A Jézushágón
Piros pünkösdre virradólag
- éjfél után három lehetett –
kimentem én is,
hogy megjárjam a Szent Hegyet.
A Hegy körül kereszt keresztet ért,
zúgott az „ékes virágszál,” és szállott
föl a magasba, lobogtak a zászlók.
Előrefutottam, hogy elérjem
a Jézushágót.
S jártuk a keresztutat.
Minden szent stációnál állott,
Imádkozott egy keresztalja,
Ha végeztünk előre mentünk,
Hajtottuk egymást, űztük, kergettük
föl a magasba:
lelkünkön nagy, nehéz keresztünk:
- föl, föl a sziklás-véres meredekre,
föl, föl a jézushágós oldalakra!
S kapaszkodott a mozgó erdő,
Erdőnyi ember…
Úgy láttam, mintha mind ott lettünk volna,
Ahányunkat csak megtermett a föld,
Mind, mind, vállunkon, lelkünkön kereszttel
S előttünk ment, cipekedett az Istenember.
Piros pünkösd volt. Fent a hegy felett
Ott lobogtak a szent pünkösdi lángok.
Azóta mindig így látom népemet:
Apraja-nagyja, - vállán súlyos kereszt –
járja a Jézushágót.
Pornak születtem
Pornak születtem,
hogy elrepítsenek a nagy szelek,
fénynek születtem,
hogy felszívhassanak minden szemek,
hegynek születtem,
hogy a völgyek királya legyek,
mélynek születtem,
hogy belém zúgjanak a tengerek...
Pornak születtem,
hogy minden lábnak alatta legyek,
fénynek születtem,
hogy elborítsanak a fellegek,
hegynek születtem,
hogy bősz villámok üldözzenek,
mélynek születtem,
hogy a partok büszkén lenézzenek...
A hegyek magukhoz emeltek
A hegyek magukhoz emeltek
s eltöltötték békével lelkemet.
Ezt kerestem...
El, el a zajból, ahol kegyetlen
ökölcsapással sújtanak le mindent,
mi szépség, jóság, szeretet.
A hegyek magukhoz emeltek
s én elfeledtem önmagam.
Konok fejem felett az éjszakák s a reggelek
ködkoszorúkat bontanak.
Nappal pedig - reggeltől késő estig -
eleven tűzparázzsal
hófehérré perzsel a nap.
A hegyek magukhoz emeltek,
leckére fogott a havas hegyorom.
Lassan, epedve várom,
hogy magam is heggyé változom.
Antenna vagyok
Antenna vagyok...
Érzékeny szívemet a magasba nyújtom,
a mindenségben szavakat kutatok,
s tovább adok...
Vedd fel, Kedves, a kagylót,
figyeld, hogy mit beszélek...
Figyeld hahotám, zokogásom,
messzünnen búgó szívzenémet...
Ne haragudj Kedves, ha a hang
oly zavaros - hogy néha úgy recseg...
Jaj, annyi vihar van mellettem, felettem...
Az recsegteti meg...
Ne haragudj, ha szemedbe
mosoly helyett a szavam könnyet facsar...
Ó, annyi a világon
a sóhaj, a nyögés, a jaj...
Figyeld a sok-sok szürke szót
szent figyelemmel...
A szó mögött egy nagy világ áll:
- Te, én: az Ember...
Esti fütty az utcán
Este... csend...
Csak messze lent
az utca kövén fütyöl valaki...
Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...
Érzem,
felforr a vérem
s magányos, csendes, szent elmélkedésem
emlékeim fehér virágaival
fáradtra kínzóm,
véresre vérzem...
Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...
Emlékszem, régen, tiz évvel ezelőtt...
szép májusi estén elment valaki
az ablakunk előtt.
Ügyes, bátor kamasz lehetett
s füttyengetett, füttyengetett...
A lányok, szép nővéreim
szemében tüzek lobbadoztak,
egymás között titokzatosan,
piruló arccal sugdolóztak...
Én apát, anyát, nagy testvéremet
ijedten kérdeztem; ki lehet?...
Vajjon ki is füttyengetett?...
Tolvaj talán — a közeli vadonból?...
Koldus talán?... (féltem a koldusoktól...)
Zsidó talán, ki szomjuhozik a gyerekvérre?...
(A szomszéd Berci mesélte...
Beillene rémregénybe...)
És most ott künn az utca kövén
ismét füttyenget valaki...
Az esti csendben ide fent is,
a cellámban is jól lehet hallani...
Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...
Remegve kérdem: ki lehet? ...
— Talán a becsapott világ...?
A régi vidám esti utca...?
Tizenötéves kamaszságom
az utca kövéről küld üzenetet...?
— Gúnyos, vagy szemrehányó,
vagy csábüzenetet?...
Jaj, ki lehet, ki lehet?!...
