Roskadó karosszék (3)

Végre egy könyv, amit a csíkszeredai antikváriumban nem könyöradományért vásárolhattam. Eszmei értéke: óriási, hiszen Rilke verseit tartalmazza, Kányádi Sándor tolmácsolásában és (néhai) Plugor Sándor eredeti illusztrációival (amelyek kissé a Szilágyi Domokos-féle Öregek könyvére emlékeztetnek.) Viszont csenevész, vékonyka könyv, olcsó, gyatra papíron, még gyatrább nyomással, a papíron majd mindenütt átüt az elmázolódott, feltehetően takarékosság miatt felhígított nyomdafesték. 
Viszont az ára ugyanúgy 1 lej, mintha a mellette lévő Váci Mihály válogatott verseit tettem volna a táskámba;
ezt is, azt is csak ennyiért viszik (ha viszik).
A Rilke kötet, úgy tűnik, nem illett bele az 1989 (a rendszerváltás) előtti irodalompolitikába, vagy csak az volt a baj, hogy a rendszerváltással nagy hiátus állt be a könyvkiadásban (-nyomtatásban), pontosabban egyfajta szellemi-üzleti zűrzavar, mert a kiadók, s köztük a Kriterion is, a leállított, cenzúrán fennakadt korábbi köteteket szerették volna gyorsan piacra dobni, mellette viszont produkálni kellett valami újat is. 
Tudja a fene, hogy történt, tény, hogy Rilke Herbst/Ősz. Tíz lap a képek könyvéből c. füzetnyi válogatása 1990-ben jelent meg, kétnyelvű kiadásban, 5000 példányban, 8.50 lejes árban, most meg itt van a karosszékemben, időnként belelapozok és azon gondolkodom, mi késztethette a szerkesztő Egyed Pétert, hogy:
1. elvégezze a válogatást (netán a fordítóra bízta?)
2. megrendelje az illusztrációkat
3. kihegedülje a fordítást.
(Meglehet, a válaszok pofonegyszerűek e kérdésekre, de aki illetékes lenne megadni, már nem teheti meg...)

Tény, hogy a Képek könyve Rainer Maria Rilke egyik meghatározó műve, mely korszakot nyitott költészetében - de erről itt olvashatni bővebben, nincs miért mások mondatait ismételgetnem... S hogy miért ebben a válogatásban és ilyen sorrendben kerültek a vékonyka kétnyelvű kötetbe, legyen a könyvkiadás megfejtetlen, örök titka. Mi lapozzuk fel és értékeljük a benne található nagy szellemek találkozását... (Egy biztos: nem ettől roskad az a karosszék.)

*

Iniciálé / Initiale 

Oszd a szépséget, pazarold, 
szótlanul, számolatlan. 
Hallgatsz, megszólít: Nézd. vagyok. 
S végül mindenből rádragyog, 
ezernyi árnyalatban.

Elalvás előttre / Zum Einschlafen zu sagen

Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rádfigyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong, 
látni az Idő fundamentumát. 
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

Magány / Einsamkeit

A magány olyan, mint a régen 
készülő eső, alkony ellenében 
a tengerből kél s át a messzi réten 
honába föl, az ég felé tolul. 
S az égbe érve a városra hull.

Megáll a semmilyen órán, szemelget,
mikor hajnalba fordul minden utca,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva búsan magát félrehúzza;
mikor egy párnak gyűlöletbe fúlva
hálniok mégis egy ágyban, együtt kell:

a magány akkor elfoly a vizekkel…

Szorongás / Bangnis

A hervadt erdőn egy madársikoly, 
értelmetlenül száll a hervadt erdőn. 
És egy ideig mégis úgy honol 
a gyűrűződő bús madársikoly, 
akár egy tágas ég a hervadt erdőn. 
Minden e kiáltásba csillapul:
hangtalan terül a környék alája,
s mintha a vad szél is belejuházna, 
belesápad a perc, mely élne még, 
s mintha a dolgok sejtenék e csendben: 
meg kell és meg fog halni minden, 
magából messze szállva.

A Szent /Die Heilige 

A nép szomjazott, s akkor az egyetlen 
nemszomjazó lány indult, hogy epedten 
váró népének vizet esdene. 
De a fűzág kezében rezzenetlen 
maradt s az út már gyötörte a lányt, 
s csak őrá gondolt kétségbeesetten: 
a sápadt fiúra, kivel egy esten 
szemük sejtetőri egymásra talált. És akkor a fiatal fűzfaág 
szomjas állatként görbült le eléje: 
már vérében virágzón ment tovább, 
s alatta mélyen zubogva a vére.

Strófák / Strophen

Valaki van, ki mindent kézbe vesz,
s mint ujja közt a homokot lepörget.
Kiválasztja a legszebb királynőket, 
fehér márványból faragtatja ki, 
fekteti csöndes köpeny költeménybe 
s oldalukra, egyazon kőbe vésve, 
király uruk is odafekteti.

Valaki van, ki mindent kézbe vesz, 
hogy mint a rossz harangot törje-verje. 
Ő nem idegen, mert a vérben van — 
az életünk hol megáll, hol rohan. 
Nem hihetem, hogy igazságtalan; 
bár annyi rosszat hallani felőle.

Őszi nap / Herbsttag

Beteljesült. Bő nyár volt s vége van. 
Vond árnyaid a napórákra némán 
s fújjon a rónán újra szél, Uram.

Rendeld a még éretlent: érjenek; 
adj bár kétnapi délies verőt még, 
sürgess tökélyre és nyilazz a tőkék 
nehéz borába végső édeset.

Kinek most nincs, nem épít házat már. 
Ki most magányos, lesz hosszú időre, 
olvas, hosszú levéllel bíbelődve
virraszt, s riadtan meg-megállva jár 
a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.

Ősz / Herbs

A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt 
a messzi égnek kertje hervadozna, 
nemet legyintve hullnak mind halomba.

S a csillagok köréből elbolyongva 
magányba hull a súlyos éji Föld.

Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart. 
S amott a másik: hullva hull le minden.

De egyvalaki végtelen szelíden 
minden lehullást a kezébe tart.

Őszutó / Ende des Herbstes

Látom, mint változik
egy idő óta minden.
 Valami munkálva serken, 
gyilkol, sajnálkozik.

Minden kert napra nap
másabbat ölt magára; 
a sárgulók lassudan sárga 
színre váltanak: 
utam be messze vitt!

Most a fasor kopárlón 
üres útjait járom. 
Majdnem tengerig tárón 
engedi magát látnom 
a komor tilalmas ég.

Záróvers / Schluszstück

Nagy a halál. 
S mi az Övéi:
víg mosolyok.
Életünk teljében, mikor élni
kezdünk remélni —

belénkzokog.

*

(Megjegyzés: az illusztrációkból csak válogattam; a reprodukálás minősége a nyomdai kivitelezés lelkén szárad...)

Roskadó karosszék (2)

Pár napja telefonált Gagyi Jóska társadalomkutató (amúgy tehetséges költőként indult az irodalmi életben, de félbehagyta a poézist), hogy megjelent új könyve, amely egyenes folytatása annak a munkának, amely 2012-ben jelent meg Ha akartam, fütyörésztem, ha akartam, dudolászgattam címmel, s a jobbágyfalvi beszélőember, az időközben elhunyt Balogh Pállal folytatott beszélgetéseiből merített a falu háború utáni átalakulásáról szóló eseményekkel kapcsolatban. Annak idején írtam volt a könyvről (Amikor eljött a mesélés ideje), s némi kritikai élű kérdéseket is föltettem a szerzőnek, mivel befejezetlennek gyanítottam a vállalkozást, s úgy éreztem, kissé elsiette a közlést, vagy ha nem is, az egészet nem gondolta alaposan végig. Ő akkor egy szerzői magyarázatot fűzött a megjelenés előtt álló kritikámhoz, s a két szöveg egyszerre jelent meg a maszol.ro portálon, majd később a Sorsok könyve (2016, Hargita Népe Kiadó) c. kötetemben.
Jól éreztem én, hogy Pali bácsinak a bénulásával megjött mesélő kedve nem sokáig fog gyümölcsözni a szerzőnek: Gagyi könyvének megjelenését ugyan még megérte, de utána nem sokkal (2014-ben) a "beszélőember" végleg elhagyta az árnyékvilágot. 
Szerencsére jókora adag feldolgozatlan nyersanyag maradt utána - beszélgetések jegyzőkönyvei, emlékek a "szocialista" falu mindennapjairól.
A most számomra dedikált újabb könyvből (Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom. ProPrint, 2018) olvasom a szerzői előszóban:
"A lopásról szóló kötet tulajdonképpen a könyv második fejezetének 'kifejtett' változata." Vagyis, immár kevésbé riporteri hangvétellel, inkább vérbeli társadalomtudósként boncolgatja azokat a történeteket, vallomásokat, melyeket Pali bácsi elsorolt neki a jobbágyfalvi ember különös meghasonlásáról:  a rendtartó falusiakból, gyaníthatóan a kollektivizálás, az erőszakos közösbe terelés visszahatásaként a közöst meglopó, erőszakkal elvett javait ekként visszavenni próbáló egyének lesznek, s ez a magatartás úgy elterjed a gazdaságilag és a hagyományaiban megnyomorított székelyföldön, hogy az egykori erények már nyomaikban is alig felfedezhetők. Nem szívesen és nem egykönnyen mond ítéletet a szerző, kérdéseit nagy körültekintéssel sorakoztatja föl, nem szeretne mindenáron sablonos, spekulatív válaszokhoz jutni, ezért a könyvbeli elemzés több mint 200 oldalon terjeszkedik. 
Gagyi így foglalja össze szándékát és véleményét: "Írásom arra a feltételezésre épül, azt igyekszik bemutatni, értelmezni, hogy a lopásnak mint közösségben/közösség előtt történő, morálisan
megítélhető társadalmi cselekvésnek van egy olyan fajtája, amelyt nem tartanak bűnnek, nem tiltanak, hanem megengednek az emberi közösségek, és amelynek nem társadalomromboló, hanem közösségépítő szerepe van."
E könyvében Gagyi fokozottabban társadalomkutató, mint korábban, stílusa, bár nem nélkülözi az értelmezés világosságát, hangsúlyozottabban teletűzdelt a szaknyelv fordulataival, neologizmusaival, egyszerre érdeklődést felkeltő és az unalomig "altató", s végül maga is bevallja: "Írásomban igen sok megválaszolatlanul maradt kérdést fogalmaztam meg, hagytam nyitva.Ezek legnagyobb részét ott, a befejezésben sem tudom megválaszolni. Azzal biztatom magam, hogy a téma vizsgálatát nem zártam le... folyt.köv."
Nem kétlem, hogy a folytatáshoz megvan a kellő kutatási, értelmezésre váró anyag. De lesz-e erő, idő kibontani minden lehetséges értelmezést, amit több évtizedes, fáradságos, időogényes terepezéses falukutatás felkínált az írói ambícióinak hátat fordító kutatónak?

Következő említésre váró olvasmányom könnyebb falat lesz: Rilke Képek könyvéből c. kötetének néhány őszi darabja, németül és magyar nyelven (Kányádi Sándor tolmácsolásában), Plugor Sándor illusztrációival. Az alig húszvalahány oldalas verseskönyv érdekessége, hogy 1990-ben jelent meg, a Kriterion kiadásában, gyalázatosan rossz minőségű papíron, elfuserált nyomással, de - cenzúra nélkül, szabadon.

Roskadó karosszék (1)

Szüleimtől négy kárpitozott, hajlított karfájú, 1936-ban készült, rugós karosszék maradt rám. Nem fértek el panellakásunkban, ezért az egyiken túladtam. Maradt három. Az egyik íróasztalom előtt áll, benne ülök,  párnákkal felpolcolva, amikor számítógépen dolgozom,
Egy másik a könyvespolcom előtt áll, abban ülök, amikor könyvet, lapot veszek a kezembe. Mellette a harmadik, arra rakosgatom a könyveket, amelyek elolvasásra várnak. Régebbieket és újakat, egyaránt. Időnként a növekvő halomba túrok és végignézek porosodó borítóikon. Ravaszul hívogatnak. 
Az a karosszék olvasmányaim várószobája. Sosem tudni, ki és mikor kerül sorra a várakozók közül.
A könyveknek iszonyúan nagy a türelmük, Az enyém kisebb. Arra gondoltam, ha csak kutyafuttában is, megörökítem őket ebben a blogban - ki tudja, sorra kerülnek-e még életemben?
Sz. Feri barátom, pár évvel fiatalabban, most ajándékba kapott, dedikált könyveit s a szerzőkhöz fűződő emlékeit veszi számba napról napra.
Úgy tűnik, valahol mindannyiunknak meg kell vallanunk a könyvekhez fűződő titkos, rejtélyes kapcsolatainkat; azt, hogy miért nem tudunk meglenni nélkülük?

Félig kész, de egy sürgős munka miatt félretett olvasónapló vár a folytatásra Richard Wagner Kivándorlási kérelem (1988) című kisregénye kapcsán. Szerzője bánáti származású német író, aki 1987-ben fordított hátat Romániának.  Egy évvel németországi megjelenése után Budapesten is napvilágot látott a nagy példányszámú Rakéta Regénytár (RaRe) sorozatban, de hozzám csak hosszú évek múltán, az elmúlt hetekben jutott el., a csíkszeredai antikvárium révén. 
Sűrű szövésű, alig 150 kisformátumú oldalba sűrített, kopogó stílusú riport ez, amely élesen fotografálva ábrázol; szerzője, aki költő és újságíró (laptudósító) egy személyben, leírja mindazt, amit mindannyian átéltünk az ún. "aranykorban" (talán csak nem mindig egyformán láttunk, értelmeztünk), nem lelkizik különösebben és nem filozofál: megállapít, tényeket szögez le, eseményeket rögzít, világosít meg, kulisszák mögé pillant. S a végén, minden kommentár nélkül megírja a tényszerű kitelepedési kérvényét - a felesége és saját maga nevében.

"Aztán elérkezett az a nap, december eleje volt. Sabine és Stirner eleget tépelődött. Épp eleget töprengtünk, mondták. Épp elég hosszú ideig bírtuk. Sabine harminchárom éves volt, Stirner egy évvel idősebb. Délelőtt volt. Már megreggeliztek. Nincs értelme. A nap a túloldalon, a stadion fölött állt. Már régóta nincs értelme. Nemsokára ismét hideg lesz. És jön a következő undorító tél, és jönnek az Elnök következő undorító beszédei, jön a következő nyomorúság, jönnek a következő hetek tej nélkül, a napok kenyér nélkül, az esték áram nélkül, jön a következő szennyáradat a tömegtájékoztatási eszközökből, a következő igazoltatás, a következő megaláztatás és az az után következő. Elég volt. Stirner elnézett a stadion fölött. Mögötte komoran füstölgő gyár. A néma ország. Stirner felállt, a szekrényhez lépett, az asztalra tette az írógépet, levette a fedelét, befűzött két papírlapot, köztük indigóval, és gépelni kezdett: Az Útlevélhivatalnak. Ezennel benyújtjuk kivándorlási kérelmünket. Indokaink."


Az utolsó leírt szó után már nincs mit hozzátenni. Minden, ami addig a könyvben olvasható, valójában a kérelem indoklása. Az olvasó eldöntheti: elég-e ahhoz, hogy távozásával életre szóló traumát okozzon magának az ember.

A napokban ajándékozott meg Gagyi József Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom (Pro Print, 2018) című szociológiai munkájával. Ez lesz az a könyv, amiről majd a következő részben ejtek néhány szót. Éppen csak belekezdtem a tegnap...

A dió feltörése (6)

Olvasónapló Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.
A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.
Meglepődtem, meg talán nem is, amikor a képet viszontláttam a Garabonciások című kötetben. Aztán megbékéltem: hiszen a kép éppen úgy tartozik hozzám, akár a Garabonciáshoz – elvégre az 1979-es szatmári Ifjúmunkás Matinén, a banda előadásán kapta lencsevégre a jó szemű fotós, megfogalmazva ezzel a zenei élmény lényegét – a pillanatnyi extázist.
A fotó engem évekkel utána versre ihletett, amit igazából ma sem szégyellek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét… Amit most a könyvből is kiolvasni véltem… Mondanom sem kell, hogy a saját könnyűzenei élményemről, lelkiállapotomról adtam jelzést sorokban… (Persze, akkor még nem láttam át igazán, milyen rejtett üzenetek lehetnek egy pár perces, neki-nekilendülő, veszett dobpergésben...)

dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna
meg és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de áhítattal hallgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

*

Mivel óhatatlanul a szubjektív benyomások talajára tévedtünk, itt kell megemlítenem a könyvnek azt a fejezetét – függelékét –, amelyben Csutak István, a Garabonciás vezetője a maga enyhén szarkasztikus, csipkelődő stílusában elmeséli útját a zenei pódiumig és vissza, felidézi a könnyűzenei élet alakítóihoz fűződő meghatározó emlékeit, élményeit. Mindaz, amit szöveges-képes összeállításból nyerünk, jóval túlmutat a magánemlékeken, egyfajta Csutak-féle dobszóló, amit jó lett volna, ha minél több beat-(rock-,folk-stb.) zenészünk még idejekorán papírra vet, hogy a Sarány István által jobbára kikövetkeztetett „regény” történései életre kelhessenek. 
De jó, hogy legalább most, a 25. órában akadt egy vállalkozás, amely kíváncsian visszatekintett a nem túl dicső, de nem is érdemtelenül felsejlő kezdetekre, az olvasó pedig, a mai Garabonciás (Wandering Magicians) ajándék-zenéjét hallgatva ráébredhet arra, hogy a késedelem immár behozhatatlan – a huszonnegyedik óra odalett. 
Ez már egy egészen más nap... 

A dió feltörése (5)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A vajdasági Léphaft Pál szellemes karikatúrái
derítik fejezetről fejezetre Sarány
könyvét

Mielőtt tanulmánnyá duzzadna ez az olvasónapló, megígérem, nem térek ki mindenre, ami olvasás közben átfutott rajtam. Azt viszont föltétlenül elmondom, mennyire megérintett a tizennegyedik fejezet, "amely egy sajátos sajtóműfaj, a könnyűzene-kritika szerencsés fejlődéséről számol be, ízelítőt adva a nyolcvanas évek elején dúló esztétikai viták hangulatából."

Amelyben a könyv szerzője elővette azt a vitát, ami Sebestyén Mihály Anyu, fenn vagyok a toppon c. Utunk-beli cikke váltott ki, s amire Csutak István Egy "garabonciás" hozzászólása követett, Bodor Ádám Nézőpontok c. glosszájával megspékelve. A vita itt nem zárult le, csupán átkerült az Ifjúmunkás térfelére, ahol Boros Zoltán tette fel a nagy kérdést: Hogy vagytok, fiúk?, erre a lap szerkesztője, az angyali szelídségű Müller Ferenc válaszolt Így vitatkozunk mi, avagy ki a felületes című terjedelmes cikkével.

A fő problémát az okozza - olvasható ki a szóváltásokból -, hogy aki fogást keres az alakuló erdélyi magyar könnyűzenén, az rendszerint a tévéközvetítések élményére alapoz, aki a mundér becsületét védi, az bizony, veszi magának a fáradságot, és beül a koncertekre is, a pályán tartózkodva fogalmazza meg véleményét, értve érezvén, hogy miről is van szó...

A viták e klasszikus bökkenőjéhez érve elszabadulnak az indulatok, felszabadulnak a válogatott szellemeskedések, poénkodások, keményen zajlik a szellemi csihipuhi, pedig az idő távola majd mindegyik írásból megcsillantja azt, amire nem csak ma, de már akkor jó (lett volna) odafigyelni, ha nem vagyunk annyira türelmetlenek és elfogultak.

Magamon tapasztaltam: valahányszor közvetlen átélője lehettem egy-egy könnyűzenei élménynek - s az Ifjúmunkás Matinék annak idején erre bőséges lehetőséget nyújtottak -, egészen másként rezonáltak bennem a hangfalakból áradó hangzatok, a közönség élő reakciójának megnyilvánulásai, az ember részese lett a produkciónak, maga is hangszerré vált, amelyen nem a muzsikusok, de az általuk létrehozott zene játszott. Aki hangversenyterembe, élő előadásra jár, az érti, hogy miről beszélek. Aki konzerv zenét hallgat, az merevebben igazodik a klasszikus értékekhez, a hagyományos zenei élményekhez, nem befolyásolja annyira a szubjektív átéltség szempontja, mert kívül van az alkotáson, hiányzik az azonosuláshoz szükséges közelsége.

Ma már jobban érthető és meg is bocsátható mindkét véglet indulatos türelmetlensége, a szomorú inkább az, hogy az első látványos sikerek után a szinte teljes zuhanás következett be az "ideológiai forradalom" beszűkítő intézkedéseinek köszönhetően. Abban a helyzetben a legtöbb bíráló szó - még ha jogos is volt - disszonánsan hangzott, s az ember ott is ellenséget vélt látni, ahol pedig némi empátiával barátra és szövetségesre találhatott volna.

(Befejezése következik)

A dió feltörése (4)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

Tévés forgatócsoport: Boros Zoltán, talán Öllerer József,
az operatőr és Dan Grigore Popa (bajusz), a rendező

A könyv fejezetei úgy követik egymást, mint az összeillő, akkurátusan elrendezett kártyalapok. Mert egy könyv megírása, szerkesztése erősen hasonlatos a kártyajátékhoz: össze kell gyűjteni, majd el kell rendezni a lapokat, hogy a végén mindent hatásosan kitehessünk az asztalra.

Sarány könyvében ellentmondásos dolog volt számomra, hogy a szövegben, nem kevés helyen az ember a saját gondolatait, megállapításait is fölfedezze. Pár éve (2012) írtam egy tanulmányt a Pro Minoritate folyóirat felkérésére a hajdani Ifjúmunkás Matinékról, s mindarról, ami összekapcsolta azt a romániai magyar könnyűzene történetével. A tanulmányt saját emlékeimből és az általam elérhető sajtóanyagok, dokumentumok alapján állítottam össze.

Egyrészt, most örvendek, hogy hivatkozási pontot jelenthetett a Garabonciások megírásában, másfelől szokatlanul, olykor idegenül csengenek a mondatok, a papírra vetett megfigyelések és értékelések: kérdőjelekkel nyúl utánam a múlt, hogy vajon egészen biztos vagyok-e állításaimban? Hiszen lám, ezek most már nem egyszerűen leírt mondatok, ahogy hittem róluk valamikor, nem csupán egy kiterített kártyaalakzat, hanem hivatkozási alap, támpont, amire mások bizalommal építenek, amihez vissza-visszanyúlnak, amit komolyan vesznek.

Ugyanakkor elképzelem a könyv szerzőjének a helyzetét is, aki kénytelen megbízni forrásaiban, hiszen ő nem volt közvetlen tanúja az erdélyi magyar táncdal születésének, azoknak az időknek, amelyek a műfaj megszületésének és gyors fejlődésének a feltételeit megteremtették. Muszáj volt bíznia a gondosan összegyűjtött könyvészeti anyagban, még akkor is, ha azokban nem egyszer ellentmondásokra - olykor éppen parázs vitára, személyeskedésekre - bukkant. Tapasztalhatta, hogy minél jobban felizzanak könyvészete szövegeiben az indulatok, annál biztosabb, hogy jó nyomon jár - a feszültségek, hiúságok, sértődések felbukkanása azt jelzi, hogy van már miről tárgyalni, a folyamat beindult, a termés elkezdett beérni, most már a kritikusoknak és a közönségnek kell felnőniük az új helyzethez, az új műfajhoz, ami nem idegen ugyan a számukra, de szokatlan, hogy magyarul épül be a mindennapi életébe.

Érdekes fejezet számomra az, amely azt taglalja, hogy mit látott-tapasztalt a már akkor is kétszeresen is klasszikusnak számító Méliusz József a fiatalok forradalmi mozgalmaitól pezsgő 68-as Párizsban. Akkor én hozzá képest fiatal voltam, s most azt látom, hogy értette is, meg nem is a történéseket. Mint ahogyan magam sem értettem tökéletesen, milyen korban éltem. Aztán rendre minden letisztult, elrendeződött. 1968 is, a későbbi esztendők úgyszintén. A Garabonciások a maga értelmező módszerével hozzásegít ahhoz, hogy a kritikai látásmódot gyakoroljam saját múltammal kapcsolatban is. Sarány István látszólag elhisz mindent, amit elődei tanúságként föltálaltak és hátrahagytak a jelennek. Nem diszkriminál a vélemények között: inkább csak szembesít. Az értelmezés, a döntés a mi kezünkben marad. 

Csutak István és bandája, amellett, hogy belenőtt, szervesen belesimult a folyamatba, egyben alakított, változtatott is rajta, sajátos jegyekkel gazdagította azt. Alakult, miközben maga is intézménnyé vált, s története ezért hordozhat megkerülhetetlen tanulságokat. És hogy milyen értékek keletkeztek a működése nyomán, arra szerencsére hangzó és látványanyagok is maradtak fenn - ha nem is olyan mennyiségben és minőségben, ahogy az ember szeretné. Sarány munkájához hozzá lehet tenni ugyanis egy jókora mennyiségű tényanyagot - korabeli kép- és hangfelvételt, ami önmagáért beszél. Ilyen értelemben nem csupán a Garabonciás él - mert a könyvben olvashatunk róla, hogy miként sikerült új életre kelnie hosszú évtizedek kényszerpihenője után - , hanem mindazon együttesek, akikről olvastunk-hallottunk ugyan a könyvben, de ma már nincsenek; s mégis jóval többek nosztalgikus emléknél, ma is láthatók és hallgathatók. Olyanok, amilyenek lehettek - erről szól Sarány István a Garabonciások-ban.

(Folytatjuk)

A dió feltörése (3)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

Hotelek és turnék - örök vándorzenészsors. (Garabonciás,
Metropol, Márkus János - közös hangot követve)

Hogy kerül ide a dió? - kérdeném, ha nem tudnám. De mert tudom, inkább mondom...
A téma, aminek Sarány István merészen nekifeküdt, mostanáig kemény diónak bizonyult. Olyannyira, hogy átfogó elemzés nem született a tárgyban. Részletekre, együttesek történetére, pályafutására futotta az erőből, de az egészet, a folyamatot feltárni, rendkívüli türelemre volt szükség, ez pedig nem terem minden bokorban.

Alulírott is érdekelt némiképp a tárgyban, hiszen életének, munkájának egy nem kis szakaszában kapcsolatban állt a romániai magyar könnyűzene műhelyeivel, tapasztalataimat próbáltam összegyűjteni s az Ifjúmunkás törekvéseinek prizmáján átszűrni, de az egészre, s magára annak lényegére nem volt se felkészültségem, se rálátásom. Hályogkovácsnak érezvén magamat, kivártam, hátha akad majd avatottabb érdeklődő, makacsabb kíváncsi, aki türelmesen végigolvassa mindazt, amit a témáról az évek folyamán összehordtak a sajtóban és a szakirodalomban.

A Garabonciások végén összeállított könyvészet, a tanulmányban felhasznált idézetek, vendégszövegek gazdagságát elnézve elismerésem Saránynak és mindazoknak, akik egyengették az útját, tájékozódását segítették. A Garabonciásokban testet öltött a hiteles korrajz, a kritikák és beszámolók mélyén rejlő részletek, sikerek és buktatók hátterei, viták és nézeteltérések a maguk színpompás stíluselemeibe öltöztetve, kézzelfoghatóvá vált az azonnali fogadtatás, amivel a hetvenes-nyolcvanas évek fiatal közönsége a születőfélben lévő erdélyi magyar könnyűzenét (táncdalt? rockot? folkot? - olyan mindegy ma már...) magáévá tette vagy elutasította; megelevenedtek a ma már botcsináltának tűnő táncdalfesztiválok és -versenyek, előadások, pályázatok, zsűrizések, alkotói törekvések, karrierek és hiúságok... - egyszóval mindaz, ami a könnyűzene világának a meglétét jelenti.

Cseh Tamás I love yo so c. dalának szövegrészlete

Aki ma kézbe veszi Sarány István könyvét, és nincsenek előzetes tapasztalatai a témáról, könnyen érezheti úgy, hogy valami valóságfeletti birodalomba tévedt, amihez neki nincsen kulcsa, megfelelő logikája, hiszen ma már teljesen más szempontok, eszmények és tilalomfák szerint muzsikálnak a szórakozóhelyeken, a pódiumokon, a stadionokban, a csarnokokban, a rádióban és a televízióban - ma már minden telítve érkezik, készen arra, hogy az ember ízlése szerint válogathasson belőle, éljen vele, s nem mellesleg a könnyűzene művelői is megélhessenek. Amit a könyvből megtudunk a gitármuzsika és általában az éppen menő könnyűzene vonzerejéről, az tűnhet ma nevetségesnek, de akkor katalizátorként működött és meghatározó volt - a sikeres, ismert zenésszé levés ambíciója, az anyanyelven való fiatalos érvényesülés ördöge munkált sok tehetséges fiatalban, sodorta őket könnyűzenei kalandba. Ezt a hihetetlen felhajtó erőt fejezte ki a maga módján kiválóan Cseh Tamás egyik Bereményi-szövegre írt nótájában, hogy dalaik magyar gondolatokat, érzelmeket fejeznek ki, mert a könnyű zenének nem csak angolul kell élnie -  az ő dalaiban magyar bánat, magyar sivárság, magyar álmok rejlenek, s a Garabonciásokból is kiderül - fejezetről fejezetre haladva, hogy az erdélyi könnyűzene művelői, ha nem is a kijelentések szintjén, de efelé törekszenek, sodródnak...

Szóval, a Garabonciások megjelenésével sikeresen feltört a már emlegetett "dió". A téma teljessége előtt nyitott a pálya, s jöhetnek a további viták, vallomások. Van mire építeni... Ezt a könyvet, meggyőződésem, csak olyan ember írhatta meg, aki mentes volt a megidézett kor közelségétől, túlfűtött atmoszférájától, érdekhálójától. Aki a leírt, a megőrzött szavak, gondolatok, a rögzített tények összevetésével próbált eligazodni a történtek szövevényében. Aki a legendák mélyén megtalálta azt a magot, amiből a jelen is kinőtt.

(Folytatjuk)