2012. február 25., szombat

Erdélyi és csángó költészet: P. Papp Asztrik


Sz. 1916, Kisgörgény-mh. 1985, Brassó. Középiskoláit Székelyudvarhelyen végezte, majd ferencrendi újonc Medgyesen, teológiát végez Vajdahunyadon és egyetemet Kolozsváron. Ferences szerzetes, különböző rendházakban, többek között Csíksomlyón is. Hét éven át sinylődött politikai elítéltként. Első verseskötete 1928-ban jelent meg Kolozsváron (Üzenem...). Válogatott verseit halála után adták ki (Jézushágón, 1994)




A Jézushágón


Piros pünkösdre virradólag 
- éjfél után három lehetett – 
kimentem én is, 
hogy megjárjam a Szent Hegyet. 
A Hegy körül kereszt keresztet ért, 
zúgott az „ékes virágszál,” és szállott 
föl a magasba, lobogtak a zászlók. 
Előrefutottam, hogy elérjem 
a Jézushágót. 
S jártuk a keresztutat. 
Minden szent stációnál állott, 
Imádkozott egy keresztalja, 
Ha végeztünk előre mentünk, 
Hajtottuk egymást, űztük, kergettük 
föl a magasba: 
lelkünkön nagy, nehéz keresztünk: 
- föl, föl a sziklás-véres meredekre, 
föl, föl a jézushágós oldalakra! 
S kapaszkodott a mozgó erdő, 
Erdőnyi ember… 
Úgy láttam, mintha mind ott lettünk volna, 
Ahányunkat csak megtermett a föld, 
Mind, mind, vállunkon, lelkünkön kereszttel 
S előttünk ment, cipekedett az Istenember. 
Piros pünkösd volt. Fent a hegy felett 
Ott lobogtak a szent pünkösdi lángok. 
Azóta mindig így látom népemet: 
Apraja-nagyja, - vállán súlyos kereszt – 
járja a Jézushágót. 




Pornak születtem


Pornak születtem,
hogy elrepítsenek a nagy szelek,
fénynek születtem,
hogy felszívhassanak minden szemek,
hegynek születtem,
hogy a völgyek királya legyek,
mélynek születtem,
hogy belém zúgjanak a tengerek...


Pornak születtem,
hogy minden lábnak alatta legyek,
fénynek születtem,
hogy elborítsanak a fellegek,
hegynek születtem, 
hogy bősz villámok üldözzenek, 
mélynek születtem,
hogy a partok büszkén lenézzenek...




A hegyek magukhoz emeltek


A hegyek magukhoz emeltek
s eltöltötték békével lelkemet.
Ezt kerestem...
El, el a zajból, ahol kegyetlen
ökölcsapással sújtanak le mindent,
mi szépség, jóság, szeretet.
A hegyek magukhoz emeltek
s én elfeledtem önmagam.
Konok fejem felett az éjszakák s a reggelek
ködkoszorúkat bontanak.
Nappal pedig - reggeltől késő estig - 
eleven tűzparázzsal
hófehérré perzsel a nap.
A hegyek magukhoz emeltek,
leckére fogott a havas hegyorom.
Lassan, epedve várom,
hogy magam is heggyé változom.


Antenna vagyok


Antenna vagyok...
Érzékeny szívemet a magasba nyújtom,
a mindenségben szavakat kutatok,
s tovább adok...


Vedd fel, Kedves, a kagylót,
figyeld, hogy mit beszélek...
Figyeld hahotám, zokogásom,
messzünnen búgó szívzenémet...


Ne haragudj Kedves, ha a hang
oly zavaros - hogy néha úgy recseg...
Jaj, annyi vihar van mellettem, felettem...
Az recsegteti meg...


Ne haragudj, ha szemedbe
mosoly helyett a szavam könnyet facsar...
Ó, annyi a világon
a sóhaj, a nyögés, a jaj...


Figyeld a sok-sok szürke szót
szent figyelemmel...
A szó mögött egy nagy világ áll:
- Te, én: az Ember...




Esti fütty az utcán


Este... csend...
Csak messze lent
az utca kövén fütyöl valaki...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Érzem,
felforr a vérem
s magányos, csendes, szent elmélkedésem
emlékeim fehér virágaival
fáradtra kínzóm,
véresre vérzem...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Emlékszem, régen, tiz évvel ezelőtt...
szép májusi estén elment valaki
az ablakunk előtt.
Ügyes, bátor kamasz lehetett
s füttyengetett, füttyengetett...


A lányok, szép nővéreim 
szemében tüzek lobbadoztak, 
egymás között titokzatosan, 
piruló arccal sugdolóztak...


Én apát, anyát, nagy testvéremet 
ijedten kérdeztem; ki lehet?... 
Vajjon ki is füttyengetett?...


Tolvaj talán — a közeli vadonból?...
 Koldus talán?... (féltem a koldusoktól...) 
Zsidó talán, ki szomjuhozik a gyerekvérre?...
(A szomszéd Berci mesélte... 
Beillene rémregénybe...)


És most ott künn az utca kövén 
ismét füttyenget valaki... 
Az esti csendben ide fent is, 
a cellámban is jól lehet hallani...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Remegve kérdem: ki lehet? ...
— Talán a becsapott világ...? 
A régi vidám esti utca...? 
Tizenötéves kamaszságom
az utca kövéről küld üzenetet...?
—  Gúnyos, vagy szemrehányó, 
vagy csábüzenetet?...


Jaj, ki lehet, ki lehet?!...







Mosoly és könny


A világ, amit összejártam, 
ó nagyon keskeny, nagyon kurta... 
A mosoly, amit összeszedtem, 
nem is elég egy életútra...


A Nyárád mellett sír a nóta, 
a sok vadvirág hervad egyre... 
A fehér kunyhók meghajolnak... 
(A nap rátüz egy sírkeresztre.)


A Nyíkó partján kacagás van, 
de nem mond mesét szőke habja... 
Valami titkos, gyilkos féreg 
a piros almát marja, marja...


A Hargitán az ősi szellő
a régi nótát elfeledte.
Csak messze benn sírnak, zokognak
az ősz fenyők kétségbeesve...
,
A vidék, amit összejártam, 
ó nagyon keskeny, nagyon kurta. 
De, jaj, a könny, mit láttam, sírtam, 
egy világnak is elég volna...




Kibékülök az ősszel


Mióta a durva, goromba Ősz 
egy játékomat összetörte,
 azóta haragszom reá, 
azóta egyre futok előle...


Azóta mindig sírtam, hogyha elment 
a Nyár, e drága, szép rokon. 
Azóta mindig beteg lett a lelkem,
 ha őszi fény csillant a lombokon.


Azóta mindig rémület fogott el, 
ha rágondoltam, hogy egy őszi este, 
talán egy őszi este jön az óra, 
hogy örök álom száll a szememre...


—  S ma délután, az erdőszélen, 
halk vidámsággal két szemében, 
fehéren csillogó hajával,
—  egy zokogó dalt énekeltem —
a fák közül elém toppant az Ősz...


Rámmosolygott - s én átöleltem.




Zárdacsengő


Háromnegyednégy. Délután. 
Az imacsengő felcsilingel...
—  A megkezdett szó leíratlan, 
a megkezdett sor olvasatlan:
—  Isten felé irányzott szívvel 
jelenjetek meg az Ur előtt!...


Az imacsengő felcsilingel: 
sok szürke barát sorba áll, 
megy, hová lelke vágyva vágyik, 
ahol a lélek sose fázik, 
az Ur elé, ki tárt karokkal 
mindenkit szent keblére vár,
—  és adorál.


Ó egy a vágyam, egy a vágyam: 
a jó Istentől azt kívánom, 
hogy végpercem e perc legyen: 
háromnegyednégy, délután ... 
Az imacsengő végigujjong 
minden békés, szerény szobán ... 
Hozzám is eljön csendesen, 
szelíden, békességesen: 
elmosolygok hívó szaván ... 
S míg testvéreim összegyűlnek 
a folyosón a csengőszóra : 
felkelek s Atyámhoz megyek 
boldogan, adorációra.




Valaki...


Az életemben,
ebben a mélységgé finomult csendben
Valakinek fehér palástja lebben.
Valaki lassan-lassan
hajnalt fakaszt az éjszakából;
Valaki lassan-lassan
minden barnát tisztára varázsol...
Valaki lassan-lassan
fekete gondom hófehérre festi,a
Valaki lassan-lassan
bánathollóimat elereszti...
Valaki lassan-lassan
egem felhőit elúsztatja,
Valaki lassan-lassan
jelt von fel az égboltozatra...
Valaki lassan-lassan
mosolyt lop a két szemembe.
— Valaki lassan-lassan
„körüljár — jót cselekedve."


Szerkesztette: Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése