Mert egész egyszerűen: nem létezhet!
Nincs az a fórum, az a megmondó intézmény, az a tótumfaktum, aki ezt a minősítést, akár egy olimpiai aranyérem esetében, joggal és igazoltan odaítélhetné.
A 12 „legszebb magyar versnek” ennek ellenére: története van…
*
Az ezredfordulón, amikor a magyar nyelvterületen az Olvasás Évére (2002) készülődtek , a kolozsvári Korunk folyóirat szerkesztői kérdést intéztek egy egész sor költőhöz, íróhoz, kritikushoz, szerkesztőhöz, határon innen és túl, de még az Óperenciás tengeren is túl, felszólítván őket egy rendhagyó, kockázatos, de azért mégis érdekes játékra: nevezzék néven azt a 10 darab huszadik századi magyar költeményt, amit a legszebbnek, a legmaradandóbbnak ítélnek, s amennyiben tehetik, indokolják is meg választásukat.
A felkérés válaszanyagát, kétezeregyben és -kettőben hónapról hónapra hozta a Korunk, miközben a szintézisről is tájékoztatott, sőt remek kötetet is szerkesztettek a kísérlet anyagából, gazdag illusztrációs anyaggal. A rendezvény lebonyolítója a fiatal, tehetséges költő és szerkesztő, Balázs Imre József volt.
A szerkesztőség összesen 103 választ regisztrált, a listák legtöbbjét indoklás kísérte. A válaszok a teljes magyar nyelvterületről érkeztek (Magyarországról, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, a Vajdaságból és a nyugati magyarság köréből). A verscímek említésének száma alapján a letűnt század legszebb verseinek az alábbiak bizonyultak:
1. Kosztolányi Dezsó: Hajnali részegség (35 szavazat)
2. Pilinszky János: Apokrif (33)
3. József Attila: Eszmélet (23)
4. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (16)
5. József Attila: Óda (15)
6. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (14)
7. Babits Mihály: Esti kérdés (13)
8. Füst Milán: Öregség (12)
9. Babits Mihály: Jónás könyve (11)
10. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (11.)
*
Fűzfa Balázs irodalomkritikus egy öt évvel későbbi eseményre emlékezik:
„2007 szeptemberében lett 160 éves a magyar irodalom történetének a világon egyik legismertebb remeke, a Szeptember végén című Petőfi-költemény. Ennek tiszteletére tudományos konferenciát rendeztünk a vers szülőhelyén, Koltón, illetve a közeli Nagybányán.
A szimpóziumon részt vett Margócsy István irodalomtörténész, a Petőfi-életmű kiváló ismerője, aki zárszavában kifejtette, hogy az ilyesfajta emberi és szakmai találkozások azért fontosak, mert választ próbálnak adni a jelenkor egyik legfontosabb kérdésére: »Mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel a XXI. században?«
A szintén kiváló Petőfi-kutató Kerényi Ferenc – betegsége miatt – előadásának szövegét küldte el erre a konferenciára, egyetértve annak szellemével, sőt, megfogalmazta számomra azt is, hogy akkor érdemes ilyesfajta konferenciát csinálni, »ha az embernek van koncepciója«.
Ez utóbbi kijelentésen, illetve a Szeptember végén-konferencia sikerén felbuzdulva, az ott elhangzottaktól motiválva született meg és indult útjára a Kárpát-medencében A 12 legszebb magyar vers-program.
A versek kiválasztásában az irodalomtörténeti kánon – és persze a személyes ízlés elfogultsága – mellett elsősorban az vezérelt, hogy a szövegek részei legyenek az általános vagy középiskolai tananyagnak, ismertek legyenek az irodalom iránt kevésbé érdeklődők körében is. Fájdalom, hogy a sorozatból kimaradt Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Szabó Lőrinc és még sokan mások. De határt kellett szabni a versek mennyiségének, s úgy tűnt, a 12-es szám egyrészt már más művészetekben is alkalmas volt a legjobbak megtalálására (lásd például a filmek világát: „a Budapesti 12”!), továbbá a 12 sem nem sok, sem nem kevés, kerek szám is, meg nem is kerek – szóval rokonszenves aritmetikai mennyiség…”
*
A 12 legszebb magyar vers-program nem kívánta überelni a Korunk kezdeményezését, csupán azt jelezte, hogy a költészetünk értékeire való odafigyelés nem lehet csak egy-egy művelődéstörténeti pillanat-esemény felelőssége. Az a tény, hogy az akcióra kiválasztott költők és verscímek csak részben esnek egybe a két projektben, inkább az egyezésekre kell hogy felhívja a figyelmet, mint a különbözőségekre. Ráadásul ez utóbbi projekt nem állított fel a listán belül értéksorrendet, ami növelte a kísérlet tudományos értékét. A 2007-től 2013-al bezáródott folyamat igazából nem ért véget, hiszen az évről évre megtartott vándorrendezvények komoly esztétikai-irodalomtörténeti hozadékot mutattak fel azáltal, hogy a konferenciák anyagát értékes könyvekben dolgozták fel.
A 12 legszebb magyar vers rendezvény- és könyvsorozat bevallott célja: kísérletet tenni a magyar irodalmi kánon 12 remekművének újraértésére és újraértelmezésére. A konferenciák (és könyvek) sorrendje az alábbi volt:
1. Szeptember végén (Koltó) – 2007. ősz
2. Apokrif (Szombathely–Bozsok–Velem) – 2008. tavasz
3. Szondi két apródja (Szécsény–Drégelypalánk) – 2008. ősz
4. Esti kérdés (Esztergom) – 2009. tavasz
5. Levél a hitveshez (Pannonhalma–Abda) – 2009. ősz
6. Hajnali részegség (Újvidék–Budapest) – 2010. tavasz
7. Ki viszi át a Szerelmet (Ajka–Iszkáz) – 2010. ősz
8. Kocsi-út az éjszakában (Érmindszent–Nagykároly) – 2011. tavasz
9. A közelítő tél (Egyházashetye–Nikla) – 2011. ősz
10. A vén cigány (Székesfehérvár) – 2012. tavasz
11. Eszmélet (Balatonalmádi) – 2012. ősz
12. Valse triste (Csönge–Szombathely) – 2013. tavasz
13. Szeptember végén (Koltó) – 2013. ősz
Elkészítve a vándorkonferenciák mérlegét, a főszervezők és a rendezők (Élményközpontú irodalomtanítási program / Nyugatmagyarországi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete, Szombathely; Babes-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti kihelyezett tagozata; Savaria University Press Alapítvány) mindegyik rendezvényről kiemeltek egy-egy frappáns megállapítást, konklúziót, amelyek mint csöppben a tenger tudósítanak a lényegről:
SZEPTEMBER VÉGÉN – KONFERENCIA (2007)
„Az ma már a kérdés, hogy – egyáltalán – mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel – a harmadik évezredben.” (Margócsy István)
APOKRIF-KONFERENCIA (2008)
„A költőt nem tételek, kinyilatkoztatások ihletik, hanem a gondolkodás – vagy a hit – hiátusai.” (Láng Gusztáv)
SZONDI KÉT APRÓDJA-KONFERENCIA (2008)
„És talán az sem túlzás, ha a balladaírást is azok közé a feladatok közé soroljuk, amelyeket 1849, Petőfi halála után Arany – magára hagyottan, megélhetéssel küszködve, »túlérző fájvirág«-ként – továbbvitt a még közösen megbeszélt költői programból.” (Kerényi Ferenc)
ESTI KÉRDÉS-KONFERENCIA (2009)
„A modern bölcseletek mélyéből fölbukkanó búvár-olvasó különös gyöngyöt hoz magával: az igazságkereső emberi törekvések örök viszonylagosságának felismerését.” (Nyilasy Balázs)
LEVÉL A HITVESHEZ-KONFERENCIA (2009)
„S a cselekvés jelen esetben a képzelet, az emlékezés, a múltidézés a jövő érdekében: a racionalitásba tehát az irracionálison keresztül vezet az út.” (Bokányi Péter)
HAJNALI RÉSZEGSÉG-KONFERENCIA (2010)
„Tegyük hozzá, nemcsak a verset indító köznapi megszólításban, hanem az egész versen át éppen ez a különös zeneiségű, távolabbi és közelebbi tereket megnyitó, a sorok szótagszámától függetlenül rímelő, rímelhelyezésében következetlen mondat a vers építőeleme; azért »mondható« vers a Hajnali részegség, mert mondatai »valószínűtlenül« közel állnak a magyar mondat természetes tagolásához – és éppen ezért olyan megrázó is a vers; »túl édes«-nek olvasható ritmusképe a halált, a nagy kezdőbetűvel írott Semmit szólítja meg.” (Bányai János)
KI VISZI ÁT A SZERELMET-KONFERENCIA (2010)
„Akadtak pillanatok, amikor Nagy László tizennégy sora szinte védtelenné vált: tudjuk jól ugyanis, hogy még a legérzékenyebb, legtermékenyebb elemzés is más nyelven beszél, mint maga a műalkotás.” (Tarján Tamás)
KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN-KONFERENCIA (2011)
„De még ha szomorú vagy fájdalmas mindenegészeltörött-érzésekre és igazságokra lelhetünk is az út során, biztos, hogy tanítványaink is, de mi tanárok is (minden újabb Ady-tanítás után) úgy érezhetjük, hogy az élet legizzóbb kérdéseivel találkoztunk útközben egy olyan költő oldalán, aki korlátozhatatlan bátorsággal és rezzenéstelen etikaisággal képes szembenézni az égő csipkebokorral, de akár annak a hiányával is, vagy az ember szebbik arcának védelme érdekében szembeszállni a bálványimádókkal és a romboló erőkkel.” (Gordon Győri János)
A KÖZELÍTŐ TÉL-KONFERENCIA (2011)
„A közelítés mint poétikai kerülőút arra enged következtetni, hogy A közelítő tél egészen egyszerűen az élet dicsérete, és azért hiányzik belőle a tél, mert a magyar verstradícióban sem idegen szimbolikája szerint ez az évszak már a nem-élet ideje.” (Faragó Kornélia)
A VÉN CIGÁNY-KONFERENCIA (2012)
„A vén cigány megmutatja, hogy a zenétől felkorbácsolt lélekből előgomolygó-kavargó indulatok, alaktalan emóciók megfékezése, elrendezése révén – de semmiképpen ezen indulatok nélkül – kovácsolható ki a »líra logikája«.” (Mezősi Miklós)
ESZMÉLET-KONFERENCIA (2012)
„A költői eszmélődésben nyilvánvalóan nem egyszerűen a hedonista emberi magatartás kritikája feszül, hanem az egyetemes érvényű költői létirónia, amely lezártnak mutatja az emberi vágy teljesülésének, sőt megfogalmazásának a lehetőségeit is.” (Danyi Magdolna)
VALSE TRISTE-KONFERENCIA (2013)
„Nemcsak a tudattalan ősegység, az éntudat előtti állapot, az elsajátított és átlényegített kulturális tudás őrződött meg benne, de emlékezete őrizte az általa írt rigmusokat, szójátékokat, szövegeket és azok írásképét, a megengedő beszéd- és íráshelyzetben használt vagy nem használt szövegtagoló jelek meglétét vagy hiányát is.” (Sipos Lajos)
*
Fűzfa Balázs irodalomtörténeti értékű visszaemlékezésének további részében írja:
„A második alkalommal, 2008 tavaszán csatlakozott a projekthez Jordán Tamás, Kossuth-díjas színművész, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, akinek még korábbról volt egy álma – mint mesélte nekem –, mégpedig az, hogy sok ember egyszerre, tömegben mondjon verset. Felkérvén őt Pilinszky János Apokrifjének elmondására a második konferencia nyitányaként – egy szombathelyi piros lámpánál ültünk az autóban –, azonnal megéreztük, hogy kettőnk szándékai összetalálkoztak egymással. Két-három hét múlva aztán a helyi Sportházban majdnem másfél ezer ember, elsősorban 15 éves lány és fiú szájából hangzott fel elementáris erővel a Pilinszky-vers szózata – Melis László gyönyörű zenéje, Jordán Tamás vezénylete mellett. Az eseményt elneveztük Nagy Versmondásnak, melyet aztán minden következő konferencián megismételtünk az adott helyszínen diákokkal és felnőttekkel egyaránt…
Később még sok helyre hívtak és hívnak bennünket közösen és hangosan verset mondani a 12 legszebb vers-programtól függetlenül is. Többször jártunk például Budapesten, Keszthelyen, Százhalombattán, sőt, Erdélyben Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig szinte minden városban – kiegészülve a Sebő-együttessel –; e meghívásokból és az ottani lelkesedésből is érzékelhető, hogy az új műfaj, a Nagy Versmondás ráérzett valamely meglévő igényre; általa a költészet visszatalált ősi formáihoz: a közösségiséghez és a hangzó beszédhez.
E versmondások mindegyike lélekemelő esemény volt, de különösen ilyenekké váltak a határainkon túli alkalmak: a szabadkai (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség), a nagyváradi (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában), a koltói Nagy Versmondás (Petőfi Sándor: Szeptember végén). Felejthetetlen élmény, amikor egy másik ország többségi kultúrájában élő és azt tisztelő magyar gyerekek és felnőttek halhatatlan magyar költőink versei segítségével átélhetik nemzeti identitásukat.”
*
A 12 legszebb magyar vers azonban nem állt meg az élmény-demonstrációknál. A szervezők fontosnak tartották, hogy elméleti-módszertani-irodalomtörténeti tanulságokat is levonjanak a versek elemzése kapcsán. Ezért – Fűzfa Balázs tanúsága szerint – „Konferenciáink bevált struktúrája szerint mindig az első napon tartottuk a nagyobb ívű előadásokat az adott költő monográfusaival, kutatóival (Szegedy-Maszák Mihály, Jelenits István, Sipos Lajos, Kenyeres Zoltán, Láng Gusztáv, Bányai János, Faragó Kornélia, Margócsy István, Kerényi Ferenc, Kabdebó Lóránt, Tverdota György, Bókay Antal, Dávidházi Péter, Nyilasy Balázs, Kovács Árpád, Szitár Katalin, Odorics Ferenc és mások), a második napon a szóban forgó költemény részletes elemzése-értelmezése következett, majd a harmadik napon elsősorban a vers és a költő tanításával kapcsolatos problémák kerültek terítékre.
Mindvégig azon igyekeztünk, hogy az egyes alkalmakat a költő életéhez vagy magához a vershez kapcsolódó helyszín nyújtotta élményszerűség mellett kiállításokkal, hangversenyekkel, filmvetítésekkel, archív hangfelvételek lejátszásával, könyvbemutatókkal – az előző konferencia kötetét mindig a következő összejövetel első estéjén mutattuk be – tegyük színesebbé. Máig is csodálattal gondolok arra, hogy alkalmanként a kolléganők és a kollégák határainkon innenről és túlról (ezeknek a határoknak egy része talán éppen miattunk, illetve az irodalom miatt is szűnt meg a program közben?) több száz kilométert utaztak a saját költségükön, hogy 15-20 percet beszéljenek egy költeményről. Ezért én ma már egészen biztos vagyok benne, hogy a költészet mégiscsak örök. Az ember ugyan esendő, de az ember létrehozta szellemi dolgok örök érvényűek.”
*
Az említett örök érvényűséget célozta meg az a szándék, hogy a konferenciasorozat anyagát egy-egy könyvben gyűjtsék össze s juttassák el a magyar irodalomoktatás szellemi műhelyeibe. Csakhogy a könyvkiadás, különösen a szaktudományos jellegű, manapság – anyagi okokból – szerény példányszámokat ismer, ezért „terveink szerint a köteteket még egyszer kiadjuk, újraszerkesztett, frissített változatban, illetve korszerűsítjük szerény honlapunkat, ahol a mozgalommá fejlődött Nagy Versmondások dokumentumait és módszertanát, illetve a program tudományos eredményeit rögzítjük, összegezzük. Elérhetővé, letölthetővé tesszük köteteinket pdf-formátumban, hogy minél többen használhassák őket munkájukhoz” – ismertette már többször idézett összefoglalójában Fűzfa Balázs.
*
Nem üres ígéretről volt szó: 2018 februárjától kezdődően ugyanis a Magyar Elektronikus Könyvtárban szinte naponta fedezhettünk fel egy-egy kötetet A 12 legszebb magyar vers sorozatból, amelynek lapzártáig az alábbi értékes darabjai érhetők el s tanulmányozhatók nagy örömünkre:
S hogy felkeltett érdeklődésünk tartós kapcsolatban állhasson a nem mindennapi témával, ideírjuk a projekt honlapjának elérhetőségét, ahol még sok-sok tanulságra bukkanhatunk:
