozta trauma, amely nem süllyedt el az önsajnálat mocsarába, amely nem szökött a dicső múltba, s a Magyarországra tántorgás útvesztőit sem választotta menedékül... Mindenekelőtt – bár az impériumváltás előtt keveset értett románul – az új helyzetben nagyon hamar és nagyon jól megtanulta az állam nyelvét. Közíróként, pártpolitikusként, parlamenti csaták résztvevőjeként a folyamatos, szerteágazó, naprakész tájékozottság jellemezte. A közelmúlt, a ma történéseinek, a román politikum eseményeinek, egyáltalán: a többségi nemzet mentalitásának jobb megértése végett egy történész igényességével tanulmányozta át a román nemzeti törekvések históriáját a kezdetektől a jelenkorig. Stúdiumai közben rá kellett döbbennie, hogy mennyire a szűklátókörűség, a realitásérzék hiánya, a hibát hibára halmozás, végső soron mekkora tehetetlenség jellemezte a nemzetiségi kérdés szempontjából a kiegyezés után önállósult magyar bel- és külpolitikát. Hegedüs Nándor vette magának a fáradságot, újból és újból átnézte az utóbbi fél évszázad erdélyi és regáti román, illetve külhoni sajtójának minden, a kérdéskörrel kapcsolatos anyagát, s következtetéseit éppen a jogsérelmek elleni hatékonyabb küzdelmet elősegítő önrevízió jegyében fogalmazta meg. Eljutott odáig, hogy legtöbb kortársánál alaposabban ismerte azt a „román közeget”, amelynek mozgásterében cselekednie adatott."

Kántor Lajos egy tanulmányában idézi Gáll Ernő, az 1957-ben újraindított Korunk főszerkesztőjének emlékezését Hegedüsről: "Elfogultan és elutasítóan néztem mindig Hegedüs Nándor, a Nagyvárad, majd (...) Szabadságra változtatott című másik helyi napilap főszerkesztőjének magas, de kissé hajlott alakjára. Nekem ő és lapja túl konzervatív volt. Sok víznek kellett a Körösön, illetve a Szamoson lefolynia, míg megtanultam becsülni és tisztelni Magyar Párt-i képviselőként vívott kemény parlamenti csatái, karakánsága, majd később ama tudós könyve okán, amelyet Ady váradi éveiről írt". De elismerő szavakat olvashatni ugyanebben a tanulmányban a kortárs Ligeti Ernőtől ("megbízható ember, “elméjének biztonságában, életérzésének fegyelmezettségében” sohasem lehetett csalódni..."), illetve egy 1936-os interjúban is, amit Tamási Áronnal készített a Független Újság riportere, Kovács György a Németh László Magyarok Romániában című tanulmányával kapcsolatos vita ürügyén ("Hegedüst Szabó Bénivel együtt a legőszintébben nagyrabecsülöm, és elsősorban ez a kisebbségi politikus jelenti nekem azt a felkészültséget és önzetlen munkavállalást, amelyet az egész Magyar Párt kebelén belül példaképnek lehetne odaállítani. Ha jól érzem, Hegedüs Nándor becsületbeli kérdést csinál a maga részéről abból, hogy egyrészt a Magyar Pártot, másrészt pedig, az erdélyi magyar zsidóságot Németh Lászlóval szemben megvédje. Tiszteletre méltó kiállásnak látom az övét még akkor is, ha nem érthetek vele egyet...").

Az itt-ott elszórt múltbeli és jelenkori értékelések összegyűjtése és egybevetése fontos feladat, de még fontosabb az életmű kézzelfoghatóan érzékelhető vonulatainak feltárása, megismerése.

Az újságírással magát fiatalon eljegyző Hegedüs szülővárosában, Nagyváradon, a legendás Sas Endre mellett tanonckodott, s 1918-ban már a lap főszerkesztőjeként tevékenykedik. Újságírói vénája a negyvenes évek közepéig gyakorlatilag kiapadhatatlan, akkor is inkább azért hallgat el, mert a sors kihúzza alóla azt a valóságot, amiben otthonosan érzi magát. Leginkább a Nagyvárad (később: Szabadság), a Magyar Kisebbség és a Pesti Napló teremtenek pástot ahhoz, hogy elmondhassa meglátásait, elemzéseit, gondolatait a romániai magyarság kisebbségi létéről, a román-magyar kapcsolatokról, a történelmi megbékélés módozatairól és etikájáról. Munkásságának ez a része, bár szabadon kutatható, jószerint még feltáratlan és inkább jelzés értékű kiadványokban elérhető: publicisztikai írásaiból 1941-ben rendezett két kötetet sajtó alá Nagyváradon - az Erdélyi levelek a Pesti Naplóban megjelent cikkeit, a Nincs béke igazság nélkül pedig a Magyar Kisebbség számára készített tanulmányait tartalmazza. A zöm azonban ott rejtőzködik, névtelenül vagy álnéven, a nagyközönség számára gyakorlatilag már elérhetetlen lapgyűjtemények mélyén, igen gyakran azonosításra és feldolgozásra várva. 2006-ban történt a Nagyváradi Ady Társaság részéről kísérlet arra, hogy válogatást adjon közre Hegedüs újságcikkeiből és parlamenti felszólalásaiból (Magyarok a román parlamentben, Ágoston Vilmos előszavával), ami mintegy meghosszabbítja Hegedüs Nándor utóéletét.

Ehhez szeretném hozzáfűzni olvasmányélményeimet azzal kapcsolatosan, hogy sikerült hozzáférnem az 1941-ben Nagyváradon kiadott Erdélyi Levelek-hez a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya révén, Kelemen Katalin jóvoltából.

A közel 200 oldalas kötet anyagát a szerző előszava szerint a Pesti Naplóban éveken át megjelent erdélyi leveleiből válogatta, melyek inkognitóban jelentek meg. "Minthogy a román lapok sűrűn polemizáltak ezekkel a cikkekkel és követelték, hogy írójukat vonják felelősségre, a román politikai rendőrség szorgalmasan kutatta a szerzőjüket, és bevallom: nem lett volna számomra kellemes, ha felfedezték volna" - emlékezik Hegedüs. - "Budapesti cikkeimben igyekeztem tárgyilagosan írni, főleg adatokkal dolgozni és ezeket az adatokat túlnyomórészt éppen az erdélyi románok múltjából merítettem".

A továbbiakban néhány idézettel, mozaikszerűen kísérlem meg összerakni azt a képet, amit a harmincas évek derekán Hegedüs Nándor a román-magyar kapcsolatokról, a románság tudati sajátosságairól az anyaország felé közvetített, s amelyben szikrányit sem vádolható érzéketlen revansizmussal - egyszerűen dokumentált, mértéktartó és konstruktív véleményt mond.

„Mi nem követjük a hajdani román publicisztika példáját, amely minden politikai pör nyomán, amely a régi magyar időben megesett, a magyar bíróságot gyalázta és a világ előtt meghurcolta. Politikai perekben nem várunk elfogulatlanságot a bíróságoktól, mert hiszen a törvényeket rendszerint az uralkodó hatalom szelleme dirigálja és így azoknak a végrehajtása sem mentes a hatalom szolgálatától. Tudjuk azt is, hogy Ghibu minden külső hatásvadászatot igénybe vett, hogy a szegény magyar újságírókra mennél szigorúbb ítéletet csikarjon ki. Saját személyének pereskedését nemzeti üggyé fújta fel és nem úgy állította fel a kérdést a bíróság előtt, hogy Daróczi Kiss Lajos újságíró a vádlott és Ghibu a főmagánvádló, hanem Daróczi Kiss Lajos a vádlott és a főmagánvádló: a román nemzet.”(Legyen igazság, 1937)

„Megtörtént, igen tisztelt Főtitkár ur 1912-ben, hogy a magyarországi román politikusok között viszály tört ki és akármilyen hihetetlen is ma: ennek a viszálynak az elsimítására Stere Constantin személyében egy romániai képviselő és egyetemi tanár jött ide Erdélybe, hónapokig tartózkodott itt, sőt Budapestre is ellátogatott és a bukaresti kormány megbízásából likvidálta a magyarországi román politikusok konfliktusát, sőt ezt a nevezetes eseményt Budapesten a Vadászkürt szállodában 120 terítékes banketten megünnepelték és itt olyan szónoklatok hangzottak el az ország fővárosában, amelyek valósággal hadüzenet számba mehettek Magyarország ellen... Ezzel szemben mi, romániai magyarok ebben a 17 évben soha hasonló aktussal nem szegtük meg állampolgári lojalitásunkat. Nem vettünk részt semmiféle ellenséges külföldi tanácskozáson, nem irtunk röpiratokat, vagy memorandumokat, nem szónokoltunk idegen, fórumokon, nem hívtunk magunk közé magyarországi faktorokat... Nem jegyzett fel ennek a 17 évnek a történelme egyetlen esetet sem, amikor a magyarság zendülést vagy rebelliót csinált volna bárhol is. Törvénytiszteletben olyan messze mentünk el, ami már szinte másképpen is kvalifikálható volna a „lojalitás" kifejezésnél.” (Levél a Népszövetség Főtitkárához, 1936)

„A tíz év eredménye bizony nem sok, de ez nem Bethlen György munkájának, hanem a marcangoló időnek a meddősége. Bethlen György maga az utódállamok kisebbségi kormányzását egyik beszédében azzal jellemezte, hogy ebben a politikában „az elvétel elve" dominál. E két szóban minden benne van. E politika idestova húsz éves impériumok alatt Prágától Belgrádig sohasem adott, hanem azt nézte, hogy mit lehet elvenni: földet, iskolát, állást, kenyeret. Bethlen György is tíz évig folyton defenzívában állott, vajon megszerezhetne-e a legnagyobb hadvezér is dicsőséget, ha örökké csak védekeznie kell? És ma az ostrom nem úgy megy a kisebbségek ellen, mint a régi nemzetiségi harcok idején, nem rozsdás, kimustrált mordályokkal, hanem a neó-nacionalizmus új vakmerőségének és támadó elbizakodottságának, a felelősség megvetésének minden gázrohamával.” (Erdélyi jubileum, 1936)

„Nem reklamáljuk magunknak a magyar nevű románokat, de ne csavarják ki románosra a magyarok neveit és ne parancsoljanak reá a névelemzés babonájával, hogy románok legyenek. Ne csináljanak a Szűcsből Sucsut, a Bánból Banut, a Bácsból Bacsut és ne tépjék ki őket ezen a címen a magyarságból.

Vannak románok is, akik felemelték már szavukat a nevek játéka ellen, Besszarábiában, amely tudvalevőleg száz évig orosz uralom alatt nyögött, sok románnak ,,scki" és ,,ow" végződésű neve van. Ezekről a fajkutató román nacionalizmus kiderítette, hogy oroszok és kezdte őket ezen a réven kinyomni a hivatalokból. Pan Halippa volt miniszter az ellen erélyesen protestált és, kemény szavakkal ostorozta a „lelkek cenzorait," akik az emberek szívében turkálnak. Fájdalom: az erdélyi román, vezetők között senki sem akadt, aki a lelkek cenzorait megleckéztette volna.

Idegenhangzású nevek mögött éppen úgy dobognak magyar szívek, amint magyar nevek mögül kicsap a magyarok ellen a gyűlölet és türelmetlenség. Románia magyarsága nem akarja nevét megváltoztatni és nem szándékszik magyarságát román nevek mögé bujtatni. De magyar nevével is ragaszkodik emberi és állampolgári jogaihoz.” (Név és lélek, 1936)

„Húszezer ember gyűlt össze a napokban az alvinci határban, szabad mezőn, hogy ezt az évfordulót megünnepelje. Maniu Gyula; nagy beszédben emlékezett vissza a múltakra és ecsetelte a „magyar elnyomást." De ha valaki hallotta ezt a beszédet és az erdélyi román nép régi keserves sorsa után hallotta benne azt, hogy milyen sanyarú világ van Erdélyben ma, akkor bajos volt megtalálnia Maniu beszédében az igazságot. Dicsérte a román nép kitartását és acélosságát a múltban, amely meg tudta szerezni az ismeretlen fiatal fiskális számára az alvinci mandátumot és rátérve az újabb időkre, így beszélt: ,,Nagyromániába eljött közénk a román liberális párt szemete és ahelyett, hogy megengedte volna, hogy szabadon használjuk választójogunkat, amit oly sok szenvedés árán vívtunk ki, meggátolta jogaink gyakorlását akárcsak a csendőrök tették anna kidején. Ellopták szavazatainkat és képviselőket varrtak a nyakunkba, akiket soha nem láttunk. És tisztviselőket ültettek ide, akik inkább a saját zsebükért, dolgoztak, semmint a népért." (Az alvinci jegyző, 1936)

„Igaza van Maniunak: mi nem tanultunk a történelemből. Mi nem azt néztük, hogyan intézi el a románokat a cár Besszarábiában, és mit csinál a szultán az örményekkel Anatóliában. Mi mentünk a magunk feje után: szabad emberek szabad országát akartuk.

De ha mi nem tanultunk, ám okultak azok, akik Erdélyben, Bácskában, Szlovenszkóban utánunk jöttek. Amit mind elmulasztottunk ostobaságunkban velük szemben, azt mohón, rohamosan és szenvedélyesen megtették ők velünk szemben.

Pedig sok mindent előreláttak azok, akik prófétai lélekkel érezték meg a dübörgő jövőt. Erdély fiai évekkel előbb már óvtak, intettek, figyelmeztettek bennünket. És amikor látták, hogy a magyar gondolkodás nem tudja a szabadság szeretetét a rabság rendszerével felcserélni, kezdték kirajzolni maguknak aggódó elméjükben, hogy mit is fognak csinálni, ha a katasztrófa csakugyan lecsap. Nem lesz ugyan magyar impérium — vigasztalódtak —, de lesznek magyar intézmények, kultúrvárak, közművelődési bástyafokok és erődítmények, ahol meghúzódhatnak.

Ady Endre írja Ha Erdélyt elveszik? nagy kérdése kapcsán: „Egy fontos erdélyi város, egy különösen nagyszerű ember jóvoltából, kultúrpalotát csinált, különöset és nagyszerűt:

— Ez lesz, ha a Sors akarja, a magyar menedék, a dús takaró. Itt fogjuk őrizni magunkat, mi magyarok, akik egymás ellen annyit vétettünk. Ide fogunk verssel, zenével, beszéddel összebújni, ha baj lesz.”

Micsoda naivitás, micsoda álomjárás, minő ködevés! A nagy kultúrpalota Marosvásárhelyen, amiről a költő ír, ma már nem is a magyar társadalomé, nem is Marosvásárhely városáé, hanem egy román közművelődési egyesületé. És követte ezt a sorsot az egyéb kultúrfészkek sorsa. A sas sziklája és az ökörszem bozótfészke egyaránt.Oh be ostobák voltunk!” (Ostobák voltunk, 1936)

„Erdély és Besszarábia román közvéleménye, elsősorban az intelligencia ma is zúgolódik amiatt a két súlyos inzultus miatt, amely e két tartomány reprezentánsait a román parlament mindkét házában érte. Az egyik urat: Pop Ghitza volt alminisztert, régi erdélyi újságírót és politikust a kamarában megverték, a másikat: Pan Halippa volt minisztert, a besszarábiai román mozgalmak egyik vezetőjét pedig türelmetlen vihar rendezésével hallgattatták el a szenátusban. Mindkettőt el akarták némítani azért, mert szóvá merték tenni azt az elégületlenséget, amely Erdélyben és Besszará-biában a románságot eltölti... Pop Ghitza csupán annyit mert mondani az erdélyi közállapotok őszinte ecsetelése kapcsán, hogy Erdélyt elárasztották a régi királyság jó és rossz elemei egyaránt és az erdélyi románság elhelyezkedése emiatt alig halad előre. Pan Halippa pedig a besszarábiai románság szegénységének és elhagyatottságának felvázolása közben azt állította, hogy az oroszok több vasúti vonalat építettek, mint a 18 éves román uralom. Pop képviselőt ezért ököllel verték le a szószékről, Pan Halippát pedig hazaárulóként hurrogták le." (A lelkek cenzorai, 1937)

„A román ifjak végigszáguldták Erdélyt a márciusi napok után és a nemzeti megújhodást és a szociális szabadságot hirdették főleg és elsősorban a jobbágyság eltörlését. A magyar falvakban is lelkesen hallgatták a román ifjakat. Még a balázsfalvi híres május 15-i román nemzetgyűlésen is százával jelentek meg a magyarok.

A kolozsvári román ifjúság is gyűlésezett, tanácskozott és pontokba foglalta kívánságát a román nyelv érvényesüléséről, az iskoláztatás és a vallásszabadság gyakorlásáról, kimondván, hogy ,,a többi aktuális kérdésekre vonatkozóan pedig az erdélyi magyar nemzet kívánságaihoz híven csatlakozik és ha ezeket a kéréseket méltányolni fogják, nem idegenkednek Magyarország és Erdély uniójának eszméjétől, hogy így a nemes magyar nemzettel a haza közjava előmozdítására és annak felvirágoztatására mint jó polgárok közreműködjenek". A pesti román ifjúság felhívást bocsátott ki az erdélyi román ifjúsághoz és a forradalmi magyar törvényhozás testvéri támogatására hivta fel őket: „Kérjük a szabadságot és igazi testvéri egyenlőséget és azt vérünk feláldozásával is segítsük meg". Móga Demeter román ügyvéd szintén a testvériség mellett tör lándzsát. „Honfi és honfi között sem nemzetiség, sem szabadság ne tegyen különbséget". Testvéri és magyarbarát érzelmekkel van eltelve a nagyváradi román ifjúság is. Május 9-én bocsátotta ki felhívását Erdély románjaihoz: ,,Mi magunkat a magyar nemzet nagylelkűségére bízzuk, a magyar független minisztériumtól várjuk sorsunk javulását, de saját munkásságunktól is, mert irva vagyon: zörgessetek és megnyittatik..."

Május 15-én zajlott le a balázsfalvi népgyűlés,, amelyet Barnutiu nagy szónoklata és 16 pontból álló határozati javaslata tett örökké emlékezetessé. Ezeket a pontokat és ezt a beszédet jó volna sokszorosítani és a magyarok között kiosztani, mindenütt, ahol laknak, hadd lássa mindenki, hogy mit kívántak a románok 90 évvel ezelőtt és mivé zsugorodott ma a román impérium alatt a magyarok számára mindez a valóságban, A jobbágyság felszabadítása, az egyházak szabadsága, az egyenlő adóztatás, a dézsma eltörlése, sajtó- és szólásszabadság, személyes szabadság, esküdtszék, a román papok állami fizetése, román iskoláztatás, a nemzeti privilégiumok eltörlése, alkotmányozó gyűlés egybehívása.

Szinte a történelem iróniája ma, amikor Romániában a magángazdaság román támogatásáról szóló törvény készül, ahol elő akarják írni, hogy a magáncégek milyen túlnyomó százalék fajrománt kötelesek alkalmazni, hogy a Balázsfalvi határozatok 4-ik pontja a román nemzet számára teljes kereskedelmi és ipari szabadságot követel, a céhek és kiváltságok megszüntetésével. Ma a románság olyan törvényeket hoz, amelyek a céhek uralmát nemzeti alapon vissza akarják állítani: nyelvvizsgák, korlátozás, nemzeti szelekció útján fosztják meg a magyarságot még attól a lehetőségétől is,, hogy fiaink szerény iparosok, vagy szatócsok lehessenek, amint ezt az izzó nacionalista agyak nemcsak elképzelik, hanem ennek a megvalósítását is követelik." (Kolozsvári március, 1937)

„...Egy erdélyi román író lefordította románra a Szegény gazdagok című regényt és két kötetben bőséges előszóval kiadta. A regény román címéül a fő alakot választotta: Fatia Negra néven, úgy, ahogy magában Jókaiban is a híres erdélyi úri rablóvezér szerepel.

Jókai Mór neve éppen olyan homályban él a román közönség előtt, amint például a magyarok nem hallották talán soha Sadoveanu Mihály nevét, aki szintén közel száz regénnyel és népies elbeszéléssel gazdagította és gazdagítja ma is a román irodalmat. A két szomszédos ország kultúrája és irodalma bámulatos sötétségben él a másik nép előtt. Egy-egy politikus neve még csak felhangzik az ajkakon, de az írók és művészek teljesen ismeretlenek.

Éppen a politika közrejátszása folytán, egy-egy magyar iró neve akkor bukkan fel a román sajtóban évtizedek óta, ha ezzel is azt lehet bizonyítani, hogy a magyarság milyen ellensége volt a románságnak, Egyes idézetek szinte periodikusan járják be a lapokat és a román közönség tudatából ki sem lehet vésni azt a hitet, hogy a magyar irodalom is azt a feladatot vállalta mindenben magára, hogy a gyűlöletet és elnyomást szítsa a románság ellen. Most aztán ámulva állapítják meg, hogy íme a legnagyobb magyar regényíró olyan románbarát művet irt, ami dicsőségére válhatna bármelyik román írónak is." (Jókai a románok között, 1938).

Az ehhez hasonló, hálásnak mutatkozó tallózásnak rendszerint szigorú határt szokott szabni az a képtelenség, hogy a jobb demonstráció végett az egészet idézzük. De hát a tallózásban se legyünk telhetetlenek. Fenti passzusok talán elegendők felhívni a figyelmet arra, hogy egy tekintélyes életmű megrajzolásához a lexikon-adatok és hivatkozások betűin, mondatain túl, kötelességünk egészséges kíváncsisággal felkutatni és fellapozni azokat a szövegeket, melyeket elődeink nem véletlenül hagyományoztak ránk annyi tárgyismerettel és kor-tanúsággal. Sokszor éri az a vád az utókort, hogy nem tanul, vagy igen rosszul tanul a múltból, a történelemből. Ezért van az, hogy a sérelmeket makacsul megőrizzük ugyan, míg a tanulságoktól érthetetlenül óvakodik az emlékezet.

Cseke Gábor