Erdélyi és csángó költészet: NAGY JÓZSEF LEVENTE

1957-ben született Marosvásárhelyen . A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban érettségizett . A kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1981-től Marosvásárhelyen, Szászludvégen, Pókában, 1991-től ismét Marosvásárhelyen református lelkész.
Versei 1981-től jelennek meg romániai és magyarországi lapokban. Szerepel az Az eltérített felvonó (2011) című antológiában. Dénes Előd által megzenésített versei 2012-ben CD-n jelennek meg. Csillagok közt kifeszítve című kötetét a Pallas-Akadémia Könyvkiadó adta ki 2015-ben.


BÚJÓCSKA

add a kezed
van egy tervem
bújjunk el egy
pici versben

ülj közelebb
jó szorosan
érezzelek
százszorosan

ha az anyád
kezd keresni
úgysem talál
reánk senki

csöndben leszünk
időnk örök
ki-kilesünk
két sor között.


NOCTURNO

szép volt veled a tegnap este
lelkem a lelkedet kereste
homlokodon nevetett a hold
s a csillagok (sok pajkos kobold)
hol összeért álom az éggel
a titkomat ragyogták széjjel

most sűrű hó szitál és fázom
magamra terítem magányom.


CSILLAGOK KÖZT KIFESZÍTVE

Út lennék, hogy el ne tévedj,
Pirkadat, hogy velem ébredj.
Madár lennék, ha te dallam,
Dallanálak szakadatlan.

Ha te kés vagy, én a kenyér,
Kerék leszek, ha te szekér.
Ha te hal vagy, vízzé válnék,
Ha fa volnál, én az árnyék.

Lennék szemeidnek kékje,
A ruhádnak csipke-éke.
Lennék fájás, mosoly, s átok,
De sötét van, alig látok.

Kerestelek, s nem talállak.
Űzött vagyok, mint egy állat,
Ösvényt, csapást elveszítve,
Csillagok közt kifeszítve.

Dénes Előd - Nagy József Levente: Csillagok közt kifeszítve (yourube)

LAKÓTELEPI BLUES

itt lámpa ég és zene szól
ott sokan vannak egyedül
egy macska lustán araszol
s a tetőn kobold hegedül

itt az anya tűzhely mellett
ott hirtelen pofon csattan
csiklandós lány halkan nevet
tyúkról álmodik a kappan

itt fázósan bújnak össze
ott szó döngeti a mennyet
nővérét lesi az öccse
s tévé okádja a szennyet

itt a függöny be van húzva
ott éppen most vacsoráznak
szétnyílott az asszony blúza
egy erkélyről abroszt ráznak

itt sötét lett – lefekszenek
ott beszélnek telefonon
leckét ír a fáradt gyermek
beáztak a másodikon

itt a költő nagyot ásít
ott haldoklót búcsúztatnak
lent elment fent jött egy másik
adásban van a sok ablak

Dénes Előd - Nagy József Levente: Lakótelepi blues (youtube)


A KOLDUS

Egyik markomból a másikba számolom,
Amit aprópénzben adott a szánalom:
Pár jó szó, szelet kenyér, féldeci öröm,
És van egy biztos helyem kívül a körön.

Hűvös éjeken mindig arról álmodom,
Hogy az árva Isten alszik a vállamon,
Mert én vele lakom és ő velem lakik,
Megosztott magányban didergünk hajnalig.

A harmonikámat néha el-elkéri,
Éneke szomorú, de dallama égi.
Utcasarkon táncba visznek az angyalok,
S ilyenkor úgy érzem – talán boldog vagyok.

Dénes Előd - Nagy József Levente: A koldus (youtube)


BEREKSIRATÓ

emlékeimben áll még a berek,
a nagy fák alatt épp delel a csorda,
s a vízparton bóklászó emberek,
mintha mindenik ismerősöm volna.

a folyóban mosnak az asszonyok,
kivillan a keblük – hófehér márvány,
sulyok csattog, kacajuk elcsobog
és szétfecsegi titkukat a sármány.

itt göbbenő, ott egy súgó, örvény,
oly világ hol minden kiszámítható,
s amelyben a rend maga a törvény,
mit egyaránt ismer gazda és a ló.

hol vagy Maros ölelte félsziget,
Rozsnyai-berke, Udvarfalva éke,
horgászó suttyó, pancsoló gyerek,
első szerelem, bokoralji béke?

mindent kivágtak idegen kezek,
kékesen lángolt a fejszéjük vasa,
s a gyep helyén holdbéli kráterek,
hogy ez a táj többé ne legyen haza.

most mindenütt bűz van, kosz, műanyag,
mocsokban vigadó hangos társaság,
s a kifosztottnak szólni sem szabad,
mert sértő itt a múlt, s gyalázat, ha fáj.

üres a part – nincsenek emberek,
rég elvitték őket ringó csónakok,
emlékeim gyöngysora szétpereg,
s az égen egy fényes messzi pont zokog.


KISZÁMOLÓ

fűzek tölgyek fenyvesek
cinkék csízek verebek
ez csak táj s már nem haza
erdők mezők halmaza
utcák házak és terek
itt senkit sem ismerek
árva lettem nincs honom
de a kaput benyitom
emlékeim udvarán
derékig ér a csalán
régi írás a kövön
az új gazda nem köszön
szembejön és int nekem
de a szava idegen
a kutyája megugat
nem találom az utat
árokparton fakereszt
a pléhkrisztus kinevet
büszke zászló a hegyen
mért hagytuk hogy így legyen
a madár is mást dalol
elvétettük valahol
magasságos teremtő
nincs sehol a temető
itt már halni sem merek
kiszántják a testemet
az ég talán befogad
rátok hagyom sorsomat.


RÉSZBONTÓ

fele föld és fele égbolt,
félig távol, félig itten,
félig most van, félig rég volt,
fele köd és fele Isten,

fele csak rész, részben minden,
haragszol rám, szeretsz mégis,
az örömöm fele szégyen,
szívem megfagy, ha elég is,

mellettem, vagy velem szemben,
egészen, vagy csupán félig,
nélküled, vagy mégis ketten,
örökre, vagy másnap délig,

fele élet, fele ábránd,
ott egy haza, itt egy ország,
eddig Várad, onnan Ártánd,
a sorsomat széjjelhordták,

félig csöndben, mégis zajban,
félig ördög, félig angyal,
minden rendben, mégis baj van,
tele vagyok hiányoddal.


MINT HIMBÁLÓ LEVÉL

egy sóhaj – ami még hátra van
fonnyadt száron himbáló falevél
ki ég és föld között társtalan
kisiklott álom annak a remény

az elmúlás mindig vértelen
maradék létünket fújja a szél
kapaszkodik még az értelem
a lélek kész és csöndben útra kél

csak álom a kisiklott remény
annak ki ég s föld között társtalan
fonnyadt száron himbáló levél
a sóhaj és ami még hátra van

a lélek kész s csöndben útra kél
kapaszkodik semmin az értelem
maradék létünk fújja a szél
mert az elmúlás mindig vértelen.


HA ELMEGYEK

mit hagyok rád ha elmegyek
hiányomat vagy több teret
nevet mely egy fejfán korhad
örök éjben fogyó holdat

mit hagyok rád ha elmegyek
lehangolódott verseket
életem ecetes borát
húrok nélküli zongorát

mit hagyok rád ha elmegyek
a gaztól felvert kertemet
s benne sok tücsköt bogarat

a térdre roskadt házamat
– s a ronggyá mosott vászoningem
szemfedélként száll az égen


VÉGRENDELET

ha majd kiterítenek holtan
add reám azt a versemet
amelyikben a legszebb voltam
amikor megismertelek

szemfedőm legyen az őszi ég
varjak üljenek a fákon
sirasson meg sok kis semmiség
s rólam a csend prédikáljon

a szellő ökörnyálat lenget
rajta egy zsoltár száll tova
hantolj rám csillagokból mennyet
s fényt herseg Szent Mihály lova

öledben már hervad a katáng
dérként hull alá hiányom
virrasszon szemedben gyertyaláng –
ma még fájni fog az álom.

Dénes Előd-Nagy József Levente: Végrendelet (youtube)

Kölcsönsorok: Andrei Mocuța

Sz. 1985. Egyetemi hallgató a Temesvári Tudományegyetem Bölcsészkarán. Az ARCA irodalmi csoportosulás tagja. 2002-ben jelentek meg első versei a Semne (Jelek) című folyóiratban. Azóta számos kötete jelent meg, számos irodalmi verseny és díj tulajdonosa. Aktív versblogja 2012 óta folyamatos bővítés alatt: http://andreimocuta.blogspot.ro

 Katalán versek / Poeme catalane

Romantikus bámészkodás a  Plaça de Catalunya-n
Incursiune romantică în Plaça de Catalunya

Valaki megbűvöl
a tekintetével és
a következő pillanatban
már látod
hogy eltelt hatvan
esztendő

Nagyjából ez a szerelem.

Cineva îți fură
privirea și-n
clipa următoare
îți dai seama
că au trecut șaizeci
de ani.

Cam asta e iubirea.

A Dos Palillos lebuj
Bodega Dos Palillos

Ez nem egy vers
egész egyszerűen
értesítés a Dos Palillos
lebuj bejáratánál
Carrar d'Elisabets
utca
9 szám:

Ha prostituált vagy,
kérünk nem belépni
a vendénglőkbe.

Ha nem vagy biztos benne,
hogy prostituált vagy,
fordulj az ajtónállóhoz,
ő majd eligazít.

Barcelona, 2014. június 1.

Acesta nu e un poem,
ci pur și simplu
un anunț la intrarea
în Bodega Dos Palillos
pe strada
Carrer d'Elisabets,
numărul 9:

Dacă ești prostituată,
te rugăm nu intra
în restaurantul nostru.

Dacă nu ești sigură
că ești prostituată,
consultă-te cu paznicul
și te va lămuri el.

Barcelona, 1 iunie 2014

Füstbement találkozás katalán költőkkel
Întâlnire ratată cu poeții catalani

A találkozó idején
a barcelonai Atheneum
Verdauger termében
katalán költőkkel úgymint
Carmen Plaza,
José Maria Mico,
Francesc Parcerisas,
Xavier Montoliu,
Ignacio Vidal Folsch
és Ramon Solsona,
telefonon végighallgattam
a világegyetem történetének
leghosszabb mondatát.

Azt hiszem, el akar hagyni.

Barcelona, 2014. június 2.

În timpul întâlnirii
din sala Verdauger a
Atenetului din Barcelona
cu poeții catalani
Carmen Plaza,
José Maria Mico,
Francesc Parcerisas,
Xavier Montoliu,
Ignacio Vidal Folsch
și Ramon Solsona,
am ascultat la telefon
preț de câteva ore
cea mai lungă frază
din istoria universului.

Cred că vrea să mă părăsească.

Barcelona, 2 iunie 2014

Cervantes

Tessék, Miguel,
egy tányér forró, pompás
Tostada de la Mancha leves.

Hát ez kihűlt.

Tessék, Miguel,
egy tányér pompás
Tostada de la Mancha leves.

Förtelmes az íze.

Tessék, Miguel,
egy tányér
Tostada de la Mancha leves.

Ez még csak nem is leves.

Tessék, Miguel,
egy tányér.

Poftim, Miguel,
o minunată farfurie fierbinte
de Sopa Tostada de La Mancha.

E cam rece.

Poftim, Miguel,
o minunată farfurie
de Sopa Tostada de La Mancha.

Are gust oribil.

Poftim, Miguel,
o farfurie
de Sopa Tostada de La Mancha.

Nici măcar nu-i supă.

Poftim, Miguel,
o farfurie.

Salvador Dalí bikasereglete
Colecția de tauri a lui Salvador Dali

Salvador Dalí szeret
tréfát űzni
három
bikájával.

Közülük az egyik
háta annyira hajlott,
hogy elnevezte
Croissant-nak.

A másiknak szarvához
kötötte saját hosszú bajszát
s úgy meglovagolta
hogy aranyedre bánta.

Az utolsó bikának
nincsen füle mivel
fogadásból 
leharapta.

- Olyan részeg vagyok,
hogy akár egy bika fülét is
leharapnám!

- Nem hiszünk neked, nem hiszünk,
Salvador Dalí!

Lui Salvador Dali îi place
să glumească
pe seama celor trei
tauri ai săi.

Unul dintre ei
are spinarea atât de curbată,
că i-a pus numele
Croissant.

De coarnele altuia
și-a legat mustața lungă
și l-a călărit până
i-au explodat hemoroizii.

Ultimul dintre ei
n-are urechi pentru că
i le-a mușcat
în timpul unui pariu:

- Sunt atât de beat,
că aș putea mușca urechile
unui taur!

- Nu te credem, nu te credem,
Salvador Dali!

Spleen

Kibámulok az autóbusz
ablakán, amely lustán
araszol óránként 80 kilométerekkel
Costa Brava felé
és látlak, amint figyelmesen pedálozol
egy keskeny útszakaszon,
hajad hosszan a szélben.

Pár pillanat és tovatűnsz,
csak emlékedderl maradok, 
80 kilométeres emnlék.

Costa Brava, 2014. május 30.

Mă uit pe geamul
autobuzului ce se-ndreaptă
leneș, cu 80 de kilometri la oră,
spre Costa Brava
și te văd pedalând atentă,
cu părul lung în vânt,
pe o porțiune îngustă de drum.

Dispari în câteva secunde
și rămân doar cu amintirea ta,
o amintire cu 80 de kilometri

Costa Brava, 30 mai 2014

Montjuic

A Zsidók Hegyéről elnézem
a kikötőben feltorlódott hajókat
és szomorúan gondolok a tengerészekre
akiknek nem volt dolguk a szerelemmel
és akik egyetlen hódítása
a Titanic gyöngéd csókja volt
egy jéghegy
hófehér emlői közé

Montjuic, 2014. május 31.

Privesc de pe Muntele Evreilor
corăbiile înghesuite din port
și mă gândesc cu tristețe la marinarii
ce n-au avut niciodată parte de iubire
și a căror singură cucerire
a fost sărutul tandru al Titanicului
între glandele mamare
ale unui aisberg.

Montjuic, 31 mai 2014

Forrás: Poeme catalane. asymetria. Cseke Gábor fordításai

„Csak tavasz legyen szüntelen...”

(Füzesi Magda ma már nem csak versírásban távoli rokonom, hanem családilag is egyre terebélyesedő fához tartozunk. Ráadásul ugyanazt a nevet viseli, mint az én jó anyám; igaz, az anyai ágon hozott Füzessy sváb névből szépült, s ráadásul magam is használtam a Füzesit, Ifjúmunkás-időkben, egyik álnevemként, amikor úgy esett, hogy túl sok anyagom jutott egy-egy lapszámra. Ezek után természetes, hogy elkésztítettem ezt a születésnapi interjút, amely tömörítve, megszerkesztve rendre megjelebnt a Káfé főnix-ben és az Új Magyar Szó Színkép mellékletében. Az itt olvasható változat az e-mail interjú nyers szövege.)


*

1. Májusi jövevényként, milyen helyet foglal el életedben-költészetedben a tavasz, a természet körforgásának ez a sajátos időszaka?


Bizonyára nemcsak én vagyok vele úgy, hogy tavasz táján szinte érzem a megújulást. Verseim jelentős részében ott bujkál a kikelet iránti rajongás: „Legyen tavasz, levéllel ékes”, de persze a folytatás sem mellékes: „Csak tavasz legyen szüntelen, meg nyár és ősz, és újra tél…”. („Ima mindenkor”). Lehet, hogy e kívánságból az a ragaszkodás is kicseng, amelyet előttem sokan mások is megfogalmaztak már. Éppen most olvasgatom Hermányi Dienes József „Nagyenyedi Demokritus” című, 1759-ben írt munkáját, amelyben az egyik történet így végződik: „Ha meg találok halni, az nékem igen sok dolgom hátramaradásával esnék”.


2. Mai megközelítésben légy szíves mutasd be röviden szülőhelyedet, Nagybereget – milyen volt gyermekkorodban és hogyan látod ma?


A mintegy nyolcszáz esztendőre visszatekintő Nagybereg község, a történelmi Bereg megye egykori központja napjainkban olyan háromezer lelket számlál. Majdnem kilencven százalékban magyarlakta, református település, szép XIV. századi templomával. Majdnem két évtizeddel ezelőtt e településen jött létre a Nagyberegi Református Líceum, Kárpátalja első egyházi iskolája. Szülőfalumban készül a beregi szőttes, a Nagyberegi Középiskolában (nem azonos a líceummal!) órakeretben tanítják a népi szövés mesterségét, néprajzi múzeuma messze földön híres. Jómagam arra adtam a fejem, hogy összegyűjtsem az emberélet fordulóihoz kötődő népszokásokat, mert nagy szerencsémre én nemcsak kutathatom a népéletet, hanem gyermekkoromtól benne is élek. S bár a település mindössze nyolc kilométerre fekszik Beregszásztól, a Beregvidéken egy tömbben élő magyarság „fővárosától”, az én gyermekkoromban nagy esemény volt a városba menni: a falusiak elvoltak a földeken, és a gyermekeiket is a föld szeretetére nevelték. Igaz, nem volt mindig nagy a szerelem köztem és a föld között, különösen akkor nem, amikor dologidőben 10–12 évesen, hazajövén az iskolából, olyan cédula várt az asztalon, hogy „Etesd meg a disznót, és gyere utánunk a Hármas hídhoz kapálni”.  


3. Honnan táplálkoztak meghatározó költői ambícióid és miképpen sikerült betörnöd az irodalomba (pályakezdésed „regényesített” története röviden)?


A Nagyberegi Középiskola nagyon jó alapokat adott minden diákjának: nekem csak jó tanítóim voltak! Emlékszem, magyartanárnőm, Polczer Irén jelmondatként írta fel Kovács Vilmos kárpátaljai költő sorait: „… amit mondok, vagy leírok – / piros szívek gyűjtsék össze, ne sárga papírok”. Évekig ott volt ez az idézet a tanterem falán, amíg a hatalom le nem parancsolta a „Holnap is élünk” című, a kárpátaljai magyar férfiak elhurcolását taglaló regénye miatt. A „piros szívek” azonban megőrizték költészetét. Irodalmi faliújságunkba mindenki írhatott. Itt jelent meg első szösszenetem tizenegy éves koromban: „A pacsirta szép madár, / hangja messze, messze száll, / a szabadban énekel, / nem törődik semmivel.” Biztosan arra is gondolhattam ez idő tájt, hogy bezzeg a pacsirtának nem kell kapálni a Hármas hídnál… Édesapám tehénpásztor volt, édesanyám földműves, a családban nem volt senki, aki előttem bármilyen formában művelte volna az irodalmat. A családi könyvtár három könyvből állt: a Biblia, és a református énekeskönyv mellett a Petőfi összes is megvolt. Később anyám megengedte, hogy a verseimért kapott tiszteletdíjon könyveket vásároljak. Nyolcadikos voltam, amikor a járási lapban az első versem megjelent, a sikertelen egyetemi felvételi után a nyomdába kerültem inasnak, majd hat év tördelői munka után meghívtak a járási lapnál megüresedett korrektori helyre. Ekkor már az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos diákja voltam, levelező úton szereztem diplomát. Elsőként a Füzesi családban, bár Füzesi Károly nagyapám olyan okos volt, hogy iskolás korában megszerezte a Kazincky (!) ragadványnevet, és neki köszönhetően a sok nagyberegi Füzesi családban a miénk a Kazincky előnevű. Sokszor elgondolom, hogy ha jó időben, jókor, jó helyre születik, mi minden lehetett volna belőle! 


4. Hogyan látod, értékeled költészetedet a hetedik évtized küszöbén? Ha verssel kellene jellemezned azt a költői állapotot, melybe ma jutottál, melyik versedet idéznéd?


Aki az újságíró életpályát választja, azzal sokszor előfordul, hogy a „témát” napihírekben, és nem versekben „hozza a világra”. Így voltam ezzel én is. Nem vagyok grafomán, elég kevés verset írtam. Igaz, hogy nehezen adom ki a kezemből az írásaimat. Úgy tapasztaltam, hogy a verseimet a fiatalok is szeretik, talán mert dallamosak, közérthetőek? Bizonyára néhányhoz azért is írtak zenét a mai kor igricei, és talán azért is fordítottak le belőlük egy kötetre valót ukrán nyelvre („Szőttes pirossal, feketével”, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2007.). Azért bízom benne, hogy az életművem még „nem teljes”… Persze én is eljutottam az összegezéshez, amelyet talán az alábbi vers fejez ki a legjobban.    


Sakkvers


Mikor magam is játékossá értem
Leültem sakktábládhoz, Istenem,
Végiggondolván helyem és terem
Megléptem néhány sakkhúzást merészen.


Olykor kajánul felnéztem Reád,
Most vajon milyen lépés lesz a válasz,
És már töprengtem, mit lépek utánad,
És becsvágyóan vártam parolád.


Aztán csak ültem. Gondolkodni resten,
Miközben egyre múltak drága percek.
Sokféle táblán mások is feleltek,
Minden játszmában magamat kerestem.


Vágyódva vártam bársony nappalokra,
Békétlen jártam, míg sorsom betelt.
A Nagy Játékos nem szólt, nem perelt:
Minden cselem visszkézből összezúzta.


Sakkban vagyok, de bölcsen ráhagyom:
Hiába minden, nyerni balga szándék,
Hogy játszhatok még, tán az is ajándék,
Egy kis gyalog, ama jobboldalon. 


5. Metamorfózis c. versedet úton-útfélen idézik, mindenféle verses blogok és emlékkönyvek megbecsült, kiemelt darabja. Mit gondolsz, mi magyarázza a rendkívüli népszerűséget?


A verset három évtizeddel ezelőtt írtam, harmincévesen (ebből is látszik, milyen későn érő típus vagyok). Úgy gondolom, olyan életérzés van benne, amellyel „kamaszkorunk legszebb nyara” után mindannyian szembesülünk: „felnőtt lettem egy perc alatt”. De hát ki szeret felnőtt lenni, tele felelősséggel, uram bocsá’, megélhetési gondokkal, megoldásra váró problémákkal? Talán fiatal olvasóim (szerintem közöttük kell keresni a „versvadászokat”) József Attilával élve e verssel „szoktatják szívüket a csendhez – nem oly nehéz…”. Pedig nehéz, de az később derül csak ki. 


6. Neved a nyolcvanas évek derekán bukkant fel először a romániai sajtóban. Tudtommal az Ifjúmunkás im-melléklete idézett akkoriban egy csokorral a fiatal kárpátaljai magyar költőktől, s közöttük Tőled is. A kommunista ifjúsági szervezet korifeusai fel is hördültek a szerkesztő, a ma Stockholmban élő Gergely Tamás „merészségén”, hogy határon túli kisebbségi magyarokkal foglalkozik. A „vádat” végül azért ejtették, mert a szerkesztő az akkori román sajtó egyre növekvő nyilvános érdeklődésére hivatkozott – mint analóg jelenségre – a szerbiai vagy moldáviai románság irodalma iránt. Tudtál-e erről a közjátékról? Továbbá: mit gondolsz, mennyiben ismernek Téged Erdélyben?


Gergely Tamásnak ma is hálás vagyok ezért a publikációért. Ha jól emlékszem, a Tisztulás című versemet közölte akkor, ami szerelmes vers „gyanúját kelti”, pedig tele van „passzív ellenállással”: „Fejem teleszórták idegen álmokkal /, csontig kiégettek idegen lángokkal”. Ez a vers valamikor a hetvenes évek elején íródott, a Gyöngyvirágok című első kötetecskémben (1977) is napvilágot látott, nem akadt fenn a szerkesztők „szűrőjén”. Nem tudtam róla, hogy a kárpátaljai magyar költők bemutatása ilyen következményekkel járt. De hát abban az időben Kárpátalja (akárcsak Erdély) terra incognita volt, talán ezért is fordulhatott elő, hogy diákkoromban magyarországi levelezőtársam megkérdezte: „Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?” Hogy mennyire ismernek engem Erdélyben? Az idők során publikáltam már A Hét, a Székelyföld, a Helikon című folyóiratokban, mostanában a Szivárvány és a Napsugár közölte a gyermekverseimet. Boldog emlékezetű Muzsnay Magdi kolozsvári rádiós kollégánk egy alkalommal Versajándék című műsorában is bemutatott, ahol Vitályos Ildikó szavalt tőlem néhány költeményt. Író-olvasó találkozót tartottam Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, amelyeknek jó sajtóvisszhangjuk volt. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyviadó 2003-ban a Mesevonat sorozatban jelentette meg „Ketten a kabátban” című gyermekverskötetemet. Hogy mennyire ismernek Erdélyben, ezt még a felsoroltak után sem tudom megítélni, de miután az alkotók és az olvasók lassan, de biztosan „felköltöznek” a netre, már csak az lesz fontos, hányan „lájkolnak”.


7. Az utóbbi időben három lábon nyugvó életmódot folytatsz, megosztva napjaidat Kolozsvár, Budapest és Kárpátalja között. Milyen „menetrendhez” igazodsz, és mi minden tölti ki értékes idődet?


Azt szoktam mondani, hogy az utóbbi néhány évben „Kárpát-medence lakó” lettem. 2001-ben megözvegyülvén egyedül maradtam. A lányom egy kolozsvári fiatalember személyében találta meg a társát majdnem két évtizeddel ezelőtt, és most Budapesten élnek két kislányukkal, unokáimmal, Hajnalkával és Orsolyával. 2005-ben harmincévi újságírói tevékenység után nyugdíjba vonultam, úgy gondoltam, itt az ideje a családegyesítésnek. Ám egy kolozsvári új társsal való találkozás ajándékaként nem sok időt töltöttem a magyar fővárosban: a Kincses város vonzásába kerültem. Ez a körforgás szédítőnek tűnhet, különösen, ha hozzáteszem, hogy 2005 óta a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondónak, a Kárpátaljai Szövetség lapjának a főszerkesztője vagyok. A lap negyedévente jelenik meg, Budapesten szerkesztjük, Beregszászban alakul ki a végleges formája, hiszen a folyóirat hidat képez a Kárpátaljáról Magyarországra elszármazottak és a szülőföldön maradtak között. Immár nyolcadik évfolyamába lépett, az olvasók kedvelik, és magam is örömömet lelem a szerkesztésében. Kolozsvárt töltöm „rendes évi szabadságaimat”. Erdélyt az utóbbi néhány évben ismertem meg, a párommal sokat kirándulunk, a felfedezés élményéből több versem született. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy immár „határtalanul” járhatom a magyarlakta vidékeket, bár a „haza a magasban” olvasmányaimból mindig is az enyém volt.

Erdélyi és csángó költészet: P. Papp Asztrik

Sz. 1916, Kisgörgény-mh. 1985, Brassó. Középiskoláit Székelyudvarhelyen végezte, majd ferencrendi újonc Medgyesen, teológiát végez Vajdahunyadon és egyetemet Kolozsváron. Ferences szerzetes, különböző rendházakban, többek között Csíksomlyón is. Hét éven át sinylődött politikai elítéltként. Első verseskötete 1928-ban jelent meg Kolozsváron (Üzenem...). Válogatott verseit halála után adták ki (Jézushágón, 1994)




A Jézushágón


Piros pünkösdre virradólag 
- éjfél után három lehetett – 
kimentem én is, 
hogy megjárjam a Szent Hegyet. 
A Hegy körül kereszt keresztet ért, 
zúgott az „ékes virágszál,” és szállott 
föl a magasba, lobogtak a zászlók. 
Előrefutottam, hogy elérjem 
a Jézushágót. 
S jártuk a keresztutat. 
Minden szent stációnál állott, 
Imádkozott egy keresztalja, 
Ha végeztünk előre mentünk, 
Hajtottuk egymást, űztük, kergettük 
föl a magasba: 
lelkünkön nagy, nehéz keresztünk: 
- föl, föl a sziklás-véres meredekre, 
föl, föl a jézushágós oldalakra! 
S kapaszkodott a mozgó erdő, 
Erdőnyi ember… 
Úgy láttam, mintha mind ott lettünk volna, 
Ahányunkat csak megtermett a föld, 
Mind, mind, vállunkon, lelkünkön kereszttel 
S előttünk ment, cipekedett az Istenember. 
Piros pünkösd volt. Fent a hegy felett 
Ott lobogtak a szent pünkösdi lángok. 
Azóta mindig így látom népemet: 
Apraja-nagyja, - vállán súlyos kereszt – 
járja a Jézushágót. 




Pornak születtem


Pornak születtem,
hogy elrepítsenek a nagy szelek,
fénynek születtem,
hogy felszívhassanak minden szemek,
hegynek születtem,
hogy a völgyek királya legyek,
mélynek születtem,
hogy belém zúgjanak a tengerek...


Pornak születtem,
hogy minden lábnak alatta legyek,
fénynek születtem,
hogy elborítsanak a fellegek,
hegynek születtem, 
hogy bősz villámok üldözzenek, 
mélynek születtem,
hogy a partok büszkén lenézzenek...




A hegyek magukhoz emeltek


A hegyek magukhoz emeltek
s eltöltötték békével lelkemet.
Ezt kerestem...
El, el a zajból, ahol kegyetlen
ökölcsapással sújtanak le mindent,
mi szépség, jóság, szeretet.
A hegyek magukhoz emeltek
s én elfeledtem önmagam.
Konok fejem felett az éjszakák s a reggelek
ködkoszorúkat bontanak.
Nappal pedig - reggeltől késő estig - 
eleven tűzparázzsal
hófehérré perzsel a nap.
A hegyek magukhoz emeltek,
leckére fogott a havas hegyorom.
Lassan, epedve várom,
hogy magam is heggyé változom.


Antenna vagyok


Antenna vagyok...
Érzékeny szívemet a magasba nyújtom,
a mindenségben szavakat kutatok,
s tovább adok...


Vedd fel, Kedves, a kagylót,
figyeld, hogy mit beszélek...
Figyeld hahotám, zokogásom,
messzünnen búgó szívzenémet...


Ne haragudj Kedves, ha a hang
oly zavaros - hogy néha úgy recseg...
Jaj, annyi vihar van mellettem, felettem...
Az recsegteti meg...


Ne haragudj, ha szemedbe
mosoly helyett a szavam könnyet facsar...
Ó, annyi a világon
a sóhaj, a nyögés, a jaj...


Figyeld a sok-sok szürke szót
szent figyelemmel...
A szó mögött egy nagy világ áll:
- Te, én: az Ember...




Esti fütty az utcán


Este... csend...
Csak messze lent
az utca kövén fütyöl valaki...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Érzem,
felforr a vérem
s magányos, csendes, szent elmélkedésem
emlékeim fehér virágaival
fáradtra kínzóm,
véresre vérzem...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Emlékszem, régen, tiz évvel ezelőtt...
szép májusi estén elment valaki
az ablakunk előtt.
Ügyes, bátor kamasz lehetett
s füttyengetett, füttyengetett...


A lányok, szép nővéreim 
szemében tüzek lobbadoztak, 
egymás között titokzatosan, 
piruló arccal sugdolóztak...


Én apát, anyát, nagy testvéremet 
ijedten kérdeztem; ki lehet?... 
Vajjon ki is füttyengetett?...


Tolvaj talán — a közeli vadonból?...
 Koldus talán?... (féltem a koldusoktól...) 
Zsidó talán, ki szomjuhozik a gyerekvérre?...
(A szomszéd Berci mesélte... 
Beillene rémregénybe...)


És most ott künn az utca kövén 
ismét füttyenget valaki... 
Az esti csendben ide fent is, 
a cellámban is jól lehet hallani...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Remegve kérdem: ki lehet? ...
— Talán a becsapott világ...? 
A régi vidám esti utca...? 
Tizenötéves kamaszságom
az utca kövéről küld üzenetet...?
—  Gúnyos, vagy szemrehányó, 
vagy csábüzenetet?...


Jaj, ki lehet, ki lehet?!...

Erdélyi és csángó költészet / Serestély Béla

Bánsági tollforgatók emlékfala Temesváron
Élén Serestély Béla neve

Sz. Malomvíz, 1883. aug. 3. – mh. Arad, 1968. febr. 13.): költő, író. A gimn.-ot elvégezve vasúti tisztviselő lett. Már diákéveitől munkatársa volt több mo.-i és erdélyi szépirodalmi folyóiratnak (Előre, Május). Verseket, elbeszéléseket és színdarabokat írt. Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. A piski vasútállomás irodafőnökeként ment nyugdíjba. – F. m. Új hitem (versek, Bp., 1907); Örök rejtély (versek, Déva, 1922); Zeniten (versek, Déva, 1924); Életé a diadal (1917–1956) (válogatott versek, Marosvásárhely, 1957). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Leszállt a búbánat


„. . . Csengőnek nincs nyelve, 
Harangok leverve." 
(Szép Ernő egyik verséből.)


Csengőnek nincs nyelve, 
Hogy messze  rikoltson, 
A szívnek nincs hangja, 
Hogy nagyot sikoltson, 
Könnyező  szemeknek 
Nincs messzenézésük, 
Várva-várt csókoknak 
Nincsen érkezésük.


Síró hegedűknek 
Nincsen  zokogásuk, 
Remegő  kezeknek 
Nincs találkozásuk, 
Éneklő   madárnak 
Nincs  nótázó  ajka, 
Kékvizű tengeren 
Nincs suhanó sajka, 
Sápadt hold ezüstje 
Elapadt az  égen, 
Égszin búzavirág 
Elfogyott a réten, 
Kelő  nap  az  arcát 
Többé nem mutatja, 
Szerelmes szíveknek 
Nincsen indulatja.


Szeretők ajakán 
Nincs méze a csóknak. 
Nincsen muzsikájuk 
A szerelmes  szóknak, 
Szőlőknek szüretjük 
Nincsen, nincsen, nincsen 
Rozsda ül  a sok-sok 
Elárvult  kilincsen.


... De a nagy Búbánat 
Leszállott a földre, 
Vigyorog, vigyorog 
Csúf   nyelvét   kiöltve. 
Piros cseresznyéje 
Nem terem a Nyárnak; 
Hétköznap az élet, 
Nincs többé  vasárnap.


Ki tette, ki tette, 
Hogy így kelljen lenni? 
Hogy  lehajtott fővel 
Kell ezután menni? 
Hogy a „jó napot"-ra 
Már nem  is  felelnek! 
Erre  a  kérdésre 
Vajjon   ki  felel   meg?


Vajjon ki felel meg? 
így lenni mért kellett? 
Mért megyünk el sírva 
Egy rózsaszál mellett? 
Mért mutat lefelé 
Most  a  Göncöl rúdja? 
Én Uram Istenem! 
Ki tudja? Ki tudja?


Álom a szememre 
Mért nem tud leszállni?
Miért kell egy sarkon
Órákhosszat állni?
Mért tudok én már csak
Bús  verseket  írni?
S mért kell a lelkemnek
Sírni, sírni, sírni? ...




Ó mondd! Ki vagy Te nékem!


Amikor lelkem ajtaja kinyílik, 
s rajta besurran a fátyolos Bánat, 
halkan,  mint kriptamélybe gyászoló hölgy 
vonagló sirás remegteti a számat 
s düledezik erőmnek ósdi vára: 
megvigasztalsz s a Hitnek lobogóját 
feltűzöd lelkem karcsú árbocára 
s két hókarod hizelkedően átfon, 
szemed biztató mosolyából látom: 
Te vagy a barátom!


Mikor aztán kicsiny szobánkban ülve 
szürcsölgetjük a csókok szűz borát, 
s felbúg a lelked s a lelkem zenélve, 
mint nyári éjben messzi orgonák, 
egymás karjába olvadunk enyelgön, 
s fürdünk a mézes, édes csóközönben, 
s szivünk remeg, mint nárcisz, ha a szellő 
dédelgeti ringatva, csendesen: 
Te vagy a kedvesem!


S ha jönnek szürke hétköznapi órák,
mikor a Mámor köntösét levetjük, 
s egymás helyett az Életet, e zsémbes, 
mogorva, vén bácsikát dédelgetjük, 
ki sokszor üt leikünkön mély sebet:
 te segitsz akkor vinni a keresztet, 
lelkem sebeit te kötözgeted,
és megosztjuk ketten a jót, a rosszat, 
mint Philemon  s Baucis a mesében: 
Te vagy a feleségem!


S ha lelkemre, miként himes virágra 
a méhek, reászállanak az álmok 
s a mesék szines szárnyain repülve, 
Helikon rózsaberkeibe szállók 
s megzendűl lelkem ezerszavú húrja, 
és száll a dal ajkamról föl az égig 
s magát a felhők bársonyába fúrja, 
s új lendület száll csüggedő szivembe, 
mely kifáradott az  élettusán: 
Te vagy a Múzsám!


El sem tudom mondani, hogy ki vagy Te?
A barátom-e, ki búban vigasztal,
a kedvesem vagy-e, kik pásztorórán
csókkal, ölelő karokkal marasztal,
a feleségem, aki gondoz, ápol,
vagy Múzsám-e, ki lantom ihleted?.
kinek lelke mint égi fény világol,
s lelkem dalok hintáján lengeted?
Te vagy a Nap, a Fény. az Égi Jóság.
Te vagy az Álom, Te vagy a Valóság,
Te vagy az Áldás, Te vagy az Öröm,
koráisziget lelkemnek tengerében,
Te vagy a Mindenségem!




Mikor a kislányunk kacag


Mikor a kislányunk kacag: 
csupa ragyogás a szobánk, 
az ég kéken rnosolyg le ránk:


Mikor a kislányunk kacag: 
égi titkok kapuja tárul 
s mesél Ezeregyéjszakárúl.


Mikor a kislányunk  kacag: 
kis angyal hófehér karinggel, 
kis ezüst csengettyűn  csilingel.


Mikor a kislányunk kacag: 
lelkeink minden bút levetnek 
s még a bútorok is nevetnek.


Mikor a kislányunk kacag:
hegyeken  örömtüzek gyúlnak
s  minden  betegek  meggyógyulnak.


Mikor a kislányunk kacag: 
pusztákon források  fakadnak 
gyülöletszálak elszakadnak.


Mikor a kislányunk kacag: 
aranyhegedűn hegedűlnek, 
tigrisek nyúllá szelídülnek.


Mikor a kislányunk kacag: 
gyémánttüzű kis szempárja villog, 
mint szentjánosbogárka.


Mikor a kislányunk kacag: 
mélyebb zengése van a húrnak, 
kékebb-kékje a kék azúrnak.


Mikor a kislányunk kacag: 
szellőcsókolta aranyhajjal, 
ablakunkon benéz a Hajnal.


Mikor a kislányunk kacag: 
szelídebb fénye lesz a Holdnak,
 a fákon madarak dalolnak.


Mikor a kislányunk kacag:
az ablakunkon mind egy  szálig,
a jégvirág rózsává válik.


Mikor a kislányunk kacag: 
a mennyei gyönyörűségtől 
az Isten is lenéz az égből,


mikor   a  kislányunk   kacag...




Marosmenti alkony


Alkonyi csönd... Az égen bárányfelhők 
lomha,  beszédes  mozdulatlanságban, 
a viz tükrét szellő nem fodrozgatja 
s a lehunyó nap biborsugarában 
lassan, csöndesen hömpölyg a Maros 
sötétzöld, széles árja, 
oly tétován, mint a szerelmes ifjú.
 aki az édes lánykát az első 
találkozóra várja.


A túlsó partról mint suhanó árnyék,
indul egy csolnak ... Halkan... Nesztelen...
Oly lágyan siklik a nagy vizén át,
miként a leiken néma sejtelem.
A nagy csöndben csak egy-egy loccsanása
hallik az evezőnek
s e nagy, lélekringató némaságban
minden illatja felém röpül
a virágos mezőnek.

Erdélyi és csángó költészet / Finta Gerő

Sz. Tordatúr, 1889. dec. 31. – mh. 1981. júl. 5., Budapest – költő, műfordító. A Bethlen-kollégiumban érettségizett, a budapesti egyetemen jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott, majd Kolozsvárt tanári oklevelet szerzett. 1915-től a székelyudvarhelyi, 1928-tól a kolozsvári ref. kollégium tanára, 1941-től a nagyváradi ref. leánygimnázium igazgatója. 1945 -től Magyarországon élt haláláig. Fia, Finta József neves építészmérnök. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. Költeményei, műfordításai, kritikai írásai a Cimbora, Erdélyi Szemle, Vasárnapi Újság hasábjain jelentek meg, a Pásztortűz állandó munkatársa. Kötetei: A fák. Székelyudvarhely 1923; Pacsirtaszó. Kv. 1927. Több verse lengyel fordításban is megjelent. Eminescu költészetének jeles tolmácsolója. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Petőfivel szólok
— A Petőfi-cenienáriumra —

„Miért tanultam? mért nem maradék 

Földmívelő, a minek szánt az ég.?"

(Petőfi: Szomorú éj. Pest, 1847.)

Jó volna most az apám gondja,
A földmivesé: az ősi gond!
Miért tanultam annyi évig? —
Miért gyötörtem magam én, bolond? —


Dalos-víg kedvvel ugart törni
S szántani, magot szórni volna jó
S aratni, ősszel tágas kertben
Gyümölcsöt szedni, ha érett már az alma és dió!


Derűs menyecském szemepárja 
Kék csillagát elnézni hosszan; 
Reáhajolni remegő keblére 
S maradni rajt' áldott nyugodtan! —


Reményguzsajról fonni aranyszálát 
Szépen képzelt jövőmnek 
S várni, várni türelmes szívvel 
Gyermekeim hogy nagyra nőnek!


És tűzhelyem felszálló füstjét
Égig kisérni: ott az Isten,
Onnan fentebbre nem gondolni
S hinni, addig van s tovább nincsen!...


... Jó volna most az apám gondja, 
A földmivesé: az ősi gond! —
Miért tanultam annyi évig. 
Hogy a hitet veszítsem én, bolond? ...




Kínek kell?...


Kinek kell ma e fájó líra:
Ez árva dallam, mely zokog
Vigasztalan
És hasztalan? — —
Óh, boldogok,
Akik hittel szólnak, ha szólnak
S kiknek rongyolt ruhára
Friss folt a holnap!
De én, de én,
Kinek bánatkút forr a lelkem fenekén
S ez kiapadhatatlan,
Az örömöt kiáltók
Közibe én mi jogon álljak?
„Hurráh, az élet szép!"
Emigyen én hogyan is kiabáljak?— —
Már maradok,
Aki vagyok:
Magamban síró hegedű
S tán nem maradok egyedül!
Lesz egy-kettő, ki ráfigyel
Lelkem elárvult dallamára:
E fájó líra el-elcsukló szavára!




Sátor alatt


Ülök magányom bíboros pamlagán. 
Az elhagyottság sátora béfedez. 
Távol tülekvő emberektől 
Szürcsölöm drága borát a létnek.


Parányi nyílás sátramon s rajta át 
A fenn örvénylő kék eget bámulom 
S a mérhetetlen távolokból R
ámmosolyog szelíden az Isten!




Ősz felé


Idő postáján rózsaszín levélre 
Hiába várok csapzott, vén legény. 
Május sok lázfütötte éjszakája 
Nekem: emlék, legfönnebb: költemény.


Viharok zúgtak, fönnen elvonultak. 
Villámot láttam, hallottam dörejt 
S most áldott őszök jönnek szüretekkel. 
Édes must csordul s az ember — felejt!




Szeptemberi fény


Szeptemberi fény. Törterejű Nyár 
Törtet lankán, völgyön nagy igyekvéssel. 
Ugyancsak dolga akadt a menéssel. 
Öregült lába alig bírja már.


Szelet küld ellene a nagyhavas, 
Ki a dombélen lesből útját állja 
S menekvő ellenét úgy megcibálja 
Az ősz hírnöke, szemtelen kamasz.


Kertek kebléből édes illat árad. 
Kéken kacsint a besztercei szilva. 
Bús holló ül a tetején a fának.


S belékárog sértőn az esti pírba. 
Az erdőaljban pásztortüzek gyúlnak 
S a szívre őszi fájások borulnak.