Hargitai böngészde (4): Ahol az autonómia elveszett

Bach-huszár torzképe (Domanovszky:
Magyar művelődés történet, MEK)

Dr. Hermann Gusztáv Mihály tanulmányának ötödik, befejező részében (Hargita Népe, 2013. január 18.) tényszerű választ ad arra, hogy hol szoktak tévedni a székely autonómiát sürgetők, akiknek szent meggyőződésük, hogy minden de minden, ami szent volt e földön, Trianonnál veszett el. Tévedés - állítja a szerző. "Pedig... már 1848 októberében, Agyagfalván „kimondatott az, hogy jogban és kötelezettségben a Székelyföldnek [...] minden polgára egyenlő". Ezzel a székelység elméletileg lemondott autonómiája alapjáról, rendi kiváltságairól. Aztán jönnek a forradalmat követő parancsuralmi rendszerek, melyek a gyakorlatban is megfosztják önkormányzatisága maradékától, összevissza teszik-veszik külső-belső közigazgatási határait, miközben az egész országot ellepik a „Bach-huszároknak" csúfolt idegen hivatalnokok."

Igaz, hogy a kiegyezés közeledtével a központi ellenőrzés szigora enyhül, a császári hatalom azt játssza, hogy látszólag visszaáll az önállósosdi, szerephez jutnak a székek, fő és alkirálybírákat állítanak, de a "Bach-huszárok"-nak eszük ágában sincs lemondani. Maradnak és keresztbe tesznek, ahol csak lehet. A kiegyezés után áll vissza csupán a tényleges széki élet.

Csakhogy... És itt megint dr. Hermannt idézzük:

"A rendi eredetű autonómia összehangolása a modern idők államnemzeti ábrándjaira épülő új magyar belpolitikájával nem működik. Miképpen korábban, Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusa és centralizmusa idején, most sem tud senki egy áthidaló jó megoldást. A székely közéleti szereplőgárda minden modernizációs kísérlet idején bajban volt, mert hagyományos autonómiája régen elavult „csereértéke" helyett sohasem tudott valami újat, aktuálisat és kelendőt ajánlani. Régi szabadságait lobogtatta, de ez éppen azokat érdekelte a legkevésbé, akik a kor igényei szerint kivanták átszabni az ország gazdasági-társadalmi életét. így az autonómia keretei egyre fogytak: csodák csodája, hogy a konstrukció megérte a modern kort. Talán e túlélésben szerepe lehetett annak, hogy a kettős monarchia Magyarországában sok olyan jelentős lélekszámú etnikai csoport élt, melynek esze ágában nem volt a magyar államnemzetbe betagolódni. így a rendi-nemzeti különállás nosztalgiája, ami a székelységben tovább pislákolt, kevésbé volt kihívó az államhatalom számára. "

1876-ban új megyefelosztás lép életbe, amelynek keretén belül az autonóm státuszukat elvesztett székely székek nagyobbik része - kisebb területi változásokkal - vármegyévé átszervezve, betagolódva a központosított államstruktúrába, legalább földrajzi kereteit megtarthatta - írja a szerző. - "Szembetűnő a változás viszont Maros- és Aranyosszék esetében, amelyek területét egyszerűen beolvasztják Maros-Torda, illetve Torda-Aranyos vármegyébe. A megyék élén a központilag kinevezett főispánok, illetve a közigazgatási ügyeket ténylegesen intéző alispánok állnak. A székely autonómiának immár formálisan is vége."

 Mielőtt pont kerülne az eszmefuttatás végére, dr. Hermann joggal veti fel a kérdést: és hogy állunk a Magyar Autonóm Tartománnyal? Az mit adott hozzá az autonómiához, vagy mit vett el tőle? Szerinte a két világháború közötti erdélyi helyzethez képest mindenképpen az autonómia oldalára billentette a mérleg nyelvét. "Ekkor, noha a megyék egy ideig nagyjából megmaradtak, élükön „nemzeti missziós" küldetésüket végző román prefektusokkal (túlburjánzott és korrupt hivatalnokhadukkal együtt); majd 1938-ban, az ország új közigazgatási felosztásával, a Székelyföldet szerteszaggatva darálják be az újonnan létesített tartományokba (Háromszéket például a Kárpáton-túli súlypontú "Bucegi Tartományba".) Autonómiának tűnhet az ötvenes-hatvanas évek időszaka akár az 1940-44 közötti „kicsi magyar világhoz" képest is, amikor - a változatosság kedvéért - Kis-Magyarországról érkező hivatalnokok leckéztetik (olykor megalázó modorban) illemtanból és magyar nyelvből azokat a székelyeket, akiknek elődei már akkor „született nyelvükön" írták hivatalos irataikat, midőn a magyar vármegyék nótáriusai még a latinnal bíbelődtek. Nos, ezekhez képest a szovjet mintára és nyomásra létrehívott Magyar Autonóm Tartomány „vezetőkáderei" (a tartomány központjában, illetve a részegységekben, az ún. „rajonokban") zömükben a Székelyföld „városi és falusi dolgozói" soraiból lettek „kiemelve". De a korabeli szólásmondás („magyar az autó, de román a sofőr...") sejteti, hogy a párton belül egyre erősödő román „nemzeti kommunista" irányzat korlátozni igyekszik ezt a szovjet típusú kirakat-önrendelkezést, hogy majd alkalomadtán félresöpörje. Ez meg is történt az 1968-as területi-közigazgatási átszervezéssel, mely megszüntette a Maros Magyar Autonóm Tartományt, területét felosztva Hargita, Maros, illetve Kovászna megye között."

Van-e hát haszna az egykori székely autonómiának ma? - ez a nagy kérdés. Úgy, ahogy hadi szolgáltatások fejében érkezett, semmiképpen. Afelett rég elszállt az idő, hogy hadi tettekkel váltsák meg magukat a székelyek. A szerző két szempontot lát megfontolandónak.

1. "A Székelyföld hagyományos belső területi-közigazgatási és tájtörténeti tagolódása, a székely székek, társszékek meg fiúszékek rendszere. Ez kétségkívül egy szerves történeti fejlődés eredménye, ami egyfelől tükrözi a végleges letelepedés szakaszait-hullámait, aztán a természetes határok rajzolatát, de a nyelvészek szerint az eredetkérdés tekintetében is hordozhat fontos információkat a székelység különböző csoportjairól. E belső tagolódás a Székelyföldön élők számára minden hivatalos közigazgatástól függetlenül létezett és létezni fog. A jelenlegi megyerendszer több mint negyvenesztendős múltja nyomán sem beszél senki „hargitai székelyről". „Kovásznairól" is   csak kimondottan   az  illető város viszonylatában. Csíkiról, gyergyóiról, udvarhelyiről, háromszékiről, nyárádmentiről annál inkább..."

2. "Az általános, történetileg adatolható és szinte fóbiaszerű ódzkodás attól, hogy egy mindent kézben tartó területi központ fogja össze a Székelyföld régióit. Az évszázadokig egyenrangú székely székek lakói ezt mindig elutasították, illetve csak annyiban és azokban a dolgokban fogadták el, amennyiben és amiben feltétlenül szükség volt rá. És ez működni tudott egy fegyelmet és határozott irányítást követelő katonai társadalomban is! Most viszont más időket élünk - mondják, akik már elképzeléseket, terveket szőttek egyik vagy másik (ki egyik, ki másik...) település majdani kiemelt státuszából fakadó fejlődési lehetőségeit illetően. Nos, az idők változtak, de bizonyos beidegződések nem. Mérlegelni, a helyzethez a kezdet kezdetétől rugalmasan viszonyulni talán szerencsésebb, mint erőszakolni, kínos igyekezettel „jól kommunikálni" azt, ami senkinek, vagy csupán egy csekély kisebbségnek jó." (Dr. Hermann szerint a német modell követhető lenne: a főváros ismét Berlin, de a kormány Bonnban székel, az Akadémia Halléban, a bankélet és pénzintézmények központja a Majna menti Frankfurt, a divaté Düsseldorf, a könyvvilágé Lipcse, és így tovább...).

És, természetesen, meg kellene találni az együttműködés és az összetartás valóságos gazdasági motorjait is, hogy a Székelyföldön élők valóban érdemesnek tartsák az ott maradást.

(Cseke Gábor)

Hargitai böngészde (3): Dobrudzsai magyarokról

Tavaly decemberben a Csíkszeredában élő Beder Tibor ny. földrajztanár, volt főtanfelügyelő, székely-török kapcsolatok szorgalmas ápolója, Rodostó díszpolgára, számos, múltunkat, gyökereinket taglaló könyv szerzője (Gyalogosan Törökországban, Apadó fájdalom, Az utolsó csata, A bujdosók nyomában, Ágyú és tulipán, Megidézett múlt stb.) öt folytatásban taglalta gondolatait a dobrudzsai magyarokról. (Hargita Népe, 2012. december 12, 13, 14, 17, 18.)

Ami önmagában véve is szenzáció számba menő téma... 

Oituz katolikus temploma

A magyar-török kapcsolatok múltját tárgyaló bevezető után - amelynek során szó esik a törökországi, máig bizonytalan eredetű Macarköy falu "magyarjairól", akik mellesleg egy szót sem tudnak magyarul, annak ellenére, hogy a helység neve Magyarfalut jelent - Beder Tibor bemutatja Dobrudzsát, ezt a népek keveredésével benépesült furcsa tengerparti földrajzi képződményt, amely a Székelyföldnél is terjedelmesebb.

Konstanca közelében létezik ugyanis egy Oituz (Ojtoz) nevezetű falu, amelyet csángómagyarok laknak, akik "beszélik a magyar nyelvet, illetve annak archaikus változatát. Ennélfogva a magyarokról szóló rekordok könyvébe is bekerülhet a falu, hiszen jelenlegi ismereteink szerint Európa legkeletibb és legdélibb magyar faluja - írja a szerző, majd így folytatja: - E tájegység teljesen különbözik Románia többi vidékétől. Dél felől nincs természeti határa, ezért a politikai határ is folytonosan ingadozott. A mai bolgár Dél-Dobrudzsa a román határtól a Rusze-Várna közötti vonalig terjed. Írott történelme az ókori görögökkel kezdődik, akik városokat alapítottak a tengerparton. A terület része volt Nagy Sándor birodalmának és a Római Birodalomnak is. Később a népvándorlás idején a nyugati gótok hatalmába került, majd a 7. században a szlávok foglalták el. 679 óta a bolgárok bírták, majd mintegy kétszáz évig a bizánci császárok uralkodtak rajta. 1186-tól 1396-ig ismét a bolgároké, majd 500 éven át az Oszmán Birodalom része lett. Volt idő, Nagy Lajos korában, mikor a magyar király hatalma Dobrudzsára is kiterjedt, a török világ idején pedig kis időre a román vajdák is uralták, legtovább Mircea cel Bătrân idején, 30 esztendeig, 1387 táján."

Dobrudzsa XIX. századi története nem idegen a magyar történelemtől. Észak-Dobrudzsa ugyanis az 1878-as függetlenségi háború nyomán Romániához került, s Beder szerint "ebben nagy szerepe volt az akkori Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszterének, a székelyföldi - csíkszentkirályi - gyökerekkel is rendelkező Andrássy Gyula grófnak is. Az 1878-ban megtaretott  Berlini Kongresszuson ő szorgalmazta Dobrudzsa Romániához csatolását, akinek sikerült ezáltal megszüntetni a földrajzi tőszomszédságot az akkori Bolgárország és Oroszország között. Ily módon kudarcba fulladt az oroszok évszázados politikájának végcélja: Konstantinápoly birtoklása. Különben ezt tartják külügyminisztersége legnagyobb sikerének, ami gátat vetett a háború következtében a Balkán felé megindult orosz térfoglalásnak."

A román közigazgatás akkor nekilátott, hogy a többségében nemzetiségek (törökök, tatárok, bolgárok, lipovánok, oroszok, örmények, zsidók, cigányok) lakta, frissen szerzett országrészt gyors ütemben román elemmel telepítsék be. A függetlenségi háborúban részt vett harcosoknak jutalmul földeket mértek Dobrudzsában s a XIX. sz. utolsó évtizedeiben nagyszabású betelepítési mozgalom indult meg. A helybeli lakosság nem nézte jó szemmel a jövevényeket, ezért teljesen új telepesfalvak jelentek meg a térképen, amelyek az első világháború után is tovább szaporodtak, a románság részaránya pedig hamarosan átbillent a többségbe. Beder Tibor szerint ezt nemzeti kérdésnek ilyetén való megoldását a román politika sikerrel vitte át a következő évtizedekben az ország más régióira is.

Sósmezői temetőrészlet

A már említett Oituz falu is így jelent meg Dobrudzsa térképén. A szerző megemlíti, hogy 1923-ban a Bákó megyei csángó Lujzikalagorból indult útjára egy 20 (mások szerint 45) családból álló szekérkaraván, hogy a Ferdinánd király által felkínált, az ojtozi csatákban való hősies részvételükért járó földet birtokba vehessék s ott letelepedhessenek. A román hadseregben harcoló lujzikalagori katonák "életük kockáztatásával támadták a magyar hazát, majd védték a románt a benyomult ellenséggel szemben. Ezáltal részesei lettek Erdély egyik legfontosabb stratégiai jellegű kapuja történelmének, ahol annyi ellenség és barát ki-bejárt... A hajdani magyar határon 1821-ben létrehozott telepes falu, Sósmező (Poiana Sărată) Hősök temetőjében nyugszanak az ojtozi harcok hősi halottai, románok és csángók, németek és magyarok. Köztük a lujzikalagoriak és a soproni honvédek is."

A magukat legtöbbször katolikusoknak nevező csángók Nagyboldogasszony napján ünnepi búcsút tartanak, azon emlékeznek meg falualapító elődeikről, az ojtozi hősökről. A szerző idézi a magyarországi Posch Dánielt, aki személyesen is részt vett a 20102-ben tartott ünnepségen, amelyen a helyieken kívül Bákóból és Konstancáról érkezett "nagyemberek" adták meg az esemény súlyát. Volt ott prefektus, parlamenti képviselő, egyetemi tanár, egy sor polgármester a környező községekből. A búcsút ünnepség egészítette ki - így a cikksorozat befejező része -, melyet részben az I. világháborús hadbalépés és az Ojtozi-szorosnál folytatott győzelmes harcok emlékére, részben pedig a román függetlenségi háború hősi halottja, Andrei Lupu (Farkas András) tiszteletére rendeztek."

Farkas András és 77-es harcosai

Legyünk mi is büszkék ezekre a hősökre - sugallja Beder Tibor, aki tudja, hogy az elkeveredett népek földjén milyen nehéz, s talán fölösleges is, választóvonalat húzni ember és ember között...

(Cseke Gábor)

Itt olvasható: Posch Dániel beszámolója az oituzi ünnepségekről

Egy székely falu üvegcserepei

(Cseke Gábor olvasónaplója; az írást az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam)

Szeretem a Balázs Lajos néprajzi munkáit. Közülük is leginkább a monográfiáit. Azokat a vaskos, alapos, minden mozzanatra figyelmesen tekintő köteteket, melyek szülőfaluja, Csíkszentdomokos legalapvetőbb sorsfordító rítusait - születés, házasság, halál, nemiség - térképezik föl pontosan, nagy beleérző készséggel és rokonszenvvel. Könyvei tárgyalásmódján érződik, hogy valósággal beleszerelmesedik vizsgálatának tárgyába, mintha nem is ő választaná ki azt, hanem a téma nyúlna utána - makacsul, végzetesen. Olyan ritka kutatói függőség ez, ami elől nincsen menekvés.

Ahogyan szaporodott monográfiái sora (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Kriterion, 1994; Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 1995; Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 1999; Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 2009; II., bővített kiadás 2010), úgy nőtt Balázs professzor szakmai presztízse, s vált munkássága a néprajztudomány egyik hivatkozási pontjává, ahonnan ma már bőven merítenek, amelyhez visszanyúlnak, amivel érvelnek. A teljesség köreit megrajzolni vágyó, azokat tágító szándékát kedvelem a szerzőnek, ami módszerként gyakorolva túlmutat a szigorúan vett szakmán - a népi életmód egész összefüggésrendszerét megcélozza.

Amíg ide eljutott, Balázs Lajos egy sor résztanulmányban, ún. „műhelyforgácsban" közelítette meg kedvenc témaköreinek egyik-másik vetületét. Szakpublikációinak, illetve népszerűsítő, gondolatébresztő, elméleti megközelítéseket boncolgató esszéinek száma igen tekintélyes, s egyként megtalálhatók az erdélyi, illetve az anyaországi és más külföldi folyóiratokban s nem egyszer a tömegérdeklődésre számot tartó napilapokban. Az csak természetes, hogy e tanulmányok és esszék legjavából, a székely-magyar jelképkultúra vizsgálata mentén született, időben az ezredforduló évtizedeire tehető elemzéseiből most konvergens kötetet szerkesztett, amit immár nem a nagy közös téma monografikus becserkészése, hanem a következetes szemlélet, a rituális szimbólumok iránti fokozott érdeklődés fog egybe. (Rituális szimbólumok a székely–magyar jelképkultúra világából. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2012.)

Ágsiratás. Boér Lenk Ilona rajza

Szabadulnék a gondolattól, de mindegyre egyfajta fordított időszámításban találom magam. Az összefüggésükben is önálló, hosszabb-rövidebb tanulmányok azt az érzést keltik bennem, mintha egy író alapvető munkái után most a műhelyforgáccsal, a tollpróbával ismerkednék. Minden a helyén, a bizonyítások rövid lefutásúak, lekerekítettek, s ha természetszerűleg hiányosak vagy elnagyoltak, mindig ott a szerzői magyarázat: rendszerint alkalmi írásokról van szó, amelyeket inkább csak meglegyint a kutatói szellem, a nekirugaszkodás is többnyire képletes és csak a következtetések kedvéért bizonyító szándékú. Dr. Balázs Lajosnak a könyvhöz fűzött szerzői-szakmai vallomása, az eligazításon túl arról árulkodik, hogy valamiféleképpen megpróbál visszatekinteni a pályájára, és ezt a gyűjteményt, erényeivel és hézagaival együtt, életművének részeként kívánja polcunkra helyezni, időben korábban megjelent monográfiái mellé.

"Tudatos törekvésem, hogy számba vegyem a székely-magyarság egy karakteres közösségének jelképalkotó műveltségét, vagyis metaforikus, analógiás látását, leleményes pragmatizmusát és elvonatkoztató képességét, amellyel az egyetemes és lokális tárgyakban, dolgokban, eszközökben meglátja a sorsfordulók - születés, házasság, halál - különböző helyzeteivel, mozzanataival kapcsolatos egyetemes és lokális emberi vágyait, céljait, érdekeit, eszmeiségét, üzenetét, visszautasításait, tagadásait, félelmeit... A rituális szimbólumok, a szimbolikus rítusok a vágy rítusai. Az emberi vágyak elérésének mágikus eszközei is, az emberi vágyak beteljesülésének remény-rítusai."

Csakhogy mindezt a most megjelentetett gyűjtemény hol adja, hol meg kitér előle. A válogatás nem elég szigorú, a könyv egy részét mintha kikezdenék az inkább alkalmi írások, a gesztus-értékű közlemények. A meghatározó nagy témakörök vezérfogalmaihoz rendelt fejezetek mellett a Más témák elnevezésű rész mintegy kényszerűségből sorolja be maga alá mindazt, ami az alapvető emberi rítusok közül látványosan kilógna.

Bekontyolás. Boér Lenk Ilona rajza

Itt kapott helyet különben az a tanulmány is, ami a legszélesebb olvasói érdeklődésre tarthat számot, s amely ennek az olvasónaplónak is fokozott értelmet adott, irányt szabott. Ez pedig a Mit ér a népi kultúra a globalizáció korában, s elgondolásom szerint - bármennyi vitám is akadna vele - ott lenne a helye a kötet élén, hogy ne tűnjék mellékes állásfoglalásnak, hanem a székely-magyar néprajzos legszemélyesebb, szenvedélyes hitvallásának. Amit még akkor és úgy is tisztelni kell, ha számos kérdőjelt ébreszt az emberben.

Emlékszem, hogy egy közel tíz évvel ezelőtti szabad előadásában dr. Balázs Lajos a zsögödi Nagy Imre képtárban 50-60 főnyi közönségének szegezte a témát, és akkor még ő is inkább csak a kérdezésnél tartott. Nagyon is értettem akkor az ő álláspontját és a deklaratív megállapításoktól való ódzkodását... Úgy éreztem, hogy az ő helyzetében egy kutató, akinek tevékenységéhez a népi kultúra és életmód szolgáltatja az éltető anyagot, szinte kötelező módon marad a háttérben s éri be a kérdezéssel, mert ha túlságosan is nagyon köti az ebet a karóhoz, mindjárt azt vethetik a szemére, hogy persze, mert a saját malmára hajtja a vizet. Mivel nem igazán jó választás a saját ügyünk érdekében agitálni, riadót fújni. ugyancsak kiszolgáltatott helyzetben van mindenki, aki hozzá hasonlóan a népi kultúra fenntartásához kötötte mindennapi egzisztenciáját. Akkoriban elmélkedő cikkben próbáltam meglelni magam számára a megnyugtató válaszokat, s az igazságnak tartozom azzal, hogy tovább is idézzek belőle: "Ki tegye meg helyettünk, ha mi illemből félreállunk, és senki sem vállalja fel azt, ami számunkra életbevágó? Netán hagyjuk bátran a maguk mentére a dolgokat, mondván, hogy a természet és az evolúció mindig biztosította a bonyolult világegész fenntartásához szükséges egyensúlyt, amelyben a kultúrák is fontos szerepet játszanak?"

A kötetben olvasható szöveg nyitottabb és kevésbé tépelődő, konkrétumokban is jóval gazdagabb. Dr. Balázs Lajos autentikus néprajzos hitvallása olvasható e tucatnyi lapon, vezérfonala: a globális kihatású világban minden áron meg kell őriznünk a bennünket definiáló népi kulturális értékeket, még akkor is, ha azok látszatra egyfajta konzervativizmust jelentenek egy általánosan korszerűsödő valóságban. Ezeket pedig így lehetne köznapi szimbólumokkal megfogalmazni: a népdalt, a néptáncot, a népviseletet, a népművészetet, a jelképértékű szokásvilágot, mindazt, amivel manapság a néprajz foglalkozik és népi értékekként meghatároz.

Nagy hangsúlyt fektet dr. Balázs annak bizonyítására, hogy kiváló, világszintű kulturális teljesítmények jöttek létre, s nem csak a magyar kultúrában a népi értékek integrálása révén a magas művészetekbe. Bartók, Kodály, Eminescu, Enescu munkássága kiragadott példák egy világot lefedő, széles palettáról. De ahhoz, hogy meggyőző legyen, a szerzőnek ismert és az olvasóhoz lélek közeli érvekkel kell előlépnie a tekintetben, hogy egyetemes értékeket elsősorban nem az uniformizált élmény- és szokásvilág termel ki, hanem az egyetemes érvénnyel kisugárzó sajátosság.

A szerző által felhozott példákból, élethelyzetekből egyértelműen az derül ki, hogy tájainkon, bár az átmenet köztessége tapasztalható, még nincsen veszve minden. A néprajzos, ha módosult életközegben is, a jelenhez igazított szokásrenddel, még mindig megtalálja - igaz, szűkebb körben és romló hitelességgel - azt, amit kutatóként megörökíthet, feldolgozhat és az utolsó pillanatban még elhelyezhet egy virtuális múzeumi tárlóban. Sőt - így a tanulmány egyik igen időszerű és eredeti alfejezete -, az egykori szimbólumok adott körülmények között új rendeltetést nyerhetnek, egykori rítushordozó funkciójuk megszűnvén, átmentik magukat az időn. Ide sorolja példaképpen a székelykapu állítás gyakorlatában beállt gyökeres változásokat, amely immár nem egy-egy szűk, zárt székely közösség életrendjének kifejezője, hanem a székely identitás egyik látható, kifejező erejű szimbóluma - nem csupán a Székelyföldön, hanem mindenütt, amerre csak a világon a székelység kapcsolatrendszere elismerő partnerre és támogatóra talál. Ilyenkor nem éri be a tényszerű megállapítással, hangjában felforrósodik a pátosz, ahogy a székelykapuval lefolytatott jelenkori "csendes forradalmat" ecseteli:

"...Annak vagyunk tanúi, hogy a székely kapu, a népi expresszív kultúra eme erőteljes és figyelmen kívül nem hagyható eleme, eredeti funkciójából kilépve, nemzeti, a Székelyföld határait túllépő szimbólummá lett. A székelyföldi falvak bejáratánál monumentális kapukat állítanak - Felsőháromszék kiemelkedő példa -, de Szék városa előtt is az áll. De ott áll sok-sok iskola és kulturális létesítmény előtt, köztereken, emlékhelyeken, Rodostón, Isztambulban, magyarországiak portái előtt, az amerikai magyarok udvarain, Lengyelországban, és ki tudja még hány helyen. A testvérvárosi-falusi kapcsolatok jegyében több székelyföldi település lakossága székely kaput ajándékozott testvértelepülésének. Székely kapun át lehet bejutni a bukaresti és budapesti nemzetközi vásárokra! Mindez akkor, amikor a román politikai hatalom azt állítja, hogy „Székelyföld nem létezik".

Hasonló demonstratív példának tartja a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kibontakozott, majd az egész Kárpát-medencében elterjedt táncház-, s a hozzá kapcsolódó népzenei mozgalmat is. Egyenesen intézménynek nevezi, amely "a magyarországi és erdélyi, később Kárpát-medencei magyar fiatalokat összekapcsolja, az együvé tartozás és önkifejezés nagy emberi élményét alakítja, nyújtja."

Szeretőzés – falfirkák. Fotó dr. Balázs Lajos

A népi kultúra ezek szerint mindinkább szimbolikus, identitásjelző, dekoratív szerepet vállal magára (vagy raknak a vállára?), látható, felmutatható, önmeghatározó, közösségi hagyományokat őrző értékeire végső soron igenis, szüksége van még a sportnak, a diplomáciának, az emberi kapcsolatok ápolásának, sőt a politikának is, pedig ha valami az utóbbi évtizedekben ártani tudott a kultúrának és az azt művelő, hordozó közegnek, akkor az a politika rátelepedése volt az értékek világára, annak a sarkából való kiforgatása, „beoltása", a politikai konjunktúrákhoz való igazítása vagy teljes félreseprése. A hagyományok ilyetén haszonelvű értékesítése azonban nagy körültekintést és szakmai felügyeletet követel. Ebben látom én mindenek előtt a néprajz, a folklorisztika tudományos felelősségét, hogy mindazt, ami valamikor a közösségi élet összetartó normáihoz tartozott, megóvja attól, hogy most kritikátlanul engedjük odavetni a formalizmusnak, a giccstermelésnek, a botcsinálta "mindenhez értőknek".

Dr. Balázs Lajos munkái révén boldog ember, és szakemberként is elégtétellel tekinthet vissza megvalósításaira. Olyan jelenségeket, töredékes maradványokat, még kitapintható nyomokat sikerült megfigyelnie, regisztrálnia és elemeznie a székely népéletből, amelyek a magyar nyelvterület és kultúrközeg legnagyobb részén ma már kivesztek, feledésbe merültek, jobbik esetben betokosodtak. Tudja és vallja, hogy kutatásai során a rendtartó székely falunak már csak az idősek tudatában pislákoló emlékeit, a szorosan egymásra utalt emberi életforma szétszórt üvegcserepeit tudja csak begyűjteni. Az Ady által zseniális képbe foglalt "minden egész eltörött" (Kocsi-út az éjszakában) nem csupán univerzális, modern kori életérzés, hanem a múlt egymásba illeszkedő rendjeinek a felpuhulása, majd magába roskadása mindenféle téren. A mai egybeérő és egymásba játszó, átjárható entitású társadalmainkban munkáló, ki nem hunyt konzervativizmus görcsösen őrizne még valamit a normák merevségéből, hogy kordában tarthassa a szétfolyni, illetve egyneműsödni látszó világmasszát. Több ez a létért való küzdelemnél, bár igen hasonlatos hozzá, és úgy tűnik, hogy a múlthoz való visszatérés, a korrekciók esélyeit kínáló újrajátszás technikájához egyre inkább hiányzik a minősített tömeg. Új rend, új rituálék, új szimbólumok kialakulását nagyban gáncsolják, sértik még a múlt cserepei és a köréjük szerveződött eszmei zűrzavar. A néprajzosok a maguk során utat vághatnak ugyan ebben az iszonyú bozótban, de tudniuk kell: munkájukban nem annyira a messianisztikus igehirdetés az, ami messze hangzó és meghatározó lehet, annál inkább a Sziszüphosz áldozata és kitartása.

Csíkszereda, 2013. január 13.

Csíkmadarasi angyalozó gyermekek. Fotó Ádám Gyula

/Az írást, előzetes egyezségünkhöz híven, megküldtem a szerzőnek, s arra kértem, amennyiben megjegyzése lenne és annak megfelelő formát ad, alkalomadtán a két írás együttes közléséről is szó lehet. Pontosan ez történt - íme az ő "toldalékai"/

Senki sem iszik H₂O-t

(Balázs Lajos toldalékai Cseke Gábor olvasónaplójához)

Cseke Gábor olvasónaplója békés, értelmiségi emberekhez méltó csendes, de nem egymásnak bólogató beszélgetésre késztet. Már akkor ismertem, amikor valószínű Ő sem gondolta, hogy csíkszeredai lesz, és jó pár éve úgy csíkszeredai, mint én csíkszentdomokosi immár 40 éve: kezdeti lelki, szellemi aggályait maga mögött hagyta, és ma ott látom csaknem valamennyi rendezvényen fizikai valóságában, mint érdeklődő, szemmel követő, szellemi munkájával mint cselekvő ember. Könyvemről írt reflexiói a szellem irányából jövő és arra ható lelki melegséget áraszt, akkor is, amikor dicsér, akkor is, amikor kifogásait teszi szóvá, akkor is, amikor tovább gondol bizonyos dolgokat könyvem olvasása nyomán.

Néhány gondolatára, észrevételére reflektálok, iránta való tiszteletem jeléül.

Nem Csíkszentdomokoson születtem, és soha sem éltem ott. (Bukarestben jöttem a világra csíkkászoni szüleim szerelméből, akiket szinte gyermekként szegődtettek el a székely munkaerőt felszívó fővárosba, és ott találtak egymásra. A Bécsi döntés hozta haza Őket, és velem együtt telepedtek le Csíkszentmártonban az akkori esperes nagybátyánk támogatásával, mivel édesapám hadiárva volt. Az alcsíki falut tekintem eszmélésem szülőfalujának. Ennek ellenére kérem, ne változtassa meg a „hibát”, hiszen nem Ő az első, aki Csíkszentdomokosinak tart (néhány rólam írt életrajzomban is olvastam), hiszen ezt éppen bizonyságnak tekintem arra, hogy mennyire mélyen azonosulni tudtam azzal a nagyon összetett anyagi, társadalmi, szellemi, vallási, erkölcsi stb. környezettel, ahol kutatásaimat négy évtizeden át végeztem, be nem fejeztem, csak félbe szakítottam. Ez utóbbiból adódik kutatásom hézagainak egy része, amit Cs. G. joggal észrevételez.

Néprajzos karrieremet a felismert kényszerhelyzetek irányították, alakították. És hogy ezt most így foglalom össze, éppen Cseke Gábornak köszönöm. Sorsomat gyermekkoromtól (1952-ben a VII. osztályból kizártak kuláknak minősített édesapám miatt) annyira behatárolták, hogy a választás megfontolt dilemmájától soha nem tudtam szabadulni. Életelvemmé, hitvallásommá lett. Bizonyára nem állok messze Cseke Gábortól ebben a kérdésben sem. Néprajzkutatói döntéseimben a népmesei, a népköltészeti válaszút, kettős út helyzetébe számtalanszor kerültem. Mérlegeltem. Kezdetben csábított az erdélyi folklórkutatás 60-as, 70-es évek népdal-, népmese-, ballada centrikus szemlélete és gyakorlata. Engem viszont már harmadéves koromban kezdett foglalkoztatni a közösségek társadalmi szerveződése, működése abból az időből, amikor még nem voltak intézmények, törvények, szabályok. És még sem volt káosz! A törzsközösségek népekké, a népek nemzetekké alakultak. Miből nőttek ki? Ezeket feszegetve jutottam el sorra az emberi élet sorsforduló szokásaihoz. Belépő igazolványaimat a nagy bukaresti könyvtárakba (egyetemi, világirodalmi, néprajzi, állami, akadémiai) most is őrzöm. Az ott magamba szívottakkal jutottam el Csíkszentdomokosra (amelyiken hetente átjártam, hiszen Balánbányán kezdtem tanári pályámat), amelyek rávezettek, mint a geológust, a régészt a műszerei, hogy ott érdemes az ásatást megkezdeni, ott érdemes a székely-magyar társadalom teljes spektrumát megérteni úgy, hogy általános, sőt egyetemes érvényű is legyen. Hát így jött „makacsul, végzetesen” a téma és hozza ugyanúgy a helyszín, így alakult ki ama „ritka kutatói függőség, ami elől – valóban –nincsen menekvés”. Magyari Lajos egyik verssora jut eszembe, amit fejből idézek: Az utat én akartam, mert engem akart az út.

Hogy a kötet tanulmányai „műhelyforgácsok”, tanulmányaim, esszéim közül való válogatás, nem tagadom. Szempontjaim azonban nem ötletszerűek: mivel a néprajznak olyan területeit érintik (elsősorban a könyveim), melyeknek objektíve nincs vagy kevés az irodalma, de tanítani kellene (önmagunk ismeretéről most nem is szólok), viszont szét vannak itthoni és magyarországi folyóiratokban, hadd használjam ezt a szót, potyogtatva, nem vagy alig „elérhető”-k. Állításom igazolására szakmai beszélgetéseinket (kolozsvári, magyarországi egyetemeken), magas idézettségi indexemet, a hozzám irányított hazai, magyarországi, amerikai, japán, bulgáriai doktoranduszokat, (valamennyit a székely szokáskultúra érdekli !!!), magyarországi néprajzi filmesek megkereséseit szakmai tanácsadásra, néprajzi események, jelenségek értelmezésére – szóval, ezeket hozhatom fel. Össze kellett szedni, ami szerteszét volt, mint a megszáradt szénát, ami közé, mit szépítsem, gyengébb minőségű kóst is mindig bevegyül. Az un. más témák sem idegenek a tömbösített tanulmányoktól (erre utaltam is a bevezetőben), hisz organikus részei annak a kultúrának, amit célirányosan kutattam. A lármafa és lakodalmi fenyő, keresztelő Szent János kultusza, a Jézus képe a búzaszemen hiedelme, az optimista fogolytörténet stb. valamennyi olyan szimbolikus szellemi háttérről beszélnek, melyek közvetve vagy közvetlen védő és éltető medret biztosítanak a szokások, a mi törvényeink, mondhatnám történelem előtti alkotmányunk számára. Egyedüli, kimondottan lírai fogantatású írás mely „kilóg” a sorból a Pop Mihai köszöntése. Ő számomra az európai folklorisztika szimbólum-embere.

Aztán sokat foglalkoztat önismeretünk, múltjára emlékező népünk, közösségünk közösségi emlékezetének kérdésköre, a megváltozott viszonyok közt az értelmiség erre irányuló felelőssége. Értem itt Cseke Gábor aggodalmát, és ebben osztozom vele. De figyelembe kell vennünk a népi kultúra hasznosításának új világtendenciáit: azt is, hogy a parasztság ma már nem az a parasztság, amelyik ezt a műveltséget létrehozta, és különben sem volt soha saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. Ma bemutatkozásunk, önvédelmünk fegyverténye lett. Ezért csiszolom legalább 15 éve a népi kultúra és a globalizáció viszonyát: feljegyzéseim szinte naponta szaporodnak.

Szeretem a kultúrjelenségek másfajta, mint szokványos, lehetőleg retorika-mentes megközelítését. Szeretem az őstényeket keresni népi kultúránk maradványaiban: ez a törekvésem vezetett Kömíves Kelemen és Manole Mester másfajta „átvilágításához”, Bartók Cantata Profana-jának másfajta, korunkhoz közel álló értelmezéséhez. Más szóval, magamra kiosztott feladatnak tekintem közösségi emlékezetünk „alapító leveleinek” gyarapítását, emlékező közösségünk szerény „okmányainak” meglelését. Ha már nem volt Homéroszunk, aki leírta volna a MI isteneink, őseink, hőseink teljes életét, nem volt Kondrád mesterünk, aki 1200 körül megalkotta volna a mi népünk hősi eposzát, mondáit, mítoszait, mint a Nibelung éneket, ha nincs Kalevalánk (noha lehetne), de nem volt Elias Lönrottunk, aki zsinórra fűzte volna népünk ősi énekeit, mint a finnekét. (Próbálkozások természetesen voltak)

A szemöldököt felvonó címre szintén a magam számára kiosztott hitvallásszerű értelmezésem a következő: érvelni szerény törekvésem szerény eredményeivel népi kultúránk sokszínűsége, és mégis folyamatossága mellett. Mert Páskándi Gézával vallom, hogy „senki nem iszik H₂O-t”. Minden forrás, minden kút vizében jelen vannak a jelzett atomok, mégis mindeniknek más és más az íze.

Cseke Gábornak köszönöm megtisztelő észrevételeit, kitüntető barátságát. Tudom, néhány felvetését most is megkerültem. De hiszek párbeszédünk folytatásában.

Csíkszereda, 2013-01-14

Hargitai böngészde (2): Kicsorbult autonómia?

Nem kellett sokáig várnom, dr. Hermann Gusztáv Mihály tanulmányának időközben megjelent a negyedik folytatása is, amely talán még az eddigieknél is izgalmasabb: azt ecseteli benne, hogy miként szorult vissza idővel és "hangfogóval" a székelyek számára fenntartott kiváltságrendszer.

Először is, az életben semmi nem tart örökké - ez olyan alaptörvény, ami itt sem hagyható figyelmen kívül. Igaz, hogy a székely autonómiához hasonló más autonómiák jóval hamarabb lekerültek a napirendről, befuccsoltak. A szerző szerint azonban a székely kiváltságok eresztéke már a magyar királyság idején recsegni kezd, amiben aztán a továbbiakban nincs megállás. "Az ősharmónia bomlása először a társadalmi kiváltságok területén jelentkezett - írja. - A székelység „harmadik rendje" a „község" (értsd: közösség) vagy „communitas" labilis vagyoni állapota miatt már a 15. században nehezen tudott eleget tenni katonai kötelezettségeinek. A két felsőbb rend tagjai kihasználják ezt a helyzetet, szolgálatukba fogadva a leszegényedett alacsonyabb rendűeket: elkezdődik a „communitas" jobbágyosodása. Ez egy természetes és elkerülhetetlen folyamat, mely a királyság haderejének viszont nem kedvezett. Hunyadi János kormányzó próbálta először korlátozni, majd Mátyás király, egy szélesebb és átgondolt társadalompolitikai stratégia mentén. Az elképzelés az volt, hogy a „communitas" azon tagjait, akik képtelenek megőrizni szabad katonai státuszukat, a király kivonja a vagyonosodó fő-emberek és lófők befolyása alól, és saját („királyi") jobbágyaivá tegye. (Ez a földesúri jobbágyokhoz képest magasabb szintű jogállást, kedvezőbb állapotot jelentett.) Az uralkodó erdélyi politikáját végrehajtó Báthori István vajda 1490 körül hozzá is látott a székelyudvarhelyi Domonkosrendi kolostor várrá alakításához: itt létesült volna az a birtokközpont, amelyhez a közszékelyekből lett királyi jobbágyok szolgáljanak. Közben 1490-ben Mátyás meghal, a trónra II. Ulászló kerül. A továbbra is tisztségében maradó Báthori viszont folytatja a terv végrehajtását, 1492-re a vár készen áll, a vajda ágyúkkal, lőporral is ellátja. Az érdekeikben sértett székely primőrök és lófők viszont vehemensen tiltakoznak..."

Székely lófő harcos
kályhacsempén

Ebből aztán szabályos konfliktus alakul ki a királyság intézménye és a székelység között: a királyi oldal mind gyakrabban játssza ki frissen szerzett székelyeit a kiváltságosok ellen; addig-addig, hogy a háborúskodás mind jelentősebb jogvesztésekkel jár. A folyamatnak azonban van egy másik mozgató rugója is: a székelység haditechnikája megreked egy hagyományos szinten, nem veszi föl a nyugati modernizáció iramát, ezért felhasználhatósága egyre korlátozottabb lesz. A történész szerint "már II. Ulászló levele jelzi, hogy a székelyekre inkább a Moldván keresztül keletről érkező, a sztyeppei élet hagyományait folytató népek támadásainak megfékezésében számít. Ha ugyanis nyugaton vagy északon visel háborút - jól képzett és felszerelt páncélos zsoldoscsapatok ellen -, akkor a székelyektől nem közvetlen hadfelkelésüket, hanem zsoldosok állítását és felszerelését kéri. A 16. században a különbség tovább nő a székelyek „félprofi" szintű hadi kínálata és az európai harcmodor között, amelyben a tűzfegyvereknek egyre nagyobb szerep jut, nem csupán az erődítmények ostromakor, hanem nyílt mezei ütközetekben is. És persze fejlődik a hadviselés tudománya, a katonai stratégia, másfelől egyre hosszabbra nyúlnak a hadjáratok: csupa olyan kihívás, amivel a családjáért-gazdaságáért aggódó földműves-katonaember már nehezen birkózik meg."

A fejedelem saját embert - székkapitányt - állít a székek ellenőrzése végett, aki visszafogja a túlzott önálóskodást. Később, a Habsburgok korában e fölöttesből királybíró lesz, akit már nem a székek választanak, hanem egyszerűen csak javasolnak - aztán vagy ő lesz a kinevezett, vagy más.

A székely nemzetgyűlést is dicstelen változások érik: a székely követek, betagozódván az országgyűlésbe, egy ideig még azt játsszák, hogy külön is összegyűlnek és "a régi szép időket idéző afféle „autonómiásdit" játszottak: azt, hogy ők - alig tucatnyian -   „nemzetgyűlést" ülnek. Nem tudom, megállnánk-e ma mosoly nélkül, ha Hargita, Kovászna meg esetleg Maros megye magyar képviselői, szenátorai Bukarestben, a Parlament valamelyik irodájában külön   egyeztetnének   mondjuk a kormánnyal való viszony kérdésében,   aztán   nyilatkozatban büszkén kiközölnék, hogy márpedig   „székely   nemzetgyűlés" történt...
Egyébként ez nem az első ilyenszerű játék a Habsburg-kor székely történelmében. Midőn az adó kötelezettsége - az elméletileg még létező kiváltságok dacára - a székelységre is kiterjedt, a székely követek majd minden alkalommal „protestáltak" az országgyűlésen, aztán megszavazták, azzal a kitétellel, hogy „csak most" és csak „az ország nagy szükségére nézve". Ez a „csak most" és „nagy szükség" pedig több mint másfél évszázadra állandósul... Röviden: az önrendelkezés egyre fogyó valós keretei mellett a székely közélet szereplői igyekeztek megőrizni a változatlanságnak, a régi szép időknek bár a látszatát..." - írja dr. Hermann Gusztáv Mihály.

Hargitai böngészde (1): A székely autonómia - ahogyan egykor működött

/Belső kényszer e rovat indítása, s azonnal fel is hagyok vele, mihelyt a Hargita Népe ismért elérhető lesz a világhálón. Hogy miért szakadt meg a több mint tíz éven át tartó nyilvánosság-sorozat, a szerkesztőség magánügye, viszont a napilap olvasójaként állíthatom: fontos és forrásértékű üzenetek nem jutnak el ezáltal azokhoz, akik ha nem is földrajzilag, de szellemileg és a székelyföldi valóság iránti érdeklődésük folytán elkötelezettek a hargitai régiónak./

Elsőnek mindjárt egy olyan sorozatra hívnám fel a figyelmet, ami divatos és izgalmas témát tárgyal, olvashatni is sokat és sokfelé róla, ám hiteles, alaposan dokumentált és józan mérlegelést annál kevesebbet. A dr. Hermann Gusztáv Mihály történész által indított sorozat (A székely autonómia - ahogyan egykor működött) már három közleményt ért meg (Hargita Népe, 2012. december 14., 28., 2013. január 4.) és máris nagy visszhangot váltott ki olvasói körében. A Székelyudvarhelyen élő fiatal szakember nem először nyúl e kérdéshez, szándéka szerint következetesen hirdetné minél szélesebb körben, hogy a székely történelem szemléletében ideje leszállnunk a mítoszok és a tévhitek felcicomázott, magas lováról és engedjük magunkhoz közel a tudományos  vizsgálatok által tisztázott tényeket és összefüggéseket. Már a kiindulópontja is provokáló, ám nyílt szándékú:

"Létezik-e kocsma a román országhatárok ölelte széles földön, Máramarostól Dél-Olténiáig, Aradtól Dobrudzsáig, ahol az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben nem vitáztak volna e szó értelméről: autonómia? Vagy volt-e a román Parlamentnek ez időben olyan ülésszaka, melynek során heves szónoklatok kíséretében némelyek ne csapkodták volna tenyerükkel a Tisztelt Ház szónoki emelvényének nemesfa pulpitusát, akárcsak választóik a csapszékek asztalainak málladozó préseltlemezét? De vajon akik követeljük, tudjuk-e mit követelünk? És akik elutasítják, tudják-e mire kiáltják nemzeti szent meggyőződéssel, hogy „soha"?

Bevallotta: bár a kérdésnek egyik történeti szakértője, az autonómiáért ágálók közül még senki nem kereste meg azért, hogy megtudakolja: hogyan is működött a múltban ez a fránya csodabogár. Az is igaz viszont, hogy ő maga sem látott olyan komolyan vehető elképzelést, amelyhez szükség lett volna az általa nyújtható történelmi alapvetésre.

Hát, most kéretlenül teszi meg, széleskörű közönség előtt e rövid múltban való barangolást. Amelynek már az első lépései nyomán kiderül, hogy a valóság nem éppen úgy fest, ahogyan ma regélnek róla. Egy példa a sokat emlegetett székely adómentesség a királyság felé. "Az adómentesség - a királyok koronázásakor, illetve az uralkodó házassága meg trónörökös születésekor lerótt alkalmi kötelezettségtől eltekintve (melyet „ökörsütés" néven emlegettek) - kijárt minden szabad székelynek. (A székelyek „ökörsütése" tehát nem tévesztendő össze a népünnepélyeken ma újra dívó látványos gasztronómiai szolgáltatással; neve pedig onnan ered, hogy a király számára összegyűjtött ökröket tüzes vassal megbélyegezték.)" - figyelmeztet dr. Herrmann Gusztáv Mihály. Ebből is látható, mennyire hajlamosak vagyunk ma félreérteni egy-egy régi kifejezést, megnevezést és romantikus elképzeléseinkhez, népszínművek hangulatából táplálkozó külsőségekkel fölcicomázni...

A történelmi vizsgálódásból hamarosan az is kitetszik, hogy a székekbe szerveződött székely társadalom közösségi határozatai távolról sem voltak vajmi demokratikusak és széles közösségi alapokon nyugvók: a döntő szót ugyanis a széki gyűléseken, bár különösen az elején mindenki részt vehetett rajtuk, a főemberek és a lófők mondották ki. A jónép inkább csak kommentálhatta és zajos egyetértéssel vagy egyetnemértéssel kísérhette az orra előtt hozott határozatokat. 

A székgyűlés határozata ugyanakkor kötelező volt a községekre nézve, tehát ún. önkormányzati autonómiáról akkor is csak inkább formálisan lehetett beszélni. Nem beszélve arról, hogy a székely autonómia - a királyság mind jobban megerősödő befolyásával párhuzamosan - jelentősen csorbult és fokról fokra királyi ellenőrzés, gyámság alá került.

Érdekes az a mód, ahogy a szerző a vitás kérdésekkel előáll. Íme a sorozat nemrég megjelent harmadik részét miként indítja:

"Egy közkeletű axióma a magyar köztudatban (és nem csak...): a középkori székely autonómia nem csupán ősrégi és titokzatos, de egyedülálló is. Az ifjú Kossuth, mint láthattuk, hittel vallotta, hogy a székelység „az egész keresztény Európában (legfölebb tán a Baskokat kivéve) egyedül volt képes eredeti szabadnép typusát minden fe-dalizmusi fertéztetéstől tisztán tartani". S ha így látta Kossuth - a távoli Zemplén vármegye szülötte -, ne csodálkozzunk a mi Orbán Balázsunk szárnyaló romantikus rajongásán: „A népvándorlás zűrjéből - mely másfél ezred év előtt mindent elsodort - egy néptörzs emelkedett ki, számban ugyan csekély, de azért mégis nagy tényező az új alakot ölteni indult Európában; egy hősies néptöredék, mely Ázsia legnemesebb gyarmatának örökségét védve, bámulatosképpen tartá fenn magát a költözködő népek vészes hullámzata közt, mely sajátszerű hadi szervezetével s democraticus intézményeivel a középkori Európának legelőbb megtelepült s legclassicusabb népeként tűnik elő. Ez a székely nép."
No de hol van már a romantika ? - vélheted kedves Olvasó. „Porrá hamvad" a modern idők katlanában (akár Zorán hasonnevű dalában), de lám, néhány éve népszerű tévécsatornát neveztek el róla... Az emberek nagy része változatlanul szereti az álmok világát - filmben, színpadon, olvasmányaiban, ha már az élet megtagadja tőle -, ez. valószínűleg alaptermészetünkhöz tartozik. És ehhez igazodnak múltunkkal szembeni elvárásaink is...
Mi viszont nézzük inkább, melyek voltak a középkori Magyarország azon népei, amelyek - a köztudat vélekedésével ellentétben - a székelyekéhez hasonló szolgálatok fejében igencsak hasonló autonóm jogállásban részesültek? "

Ezek után sorra veszi a múlt idő kiváltságosait Magyarország területén: a kunokat, a jászokat, a szepesi lándzsás nemeseket. Dr. Hermann Gusztáv azonban nem mulasztja el sokkolni olvasóit:

"Annál nagyobb a meglepetés (magyar és román körökben egyaránt) amikor Erdély középkori társadalmának más, szintén hadi alapon kedvezményezett csoportjainak státuszára derül fény.
Bánátban, a régi Temes és Krassó megye keleti részén nyolc román kerület alakult: Karánsebes, Lugos, Miháld, Halmas, Krassófő, Borzafő, Ilyéd és Komját. Ezeket egyes források - akárcsak a székelyek közigazgatási szervezeteit - székekként emlegetnek. Lakóik pedig büszkén állítják egy írásban, hogy amennyiben valaki közülük megszegi a közösség törvényeit, azzal „more siculorum", vagyis' „székelyek módjára" bánnak el (ami persze semmi jót nem jelent az illetőre nézve...). A bánáti románok kiváltságainak eredete valószínűleg a XIV. századba nyúlik vissza, amikor a török elérte a Duna vonalát, és szükségessé "vált a térségben egy folyamatosan ott tartózkodó parasztkatonaság jelenléte. E kiváltságokat 1457-ben V. László annak elismeréseképpen újítja fel, hogy a környék népe továbbra is híven védelmezte a török ellen a Duna menti réveket. A király meghagyja, hogy a nyolc kerület területén az idegenek ne kaphassanak birtokokat és falvakat, a kerületek oszthatatlanok és nem adományozhatok; az itt élő román nemesek pedig - hasonlatosan a királyság „igazi nemeseihez" - adómentességet élveznek." 

Hasonlóképpen nem szabad megfeledkezni mind a Fogaras, mind a Kővár környéki román vajdaságoknak nyújtott kiváltságokról sem. Mindezek az autonómia-formák pedig nem az illető népesség-csoport eredendő hagyományaiból és erényeiből nőtték ki magukat, hanem egy központi hatalom kegyéből, amelynek szüksége volt a "végeken" élők mindenkori hűségére és tettleges támogatására. Valamit - valamiért... 

A sorozat közleményei péntekenként jelennek meg, egy oldal terjedelemben, a Hargita Népében.

(Cseke Gábor)

Hol a folytatás, Szele Péter?

Talán nincs is kegyetlenebb veszteség, mint végzetesen magunkkal vinni azt, amit a világnak ígértünk, és amit egy ideig vártak tőlünk. Joggal. Ahogy azt Szele Péter esetében is tette az egyre fakuló s amúgy nem túl tisztességes irodalmi emlékezet. 

A 2012. november 20-án, 73 éves korában túlvilágra költözött prózaíró-ígéret a pályatársam volt. Egyike a Forrás-sorozatban megjelentetett szerzőknek. Ráadásul kolozsvári, mint jómagam. És azt sem felejtem el, hogy valamikor, diákkorunkban a lánytestvéremnek próbált udvarolni, minimális sikerrel. Sajnáltam őt, de tudtam, hogy a néném szuverén, önállóan gondolkodó személyiség minden időkben, ő dönti el, hogy kivel áll szóba és kivel nem. 

1957-ben aztán Péterrel együtt felvételiztem a Bolyai egyetem bölcsészetére, a magyar szakra. A vizsga előtt úgy tűnt, nagyon vágja a tételeket és valóságos pánikot keltett bennem virtuozitása, amivel az évszámokat, a könyvcímeket és a szerzőket idézte. A nagyon kevés helyre nagyon sokan nem jutottak be - ő sem. Úgy látszik, a "címek és évek" nem voltak elegek a sikerhez. Akkor is sajnáltam őt, de nem hagyta magát: vállat vont és beállt nyomdásznak. A nyomda iránti elkötelezettsége aztán szinte egész élete végéig elkísérte.

Nem így a prózaírói ambíciója. Bukarestbe került, az 1970-ben alakuló A Héthez, ahol a lap tördelőtitkára lett. Nyomdai s egyben szerkesztőségi állás. Lakást kapott. Családot alapított. Gyereke született. Valamivel később egy autóbaleset egyik szenvedő alanya lett. Leszázalékolták... Nem mondom fel tovább kudarcokkal és meghasonlásokkal folytatódó életét. Első feleségétől elvált, aki magával vitte a fiát. Újra nősült, még egy gyereke született, s bukaresti öregségének hézköznapjaiban érte utol a halál.

1969-ben megjelent kötetén kívül, ahhoz mérhető alkotás nem maradt utána. Pedig az irodalomba őt bevezető Veress Zoltán jóindulatú türelemre intette az olvasót: a fiatal szerző írásművészete még alakulóban, "forrásban", de ha eljön az ideje, jóféle szeszként párlódik le belőle az érték... De most már hiába várunk. Mint ahogyan hiába vártunk az egy könyves Bazsó Zsigmond, a fél könyves Somosdi Veress Károly költő esetében. Vagy a szintén nemrég elhunyt Matekovics János esetében, aki bár mérhetőbb és terjedelmesebb hagyatékkal fizette ki az utókort, tulajdonképpen saját magának maradt adósa a folytatással.

Kérdésem, amit a címben megfogalmaztam, így hát szónoki. Nincs aki feleljen rá. Hogy jogosan tetterm-e fel vagy sem, azt döntsék el az olvasók, akik hajlandók leemelni a polcról Szele Péter egyetlen vékonyka könyvét, s negyvenvalahány év távlatából elolvasni azt, amit valamikor készpénznek vettünk. Mert - miért is ne tettük volna? (Cseke Gábor)


ELŐSZÓ

Nemrégen egy megyei lapban, mely mint egykori Forrás-szerzőt kért „vallomástételre", egyszer már elmondtam azt, amit most itt egy szélesebb olvasótábor előtt is megismétlek: aki Forrás-szerző volt, akárhány esztendőnyi távolságra jutott is indulása pillanatától, a magáénak érez minden új Forrás-könyvet — hol büszkeséggel, hol enyhe restelkedéssel, de mindig örömmel —, mert magáénak érzi a sorozatot, hazai magyar nyelvű könyvkiadásunk egyik legszebb vállalkozását, melynek emblémájával az irodalom küzdőterére lépett, mint a lovagi tornák hajdani bajnokai a pajzsukra írt heraldikus ábrával.

De magukénak érzik ezeket a könyveket az olvasók is, egyebek közt azért is, mert némiképpen még az ő műveik: az elsőkönyves fiatal író harmat-lucskos egyénisége még alig szakadt ki a nagy közösségből, még legfőképp a közösségben született felismerések hordozója, még nem teljesen saját fényű égitest, inkább csak árboc, amelynek csúcsán szent Elmo tüze gyanánt látható fénnyé válik a légköri elektromosság — s hogy lesz-e saját fénye, azaz önálló felismerései, s ha nem is mindjárt fáklyaként, de legalább mécsként világító mondanivalója a közösség számára, amelyből vétetett, az rendszerint csak később derül ki. Ezért minden új Forrás-kötet s tulajdonképp minden első könyv, sajátos irodalmi „erényeitől" függetlenül: kísérlet — a közösség kísérlete arra, hogy sok ezer egyedbe szétforgácsolt érzése egy-egy kőltő, tudata egy-egy író művében összegeződjön: kísérlet s próbatétel, hogy az itt jelentkező lelkes önkéntes alkalmas-e kiválasztatni a nemes feladatra.

*

Szele Péter novelláiban, melyeket ebben a kötetben kap kézhez az olvasó, a közösségi fogantatás oly nyilvánvaló, hogy kimutatására egy fél szót sem kell vesztegetnünk. Nem érdektelen azonban megjegyezni — akár tanulságul is —, hogy az említett közösségi fogantatás jegyei alighanem azért olyan határozottak a novellákban, mert egy szűk körű, a szerző által jól ismert s tudatosan körülhatárolt közösségről, a dolgozó városi fiatalságról van szó, s ezen belül is csak férfiakról, azaz épp férfiakká érő fiúkról, akiknek az életformáját Szele Péter maga is éli, s ezért tud érzéseik rezgés-felerősítőjévé, gondolataik szócsövévé, bukásaik fanyar átélőjévé s legfőként útkereséseik segítőtársává  szegődni.

Kettő kivételével, melyek egy-egy öregemberről szólnak (Huszadik villanás, Dzsessz-novella), s még egyet leszámítva, amelynek hőse feltehetőleg középkorú férfiú (Ketten hazafelé), mindenik novellája a fentebb megjelölt társadalmi kategória kisebb-nagyobb gondjait hányja-veti, örömeit meséli, bosszúságait panaszolja, eszményeit rajongja körül. Olyan világ ez, melynek belső kiterjedését és problémakörét néhány rövid címszóval meg lehet határozni, mely szavak egyúttal a novellákban vagy vissza-visszatérő, vagy állandóan kísértő motívumokat jelentenek: a munka — azaz itt többnyire a hamis pátosz nélküli „meló" —, a város és a kikapcsolódást biztosító természet, a sport, a motor, a könnyűzene, a tanulás, a barátság s végül a Nő, a nagybetűvel gondolt Nő, az adott világ értékrendjének csúcsa. De mielőtt még elhamarkodottan megállapítnók, hogy ez a világ kissé szűk, s hogy ez a problémakör kissé szegényes, ne csak az irodalmi eszmélés kezdeti közösségi meghatározottságára gondoljunk: figyeljük meg maguk a novellahősök igyekezetét arra, hogy világukat tágítsák (Hajnali négytől ötig, Filmkockák), hogy kifejlesszék önnön gazdagabb egyéniségüket (Győzni), s hogy önmagukból, a szenvedélyesen élő, ámde a viszonylagos gondtalanságban hosszúra nyúlt kamaszkor miatt a teljes életnek csupán egy szűk pászmáját élő fiatalokból férfit, felelősségvállaló, sőt felelősséget kérő felnőttet faragjanak.

Ha a hősöket nézzük, azt kell mondanunk, sokatmondó jelképe, ha meg a szerzőt, hát akkor sokatmondó tünete a kamasz világnak a novellák egy érdekes motívuma: a fiú-hősnél tanultabb, műveltebb, különb lány (Defekt, Hajnali négytől ötig stb.), aki rendszerint emberileg is több, mert adakozóan szeret, sőt ennek is fölébe emeli az anyásság. Egy ilyen nőhöz felérni, egy ilyen nőre méltóvá válni, egy ilyen nő mellett érezni, hogy teljes értékű emberek vagyunk: ez Szele kamaszhőseinek törekvése — s ebben az értelemben mondottuk, hogy a motívum jelkép. Tünete azonban az író fiatalságának is, mégpedig túl gyakori felbukkanása miatt, amit nem tudunk másképpen figyelni, mint megértő rokonszenvvel: a hősével azonosuló író megálmodja hősének, önmagának, mindkettejüknek az eszményi kedvest, s aztán nincs szíve megtagadni hősétől, önmagától, mindkettejüktől — ahogy a mesemondóknak sincs szívük megtagadni a szegény ember legkisebbik fiától a Királylány kezét. De az a Tolsztoj vesse ezért Szele Péterre az első  követ,  akinek nem telt igaz gyönyörűsége a maga Natasája megírásában!
Hasonló szerepe van több novellában az idősebb munkatárs, a derék mester motívumának: részint ugyancsak eszmény, akihez fel kell érni, részint azonban — most már maga is mint hős, belülről, sőt első személyű elbeszélésben ábrázolt hős (A szürke falon) — annak az előképe, hogy mi felé fejlődjenek, milyenné lesznek a novellákban szereplő, többnyire még mind megszállottan nagyot akaró fiatalok.

S mindez a tartalomhoz jól illő, azaz kissé felemás nyelvi anyagból hevenyében kiszabott stílus-köntösben jelenik meg. Igen, a Szele Péter írásművészetéről nyugodtan meg lehet állapítani, hogy „kiforratlan", hogy éppen most van alakuló forrásban (sok esetben egy ilyen jelentést is tulajdoníthatunk a sorozat címének: érlelődő, erjedő forrás) — ám nekem személy szerint meggyőződésem, s engedtessék meg az olvasókat is figyelmeztetnem rá, hogy ebből a forrásból értékes szesz lesz: talán nem sajátságos helyi ízekkel illatos szilvórium avagy fenyővíz, talán csak egyszerű, de erős alkohol, amit néha rummal kell fűszerezni — más szóval egy jó színvonalú, inkább direkt jelentő fogalmakkal, mint sugalló képekkel kifejezésre törő, a jövő gondolati tartalmat megbízható precizitással szolgáló stílus: az intellektuális próza személytelen stílusa.

Csupa ígéret.

Meglehet, ahhoz képest, hogy ajánlanom kellett volna a könyvet, túl szigorúan vizsgáltam, s nem annyira a már most felfedezhető és kimutatható erényeket kerestem benne, mint inkább a továbbfejlődés erővonalait, a jövendő írói   egyéniség néhány  vonását egy fiatalember arcán.

De bízom benne, hogy a könyv erényeit az olvasók amúgy is felfedezik-meglátjak, s a könyvet magát szeretni fogják, főképpen azok, akik magukra ismernek hőseiben. Ez az ő dolguk- a szeretet biztatásával állni az író mellett, hogy akkor se szakadjon el soha a közösségtől, ha nagy, önálló egyéniséggé válik, s egy mind szélesebb közösség képviselője lesz — az iró dolga pedig az, hogy valóra váltsa, amit egyfelől ő maga ígért, másfelől meg mi várunk tőle.

VERESS ZOLTÁN

Szele Péter: SZIMFÓNIA

Alig tettem pár lépést az utcán, amikor esni kezdett, úgy, mintha dézsából öntötték volna. Behúzódtam egy blokk üveges ajtaja mögé, és néztem a teret. A palotát és a körülötte négyszögben épült pasztellszínű, modern vonalú épületeket mintha szürke tüllfüggönnyel vonták volna be. Az üveg a rápermetező víztől lassan ezt a képet is mind homályosabbá tette. A neonok villogó pálcikái hullámos vonalakká alakultak, és a tér gyepét meg a gruppokat megvilágító gombák is ugrándozni kezdtek. Ezekben a mozgó fényekben csak nagy szürkés-fekete tömböknek látszottak az épületek. Néha egy-egy elsuhanó autó vizet spriccelt a járdára, egyébként minden csendes volt, csak az egyre erősödő eső dobogása vert egy szimfóniához hasonló, váltakozó ütemet. Közben a szél erre-arra tologatta a szürkés esőfátylat, mint egy elégedetlen díszlettervező a színpadi tüllfüggönyöket, amíg meg nem találja a legmegfelelőbbet.  Nagyon jó volt kibámulni az esőbe.

Úgy tíz perc múlva valaki szalad az üveges kapu felé, ahol álltam. Alig volt időm kinyitni, úgy robbant be, mint egy százas futó az utolsó métereken. Hosszú barna haját kontyba viselte, mosolyogva kért meg, hogy tartsam a táskájából előhúzott kis tükröt, amíg vizes haját a vállára engedi. Szemtelenül, kihívóan néztem a szemébe. Észrevette, de nem kapta el a pillantását. Visszanézett, és úgy tűnt, az én szememet használja tükörnek.
Közben  egyre kacagott.

Visszatette a tükröt a táskába, és most egymás mellett állva néztük az esőt, ami egyforma ütemben zuhogott tovább. Magamban könyörögem  az  istenekhez,  mindegyikhez  külön-külön egyszerre, hogy minél tovább essen.
Látszott rajta, hogy alig tud parancsolni magának ebben a kényszerpihenőben: az egyik lábára állt, azután a másikra, megigazította a haját, a ruháját, felesleges mozdulatokat tett, mintha zavarba lenne. Rám nézett, és nevetett.
Be akartam mutatkozni. Azt mondta, minek, így jobb, hogy nem ismerjük egymást. Az én ablakrészemhez hívtam, hogy innét nézze az esőt, de nem gondoltam volna, hogy mellém áll, ilyen közel. Szó nélkül mellém lépett. Lopva, hogy észre ne vegye, feléje fordítottam a fejem; úgy tett, mintha nem venné észre, mosolyogva nézett kifelé. Szép arca volt. Ő is felém fordult. Közel hajoltam hozzá, de két kezébe fogta a fejem, és az eső áztatta utca felé fordította. Puha és meleg kezei voltak. Az eső zuhogott, monoton, de mégis izgató ritmusban.

Azon vettem észre magam, hogy a karomra támaszkodik. Igyekeztem mozdulatlan maradni. Arra gondoltam, mennyire   tetszik nekem ez a lány, talán fogunk még találkozni, és már tervezgetni kezdtem, amikor hirtelen feltépte az ajtót, megragadta a kezem, és ellenállhatatlanul  kiráncigált az esőbe. Rohantunk az elhagyott, tócsák borította utcákon.  Nagyon tudott szaladni, meg kellett húznom, hogy lépést tudjak vele tartani. Nem törődtünk azzal, hogy csuromvizesek leszünk.

Bizony isten, így még soha meg nem áztam. Mindenem   csupa  víz   lett,   egész   a   bőrömig.

Nem fáztunk, nagyon meleg volt a levegő, az eső; csak a ruháink lettek súlyosabbak, de egyáltalán nem törődtünk vele. Megálltunk egy keskeny eresz alatt. Itt is szabadon vert a zuhé. Talán negyedóra is eltelt, ameddig kifújtuk magunkat. Az úttesten kopogó eső még jobban rákezdett. Megfogott, és mint ahogy a spanyolfalat szokás, maga elé állított. Dúdolt valamit. Hozzáhajoltam, és megcsókoltam. A fejét nekitámasztotta a házfalnak, egyik kezével pedig megsimogatott. Hirtelen szakította ki magát, de most már nyugodt léptekkel ment tovább. Pár lépés távolságban követtem. Úgy tűnt, hogy csak az esővel sétál. —  Nem mehetnénk tovább hárman? Hátha nem haragszik meg az eső — mondtam. Odaléptem melléje, és átfogtam a vállát.

Sokáig sétáltunk az esőben, ami nem akart megállni. Néha megtöröltük egymás arcát csuromvíz zsebkendőnkkel. Néha csókolóztunk. Pár szót sem tudtam kisajtolni magamból. Amikor elhatároztam, hogy beszélni fogok, az eső, mintha tudta volna, még nagyobb dobolásba kezdett. Aztán mégis kinyögtem:
— Nagyon szép ez a vizes, sötét világ.
— Olyan, mint egy szimfónia — felelte.

Mentünk tovább a cementszürke házak között. Néha egy-egy neonreklám próbált áthatolni az eső alkotta függöny komorságán. Az egyik ház lépcsőfeljárata előtt megállított.
—  Tegyél föl a harmadikra, ha van annyi erőd — és kaján szemtelenséggel mosolygott.
Megfogtam a derekánál fogva, és feltettem a harmadik lépcsőfokra. Most egy fejjel magasabb volt, mint én, két kezével átfogta a nyakamat, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Közben lelépett a második lépcsőre, így egyforma magasak voltunk. Vizes ruhánkon keresztül éreztem, milyen kemény és forró.

Közben az eső nyugodt permetezésbe fogott, és meglepett minket a csendességével.  Kézen fogtuk egymást. Mentünk tovább. Most igazán tellett volna mondani valamit, valami komolyat, vagy talán csak annyit: mikor láthatom még. Az utcai lámpákat kioltották már, de a permetező eső csak nehezen engedte át a hajolnak a várost.
—  Itt lakom.
Megállt egy ház előtt. Én csak néztem a házat. Olyan volt, mint a többi blokkok, vasárnap hajnali csöndességükkel.
—  Köszönöm.
—  Mit?
—  Hogy hazakísértetek.  Te és az eső.

Beszaladt  a  lépcsőházba. A  kongó léptek mind halkabbak és halkabbak lettek, végül egy ajtó nyikorgását hallottam, aztán minden csendes lett.
Az eső is elállt.
Kábultan ballagtam az utcán.

A felkelő nap nagy és vörös volt, maga előtt kergette az esőfelhőket, és kiteregette az ég tiszta kék lepedőjét.

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (32)

HADNAGY JÓZSEF:

Pusztai alkonyat

Széles pusztai alkonyat.

Úgy állok itt, mint nagy állótükör előtt.

Felhő úszik benne: egy messzi délelőtt,

amikor talált pénzként

birtokoltam a napokat.

Aranyszalagos kötegekben

hevertek mellkasom szekrényében – végtelen évek.

Dúsgazdag vagyok, vajon mennyit érek?

Nem számoltam, észre se

vettem: a fiókok megüresedtek.

Hány bankó van még ott, egy, kettő, harminc?

S most vajon mennyit ér? –

vagyont költöttem el a semmiért.

A tükör kialszik, a bokrokban

sűrűsödik a homály, mint bordáim közt

a kérdés: mennyi a bóvli, mennyi a hamis?

Hadnagy József (sz. 1950. Kolozsvár) nagycsalád elsőszülöttjeként a nyughatatlanság lovagja. Ide-oda igazolása, identitásának cikázó meghatározottsága számomra a költői párbaj esélyei előtt nyitottak utat.

CSEKE GÁBOR

Hegyi hajnal

Minden nap egy csoda. Hogy fölkel. Nem siet.

Éppen csak annyira, hogy időben

fénybe vonja a harmatos füvet.

A fényből jut nekünk is, bár még vacogtató az árnyék,

ha rajtam múlna, én minden reggel

jó messzire szállnék

oda, hol a nap le se nyugszik,

kóborolnék

a hosszú fehér éjszakában,

olyan ez mint egy végtelen ünnep

avagy egy véget nem érő gyásznap.

Egyetlen kincsem: az idő.

Mámoros éberségben mérem,

hogy sokasodnak a hajnalaim

s ülepít a koszorúér falain

sok-sok salakot az ébredéstől kótyagosodott

maradék vérem.