Verses napló 1

(Az idei halottak napja táján rámjött, hogy a napok hangulatát rendre rövid versbe foglaljam. Máig ennyi gyűlt össze belőlük...)

Sodorja, pödri…

sodorja, pödri, nyűvi a fagy a fákat
levelet morzsol, lombot szaggat, a világra támad
engem is meggyötör, míg dermedve nézem:
fényes páncélja miként von be egészen


Rajzszöggel rögzített

A templomajtó vedlett fáján
rajzszöggel rögzített
poros papírlapon
fakuló betűkkel
a működés rendje
istentisztelet ettől eddig
imahét ekkor és ekkor
adományokat itt és itt fogadnak

egy szó sem a feltámadásról


Jéghideg kripta

a feltört kriptában jéghideg
a lángot megfojtja a szél
ne sajnáld az öröklakót
– az reszket aki él


Borodat kimérték
Kőszegremetei barátom, néhai Sike Lajos emlékére

szárnyas pinceajtód
a világra ásít,
kéngőzös homályban
Lajosom, te állsz itt,

kezedben a kancsó
– újbor? óbor benne? –
némán rámköszöntöd,
ezzel is üzenve:

“Borodat kimérték,
tiéd minden cseppje,
míg az aljáig érsz,
életed van benne.”


Örökpasztell

pasztellhamvas szürke égen
nem is tegnap nem is régen
minden sima s egész télen
ólmos napok ingalját nézem


Magát görgető
Elekes Fricinek, szeretettel

magát görgető sziszifuszként
járom a lápot
hol van már a vágyott magasság

süppedő mélységekből
rángatom ki néha
magam

Egy lap halottjai

Tizennégy évvel ezelőtt, amikor a rendszer váltás után alakult Romániai Magyar Szó 3000. lapszámát készítettük elő, az volt az egyik feladatom, hogy számba vegyem, név szerint kikből állt az a csapat, aki mindennapi erõfeszítésével, az olvasó-előfizető anyagi támogatásával és néhány vállalkozónk hirdetési kedvétől éltetve és lelkesítve, nap mint nap előállítja a bukaresti magyar napilapot. A nagy névsorolvasásnak nevezett leltáromat két fejezetre osztottam: az Akik még vannak-ba azokat soroltam, akik az évforduló pillanatában éppen a lap készítői voltak; az Akik voltak alá azok kerültek, akik valamilyen módon idő előtt megváltak a szerkesztőségtől.

Kucsera Jenő fotója

Most, a Halottak napja tájékán valahogy kezembe került ez a névsor, és arra gondoltam hirtelen, hogy ideje lenne szót ejteni egyszer az RMSZ halottjairól is. Mert ma még nincsenek túl sokan, de már emlékezésre sarkallnak, tanulságokat sugallnak.

Sokan átéltük, mekkora érvágás volt a lapon 1993-ban a szerkesztőségi főtitkár, Kiss Zsuzsa váratlan éjszakai agyvérzése és elhunyta. Rendkívül lelkes, pedáns és dolgos embert veszítettünk el vele, olyat, aki nem mindennap terem és nem is minden bokorban. Őt követte aztán a kolozsvári tudósítóként még súlyos betegen is szívósan dolgozó Román János. Az idősebb gárdából Zsigmond Kálmán, Antal András, majd Szűcs Olga hulltak ki hamar a sorból, majd az ezredforduló táján Miklós Lászlóval, Szász Jánossal lett szegényebb a szerkesztőség törzshada.

A kétezres évek elején aztán ha lassan is, de tovább fogyatkozott a sor: az akkor már más színekben "játszó" Nits Árpád búcsúzott e világtól, s tavaly, nyugalmazott évei közepette a Sepsiszentgyörgyön élő Flóra Gábor fordított hátat e földi létnek, s vitte magával - családja szeretetével és tiszteletével együtt a már megszűnt laptól szétszéledt pályatársak és az egykori olvasók emlékezését, legjobb gondolatait. Távozása csöndes volt és visszhangtalan: szinte-szinte hogy nem is tudtuk, hiszen a közös fórum megszűntével elszéledt újságíró csapat egy része már nem talált magára a megváltozott körülmények között.

Pedig éppen a Flóra Gábor személyes esete és példája a ma még eleven bizonyíték arra, hogy mindenek előtt az emberi tényező volt az, ami a lapot életben tartotta. Az olyan földközeli, az élet valóságába ágyazott mindennapi lét és kapcsolatháló, amivel ő is rendelkezett Háromszéken, biztos támaszává tette őt a szabad újságírást saját bőrén kikísérletező romániai magyar napilapnak. Az addigi, szűken csak az agráriumban foglalkoztatott szakújságíróból fokozatosan önálló gondolkodású, szuverén tudósító lett, akinek mindenre kiterjedő publicisztikai munkásságát bár mindvégig az írógép és az indigó determinálta elsődlegesen, felvette a kellő iramot modernebb eszközökkel dolgozó pályatársaival. Sajnálom, hogy ezt az elismerést csak későn, munkakapcsolatunk utolsó éveiben volt alkalmam és késztetésem a tudomására hozni - addig olyan harcostársaknak képzeltem magunkat, akik fél szóból is értik egymást és a küzdelem hevében nincs idejük udvarias gesztusokra.

Ez a halottak napi apropójú emlékezés is azért születhetett meg bennem, mert egyre tisztábban látom: az évekkel korábban "elhunyt" lap most már egykori fizikai valójában, élettől búcsúzó volt munkatársai révén is mindinkább távolodik az időben. S válik testetlen eszmévé - s tanulsággá talán, azoknak is, akik hagyományait és nehezen megszerzett kiegyensúlyozottságát folytatják.

*

(Fenti írást a maszol.ro Vélemény rovatának szántam.)