Egy "nagyhatalom" kritikai felépítése

Szabó András muzeológus szerint Csíkszeredának különleges spirituális vonzereje lehet

2006-ban, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó 350. kiadványaként, kitűnő grafikai köntösben jelent meg Szabó András A bőfény forrása c. gazdagon illusztrált Nagy Imre-monográfiája. Közvetlenül a referencia értékű munka megjelenése előtt a szerző interjút adott mellékletünknek a könyv koncepciójáról, fontosságáról. Most, hogy újabb nagyszabású szintézisen dolgozik, ismét elbeszélgettünk vele.

Cseke Gábor

Jó ideje rendszeresen látni lehet önt a csíkszeredai könyvtárban, lapgyűjteményeket bújva, jegyzeteket készítve, dokumentumokat tanulmányozva. Milyen új meglepetéssel kíván előrukkolni a későbbiekben?

– Meglepetéssel nem kívánok előrukkolni, viszont csíkszeredai vonatkozásban újszerű, nem mindennapi gyűjteményen dolgozom, amelyben megkísérlem egybeterelni a város és környéke képzőművészeti életének részletes sajtóvisszhangját, 1924-től napjainkig, pontosabban 2010-ig. Az elképzelésen közel két esztendeje dolgozom, amihez az ötletet Banner Zoltán neves műkritikus adta, amikor a Pallas-Akadémia kiadónak Márton Árpád festőről szóló, az Élet-jel sorozatban megjelent monográfiáját Csíkszeredában méltatta. Tett ugyanis egy olyan megjegyzést, hogy "Csíkszereda képzőművészeti nagyhatalom". Ami nyilván, udvarias "nagyotmondás" a valósághoz képest, de nem is áll túl távol tőle. Ennek a valóságtartalmát próbálom most földeríteni. Érdekes módon ugyanis, e kicsiny és valódi középosztálybeli hagyományokkal soha nem rendelkező városban annyi képzőművész gyűlt össze, illetve került haza az évtizedek folyamán, hogy erre illik valamiképpen fölfigyelni. Meg kell találni a magyarázatát, illetve azt, miként csapódik le mindez a sajtóban megjelent műkritikában.

Beszéljünk akkor a kezdetekről...

– Az első három, a csíkiak által is intézményesen támogatott képzőművész Nagy István, Márton Ferenc és Szopos Sándor voltak, tanulmányaikhoz a Csíki Magánjavak anyagi hozzájárulását élvezték. Művésszé válásuk után, bár néhány képpel kiegyenlítették tartozásaikat a közösség felé, egyikük sem tartotta érdemesnek megtelepedni otthon, s a sajtó szól ugyan kiállításaikról, de visszhangról, fogadtatásról, műpártolásról nem találni nyomot. Budapest vonzereje a huszadik század elején felszippantotta őket, s hasonló életpályát írt le, jócskán eltávolodva a szülőhelytől, Szász Endre is, akiből külföldön lett igazi világnagyság. Egész életében mintha kerülte volna Csíkszeredát, soha vissza nem tért, kiállítást nem rendezett, s amikor a kilencvenes években felkerestük s meghívtuk, állítson ki odahaza, határozottan kijelentette: nem! Eltávolodott szülőhelyétől Drócsay Imre is, aki Bukarestbe szakadt, ott alkotott, de azért tartotta az otthonnal a kapcsolatot, rendszeresen hazalátogatott, érdeklődött az itthoni történések felől. Az első meghatározó jelentőségű művész, aki 1924-ben ténylegesen hazatér, s bár Zsögöd akkor nem tartozik Csíkszeredához, csak 39-től véglegesen része a városnak, az Nagy Imre. 1929-ben volt egy házikiállítása, 1930-ban pedig a somlyói volt vármegye házban, a múzeumalapító kiállításon a 14 teremből egy termet kizárólag az ő munkáinak szenteltek. Életében öt alkalommal volt Csíkszeredában kiállítása, művészi hatása pedig jócskán átnyúlik a huszadik század második felére is.

Tulajdonképpen mit tartalmaz majd a készülő munka: összegyűjtött, szöveghű sajtócikkeket, kronológiát, kommentárokat, elemzéseket, adatokat?

– Az egész képzőművészeti élet, összességében tekintve, egyetlen nagy mozaik. amely művészcsoportok és művészek egyéni munkásságából tevődik össze, s amire aztán az írott sajtóban megjelent anyagok különbözőképpen reflektálnak. Csakis az írott sajtóval foglalkozom, ezt tekintem át a 20. század kezdetétől. Kivonatolom vagy teljes egészében idézem a cikkeket, majd értékelem, és az általam írt vonatkozó szövegekkel fűzöm őket rendszerbe. Ez a hatalmas anyag együttesen emeli ki a csíkszeredai képzőművészeti élet presztízsét, s nyújt biztos támpontot a szakma számára is. Ahhoz azonban, hogy a képzőművészeti kritika megszülessen, állandó kiállításokra volt szükség.

Mikor és milyen formában következett be e téren gyökeres fordulat Csíkszeredában?

– A művészeti élet kereteit és szervezett vonatkozásait tulajdonképpen Kovács Dénes festőművész, rajztanár, majd múzeumigazgató teremtette meg, aki 1944-ben került vissza Csíkszeredába, s a gimnáziumban tanítván, fölfedezte és apránként múzeummá szervezte az 1930-as nevezetes somlyói kiállítás tárgyainak egy részét. Miután hivatalosította a múzeumot, annak egyik épületében állandó művészeti kiállítótermet létesített 1957-ben. Az első kiállítás a Nagy István rokonai magángyűjteményeiből kölcsönzött Nagy István-tárlat volt, s ezzel beindult a rendszeres – heti, kétheti – képzőművészeti események egész sora, amely máig mindegyre csak bővült. Odáig menően, hogy egy ilyen kezdet és érvényesülési lehetőség az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején egész sor igen tehetséges, fiatal képzőművész – Gaál András, Márton Árpád, Pálffy Árpád, Mérei András – megtelepedésére volt döntő kihatással. Minden, ami ma van, ennek nyomán és ennek eredőjeként történt.

A képzőművészet iránti érzékenység kialakítását és fejlesztését milyen további események, tényezők befolyásolták – egy olyan városban, ahol gyakorlatilag ismeretlen volt a műpártolás?

– Rendkívüli szerepe volt e téren a csíkszeredai rajzoktatásnak, amely Kovács Dénestől kezdve szinte mindvégig képzett kezekben maradt, szakmailag rátermett művészek hitelesítették. Ez egyrészt növelte a művészeti utánpótlás felfedezésének és kiművelésének esélyeit, másrészt hozzájárult a potenciális közönségneveléshez, ahhoz, hogy a művészeti kritika értő olvasókra is találjon. Ez vagy valami más magyarázza, de Csíkszereda szabályosan, látványosan felébredt, képzőművészeti életének majd minden műfajban lettek tehetséges fiatal alkotói. A folyamat mind a mai napig tart: közel száz "leigazolt" képzőművész él városunkban. Megkockáztatom, kérdőjeles feltevés formájában, hogy Csíkszeredának és környékének valami rendkívüli spirituális vonzereje is lehet, amit a felfokozott hitélet – és itt nem csak a csíksomlyói búcsú kisugárzására gondolok – is táplál. Sajnálatos, hogy az ekként megtapasztalt pezsgés nem érvényesül maradéktalanul a sajtóban megjelent anyagokban. Megjelennek ugyan a kiállításokról szóló beszámolók, de a tárgyban képzett újságíróra a múltban nem nagyon bukkantam. A beszámolók szerzőiben idővel kialakult ugyan az a készség, miként is nézzenek egy-egy tárlatot, de a kellő szempontok hiányában a tényleges műértékelés nem történt meg. Arról meg végleg nem szólnak a tudósítások, hogy a közönség miként fogadta a művészeti eseményt. Egyetlen olyan cikket találtam, aminek tárgya egy hetvenes évekbeli Márton Árpád kiállítás Kézdivásárhelyen. A szerző, a nemrég elhunyt Sylvester Lajos írta meg, hogy a reá háruló megnyitó beszédben szerette volna a csíkszeredai művészt bemutatni a kézdi közönségnek, de amikor szétnézett a teremben, látta, hogy szándéka teljesen fölösleges, mert a tárlatot elözönlötték a művész Csíkból érkezett ismerősei, rajongói. Nekik nem kellett bemutatni az alkotót, így kútba esett a már elképzelt megnyitó beszéd, újat kellett rögtönöznie.

Plugor Sándor kiállításmegnyitó Csíkszeredában, a Városi Művelődési Ház egykori kiállítótermében. Fotó: Evellei László (Előre)

A különböző korszakokban, ideológiai rendszerekben a sajtóbeli értékelések színvonala és hitele, mint ön is tapasztalta, meglehetősen kérdőjeles. Hogyan teremt köztük szellemi egyensúlyt, melyek a válogatás kritériumai?

A cenzúra színe és visszája

(Megjegyzések egy konferencia és egy annak nyomán született kötet kapcsán)

A cenzúráról nagyon sokunknak vannak élményei, elképzelései, gyanúi és meggyőződései. Ezek néha egybevágnak, máskor kiegészítik egymást vagy éppen párhuzamos igazságokként léteznek egymás mellett.

A cenzúra, a véleményszűrés azért létezett s létezik mostanában is, hogy akár mesterségesen is egyensúlyi állapotban tartsa a társadalom feszítőerejét. Hogy egy konvencionális nyilvánosság látszatát fenntartsa...

Mielőtt mi is elkezdenénk okoskodni, ahogy manapság egy ilyen, mostanig tapintatosan elhallgatott vagy csak érintőlegesen kezelt téma taglalásakor elszabadulnak a személyes benyomások, térjünk vissza a címben kitűzött feladatokhoz.

Az említett konferenciára tavaly október végén került sor Kolozsváron, ami tulajdonképpen nem volt egyéb, mint az Országos Sajtószimpózium 10. évadja. Témájául a romániai cenzúrát választotta. A részvétel pedig nemzetközi volt. (Vajon, csak a véletlennek tudható be, hogy a 21. évszázad első évtizedének vége táján vetődtek fel egyre hangsúlyosabban a cenzúrával kapcsolatos mélyebb vizsgálódások és elemzések?)

A konferencián bemutatott nagy számú és sok irányú állásfoglalás arra késztette a szervezést lebonyolító Tribuna folyóiratot, hogy könyvet szerkesszen az ott elhangzott fontos szövegekből, kiegészítve egyéb, a tárgykörbe vágó tanulmányokkal, dolgozatokkal.

Az előszót (is) jegyző szerkesztő, Ilie Rad felsorakoztatja azokat az alapvető munkákat, melyek utat törtek a cenzúra jelenségének megvilágítása felé, s nem árt, ha mi is megismerkedünk velük.

Elsőként Adrian Marino professzor 2000-ben kiadott, Cenzura în România. Schiţa istorică introductivă. Ed. Aius, Craiova (A cenzúra Romániában. Bevezető történelmi vázlat) c. tanulmányát említi, amely egyben része annak az enciklopédiai méretű, átfogó munkának, mely 50 ország tapasztalatát foglalja össze (Derek Jones: Censorship. A World Encyclopedia. Routledge, London, 2001).

A romániai cenzúra első, alapos átvilágítása azonban a bukaresti Marian Petcu professzor nevéhez fűződik, akinek két vaskos traktában is sikerült megvetnie a tudományos elemzés alapjait (1. Puterea şi cultura. O istorie a cenzurii. / A hatalom és a cenzúra. A cenzúra története; Polirom, 1999; 2. Cenzura în spaţiul cultural românesc / A cenzúra a román szellemi környezetben; Ed. Comunicare.ro, 2005).

További művek: Marin Radu Mocanu: Cenzura a murit, trăiască cenzorii (A cenzúra meghalt, éljenek a cenzorok! Fundaţia Culturală Europeană, 2008); Ioan Lăcustă: Cenzura veghează: 1937-1939 (A cenzúra résen van: 1937-1939, Ed. Curtea Veche, 2007), illetve Ion Zainea, Paul Caravia, Bujor Nedelcovici, Bogdan Ficeac, Dan Culcer és mások tanulmányai.

Mivel alkalmam volt lefordítani Dan Culcer Könyvek halálán keltem át. Feljegyzések a romániai cenzúra működéséről c. terjedelmes esszéjét a cenzúra mindent behálózó, pusztító szelleméről (lásd Korunk, III. folyam, 2010/ 11. szám, 105-113 l.), illetve sikerült – ha vázlatosan is – megfogalmaznom némely személyes tapasztalatomat a kommunista sajtócenzúra mechanizmusáról Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (Polis, 2009) c. könyvemben, egyre inkább az volt a benyomásom, hogy minél többet olvasok a tárgyról, annál bonyolultabbnak, sokarcúbbnak, ellentmondásosabbnak érzem a cenzúra jelenségét. Határozottan ez az érzés erősödött meg bennem most is, hogy áttanulmányoztam az írás elején már említett, Ilie Rad szerkesztette Cenzura în România (A cenzúra Romániában, Ed. Tribuna, 2012) c. kötetet, amelyben 33 szerző értekezik – a szellemi élet különböző spektrumaiból és metszeteivel – a romániai cenzúráról, meglehetősen egyenetlen színvonalon.

Mivel nem a kötet kritikájára vállalkoztam, inkább ama benyomásomnak adnék hangot, hogy a cenzúra működésének konkrét történetei, amennyi jellemző és hasznos információt tartalmaznak az információszűrés és -visszatartás mechanizmusairól, egyben ugyanannyi partikuláris szempontnak adnak helyet.

Induljunk el például a kötetbe felvett egyetlen magyar szerző, Cseke Péter tanulmányának pászmáján (Aspecte ale implicării Securităţii în cenzura comunistă, 1965-1989 / A Securitaténak a kommunista cenzúráva való összefonódása vonatkozásairól, 1965-1989). A vizsgálódás példaanyagának fő gerincét az Erdélyi Fiatalokról szóló magyar kisebbségi kiadói elképzelések megtorpedózása, majd intézményes, hatósági üldözéssel párosuló retorziók bemutatása alkotja. Megtudjuk belőle, milyen úton-módon avatkozott bele a romániai titkosszolgálat abba, hogy a hivatalos ideológiába emelt történelmi kurzussal szembe menő irodalmi jelenségeket, mozgalmakat nyilvánosan elemezni és népszerűsíteni lehessen. Az Erdélyi Fiatalok mozgalmának üzenete pedig az erdélyi magyar kisebbségi problémák elhallgatására, szőnyeg alá söprésére, a következetes beolvasztási törekvésekre hívták föl a figyelmet. A cenzúra, mert nem bizonyult elég „vaskezűnek”, hogy minden területen gátat vessen a gyanús, szubverzív hivatkozásoknak, a titkosrendőrséget hívta segítségül, hogy megfélemlítsen s ha kell, akár meg is hurcoljon szerzőket, szerkesztőségeket, kiadókat, esetünkben a kisebbségi szellemi élet felelős kulcsembereit. A szerző által bemutatott esetekben tehát mindenek előtt a magyar nyelvű szellemi élet cenzorai kerültek górcső alá, akik igyekeztek fátyolt borítani mindarra, ami a románság nemzeti érzékenységét, öntudatát sértette volna.

A könyvben olvasható ugyanakkor dr. Gelu Neamţu érdekes elemzése az erdélyi román szellemi élet erőteljes cenzúrázásáról a 19. sz. végén és a 20. század elején (Cenzura cu substrat etnic, ieri şi azi / Etnikai jellegű cenzúra tegnap és ma). Állítása szerint a románság monarchiabeli elnyomása és az erről alkotott hamis kép a magyar történetszemléletben ma is érezteti hatását bizonyos események megítélésében. Példája szerint a kolozsvári akadémiai történelmi intézetben az 1848-as forradalomról összeállított dokumentumok V. kötetének története azt sugallja, hogy valakiknek érdekük volt átfesteni, tompítani, meghamisítani – végső soron cenzúrázni - a korabeli magyar politikai törekvések valós összefüggéseit. Nem mondja ki nyíltan, de sugalmazásából kiderül: magyar kollégáit vádolja azzal, hogy e sminkeléssel Erdély román etnikai jellegét próbálták elmosni, adott ponton kérdésessé tenni. Mivel e kötet esetében a történtek nem csupán a rendszerváltás előtti állapotokra mutatnak, hanem az 1989 utáni kutatásra is, a szerző levonja a konklúziót: az etnikai jellegű cenzúra továbbra is virágzik és érezteti hatását szellemi életünkben.

Hasonló problémákat vet fel Dan Culcer esettanulmánya Romulus Zaharia másfél évtizeden át „meghurcolt” regényéről és annak sorstörténetéről (Contradicţii ideologice, cenzura, politica în comunismul real. Cazul romanului „Ademenirea”, de Romulus Zaharia / Ideológiai ellentmondások, cenzúra, politika a valós kommunizmusban. Romulus Zaharia „Megtévesztés” c. regényének esete). Az 1983-ban Kolozsváron megjelent terjedelmes könyv annak dacára kiváltotta mind az erdélyi, mind a magyarországi magyar szellemi élet éles kritikáját, hogy megjelenésének hosszas késleltetése során, a cenzúra és a pártszervek közbelépésére, meggyőző munkája nyomán a szerző rengeteg kompromisszumot kötött. Nem véletlenül vélekedett a regény megjelenése után Romulus Zaharia, hogy a Megtévesztés „teljes egészében azon nagyszámú, mindenféle kiadói ember és lektor műve, akik kezén megjelenéséig tizenöt év alatt a könyv átment.” Az erősen dokumentarista ízű regény azt a közvélekedés felé sugallt vádat fogalmazza meg a negyvenes évek kolozsvári eseményeit felidézve, hogy a szocializmust végső soron az akkori román kommunista pártban nagy számmal, mondhatni többségben lévő, a háború után tömegesen befurakodott magyar és zsidó tagság kényszerítette a románságra – és nem csak Erdélyben! Ez a nyilvánvalóan „mosom kezeimet” szemlélet éppen akkor kívánkozott napfényre, egyebek mellett Romulus Zaharia regényében, amikor az RKP rekordszámú tagsága országosan elérte az „egészséges”, reprezentatív nemzetiségi arányokat, vagyis a románság döntő számbeli többségbe került. Leginkább ez a tény avatta szánalmasan groteszkké az objektív történelmi tényszerűség értelmezését az író által. A cenzúra, majd később a feladatait átvevő ideológiai szervek és fórumok ezt a fajta nacionalista üzenetet próbálták meg lenyesegetni, szalonképessé tenni, amely egyként mutogatott ujjal mind a magyar revansárd próbálkozásokra, mind a szovjet hatalmi befolyásra. E hosszadalmas küzdelem szerző és a cenzúra között végső soron érdemtelenül is hősi pózba emelte Romulus Zahariát, akiről a tanulmány írója egyáltalán nincsen jó véleménnyel, rámutatva, hogy amúgy szorgalmas szellemi kiszolgálója volt a kurzusnak.

A kötet nem tartalmazza, gondolatilag mégis ide kívánkozik az a tanulmány, melyet a marosvásárhelyi Vatra folyóirat idei első számában hozott – a Romániai német írók c. összeállításban. Szerzője Sánta-Jakabházi Réka, s azt mutatja ki, milyen sajátos jegyeket hagyott a cenzúra Franz Hodjak sajátos költői stílusának és hangvételének kimódolásán (Cenzura literară şi consecinţele ei pentru lirica lui Franz Hodjak / Az irodalmi cenzúra és annak következményei Franz Hodjak költészetére). Az értő pálya- és műelemzés során meggyőződhetünk arról, hogy a cenzúra nem kimondottan csak romboló hatást fejtett ki minden időkben, hanem adekvát szerzői magatartással és a kihívás elfogadásával, számos esetben olyan teljesítményekre sarkallta az írókat, amelyek előtt a tilalomfákkal élők tehetetlenül álltak. Sánta-Jakabházi Réka szerint az a tény, hogy Hodjak nem csupán költő volt, de felelős kiadói ember is egyben (a kolozsvári Dacia kiadó német vonalának vezetője), a munkájában érvényesülő kettősség költészetében erőteljesen expresszív sajátos hang kialakulását eredményezte: olyan, már-már megdönthetetlen nyilvánvalóságokra építette metaforáit, jelképeit és sugallatait, amelyek lefegyverezték a résen álló tartalomszűrőket. Hajszálpontosan tudta, hol és mikor kell az utolsó pillanatban megállni, elhallgatni, sugalmazni – hiszen ez a fajta versenyfutás a cenzúrával tulajdonképpen maga volt a legnemesebb öncenzúra, amely maradandó költői értékeket volt képes fölmutatni.

Hodjak és általában a kisebbségi német irodalom esetében az is sajátos tényező volt, hogy a német nyelvet értő és jól beszélő cenzorok száma még a magyarul tudókénál is jóval korlátozottabb volt, ezért sok esetben alakulhatott ki a Hodjakéhoz hasonló szkizofrén helyzet.

Az eddigiekből joggal szűrhetjük ki azt a tanulságot, hogy a cenzúra, általános szabály- és szempontrendszerén túl, országunkban nemzetiségi ideológiák, érzékenységek és érdekek mentén is sajátos helyzetekbe kerülhetett: volt eset, amikor mindenek előtt a románság szempontjait érvényesítette, de ha kellett, a társadalmi „béke”, egyensúlymegtartás érdekében a kisebbségi érzékenységeket és a várható külpolitikai bonyodalmakat is figyelembe vette.

Ilie Radék értékes tanulmánykötete egész sor rétegigazsággal és -szemponttal ismertet meg bennünket, a benne fellelhető elemzések jó része olyan esettanulmány vagy egyéni tapasztalatból leszűrt következtetés, melyek kivétel nélkül azt sugallják, hogy a cenzúrának nem csak a múltban, de ma is ezer és ezer arca, megjelenési formája van és, akárcsak az ördög, mindig a részletekben bújik meg. Ezért oly nehéz kiiktatni, tetten érni és magunk alá gyűrni.

Továbbra is nyitott kérdés marad: hány, az ún. „felszabadulás” után Romániában született irodalmi remekművel lennénk szegényebbek, ha a cenzúra nem sarkall kitartó párharcra, nem állít akadályokat, nem kellemetlenkedik és nem arat ideig-óráig tartó látványos győzelmeket?

És manapság vajon hány remekmű nem íródik meg soha annak ellenére, hogy a múlthoz képest a jelen úgymond „cenzúramentes korszak”?

Cseke Gábor

*

Fenti cikket a Kisebbségben c. ÚMSZ-melléklet májusi számába szántam.

„Csak tavasz legyen szüntelen...”

(Füzesi Magda ma már nem csak versírásban távoli rokonom, hanem családilag is egyre terebélyesedő fához tartozunk. Ráadásul ugyanazt a nevet viseli, mint az én jó anyám; igaz, az anyai ágon hozott Füzessy sváb névből szépült, s ráadásul magam is használtam a Füzesit, Ifjúmunkás-időkben, egyik álnevemként, amikor úgy esett, hogy túl sok anyagom jutott egy-egy lapszámra. Ezek után természetes, hogy elkésztítettem ezt a születésnapi interjút, amely tömörítve, megszerkesztve rendre megjelebnt a Káfé főnix-ben és az Új Magyar Szó Színkép mellékletében. Az itt olvasható változat az e-mail interjú nyers szövege.)


*

1. Májusi jövevényként, milyen helyet foglal el életedben-költészetedben a tavasz, a természet körforgásának ez a sajátos időszaka?


Bizonyára nemcsak én vagyok vele úgy, hogy tavasz táján szinte érzem a megújulást. Verseim jelentős részében ott bujkál a kikelet iránti rajongás: „Legyen tavasz, levéllel ékes”, de persze a folytatás sem mellékes: „Csak tavasz legyen szüntelen, meg nyár és ősz, és újra tél…”. („Ima mindenkor”). Lehet, hogy e kívánságból az a ragaszkodás is kicseng, amelyet előttem sokan mások is megfogalmaztak már. Éppen most olvasgatom Hermányi Dienes József „Nagyenyedi Demokritus” című, 1759-ben írt munkáját, amelyben az egyik történet így végződik: „Ha meg találok halni, az nékem igen sok dolgom hátramaradásával esnék”.


2. Mai megközelítésben légy szíves mutasd be röviden szülőhelyedet, Nagybereget – milyen volt gyermekkorodban és hogyan látod ma?


A mintegy nyolcszáz esztendőre visszatekintő Nagybereg község, a történelmi Bereg megye egykori központja napjainkban olyan háromezer lelket számlál. Majdnem kilencven százalékban magyarlakta, református település, szép XIV. századi templomával. Majdnem két évtizeddel ezelőtt e településen jött létre a Nagyberegi Református Líceum, Kárpátalja első egyházi iskolája. Szülőfalumban készül a beregi szőttes, a Nagyberegi Középiskolában (nem azonos a líceummal!) órakeretben tanítják a népi szövés mesterségét, néprajzi múzeuma messze földön híres. Jómagam arra adtam a fejem, hogy összegyűjtsem az emberélet fordulóihoz kötődő népszokásokat, mert nagy szerencsémre én nemcsak kutathatom a népéletet, hanem gyermekkoromtól benne is élek. S bár a település mindössze nyolc kilométerre fekszik Beregszásztól, a Beregvidéken egy tömbben élő magyarság „fővárosától”, az én gyermekkoromban nagy esemény volt a városba menni: a falusiak elvoltak a földeken, és a gyermekeiket is a föld szeretetére nevelték. Igaz, nem volt mindig nagy a szerelem köztem és a föld között, különösen akkor nem, amikor dologidőben 10–12 évesen, hazajövén az iskolából, olyan cédula várt az asztalon, hogy „Etesd meg a disznót, és gyere utánunk a Hármas hídhoz kapálni”.  


3. Honnan táplálkoztak meghatározó költői ambícióid és miképpen sikerült betörnöd az irodalomba (pályakezdésed „regényesített” története röviden)?


A Nagyberegi Középiskola nagyon jó alapokat adott minden diákjának: nekem csak jó tanítóim voltak! Emlékszem, magyartanárnőm, Polczer Irén jelmondatként írta fel Kovács Vilmos kárpátaljai költő sorait: „… amit mondok, vagy leírok – / piros szívek gyűjtsék össze, ne sárga papírok”. Évekig ott volt ez az idézet a tanterem falán, amíg a hatalom le nem parancsolta a „Holnap is élünk” című, a kárpátaljai magyar férfiak elhurcolását taglaló regénye miatt. A „piros szívek” azonban megőrizték költészetét. Irodalmi faliújságunkba mindenki írhatott. Itt jelent meg első szösszenetem tizenegy éves koromban: „A pacsirta szép madár, / hangja messze, messze száll, / a szabadban énekel, / nem törődik semmivel.” Biztosan arra is gondolhattam ez idő tájt, hogy bezzeg a pacsirtának nem kell kapálni a Hármas hídnál… Édesapám tehénpásztor volt, édesanyám földműves, a családban nem volt senki, aki előttem bármilyen formában művelte volna az irodalmat. A családi könyvtár három könyvből állt: a Biblia, és a református énekeskönyv mellett a Petőfi összes is megvolt. Később anyám megengedte, hogy a verseimért kapott tiszteletdíjon könyveket vásároljak. Nyolcadikos voltam, amikor a járási lapban az első versem megjelent, a sikertelen egyetemi felvételi után a nyomdába kerültem inasnak, majd hat év tördelői munka után meghívtak a járási lapnál megüresedett korrektori helyre. Ekkor már az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos diákja voltam, levelező úton szereztem diplomát. Elsőként a Füzesi családban, bár Füzesi Károly nagyapám olyan okos volt, hogy iskolás korában megszerezte a Kazincky (!) ragadványnevet, és neki köszönhetően a sok nagyberegi Füzesi családban a miénk a Kazincky előnevű. Sokszor elgondolom, hogy ha jó időben, jókor, jó helyre születik, mi minden lehetett volna belőle! 


4. Hogyan látod, értékeled költészetedet a hetedik évtized küszöbén? Ha verssel kellene jellemezned azt a költői állapotot, melybe ma jutottál, melyik versedet idéznéd?


Aki az újságíró életpályát választja, azzal sokszor előfordul, hogy a „témát” napihírekben, és nem versekben „hozza a világra”. Így voltam ezzel én is. Nem vagyok grafomán, elég kevés verset írtam. Igaz, hogy nehezen adom ki a kezemből az írásaimat. Úgy tapasztaltam, hogy a verseimet a fiatalok is szeretik, talán mert dallamosak, közérthetőek? Bizonyára néhányhoz azért is írtak zenét a mai kor igricei, és talán azért is fordítottak le belőlük egy kötetre valót ukrán nyelvre („Szőttes pirossal, feketével”, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2007.). Azért bízom benne, hogy az életművem még „nem teljes”… Persze én is eljutottam az összegezéshez, amelyet talán az alábbi vers fejez ki a legjobban.    


Sakkvers


Mikor magam is játékossá értem
Leültem sakktábládhoz, Istenem,
Végiggondolván helyem és terem
Megléptem néhány sakkhúzást merészen.


Olykor kajánul felnéztem Reád,
Most vajon milyen lépés lesz a válasz,
És már töprengtem, mit lépek utánad,
És becsvágyóan vártam parolád.


Aztán csak ültem. Gondolkodni resten,
Miközben egyre múltak drága percek.
Sokféle táblán mások is feleltek,
Minden játszmában magamat kerestem.


Vágyódva vártam bársony nappalokra,
Békétlen jártam, míg sorsom betelt.
A Nagy Játékos nem szólt, nem perelt:
Minden cselem visszkézből összezúzta.


Sakkban vagyok, de bölcsen ráhagyom:
Hiába minden, nyerni balga szándék,
Hogy játszhatok még, tán az is ajándék,
Egy kis gyalog, ama jobboldalon. 


5. Metamorfózis c. versedet úton-útfélen idézik, mindenféle verses blogok és emlékkönyvek megbecsült, kiemelt darabja. Mit gondolsz, mi magyarázza a rendkívüli népszerűséget?


A verset három évtizeddel ezelőtt írtam, harmincévesen (ebből is látszik, milyen későn érő típus vagyok). Úgy gondolom, olyan életérzés van benne, amellyel „kamaszkorunk legszebb nyara” után mindannyian szembesülünk: „felnőtt lettem egy perc alatt”. De hát ki szeret felnőtt lenni, tele felelősséggel, uram bocsá’, megélhetési gondokkal, megoldásra váró problémákkal? Talán fiatal olvasóim (szerintem közöttük kell keresni a „versvadászokat”) József Attilával élve e verssel „szoktatják szívüket a csendhez – nem oly nehéz…”. Pedig nehéz, de az később derül csak ki. 


6. Neved a nyolcvanas évek derekán bukkant fel először a romániai sajtóban. Tudtommal az Ifjúmunkás im-melléklete idézett akkoriban egy csokorral a fiatal kárpátaljai magyar költőktől, s közöttük Tőled is. A kommunista ifjúsági szervezet korifeusai fel is hördültek a szerkesztő, a ma Stockholmban élő Gergely Tamás „merészségén”, hogy határon túli kisebbségi magyarokkal foglalkozik. A „vádat” végül azért ejtették, mert a szerkesztő az akkori román sajtó egyre növekvő nyilvános érdeklődésére hivatkozott – mint analóg jelenségre – a szerbiai vagy moldáviai románság irodalma iránt. Tudtál-e erről a közjátékról? Továbbá: mit gondolsz, mennyiben ismernek Téged Erdélyben?


Gergely Tamásnak ma is hálás vagyok ezért a publikációért. Ha jól emlékszem, a Tisztulás című versemet közölte akkor, ami szerelmes vers „gyanúját kelti”, pedig tele van „passzív ellenállással”: „Fejem teleszórták idegen álmokkal /, csontig kiégettek idegen lángokkal”. Ez a vers valamikor a hetvenes évek elején íródott, a Gyöngyvirágok című első kötetecskémben (1977) is napvilágot látott, nem akadt fenn a szerkesztők „szűrőjén”. Nem tudtam róla, hogy a kárpátaljai magyar költők bemutatása ilyen következményekkel járt. De hát abban az időben Kárpátalja (akárcsak Erdély) terra incognita volt, talán ezért is fordulhatott elő, hogy diákkoromban magyarországi levelezőtársam megkérdezte: „Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?” Hogy mennyire ismernek engem Erdélyben? Az idők során publikáltam már A Hét, a Székelyföld, a Helikon című folyóiratokban, mostanában a Szivárvány és a Napsugár közölte a gyermekverseimet. Boldog emlékezetű Muzsnay Magdi kolozsvári rádiós kollégánk egy alkalommal Versajándék című műsorában is bemutatott, ahol Vitályos Ildikó szavalt tőlem néhány költeményt. Író-olvasó találkozót tartottam Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, amelyeknek jó sajtóvisszhangjuk volt. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyviadó 2003-ban a Mesevonat sorozatban jelentette meg „Ketten a kabátban” című gyermekverskötetemet. Hogy mennyire ismernek Erdélyben, ezt még a felsoroltak után sem tudom megítélni, de miután az alkotók és az olvasók lassan, de biztosan „felköltöznek” a netre, már csak az lesz fontos, hányan „lájkolnak”.


7. Az utóbbi időben három lábon nyugvó életmódot folytatsz, megosztva napjaidat Kolozsvár, Budapest és Kárpátalja között. Milyen „menetrendhez” igazodsz, és mi minden tölti ki értékes idődet?


Azt szoktam mondani, hogy az utóbbi néhány évben „Kárpát-medence lakó” lettem. 2001-ben megözvegyülvén egyedül maradtam. A lányom egy kolozsvári fiatalember személyében találta meg a társát majdnem két évtizeddel ezelőtt, és most Budapesten élnek két kislányukkal, unokáimmal, Hajnalkával és Orsolyával. 2005-ben harmincévi újságírói tevékenység után nyugdíjba vonultam, úgy gondoltam, itt az ideje a családegyesítésnek. Ám egy kolozsvári új társsal való találkozás ajándékaként nem sok időt töltöttem a magyar fővárosban: a Kincses város vonzásába kerültem. Ez a körforgás szédítőnek tűnhet, különösen, ha hozzáteszem, hogy 2005 óta a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondónak, a Kárpátaljai Szövetség lapjának a főszerkesztője vagyok. A lap negyedévente jelenik meg, Budapesten szerkesztjük, Beregszászban alakul ki a végleges formája, hiszen a folyóirat hidat képez a Kárpátaljáról Magyarországra elszármazottak és a szülőföldön maradtak között. Immár nyolcadik évfolyamába lépett, az olvasók kedvelik, és magam is örömömet lelem a szerkesztésében. Kolozsvárt töltöm „rendes évi szabadságaimat”. Erdélyt az utóbbi néhány évben ismertem meg, a párommal sokat kirándulunk, a felfedezés élményéből több versem született. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy immár „határtalanul” járhatom a magyarlakta vidékeket, bár a „haza a magasban” olvasmányaimból mindig is az enyém volt.

Erdélyi és csángó költészet: FARKAS SÁNDOR

Sz. Kolozsvárott (1910?)-mh.?? - Iskoláit szülővárosában végzi, majd Désen él. Egytelen, saját kiadású verseskötetét tartják számon (Kövessetek. Szamosújvár, 1934), amelyről a Korunk, majd a Nyugat is cikkezett. Ez utóbbiban Radnóti Miklós szemlézte, 18 más verselővel együtt ("Farkas Sándor Désről küld verseskönyvet. Rokonszenves strófákat ír a «vastagbokájú május esők»-ról és a munkanélküliségről.").

Január


Puha ágyban álmodunk szépeket. 
Fejünkben Szilveszter-esti alkohol, 
egy év ismét mögöttünk lohol 
s unokája előttünk lépeget.


A szél zuzmarás fákat ingat, 
déli árnyékunk torz, iromba, 
hóemberekre hóból hull a bomba 
és este ágyba temetjük álmainkat.


Száz testvérünk éhezik, fázik,
száz testvérünknek se asszonya, se bére,
száz testvérünk nem tud számolni százig.


Csillogó, fehér, puha égi vatta 
borul rá földünk száz sebére ... 
Takarónk meleg, álmodunk alatta.


(1928-32)




Kolozsvári erdő


Diákkorom vidám hahója
rajtad zengett, jó, öreg Hója.
Szarvasbogárra lestem
borostás tölgyfakérgen,
s ha megszomjaztam,
az Angyalkút fölé hajlott a térdem.


Öreg Hója, tőled be messze estem.


Szürke város köves útain 
csatangol szomjas fiad : Ábel, 
mindenütt vasbeton, rádió, villany, kábel 
és minden testvér áruló Kain.


Parázna város! — mely hegyeket áthidalt, 
mit keresek benned habos, friss italt? 
Városerdő, mely vásárol s fizet, 
nem fakaszt köldökéből 
tükrös forrásvizet.


Karcsú fák, rücskös tölgyfakéreg! —
panaszkodni hozzátok visszatérek. 
S te megvigasztalsz, öreg Hója: 
másnak is van sírni valója.


(1932)


Este Désen


Csöndet lehel az Este  halk szava, 
s a Rózsadombon 
virágzik a sok-sok bodzafa.


A domb fölölí nyúlfióka : 
szürke felleg szalad át, 
s a domb alatt a két Szamos 
eggyészövi szőke selyemszalagát.


Öntöz, árad, folyik, csobog, csörgedez, 
talán Erdély szívéből jön, 
talán Erdély vére ez.


Habja fölött szunnyogoszlop, 
s puharöptű denevér: 
mokány lovát megitatni 
talán most is minden éjjel 
idejár a hét vezér.


Csillagtalan este jönnek, 
mikor alszunk, mint a tej... 
Nem látja más csak az uccán 
száz gömbölyű, vén kavics: 
száz fekete macskafej.


(1933)


Ablak


Jöjjön el hozzánk, nézze meg, 
milyen szépre festették 
az ablakunkat, — mondotta egy 
kisleány nekem.


De, édes Istenem, hát lehet
az ablakot szépre festeni ? 
Az ablak legnagyobb 
szépsége az, hogy ablak : 
átlátszó, tiszta rés 
a kemény házfalon.


Rajta át
este a lámpafény kacsint
a csillagokra,
s ha lábhegyre állok,
meglátom a ház titkos rejtekét.


Rajta át
májusi délelőttön
beomlik a fehér napsugár :
a meleg, drága fény.


(1931)


Cselédleány


Faluról jött be 
két évvel ezelőtt.


Nem akarom
azt mondani,
hogy barna  szemén
a szűz falucskák
tisztasága harmatozik,
de látom,
hogy a dereka egyenes,
kurta, kemény és büszke.


Hétköznap egyedül
megy végig az uccán,
zsinórba lép
és szemébe néz mindenkinek.


Félcipőt visel,
félmagas, de széles sarokkal.
Bokacsontja vastag egy kicsit, 
egészségesnek látszik messziről. 
A szoknyája földet nem seper, 
de nem is túlrövid.

Reggel piacra megy,
takarít, mosogat, főz,
súrol is kétszer egy héten,
tenyere kérges, széles és lapos.
De azért,
ezt biztosan tudom,
ő is vágyik, álmodik, szeret,
ha nem is olyan szépen,
mint te, vagy én.


De vasárnap délután
találkozik a nagycsizmás
szolgalegénnyel,
karjaik derékon
egymásraillenek
és ő nem törődik semmi
mással a világon.


(1930)


(Forrás: Farkas Sándor: Kövessetek! A szerző kiadása. 1934. Lelőhelye a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Erdélyi és csángó költészet: DOBOS FERENC

Sz. Alsójára, 1881. júl. 31. – mh. 1949. máj. 1., Székelyudvarhely; történész. A kolozsvári egyetemen szerzett tanári és bölcsészdoktori oklevelet. Tanított Csíksomlyón, majd 1908-tól a székelyudvarhelyi kat. főgimnázium tanára. Könyvet írt Az Adria uralmának kérdése a 14. században címmel (Kv. 1905); cikkeit, verseit közölték a helyi lapok, a székelyek eredete és a székek kérdése foglalkoztatta. A székelyek hun eredete c. tanulmánya A Székelyföld írásban és képben (Kv. 1941) c. gyűjteményes kötetben jelent meg. Öregkori líráját az Őszi levélhullás (Kv. 1941) c. verskötet mutatja be. (Fia, ifj. Dobos Ferenc neves földrajtztudós és sportoló, az 1936-os Olimpiai Játékok résztvevője.)

Fenyő a Hargitán


Földrengés, vagy villámcsapás alatt 
A Hargitán egy szikla meghasadt.


Tenyérnyi rés volt. Az esők, szelek 
Mind vittek abba néhány porszemet.


És évek múlva oda hullatott
Madár, vagy szél egy kis fenyőmagot.


Az a mag megszerette ott a földet,
S más tavasszal már mint kis fenyő zöldelt.


Gyökereit sziklába kellett vájja,
—  S mégis egyre szebb lett a koronája.


Száz szél, vihar támadta, hogy kidöntse, 
De csak annál erősebb lett a törzse.


Őseink az ily fenyőktől tanulták meg talán, 
Hogyan lehet megélni a Hargita oldalán.


És mi, mai székelyek is ha élni akarunk, 
A kőből is kenyeret kell kiszorítson karunk.




Papirosbéke


A papirokon már rég béke  van.
Rajtuk az írás már meg is fakult.
De mindez nem ér semmit, míg a múlt
Háború okai még egyre visszajárnak,
Mint éjféli, rémes, kísértő árnyak,
Féltékenység, irigység, gyűlölet,
S száz más rossz, mi ezek nyomán jöhet.
Nincsenek már győzők és legyőzöttek,
Mert ezen rémek mindenkit legyőztek.
S bármerre tekints:
Köztük egynek is nyugodt perce nincs.
Egyet vesztettek el mindannyian: Krisztust,
S mit Ő hozott, a szeretet parancsát;
És igaz béke nem is lesz a földön,
Míg ezt meg nem tanulják, s meg nem tartják.
A világnak nincs is más menedéke,
Mint a krisztusi szeretet és béke.




Perlekedés — székely átok


Apánk volt a falu legelső gazdája, 
Jócskán jutott volna mind a négy fiára 
A földekből;  ház is; minden, mi szükséges 
Egy székely gazdának a földműveléshez.


De mivel apánk nem rendelkezett róla, 
Minden fiúnak az egész kellett volna. 
Osztozni nem tudtunk. A törvényre mentünk, 
S azzal megkezdődött a romlás felettünk.


Falánk állat a per: nem igen válogat
Nagyhamar felfalta mind az állatokat.
Ekébe, szekérbe nem volt, mit befogjunk,
S rák módra ment minden külső, belső dolgunk.


Az állatok után megkezdte a földet,
S ahogy fogyott a föld, úgy nőtt a gyűlölet.
Mindegyik testvér a más hármat okozta,
— S egyszer csak elment az utolsó borozda.


Föld után házakat evett a per sorba. 
Együtt laktunk végül a legutolsóba. 
S még akkor sem jött meg a testvérek esze: 
Vesszen a nyele is, ha oda a fejsze:


Most már e felett is megütték a dobot, 
S ki megvette, minket az utcára dobott. 
Hej! De hát így jár a perlekedő fajta. 
Miénk az országút... Elmehetünk rajta...




Fiamhoz


Mióta elmentél, olyan üres nálunk
A ház..., a kert... minden... Ha össze találunk
Nézni, Édes Anyád szeme könnybe lábad, 
S az én lelkemből is sóhaj száll utánad.


Beteg nagyanyádhoz bemegyünk, szegényhez, 
S mindig rólad beszél, mindig rólad kérdez. 
Mit csinálsz? Lakás, koszt dolgában hogy állasz? 
Utolsó lapodra elment-e a válasz?


Megírtuk-e azt, hogy jól ügyelj magadra? 
Óv a rossz baráttól, ha olyan akadna. 
De a jót becsüld meg ! Afelől is gondba 
Van, vajjon vasárnap mész-e a templomba?


Ha asztalhoz ülünk ebéd s vacsorára,
Ott is az üres hely mintha reád várna.
S mikor végzünk, Anyád sokszor így szól: nézze,
Ami megmaradt, az épp a Ferkó része.


Hiába mentél el: itt maradt száz emlék. 
Nincsen olyan nap, hogy el ne emlegetnénk. 
Hogy említsünk: arra száz okot  találunk, 
De azóta mégis minden üres nálunk.




Nappal a börtönben
— A kolozsvári katonai börtönben —


Először napokat számoltunk. 
Azután hetek következtek. 
Már félév lett a hónapokból,
—  De mi lesz, ha majd évek lesznek?


Ha évek múlva jösz, szabadság, 
Lelkünket már meg sem találod. 
Hisz minden nappal eltemetünk 
Lelkünkből egy-egy reményt, álmot.


S testünkből is csak egy roncs lesz az, 
Mit meghagynak a múló évek.
—  De ha így megy ez a leromlás,
 Tudom, hogy egy évig sem élek —


Jobb is lesz az, mint roncsolt testtel 
Csak vegetálni lélek nélkül.
—  Az elmúlás gondolatával 
Az ember itt hamar megbékül.


(Forsrás: Őszi levélhullás. Dr. Dobos Ferenc versei. Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár 1941. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (27)

HARGITAI GYULA
A város


Az utcán trikós lányok,
mellbimbóikra nyomnád tenyered,
ölelnél már szerelem nélkül is,
ilyen a nyár.
A villanyoszlopok részegek
alkalmi botjai.
Az ég fölötted elfolyik:
széles folyó.
Kamaszként elnyelt,
felnőttként kiköpött ez a város,
csapzottan állsz, mindenki ideges
a villamoson.


Hargitai (Haitsch) Gyula (1956-1982) huszonhat éven át gyorsan kiégett fehér lobogása két kötetre futotta. Fölösleges azon spekulálni, mi történik, ha nyolcvan esztendő adatik meg neki. Fehér lobogás-a (1988) és Pogány rekviem-je (1989) maradandó jelet hagyott tehetségéről. Ha életében megismerem, biztosan a barátom lehetett volna.


CSEKE GÁBOR
A falu


Kihalt az utca lányok sehol
árnyék nincs kivágott
nyárfasor emléke rezdül
a déli melegben
kopár kiégett
dombokról
a pitypang ősz pihéje
száll lépésről lépésre
tova
galoppos néma szívvel
leülnék lábaidhoz
nincs hova

Erdélyi és csángó költészet: TOLDALAGHY PÁL

Sz. Kolozsvár, 1914. január 7. – mh. Budapest, 1976. április 13. Fiatal korát Kolozsvárott és Nagyváradon töltötte, majd Budapesten beiratkozott az egyetem jogi karára. Tanulmányait félbehagyta, tisztviselő lett. Verseit a Nyugat, a Vigilia, a Magyar Csillag és a Válasz is közölte. Végítélet ablaka (1949) című kötetéért kizárták az írószövetségből, és kilencévi hallgatásra kényszerült. Ebben az időben az Elektromos Műveknél dolgozott tisztviselőként. 1957-től jelenhettek meg újra a versei, ettől kezdve szabadfoglalkozású író volt.

HATTYÚK


A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze, 
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyőszag, a hűs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhők ferde kontya
és peng a pengettyű-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak -
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagy bendőjű, nagy halat...
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezőjét nyitja tágra
s hűsíti arcát most vele,
bár lassacskán a hő is bágyad
s a pisze szellő, a szelíd
leány kifut s a kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak.




KALAND A SZŐLŐHEGYEN


Kékbe ivel a hegy. Fölötte
függeszkedik a hold. Aki
most erre jár, halk nevetést és
halk éneket vél hallani.
Dalos szüzeket lát a fák közt
szaladni homlok egyenest
s arcába csap erős szagával
a sárguló szőlőgerezd.


A nagy szakállas füben tücskök
hevernek füttyösen, hanyatt.
Kerek galyakhoz ér a tested
és surolod a galyakat,
dudolva lassan, vontatottan.
S a szőlőhegy veled dalol.
Vad szájad édes még a musttól.
Arcod napbarna s csupa por.


Pezseg a kék. Megnő az árnyad.
Megnyulik és hanyatt esik.
S igy arcra hullva alszik ott majd
fedetlen fővel reggelig.
A vén paraszt s vén talyigája,
mely kell, hogy száz éves legyen,
lassan kapaszkodik föl s lustán
átfordul a szőlőhegyen.


Megállsz. Mégegyszer visszanézel
jószándéku barát, aki
vig őszbe értél s itt, a fák közt
halk éneket vélsz hallani.
Előtted szárnyas, nyári malmok.
Hasas és szárnyas istenek.
Tünődve állsz s már szinte várod,
hogy elfutóban intsenek.


Végszó


Lehullt a füzér és elszállt a mámor
s ma tudni akarom,
ki lépett lábaimmal? ki
járt a hegyoldalon?
Ki nézett két szememmel? ki
lesett szüzekre ott?
Hallgass! - S fáradt bogárszemem
lehunyom s hallgatok.




LÁZ


A sárga kancsó árnya szőkén
nyulik az asztal abroszán.
Hogy most rádnéztem, láttam meg, hogy
sovány vagy, tán beteg s sovány.
Csuklód hegyes, mint gyermekeknek
csuklója serdülőben s oly
ernyedten fészkel lágy kezedben
a csésze, mig teát iszol.


Lassan kortyolsz. Az ablak párás
üvegén kék hegyoldalak
idoma tetszik át. A felhő
berzenkedőn szalad, szalad
s a hegyvidék vadóc kutyái
csaholva nyargalnak hideg
ösvényein a télidőnek -
S lehunynád nagy szemeidet!


Pislogsz, mint ki nem tudja nézni
a virgonc, napos tájakat,
mint ébredő, kinek szemében
homokszerü álom maradt.
Szemhéjjaidban éles sajgás
ver mozgolódó gyökeret -
S ugy érzed, mintha lágy fövényen,
kövér és sürü fenyvesek


között szaladnál pőre talppal,
s a mesgye hintál, imbolyog
s kis, nyügös macskáid követnek,
nyivákoló, kis lábnyomok...
A láz befonja gyönge tested
édes birokban, könnyedén
s előtted lassan összefolynak
hőmérő, arc és lámpafény!..




NAGYVÁRADI EMLÉKEK


A ház


Kéménye füstöl. Tárt kapu 
fogad és meg se bámul. 
Nem kérdezi: e szűk hasú, 
kopott ruhás, sovány úr, 
ki volna? Ismerősen int 
s a szél behúz utánam. 
Itt volnék hűtlen ház megint, 
koldus-barát csuhában.


Megcsap a bor nehéz szaga, 
mit pincénk kapzsin őriz. 
Tíz évig tartó éjszaka 
lapul a kontyos kőris 
borzas hajában és kutyám 
kezembe fúrja orrát. 
A levegőn a délután, 
arany parázsa forr át.


Pörög a szárnyas kút-kerék. 
Vizét a csend meríti. 
Tárt ablakon a szép cseléd, 
a szép Maris tekint ki. 
Dudolva várja kedvesét, 
Nagy Kőmives Ferencet 
s a háztetőn kis fecske kék, 
ezüstös árnya reszket.


Dús délután. Gesztenyefák, 
csillagvirága párol 
hűs illatot. A kerten át, 
kísérve holt fiától, 
anyám jön. Arca, mint a vaj 
s elbúsult számra csókol. 
A hajdanában szőke haj
már hófehér a gondtól.


Anyám


Torony-fenyők lándzsája 
üt sebet a lágy azúron. 
Zöld pázsit ásít mindenütt. 
A kis kaput behúzom 
s a kert varázs-hálója fog: 
suhognak nyúlt bozótok. 
A fény a lombon átcsorog. 
Anyám tűnődve bólog.


Haját a bánat hópehely-
fehérrel rég befújta. 
Nyolc gyermekét temette el. 
Szótlan nyolcszor borult a 
kihűlt szemekre. Egyre nőtt 
tűnt évekkel a gyásza. 
Az új év újabb szemfedőt 
hozott a sárga házba.


Lassan meghajlott háta. Kis 
alakja összeroskadt... 
Zörren a kerti, zöld kavics. 
Ó, bús, csodálatos nap!
Anyám ámulva nyitja föl 
szemét. Kicsit körülnéz, 
A csend a hűs pázsitra dől. 
A nap sárgán kihűl és


már tompa-kék árnyékban áll, 
az udvaros veranda. 
Anyám dalol s szíven talál, 
fáradt madárka-hangja
s a szív-harang, mit félrevert a lázas, esti bánat, 
rikolt s a csillagok a kert 
fölé, szőkén kiszállnak!...


HOVA LEGYEK?


Takarj, takarj el némaság,
mint barna rónát őszi est.
Megjártam egy vagy két hazát,
nyarat, telet,
s még sincsenek
barátaim.


Az ifjúság másik felén
nótázgatok már egymagam.
Eltelt időm, hogy csak felém
villogtak lányok csokrai.
Hol, merre lett
a vig tavasz?


Köröttem esti fenyvesek
most kezdenek
imbolygani.


Vén lábaim, - hová legyek?
hová legyek két vén fakó?
A lassu őszbe mentsetek
s halántékom kacagtató
szőlőlevél borítsa, míg
a szerelmem hunyó tüzét
kioltja langy esőivel
az őszi ég!


(Források: Nyugat; Korunk antológia. Tizenkét fiatal költő, 1935. Független Szemle kiadása. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)