Erdélyi és csángó költészet: SIPOS DOMOKOS

Sz. 1892, Dicsőszentmárton-mh. 1927, Dicsőszentmárton. A nagyenyedi gimnáziumban végez, majd joghallgató.1913-1914-ben újságiró Kassán, utána egy ideig a budapesti statisztikai hivatalban kistisztviselő. A háborúban behívják katonának, de beteg tüdeje miatt elbocsátják. de gyenge testalkata miatt felmentik a szolgálat alól. 1925-től szülővárosában napdijas tisztviselő. Egy ideig helyettes főjegyző, könyvkiadó. Novelláival pályázatot nyer a marosvásárhelyi Zord Időnél. Prózai hagyatékát jelentősebbnek tartják. Hivatalos az első helikoni találkozóra is Marosvécsen. Hamar elviszi a halál, verskötetét Szentimrei Jenő rendezi sajtó alá még halála évében. A kötet az író összes verseit tartalmazza, ennek alapján készült válogatásunk.

Két tűz között


Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve
Érjen téged: Erdély!


A szirt alatt, a szirt körül,
Dús földeken, szép házakban
A sok-sok ember ránk tekint
És szórja ránk szavának nyilati.
Az öregek régi buzogánya
Bosszúsan csap felénk,
És ifjak fürge kelevéze
Sürítve éri meztelen mellünk.


És harsan a kiáltás innen és onnan:
Mit akarnak e furcsa katonák?!
Kinek a posztját állják e rideg tetőn?!
Kinek a nevében mondják az imát,
Hogy tied a dicsőség és az ország?!


S mi állunk!
A viharvert tetőn
Állunk!
És vérző szívünk az égre tratjuk,
Hadd lássa idegen és testvér:
Nekünk Erdély,
Erdély a hazánk!




Nagyanyám
  
A tornácon ült egy kicsi széken 
S a napba nézett nagyanyám. 
Vakság vont szürke függönyt két szemére, 
S míg pergett a fény két kezére, 
A színek lassan beosontak lelke ablakán. 
Szürke haja csak gyérült-gyérült 
És évről évre fehérült, 
Ráncos kezén szántottak vén erek, 
Sasorra volt és mosoly bujkált ajakán. 
Egyéves voltam s azt mondják: 
Kacagós, tömzsi, szőke kis fiú. 
Nyár volt, megindultam egy délután, 
Akkor vakult meg nagyanyáim, 
Én nődögéltem, ő összement, 
Mint késő ősszel fán felejtett szilva. 
Ölébe vett, mesélt-mesélt 
S a hajam simogatta. 
Fonnyadt ajka lágyan fonta, 
Sodorgatta szavak tiszta lenjét: 
Keresztúton hogyan lobbant régi kincs 
Hajdanában mit csinált a prikulics 
Fehér ember merre járt 
Szép lány szíve miért fájt 
Róka hogy fogott nyulat 
Hogy csapta be a vadászt 
Hogy lopta el komámasszony kakasát. 
Ó be szép volt a mese! 
Hintázott rajta lelkem csónaka, 
Csillaglámpákat gyújtott az este 
S illatot vert a fodorménta. 
Ő nem kért semmit, nem várt semmit, 
Végpercében is nevem suttogta. 
Jött a Halál, ellibbentette szeme fátyolát. 
Mosolygott s indult. Látta már kis fiát. 
Ó drága nagyanyám! 
Ha utolsót kongat bús szívem, 
Tegyétek testem, a lezuhant harangot, 
Nagyanyám csontjai mellé! 
Ha egyszer visszatér a hang belé 
S vándor lelkem ijesztik föld alatti rémek, 
Nagyanyám átnyújtja hozzám kis kezét 
S csendesen suttog: Ne félj fiacskám! 
Mondok egy mesét. 




Bitóra kisér egy zord menet
  
Négy fakó fal s egy rácsos ablak, 
Esőtől barnult vén házfedél, 
Egy bús akácfa s szürke deszkák, 
Ha kell, ha nem, mindennap látlak. 
S míg tollam végigszántja a fehér papirost 
És szívem írom a sok-sok néma sorba, 
Kigyúl bennem egy réges-régi fáklya 
S egy dölyfös tárogató hős regét zenél: 
Nincs semmi veszve, minden sor 
Egy büszke kardcsapás, mi ellenséget ér, 
Nyomában eszme forr s mint tiszta bor 
Álomszép jövőért lángol a csöppnyi vér. 
Hej, fakó fal! Szomorú rácsos ablak! 
Szívemet be sokszor vertétek bú vasába! 
Most megint börtönbe zártok s minden hiába: 
Lelkem nem repül, itt marad kínzott rabnak. 
S mord porkoláb, a rémes kétség 
Csörgeti rabbilincseit s szemembe röhög: 
Csak csend, csak csend! Itt úgy sincs mentség! 
És vaskapocsként szívem szorítja s marja, 
Hogy minden szó csak füst és pára 
S e rongy föld bús levében csak lötyög-lötyög. 
Most eső szitál szürke függönyt ablakom elé 
S eltakar mindent: lángot, kétséget, reményt. 
Most kérdezni sem tudok: Érdemes, nem-é? 
Most, most e percben, tőlem minden veszhet, 
Most, emberek, e búrács mögött mit se kérjetek! 
Engem bitóra, máglyára kísér egy zord menet, 
Most nem tudok mást, csak meghalni értetek! 




Vágtat a halál 

Az semmi, hogy én meghalok! 
Csak ne tudnám, hogy fiam nyomában is kocog a Halál. 
Fél szemmel olykor felé néz, 
Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál. 
Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon, 
Töretlen lába táncol a gyenge füvön, 
A bogár neki hintázik a rezgő levelen, 
Neki imbolyog az égen a hold aranytányérja, 
A virágok neki bólintanak az utak mellett, 
Az erdő mély zöldje neki integet. 
Szemében csillogva tükrözik az egész világ, 
Nem látja, hogy messzi-messzi már üget felé a Halál 
S dárdája hegye az ég partjára vág. 
Erős szép férfi lesz az én édes fiam! 
Nem veri ide-oda vaksors, mint engemet. 
Látom már, hogy tornyosítja tetté álmaim, 
Hallom, hogy harsog belőle sok megrekedt dalom, 
Jóságát érzem bús szívemben, mint Föld a Nap melegét. 
Tudom, hogy az élet csúcsain vezet az útja 
S vállán ragyog a legnagyobb vagyon: egy igaz 
koponya. 
Most felkiáltok hozzá a múltból a magasba: 
Édes fiam, csak hátra ne! Csak hátra ne nézz! 
Bús szívem szörnyű pert kezd az Istennel érted. 
Én összetörök minden orgonát, 
Nekem ne búgjon boldog feltámadást! 
Forgácsát felhajítom az égbe: 
Itt van, Isten! Ennyit ér vigasztalásod! 
Érezd te is a kínt, mi engem megfagyaszt: 
Mikor látom, hogy egyetlen, egyszülött fiam nyomában 
Nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál. 




Rongy lelkek rongy istene 

Rongy éltetek minden piszkát 
Eléje viszitek. 
Lelketek szennyét letörlitek vele 
S hálából zúgattok neki orgonát. 
Ma áldást kértek tőle, holnap átkot, 
Hívjátok, mint gyermek az Atyát 
S ha nem jön, rángatjátok a szakállát. 
Rongyemberek helye a sár! 
Mondom nektek: 
Rongy lelkek istene: rongy! 
Nem emel fel, csak betakar. 




Megszületett


Megszületett. 
Éjszaka volt és ragyogtak fenn a csillagok. 
Én hiszem a szép csodát, 
Hogy kedvéért kigyúlt egy égi lámpa 
És jötte szűzen érte Máriát.


Megszületett. 
És élt harminchárom évet. 
Én hiszem a bús csodát, 
Hogy kereszten halt, feltámadott 
És elevenen a mennybe szállt.


Megszületett. 




Csárdában

Milyen furcsa ez a csárda, 
Milyen fakó a fala. 
Ráterült az élet füstje, 
Be savanyú a szaga. 
Be homályos ez az ablak, 
Pedig tegnap ragyogott. 
Nem érdemes nézni rajta. 
Belül bánat, kívül kétség 
S a szívemet facsarja. 
Be zavaros a muzsika, 
Vak cimbalmos kopogtatja. 
Milyen sunyi a vendéglős, 
Szava mérges, bora csípős, 
Hej, pedig én fizetek! 
Kigombolom a lelkemet, 
Odadobok ezer kincset, 
Legényesen, duhajul! 
De a pénzem itt már nem jár, 
Magam vagyok, senki sem vár, 
Lehajtom az asztalra a fejemet.


(Forrás: Sipos Domokos - Vágtat a halál. Sipos Domokos versei. Erdélyi Szépmives Céh, Kolozsvár, 1927. Lelőhelye: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Erdélyi és csángó költészet: KÁDÁR IMRE

Sz. Komárom, 1894. jan. 12. – mh. 1972. nov. 13. Budapest; költő, író, műfordító, szerkesztő. Szülővárosában a Szent Benedek rendi Főgimnáziumban érettségizett (1911), főiskolai tanulmányait a budapesti egyetem jogi karán s a Keleti Kereskedelmi Akadémián folytatta, jogi doktorátust szerzett (1915). Megsebesült az I. világháborúban, bekapcsolódott a Galilei Kör munkájába,1919 után emigrált s Kolozsvárt telepedett le. Itt a Keleti Újság főmunkatársa, a Napkelet (1920–22), a Kulissza (1922–23) c. irodalmi és színházi lap szerkesztője, 1927-ben a Mai Világ c. hétfői lap, 1928-ban a rövid életű Erdélyi Hétfői Hírlap főszerkesztője. Részt vesz az Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC) megalapításában, a Kolozsvár–nagyváradi Magyar Színház igazgató-rendezője (1933–40), a KZST tagja. 1944-ben a budapesti Református Teológia tanára lett. Költői indulása (1912) a szimbolizmus jegyében fogant. Az ESZC kiadásában 1925-ben megjelent versgyűjteményével is (Bujdosó ének - mely válogatásunk alapja) a romániai magyar irodalom formálásában jelentős szerepet játszó avantgardizmust sugározta.Főbb művei: Arany őszentsége (versek, Komárom 1912); Az idegen katona (dráma, Kv. 1922); A százegyedik (dráma, Kv. 1922); Bujdosó ének (versek, Kv. 1925). Jelentős a román irodalom tolmácsolásában végzett fordítói munkája.

Az apámat is hívják


Még most sem laktak jól a hollók, 
szomjas a föld, az átok éhes, 
uram, császár, itt tévedés van: 
az én apám már ötven éves, 
szeme gyönge, a gyomra sem jó, 
esős időben fáj a lába, 
hisz harminc éve, hogy gyalog jár 
tanítani az iskolába.


Harminc évet töltött katedrán, 
hogy hívhatták ki öt is ölni, 
békességről beszélt napestig, 
harag nincs benne egy körömnyí, 
szeme kék, mint a kis fiúké, 
nem tudhat ölni, bárha kell is, 
mesél s fegyverrel bánni nem tud,
bár nem lázadó, nem rebellis.


Az rendben van, hogy engem elnyelt 
orosz mocsár, bús, szürke tenger, 
én hóvihart s aszályt kiállok, 
de az apám már öreg ember. 
Hogy meneteljen ő a ködben, 
hogyan bírjon puskát a karja, 
hogyan vívjon meg téli széllel, 
mely csontjait jegesre marja ?


Viharok ellen takarónak 
a lelkemet odadnám néki, 
sátrat szőnék szegény szavamból, 
mely védi, szüntelen kíséri. 
Huszonkét évem bár lehetne, 
ősz életének ifjú ára,
mehetne vissza ő anyámhoz, 
s tanítani az iskolába.


De uj mesét mesélne otthon, 
történetét veszett koroknak, 
testvérek egymást kardra hányják, 
míg szíveik békét dobognak, 
bús hősökét, kik ölre mennek, 
Jézust kiáltanak s elégnek, 
mert Jézus eltakarta arcát 
láttán hazug, véres meséknek.


Volhynía, 1916.




Decemberi szivárvány


Csalom magam, csalom, 
tudom, hogy szélmalom, 
kacsalába, aranyfoka csalfa, 
nem érem el élve, se halva, 
mert cammog a tél fele hátra, 
fiait szedi szörnyű lapátra, 
idegen daliát paripástul 
fene torka okádja ki hátul, 
csalom magam, csalom, 
se hegy, se sírhalom, 
zárt térdü, sebes szívü rejtély, 
temetők nevetője te, Erdély.


Lovagolnak ezerfejü gondok,
lábamban a szörnyű vakondok,
ki éjszaka rendre kiássa,
mit elültet a nap ragyogása, —
kinek dalolni itt,
hol bogáncs ís virít,
hol paprikajancsi kolompos,
a tanácsbeli csörgve bolondoz,
csalogányra röhögve cigányt hoz,
tíarában eretneket átkoz,
csalom magam, csalom,
be magyar vígalom,
uraink urímódra megúszták,
malmukra zokognak a puszták.


... Gyökeret csak azért sem eresztek, 
nem, nem maradok sose veszteg, 
krokogyél kurucok kara ríhat, 
verem én levegőben a hidat; 
nem acél, pillérje se márvány:
népek szíve közti szivárvány, 
dal csalja decemberi hóra, 
székely rege, moldvai hóra, — 
meglátod, a fej belekábul, 
ragyogó híd lesz a javából, 
és híd, amilyent sose mertél, 
nem-akarsz szeretőm te, te, Erdély.




Erdélyi majális


"Ti már ne is üzenjetek..." Ady


I.


Erdély fölött tenyérnyi kék, 
úszónak győztes partvidék, 
mag, s magnak áldott méhü föld: 
nem üzenek, ha holt üvölt. 
Nem félek: borgőz, hullabűz, 
kísértetnek, költőnek gyatra, 
nem, ő nem fér a gályapadra, 
melyhez hívottak sorsa fűz.


Hosszú halottak napja ez, 
pokolfín is talár a mez, 
üres halálfej sír, nevet rád, 
csontodból rak arany katedrát, 
mert holt halottat nem temet, 
zúgó szívedben vakra vert éj, 
veled fúl némaságba Erdély 
s üzenned, sírnod nem lehet.


II.


Puszták porán, hegyek haván, 
be kicsiny ez a karaván, 
tövis marasztja, húzza, ág,
oromra tör s hínárra hág, 
ázott hite nem vet lobot, 
zászlója, is hogy megkopott, 
nincs hada, zsoldot nem ígér, 
elhull, mire magáig ér, 
unott a bú, unott a bál is, 
eső elmosta ősz majális.


Fáradt vagyok mindig csak élnek, 
lónak, kocsisnak és szekérnek,
ittasnak ócska, béna bárkán, 
kuviknak tetszhalottak árkán, — 
esett jók halmán gyatra írmag, 
minek maradjak itt fakírnak, 
ki sztígmát enszívébe vághat, 
túl nem kiálthat vén kutyákat, 
ha sírból felmarják nagyapját, 
hogy Erdély ikráját harapják.




Két csontváz beszélget


Édes ellenségem, se földön, se égen 
nem gondol már senki ránk, 
nincs virágunk, nincs csíránk.


Rozsdás tüskedróton rángunk azon módon, 
ahogy akkor is tettük, 
egymás szívét átvertük.


Két pucér, üres fő, bús madáríjesztő, 
néha száll ránk a madár, 
csontunkon húst nem talál.


Itt gránátvert, bús fák, otthon nyomorúság. 
nálatok szegénység, 
nálunk is szegénység.


Kik megmenekültek, házunkba beültek, 
vén szülénket kiverik, 
feleségünk ölelik.


Gazdag hattyupárnán, szegény porban, árván. 
Éjjel hallom, szél susog, 
karban sírnak koldusok.


Édes ellenségem, egyetlen testvérem, 
vajjon hogyan végződött, 
kettőnk közül ki győzött?




Művek fölött


Be jó így állni agg könyvek fölött,
élő újjal lapozni holt agyakban,
lapdázní sárga koponyákkal,
mesét mesélni, élni a mesét
és mondani csendesen, mosolyogva i
— Be jó, hogy vagy! Be jó, hogy szeretlek!


Be jó így kezet és szívet kitárni, 
nézd: ez vagyok, nézd: te kellesz nekem, 
harc nélkül lenni túl a harcon, 
mert mért vívnánk, ha tudjuk úgyis:
karunk, kardunk egyforma izmos 
s közős tusákra hív a pálya.


Be jó így látni: tágranyílt szemekkel 
kövült müvek s fagyott kövek fölött, — 
repül az ösztön-gép, agyunk a kormány, 
szabad mellünkre dús öröm esőzík 
és csókunkban a határtalan élet 
örök dalát harsogva orgonálja.




Késő bucsuzó


Már hinni kezdtem: minden elveszett, 
fejem sas tépte, örvény vont alant, 
neved hívtam, te elhúztad kezed, 
hogy is vezetne vak vílágtalant.


Csak irgalmatlan késő szalmaszál, 
mit tétován ejtett felém hited, 
örökre száll, ki ily hajóra száll 
s özön vizekre senkit nem vihet.


Magam sodródom parttalan vidékre,
lélekveszejtőm zúgva tovaríng, 
áldott hazugság villámjára végre 
kígyúltak árva, kis igazaink.


Szabad tengerre nem merő szerelmek 
horgonyait szakítní nincsen orkán, 
tavaszaink holt kikötőn telelnek, 
jégzávár dermed kürtjük harci torkán.


Olvasztó napra is hiába várnék, 
hisz úgyis inkább voltál nagy leányom, 
te mondtad: késő, én hittem: korán még, 
s most már magamhoz kéne eltalálnom.


Küldj hát szelíden s tudd, ha esti órán 
melledből titkos szél zenéi zugnak: 
csapzottan én keringek téli bórán, 
feléd kong szíve megváltott hazugnak.


1924.




Sárkány-ének


Csíllagszél éri üstököm, 
felhőt hasít a térdem, — 
hevertem tegnap langy rögön,
ki jött ma éjjel értem ? 
Ki mérte utam idefenn, 
ki adja mágíás nevem ? 
Mindegy, idáig értem.


Mi lenn a vágyak orma volt, 
innét mohlepte várrom, 
sas is, parány, mely elrabolt 
s zengőbb való az álom, 
vakít, repít kék égi bolt, 
lehet: halálos áron.


Itt hullni vagy repülni kell, 
zablát keresni késő, 
szívem szavát nem éri fel 
se toll, se lant, se véső, 
kacajba vész erény, babér, 
ha bolygóként kering a vér, 
isten szemébe néző.


Sárkány vagyok tán s távolabb 
ha szemkötőm leválik, 
tudom: mi fűzi sorsodat 
testemhez mindhalálig, 
ha földtávolba ér köröm, 
hajadba kap sárkányköröm, 
s ragad csillagtanyámíg.


Sárkány vagyok talán, de jaj, 
megbotlom egy madárkán, 
nádvázam ingó, mint sóhaj,
te rángatsz gyenge spárgán, 
röptöm rövid, pályám kimért, 
lantorna csak, mit szél kimélt, 
papírjáték e sárkány.


Píros követ repül velem,
de küldetése titkos,
tudom, hiába kérdezem,
ítélet napja mit hoz ?
Tán győzedelmes próba vár,
vagy índulok, mint lőtt madár
zuhanni lábaidhoz.

Urszu 2 mint honlap - a láthatáron

Az utóbbi hetekben némileg elhanyagoltam e blogomat, pontosabban kevesebb  esemény zajlott körülötte, mint máskor. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy kedves Macskaközi Szabó Zoltán barátom, akivel már több éve szoros alkotói kapcsolatokat alakítottunk ki, néhány általa kreált és gondozott honlap körül (20. század, IngyenVisz) váratlanul megajándékozott egy lehetőséggel, hogy a külön-külön gondozott, már meglévő blogjaim mellett legyen egy gyűjtő honlapom, amelyhez nagyjából összefutnak világhálós tevékenységem legfontosabb szálai, elágazásai.


Így született meg az elmúlt pár hétben az

Urszu 2 / Cseke Gábor honlapja 

elnevezésű webhely, amelynek az alakítgatásával, feltöltésével, koncepciójának a tisztázásával nem kevés időnk ráment. Egy tegnapi tartalmasabb egyeztetés és finomítás után azt lehet mondani, hogy a honlap elnyerte funkcionális formáját, s itt az ideje, hogy e helyen is felhívjam rá a figyelmet, bemutassam menűsorát és a már böngészhető tartalmak jellegét.

Mindenek előtt, a Címlap (vagy nyitólap): naponta cserélődő fotóval hívja fel magára a figyelmet, amelyeket az évtizedek során összegyűlt (sajtó)fotótékámból válogatok pillanatnyi ihlet és elképzelés hatására. A Minden napra 1 fotó elnevezésű rovatban megjelent, tiszavirág életű címoldalak galériába rendezve utólag is megtekinthetők, amennyiben az aktív rovatcímre kattintunk, s elképzelésem szerint idővel reprezentatív gyűjteménnyé nőhetik ki magukat.


A második menüpont (Blog) időszaki bejegyzéseknek, jegyzeteknek van fenntartva, kezdetben azonban kitűnő lehetőség arra, hogy a 2010-ben megszűnt Káfé honlapon másfél éven át vezetett Pótkávé nevezetű blogom láthatatlanná vált anyagát rendre átmentsem a nyilvánosságnak. A 2004-2006-os rövidebb-hosszabb jegyzeteket visszaolvasva az azóta eltelt idő új dimenziót ad az akkori történéseknek.


A rovat bal oldalán, Téka címmel nagy számú hivatkozás sorakozik egymás alatt: az általam szerkesztett blogok, illetve interneten elérhető könyveim, munkáim, műfordításaim "műszerfala", ahonnan minden egy kattintással elérhető. (A hivatkozáslista különben megtalálható valamennyi menüpont oldalán.)


Valahányszor az olvasó valamely anyag címére kattint, a rovat jobb oldalán a Kapcsolódó írások alatt megjelennek mindazok anyagok címei, melyek az illető anyaggal valamilyen módon kapcsolatban állnak (szerző, téma stb.) Mindez megismétlelhető majd minden egyes menüpontnál.


A harmadik menüpont a Vers - ide tetszőleges sorrendben, friss verseimből található válogatás. A Próza menüpont alatt viszont egy korábban elvetélt regénytervem felelevenítésével kísérletezem. A Kocsmaigazság munkacímet viselő regény a honlapot felkeresők szeme láttára alakul majd, egyelőre nagyon az elején tartok, két-három naponta sikerül frissíteni...


Ötödikként a Fotó menüpont hívja fel magára a figyelmet: az itt közölt fotográfiák elsősorban dokumentáris fontosságúak, nem egyszer direkt kapcsolatban vannak életemmel, személyemmel, bizonyos, életteremhez kapcsolható eseményekkel. Az itteni fotók látszólag kisméretűek, rájuk kattintva azonban kinagyíthatóak.


A következő fejezet a műfordítással kapcsolatos (Kölcsönsorok), jelenleg Kétnyelvű Petőfi-breviárium darabjait töltöm fel napi rendszerességgel. Szeretnék másfél tucat Petőfi verset magyar és román nyelven bemutatni azoknak, akik e nyelveken olvasnak. Petőfi után Ady Endre, Dsida Jenő, Áprily Lajos és mások következnének... De itt kapnak helyet időközben születő műfordításaim is.


A Verskereső című menü az egykori RMSZ, illetve a mai ÚMSZ Színkép mellékletének népszerű rovatában eddig és ezután közölt verskereső szolgálatának változatos anyagát igyekszem archiválni és összegyűjteni. Remélem - s az eddigi kilátások igazolják - sokszínű antológiát sikerül majd összehozni.


A címoldalról nyílik jobbra a legutolsó menüpont: a Rólam, amely alatt rövid életrajzi tudnivalókkal mutatkozom be, illetve további olyan vonatkozásokra bukkanhat az olvasó, melyek általam szerkesztett, digitalizált elektronikus könyvek elérhetőségét teszik könnyűvé.


Minden írás után hozzászólási lehetőség van, ami lehet, hogy az elején nem működik éppen úgy, ahogy az ember szeretné, de idővel beleszokunk a változott munkatempóba.


Végezetül: az Urszu 2b tovább működik, cikkeimet, elemzéseimet, szerkesztői tevékenységem számos termékét továbbra is itt fogom elhelyezni.

Erdélyi és csángó költészet: Erőss Alfréd

Sz. Perestyén, 1909. júl. 7. – 1950. júl. 11., Torda; költő, tanulmányíró. Kézdivásárhelyen érettségizett, Gyulafehérváron és Rómában végezte a teológiát. 1938-tól teológiai tanár, a Pázmány Péter Társaság tagja. Első kötete 19 éves korában jelent meg a Vasárnap kiadásában Az út (Arad, 1928) címen. Újabb kötete a Domokos Pál Péternek ajánlott Székelyek dicsérete (Kv. 1942). Verseire jellemző a pátosz, a legjobbak tájélményből születnek. Költészetéről Dsida Jenő írt értékelést. Válogatásunk alapja a Székelyek dicsérete c. kötet.




GYERMEKEK A RÉTEN


Porkafelhő fut az égen, 
rózsaszellő száll a réten, 
illatától részegülten 
dús fekete földre ültem.


Sóska s pimpó közt hevertem,
sok gyümölcsfa volt a kertben, 
játszó gyermek harminchárom,
együtt játszott mind a nyáron.


Minden reggel nyilt az ablak, 
anya ölből kiszaladtak 
énekelve, kis pacsirták, 
estig a dús földet fúrták.


Nézem, nézem a sok bimbót, 
harminchárom hún tilinkót 
hallgatom a földre bújva 
s nagynak látom népem újra.


Nagynak látom a családom: 
jó gyümölcsöt a jó ágon, 
boldogságot, békességet. 
Áld meg Uram, ezt a népet 
székely népet.




A BORVIZES


Ekhós szekéren járta be Nyugat 
búzábaszőtt mezőit, sok tanyát. 
Hol idegent vad házőrző ugat, 
őt ismerték, mint gyermek az anyát. 
Tudott, csengőzve járt minden utat, 
várt rá Torontál, Bácska és Csanád. 
Ha jönne, most is nagy sereg vidám 
gyerek szaladna csengője után.


Most taposómalomba fut a patkó, 
mindig, csak mindig egyazon az út. 
Lehorgadt fejjel húz a két szaladt ló, 
unottan csörren vas szerszámvasuk, 
a kerekek mély vágását a padló 
megszokta már. Döcög a „lóvasút". 
Nincs vágtatás, nincs portya. Menetel. 
Az út: két óra le, két óra fel.


A faluból két óra fel a forrás, 
a korsók öble vizzel megtelik, 
aztán vissza a falúba. Két sor ház, 
és kaputól kapuhoz közelít, 
mindeniknél megáll, kapúcsikorgás, 
leemeli a korsót és benyit. 
S ez így megy holnap, holnapután, egyre. 
Le a falúba. Fel a forrás-hegyre.


A kaptató megedzette szívét, 
magához hangolá a csorgó forrás.
Föld-dobbanású zengő ütemét 
dalolja. Hajnalt hoz. Akár a kondás, 
vörös korsókban nyájat hajt. A vért, 
amit nem tör le többé semmi rontás. 
Megifjodott a borvizes, bár hóhajú. 
Egy új szívet talált magában: új Falut.




SOMLYÓI ALKONYAT


Sokszor néztem Albánó kék hegyét, 
Nápolynak öblét, hűs Taorminát, 
mikor az alkony színjátéka bomlott 
felettük, mint az érett őszi nád.


A legszebb alkonyt mégis itthon adta 
látnom az Úr. Még porzik a vihar. 
Köderdőből vonuló hadsereg 
sokmillió dárdás hadaival.


Az égigérő dárdák menete
zúgva vonul a Kissomlyó fölött.
Az ég hamúszín volt, most viaszsárga,
a Hargitán is oszlik már a köd.


A dárdahad őrt áll a templom mellett. 
Az ég Nyugaton, mint a drágakő, 
mikor kitisztul rajta a lehellet 
és tündökölni kezd. Csodás idő.


A nap ragyog. Fekete fellegek 
pereme lángol, s messze nap mögött 
kis felhők gyöngyház-bárkái eveznek. 
A szivárvány a hátukra szökött.


S a káprázatos színjátékban áll 
fehéren a Somlyói Szűz, s a templom. 
Kék lesz az ég. A menet tiszteleg. 
Holnap búcsúja lesz a Kármeldombon.


Somlyó, 1941. jul. 15.




SZŐTTES


Szőke selymes gyapjút, napsugaras göndört, 
szőnek szép leányok szép Szicíliában.


Hosszú vékony szálat, haloványat, zsengét, 
szőnek szép leányok messze Finnországban.


Rózsaszín, azúrkék, piros, zöld, ezerszín, 
tarka déli szőttes, tarka déli élet. 
Kacagó, ragyogó, napsugaras, pajkos, 
váltakoznak benne sötét éji fények.


Halványzöld alapon halványszürke minta, 
egyszerű, megejtő az északi szőnyeg. 
Visszfénye ezertó tükrével hímezett 
imádságos lelkű országnak, mezőnek.


Haj, székely leányok, virrasztva, éj-nappal, 
keserű könnyűvel áztatott fonállal


szőttök, egyre szőttök. Készül a sok cserge. 
Valamennyi színe sötét-sötét szürke.


Olykor a fenyőknek haragoszöld nedve, 
vérző ujjatoknak skarlátja csepegve


színesíti meg csak csodálatos-szépen, 
mintha csupa angyal szőtte vön az égben.


De a színük földből, szívünkből virágzott. 
Sosem látsz az égben ily sötétszín vásznot.


Seholsem ily nagyok, nagyok és erősek, 
ezek a szép színek, ezek az érzések.


Seholsem oly szívós, fénylő a reménység. 
Zöld marad az erdő, bár csorda tapossa! 
Seholsem oly égő, sötétszürke, könnyes, 
harmatos a bánat. Vérünk harmatozza!


Hej, székely leányok, virrasztva, éj-nappal, 
keserű könnyűvel áztatott fonallal,


szőjjetek, ssőjjetek: sötétszürke múltra 
örökzöld jövendőt. Feltámadunk újra!

GYERGYÓI SZÁN


Rittyent az ostorával a kocsis. 
A hó nem pilinkézik rég; 
mint csillagerdő fekszik a rögön. 
A szántalp csikorogva, dübörgőn 
vág utat. Roppan a kocsiderék.


A bunda fülig ér, és a kucsma nyakig; 
kivirágzott a dértől. Hallgatunk. 
Két orcánkon veres pihék, lilák, 
A házakban kigyúl az estvilág, 
és elsötétülnek a dúckapúk.


Megérkeztünk. Lámpással vár anyánk. 
Lábunkról a cserge lekerül. 
Dermedt minden tagunk. De tüz a vér, 
s oly friss a gondolat, mint friss kenyér: 
a kerek asztal véle megterül.

A borzalom (szabadkozó) emberarca

(Visszatekintő olvasónapló)


Az alábbi esszét a Kisebbségben c. melléklet áprilisi számába szántam. Itt is megosztom azokkal, akik érdeklődve olvassák...

Hol bujkálsz, Anne Frank?

Anne Frank a BBC filmváltozatában

Közel ötven éve járt a kezemben Anne Frank naplója: már-már kötelező volt olvasni, az antifasiszta és békeharcos irodalomnak volt a zászlóhajósa. De mert napló volt, ösztönösen is furdalta az oldalamat, vajon miről vallott titokban, az általa kitalált nemlétező lénynek (a naplóját Anne következetesen Kittynek szólította) ez a kamaszlány, akiről úgy tűnt, hogy mindenbe beleüti az orrát, mindenről megvan a maga kemény véleménye, s ráadásul éppen naplóírás közben érik fiatal lánnyá, lesz szerelmes és biológiailag felnőtt?

A Frankfurtból Amszterdamba menekülő zsidó kereskedőcsalád kisebbik lánya kényszerűségből fanyalodik az egyoldalú párbeszédre a születésnapjára kapott naplójával. Mert amikor már a negyvenes évekbeli holland társadalom nem éri be azzal, hogy zsidó polgárai megkülönböztető csillagot viseljenek nyilvánosan, hanem kizárja őket az élet minden területéről: még a bicikli- és a telefonhasználattól is megfosztja őket.

Amikor pedig a zsidórejtegetésért koncentrációs táborral fenyegetik a jóérzésű hollandokat, a cég munkatársai elrejtik Frankékat az amszterdami kereskedőház emeleti raktáraiban, sok-sok hónapi szobafogságra kényszerítve a kétgyermekes családot. Aki mellé hamarosan újabb sorstársak kerülnek, s kezdetét veszi az egyre nyomasztóbbá, elviselhetetlenebbé együttélés, amelynek során gyorsan megkopik az emberi tűrőképesség, lehámlik az empátia, kiütköznek a negatív tulajdonságok, úrrá lesz az önzés, a bajtársiatlanság - mindaz a rákfene, ami egy veszélyeztetett közösségben bomlasztó hatással bírhat.

Ilyen körülmények között élnek-éldegélnek a naplóban megörökített felnőttek és gyermekek, akik azóta, kevés kivételtől eltekintve, bizony, már meghaltak, vagyis mondhatjuk - a fikció mezejére távoztak. Ma már nem tudnak sem igazolni, sem cáfolni semmit abból, amit a 13 éves fruska róluk s az akkori háborús, embertelen világról állított s számunkra átörökített. Hiszen a naplót azóta is milliók olvassák, a könyv az egész világon elérhető, minden lényeges nyelven megjelent, sok helyen az emberiség szellemi közkincséhez tartozik. Magyar nyelven bármikor elérhető és elektronikusan letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából, s ha valaki a filmvilág nyelvezetén megfogalmazott változatokra kíváncsi, annak mindenek előtt a BBC 1987-es - 4 részes - minisorozatát ajánlom, mely talán kevésbé regényes, mint a korábbi amerikai feldolgozások (1959, 1980), s a díjak szele sem érintette annyira meg, viszont a napló szelleme iránti hűsége töretlen és kikerüli az érzelgősség minden buktatóját. Arra összpontosít, hogy hangulatilag bemutassa, milyen emberpusztító félelemben tartotta az üldözés terrorja, a kirekesztés kizárólagossága és tettlegessége az egyént és a családokat, a kisközösségeket, hogyan fordított rendre embert ember ellen.

Sajnos, hogy egyeseket mindez hidegen hagy; ők a könyvben, a zsidó kamaszlány alakjában csak egy némán vádló holokauszt-áldozatot látnak, aki sorsa révén ujjal mutat a hóhérokra és mindazokra, akik együttműködtek velük. Pedig a napló csak egy dokumentum, ami szerencsére, véletlenül megmaradt. Amikor Anne vezetni kezdte, nem gondolt arra, hogy tanúvallomása egyszer még akár vádirattá is válhat. Ki akarta írni magából a rettegést, a bizonytalanságot, a meg nem értést, a belé fojtott dühöt és lázadást, sok-sok tisztulni vágyó zűrzavaros gondolatát és érzelmét.

Ennek ellenére, a naplónak, amit Miep Gies talált meg, miután Frankékat a hatóságok fölfedezték rejtekhelyükön és koncentrációs táborba hurcolták, majd később átadott a család egyetlen túlélőjének, az apa Otto Franknak, megvolt a maga kálváriája. Miután a napló 1947-ben első ízben megjelent, majd ennek nyomán azóta szinte minden nyelvre lefordították, színdarab, opera és film készült belőle, számos országban kötelező iskolai olvasmány, a napló hitelességét sokan mégis kétségbe vonták, hivatkozva a tizenhárom éves lánytól szokatlan gördülékeny stílusra és az érett kézírásra, de komoly vizsgálatok cáfolták a kételyeket. A Wikipédia szerint "Anna édesapja 1980-ig, egészen haláláig nem engedte az eredeti kézirat vizsgálatát, 1947-ben még a Contact kiadó is csak másolatot kapott. Otto Frank halála [1980] után a napló a végrendelet értelmében a Holland Háborús Dokumentációs Intézet tulajdonába került, akik elvégeztették a napló írásszakértői vizsgálatát, és úgy találták, hogy a kézírás egyezik azokéval az írásmintákéval, melyeket bizonyíthatóan Anne írt, a papír és tinta is kapható volt a napló keletkezése idején."

Miep Gies és férje különben egyike voltak azoknak, akik a Frank családot bújtatták. Úgy tűnik, hogy lebukásuk egy lakossági feljelentésnek köszönhető: Anne Frank és övéi koncentrációs táborban pusztultak el, kevéssel a háború befejezése előtt. A napló szerzőjét a tífusz vitte el, Bergen-Belsenben...

Az egykori raktárépület, ahol a naplóban történtek megestek, ma múzeum. Anne ma lenne 82 esztendős - ha élne. De mert halandók vagyunk, minden, ami életünkben és sorsunkban mulandó, odavész. Ám Frankék esetében az történt, hogy pusztulásuk ellenére is élő fikcióvá váltak, s nem csak hogy közöttünk, hanem egyenesen bennünk élhetnek tovább. Ezért, ha Anne Frankot szeretném jobban megismerni, akkor elég magamba néznem, s valahol a mélyben, megtalálhatom őt is, amint ott rejtőzködik, a világ elcsöndesedésére várva, hogy végre lehúzhassa maga után a vécét... Vagy egy nagyot veszekedjen az őt félreismerő és félremagyarázó felnőttekkel...

Tízen a túlélők közül

Közel tíz esztendeje jelent meg román nyelven Radu Bălaş és Kocsis Francisko dokumentumkötete (370 zile de teroare - 370 nap terror, a Cronos alapítvány kiadása, 2003), amelyben a szerzők a Maros megyei 1944-es zsidóellenes hatósági intézkedések dokumentumait felkutatva eljutnak 10 holokauszt-túlélőhöz, akik több mint fél évszázad távolából egyszerű szavakkal, láthatóan a kérdezők által összeállított logikai vázlat menetrendje alapján mesélik el, hogy min mentek keresztül gettóba hurcolásuk, majd nyugatra szállításuk, illetve a háború utáni hazatértük közötti mintegy másfél év alatt.

Az oral history módszerével rögzített, egyenként nem túl terjedelmes vallomások már nem a gyanútlan, nem a borzalom lopakodva egymásra épülő pillanatai logikája szerint bomlanak ki előttünk, hanem megszűrve, a lehetőségekhez mérten letisztulva s a rákérdezések miatt némileg egyneműsítve jutnak el hozzánk, némileg a statisztikai adatok hűvösségére emlékeztetve.

A statisztika, tudjuk, hasznos dolog. De néha nagyon jól lehet takarózni is vele, hiszen a lényeg helyett minden a mennyiségek összehasonlító játékára redukálódik, abból indul ki és oda jut vissza. A statisztika az, amely felhívja a figyelmet a részletekre, az árnyalatokra, ugyanakkor a több-kevesebb kategóriák állandó jelenléte fedezéket is jelent azoknak, akik szeretnek megbújni egy többségi akarat, cselekvés, érdek stb. mögött, szemben a kisebbségben lévők jogainak, szempontjainak eljelentéktelenítésével, hanyagolásával. A statisztika összemossa a kivételeket, pedig jól tudjuk, hogy azok mindig a szabályt erősítik. Miközben Anne Frank tudatvilága napról napra, az egyre terebélyesedő gyanú árnyékában nyeri el végső dimenzióit, a marosvásárhelyi túlélők emlékezete már a végső tanulságok tudatában helyre rakta a történteket. Amennyire csak lehetett.

És mégis - ez pedig a szerzők érdeme - az egymás mellé rakott, néha szinte szó szerint megismétlődő vallomásokból helyenként kiütközik az élet frissessége, amikor valóságban is megpillanthatjuk a borzalom szabadkozó emberarcát, amint a mellettünk élők gyengesége, gyávasága, feltámadó gyűlölködése, kapzsisága stb. akcióba lép, és hirtelen az egyik ember a másik játékszerévé válik, s igazságért közöttük már nem az emberiesség logikájához, csakis a nyers erőhöz, a kegyetlenséghez lehet apellálni. Ezeket a "hogyan történhetett" szempontjából kulcsfontosságú pillanatokat helyenként sikerül felvillantani a tanúskodás során, belőlük emelnék ki egy párat, az utókorra átmenekítendő tanulságok végett.

Hatóságilag igazolt deportálási lista
Marosvásárhelyről

1. Elhurcolásakor 18 éves, azelőtt falun élő lány meséli a "nagy utazásról": "Amikor átléptük a határt, gyanakodni kezdtünk, hogy nem lesz ennek jó vége... Egy orvos, akinek volt egy darab kolbásza, kért a vagonbeliektől egy szelet kenyeret. Senki nem akart adni, de apám rászólt anyámra, hogy adjon az orvosnak maradék kenyerünkből. Nem sokkal később, ugyanaz az orvos megmentette apám életét. Télvíz idején apám lába elfagyott, s állapota nagyon leromlott, csak orvosi segítség mentette meg az életét. Apám akkor azt kérdezte, mivel hálálhatná meg ezt neki, mire az orvos: már megfizettél érte a vagonban, azzal a darab kenyérrel. Apám akkor ismerte fel benne utastársunkat..."

2. Egy 19 éves marosvásárhelyi legény a lágerbe érkezésről: "Négy nap és öt éjjel elteltével a végállomáshoz értünk. Sötét volt, s a vagon hasadékain át megvilágított táblát láttam, rajta ez állt: Auschwitz. A vonat nagyon lassan még ment egy kilométernyit és valamennyit, amíg Birkenauba értünk. A távolban észrevettem négy, kéménynek tűnő építményt, amelyből lángnyelvek csaptak ki az ég felé. Mellettem egy elkötelezett, régi illegalista, Simon Vuksz, akitől az építmények felől érdeklődtem, gyanútlanul azt mondta, hogy azok krematóriumok, melyekben a szemetet égetik el... Azt hiszem, reggeli 6 óra körül járhatott, amikor csíkos rabruhába öltözött emberek kinyitották a vagonajtókat és ránkkiáltottak, hogy azonnal szálljunk le, s közben vesszőikkel ütlegeltek. A vagonból valaki megkérdezte tőlük, hogy kik maguk? "Lengyelországi zsidók vagyunk, öt éve élünk itt. Azért ütlegelünk benneteket, mert ostobák vagytok. Tudtátok, hogy a halálba utaztatnak benneteket, s ahelyett, hogy fellázadnátok, hogy kimentsetek és a fasiszták elleni harcban essetek el, a tehetetlenséget választottátok s idejöttetek, elpusztulni, értelmetlenül!" - válaszolta néhány rabruhás. Hiába mondtuk nekik, hogy fogalmunk sem volt arról, mi történik itten, a gettókról és a lágerekről, mert egy szavunkat se hitték."

Román-magyar átjáró Demény Péterrel

Megjött a Vatra idei 2. száma. Nem túl vastag, de az nem is fontos - jó, hogy nincs nagy csúszása az időben. A tematikus összeállítás tárgya ezúttal a Kibernetikus irodalom - pontosan az, amit itt most mi is művelünk - a digitális szellemi világ, s benne a bloggerkedés. Az erről szóló eszmei megközelítések érzésem szerint most csak hozzávetőlegesek, érdemes lesz többször és gyakrabban is nekiszaladni a kérdés aspektusainak. Már csak azért is, mert íróink egyre nagyobb hányada építi be manapság alkotó munkájába a cyber teret...


Számomra szellemi ínyencséget jelentett Demény Péter román nyelvű verscsokra, mert amikor azt firtattam a szövegek végén, hogy ki tolmácsolta román nyelvre, a következő magyarázatra bukkantam: 


"Poemele cunoscutului poet clujean au fost scrise direct in limba romana". Vagyis, az ismert kolotsvári költő egyenesen románul írta meg a verseit...


E gesztusa bennem azt indította el, hogy még mielőtt ő maga megtenné, fordítsak le belőlük, a játék kedvéért néhányat, ezáltal is járhatóbbá téve a nyelvek közötti átjárót.



DEMÉNY PÉTER
A levél I.
(Scrisoarea I)


kedves alkoholfüggő,
be kell vallanom neked, hogy
csöppet sem vagyok elragadtatva, 
amiként lennem kellene talán,
köztudott alkoholizmusodtól,
nem érzem lángelméd kisugárzását
azon hogy sztalicsnaja vodkától bűzlesz,
se elgyötört májad kénszagán,
hidegen hagynak bizonytalan
mozdulataid - annál otrombábbak
minél inkább úrrá lennél rajtuk,
nem hiszek abban, hogy Quartier Latin az élet
vagy egy bordély paradicsoma,
egy mindent felülmúló Bohémia,
vidéki koszfészek ez inkább
a megtestesült középszer kellős közepén,
ahol valóban
te vagy a király mindenek fölött.


Dragă alcoolicule,
trebuie să-ţi mărturisesc că
nu sunt defel cucerit sau vrăjit,
cum poate ar trebui să fiu,
de alcoolismul tău binecunoscut,
nu simt emanaţiile geniului în
duhoarea ta de vodcă stalicinaia,
în mirosul ficatului tău înecat,
nu mă impresionează gesturile tale
incontrolabile şi cu atît mai bădărane
cu cît încerci din răsputeri să le controlezi,
nu cred că mă aflu în Quartier Latin
sau într-un lupanar din Paradis,
într-o boemă nemaiîntîlnită,
ci mai curînd într-un oraş provincial,
în mijlocul mediocrităţilor întruchipate,
unde într-adevăr
tu eşti cel mai talentat dintre toţi.




A levél II.
(Scrisoarea II)


Értem én, kedvesem,
azt szeretnéd hát, hogy az élet
egy panelház lakosztálya legyen,
lakás amelynek tudod a címét
tehát bármikor gond nélkül odatalálsz,
tétovázás és kétségek nélkül,
itt zajlik életed,
ház a nyárfa mellett, Remény utca, földszint,
te még vársz valamire és bizakodsz.


Ám jól figyelj, mert mindez tévedés,
függöny az élet, ködös vagy fátyolos,
nindenképp nehezen megfogható,
sosincs egyazon helyen,
valami ami csupa kétség, megannyi kérdés,
meglehet, színe is van,
de nem jövünk rá, milyen,
valami, aminek íze is van olykor,
de súlyosan károsítja az egészséget.




Am înţeles, dragule,
deci tu ai vrea ca viaţa să fie
un apartament de bloc dintr-un cartier,
un apartament a cărui adresă o ştii
şi deci îl găseşti de fiecare dată fără probleme,
fără rătăciri şi îndoieli,
aici e viaţa ta,
casa cu plopi, strada Speranţei, la parter,
tu mai aştepţi şi mai speri.


Dar fii atent la mine, nu e deloc aşa,
viaţa e perdea, văl sau fum,
în tot cazul, ceva ce nu se poate defini uşor,
nu e mereu în acelaşi loc,
e ceva plin de îndoieli şi de întrebări,
ceva ce are culoare poate,
dar nu-ţi dai seama ce culoare ar fi aceea,
ceva ce are uneori gust,
dar dăunează grav sănătăţii.

Románból fordította Cseke Gábor

Míg a kokárda el nem koszlik

(Hármas vers barátom JA-díjára)


1. 


köreidet ím megfutottad:
versedből mindig az élet szólalt
s esküdt híveként a valónak
elszegődtem hű olvasódnak


2.


drága barátom ezt a díjat
néked adják de mások kapják
akik majd elégedetten tisztálkodnak
a klozetben a sok gratulától
és kézfogástól bágyadtan 
kik ma is kegyet gyakorolva
próbálnak fontosnak látszani
az ünnep gondosan beosztott perceiben
míg csak a kokárda el nem koszlik


3.


a te megérdemelt díjad Attilától
bármikor átveheted saját kezűleg (s.k.)
mint csősz az érett dinnyékre úgy vigyáz reá
reggel vagy alkonyatkor menjél
olyankor maga is versre gondol
és minden költőt jószívvel (f)elismer
kokárda nélkül is