(Gondolatok
a Megyecsinálók digitalizált szerkesztése közben)
Ezekben
a hetekben, amikor a beindult választási kampányban azt halljuk,
hogy az éppen kormányon lévők mindenáron az ország
területi-közigazgatási átszervezésével szeretnék jobbá tenni
mindannyiunk életét, kíváncsi aggodalommal vettem kezembe Sarány
István és Szabó Katalin Megyecsinálók c., régen elfogyott,
2001-ben a Státus kiadónál megjelent könyvét, hogy lássam,
milyen üzenete van a múltnak, annak az 1968-as esztendőnek, amikor
a nagy magyar tartományból két kis székely többségű megyét
„csináltak”, s amelyek ma további veszélyben forognak. A
szerzőkkel együtt úgy határoztunk, hogy a világhálón
elérhetővé kell tenni a könyvet, hogy ne essünk még egyszer
ugyanabba a hibába, mint elődeink. Az alábbi tanulmány a
digitalizált szerkesztés közben támadt gondolataim summájaként,
tulajdonképpen a könyv utószavának is tekinthető.
1.
Egy
olyan könyvet vehetünk most szabadon a kezünkbe, melynek
megszületését egy egyszerű, több évtizedes évforduló hívta
életre, de tanulságai, a történéseiben rejlő fenyegettetések
változatlanul Damoklész-kardként függenek ma is az erdélyi
magyarság fölött.
Látszatra
egy helyi zendülés emlékeinek, mozzanatainak és belső rugóinak
a felelevenítésével indult a szerzők kalandja, akik egymástól
függetlenül, talán ugyanannak a küszöbön álló, harminc
esztendős megemlékezés zsurnalisztikus kényszerének
engedelmeskedve fordultak az 1968-as romániai területi-közigazgatási
átszervezés rendhagyó eseménye, a csíkszeredai megyetüntetés
felé.
A
könyv előszavának alapjául szolgáló, erősen távolságtartó
és mondhatni, tudományosan objektív írás már 1997 áprilisában
megjelenik a Társadalmi Szemlében (Gagyi
József: Az új elit a Székelyföldön. Hargita megyei változások
1968 után),
mintegy "feldobva" a témát, a figyelem központjába
emelve azt. Ez az első eset, amikor az 1968 februárjában
történtekről tágabb társadalmi-politikai összefüggéseiben
történik említés; hogy ez mennyire indokolt, az a következő
hónapok publicisztikai közleményeiből kiviláglik.
A
Gagyi-féle fölvázolást ugyanis még ugyanannak az évnek a végén,
az 1998-ra kiadott Hargita Népe Kalendáriuma folytatja a maga
populárisabb eszközeivel: „Forradalom”
Csíkszeredában - új megye jött létre 1968-ban
címmel heves vitákat kiváltó dokumentum-összeállítás lát
napvilágot, az akkoriban pályája felfelé ívelő szakaszát járó
Sarány István újságíró szerkesztésében, majd ezt követték a
Hargita Népe napilapban, 1998 februárjának folyamán azok a
közlemények - zömmel az eseményekben részt vevő személyiségek
emlékezésein alapulva -, melyek tovább mélyítettek egy-egy
részletet, szempontot, közvetlen tanúvallomást. (A könyvhöz
mellékelt jegyzék alapján ezek: János
Pál: Az igazság jogán, Erőss István: A megye születése
– Hargita Népe, 1998. február 12; Bartalis
Imre: Nem a csomortániak voltak a kezdeményezők, Pataki Imre: Mit
mondtunk Bukarestben?
– Hargita Népe, 1998. február 18; Szente
Sándor: Szervezett tüntetés volt, szervezőkkel, Sarány István:
Hogyan készültek a felvételek?
és Nem
tudom, megérte-e?
– Hargita Népe, 1998. február 26.)
Ezzel
párhuzamosan látott napvilágot az akkor még alig néhány hónapja
útjára indított Székelyföld folyóirat 1998 februári számában
Szabó Katalin dokumentumriportja, Megyecsinálók
címmel (a szerző szerint a címadó "keresztapa", a lap
akkori fiatal szerkesztője, György Attila prózaíró), amely végül
nem csupán a majdani riportkönyv embrionális magját, de
szellemiségének és struktúrájának egészét is alapvetően
meghatározza, máig frappánsnak és kifejezőnek tartott címét
köztudatba emelte.
2.
De
ekkor még mindig csak előkészületekről, a téma iránti
személyes fellángolásról, részfeladatok kidolgozásáról
beszélhetünk. Szabó Katalin könyv megjelenése után közvetlenül
megtartott bemutató találkozókon többször is beszélt
vállalkozásuk történetéről, ma így emlékezik vissza munkájuk
előzményeire:
– Akkoriban
még nagyon kezdő újságíró voltam, éppen csak hogy megvetettem
a lábam a Csíki Tévénél, ahol bedolgozói minőségben, Székedi
Ferenc főszerkesztő javaslatára olyan feladatot kaptam, ami nagyon
a kedvemre volt: a város régi épületeiből kiindulva, egyfajta
televíziós „visszajátszásban” megörökíteni a helytörténet
érdekes vonatkozásait. Elsőként a mai Városháza épületének
történetét próbáltam körbejárni, a második
Visszajátszás-riport viszont már a megyésítésről szólt, mert
éppen az évforduló hónapja következett. Az egyik Csíki TV-s
operatőrrel ismét felkerestem az interjúalanyok egy részét, de
még másokat is, akiket korábban nem sikerült valamiért elérnem
– tehát a televíziós anyag nem födte teljesen a Székelyföldes
anyagot, s az interjúk is külön készültek. Éppen ezért később
a könyvhöz ezeket az interjúkat is fel tudtam használni
kiegészítésként, s például a televíziós anyagban telefonon
megszólaltattam Király Károlyt is, aki a Székelyföldes anyagban
nem szerepelt, de akit azt hiszem, Sarány István külön
megszólaltatott... Pár évvel később, egy közös utazásunkon
pontosan Sarány fejéből pattant ki az ötlet, illesztenénk össze,
amit a témában külön-külön felgyűjtöttünk s adjuk ki
kötetben. Ő, aki mindenképpen pontosabb, akkurátusabb,
igényesebb, tudományosabb s tapasztaltabb is volt nálam,
megszerkesztette a végső változatot, a Státus könyvkiadó pedig
sikerrel pályázott a kiadására, így jelent meg végül a
Megyecsinálók a Szemtanú Könyvek sorozatban, 2001 tavaszán.
3.
 |
| Amikor a térkép még egy nagy székely megyét mutatott |
A
könyvvé szerkesztés csak látszólag volt egyszerű feladat: a
szerzők előtte újabb és újabb nyomokon mentek végig, új
adatokra bukkantak. Szabó Katalin például meglehetősen későn -
már-már az utolsó pillanatban - jutott el Orbán István néhai
rajoni néptanácstitkár özvegyéhez, aki Zsögödben élt, s
megpróbált nála az iránt érdeklődni, nem maradt-e a férje után
bármiféle dokumentum, személyes feljegyzés.
– Erzsike
néni azonnal mondta, hogy hát persze, hagyott valamit az ura, ott
van a hideg szobában, ha leveszem a dobozokat a szekrény tetejéről,
mert ő már gyenge hozzá, biztosan megtalálom - meséli ma Szabó
Katalin. - Levettem, megtaláltam. És úgy éreztem, Orbán István
kimondottan számomra hagyta hátra pár napig vezetett, 1968-as
naplószerű feljegyzéseit... Megjegyzem, ezután még sokszor volt
hasonló érzésem, más esetekben is, hálistennek - hogy úgy
mondjam - hihetetlenül sokan számítottak rám... Kölcsönkértem
a dokumentumot, beírtuk, visszaadtuk. Bár Orbán István csak a
tüntetést megelőző napokról vezetett feljegyzéseket, mégis
hitelesen, egyértelműen világított rá sok mindenre.
Alátámasztotta például azt a sejtésemet, hogy az apparátus
tagjai saját felelős állásaikat is féltették, így érdekükben
állt részt venni a szervezésben... Én személy szerint rendkívül
lényegesnek tartottam ezt az írást.
4.
A
könyv egyik igen nagy erénye az, hogy sok szemtanút szólaltat
meg, anélkül, hogy befolyásolná az olvasót, kinek is higgyen. A
válaszok, a nézőpontok összevetése - amellett, hogy valamennyiük
hátterében remek jellemrajzok bomlanak ki - nem az abszolút
igazságot, nem is egyik vagy másik tábor igazságát világítja
meg; mindenek előtt az érdekekre és a szűkebb vagy tágabb
szempontokra vet éles fényt. Szinte-szinte, hogy senki sem titkol
semmit. Akiknek rejtegetni valójuk van, azok a hatalom magasabb
polcain foglalnak helyet. A megyecsinálók csíki zendülése
vérbeli nekifeszülés: a demonstrálók érzik, tudják, hogy
igazuk inkább csoportérdek, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerben
kisebbségben maradnának vele, igazi elhanyagolható mennyiségként,
de most ahhoz a ponthoz értek, amikor elszánták rá magukat, hogy
történjék bármi, a végsőkig kitartanak mellette. Ráadásul
helyi vezetőik is erre biztatják őket... A történelemben volt
Csíknak néhány ilyen sorsfordító, katartikus pillanata: elég ha
csak Madéfalvát vagy Csíksomlyó példáját emlegetjük. Ezekre a
„mintákra” már-már fanatikus beleérző képességgel
érzékenyek a térség emberei: a végső ellenállás élményének
génjeit így vagy úgy, magukban hordozzák.
Ami
a könyv vallomásaiból kirajzolódik, az mégis inkább a felszín.
Érdekes lenne megtudni – igaz, már a gondolat maga is kész
abszurdum -, hogy a helyzet felügyelésére kiküldött, különböző
szintű és kompetenciájú megfigyelők, manipulátorok stb. milyen
reális konklúziókat vontak le az események menetéből, a
közvetlenül kitapogatott, megtapasztalt közhangulatból, a „csíki
virtus” komolyságáról. Gondolom, mindezt a kötet szerzői is
szíves-örömest felgöngyölítették volna, ha csak a legkisebb
felfejteni való szálat is a kezükben tartják.
Nem
vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek: ahhoz, hogy egy
konspiráció tökéletesen és kellő diszkrécióval működhessék,
olyan fokú szervezettségre van szükség, amilyenre talán csak a
fantázia világában találhatnánk példát; az életben a legjobb
összeesküvők, falazók és zavarkeltők olykor bosszantóan nagy
luftokat képesek rúgni, s ezek végül is leleplezik őket...
Botorság lenne azt hinni, hogy a múlt század hatvanas éveinek
Romániájában, annak is a székelyföldi beltenyészetében olyan
tökéletesen mentek volna a dolgok, hogy egy feltételezett, sikeres
összeesküvés máig felderíthetetlen maradjon.
Hivatkozik
viszont a könyv, a szemtanúk beszámolójára alapozva nagyfokú
hatósági készültségre, szervezett megfigyelésre,
csapatösszevonásokra, ami mind azt jelzi, hogy az eseményeket az
ellenőrzés akkori lehetőségeinek és módszereinek szintjén a
kellő korlátok között tartották. Bármi történt volna a
megengedett „kilengéseken” túl, a megtorlás egészen biztosan
nem késlekedik. Erre több résztvevő is hivatkozik, akik nem
egyszer saját fizikai létüket sejtették (érezték?) veszélyben
amiatt, hogy akarva vagy akaratlanul az események élére sodródtak.
Számosan hangsúlyozzák: eszük ágában sem volt felelősséget
vállalni, több tízezer ember véleményét képviselni, de ha már
ők lettek a kiválasztottak, cselekedniük kellett...
A
szerzőknek, akik ma is úgy tartják, hogy még a lehető
legszerencsésebb pillanatban sikerült szóra bírni az események
szemtanúit, megadatott az a lehetőség, hogy kellő távolságból
mind a tüntetéstől, mind az 1989-es rendszerváltástól, a
higgadt elemzéshez elengedhetetlen objektivitással mérhették fel
a lehetséges következmények egy részét, ugyanakkor a hiteles
szemtanúk egy tekintélyes része még élt és tanúságot
tehetett. Szabó Katalin szerint az ő riportalanyai általában
örvendtek a megkeresésnek, szívesen meséltek az eseményekről,
hősöknek érezték és tartották is magukat – s talán részben
– az adott korban, helyzetben – azok is voltak. Volt, aki
különösen kiemelte, talán kissé el is túlozta a saját
fontosságát, de az egymás mellé sorolt vélemények nagyjából
elvégezték a megfelelő korrekciót.
A
könyv törzsanyaga - összegezve mai benyomásainkat - teljesítette
azt a küldetését, amiért életre hívták, papírra vetették.
Ennek ellenére, a „csíki lázadás” negyvenedik évfordulójára,
2008-ban új, addig nem ismert dokumentumok kerültek napvilágra az
eseményekkel kapcsolatosan: fiatal történészek a CNSAS
irattárában kutatva, rábukkantak a csíkszeredai küldöttség és
a legfelső pártvezetőség, Nicolae Ceauşescu órákon át tartó
„tárgyalásainak” gyorsírásos jegyzőkönyvére (Novák
Csaba Zoltán – Olti Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a
megyeszékhelyért
[Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunál 1968-ban],
Székelyföld 2008/7., 85–111.)
5.
 |
| Cedausescunál, a megyetérkép előtt * Transindex |
Az
ominózus jegyzőkönyv, amely aztán egy, a korszakot jellemző
átfogóbb dokumentumkötetbe is bekerült (Aranykorszak?
A Ceauşescu-rendszer
magyarságpolitikája 1965-1974. Összeállította Novák Csaba
Zoltán. Pro Print, Csíkszereda, 2011. 201-213. l.),
a fordítást is elvégző Novák Csaba Zoltán jóvoltából itt
újraolvasható, s egyúttal, e pillanattól kezdve megtalálta a
maga természetes helyét e könyvben. E néhány oldalas, sűrű
szövésű, az akkori társadalmi-politikai zsargonban
megfogalmazódott, némiképp személytelen szövegből
tulajdonképpen mindegyre a könyvben foglaltak „ellensúlya”
rajzolódik ki. A korabeli pártkancellária által hitelesnek
kinevezett jegyzőkönyvet viszonyítási pontnak tarthatjuk ugyan,
de teljes szöveghűségéért ma már senki sem vállalhat a
felelősséget. Számos esetben bebizonyosodott ugyanis, hogy a
gyorsírásos lejegyzések áttételekor is történtek szándéktalan,
de még inkább szándékos elhallgatások, sminkelések,
szövegszűrések, összevonások, kellemetlen vagy oda nem illőnek
vélt részletek kiiktatása, átfogalmazása. A hatalom is szerette
érvényesíteni – jövőbe kacsintó számításból – a maga
szempontjait, saját gyártmányú jegyzőkönyveiben a számára
fontos „lényegre” koncentrált. Az ilyen és hasonló,
feltételezett torzításokat leszámítva, a bukaresti látogatás
jegyzőkönyve azért jelentős mégis, mert eloszlat egy sor olyan
fabulációt és állítást, amire a riportereknek nyilatkozók a
törzsanyagban erősen ellentmondásosan utalnak, viszont nem
találnak semmiféle visszaigazolásra. A dokumentumból számomra
nyilvánvalóvá vált, hogy a látogatásnak – a pártvezéreken
kívül – volt néhány vezérszónoka (Orbán István, Pataki
Imre, Munteanu Ovidiu, János Pál), rajtuk kívül a többiek inkább
csak jelenlétükkel asszisztáltak, mintegy számszerű, fizikai
súlyt adva az elhangzott érvelésnek. A csíkszeredai helyzetet
vázolókat is érezhetően sokkolta a hatalom általi rendkívüli
fogadtatás és figyelem enyhe abszurditása. Amit a pártfőtitkár
előtt elmondanak, az látszólag nem éppen arról szól, amiért
Bukarestbe utaztak. Szempontjaik rendre kicsorbulnak, meghaladottakká
válnak, mihelyst azok a párt- és állami vezetők vázolta
érvekkel szembesülnek. Ilyenkor az ember azt várná, hogy a
székelyföldi állapotok alaposabb ismerői, pl. Fazekas János
minden erejével a konfliktus feloldására törekedjenek. De az ő
fellépése, akár csak a Ion Gheorghe Maureré félrevezető,
figyelem elterelő és mintha nem is a tűzoltásról, inkább a tűz
szításáról szólna. Az eszmecsere így szinte-szinte
állóháborúnak tűnik, amelynek a végén nem lehet tudni, kié
lesz az igazság, kinek az oldalára billen el a mérleg, de a
pártfőtitkár, sokat tapasztalt taktikusként, látatlanban, előre
kicsikarja a küldöttekből az ígéretet, méghozzá több ízben
is: bármi legyen a döntés, azt mindkét fél zokszó nélkül
elfogadja. A küldöttek pedig fejet hajtanak: egyesek közülük
nagyon remélik, hogy felutazásuk nem volt hiábavaló, mások
viszont szervilizmusuknak adnak hangot, gondolván, hogy már így is
túlfeszítették a húrt. Többször is közbekotyog például –
mintegy kéretlenül – Kedves Sándor néptanácsi vezető (akiről
többen is állítják, hogy a szekuritatenak dolgozik és aki
hátulról a tüntetések hevét szította, s most mégis a térséget
mélységesen elkötelező ígéreteket tesz) szinte-szinte az antik
kórus szerepét játszva, a pártfőtitkár szentenciáit
megerősítendő:
„Kedves
Sándor elvtárs:
Főtitkár
elvtárs, a csíkszeredaiak tettükkel fogják bizonyítani, hogy jól
végzik dolgukat.”
Majd:
„Kedves
Sándor elvtárs:
Ceauşescu
elvtárs, a nép azt kérte, hogy jöjjön ön oda.”
Mindkét
replika elkötelező jellegű. Mintha csak a jövendő Hargita megye
élő lelkiismerete jutna általuk szóhoz. Utánuk már csak a
pártfőtitkár szólhat érdemben. És az uralkodói döntés, az
ígérethez híven, még azon az estén megtörtént. A viszály
almája visszakerült a csíkszeredaiak kezébe. De a pártvezetőség
már jóelőre tudta: a rebellió méregfogát végérvényesen
kihúzták. Maradt viszont a csíkiak és az udvarhelyiek nem szűnő
egymásnak feszülése.
6.
Sarány-Szabó
könyvének megjelenése után két évvel a szerzőknél idősebb
újságíró, Zöld Lajos, akit a Megyecsinálókban
nem egyszer idéznek, visszaemlékezéseiben (Kölcsönkért
élet, kamatra. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003)
összefüggő, elemző beállítású részt szentel a csíkszeredai
zendülésnek. Úgy gondolom, érdemes bővebben kitérnünk az
általa látottakra, mert megerősítik abbeli sejtésünket, hogy a
konfliktusra mindenek előtt vezetői tekintély- és haszonszerzés
okán volt szüksége a hatalmat szolgáló és jelentő rétegnek.
*
Visszaemlékezésekben, cikkekben, elbeszélésekben „megyecsinálásnak" becézik az eseményt.
(Leghitelesebbnek Sarány István és Szabó Katalin szöveggyűjteményét tartom, amelyre érdemes lett volna nagyobb kiadói gondot, szerkesztői munkát fordítani. Esetleg javított változatban újra megjelentetni.)
Az eseményt az utcákon, tereken, hivatali szobákban nekem szerencsém volt személyesen is megélni. Ezért merem a leghatározottabban állítani, hogy ez az általam „vidám forradalomnak" becézett hajcihő, egyéni érdekből fakadó, a párt és Ceauşescu melletti szimpátia-tüntetés volt és semmilyen körülmények között sem szabad „székely felkelésnek" minősíteni, ahogy például Király Károly barátom is totalitárius diktatúra elleni népi ellenállásnak" titulálta. Ezt a „népi megmozdulást" a rajoni párt- és állami apparátus aktivistái, gazdasági, művelődési és társadalmi szervezetek vezetői felülről szervezték: megmaradásukért, magasabb pozícióba jutásukért és az ezzel járó nagyobb javadalmazásért.
...Amikor meghallottam Székelyudvarhelyen, hogy a csíkiak mozgolódnak a megyeközpont Csíkszeredába helyezéséért, a félnyolcas autóbusszal én is odautaztam. Nem volt erre megbízatásom, de megint hátára vett a kíváncsiság és a megérzés, hogy itt valami szokatlannak lehetek a szemtanúja. A mai vasúti feljáró környékén egyszer csak vidám sokaság vetült recehártyámra. Az emberek hármas, négyes sorokban igyekeztek valamelyik vállalattól a központ felé. Kacagtak, kiabáltak, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!" Egy kicsi emberke szabályos időközönként beordította, hogy „Éljen hős vezérünk, a Párt!" Csöppnyi bajuszának szálai is felálltak az igyekezettől. „Éljen a Párt!" - visszhangozta a tömeg. Nézek az autóbusz-vezetőre, hogy mi ez? Bosszús sercintés volt a válasz: „Ebből bizony nem esznek az agyagosok" — és dühösen beletaposott a gázba.
Ettek.
A katolikus templomnál már özönlött a nép a szomszédos utcákból. Felgyorsított léptekkel igyekeztek az egykori CFR-palotából pártszékházzá avanzsált épület elé. Szó szerint ugyanazokat a jelszókat skandálták, ugyanúgy, minden csoport élén egy-egy agitátor gesztikulált és ordibált, mintha előre megírták volna a népi megmozdulás forgatókönyvét. A rajoni pártszékház előtt már több ezerre szaporodott a pártot éltető lelkes tömeg. Enyhe tél volt, tíz órára már megcseppentek az ereszek is, néha a Nap is kibújt a felhők közül. A nagyon lelkes jelszók közé már egyéb is keveredett: néhány dühös kiáltás az első titkárnak kinézett Branis elvtárs feleségének a bugyogójáról. Hogy „húzzon dinamót, ha fázik Csíkszeredában!" És egyebek, amelyek már nem bírják el a nyomdafestéket, ugyancsak Branisné alsóneműjéről. És hogy „Éljen a párt!" Ezt a szlogent általában minden kényesebb bekiáltáshoz hozzáfűzték. Végül is Branis Lászlót nevezték ki a Csíkszereda székhelyű Hargita megye pártbizottságának első titkárává. Nem is ült sokáig, mert az első adandó alkalommal hazament Marosvásárhelyre.
Én a művelődési ház igazgatóját, Salló Istvánt kerestem fel. Régi ismerős volt. Gyakran hívtuk az Ifjúmunkáshoz, hogy székely csodabogarat bámuljunk. Olyan lelkesen és okosan tudott a székelyek történetéről, népművészetéről beszélni, hogy meg is tapsoltuk. Amikor pedig a szülőföldszeretet emberi értékmérőjéről beszélt, hogy „kutyabetyár, aki elhagyja és inkább haljunk meg!", bennünk is felforrt a vér a megfutamodást illetően. „Szervusz, Pista!" — örvendtem meg a kapaszkodónak, és hogy „mire jó mindez?" Éles volt a pillantása, válasza pedig hegyes, mint egy jól célzott köpés: „Nem látja az újságíró elvtárs, hogy történelmet csinálunk? Megyeközpontot akarunk az ősi juss okán!" Nemsokára magas hölgy rángatta ki kezéből a kagylót, Pista pedig nem hagyva magát: „Mindenki a rajonhoz!" A hölgy pedig így: „Bandikám, nem érted, hogy kapus sem lehetsz a kütyősöknél, ha nem jösztök!" És így folyt tovább a telefonálgatás. Vágni is nehéz füstben, sűrű indulatokkal. Barátom lokálpatrióta felbuzdulását később megbocsátottam és „szervusztok" maradtunk. Csak azt nem értettem meg soha, hogy miért éppen Salló Istvánnak kellett az elsők között kitelepednie Magyarországra? Hiszen az ég keserves világán senki, fél ujjal sem nyúlt hozzá. Amilyen fennjáró, minden lében való kanalazás felkent szaktanácsadója volt Csíkszeredának...
Amikor a tömény füsttől és a plafonig csapó megyecsináló lelkesedéstől fulladozva kimentem újra a térre, a szónokok sorra követték egymást a pártbizottság székházának a balkonján. Általában a szocializmus történelmi jelentőségű győzelméről, Románia napfényes jövőjéről, a kommunizmus hajnaláról beszéltek. Egyik közülük tüsszögni kezdett és zsebkendője után kapkodott, ezt is lehurrogták, mert a nép általában nem szereti, hogy hősei taknyoljanak. És tovább folyt a skandálás a már említett jelszavakkal és beköpésekkel. Így a székház első emeletére mentem, ahol ugyanolyan tömény füstben, és magas hőfokon folyt a telefonálgatás. Igaz, itt éppen ellenkező irányba: a Központi Bizottság felé, forró vonalon. „Tovarăşul Secretar General! Itt szó sincs pártellenes, főtitkárellenes tüntetésről! Tessék meghallgatni... Nyissátok ki az ablakokat!... Itt éppen Nicolae Ceauşescut éltetik!... Ha szembenézünk a tényekkel és azokat kommunista szellemben értékeljük, a csíkszeredaiak azt akarják, hogy itt legyen a megyeközpont és ne Székelyudvarhelyen..." Még tartott a diskurzus hasonló hangnemben és meghatódott vigyázállás-szerű pózban, amely a telefonáló igenlésével ért véget: „Holnap reggel ott lesz a delegáció a központnál! Rövidesen küldjük a névsort is. Mi vagyunk a helyzet urai, Főtitkár elvtárs!" Nem esküdnék meg rá, hogy Király Károly volt a telefonáló, de hogy ott sürgött és fontoskodott az irodában, az biztos. És az is, hogy a pártért és a munkásosztályért való hosszas, lelkes harcának köszönhetően ő lett az új Kovászna megyei pártbizottság első titkára...
A pártbizottság pincéjében berendezett jókora gyűlésterem is tömve volt. Füst, csípős emberszag terjengett a levegőben. A pártaktíva pattogó forradalmi dalokat énekelt, hogy „Elvtárs a csákányt jó mélyre vágd!...” és: „Éljen a párt, élén hős vezetőjével, Nicolae Ceauşescu elvtárssal!" Itt már helyénvalónak tartottam az éljenezést, mert az aktíva jó része valóban meggyőződésből énekelt és hitt a kommunizmus ragyogó holnapjában. Amikor megláttam régi barátomat, Kató Vilmost, megörvendtem, hogy milyen kicsi a világ. Összeölelkeztünk és savanyúan mondta: „Ugye, ezt jól megcsináltuk?" Megnyugtattam, hogy egyet se búsuljon, amíg a tömeg a pártot és a főtitkárt élteti, nincs az a milicista vagy katona, aki a tömegbe merne lőni. De azért kár volt kinyitni Pandóra szelencéjét. Vili értetlenül nézett rám, hogy milyen Pandóra-szelencéről beszélek? Mondtam, hogy a nép hangulatáról, amely olyan, mint a tenger vize: szellő is felborzolja, de jaj, ha jön a vihar! Vili megígérte, hogy egy hátsó ajtón kilop a székházból, de neki, „aki megfőzte, egye is meg!"-alapon barátaival kell maradnia. Nevetve nyugtattam, erre semmi szükség, ahol bejöttem, ott ki is tudok menni, a tömeg csak ellenszenvének ismerős alakjait hurrogja le, a neki szimpatikus embereket megéljenezi. Ahogy az egyik Bereczki nevű orvost — ha igaz a bekiáltó szava —, aki egy kórházi ágyért ötszáz lejt vesz el, durván lekiabálták, a másikat dr. Bajkó Barabást megéljenezték és azt mondták neki, hogy „Halljuk, halljuk!" Ahogy később őt is lehurrogták. Megköszöntem barátom jóakaratát és kimenet azon gondolkodtam, hogy ehhez a vidám, békés karcfalvi aktivistához inkább illene a postagalamb tenyésztése, a békebíró szerepe, mint a pártpropaganda. Valószínű, éppen jó kedélye, népszerűsége miatt nem léphetett később sem a közrendi aktivistánál magasabb fokra a párthierarchia létráján.
(Kint a téren tovább tartott a herce-hurca. Már néhány részeg kiabálás is belevegyült a vidám éljenezésbe, most már Szabó elvtárs viselt dolgairól, annak pereputtyáról. Aztán megint Branis elvtársnő bugyogója foglalkoztatta a csíki forradalmárokat. Ilyenkor mitugrász emberke ugrott fel a kultúrház oszlopainak a talapzatára, hogy „elvtársaim őrizzük meg méltóságos nyugalmunkat!" Őt kiröhögték és ezzel ki is fogták a szelet a harag vitorláiból. A ruhagyári asszonyok csoportjába vetődtem, ahol éppen egy alacsony, kövér embert szorongattak. A fehérnépek hátukat összevetve nagy hórukkolással élőfal közé szorították a bőrkabátost, már taknya-nyála folyt és félni kezdtem, hogy a lelkét is kileheli, ha tovább tart a kegyetlen játék. Mondom egy nagydarab varrónőnek, aki átkarolta az aktivistát és súlyosan gügyögött neki, hogy apuskám, megyeközpontot akarunk! Felfogod te, hogy mi az? Fényképezőgépemet magasra emelve kiáltottam a nőnek, hogy rögvest hagyja abba a viccelést, mert még temetés lehet a vége és lelkén szárad az elvtárs halála. A nő felém villantotta haragját és megfenyegetett, hogyha nem fogom be a pofámat, én kerülhetek a helyébe. Mosolyogva mondtam: ha akarja, összekapaszkodhatunk, látom, mindene megvan. Így eleresztette próbababáját, akit közös erővel penderítettünk át a pártbizottság vaskerítésén. És már énekelték is az asszonyok, hogy „átdobták a szart a kerítésen". Új barátnőm kíváncsian nézegetett, hogy ki fia-borja vagyok, és cseppet sem lelkesedett mesterségemért: „Még csak az hiányzik, hogy kiírjon az újságba!" Megígértem, hogy erről szó sincs, csak azt a szegény ördögöt sajnáltam. Megnyugtatott, hogy egyet se búsuljak érte, mert azt a rosszasága nélkülünk sírba viszi.
*
Minél többet tud meg az ember az 1968-as csíkszeredai eseményekről, annál többre kíváncsi. Többek között arra is – de erre, úgy sejtem, ma sincsen válasz -, mi vette rá a döntőbíróként fellépő pártfőtitkárt, hogy végül is Csíkszeredát kiáltsa ki „győztesnek”. Egyszerű számítás volt a részéről? Megérzés? Ezáltal vásárolta volna meg a székelyek lojalitását? Láthatta, hogy az udvarhelyi nép – a csíkitól eltérően – nem vonult idegesen az utcára, nem szervezett forradalmat, amiből azt a következtetést vonhatta le, hogy könnyebb lesz velük felhajtatni a keserű poharat...
7.
 |
| A MÁV-palotának épült pártszékház |
1968.
február 23-án, immár a Csíkszereda központtal diadalmasan
megalakult Hargita megyében megjelenik a Hargita című napilap első
száma. Ettől kezdve ez az első számú fórum, mely hírt ad – a
korszakra jellemző sajtóviszonyok keretei között – a megye
történéseiről, a változásokról.
Néhány
ígéretes, a romániai magyar kisebbség és a székelyföldi
magyarság életében távlatot nyitni látszó esemény – mint
amilyen például a pártfőtitkár tanácskozása a magyar
nemzetiségű értelmiségiekkel (1968 júniusában) – egyike volt
az az 1968 augusztus végi székelyföldi látogatás is, amelynek
során Nicolae Ceauşescu,
némileg megkésve, de ígéretéhez még mindig híven felkereste a
csíkiakat (közben
nem feledkezve meg a sepsiszentgyörgyiekről,
illetve a székelyudvarhelyiekről
sem!),
s a minden alkalommal jól szervezett népgyűléseken lelkesítő
ígéreteket vázolt fel a székely vidékek gazdasági-társadalmi
fejlesztéséről, a székelyek életkörülményeinek javításáról.
Népszerűségének további növelése végett minden alkalommal
magyar nyelven is elköszönt az őt megéljenző székelyföldi
vendéglátóktól, biztosítva őket afelől, hogy a párt helyesen
oldotta meg a nemzetiségi kérdést. A "veni,
vidi, vici"
jegyében lezajlott székelyföldi körút a csehszlovákiai
szocialista intervencióval kapcsolatos különutas román
függetlenségi politika egyik bizakodó pillére volt, majd az 1968
őszén megalakított Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók
országos és megyei tanácsai feltették a koronát a kitűnően
levezényelt színjátékra: olyan kijelentések hangzottak el és
olyan szervezési keretek születtek néhány hónap leforgása
alatt, melyekre hosszú éveken át hivatkozni lehetett az elvek
különösebb csorbulása nélkül.
Hargita
megyében, s különösen Csíkszeredában tehát felfelé ívelő
minden: a tervezés, a lendület, a bizakodás, a hangulat.
Nyilvánvaló, hogy az új, felelős közigazgatási struktúrák új
káderek tucatjait-százait vonzzák. A megyei lap hasábjain
konstruktív viták zajlanak, fantáziadús elképzelések látnak
napvilágot a megye fejlesztésének optimális lehetőségeiről és
távlatairól. Ha csak a Hargita megyei sajtó megteremtését
említjük, már azzal is új nevek, új arcok, új szellemi
identitások homályosítják el a rajoni állapotokat és
szemléletet épp hogy levedlett csíki társadalmat. A munkaerő
lekötésére tervezett gyárak, vállalatok ugrásszerűen
megnövekedő számú munkahelyeket és lakásokat ígértek mind
Csíkszeredában, mind Székelyudvarhelyen. Míg ez utóbbiban a
megyei létforma nem okozott gyökeres demográfiai változásokat,
addig a szűk keresztmetszetű Csíkszereda csak moldvaiak beözönlő
tömegével tudta pótolni jócskán megugrott munkaerő-szükségletét.
A változás pár éven belül szembeszökő lett: a megyeszékhelynek
kikiáltott város nem csak hogy gyökeresen népesebb lett, de
megnövekedett népességében az idegenből betelepedő elem.
Ez
az, amit ma leginkább a korabeli „megyecsinálók” szemére
hánynak azok, akik általában minden jelenvalóval elégedetlenek,
mert pontosan képesek megállapítani – a jelen tapasztalásai
alapján -, hogy valamit egy évtizedekkel korábbi pillanatban
elszúrtak...
Nem
nehéz ma egymás mellé állítani, összehasonlítás céljából,
a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi valóságot.
Az
előbbit, lépten-nyomon látható módon jócskán kiforgatták
egykori valójából: az álmos és szűkecske kisvárosból
fantáziátlan, de biztosan terjeszkedő, fejlődőképes urbánus
település vált. Eltűnt patriarchális, földszintes, már-már
földhözragadt jellege, odalett girbe-gurba, megszokott vidéki
központja és helyette megjelentek a mindenünnen ismert,
jól-rosszul megépített univerzális lakódobozok. Méghozzá nem
is kis számban. Hogy a felsrófolt munkaerőlétszám ne az ingázók
tömegeit duzzassza már-már irreálissá (egy időben majdnem
annyian ingáztak munkahelyükre a fiatal megyeszékhelyre, mint
ahány állandó lakosa volt a városnak), hanem letelepedéshez,
családalapításhoz, gyarapodáshoz való fészket nyújtson a város
új lakóinak. Akár csak szerte az országban, a hasonló fejlődési
ívű településeken. Ez a város ma is él és lélegzik,
növekszik, keresi a formáját, annyi évvel a rendszerváltás
után. Nosztalgiái természetesek és érthetőek, beépülnek a
csíkszeredaiak kollektív tudatába. Ma már kissé állampolgári
divat is visszasírni az egykori Virág (Kossuth?) és Hargita utcák
eltűnt fővonalát, a mai piac környékét, pedig lassan már azok
sem élnek, akik otthonukat a buldózerek alatt látták eggyé válni
a földdel. De ha egyik napról a másikra hirtelen vissza kellene
igazítani mindent, a megyésítés előtti állapotokhoz, csak maga
a szándék is hirtelen legalább olyan arányú ellenzéket
mozgósítana, mint annak idején a megyésítés.
 |
| Fazekas János és Király Károly, akik megkavarták a kártyákat |
Az
igazság a lépésvétés körül inkább ott van, hogy az 1968 utáni
évek felhajtó lendületét a helyi elit nem volt képes olyan
mértékben alkotó-teremtő mederbe terelni, hogy 1976-ban, amikor
Ceauşescu
pártfőtitkár és kísérete ismét Hargita megyébe - és
természetesen Csíkszeredába – látogat, meggyőzhessék
a vendégeket: a vidék ténylegesen elindult a felemelkedés útján.
Tehetetlenül hagyták, hogy urbanizációs ütemet, városrendezési
terveket, iparszervezési elképzeléseket, demográfiai irányelveket
stb. szabjon nekik az, akit pár évvel korábban (inkább csak jól
megfontolt, furfangos számításból) felkértek, legyen a város
„védőangyala”. És az is lett, méghozzá kamatostól – ezt
ma már le sem lehet tagadni.
Székelyudvarhelynek
ellenben nem volt hová sietnie. Őt inkább csak a Csíkszeredával
történő szüntelen vetélkedés ambíciója hajtotta, megmutatni,
hogy ha nem is lett megyeszékhely, de megáll a saját lábán, akár
a megye fennhatósága nélkül is! A vesztes, ám elsőként
municípiummá lett város alapvető tartása, lelki profilja
lényegében ma is ezt a fensőbbséges magabiztosságot árasztja
magából. Állam az államban, annak számos hatásköre híján,
szüntelenül munkálkodó rivális, készen az alkalmas pillanatra,
amely egyszer talán csak eljön. Ő a megyésítés
„bezzeg-gyereke”, aki úgymond „megúszta” azon áldások
nagy részét, amiben a győztes Csíkszereda részesült, de nincs
mit kezdenie vadon termett előnyeivel, amiket elsősorban nem a
tudatos építés és fejlesztés révén, pusztán csak egyszerű
stagnálásával ért el.
8.
Az
írásom címében, illetve első mondatában emlegetett
Damoklész-kardot ezek után illene legalább egy percre
megvillantani a napfényben. Hogy mindenki észrevegye: nem csupán
az 1968-as csíki ellenállók fölött lógott kettős élével,
hanem azóta is a helybeliek életének „padlásán” himbálózik,
bár látszólag belepte a pókháló és az idő pora.
A
jelek szerint a Székelyföldön élő lakosság – szándékosan
nem írtam székelységet, mert a kifejezés, a térségben élőkre
vonatkoztatva inkább csak mítosz és illúzió – továbbra is
választás előtt áll, hiszen sem 1968-ban, sem az utána következő
évtizedekre kivetített eseménysorban nem ő választott –
ellenállt ugyan valaminek, kifejezte indulatát, háborgását, hogy
másfelől szintén idegen akaratban és ígéretben nyugodjék meg.
Közel
egy esztendeje, különféle megközelítésekben, ismét napirenden
Románia közigazgatási átszervezése. Az eddig ismertetett, nem
egyszer hajuknál előrángatott elképzelések heves ellenzést,
különvéleményeket váltottak ki – és nem csak a Székelyföld
vonatkozásában. Mivel pedig nem egy vagy két verzió kerül
forgalomba, mint annak idején, az egypártrendszerben, hanem ahány
nyilatkozó, annyi „licenc”, szinte nem is érdemes megjegyezni
őket, csak arra ügyelni, hogy rosszabb ne legyen a mostaninál.
Közép-európai
társadalmi haladásunk jellegzetes rákfenéje, hogy ami új, az
rendszerint kaotikusabban, fejetlenebbül és elsietettebben működik
a már bejáratott, még oly korlátozott sikerű gyakorlatnál. A
tervekben különben is egy, a tartományi megoldásra hajazó, de
annál gépiesebb és hagyományellenesebb változat látszik
mindenen felülemelkedni, amely szinte teljesen feloldja, magába
szippantja a Székelyföld eddigi sajátos törekvéseit,
elképzeléseit, tradíciókra épülő projektjeit. Nehéz lesz
abban bízni, hogy egy újabb hórukkal, egy sufniból előhúzott
népi demonstrációval (ami a rendszerváltás óta mint politikai
harci eszköz erősen devalválódott, ha nem éppen visszájára
fordult!) hárítani lehet a potenciális veszélyt.
Mikro-regionális, ún. széki érdekekre tagozódva, a közös
gazdasági-politikai platform megteremtése és megszilárdítása
nélkül mindenfajta ellenállás csak karikatúrának és
elhanyagolható, természetes, múló immunreakciónak hat. Komoly
aggodalomra ad okot azt tapasztalni, hogy a széki tagoláson
edződött székelyföldi gondolkodás közeledése, összeforrása
távolról sem történt meg, s ha mutatkoznak is itt-ott biztató
jelek, a más-más megyéhez tartozó Csíkszereda és
Sepsiszentgyörgy közeledése például nyilvánvalóbb és
egyértelműbb, mint az egy megyén belüli Csíkszereda és
Székelyudvarhely közötti, sokszor már-már értelmezhetetlen
modus vivendi.
Ám
ne fessük az ördögöt a falra. E dokumentumkötetet forgatva arra
figyeljünk, nehogy új, ránktelepedő „őrangyalok” mellett
kötelezzük el magunkat és a jövőt.
CSEKE
GÁBOR
Csíkszereda,
2012. november 1-6.
Dokumentumfotók az 1968-as csíkszeredai tüntetésről Szabó Katalin archívumából:
