Hargitai böngészde (5) Elmentek, hogy visszatérjenek

Az európai peregrináció szükségességéről, az európai kultúra itthoni művelésének időszerűségéről értekezik tanulmányában Cseke Péter. Írása, melyet a Hargita Népe 2013. január 10-i számában hozott, A megálmodott katedrális címet viseli, része az azonos című esszékötetének, s a csíkszeredai lappal való egyezsége értelmében időről időre egy-egy részlete a sajtóban is napvilágot lát.

Kapjunk az alkalmon és kövessük nyomon mindazokat, akik nem csupán a huszadik században, de akkor különösképpen kivették a részüket a hazatérő elmenők restitúciós tevékenységéből. Mivel a példaanyag elemzése annyira személyesen érzékletes, ezúttal a bő idézgetéssel élve oldjuk meg ismertetőnket.

CsP. egyenesen a Kányádi Sándor példájával indít, aki szerint az alkotónak külföldre jutni fiatal korában lenne igazán szerencsés, amikor is még nagy az abszorbciós készsége, az újítási kedve, amikor még "nem fáj az utazás"...

"Kányádi Sándor épp akkoriban töltötte volt a negyvenet - írja a szerző. - A magával és a világgal nyolcvan fölött is „örök elégedetlen" költő vajon arra célzott - töprengtem aztán jó ideig magamban -, hogy akkor esetleg másként alakulhatott volna költői látásmódja, lírai világteremtése? Minden bizonnyal, de csak abban az értelemben - állapítható meg utólag -, hogy akkor bizonyára korábban születnek meg a Halottak napja Bécsben szerves építkezését követő nagy lírai szintézisei. És erre az a legfőbb bizonyíték, hogy a hatvanas évek végén kezdődő napnyugati, skandináviai, észak- és dél-amerikai útjai után bontakozott ki igazán Kányádi Szabófalvától San Franciscó-ig ívelő költészete. Miközben „szavaink vándorköszörűse"-ként rendre felkereste mindenütt - nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte a világon - azokat a kisebb és nagyobb magyar közösségeket, amelyek jelenlétét igényelték, költői hitvallása teljesítésének hátterét biztosították. (...)

A Kányádi pályája kapcsán feltett kérdés tágabb értelemben így is megfogalmazható: vajon miként alakult volna a 20. század magyar szellemi élete, ha - Szepsi Csombor Márton, Teleki József Bölöni Farkas Sándor, Széchenyi István, Szemere Bertalan és más „Európa-járók" példáját követve - Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók, Kodály, Kosztolányi, Illyés, Németh László, Márai Sándor nem jut ki Európába a kellő időben... ? Egyikük sem tért haza üres kézzel. Szellemi birodalmakat csatoltak a fellélegzésre vágyó magyar kultúrához. Az „irodalomalapító"-nak is nevezett erdélyi költői triászhoz tartozó Áprily például 1909 nyarán járt először Párizsban, huszonkét évesen. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a modern irodalmi/művészeti törekvésekkel megismerkedjék. Adyval is szeretett volna találkozni - hiszen neki köszönhetően irányult figyelme a szimbolizmus költői lehetőségeire -, de Léda lakása előtt „elvesztette bátorságát", és visszafordult. Hogy a maga tradicionálisabb architektúrájú költői világában ugyanannak a hagyományőrző modernségnek az útját járja, mint neves kortársai közül - a műfordításban is felülmúlhatatlan - Babits, József Attila vagy Radnóti. (...)
                                                      
Trianon után az utódállamokhoz csatolt magyar régiók szellemi életének előfutárai - már csak önvédelemből is, de még inkább a kisebbségi helyzet meghaladásának reményében - toronyiránt vették Európát. „Erdélyből kell kiindulnunk - fogalmazta meg az Erdélyi Helikon programadó írásában a francia internáló táborból hazakerülő Kuncz Aladár, a francia kultúra szerelmese -, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz." A nagy műveltségű költő és a francia, latin, német, olasz, román költészetben otthonos briliáns műfordító, Dsida Jenő felfogása is egybehangzó a Kunczéval: a tiszta európai szellemet kell az erdélyiség belső hajtóerejévé tenni.

Ott volt tehát egyfelől a peregrináció többszázados hagyománya, másfelől a kényszerhelyzet. Amiként azt Szabédi László esete is megvilágítja. A kolozsvári magyar egyetem kisajátítása (1919. május 12.), majd a hírhedt Anghelescu-féle érettségi törvény frivol, cinikus végrehajtása arra kényszerítette az akkori fiatalokat, hogy külföldi egyetemeken és főiskolákon szerezzenek felsőfokú képesítést. Ezt tetézte később egy még cinikusabb rendelkezés, amely megtiltotta a külföldön szerzett diplomák honosítását. Eredeti szándéka szerint Szabédi is inkább a budapesti egyetem nyelv- és irodalomtudományi szakát választotta volna, ám ehhez hiányzott az anyagi háttér. Ebben a többszörös, nem utolsósorban nyelvi-kisebbségi kiszolgáltatottságban szerzett tudomást 1925 nyarán arról, hogy a strasbourgi francia egyetem protestáns teológiai karán létezik egy alapítvány külföldi hallgatók számára. Ennek köszönhetően Szabédi két évet tölthetett „a vajúdó Egyesült Európa" (Cs. Szabó László) fővárosában. Arra számított, hogy francia környezetbe kerül - ehelyett „csehek, lengyelek, románok, magyarok, szlovákok, hollandusok, angolok, emigráns oroszok és birodalmi németek között találta magát". Szívósan küzdött a francia kultúra (irodalom, filozófia) birtoklásáért, ám e küzdelemben otthoni terve - Petőfi franciára „plántálása", „a francia nyelvű magyar propaganda" beindítása - egyre inkább háttérbe szorult.

Az én hetven felé járó nemzedékem életsorsa úgy alakult, hogy csak közvetett Párizs-élménye lehetett. És ebben sem bővelkedett. Egykori tanáraim közül mindössze kettőt tudok megnevezni, akik a húszas évek végén két évet töltöttek a Sorbonne-on: Jancsó Elemért és Csehi Gyulát. Mindketten a francia felvilágosodás szerelmesei voltak. A szórakozott professzorként ismert Jancsó Elemér akkor volt igazán elemében, amikor Ady párizsi évei kapcsán saját élményeit is feleleveníthette. (Ady költészetének genezisét, 20. századi jelentőségét lényegében akkor értettem meg, jóllehet államvizsga-dolgozatom megírására készülődve már volt némi jártasságom a szakirodalomban.) A marxista irodalomtudósnak tekintett Csehi Gyula filozófiatörténeti „spec. kurzusára" nagyon kévesen jártunk. Pedig úgy beszélt a francia filozófusokról, mintha előző nap karon fogva sétáltak volna Kolozsvár főterén. Később már azon sem lepődtem meg, hogy egyik szabadegyetemi előadását - amelynek elkezdését a Ceausescu-időkben mindennapossá vált áramszünet késleltette - így vezette be a Felvilágosodástól felvilágosodásig sztnojt; „Kedves elvtársaim, a francia felvilágosodás fényes századaiból érkeztem ide ebbe a sötét középkorba..." Hogy szavait nem bonmot-nak szánta, az jóval később tudatosodott bennünk, amikor valóban „sötét, halott várossá" vált Kolozsvár. (Vasile Igna koltőbarátomat idéztem, aki az 1990 utáni tizenkét éves „Funar-uralom" kezdetén menekült Párizsba.)

A csíkcsekefalvi előnevű, Budapesten született, Homoród-fürdőn keresztelt és Kolozsvárott nevelkedett Cs. Szabó László 1925 őszétől egy évet töltött a Sorbonne-on. Minthogy rokoni kötelékek fűzték a Jancsó családhoz, előzetesen őt is Jancsó Elemér látta el hasznos tanácsokkal. A családi emlékezet szerint azonban nem nagyon vette igénybe azokat, mert - a rá jellemző előrelátással és pontos időbeosztással - hónapokra, hetekre, napokra kidolgozott „ismeretszerzési tervvel" érkezett a francia fővárosba. Ennek köszönhetően pár hét múltán otthonosabban érezte magát Párizsban, mint Budapesten. Csakhogy minél több időt töltött Párizsban, annál inkább felerősödött Kolozsvár-nosztalgiája. Az 1949 februárjában kezdődött önkéntes nyugati száműzetése idején pedig különösképpen. E kényszerhelyzetben építette fel esszéivel katedrálisát a magyar és az európai örökségből.

„Mikor tomporára roggyan a ló / s két mellső lába mint a szolgáló / kutyáké tört csűddel szinte / ujjat növesztő patákkal csügg alá / s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva / majdnem lóhossznyira/iő / aránytalanul kicsire zsugorodik / az amúgy is aránytalan fej / az üreggé válás döbbenetével / dudorítja a szemet a szemgödör / mikor hályoggá sűrűsödik az ég / torokba csusszan a nyelv / torokba csusszan a nyelv / heréi szétrobbannak / Ó a függőleges lovak fájdalmánál / nagyobb csak a tíz ujjbegyben / feszülő lehet mely tárgyilagosan / s hangtalar, szoborrá gyúrja / a rettenetet."

Román Viktor szobra: Kimérák

Amikor Kányádi Sándor 1967-es verse, a Függőleges lovak megszületett, Román Viktor szobrászművész még Bukarestben élt. Magam is Kányádi közléseiből értesültem később, hogy a szülőföldemről elszármazott világhírű szobrászművész (1937-1995) 1968-ban politikai menekültként érkezett - „magas szintű" bukaresti „jótállással megszerzett londoni ösztöndíj után - a francia fővárosba, és akinek -mint maga írja - akkoriban „Franciaország adott jogot a léthez". Am ő legalább a tordai Étienne Hajdú (Hajdú István) műhelyében dolgozhatott, amíg a Nogent-sur-Marne-i művésztelepen önálló műteremhez nem jutott. Az 1974-es vallomásában olvashatjuk: „Kezdetben a szakmám gyakorlati ismerete, a kivitelezői munkák tartottak életben. Ez sokat adott, de el is vett az életemből tizenöt évet. Összejöttem nemzedékem művészeivel; ezt egy honfitársamnak köszönhetem, aki példát mutatott, hogyan lehet külföldön megélni. Közben harcban álltam önmagámmal, választ kerestem arra, hogy előzőleg valóban voltam-e valaki (a keleti országokban a művészeket igencsak felbecsülték), mindig igyekeztem meggyőzni önmagamat arról, hogy nem egy normálisan kormányzott államból jövök; és én mindig más szerettem volna lenni."

Első párizsi utamról hazatérve óhatatlanul ugyanarra a következtetésre jutottam magam is, mint Kányádi: ennek a kiruccanásnak nem most - 2009 tavaszán -, hanem valamikor 1968 táján kellett volna bekövetkeznie, miután az egyetemet elvégeztem. A dévai csángó magyaroknál tartott író-olvasó találkozó során hangzott el a hetvenes évek elején, miután az Amerikai Egyesült Allamokból frissen hazatért Sütő Andrást és Domokos Gézát ottani élményeikről faggatták: „Nekünk nem Amerikában, hanem idehaza vannak elvégeznivalóink..." Amit csak annyival szeretnék megtoldani, hogy legjobbjaink mindig is európai mércével mérhető teljesítmények felmutatására vállalkoztak - idehaza. Azzal váltak európaiakká, netán világhírűekké."

Kíváncsian várom CsP. újabb konfesszióit.

Közügyekben utazó erdélyi játékmester (Székedi Ferenc)

/Az alábbi írást Székedi Ferenc válogatott publicisztikai írásainak a Magyar Elektronikus Könyvtárba történt gyújteményének végére szántam./

Székedi Ferencet nem könnyű megfogalmazni. Skatulyába tenni meg pláné nem. 
Hiszen már az életútja is atipikus: az egyik legszékelyebb városban - Csíkszeredában - vált érző, gondolkodó és alkotó emberré, annak is az egyik hagyományőrző legszélén, Csíkzsögöd kellős közepén, viszont születése egészen más, távoli tájakat idéz: a Veszprém megyei Nemestördemicet. Meg a huszadik század egyik sorsfordító esztendejét, 1945-öt, amikor egymásnak feszülő birodalmak sorsa dőlt el hosszú időre, s vele együtt a hetvenes években közírói pályára lépett Székedi Ferencé is. Ám, mielőtt elkötelezné magát mára hivatásává vált foglalkozása mellett, automatikából diplomázik a román főváros műszaki főiskoláján. Kacérkodik a tudományos publicisztikával, s kezdeti sikerein felbuzdulva, elszegődik a csíkszeredai napilaphoz, a Hargitához, ahol az újságírás kíméletlen törvényszerűségeinek megfelelően rövid idő alatt mindenessé válik, ami a személyre szóló kellemetlenségeken és hátrányokon túl egyik legfőbb és legbiztosabb iskolája lesz a későbbi szakmai kiteljesedéshez.

Székedi Ferenc igazából az erősen cenzúrázott és irányított kommunista sajtóviszonyok között lett széles látókörű, problémaérzékeny, kiegyensúlyozott, bátor publicista. Ezt a paradoxonnak látszó kijelentést csak az érti meg teljes mélységében, aki maga is átélte a második világháború utáni közép-európai - ezen belül is erdélyi, sőt, székelyföldi! - politikai és társadalmi csapdahelyzetet, amelybe az ott élő magyarság került. Amikor, az egyneműsítésre törő törekvések által semmissé silányított saját intézmények híján, az erdélyi magyarság ügyét a leginkább mindenesként lehetett - sőt, kellett! - képviselni, ahogy azt annak idején Kós Károly a Kiáltó Szó című, Trianont s az általa okozott traumát  lebíró kiáltványában meghirdette.

Székedi kortársaként vallom: aki nem élte át szenvedőleg és cselekvőleg a dogmatizmus, a személyi kultusz, az irányított sajtócenzúra kemény korszakát, az talán képtelen is minden porcikájával érezni a szabadság és az igazság kimondásának a felelősségét s ugyanúgy belesétál a sajtót manipulálni szándékozó, azt minduntalan megkísértő hatalmi játékok csapdájába. Székedi Ferenc tanulóévei ma megóvják őt attól, hogy elhomályosult szemmel dicshimnuszok kiötlésével múlassa az idejét, habos semmitmondással, gerinctelen hazudozással töltse ki hátralévő éveit. 

Gergely Tamás: Jönnek a hírek, mennek a hírek...

A romániai rendszerváltás után, jó évtizeddel ezelőtt, az azóta kimúlt (gyakorlatilag: kivégzett, majd kivérezni hagyott) Romániai Magyar Szó országos kitekintésű szellemi kifőzdéjében szakácskodóként, mindig jó napom volt, valahányszor befutott a laphoz Székedi Ferenc friss jegyzete, kommentárja, amely bármiről szólt is, a felvetett problémák, a rejtett, de a szerző által szókimondóan jelzett összefüggések, az esetek többségében mind-mind a székelyföldi társadalom, az ottani állapotok és viszonyok szövevényes hálójához utaltak vissza. Székedit sok éve annak a szerzőnek lehetett elkönyvelni, és ebbéli erényeiben még nem kellett csalatkoznom, akinek nem kell témát adni, mert amiről ő szólni akar előttünk, az lehet, hogy nem éppen a divatosan és ravaszul manipulált közbeszéd talmi tárgya, de talán éppenséggel az, amiről a közfigyelmet akarják valamiképpen elterelni. Ő nem úgy kommentál, hogy milyen igaza van X-nek és Y-nak, illetve mekkora ökörségeket és eszmei luftokat eresztett meg Z; sosem az üres szalmát csépeli (amiből tudjuk, hogy már csak töreket nyerhetünk, de azt meg minek?), hanem - egyszerűen fején találja a szöget.
Nincsen ebben semmi ördöngösség: Székedi egész egyszerűen többszörösen aktív életet él. Lexikontömörségű életpályája épp hogy elfér az alábbi felsorolásban:

Szerkesztő, műfordító, publicista. 1971-ben a Hargita című lapnál kezdi pályafutását. 
A Hargita Kalendáriumok szerkesztése mellett számos helyi kiadványt ír vagy szerkeszt, több magyarul megjelent természettudományos és műszaki könyvet gondoz. 
A román irodalom számos jelentős alkotójától, például néhai Mircea Nedelciutól műfordít.
1990-ben az RMDSZ felkérésére újraindítja a Csíki Lapokat. 
1992-96: a megyei tanács tagjaként a az emberjogi bizottság vezetője, 1993-ban megindítja a Csíkszereda havilapot, 1994-99 az RMDSZ csíki szenátori irodáját vezeti. 
1994-2006: a Csíki Tv főszerkesztője. 
1994-től a Romániai Magyar Szó munkatársa, 2005-től az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport főmunkatársa, 2006-tól a bukaresti közszolgálati rádió magyar adásának publicistája. 
2005-től a csíkszeredai Sapientia egyetem médiaoktatója. 
Szakmai elismerései: Pro Urbe díj (1996), Kényelmetlen kérdések című, a Csíki Tv közvetítette közéleti beszélgető műsorát 1996-1999 között évente a legnézettebb műsornak járó Közönség-díjjal jutalmazták, 2008-ban a Hargita megyei sporttanács különdíjjal tüntette ki. 
Társadalmi munkássága: A Márton Áron Alapítvány és a Kriterion Alapítvány kuratóriumi tagja, az utóbbinak éveken át ügyvezető igazgatója , az EME, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Szociál-ergonómiai Társaság tagja, az RMDSZ csíki elnöke (1991-1994), megyei tanácsosa (1992-96).

Csupán formálisan vonult nyugalomba az elmúlt esztendőkben, mert aki találkozni, beszélgetni, netán vitatkozni szeretne vele, az ma is könnyen megtalálja őt nem csak szűkebb élettere, Csíkszereda, de az erdélyi közélet majd minden fontosabb eseményén, rendezvényén, meglátásait, érvelését, az eseményekhez és a jelenségekhez fűzött gondolatait gyakori rendszerességgel olvashatja az erdélyi sajtóban. 

Ezek után teljesen rendjén való, hogy 2008-ban az erdélyi szellemi életben rangos publicisztikai - Spectator - díjat éppen ő kapta meg, s vele egykorú pályatársa, Ágoston Hugó az alábbi értékelést tette nyilvánossá laudációjában:

„Székedi Ferenc elsősorban publicista... Véleményem szerint az egyik legjobb kortárs erdélyi magyar publicista, ha nem éppen a legjobb, a szónak abban az értelmében, hogy a köz írója, a közéletben a sajtó társadalmi szerepének ellátója. Két körülmény késztet arra, hogy ezt hangsúlyozzam. Az egyik az, hogy sajtónkban publicisztika címén egyre gyakrabban jelennek meg szubjektív mondanivalójú kis csapkodások, megmondóemberek valóságtól elrugaszkodott többé vagy kevésbé heves véleményei. A másik az, hogy – szintén szereptévesztés folytán – erőszakosan teret nyer az az elv, hogy nem a sajtónak kell ellenőriznie a kormányt és a parlamentet, hanem az államnak kell ellenőriznie a sajtót. Székedi Ferenccel együtt, újságíróként és egyszerű, de tudatos állampolgárként is: mi nem fogadjuk el ezt az elvet, veszélyesnek tartjuk az érvényesítését. És valljuk azt, hogy mint minden munkának, a sajtó művelésének – de még a politikai és közéleti tevékenységnek is – az alapja a tisztesség kell hogy legyen.
Mind közéleti, mind szakmai szempontból Székedi Ferenc a tisztesség és a lelkiismeretesség élő példája, már-már régimódi (nem vármegyei, de a jellemalkatot tekintő) módon. Egy olyan környezetben, a Székelyföldön, ahol a tömbmagyarságot könnyen befolyásolhatják megtévesztő eszmék s a megosztás démonai fenyegetik, Székedi Ferenc írásaival is, de közéleti tevékenységével is a megfontolt kiegyensúlyozottságot, az értékek tiszteletét, a használni akarást képviseli. És ezáltal, igen, ha nagy szavakat akarunk használni: a népéhez való hűséget."

Amennyire személyes e koncentrált szellemi jellemkép, olyannyira igaz. 

A beérett közíró eddig megjelent négy cikkgyűjteménye [Hétköznapok, délibábok (1996), A  Hold másik oldala (1999), Zsögödből a világ (2001), A nagy erdélyi játszma (2006)] -, amelyből jelen kötetünk bő válogatást nyújt, illetve a 2007-től máig született, sajtóban közölt írások legjobbjai hűen tükrözik egyrészt azt az utat, amit a publicista szerző a rendszerváltástól máig bejárt, másrészt azokat a változásokat, amelyek a székelyföldi társadalomban a rendszerváltás nyomán bekövetkeztek. Olvasás közben mindegyre rádöbbenünk, milyen finom megfigyeléseket rögzít a nem székelyföldi származású, de a székelyek között nevelkedett Székedi Ferenc a székely népéletről, gondolkodásmódról, valóságérzékelésről. Vissza-visszatérő témái is jelzik, hogy az általa szóvá tett problémák, gondok, bár menet közben, az idő teltével törvényszerűen (át)alakulnak, de akut megoldatlanságuk és eredménytelen, felszínes kezelésük miatt rögzülnek és hamis illúziókat keltenek, könnyen manipulálhatóvá teszik a székelységet. Következetesen vállalja a szembemenést a romantizáló, mitikus gondolkodással, a terméketlen álomkergetéssel, a függetlenségként szorgalmazott makacs elzárkózással, a kiürült, funkcióvesztett külsőségekkel. Modern, hatékony, a jelenkor vívmányaihoz, európai szellemiségéhez kötődő életforma eszményeiért agitál Erdélyben, ahol minden adottság és hagyomány megvan ahhoz, hogy az ott élők legyűrjék a korábbi történelmi szükségszerűségből fakadó, védekező konzervativizmusukat, megőrizve egyben a sajátos múlt kitermelte értékeket, erényeket. Az ő eszményi székely embere a közért cselekvő, öntudatos, büszke, saját sorsát irányítani hivatott, nehézségekkel szembeszálló, furfangos, szépteremtő alkat, akit nem egy kaptafára teremtett a Fentvaló, s bár más-más földrajzi-szociális-néprajzi körülmények határozzák meg életét, szolidaritás-érzete képes túlnőni a családi-rokoni kötelékek hatósugarán is.

Székedi Ferenc ugyanakkor a magyar-magyar kapcsolatok finom rendszerének, szerkezetének és kölcsönhatásainak érzékeny kitapintója, kitűnő ismerője. E vissza-visszatérő, időben más-más évek valóságába ágyazott, abból táplálkozó problémakör írásainak közös jellemzője a felelősség a megmaradásért és a kapcsolatok depolitizálása. Székedi ellene van bármifajta megosztó, alá- és fölérendelő hatalmi törekvésnek a kárpát-medencei magyarság viszonylatában és e meggyőződésének nem átall következetesen hangot adni - akkor is, amikor nagyon sokan, s  köztük a szellem emberei, felelőtlenül fegyverzik és mételyezik a politikai és hatalmi szekértáborokat.

Bármiről is szól, mindig van egy-két szava, utalása az erdélyi-székelyföldi autonómia-vágyak és -realitások összefüggésrendszeréről. Makacs következetességgel üti ezt a vasat, de ez nála nem rögeszmésség, hanem a józan ész állandó ébrentartása a mindenféle szájhősködések és hőzöngések ellenében, amelyek nem szűnnek meg hivalkodni a nagy erdélyi, de még az azon túli játéktermekben sem. Van az ő nézőpontjának egy biztos és csalhatatlan sarokköve, ami meghatározza elemzései irányát: a hétköznapi, az úgynevezett kisember - az élet névtelen nemecsekernői - iránti mélységes és föltétlen tisztelet és elismerő megbecsülés. Székedi nem mond ki szentenciát, nem fogalmaz meg tanulságot anélkül, hogy a szavak, az eszmék, a tettek következményeit ne vetítené rá azok életére, mindennapi sorsára, akikért a politika bevallottan cselekszik, bár jobbára akikből inkább mégis csak megél.

Kedvemre valók ezek az írások tömörségük, gyors lefutású gondolatmenetük okán is. Sodornak, pörgetnek, egy-kettőre magukkal ragadnak a téma kellős közepébe, nincs menekvés, végig kell gondolni a szerző kínálta lépéseket, le kell játszani a játékmester felkínálta kombinációkat, és levonni a szükségesnek vélt tanulságokat. Egy, a jelenlegi válogatásba föl nem vett írásában például látszatra banális, nagy többségünknek akár föl sem tűnő statisztikai adatból kiindulva - mely arról árulkodik, hogy az egyik székely városka lakóinak egyharmada igényelt nemrégiben hatóságilag megítélt fűtéstámogatást - olyan nem szívesen emlegetett, ha csak lehet, elkendőzött szociális jelenségekre és ellentmondásokra világít rá, amelyek figyelmeztetnek: ideje már, hogy a jól hangzó, de üres szlogeneket és különböző harci jelszavakat félretéve, fogjunk hozzá a székely térség tényleges, értékelvű önszerveződéséhez és felemeléséhez, amit nem adományokból, nem ún. kivívott jogokból, hanem tudásból és teremtő munkából itthon kell megépítenünk.

Székedinek nagy érzéke van ahhoz, hogy lehetőleg mindig szembe menjen a divatokkal, az éppen soros nyájvélekedéssel. Számára minden gyanús, amit az emberek széles körben felelőtlenül és átgondolatlanul szajkóznak, nem igazán csípi a könnyen lábrakapó és illúziókba taszító hamis mítoszok, a téveszmék, populista elméletek kiagyalóit és terjesztőit, s bárhol, bármilyen formában is bukkanjanak fel mindennapjainkban, közéletünkben, arra számíthatunk, hogy nem kerülhetik el Székedi Ferenc vesébe látó éberségét. Ilyen szempontból is nagyon illik rá a játékmesteri minősítés: általunk is sikeresen beváltható lépéseket tanulhatunk el tőle, hogy nyakon csíphessük a fű alatti, a kulisszák mögötti történéseket, húzásokat, cseleket.

Hogy e vélekedés mennyire szubjektív és mi a létező valóságalapja, igazolják azok a kritikai visszajelzések, amelyek kötetei megjelenésekor siettek visszacsatolni a Székedi-írások tanulságait. Különösen legutolsó megjelent kötete, A nagy erdélyi játszma hívta fel magára a figyelmet. Bogdán László (Sepsiszentgyörgy) ekként reagálta le a könyv és a szerző által művelt publicisztika fontosságát:

„Az újságíró, időszakonként politikus és televíziós szerkesztő Székedi Ferenc 2002 és 2005 közötti írásai nem annyira a nagypolitika kérdéskörével foglakoznak, noha értelemszerűen érintik ezeket is, hanem elsősorban azzal, mindez hogyan csapódik le a székelyföldi mindennapokban. Székedi is elmondhatja a felejthetetlen Mészöly Miklós ars poetikáját: mindig az emberhez akartam hűséges maradni, bármilyen arcát is mutatja….
Székedi egy olyan mozaikat rajzol, amely – amennyire lehetséges – lefedi a tájat és embereit, gondjait-bajait. Egy helyen fel is teszi azt az elkerülhetetlen kérdést, hogy mi a fontosabb, a megmaradás vagy a széthullás?! A válasz, gondoljuk, minden épeszű számára adott, csakhogy Székedi így folytatja: a terület vagy az ember fennmaradása?! Persze, mindkettő! Csakhogy elérhető-e ez, s ha igen, akkor hogyan? 
És itt már a probléma szívében vagyunk, a könyv mint légörvény nyel magába, hiszen számtalan keserűségről, emberi tragédiáról, ellehetlenülésről szólnak az írások. Ma Székelyföldön általában  s Csíkban úgy tűnik különösen nehezen boldogulnak az  emberek, az életükbe állandóan beleszól a nagypolitika. Részesei és megélői a folytonosan váltakozó magyar–román és magyar–magyar viszonynak. Igen, a kötet a lélekrombolásról is szól, de a táj megtartó erejéről: dacosan, vonzón, felejthetetlenül. Noha a szerzőt nem mindennapi, irigylésreméltó józanság is jellemzi, nincs megverve a gyengeelméjűek optimizmusával, jól tudja, hogy a sültgalambok Brüsszelből (ha ugyan ott sütik és nekünk sütik őket) nem fognak egyenesen Hargita megyébe repülni, már csak azért sem, mert a sült galamb nem repül.
Számtalan problémáról, emberi viszontagságról, tragédiáról is szól a könyv, lehet, hogy az egyes írások születésekor a szerző szándéka nem a romániai bürokrácia feltérképezése és helyzetrajza volt, de az írások, így összeállva, nem csak a székelyföldi ember, hanem a bürokrácia rajzát is adják, hiszen nagyon sok sikertelenségnek, csődnek, kudarcnak éppen a Hivatal szűklátókörűsége, lassúsága, fafejűsége, nehézkessége, fenntartásai, egyetlen szóval a bizalmatlanság az oka!
Székedi bírálja a fennálló állapotokat egy ideálisabb világ megteremtésének érdekében. Tehet ma ennél többet egy kisebb tájegység gondjait felvállaló újságíró?"

A másik reflexió a 2012-ben elhunyt jeles erdélyi képzőművész, Jakobovits Miklós magánleveléből való, amit a szerzőhöz intézett. A jeles nagyváradi festő, aki gondolatait, meglátásait maga is remek publicisztikai írásokban rögzítette, lelkesedve fogadta a kötetet:

„A budapesti kiállításom alkalmával, amikor csak a képeimet kellett őrizzem a teremben, találkoztam elmélyülten, alaposan a Nagy erdélyi játszma című könyveddel. Szívből gratulálok hozzá, ez a könyv egy teljesen sajátságos, új hangot jelentett számomra az erdélyi irodalomban. Az írásokat elsősorban a jellem belső ereje fogja át, az a lelki kényszer, mely nem bájolog az udvariassággal, hanem férfias vállalással, olykor a kés élén haladva, kimondja a megfelelő szót, a megfelelő összegező gondolatot, mintegy telibe találva az ok és okozat  összefüggéseit, egyben nyakon csipve a karrieristák, a populisták, az ál-nagyok egész hadát. Szívből gratulálok hozzá. Írásaid másik nagy értéke a szinte képzőművészeti plaszticitás, a kifejezésnek megfelelő tárgyi kép, mely a gondolatot egyben megfoghatóvá teszi. Mindezt csak tetézik a meglepetésszerű szellemes jellemzések, melyek élővé teszik az írásokat. Ez a nagyszerű egyéni út nagy érték az erdélyi irodalomban, mert az író gerince adja meg az írások hitelességét és tömörítő, sűrítő erejét..."

Jellemzőnek érzem egyúttal azt az ezredvégi vallomást is, amelyre Székedi Ferenc e könyvében is hivatkozik (A csoda), s amit egy erdélyi hírportál "hegedült ki" belőle. Arra a kérdésre, hogy mi teszi őt személy szerint boldoggá, a szerző ezt válaszolta:

„Amikor úgy tudom leírni mindazt, ami sok-sok embertársamat foglalkoztatja, hogy úgy érzik, saját gondolataikat olvassák. 
Amikor látható-érezhető bizalommal fordulnak hozzám, noha jól tudják, újságírói szavakkal nem lehet máról-holnapra megváltani a politika közhelyeivel, a közösségi szólamokba csomagolt egyéni érdekekkel oly gyorsan megkoptatott erdélyi világot. 
Amikor olyan emberekkel találkozom, akik az élet természetességénél fogva teszik a maguk dolgát, anélkül, hogy mindegyre a megmaradás, a kitartás, a szülőföld hősi lobogóit emelnék a magasba. 
Ilyenkor úgy érzem: a boldogság a köztük és a köztem megtalált összhang. Haza a mélyben és nem a magasban."

Mert végül is ez az a nagy erdélyi játszma, amelynek egyik hűséges és tapasztalt játékmestere éppen Székedi Ferenc. A szó szoros értelmében szegényebbek lennénk, ha valami miatt nem olvashatnánk továbbra is életünkhöz fűzött, fanyar széljegyzeteit.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2013. február 6.

Hargitai böngészde (4): Ahol az autonómia elveszett

Bach-huszár torzképe (Domanovszky:
Magyar művelődés történet, MEK)

Dr. Hermann Gusztáv Mihály tanulmányának ötödik, befejező részében (Hargita Népe, 2013. január 18.) tényszerű választ ad arra, hogy hol szoktak tévedni a székely autonómiát sürgetők, akiknek szent meggyőződésük, hogy minden de minden, ami szent volt e földön, Trianonnál veszett el. Tévedés - állítja a szerző. "Pedig... már 1848 októberében, Agyagfalván „kimondatott az, hogy jogban és kötelezettségben a Székelyföldnek [...] minden polgára egyenlő". Ezzel a székelység elméletileg lemondott autonómiája alapjáról, rendi kiváltságairól. Aztán jönnek a forradalmat követő parancsuralmi rendszerek, melyek a gyakorlatban is megfosztják önkormányzatisága maradékától, összevissza teszik-veszik külső-belső közigazgatási határait, miközben az egész országot ellepik a „Bach-huszároknak" csúfolt idegen hivatalnokok."

Igaz, hogy a kiegyezés közeledtével a központi ellenőrzés szigora enyhül, a császári hatalom azt játssza, hogy látszólag visszaáll az önállósosdi, szerephez jutnak a székek, fő és alkirálybírákat állítanak, de a "Bach-huszárok"-nak eszük ágában sincs lemondani. Maradnak és keresztbe tesznek, ahol csak lehet. A kiegyezés után áll vissza csupán a tényleges széki élet.

Csakhogy... És itt megint dr. Hermannt idézzük:

"A rendi eredetű autonómia összehangolása a modern idők államnemzeti ábrándjaira épülő új magyar belpolitikájával nem működik. Miképpen korábban, Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusa és centralizmusa idején, most sem tud senki egy áthidaló jó megoldást. A székely közéleti szereplőgárda minden modernizációs kísérlet idején bajban volt, mert hagyományos autonómiája régen elavult „csereértéke" helyett sohasem tudott valami újat, aktuálisat és kelendőt ajánlani. Régi szabadságait lobogtatta, de ez éppen azokat érdekelte a legkevésbé, akik a kor igényei szerint kivanták átszabni az ország gazdasági-társadalmi életét. így az autonómia keretei egyre fogytak: csodák csodája, hogy a konstrukció megérte a modern kort. Talán e túlélésben szerepe lehetett annak, hogy a kettős monarchia Magyarországában sok olyan jelentős lélekszámú etnikai csoport élt, melynek esze ágában nem volt a magyar államnemzetbe betagolódni. így a rendi-nemzeti különállás nosztalgiája, ami a székelységben tovább pislákolt, kevésbé volt kihívó az államhatalom számára. "

1876-ban új megyefelosztás lép életbe, amelynek keretén belül az autonóm státuszukat elvesztett székely székek nagyobbik része - kisebb területi változásokkal - vármegyévé átszervezve, betagolódva a központosított államstruktúrába, legalább földrajzi kereteit megtarthatta - írja a szerző. - "Szembetűnő a változás viszont Maros- és Aranyosszék esetében, amelyek területét egyszerűen beolvasztják Maros-Torda, illetve Torda-Aranyos vármegyébe. A megyék élén a központilag kinevezett főispánok, illetve a közigazgatási ügyeket ténylegesen intéző alispánok állnak. A székely autonómiának immár formálisan is vége."

 Mielőtt pont kerülne az eszmefuttatás végére, dr. Hermann joggal veti fel a kérdést: és hogy állunk a Magyar Autonóm Tartománnyal? Az mit adott hozzá az autonómiához, vagy mit vett el tőle? Szerinte a két világháború közötti erdélyi helyzethez képest mindenképpen az autonómia oldalára billentette a mérleg nyelvét. "Ekkor, noha a megyék egy ideig nagyjából megmaradtak, élükön „nemzeti missziós" küldetésüket végző román prefektusokkal (túlburjánzott és korrupt hivatalnokhadukkal együtt); majd 1938-ban, az ország új közigazgatási felosztásával, a Székelyföldet szerteszaggatva darálják be az újonnan létesített tartományokba (Háromszéket például a Kárpáton-túli súlypontú "Bucegi Tartományba".) Autonómiának tűnhet az ötvenes-hatvanas évek időszaka akár az 1940-44 közötti „kicsi magyar világhoz" képest is, amikor - a változatosság kedvéért - Kis-Magyarországról érkező hivatalnokok leckéztetik (olykor megalázó modorban) illemtanból és magyar nyelvből azokat a székelyeket, akiknek elődei már akkor „született nyelvükön" írták hivatalos irataikat, midőn a magyar vármegyék nótáriusai még a latinnal bíbelődtek. Nos, ezekhez képest a szovjet mintára és nyomásra létrehívott Magyar Autonóm Tartomány „vezetőkáderei" (a tartomány központjában, illetve a részegységekben, az ún. „rajonokban") zömükben a Székelyföld „városi és falusi dolgozói" soraiból lettek „kiemelve". De a korabeli szólásmondás („magyar az autó, de román a sofőr...") sejteti, hogy a párton belül egyre erősödő román „nemzeti kommunista" irányzat korlátozni igyekszik ezt a szovjet típusú kirakat-önrendelkezést, hogy majd alkalomadtán félresöpörje. Ez meg is történt az 1968-as területi-közigazgatási átszervezéssel, mely megszüntette a Maros Magyar Autonóm Tartományt, területét felosztva Hargita, Maros, illetve Kovászna megye között."

Van-e hát haszna az egykori székely autonómiának ma? - ez a nagy kérdés. Úgy, ahogy hadi szolgáltatások fejében érkezett, semmiképpen. Afelett rég elszállt az idő, hogy hadi tettekkel váltsák meg magukat a székelyek. A szerző két szempontot lát megfontolandónak.

1. "A Székelyföld hagyományos belső területi-közigazgatási és tájtörténeti tagolódása, a székely székek, társszékek meg fiúszékek rendszere. Ez kétségkívül egy szerves történeti fejlődés eredménye, ami egyfelől tükrözi a végleges letelepedés szakaszait-hullámait, aztán a természetes határok rajzolatát, de a nyelvészek szerint az eredetkérdés tekintetében is hordozhat fontos információkat a székelység különböző csoportjairól. E belső tagolódás a Székelyföldön élők számára minden hivatalos közigazgatástól függetlenül létezett és létezni fog. A jelenlegi megyerendszer több mint negyvenesztendős múltja nyomán sem beszél senki „hargitai székelyről". „Kovásznairól" is   csak kimondottan   az  illető város viszonylatában. Csíkiról, gyergyóiról, udvarhelyiről, háromszékiről, nyárádmentiről annál inkább..."

2. "Az általános, történetileg adatolható és szinte fóbiaszerű ódzkodás attól, hogy egy mindent kézben tartó területi központ fogja össze a Székelyföld régióit. Az évszázadokig egyenrangú székely székek lakói ezt mindig elutasították, illetve csak annyiban és azokban a dolgokban fogadták el, amennyiben és amiben feltétlenül szükség volt rá. És ez működni tudott egy fegyelmet és határozott irányítást követelő katonai társadalomban is! Most viszont más időket élünk - mondják, akik már elképzeléseket, terveket szőttek egyik vagy másik (ki egyik, ki másik...) település majdani kiemelt státuszából fakadó fejlődési lehetőségeit illetően. Nos, az idők változtak, de bizonyos beidegződések nem. Mérlegelni, a helyzethez a kezdet kezdetétől rugalmasan viszonyulni talán szerencsésebb, mint erőszakolni, kínos igyekezettel „jól kommunikálni" azt, ami senkinek, vagy csupán egy csekély kisebbségnek jó." (Dr. Hermann szerint a német modell követhető lenne: a főváros ismét Berlin, de a kormány Bonnban székel, az Akadémia Halléban, a bankélet és pénzintézmények központja a Majna menti Frankfurt, a divaté Düsseldorf, a könyvvilágé Lipcse, és így tovább...).

És, természetesen, meg kellene találni az együttműködés és az összetartás valóságos gazdasági motorjait is, hogy a Székelyföldön élők valóban érdemesnek tartsák az ott maradást.

(Cseke Gábor)

Hargitai böngészde (3): Dobrudzsai magyarokról

Tavaly decemberben a Csíkszeredában élő Beder Tibor ny. földrajztanár, volt főtanfelügyelő, székely-török kapcsolatok szorgalmas ápolója, Rodostó díszpolgára, számos, múltunkat, gyökereinket taglaló könyv szerzője (Gyalogosan Törökországban, Apadó fájdalom, Az utolsó csata, A bujdosók nyomában, Ágyú és tulipán, Megidézett múlt stb.) öt folytatásban taglalta gondolatait a dobrudzsai magyarokról. (Hargita Népe, 2012. december 12, 13, 14, 17, 18.)

Ami önmagában véve is szenzáció számba menő téma... 

Oituz katolikus temploma

A magyar-török kapcsolatok múltját tárgyaló bevezető után - amelynek során szó esik a törökországi, máig bizonytalan eredetű Macarköy falu "magyarjairól", akik mellesleg egy szót sem tudnak magyarul, annak ellenére, hogy a helység neve Magyarfalut jelent - Beder Tibor bemutatja Dobrudzsát, ezt a népek keveredésével benépesült furcsa tengerparti földrajzi képződményt, amely a Székelyföldnél is terjedelmesebb.

Konstanca közelében létezik ugyanis egy Oituz (Ojtoz) nevezetű falu, amelyet csángómagyarok laknak, akik "beszélik a magyar nyelvet, illetve annak archaikus változatát. Ennélfogva a magyarokról szóló rekordok könyvébe is bekerülhet a falu, hiszen jelenlegi ismereteink szerint Európa legkeletibb és legdélibb magyar faluja - írja a szerző, majd így folytatja: - E tájegység teljesen különbözik Románia többi vidékétől. Dél felől nincs természeti határa, ezért a politikai határ is folytonosan ingadozott. A mai bolgár Dél-Dobrudzsa a román határtól a Rusze-Várna közötti vonalig terjed. Írott történelme az ókori görögökkel kezdődik, akik városokat alapítottak a tengerparton. A terület része volt Nagy Sándor birodalmának és a Római Birodalomnak is. Később a népvándorlás idején a nyugati gótok hatalmába került, majd a 7. században a szlávok foglalták el. 679 óta a bolgárok bírták, majd mintegy kétszáz évig a bizánci császárok uralkodtak rajta. 1186-tól 1396-ig ismét a bolgároké, majd 500 éven át az Oszmán Birodalom része lett. Volt idő, Nagy Lajos korában, mikor a magyar király hatalma Dobrudzsára is kiterjedt, a török világ idején pedig kis időre a román vajdák is uralták, legtovább Mircea cel Bătrân idején, 30 esztendeig, 1387 táján."

Dobrudzsa XIX. századi története nem idegen a magyar történelemtől. Észak-Dobrudzsa ugyanis az 1878-as függetlenségi háború nyomán Romániához került, s Beder szerint "ebben nagy szerepe volt az akkori Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszterének, a székelyföldi - csíkszentkirályi - gyökerekkel is rendelkező Andrássy Gyula grófnak is. Az 1878-ban megtaretott  Berlini Kongresszuson ő szorgalmazta Dobrudzsa Romániához csatolását, akinek sikerült ezáltal megszüntetni a földrajzi tőszomszédságot az akkori Bolgárország és Oroszország között. Ily módon kudarcba fulladt az oroszok évszázados politikájának végcélja: Konstantinápoly birtoklása. Különben ezt tartják külügyminisztersége legnagyobb sikerének, ami gátat vetett a háború következtében a Balkán felé megindult orosz térfoglalásnak."

A román közigazgatás akkor nekilátott, hogy a többségében nemzetiségek (törökök, tatárok, bolgárok, lipovánok, oroszok, örmények, zsidók, cigányok) lakta, frissen szerzett országrészt gyors ütemben román elemmel telepítsék be. A függetlenségi háborúban részt vett harcosoknak jutalmul földeket mértek Dobrudzsában s a XIX. sz. utolsó évtizedeiben nagyszabású betelepítési mozgalom indult meg. A helybeli lakosság nem nézte jó szemmel a jövevényeket, ezért teljesen új telepesfalvak jelentek meg a térképen, amelyek az első világháború után is tovább szaporodtak, a románság részaránya pedig hamarosan átbillent a többségbe. Beder Tibor szerint ezt nemzeti kérdésnek ilyetén való megoldását a román politika sikerrel vitte át a következő évtizedekben az ország más régióira is.

Sósmezői temetőrészlet

A már említett Oituz falu is így jelent meg Dobrudzsa térképén. A szerző megemlíti, hogy 1923-ban a Bákó megyei csángó Lujzikalagorból indult útjára egy 20 (mások szerint 45) családból álló szekérkaraván, hogy a Ferdinánd király által felkínált, az ojtozi csatákban való hősies részvételükért járó földet birtokba vehessék s ott letelepedhessenek. A román hadseregben harcoló lujzikalagori katonák "életük kockáztatásával támadták a magyar hazát, majd védték a románt a benyomult ellenséggel szemben. Ezáltal részesei lettek Erdély egyik legfontosabb stratégiai jellegű kapuja történelmének, ahol annyi ellenség és barát ki-bejárt... A hajdani magyar határon 1821-ben létrehozott telepes falu, Sósmező (Poiana Sărată) Hősök temetőjében nyugszanak az ojtozi harcok hősi halottai, románok és csángók, németek és magyarok. Köztük a lujzikalagoriak és a soproni honvédek is."

A magukat legtöbbször katolikusoknak nevező csángók Nagyboldogasszony napján ünnepi búcsút tartanak, azon emlékeznek meg falualapító elődeikről, az ojtozi hősökről. A szerző idézi a magyarországi Posch Dánielt, aki személyesen is részt vett a 20102-ben tartott ünnepségen, amelyen a helyieken kívül Bákóból és Konstancáról érkezett "nagyemberek" adták meg az esemény súlyát. Volt ott prefektus, parlamenti képviselő, egyetemi tanár, egy sor polgármester a környező községekből. A búcsút ünnepség egészítette ki - így a cikksorozat befejező része -, melyet részben az I. világháborús hadbalépés és az Ojtozi-szorosnál folytatott győzelmes harcok emlékére, részben pedig a román függetlenségi háború hősi halottja, Andrei Lupu (Farkas András) tiszteletére rendeztek."

Farkas András és 77-es harcosai

Legyünk mi is büszkék ezekre a hősökre - sugallja Beder Tibor, aki tudja, hogy az elkeveredett népek földjén milyen nehéz, s talán fölösleges is, választóvonalat húzni ember és ember között...

(Cseke Gábor)

Itt olvasható: Posch Dániel beszámolója az oituzi ünnepségekről

Egy székely falu üvegcserepei

(Cseke Gábor olvasónaplója; az írást az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam)

Szeretem a Balázs Lajos néprajzi munkáit. Közülük is leginkább a monográfiáit. Azokat a vaskos, alapos, minden mozzanatra figyelmesen tekintő köteteket, melyek szülőfaluja, Csíkszentdomokos legalapvetőbb sorsfordító rítusait - születés, házasság, halál, nemiség - térképezik föl pontosan, nagy beleérző készséggel és rokonszenvvel. Könyvei tárgyalásmódján érződik, hogy valósággal beleszerelmesedik vizsgálatának tárgyába, mintha nem is ő választaná ki azt, hanem a téma nyúlna utána - makacsul, végzetesen. Olyan ritka kutatói függőség ez, ami elől nincsen menekvés.

Ahogyan szaporodott monográfiái sora (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Kriterion, 1994; Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 1995; Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 1999; Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 2009; II., bővített kiadás 2010), úgy nőtt Balázs professzor szakmai presztízse, s vált munkássága a néprajztudomány egyik hivatkozási pontjává, ahonnan ma már bőven merítenek, amelyhez visszanyúlnak, amivel érvelnek. A teljesség köreit megrajzolni vágyó, azokat tágító szándékát kedvelem a szerzőnek, ami módszerként gyakorolva túlmutat a szigorúan vett szakmán - a népi életmód egész összefüggésrendszerét megcélozza.

Amíg ide eljutott, Balázs Lajos egy sor résztanulmányban, ún. „műhelyforgácsban" közelítette meg kedvenc témaköreinek egyik-másik vetületét. Szakpublikációinak, illetve népszerűsítő, gondolatébresztő, elméleti megközelítéseket boncolgató esszéinek száma igen tekintélyes, s egyként megtalálhatók az erdélyi, illetve az anyaországi és más külföldi folyóiratokban s nem egyszer a tömegérdeklődésre számot tartó napilapokban. Az csak természetes, hogy e tanulmányok és esszék legjavából, a székely-magyar jelképkultúra vizsgálata mentén született, időben az ezredforduló évtizedeire tehető elemzéseiből most konvergens kötetet szerkesztett, amit immár nem a nagy közös téma monografikus becserkészése, hanem a következetes szemlélet, a rituális szimbólumok iránti fokozott érdeklődés fog egybe. (Rituális szimbólumok a székely–magyar jelképkultúra világából. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2012.)

Ágsiratás. Boér Lenk Ilona rajza

Szabadulnék a gondolattól, de mindegyre egyfajta fordított időszámításban találom magam. Az összefüggésükben is önálló, hosszabb-rövidebb tanulmányok azt az érzést keltik bennem, mintha egy író alapvető munkái után most a műhelyforgáccsal, a tollpróbával ismerkednék. Minden a helyén, a bizonyítások rövid lefutásúak, lekerekítettek, s ha természetszerűleg hiányosak vagy elnagyoltak, mindig ott a szerzői magyarázat: rendszerint alkalmi írásokról van szó, amelyeket inkább csak meglegyint a kutatói szellem, a nekirugaszkodás is többnyire képletes és csak a következtetések kedvéért bizonyító szándékú. Dr. Balázs Lajosnak a könyvhöz fűzött szerzői-szakmai vallomása, az eligazításon túl arról árulkodik, hogy valamiféleképpen megpróbál visszatekinteni a pályájára, és ezt a gyűjteményt, erényeivel és hézagaival együtt, életművének részeként kívánja polcunkra helyezni, időben korábban megjelent monográfiái mellé.

"Tudatos törekvésem, hogy számba vegyem a székely-magyarság egy karakteres közösségének jelképalkotó műveltségét, vagyis metaforikus, analógiás látását, leleményes pragmatizmusát és elvonatkoztató képességét, amellyel az egyetemes és lokális tárgyakban, dolgokban, eszközökben meglátja a sorsfordulók - születés, házasság, halál - különböző helyzeteivel, mozzanataival kapcsolatos egyetemes és lokális emberi vágyait, céljait, érdekeit, eszmeiségét, üzenetét, visszautasításait, tagadásait, félelmeit... A rituális szimbólumok, a szimbolikus rítusok a vágy rítusai. Az emberi vágyak elérésének mágikus eszközei is, az emberi vágyak beteljesülésének remény-rítusai."

Csakhogy mindezt a most megjelentetett gyűjtemény hol adja, hol meg kitér előle. A válogatás nem elég szigorú, a könyv egy részét mintha kikezdenék az inkább alkalmi írások, a gesztus-értékű közlemények. A meghatározó nagy témakörök vezérfogalmaihoz rendelt fejezetek mellett a Más témák elnevezésű rész mintegy kényszerűségből sorolja be maga alá mindazt, ami az alapvető emberi rítusok közül látványosan kilógna.

Bekontyolás. Boér Lenk Ilona rajza

Itt kapott helyet különben az a tanulmány is, ami a legszélesebb olvasói érdeklődésre tarthat számot, s amely ennek az olvasónaplónak is fokozott értelmet adott, irányt szabott. Ez pedig a Mit ér a népi kultúra a globalizáció korában, s elgondolásom szerint - bármennyi vitám is akadna vele - ott lenne a helye a kötet élén, hogy ne tűnjék mellékes állásfoglalásnak, hanem a székely-magyar néprajzos legszemélyesebb, szenvedélyes hitvallásának. Amit még akkor és úgy is tisztelni kell, ha számos kérdőjelt ébreszt az emberben.

Emlékszem, hogy egy közel tíz évvel ezelőtti szabad előadásában dr. Balázs Lajos a zsögödi Nagy Imre képtárban 50-60 főnyi közönségének szegezte a témát, és akkor még ő is inkább csak a kérdezésnél tartott. Nagyon is értettem akkor az ő álláspontját és a deklaratív megállapításoktól való ódzkodását... Úgy éreztem, hogy az ő helyzetében egy kutató, akinek tevékenységéhez a népi kultúra és életmód szolgáltatja az éltető anyagot, szinte kötelező módon marad a háttérben s éri be a kérdezéssel, mert ha túlságosan is nagyon köti az ebet a karóhoz, mindjárt azt vethetik a szemére, hogy persze, mert a saját malmára hajtja a vizet. Mivel nem igazán jó választás a saját ügyünk érdekében agitálni, riadót fújni. ugyancsak kiszolgáltatott helyzetben van mindenki, aki hozzá hasonlóan a népi kultúra fenntartásához kötötte mindennapi egzisztenciáját. Akkoriban elmélkedő cikkben próbáltam meglelni magam számára a megnyugtató válaszokat, s az igazságnak tartozom azzal, hogy tovább is idézzek belőle: "Ki tegye meg helyettünk, ha mi illemből félreállunk, és senki sem vállalja fel azt, ami számunkra életbevágó? Netán hagyjuk bátran a maguk mentére a dolgokat, mondván, hogy a természet és az evolúció mindig biztosította a bonyolult világegész fenntartásához szükséges egyensúlyt, amelyben a kultúrák is fontos szerepet játszanak?"

A kötetben olvasható szöveg nyitottabb és kevésbé tépelődő, konkrétumokban is jóval gazdagabb. Dr. Balázs Lajos autentikus néprajzos hitvallása olvasható e tucatnyi lapon, vezérfonala: a globális kihatású világban minden áron meg kell őriznünk a bennünket definiáló népi kulturális értékeket, még akkor is, ha azok látszatra egyfajta konzervativizmust jelentenek egy általánosan korszerűsödő valóságban. Ezeket pedig így lehetne köznapi szimbólumokkal megfogalmazni: a népdalt, a néptáncot, a népviseletet, a népművészetet, a jelképértékű szokásvilágot, mindazt, amivel manapság a néprajz foglalkozik és népi értékekként meghatároz.

Nagy hangsúlyt fektet dr. Balázs annak bizonyítására, hogy kiváló, világszintű kulturális teljesítmények jöttek létre, s nem csak a magyar kultúrában a népi értékek integrálása révén a magas művészetekbe. Bartók, Kodály, Eminescu, Enescu munkássága kiragadott példák egy világot lefedő, széles palettáról. De ahhoz, hogy meggyőző legyen, a szerzőnek ismert és az olvasóhoz lélek közeli érvekkel kell előlépnie a tekintetben, hogy egyetemes értékeket elsősorban nem az uniformizált élmény- és szokásvilág termel ki, hanem az egyetemes érvénnyel kisugárzó sajátosság.

A szerző által felhozott példákból, élethelyzetekből egyértelműen az derül ki, hogy tájainkon, bár az átmenet köztessége tapasztalható, még nincsen veszve minden. A néprajzos, ha módosult életközegben is, a jelenhez igazított szokásrenddel, még mindig megtalálja - igaz, szűkebb körben és romló hitelességgel - azt, amit kutatóként megörökíthet, feldolgozhat és az utolsó pillanatban még elhelyezhet egy virtuális múzeumi tárlóban. Sőt - így a tanulmány egyik igen időszerű és eredeti alfejezete -, az egykori szimbólumok adott körülmények között új rendeltetést nyerhetnek, egykori rítushordozó funkciójuk megszűnvén, átmentik magukat az időn. Ide sorolja példaképpen a székelykapu állítás gyakorlatában beállt gyökeres változásokat, amely immár nem egy-egy szűk, zárt székely közösség életrendjének kifejezője, hanem a székely identitás egyik látható, kifejező erejű szimbóluma - nem csupán a Székelyföldön, hanem mindenütt, amerre csak a világon a székelység kapcsolatrendszere elismerő partnerre és támogatóra talál. Ilyenkor nem éri be a tényszerű megállapítással, hangjában felforrósodik a pátosz, ahogy a székelykapuval lefolytatott jelenkori "csendes forradalmat" ecseteli:

"...Annak vagyunk tanúi, hogy a székely kapu, a népi expresszív kultúra eme erőteljes és figyelmen kívül nem hagyható eleme, eredeti funkciójából kilépve, nemzeti, a Székelyföld határait túllépő szimbólummá lett. A székelyföldi falvak bejáratánál monumentális kapukat állítanak - Felsőháromszék kiemelkedő példa -, de Szék városa előtt is az áll. De ott áll sok-sok iskola és kulturális létesítmény előtt, köztereken, emlékhelyeken, Rodostón, Isztambulban, magyarországiak portái előtt, az amerikai magyarok udvarain, Lengyelországban, és ki tudja még hány helyen. A testvérvárosi-falusi kapcsolatok jegyében több székelyföldi település lakossága székely kaput ajándékozott testvértelepülésének. Székely kapun át lehet bejutni a bukaresti és budapesti nemzetközi vásárokra! Mindez akkor, amikor a román politikai hatalom azt állítja, hogy „Székelyföld nem létezik".

Hasonló demonstratív példának tartja a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kibontakozott, majd az egész Kárpát-medencében elterjedt táncház-, s a hozzá kapcsolódó népzenei mozgalmat is. Egyenesen intézménynek nevezi, amely "a magyarországi és erdélyi, később Kárpát-medencei magyar fiatalokat összekapcsolja, az együvé tartozás és önkifejezés nagy emberi élményét alakítja, nyújtja."

Szeretőzés – falfirkák. Fotó dr. Balázs Lajos

A népi kultúra ezek szerint mindinkább szimbolikus, identitásjelző, dekoratív szerepet vállal magára (vagy raknak a vállára?), látható, felmutatható, önmeghatározó, közösségi hagyományokat őrző értékeire végső soron igenis, szüksége van még a sportnak, a diplomáciának, az emberi kapcsolatok ápolásának, sőt a politikának is, pedig ha valami az utóbbi évtizedekben ártani tudott a kultúrának és az azt művelő, hordozó közegnek, akkor az a politika rátelepedése volt az értékek világára, annak a sarkából való kiforgatása, „beoltása", a politikai konjunktúrákhoz való igazítása vagy teljes félreseprése. A hagyományok ilyetén haszonelvű értékesítése azonban nagy körültekintést és szakmai felügyeletet követel. Ebben látom én mindenek előtt a néprajz, a folklorisztika tudományos felelősségét, hogy mindazt, ami valamikor a közösségi élet összetartó normáihoz tartozott, megóvja attól, hogy most kritikátlanul engedjük odavetni a formalizmusnak, a giccstermelésnek, a botcsinálta "mindenhez értőknek".

Dr. Balázs Lajos munkái révén boldog ember, és szakemberként is elégtétellel tekinthet vissza megvalósításaira. Olyan jelenségeket, töredékes maradványokat, még kitapintható nyomokat sikerült megfigyelnie, regisztrálnia és elemeznie a székely népéletből, amelyek a magyar nyelvterület és kultúrközeg legnagyobb részén ma már kivesztek, feledésbe merültek, jobbik esetben betokosodtak. Tudja és vallja, hogy kutatásai során a rendtartó székely falunak már csak az idősek tudatában pislákoló emlékeit, a szorosan egymásra utalt emberi életforma szétszórt üvegcserepeit tudja csak begyűjteni. Az Ady által zseniális képbe foglalt "minden egész eltörött" (Kocsi-út az éjszakában) nem csupán univerzális, modern kori életérzés, hanem a múlt egymásba illeszkedő rendjeinek a felpuhulása, majd magába roskadása mindenféle téren. A mai egybeérő és egymásba játszó, átjárható entitású társadalmainkban munkáló, ki nem hunyt konzervativizmus görcsösen őrizne még valamit a normák merevségéből, hogy kordában tarthassa a szétfolyni, illetve egyneműsödni látszó világmasszát. Több ez a létért való küzdelemnél, bár igen hasonlatos hozzá, és úgy tűnik, hogy a múlthoz való visszatérés, a korrekciók esélyeit kínáló újrajátszás technikájához egyre inkább hiányzik a minősített tömeg. Új rend, új rituálék, új szimbólumok kialakulását nagyban gáncsolják, sértik még a múlt cserepei és a köréjük szerveződött eszmei zűrzavar. A néprajzosok a maguk során utat vághatnak ugyan ebben az iszonyú bozótban, de tudniuk kell: munkájukban nem annyira a messianisztikus igehirdetés az, ami messze hangzó és meghatározó lehet, annál inkább a Sziszüphosz áldozata és kitartása.

Csíkszereda, 2013. január 13.

Csíkmadarasi angyalozó gyermekek. Fotó Ádám Gyula

/Az írást, előzetes egyezségünkhöz híven, megküldtem a szerzőnek, s arra kértem, amennyiben megjegyzése lenne és annak megfelelő formát ad, alkalomadtán a két írás együttes közléséről is szó lehet. Pontosan ez történt - íme az ő "toldalékai"/

Senki sem iszik H₂O-t

(Balázs Lajos toldalékai Cseke Gábor olvasónaplójához)

Cseke Gábor olvasónaplója békés, értelmiségi emberekhez méltó csendes, de nem egymásnak bólogató beszélgetésre késztet. Már akkor ismertem, amikor valószínű Ő sem gondolta, hogy csíkszeredai lesz, és jó pár éve úgy csíkszeredai, mint én csíkszentdomokosi immár 40 éve: kezdeti lelki, szellemi aggályait maga mögött hagyta, és ma ott látom csaknem valamennyi rendezvényen fizikai valóságában, mint érdeklődő, szemmel követő, szellemi munkájával mint cselekvő ember. Könyvemről írt reflexiói a szellem irányából jövő és arra ható lelki melegséget áraszt, akkor is, amikor dicsér, akkor is, amikor kifogásait teszi szóvá, akkor is, amikor tovább gondol bizonyos dolgokat könyvem olvasása nyomán.

Néhány gondolatára, észrevételére reflektálok, iránta való tiszteletem jeléül.

Nem Csíkszentdomokoson születtem, és soha sem éltem ott. (Bukarestben jöttem a világra csíkkászoni szüleim szerelméből, akiket szinte gyermekként szegődtettek el a székely munkaerőt felszívó fővárosba, és ott találtak egymásra. A Bécsi döntés hozta haza Őket, és velem együtt telepedtek le Csíkszentmártonban az akkori esperes nagybátyánk támogatásával, mivel édesapám hadiárva volt. Az alcsíki falut tekintem eszmélésem szülőfalujának. Ennek ellenére kérem, ne változtassa meg a „hibát”, hiszen nem Ő az első, aki Csíkszentdomokosinak tart (néhány rólam írt életrajzomban is olvastam), hiszen ezt éppen bizonyságnak tekintem arra, hogy mennyire mélyen azonosulni tudtam azzal a nagyon összetett anyagi, társadalmi, szellemi, vallási, erkölcsi stb. környezettel, ahol kutatásaimat négy évtizeden át végeztem, be nem fejeztem, csak félbe szakítottam. Ez utóbbiból adódik kutatásom hézagainak egy része, amit Cs. G. joggal észrevételez.

Néprajzos karrieremet a felismert kényszerhelyzetek irányították, alakították. És hogy ezt most így foglalom össze, éppen Cseke Gábornak köszönöm. Sorsomat gyermekkoromtól (1952-ben a VII. osztályból kizártak kuláknak minősített édesapám miatt) annyira behatárolták, hogy a választás megfontolt dilemmájától soha nem tudtam szabadulni. Életelvemmé, hitvallásommá lett. Bizonyára nem állok messze Cseke Gábortól ebben a kérdésben sem. Néprajzkutatói döntéseimben a népmesei, a népköltészeti válaszút, kettős út helyzetébe számtalanszor kerültem. Mérlegeltem. Kezdetben csábított az erdélyi folklórkutatás 60-as, 70-es évek népdal-, népmese-, ballada centrikus szemlélete és gyakorlata. Engem viszont már harmadéves koromban kezdett foglalkoztatni a közösségek társadalmi szerveződése, működése abból az időből, amikor még nem voltak intézmények, törvények, szabályok. És még sem volt káosz! A törzsközösségek népekké, a népek nemzetekké alakultak. Miből nőttek ki? Ezeket feszegetve jutottam el sorra az emberi élet sorsforduló szokásaihoz. Belépő igazolványaimat a nagy bukaresti könyvtárakba (egyetemi, világirodalmi, néprajzi, állami, akadémiai) most is őrzöm. Az ott magamba szívottakkal jutottam el Csíkszentdomokosra (amelyiken hetente átjártam, hiszen Balánbányán kezdtem tanári pályámat), amelyek rávezettek, mint a geológust, a régészt a műszerei, hogy ott érdemes az ásatást megkezdeni, ott érdemes a székely-magyar társadalom teljes spektrumát megérteni úgy, hogy általános, sőt egyetemes érvényű is legyen. Hát így jött „makacsul, végzetesen” a téma és hozza ugyanúgy a helyszín, így alakult ki ama „ritka kutatói függőség, ami elől – valóban –nincsen menekvés”. Magyari Lajos egyik verssora jut eszembe, amit fejből idézek: Az utat én akartam, mert engem akart az út.

Hogy a kötet tanulmányai „műhelyforgácsok”, tanulmányaim, esszéim közül való válogatás, nem tagadom. Szempontjaim azonban nem ötletszerűek: mivel a néprajznak olyan területeit érintik (elsősorban a könyveim), melyeknek objektíve nincs vagy kevés az irodalma, de tanítani kellene (önmagunk ismeretéről most nem is szólok), viszont szét vannak itthoni és magyarországi folyóiratokban, hadd használjam ezt a szót, potyogtatva, nem vagy alig „elérhető”-k. Állításom igazolására szakmai beszélgetéseinket (kolozsvári, magyarországi egyetemeken), magas idézettségi indexemet, a hozzám irányított hazai, magyarországi, amerikai, japán, bulgáriai doktoranduszokat, (valamennyit a székely szokáskultúra érdekli !!!), magyarországi néprajzi filmesek megkereséseit szakmai tanácsadásra, néprajzi események, jelenségek értelmezésére – szóval, ezeket hozhatom fel. Össze kellett szedni, ami szerteszét volt, mint a megszáradt szénát, ami közé, mit szépítsem, gyengébb minőségű kóst is mindig bevegyül. Az un. más témák sem idegenek a tömbösített tanulmányoktól (erre utaltam is a bevezetőben), hisz organikus részei annak a kultúrának, amit célirányosan kutattam. A lármafa és lakodalmi fenyő, keresztelő Szent János kultusza, a Jézus képe a búzaszemen hiedelme, az optimista fogolytörténet stb. valamennyi olyan szimbolikus szellemi háttérről beszélnek, melyek közvetve vagy közvetlen védő és éltető medret biztosítanak a szokások, a mi törvényeink, mondhatnám történelem előtti alkotmányunk számára. Egyedüli, kimondottan lírai fogantatású írás mely „kilóg” a sorból a Pop Mihai köszöntése. Ő számomra az európai folklorisztika szimbólum-embere.

Aztán sokat foglalkoztat önismeretünk, múltjára emlékező népünk, közösségünk közösségi emlékezetének kérdésköre, a megváltozott viszonyok közt az értelmiség erre irányuló felelőssége. Értem itt Cseke Gábor aggodalmát, és ebben osztozom vele. De figyelembe kell vennünk a népi kultúra hasznosításának új világtendenciáit: azt is, hogy a parasztság ma már nem az a parasztság, amelyik ezt a műveltséget létrehozta, és különben sem volt soha saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. Ma bemutatkozásunk, önvédelmünk fegyverténye lett. Ezért csiszolom legalább 15 éve a népi kultúra és a globalizáció viszonyát: feljegyzéseim szinte naponta szaporodnak.

Szeretem a kultúrjelenségek másfajta, mint szokványos, lehetőleg retorika-mentes megközelítését. Szeretem az őstényeket keresni népi kultúránk maradványaiban: ez a törekvésem vezetett Kömíves Kelemen és Manole Mester másfajta „átvilágításához”, Bartók Cantata Profana-jának másfajta, korunkhoz közel álló értelmezéséhez. Más szóval, magamra kiosztott feladatnak tekintem közösségi emlékezetünk „alapító leveleinek” gyarapítását, emlékező közösségünk szerény „okmányainak” meglelését. Ha már nem volt Homéroszunk, aki leírta volna a MI isteneink, őseink, hőseink teljes életét, nem volt Kondrád mesterünk, aki 1200 körül megalkotta volna a mi népünk hősi eposzát, mondáit, mítoszait, mint a Nibelung éneket, ha nincs Kalevalánk (noha lehetne), de nem volt Elias Lönrottunk, aki zsinórra fűzte volna népünk ősi énekeit, mint a finnekét. (Próbálkozások természetesen voltak)

A szemöldököt felvonó címre szintén a magam számára kiosztott hitvallásszerű értelmezésem a következő: érvelni szerény törekvésem szerény eredményeivel népi kultúránk sokszínűsége, és mégis folyamatossága mellett. Mert Páskándi Gézával vallom, hogy „senki nem iszik H₂O-t”. Minden forrás, minden kút vizében jelen vannak a jelzett atomok, mégis mindeniknek más és más az íze.

Cseke Gábornak köszönöm megtisztelő észrevételeit, kitüntető barátságát. Tudom, néhány felvetését most is megkerültem. De hiszek párbeszédünk folytatásában.

Csíkszereda, 2013-01-14

Hargitai böngészde (2): Kicsorbult autonómia?

Nem kellett sokáig várnom, dr. Hermann Gusztáv Mihály tanulmányának időközben megjelent a negyedik folytatása is, amely talán még az eddigieknél is izgalmasabb: azt ecseteli benne, hogy miként szorult vissza idővel és "hangfogóval" a székelyek számára fenntartott kiváltságrendszer.

Először is, az életben semmi nem tart örökké - ez olyan alaptörvény, ami itt sem hagyható figyelmen kívül. Igaz, hogy a székely autonómiához hasonló más autonómiák jóval hamarabb lekerültek a napirendről, befuccsoltak. A szerző szerint azonban a székely kiváltságok eresztéke már a magyar királyság idején recsegni kezd, amiben aztán a továbbiakban nincs megállás. "Az ősharmónia bomlása először a társadalmi kiváltságok területén jelentkezett - írja. - A székelység „harmadik rendje" a „község" (értsd: közösség) vagy „communitas" labilis vagyoni állapota miatt már a 15. században nehezen tudott eleget tenni katonai kötelezettségeinek. A két felsőbb rend tagjai kihasználják ezt a helyzetet, szolgálatukba fogadva a leszegényedett alacsonyabb rendűeket: elkezdődik a „communitas" jobbágyosodása. Ez egy természetes és elkerülhetetlen folyamat, mely a királyság haderejének viszont nem kedvezett. Hunyadi János kormányzó próbálta először korlátozni, majd Mátyás király, egy szélesebb és átgondolt társadalompolitikai stratégia mentén. Az elképzelés az volt, hogy a „communitas" azon tagjait, akik képtelenek megőrizni szabad katonai státuszukat, a király kivonja a vagyonosodó fő-emberek és lófők befolyása alól, és saját („királyi") jobbágyaivá tegye. (Ez a földesúri jobbágyokhoz képest magasabb szintű jogállást, kedvezőbb állapotot jelentett.) Az uralkodó erdélyi politikáját végrehajtó Báthori István vajda 1490 körül hozzá is látott a székelyudvarhelyi Domonkosrendi kolostor várrá alakításához: itt létesült volna az a birtokközpont, amelyhez a közszékelyekből lett királyi jobbágyok szolgáljanak. Közben 1490-ben Mátyás meghal, a trónra II. Ulászló kerül. A továbbra is tisztségében maradó Báthori viszont folytatja a terv végrehajtását, 1492-re a vár készen áll, a vajda ágyúkkal, lőporral is ellátja. Az érdekeikben sértett székely primőrök és lófők viszont vehemensen tiltakoznak..."

Székely lófő harcos
kályhacsempén

Ebből aztán szabályos konfliktus alakul ki a királyság intézménye és a székelység között: a királyi oldal mind gyakrabban játssza ki frissen szerzett székelyeit a kiváltságosok ellen; addig-addig, hogy a háborúskodás mind jelentősebb jogvesztésekkel jár. A folyamatnak azonban van egy másik mozgató rugója is: a székelység haditechnikája megreked egy hagyományos szinten, nem veszi föl a nyugati modernizáció iramát, ezért felhasználhatósága egyre korlátozottabb lesz. A történész szerint "már II. Ulászló levele jelzi, hogy a székelyekre inkább a Moldván keresztül keletről érkező, a sztyeppei élet hagyományait folytató népek támadásainak megfékezésében számít. Ha ugyanis nyugaton vagy északon visel háborút - jól képzett és felszerelt páncélos zsoldoscsapatok ellen -, akkor a székelyektől nem közvetlen hadfelkelésüket, hanem zsoldosok állítását és felszerelését kéri. A 16. században a különbség tovább nő a székelyek „félprofi" szintű hadi kínálata és az európai harcmodor között, amelyben a tűzfegyvereknek egyre nagyobb szerep jut, nem csupán az erődítmények ostromakor, hanem nyílt mezei ütközetekben is. És persze fejlődik a hadviselés tudománya, a katonai stratégia, másfelől egyre hosszabbra nyúlnak a hadjáratok: csupa olyan kihívás, amivel a családjáért-gazdaságáért aggódó földműves-katonaember már nehezen birkózik meg."

A fejedelem saját embert - székkapitányt - állít a székek ellenőrzése végett, aki visszafogja a túlzott önálóskodást. Később, a Habsburgok korában e fölöttesből királybíró lesz, akit már nem a székek választanak, hanem egyszerűen csak javasolnak - aztán vagy ő lesz a kinevezett, vagy más.

A székely nemzetgyűlést is dicstelen változások érik: a székely követek, betagozódván az országgyűlésbe, egy ideig még azt játsszák, hogy külön is összegyűlnek és "a régi szép időket idéző afféle „autonómiásdit" játszottak: azt, hogy ők - alig tucatnyian -   „nemzetgyűlést" ülnek. Nem tudom, megállnánk-e ma mosoly nélkül, ha Hargita, Kovászna meg esetleg Maros megye magyar képviselői, szenátorai Bukarestben, a Parlament valamelyik irodájában külön   egyeztetnének   mondjuk a kormánnyal való viszony kérdésében,   aztán   nyilatkozatban büszkén kiközölnék, hogy márpedig   „székely   nemzetgyűlés" történt...
Egyébként ez nem az első ilyenszerű játék a Habsburg-kor székely történelmében. Midőn az adó kötelezettsége - az elméletileg még létező kiváltságok dacára - a székelységre is kiterjedt, a székely követek majd minden alkalommal „protestáltak" az országgyűlésen, aztán megszavazták, azzal a kitétellel, hogy „csak most" és csak „az ország nagy szükségére nézve". Ez a „csak most" és „nagy szükség" pedig több mint másfél évszázadra állandósul... Röviden: az önrendelkezés egyre fogyó valós keretei mellett a székely közélet szereplői igyekeztek megőrizni a változatlanságnak, a régi szép időknek bár a látszatát..." - írja dr. Hermann Gusztáv Mihály.

Hargitai böngészde (1): A székely autonómia - ahogyan egykor működött

/Belső kényszer e rovat indítása, s azonnal fel is hagyok vele, mihelyt a Hargita Népe ismért elérhető lesz a világhálón. Hogy miért szakadt meg a több mint tíz éven át tartó nyilvánosság-sorozat, a szerkesztőség magánügye, viszont a napilap olvasójaként állíthatom: fontos és forrásértékű üzenetek nem jutnak el ezáltal azokhoz, akik ha nem is földrajzilag, de szellemileg és a székelyföldi valóság iránti érdeklődésük folytán elkötelezettek a hargitai régiónak./

Elsőnek mindjárt egy olyan sorozatra hívnám fel a figyelmet, ami divatos és izgalmas témát tárgyal, olvashatni is sokat és sokfelé róla, ám hiteles, alaposan dokumentált és józan mérlegelést annál kevesebbet. A dr. Hermann Gusztáv Mihály történész által indított sorozat (A székely autonómia - ahogyan egykor működött) már három közleményt ért meg (Hargita Népe, 2012. december 14., 28., 2013. január 4.) és máris nagy visszhangot váltott ki olvasói körében. A Székelyudvarhelyen élő fiatal szakember nem először nyúl e kérdéshez, szándéka szerint következetesen hirdetné minél szélesebb körben, hogy a székely történelem szemléletében ideje leszállnunk a mítoszok és a tévhitek felcicomázott, magas lováról és engedjük magunkhoz közel a tudományos  vizsgálatok által tisztázott tényeket és összefüggéseket. Már a kiindulópontja is provokáló, ám nyílt szándékú:

"Létezik-e kocsma a román országhatárok ölelte széles földön, Máramarostól Dél-Olténiáig, Aradtól Dobrudzsáig, ahol az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben nem vitáztak volna e szó értelméről: autonómia? Vagy volt-e a román Parlamentnek ez időben olyan ülésszaka, melynek során heves szónoklatok kíséretében némelyek ne csapkodták volna tenyerükkel a Tisztelt Ház szónoki emelvényének nemesfa pulpitusát, akárcsak választóik a csapszékek asztalainak málladozó préseltlemezét? De vajon akik követeljük, tudjuk-e mit követelünk? És akik elutasítják, tudják-e mire kiáltják nemzeti szent meggyőződéssel, hogy „soha"?

Bevallotta: bár a kérdésnek egyik történeti szakértője, az autonómiáért ágálók közül még senki nem kereste meg azért, hogy megtudakolja: hogyan is működött a múltban ez a fránya csodabogár. Az is igaz viszont, hogy ő maga sem látott olyan komolyan vehető elképzelést, amelyhez szükség lett volna az általa nyújtható történelmi alapvetésre.

Hát, most kéretlenül teszi meg, széleskörű közönség előtt e rövid múltban való barangolást. Amelynek már az első lépései nyomán kiderül, hogy a valóság nem éppen úgy fest, ahogyan ma regélnek róla. Egy példa a sokat emlegetett székely adómentesség a királyság felé. "Az adómentesség - a királyok koronázásakor, illetve az uralkodó házassága meg trónörökös születésekor lerótt alkalmi kötelezettségtől eltekintve (melyet „ökörsütés" néven emlegettek) - kijárt minden szabad székelynek. (A székelyek „ökörsütése" tehát nem tévesztendő össze a népünnepélyeken ma újra dívó látványos gasztronómiai szolgáltatással; neve pedig onnan ered, hogy a király számára összegyűjtött ökröket tüzes vassal megbélyegezték.)" - figyelmeztet dr. Herrmann Gusztáv Mihály. Ebből is látható, mennyire hajlamosak vagyunk ma félreérteni egy-egy régi kifejezést, megnevezést és romantikus elképzeléseinkhez, népszínművek hangulatából táplálkozó külsőségekkel fölcicomázni...

A történelmi vizsgálódásból hamarosan az is kitetszik, hogy a székekbe szerveződött székely társadalom közösségi határozatai távolról sem voltak vajmi demokratikusak és széles közösségi alapokon nyugvók: a döntő szót ugyanis a széki gyűléseken, bár különösen az elején mindenki részt vehetett rajtuk, a főemberek és a lófők mondották ki. A jónép inkább csak kommentálhatta és zajos egyetértéssel vagy egyetnemértéssel kísérhette az orra előtt hozott határozatokat. 

A székgyűlés határozata ugyanakkor kötelező volt a községekre nézve, tehát ún. önkormányzati autonómiáról akkor is csak inkább formálisan lehetett beszélni. Nem beszélve arról, hogy a székely autonómia - a királyság mind jobban megerősödő befolyásával párhuzamosan - jelentősen csorbult és fokról fokra királyi ellenőrzés, gyámság alá került.

Érdekes az a mód, ahogy a szerző a vitás kérdésekkel előáll. Íme a sorozat nemrég megjelent harmadik részét miként indítja:

"Egy közkeletű axióma a magyar köztudatban (és nem csak...): a középkori székely autonómia nem csupán ősrégi és titokzatos, de egyedülálló is. Az ifjú Kossuth, mint láthattuk, hittel vallotta, hogy a székelység „az egész keresztény Európában (legfölebb tán a Baskokat kivéve) egyedül volt képes eredeti szabadnép typusát minden fe-dalizmusi fertéztetéstől tisztán tartani". S ha így látta Kossuth - a távoli Zemplén vármegye szülötte -, ne csodálkozzunk a mi Orbán Balázsunk szárnyaló romantikus rajongásán: „A népvándorlás zűrjéből - mely másfél ezred év előtt mindent elsodort - egy néptörzs emelkedett ki, számban ugyan csekély, de azért mégis nagy tényező az új alakot ölteni indult Európában; egy hősies néptöredék, mely Ázsia legnemesebb gyarmatának örökségét védve, bámulatosképpen tartá fenn magát a költözködő népek vészes hullámzata közt, mely sajátszerű hadi szervezetével s democraticus intézményeivel a középkori Európának legelőbb megtelepült s legclassicusabb népeként tűnik elő. Ez a székely nép."
No de hol van már a romantika ? - vélheted kedves Olvasó. „Porrá hamvad" a modern idők katlanában (akár Zorán hasonnevű dalában), de lám, néhány éve népszerű tévécsatornát neveztek el róla... Az emberek nagy része változatlanul szereti az álmok világát - filmben, színpadon, olvasmányaiban, ha már az élet megtagadja tőle -, ez. valószínűleg alaptermészetünkhöz tartozik. És ehhez igazodnak múltunkkal szembeni elvárásaink is...
Mi viszont nézzük inkább, melyek voltak a középkori Magyarország azon népei, amelyek - a köztudat vélekedésével ellentétben - a székelyekéhez hasonló szolgálatok fejében igencsak hasonló autonóm jogállásban részesültek? "

Ezek után sorra veszi a múlt idő kiváltságosait Magyarország területén: a kunokat, a jászokat, a szepesi lándzsás nemeseket. Dr. Hermann Gusztáv azonban nem mulasztja el sokkolni olvasóit:

"Annál nagyobb a meglepetés (magyar és román körökben egyaránt) amikor Erdély középkori társadalmának más, szintén hadi alapon kedvezményezett csoportjainak státuszára derül fény.
Bánátban, a régi Temes és Krassó megye keleti részén nyolc román kerület alakult: Karánsebes, Lugos, Miháld, Halmas, Krassófő, Borzafő, Ilyéd és Komját. Ezeket egyes források - akárcsak a székelyek közigazgatási szervezeteit - székekként emlegetnek. Lakóik pedig büszkén állítják egy írásban, hogy amennyiben valaki közülük megszegi a közösség törvényeit, azzal „more siculorum", vagyis' „székelyek módjára" bánnak el (ami persze semmi jót nem jelent az illetőre nézve...). A bánáti románok kiváltságainak eredete valószínűleg a XIV. századba nyúlik vissza, amikor a török elérte a Duna vonalát, és szükségessé "vált a térségben egy folyamatosan ott tartózkodó parasztkatonaság jelenléte. E kiváltságokat 1457-ben V. László annak elismeréseképpen újítja fel, hogy a környék népe továbbra is híven védelmezte a török ellen a Duna menti réveket. A király meghagyja, hogy a nyolc kerület területén az idegenek ne kaphassanak birtokokat és falvakat, a kerületek oszthatatlanok és nem adományozhatok; az itt élő román nemesek pedig - hasonlatosan a királyság „igazi nemeseihez" - adómentességet élveznek." 

Hasonlóképpen nem szabad megfeledkezni mind a Fogaras, mind a Kővár környéki román vajdaságoknak nyújtott kiváltságokról sem. Mindezek az autonómia-formák pedig nem az illető népesség-csoport eredendő hagyományaiból és erényeiből nőtték ki magukat, hanem egy központi hatalom kegyéből, amelynek szüksége volt a "végeken" élők mindenkori hűségére és tettleges támogatására. Valamit - valamiért... 

A sorozat közleményei péntekenként jelennek meg, egy oldal terjedelemben, a Hargita Népében.

(Cseke Gábor)