(Olvasónapló)
Az
Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.
(Juhász
Gyula)
 |
| Isten veled, bajtárs! * Fortepan.hu |
Két
nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s
emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák közt haltak meg,
bő fél évszázada (nagyapja válogatja...). Dohos papírok és
fényképes igazolványok maradékai közt turkálva bányászom elő:
Domokos (atyai) nagyapám 1888-ban született, Dezső (anyai)
nagyapám csak 1892-ben. Továbbá, hogy apám 1915 májusában jött
világra, s akkor Domokos nagyapám már házas ember volt. Anyám
ugyanabban az évben született, ezek szerint a háború kitörésekor
Dezső nagyapámon is rajta volt már a család köteléke...
Hogy
megjárták-e a háborút, s katonaként megtapasztalták-e a
frontéletet, erről egyszer sem hallottam őket mesélni. Nem is
igazán kérdezgettem őket, hiszen én, aki a második világégés
árnyékában születtem, érthetően jobban érdeklődtem apám
élményei iránt.
A
nagyapákkal együtt háborús emlékeik is a föld alá kerültek. A
családban nincs is már kitől faggatózni, s a tárgyra utaló
írott emlékek sem maradtak utánuk. Egy azért tanúskodásuk
nélkül is biztos: a háború viszonyait, következményeit maguk is
személyesen átélték, megszenvedték.
*
2013
karácsonyának táján megnéztem egy filmet (Fegyverszünet
karácsonyra, francia-angol-német produkció, 2005), egy 1914-es
lövészárok-ünnepről. Lehangoló volt és egyben felemelő. Az
addigi ádáz ellenségek karácsony éjelén kiléptek szerepükből
és együtt köszöntötték a csöndes éjt. Akkor éreztem át
erőteljesen, hogy a ránk köszöntő új esztendőben az első
világháború kitörésének századik évfordulójára készül
emlékezni az emberiség. Maga az esemény távoli, jócskán fakuló
olvasmányélményekben rögződött bennem, mint amiről tudni
illik, tudni érdemes. S ma már hozzáteszem, már vallom: tudni
kell.
Ez a belső
parancs fokozatosan kerített hatalmába. Karácsony óta ugyanis, a
családi történelem vonatkozó emlékezetének híján, könyvekre
vetettem magam, könyvtárpolcokat kutattam át és egyetlen nagy
lendülettel igyekeztem mindazt legalább részben pótolni, amit
gyermek- és ifjúkoromban könnyelműen elszalasztottam. Ma már
szenvedélyesen keresem azokat a forrásokat, melyekből a
legközvetlenebbül, a leghitelesebben, a legélményszerűbben képet
nyerhetek - igaz, csak száz év távolából - mindarról, amit azok
az esztendők (1914-–1918) felszínre hoztak, a világra
szabadítottak. S teszem ezt úgy, hogy közben zajlani látszik
mindennapi életem, a huszonegyedik század elején, egy vidéki
székely városkában, amelynek van ugyan egy működő, bár
meglehetősen hézagos könyvtára. Amelynek állománya - a sok
történelmi és egyéb hurcoltatás, székhelyhiány, pénzszűke
stb. miatt - eléggé foghíjas és rendezetlen, ezért elsősorban a
„próba – szerencse” alapú turkálásban van minden reményem.
E mellett
napi rendszerességgel pásztázom a világhálót, működtetem a
keresőmotorokat, fésülöm át a nyilvánosan hozzáférhető
dokumentum-állományokat, honlapokat... A könyvtári böngészést
itthon sem hagyom abba, saját zsúfolt gyűjteményemet újra és
újra átvizsgálom, kötetekbe lapozok, fénymásolok,
jegyzetelek... S hogy el ne borítson a lassan-lassan özönével
érkező információ, próbálom az egészet valamiképpen
rendszerezni, áttekinthetővé tenni egy személyes használatú,
zártkörű internetes felületen.
Így élek
immár néhány hónapja, a teljesség (lehetetlennek tűnő)
kergetésében, s közben Babits Mihály ismert versének (Kép
egy falusi csárdában) hangulata vesz körül.
Ami csöppet sem véletlen: hiszen épp ez a költemény indított
útnak, hogy a nagy háború dögcéduláinak meddő leltározása
helyett az események többé-kevésbé felelős tanúitól gyűjtsem
össze az egyéni és közösségi sorscédulákat. Nem annyira a
múlt talajában, emlékeiben végzett ásatás a célom, inkább a
jelennel való párhuzamosságok, ismétlődések, visszahangzások
keresése és fölfedése. A Babits emlegette füstös, avítt, poros
kocsmai kép igaz, hogy a múltat próbálja őrizni, de az akkori
ügy, amelyben megfogant – ma már csupa frázis, talmi gerjedelem,
látomás. Nem így a tanulság, amit szorgalmasan tovagörget az
idő:
Uj év
jön és fakad
új láz,
az idő
harcokat
ujráz.
Ádázabb
viadal
buzdul,
ó mennyi
fiatal
pusztul!
Raj jön
a tavalyi
rajra,
új kép
falusi
falra.
Azt is
majd por keni
jócskán
s búsan
fog csüggeni
ócskán.
„Az idő
harcokat ujráz” – Babits nemcsak hogy nem tévedett, hanem igen
pontosan fogalmazott; hiszen pár évtized múlva egy következő
világméretű egymásnak feszülés újult erővel és még nagyobb
vehemenciával tört ki s csúcsosodott a Hirosimát és Nagaszakit
elborító gombafelhőben.
*
Gyűlnek,
egyre gyűlnek a cédulák. Állandó kérdés faggatását hallom:
mire érdemes odafigyelni? S mindjárt rá az ismétlődő –
gyakorlati – választ is: mindent, ami érdekes, ami nem túlságosan
partikuláris. Mindent, ami a nagy háború sokrétű - közeli-távoli
- bemutatásához nyújt támpontokat. Bár végül ez is csak azt
fogja dokumentálni, amit személyesen alkalmam nyílott
összeolvasni-összehordani az első világháborúról.
Elekes
Ferenc barátom tavaly kemény táblába kötött, 1914-16-os
újsággyűjteményekkel lepett meg, s azzal a megjegyzéssel, hogy
nálam jobb helyen vannak, mert tudni fogom, mihez kezdjek velük.
Ezek adták az első lökést ébredező kíváncsiságomnak.
A hetilap
homlokán fura cím: Vasárnapi könyv.
Belelapozva kiderül: olyan A/5-ös formátumú képes kiadványról
van szó, amely az Országos Közművelődési Tanács égisze alatt
jelent meg Budapesten 1911-1944 között, Árkay Kálmán
szerkesztésében. Maga a tanács 1908-ban alakult intézmény, célja
a közművelődési egyesületek működésének irányítása és
eredetileg főleg a nemzetiségek között élő magyarság
kulturális gondozása. Buzgó tevékenységet fejt ki az iskolán
kívüli népoktatás terén, ismeretterjesztő előadásokkal és
nép-kultúrházak felállításával.
(A Vasárnapi
könyv szerkesztésmódja engem valahogy az 1946-ban felbukkant Élet
és Tudományra – alapította Szent-Györgyi Albert – emlékeztet,
amely azóta is a magyar tudománynépszerűsítés egyik
alapfóruma.)
Az ajándékba
kapott számokat lapozgatva feltűnt, hogy a nagy háború
kitörésének időpontjától kezdve a lap szinte kizárólagosan és
egyre tudatosabb körültekintéssel mutatja be a világháború
olykor legapróbb részletkérdéseit is. Aki pedig annak idején
elolvasta ezeket a háborús életképekkel illusztrált
ismertetéseket, nagy eséllyel kapcsolódhatott be egy-egy kávéházi
vitapartiba, mely a „hátország” – annak idején
előszeretettel hinterland-ként emlegették mifelénk is – egyik
fő közéleti fórumaként működött, amelyen mindenki mindent
jobban tudott, mint mások odakint a harctéren vagy éppen a
nagyvezérkarban.
A harcok
kezdeti hevében nem véletlenül veszi védelmébe Schöpflin Aladár
a Nyugatban a „kávéházi Moltkékat és Conradokat” (A
szavak háborúja / 1914. 20. szám):
„A
háború nemcsak a harctéren folyik, hanem a lelkekben is.
Valamikor, mikor a hadsereg és a háború még jobbára uralkodók
és egyéb nagy urak privát ügye volt, megeshetett, hogy csak
őrájuk és zsoldos katonáikra tartozott, az otthon maradtak nem
törődtek vele annyira, hogy valóságosan át is éljék minden
szépségét és borzalmasságát. Ma azonban mi, úgynevezett békés
polgárok, csak fizikai értelemben vagyunk itthon maradtak, lelkileg
átéljük az egész háborút, minden szenvedéseivel, szépségeivel,
erőfeszítéseivel és ellankadásaival, diadalmas ujjongásaival és
nyomasztó csüggedéseivel együtt. Az sem akadályoz ebben a teljes
átélésben, hogy a harctéren lefolyó eseményekből nem tudunk
jóformán semmit, csak az egészen nyers adatokat és tényeket
kapjuk meg, amelyek egyáltalán nem adnak táplálékot, vagy
igen-igen soványat azoknak a képességeknek, amelyekkel az
eseményeket át tudjuk élni: a fantáziánknak, az érzésünknek
és az egyes képeket egységbe alkotó ítéletünknek. Sőt ebben
csak hasonlóbbá válunk a harctéren küzdő katonákkal, akik,
leszámítva néhány főembert, szintén nem tudnak semmit a
tulajdonképpeni eseményekről s azok kapcsolatairól.
A civil
lakosságnak ez a lelki egyesülése a kombattáns katonasággal a
hadseregnek legutolsó tartalékja, amely nem fegyverrel harcol,
hanem az idegrendszerével, a gondolataival, reménykedéseivel és
aggódásaival. Teljesen igazságtalan az az olcsó és hamar
közkeletűvé vált gúnyolódás a kávéházi stratégákról,
akik a márványasztalra vagy az ebédlőasztal abroszára rajzolják
haditerveiket és hozzászólnak a Moltkék és Conradok
intézkedéseihez. Akik ezeket gúnyolják, önmagukat is gúnyolják,
mert ki nem csinál ebben az időben hadi kombinációkat?”
*
A Vasárnapi
könyv áttanulmányozása révén rövid idő alatt eljutottam oda,
hogy magam is melegen érdeklődni kezdtem a téma iránt, sőt,
lassan úgy éreztem már magamat, mint akiből ezáltal nagyapáink
háborújának igazi bennfentese lett.
Hogy is ne,
amikor ilyen és ehhez hasonló címek kergették egymást szinte
megszakítás nélkül a folyóirat oldalain, hétről hétre,
hónapról hónapra:
* Hogy
csinálják a lövészárkot?
* A
gránát és a srapnel
* Ivóvíz
a harctéren
* Hogyan
éljünk háborús időben?
*
Hadviselés a hegyek között
* A
háború és az állatok
* Hogyan
jut el a levél a tűzvonalba?
* A
puskagolyó útja
*
Hadikutyák
*
Hadseregünk ágyú-óriásai
*
Ellenségek és szövetségesek
*
Przemysl ostroma
* Hogyan
igazodjunk el a térképen? stb.
És ez így
ment, már-már szabályosan, sűrű egymásutánban, két év
lapszámain át, amíg a hiányos lapgyűjtemény végére értem. Az
is észrevehető, hogy egy idő után már apadni látszik a
lelkesült, kizárólagos érdeklődés a téma iránt, a kíváncsiság
egyfajta keserűségbe, majd türelmetlen kétségbeesésbe
fordult... A lap szerkesztőinek pedig eszébe jut, hogy a háborún
kívül egyéb emberi kérdések is vannak még a világon...
*
A Vasárnapi
könyvvel egy idő után telítődöm. Másfajta könyveket emelek le
a polcról. Verseket olvasok, rég nem idézett költők bukkannak
elő. Minden csupa (újra)felfedezés. Kérdés: milyen fajta háborús
irodalmat is részesítsek előnyben? A csúcsokat? Az agyonidézett
„slágereket”? És hogyan lehet egyáltalán regényekre kitérni?
Összeírom
a szóba jöhető szerzőket. Közben körvonalazódik, bár még
csak halványan, egy kis antológia terve. Amit célzottan keresek,
azt sokáig nem találom. Viszont akad más. Gyorsan belenyugszom:
azt kell fölvenni a földről, ami épp ott van... Régi könyvek
tolják magukat előtérbe – teli penésszel, porral. De
infoirmációval! Gyakran köhögök, bedagad a torkom. Mit lehessen
tenni? Bennük van a „tudomány”...
*
Számos
költőnk-írónk sorsa fonódik egybe a nagy háborúval – nem
csak a magyar irodalomban. Világméretű ez a jelenség is, akár a
nagy háború. Nem egy író ezek közül mostanig inkább csak egy
név volt a számomra.
Endre
Károlyra például eddig legyintettem; őt pedig ténylegesen a nagy
háború avatta költővé!
Első
kötetében valójában az olasz harctérről írt versei dominálnak.
De hol vannak e versek? Interjúi tanúsága szerint csak a
legutoljára megjelent, 1965-ös válogatásban vállalja újra őket.
Sokáig nem hisz bennük, ifjúkori zöngeményeknek tartja
valamennyit. Nem érti, mit „esznek” rajta az őt nyakra-főre
dicsérő korifeus pályatársak. Már későn, a huszadik század
hatvanas éveiben hajlandó csak érinteni a témát, egy interjúban,
akkor is a kérdező makacs érdeklődése az, ami válaszát
provokálja:
„Éreztem
a szó potenciális hatalmát, azét, amely azért született
ilyennek, mert volt mit hordoznia. Anélkül, hogy tudtam volna, vagy
akartam volna, az átélt történelem költője lettem, sajgó
reflektálója annak a drámai pergőtáncnak, ami minden
pillanatunkban mindnyájunkat a véres húscafatokra való szaggatás
vízióiban forgatott. Bár ez a harctéri költészet a fiatalon
szörnyhalált halás tudatából mint személyi költészet hajtott
ki, szükségszerűen magán viseli az egész feláldozott ifjú
nemzedék közös sorsát s talán ez ad néki időtálló jelleget.
S mégis, bevallom, magam is mostoha voltam ezzel a harctéren írt
42 versemmel — csaknem egy egész életen át mostoha. Első
gyűjteményembe 1922-ben csak 11-et vétettem fel belőlük, 1956.
évi válogatott verseim kötetébe csak 26 került be közülük.
Kivétel nélkül mind a negyvenkettőt csak a mostani, 1965. évi
nagyobb válogatás kötetébe vettük fel. Miért történt ez?
Azért, mert sokáig azt hittem, hogy ezeknek a verseknek legnagyobb
része még infantilis. Túlságosan zöld, éretlen gyereklélekből
fakadtak. Hogy ezért van szükség gondos megválogatásukra.
Tévedtem. A mellőzött versekben épp az a megrendítő tragikum
rejlett, mely specifikus volt a harctéren sínylődő generációmra
nézve. Benn volt ezekben a versekben a lihegés a még ki nem élt
élet után, benn volt a szégyenkezés a perditák szerelmére való
rászorulás miatt, benn volt a gyerekes szilajság, túltelítettség,
szűzies tisztaság tudatának etikája —, mind, mind a kínok
fájához való kikötöttség állapotában. Ha kiütközik belőlük
a serdületlenség, annál tragikusabb ezeknek a verseknek az
alaphangja.”
Olyan nagy
és szigorú iskolának bizonyult számára ez a háború, hogy érett
fejjel is újra és újra visszatér színhelyeire és emlékeihez
(lásd Görzi elégiák)és
az emberi egzisztencia mindig friss tanulsággal töltődhet fel
versei nyomán.
*
 |
| Őrségben a Sipka-szorosban * Vasárnapi könyv, 1915 |
Harctér,
majd fogság kegyetlen körülményei faragnak valódi, saját hangú
költőt Gyóni (Áchim) Gézából, aki korábban könnyen
kimutatható Ady-hatásokkal kopogtatott az irodalom kapuján, s
akiről 1915-ben maga Ady – fiatal olvasók érdeklődő kérdésére
– oly becsmérlően nyilatkozott egy Csucsáról fogalmazott
levélben: „...sohase volt költő, s nem is
lesz. Ezt még egy világháború sem tudta megcsinálni. Fiatal
újságírószimattal s kényelmetlenül kényelmes helyzetében
transzponálta igaz poéták formáit s hangulatait. Természetesen
elsősorban engem bányászott ki, de szerencsére nem jó bányász...
Csak annyi ő, mint a háborús revük szerzői. Hadd éljen szegény,
s ha hazakerül, hadd élhessen meg e szörnyű háborúból, mely
annyiunk életét vette el, vagy tette tönkre.”
A jövendölés
mégem teljesedik be: Gyóni Géza az orosz fogságban a frontot járt
tíz- és százezrek költője lesz, viszont örök foglyaként annak
a földnek, amelyből költészete vétetett. Ám hívei
hazajuttatják verseit, híven képviselik szellemét, méltatják
tragikus sorsát, halott poétájukat megidézve korrigálják Ady
pályatársi tévedését. Igaz: a háború kezdetén született,
harcra buzdító dalai, s köztük a meggyilkolt trónörököst
dicsőítő ének (Ferenc Ferdinánd jár a
hadak élén) még jobbára túlfűtött
propaganda, de a Ferdinánd-kultusz láza hamar lelohad. Mire a déli
harctérről Gyónit Premysl védői közé veri a sors, már
keserűen üzen az otthon maradt politikusoknak.
*
Különös
ellentmondás feszül sok-sok korabeli háborús iromány mélyén:
eléggé súlyos, indokolt esemény volt-e a szarajevói merénylet
ahhoz, hogy felforgassuk érte az egész világ életét, addigi
rendjét? Valóban zászlónkra illő személyiség volt néhai
Ferenc Ferdinánd? Magyar ügy volt-e egyáltalán teljes
mellszélességgel belerohanni a háborúba?
Gyóni Géza
szerint: „Ferenc Ferdinánd jár a hadak
élén, /S orgyilkos-ország rettegéssel reszket. // Ami siralmat
ránk küldeni készült / Orgyilkos-ország irtó cselszövénye: /
Véres nyomornak, könnyes szenvedésnek / Mostantól fogva
mindörökre vége. // Mostantól fogva mindörökre vége. / Ijesztő
rémnek, csüggedt halálvágynak. / Virágos, ékes szentelt
fegyverek most / Utat a boldog, szebb jövőbe vágnak.”
Benedek
Elek, aki baconi birtokán éli át a háborúba forduló 1914-es
nyári idillt, rögtön megütközik, mint aki nem hisz a szemének:
„Már a gyermek előtt sem titok, hogy a
leendő magyar király nem szereti a magyart, több ennél: talán
gyűlöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két napra a mi
országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak
megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó
hátrahagyása nélkül szalad az 'ország szivéből'... A magyar
nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből
gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak
hivatalos gyász jutott. Megesett jó szive az árván maradt
gyermekeken, de Ferdinánd halála egyetlen magyar szemből sem
fakasztott könnyet..." (Édes
anyaföldem. Magyar Elektronikus Könyvtár)
Móricz
Zsigmond lánya, Virág így tanúskodik:
„...társaság volt nálunk Leányfaluban azon a napon, amikor
megölték a trónörököst. - Kitört a háború! - mondta apám
megdöbbenve, de még senki sem hitt neki. Az egész ország gyűlölte
a komisz királyjelöltet, valóságos mámor tört ki, hogy
megszabadultak tőle.” (Apám
regénye. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979.)
A lapok
ennek pont az ellenkezőjét állították: nyilván, olajozottan
működött a háborús propaganda. Komoly emberek, elismert nagy
koponyák hitték és vallották fennhangon, hogy szerintük a
Szerbia elleni büntetőhadjárat jótékony esőként térül meg az
országnak. Maga Móricz Zsigmond is megszédült: „A
háború kitörése megdöbbentette, de valami titkos öröm is
villogott benne - állítja Móricz Virág
(az Apám regényében). - A nagy változás
lehetősége. Egyszer, húsz év múlva, az első háborús
riportjait, novelláit olvastam, s a fiatalság kegyetlenségével
szúrtam felé, számon kértem ezeknek az írásoknak derűs,
tiltakozásmentes hangját. Nem illettek elveihez.
Nem volt
hajlandó vitatkozni erről. Komoran járkált a szobában, aztán
soká keresgélt háborús jegyeztei között, s végül elém tett
egy lapot. Vers volt: 'Mikor már torkunkon fuldokolt a csüggedés,
/ Hogy ebben az országban nincsen Élet, / Mikor megtagadtuk a
Multat és jövőt, / Mert a jelen poshadt és megfojtja a lelkünket.
// Megdördültek a felséges egek. / És kitört a vihar. / És mi a
legelső percben fellélekzettünk. / A másikban már dal fakadt a
szájunkon, / A harmadikban már ott vágtuk a lábunkkal /A drága
vérrel vetett, vérrel hogy újra megvegyük a Földet...' Ezt
1915-ben írta. Csodálkozva néztem rá. Bólintott: - Azt hittem,
hogy a mi szegény, mészárszékre hajtott bakáink kivívják a
magyar dicsőséget...”
*
Szinte el se
hinné az ember: az irodalom színe-java, kivétel nélkül
megperzselődik a nagy háború bűvöletétől. Már-már mágikusnak
hat az a forrongó, nyugtalan nyár: a túltelített béke amint
egycsapásra önmaga ellentétébe fordul.
Számomra
Ady Endre reakciója különösen érdekes e sűrű pillanatokban:
emberként s talán költőként is, úgy esik bele gyanútlanul az
első világháború forgatagába, akár a légy a tejbe.
Pontosabban: bele se esett, mert Csinszkába esett volt bele –
legalábbis akkor úgy gondolta – éppen azokban a napokban,
hetekben és hónapokban, amikor körülötte majd mindenki a hadi
helyzetről beszélt és „kutya Szerbiát” emlegetett.
Amikor az
alább olvasható Szabolcska-vershez hasonló erkölcsi buzdításoknak
állt a nyilvánosság zászlaja:
Szabolcska
Mihály: Üzenet
- egy
harctérre küldött bibliában -
Magyar
honvéd vagy, ehhez tartsd magad,
Csak
győznötök, vagy halnotok szabad.
Ki orvul
fente fegyverét hazánkra:
Lakoljon
a gaz Isten igazába!
Irtsd, ne
kíméld, - hogy a honvéd nevet
Unokája
is emlegesse meg!
De harc
után, vagy fegyvertelenül,
Árván
ha egy is kezedre kerül:
Hajolj le
hozzá érező sziveddel,
S sebét
kötözd be gyöngéd szeretettel,
Testvér
gyanánt, - hogy a honvéd nevet
Unokája
is emlegesse meg!
Ady korabeli
levelezésén végigkövethető az a mindent elborító, ködös
zavar, amit a Csinszka iránt feltámadt, későn jött szerelem –
Ady erejét felülmúló kihívásként – kiváltott a beteg férfi
lelkében és egzisztenciájában. Ennél nagyobb káoszt már csak a
háború zúdíthatott reá, amelyre – bár irtózott tőle és
tragikus kimenetelűnek tartotta Magyarországra nézve – időnként
maga is úgy gondolt, mint megváltó alternatívára. Ám a
lánykérés bonyodalmai végül is annyira legyűrik, hogy nehezen
alakuló, többszörösen rendhagyó frigyének ügyét kész
kinevezni a maga személyes háborújának. Ez élteti napjait, ez
„igazolja” háttérben maradását. Olyannyira, hogy még az
általa nem sokra becsült Tisza Istvánhoz is készségesen fordul
közbenjárásért, de nem országos ügyben, hanem hogy segítsen
neki áthidalni a Csinszka apja által támasztott házassági
akadályokat. Fogadott fia, személyi titkára bevonul a seregbe,
miatta nagyon aggódik – s közben attól tart, hogy nagyon könnyen
őt magát is behívhatják. „Jóakaró” feljelentők jócskán
akadnak, akik tanúsítják Adyról, hogy elfoglalt újságíróskodás
helyett, ami felmentésének alapjául szolgál, ugyancsak lump
életet él... (A Nyugat, majd a Világ számára fogalmazza a Távol
a csatatértől cím alá sorolt háborús
gondolatait, feljegyzéseit, firkáit.) Időre van szüksége, amíg
a házassága rendeződik és ismét a világ gondjain töprenghet. A
következő években magához tér, felelős költőként lép fel.
Úgy, ahogy azt a pályatársak esetében látja. Akikkel
akarva-akaratlanul összehozza a sors.
Roppant
érdekesek és jellemzőek ezek a véletlen találkozások.
Egyesekről Ady számol be, másokról az ismerősök vallanak.
Ahogyan Tabéry Géza is tette. Leggyakrabban kávéházakban,
vendéglőkben vagy vasútállomásokon kerül rájuk sor. Ahol
sokszor órákig kell várni a vonat-összeköttetésre. Attól
függően, ki milyen irányba és milyen úti céllal utazik.
Csakhogy amíg a barátok a csapataikhoz, a frontra – a halálba –
igyekeznek, Ady két kézzel a nem remélt élet illúziójába
kapaszkodik. Költőként nagyon is tudja, váteszesen érti – mert
őt még egy világháború se verheti át, csak időlegesen –,
hogy az „eltévedt lovas” végül is hazatalál népéhez.
Azokhoz, akik a történelemben mindig csak adtak és adtak – akkor
is, amikor mindenüket: az életüket kérték áldozatul.
*
Az emlékezet
élő, hosszú életű támasza – az irodalom – tanúsítja, s
féltőn megőrzi, hogy mi minden zajlott abban a néhány –
végtelennek tűnő – esztendőben. S ha nem is az idő
pillanatokra bontott krónikája, „kamerafelvétele” az, amit
elénk tár, hisz arra ott vannak a kor jól-rosszul szerkesztett
újságjai, közleményei, aktái. De kiderül, hogy a nagy háború
az egész világon magához rántott, örvénylésébe kényszerített
kivétel nélkül mindenkit, aki érzékenyen és felelősen
gondolkodott az emberiség ügyeiben. Szinte lehetetlen listát
alkotni mindazokról, akiket ugyan nem a nagy háború tett nagy
írókká, de írói nagyságuk híven megőrzi az első világháború
hamisítatlan lenyomatát.
Kivel
kezdjük és kivel végezzük? Mert hiszen a száz év nem volt elég
ahhoz, hogy a nagy háború témája kimerüljön. Ma is születnek
róla szóló érvényes, újat mondó irodalmi alkotások, filmek,
képzőművészeti munkák, elemzések, kutatások. Az emberiség egy
részének mindez már a könyökén jön ki – talán, mert nem
olvasott eleget? Vagy nem azt olvasta éppen, ami személyre szóló
üzenetet is hordozott a számára?
Már a
legelső pillanatoktól akadt író, aki – magát figyelve – a
háborúba csöppent „kisember” reakcióit rögzítette,
meglehetősen precízen és objektíven. Lengyel Menyhért „egyszerű
gondolatai” (a Nyugatban jelentek meg, majd
1916-ban könyv lett belőlük). Íme egy az elsők közül:
„Az
ember reggel felébred - és minden reggel újból el kell hinni,
hogy háború van. Olyan abszurd, olyan lehetetlen a gondolat, hogy
emberek milliói lövöldöznek egymásra, ölik egymást a havas
mezőkön, hogy egy óriási téli vadászat folyik, melyben nemcsak
a hajtók emberek, hanem azok is, akik puskacső elé kerülnek -
mondom -, épp olyan hihetetlen most az egész, mint a nagy
világfelfordulás legelső napjaiban, mikor mindnyájan egész
biztosak voltunk afelől, hogy egy világháború, melyben Európa
civilizált népei öljék egymást - lehetetlen. Megmutatták és
bebizonyították nekünk, hogy lehetséges... és mégis minden
reggel újra kell elfogadtatni. Ez a legbensőnkben élő tiltakozás
és csodálkozás az egyetlen biztos reménység arra, hogy a háború
egyszer mégis ki fog veszni a világból. Mert nem embernek való -
nem mai embernek. A véres szekér, mely most átzörög a világon,
hallatlan anakronisztikum. Nem kevésbé lehet rajta csodálkozni,
mint csodálkoznánk azon, ha a masztodonok és ősállatok újra
életre kelnének, vagy ha a vasút helyett megint postakocsik
közvetítenék a forgalmat.”
*
 |
Hadizsákmány. Angolok által zsákmányolt német
vasúti kocsi * Első világháború - a 100.
évfordulós Page |
Szinte
ugyanabban az időben Kosztolányi Dezső költői érzékenysége az
öccsére fókuszál: a segédorvosként a boszniai frontra önként
vonult fiatalember 1915-ben megsebesül; ennek apropójára az író
kis kötetbe gyűjti (Öcsém. 1914-1915.
Békéscsaba, Tevan) azokat az élményeit és
emlékeit, melyek őt az öccsén keresztül szorosan az élethez
kapcsolják, mintegy fölfedezve ezáltal általában is az eleven
ember immanens értékeit. Elidőzik az egykori legényszobában,
ahonnan öccse a háborúba indult. Majd a pályaudvaron lófrál,
nézi az elveszett otthonukat cókmókjukban menekítőket és mélyen
átérzi kisemmizettségük tragédiáját. Kitűnő korhangulat
fogja össze a látszatra sietve összedobott írói leltárt –
megbűvölten olvasom a nagyon magánszférába illő, de épp ezért
egyetemessé táguló költői víziót, követem gondolatmenetét.
Érzem a Nagy Háborút: nem a perzselését, hanem fojtogató
szorongatását.
„A
pályaudvar sárga reggeli derengésében járok-kelek. Várok egy
vonatot. Az emberek köhögnek a ködben és a mozdonyok, amelyek a.
távolságok prestige-ével érkeznek, szintén köhögnek a
decemberi hidegben, hosszan, ugatva, fájdalmasan, influenzás
masztodonok, náthás szörnyek. A kijárat körül egy hegy
magasodik. Ez a hegy csupa-csupa zsákokból áll. A raktár nem
tudja befogadni a mindenünnen érkező szállítmányokat, sietve
iderakják, a perron aszfaltjára tornyozzák és a ruhahalom egyre
nő, a zsákdomb egyre magasodik, már akkora, mint egy hegy. Sokáig
nézem ezt a puha, óriási hegyet. Körülötte néhány idegen
ember lézeng, aki most érkezett meg, a holmija után és a barna,
durva zsákszövet uniformisában nem ismeri meg mindjárt az édes,
otthoni holmiját. Én is hozzájuk szegődöm. Kutatom — a
menekülőkkel együtt — a zsákok hátán az enyves cédulákat.
Vajjon rátalál-e egymásra ember és tárgy?”(Szív)
Az igazi
írók ebben az új, kényszerű egymásra találásban igazítanak
el.
*
Az állomások
sorsdöntő találkozások és elválások színhelyei. A nagy
háborúban különösképpen. Világnagy távolságokra a vonat az
a kulcstényező, mely a roppant tömeget, az egyenruhás
ágyútöltelékeket, a gyilkoló technikát, a fogolytranszportokat
elhordozza. Vas-úton gördülnek a kívül-belül bélelt,
agyonszegecselt páncélvonatok. Ugyancsak vasúton menekítik
maradék életüket a menekülők. És síneken gördülnek tova,
vagy vesztegelnek ideiglenesen a hosszú-hosszú kórházi vonatok
is.
Borisz
Paszternak Doktor Zsivágó
című regényében forradalmi csapatok száguldanak keresztül-kasul
a távoli orosz télben, a végtelen tajgai vasúton, s amerre csak
megállnak, és fegyvereikkel uralmuk, akaratuk alá gyűrnek egy-egy
helységet, győz a forradalom. Míg egy másik szerelvényen meg nem
érkezik az ellentábor bosszúálló serege... Minden azon múlik:
ki birtokolja a síneket és a vasúti járműveket. És azon, hogy
meddig vezetnek azok a sínek, amiket oly könnyű a levegőbe
röpíteni...
Vonaton
utazik a haditudósító is. (Amikor éppen nem szekéren, lóháton
vagy... repülőgépen). Az ő szerepe kettős, sőt: többes. Hát
még, ha nem férfi, hanem nő, asszony az illető. Mint Vészi
Margit. Aki a családból - apjától, az Est-lapokat birtokló Vészi
József vezető újságírótól - örökli a riporteri
kíváncsiságot. Nagy irodalmi karriert később nem csinál ugyan:
de a nagy háborúban strapabíró riporter. Beutazza Bukarestet, a
Balkánt, a déli harcterek vidékét, majd a nyugati fronton és a
svájci környezetben követi nyomon az európai háborús diplomácia
felszíni és mélyvizi mozgásait. Filmhíradókra emlékeztető
képi plaszticitással rakja ki mondataival a látványt. Tanítani
lenne érdemes, hogyan épít fel néhány sorban egy egész távoli
világot, mint alább például a királyi gyászba borult Romániát,
Bukarestet, mely egyben máris élteti új uralkodóját (Meghalt
a kírály — éljen a kírály! In: Az égő Európa. Dick Manó,
Budapest, 1915):
„Károly
király, monarchiánk öreg barátja meghalt, jelenti késő délelőtt
érkezett távirat. Mit hoz a holnap, az uj régime uj iránya?
Másfél órával később a bukaresti gyorsvonat hálófülkéjében
ülve fontolgatom: átengednek-e még a határon?
Ma reggel
megkapom a választ: simán, minden nehézség nélkül átjutunk
román földre — fehér gyászlepelbe burkolva gyászolnak
tagolatlan, egyhangú hegyek, — azután őszi piros erdőkön
robogunk át; a kékes ködből kibukkan Sinaja, megérkeztem,
kiszállok az árva, néptelen kis állomáson s nekivágok a havas
hegyi útnak. Odafenn fájdalmasan fekete folt töri meg a fényes
fehérséget: ott, a gyász-zászló alatt alszik a halott király.
Fenn a hegytetőn libériás inas jön szemközt, a hordárom ismeri:
az osztrák-magyar követség magyar szolgája. Megszólítjuk. Nincs
itthon a követ ur, — a miniszterekkel és diplomatákkal együtt
Bukarestbe utazott az uj király eskütételére. Huszonnégy órája,
hogy elődje meghalt, s ma már esküszik az utód. Sinaja üres,
mindenki itthagyta alvó urát, — nincs itt keresnivalóm. Vissza a
vasúthoz, rohanunk le a magas hóban meg-megbotolva, podgyászostól,
— az induló vonat lépcsőjére még felkapaszkodhatom, a táskákat
bedobálják az ablakon, — a pénzdarabok kirepülnek a hóba, —
tán idejében érkezem még Bukarestbe!
A főváros
pályaudvarán kalapálás, futkosás: fekete leplekkel vonják be az
udvari váróterem előtti perron-részt. Az utcákon is fekete
zászlók lengenek a földszintes viskók padlásablakából, a
járókelők valami egészen furcsa, sohasem látott vegyüléke
Keletnek és Nyugatnak: tökéletes párisi eleganciáju hölgyek
lépnek ki nyomorúságos házikók falusias kapuján, — autónk
békésen döcögő libákat kerül ki, — cilinderes londoni
City-elegancia mellett marokkóias viz-hordó ballag, vállán görbe
rúdon két veder, aki nem szürke betétes lakkcipőt visel, az
jobbára mezítláb sétál. A kamara modern, gazdag palotája körül
tengernyi fényes, virágos autó szorong kövezetlen dülőuton. A
Balkán minden etnográfiai és politikai sajátossága feltárul és
megmagyarázódik ezen a rövid úton.
Belépek
a kamara elzárt udvarára. Szürke, modern egyenruhás, feketesipkás
diszszázadot vezényelnek piroskabátos tisztek. Mozigépek
berregnek, egyik oldalon négy prüszkölő, topogó fekete mén áll
a Daumont-fogat előtt, cinóbervörös lovászok gyászfátyol
nélkül ülik meg őket. Körülöttem a katonaság mellett
feketeruhás dámák: a diplomaták feleségei.
Éppen
érkezésem pillanatában megkondulnak idegesen, szárazon a harangok
a kis udvar szemközti oldalán emelkedő háromtornyos templomban,
melynek homlokzata oroszosan diszes, apró fülkékben arany háttér
előtt bizantinus szentképek..”
*
Az
írótársadalom a maga sajátos módján többszörösen is
megszenvedte a háborút (s általuk, természetesen, az olvasótábor
is – de ez külön lapra tartozik). Az új helyzetbe került írók
lázasan keresték a helyüket – miközben legtöbben elvesztették
addigi iránytűjüket. Schöpflin Aladár a két világháború
között készült irodalomtörténeti mérlegében (A
magyar irodalom története a XX. században)
máig ható érvénnyel fogalmazza meg e szellemi válság lényegét:
„A
világháború tájékozatlanul találta az irodalmat. Oly soká
éltünk békében, hogy az első pillanatban fel se tudtuk fogni azt
a borzalmas tényt, hogy hazánk veszélyben forog és nemzetünk
óriási vérveszteség előtt áll. A polgári lakosság túlnyomó
részének fogalma sem volt a modern háború technikai eszközeiről,
sztratégiájáról és taktikájáról, hiszen, mint kiderült, a
katonai szakértők sem voltak azokkal teljesen tisztában, mert
eszközeik nem voltak még kipróbálva s a technikai eszközök s
taktikai módszerek nagy része csak a háború folyamán alakult ki.
Az
irodalom az első pillanatban megdöbbenve állott a szörnyű tény
előtt. Az írók egy része, a fiatalabbak közül, bevonult a
hadrakelt seregekhez, másik a sajtó-hadiszállásra került, mint
haditudósító s tollat a háborús propaganda szolgálatába
bocsátotta. Az ittmaradottak jó ideig bénultan álltak a
történendők előtt, úgy érezték, nem lehet szavuk a háború
nagy lármájában: csak lassankint jött meg a szavuk.
Magatartásuk
a háborúban addigi magatartásuknak felelt meg. Voltak, akik a
politikai álláspontra álltak és tollukat a nemzet önbizalmának
fentartására, a háborús lelkesedés szitására használták fel,
voltak, akik határozott humánus érzületükhöz ragaszkodtak s
amennyire, a háborús cenzúra korlátai engedték, pacifista
szellemben írtak és a háború mielőbbi befejezésére
vágyakoztak. Voltak, akik elfordultak a háború tényétől, mint
egykor Archimedes s tovább rajzolták kis köreiket. Általában
pedig az irodalom hangja borús és aggodalommal teljes lett.
Egy hang
hiányzott a magyar irodalomból: az ellenséges népek elleni
gyűlölködés. A többi hadviselő nemzetek írói kivették
részüket az ellenség becsmérléséből, németek a franciákat és
angolokat, franciák és angolok a németeket kisebbítették,
mindenütt nagy irodalma volt ennek a gyalázkodásnak. Az angoloknál
például olyan kitűnő írók, mint H. G. Wells, Chesterton, Shaw
állottak az ilyen propaganda szolgálatába. A németeknél a «Gott
strafe England» jelszava egész irodalmat hozott létre. A mi jobb
íróink között nem akadt, aki ezt a példát követte volna...”
A szilárdan
baloldalt álló Fábry Zoltán, a stószi remete, aki egyként író
és politikus is, már nincs ilyen jó véleménnyel a mi íróinkról.
Sokat idézett, kemény hangú vádszövege (Írástudók
árulása. 1914-1934), bár
osztályszempontokhoz is igazodik, kiindulópontjával találó
helyzetrajz – még csak le sem lehet tagadni. Az ő igazát, aki
immár nem tesz különbséget „ők” és „mi”, „Európa”
és „magyarság” erkölcsi felelőssége között, a közelgő
második világégés néhány, akkor már meglépett kulcsfontosságú
eseménye s újabb árulások hitelesítik:
„1914-ben
semmit sem gyaláztak meg úgy, mint a tollat. Pántlikásan,
rózsásan, józan pénzihletben és fertelmes talpnyalásban akkor
született meg az új bűn kígyófája: a szellem prostitúciója.
Nagy nevek és kis piszkok nyálazták és hozsannázták a vér és
a pénz útját, a kapitalizmus istenségét, imperializmus
halálkaszálását: 'Tisztító háború' — üvöltöttek az esti
kiadások, napiparancsok és böjti prédikációk. Egyetlenegy
mindennél többet beszélő példa: 'Kell a háborús hangulat, s
ezt a hangulatot nem lehet, nem is szabad lerontani. Végre is ezek a
tömegek mennek a háború tüzébe, ezek viszik oda fiatal életüket,
ezek hagyják el édesanyjukat, testvérüket, kedvesüket,
kényelmüket, ezeknek kell a mámor, hogy ne érezzék olyan
kegyetlenül, mit hagynak el, hová mennek. Derék és jótékony
mámor ez, s mint a mesében a hegyoromról leugró Pszükhét egy
felhő, úgy engedi sértetlenül az ismeretlen sorsba ugratni a
tömegeket a mámor. Legyen mámor, lelkek kábulása, hogy ne
hallhassák ki belőle édesanyák zokogása, kedvesek fájdalmas
sikoltozása. így van ez jól, így kell lenni. És hála a
gondviselésnek, most ez a mámor rajta ül az egész országon'
(Pesti Hírlap 1914. augusztus 15.). És ez a mámor, ez a méreg,
akárhogy nevettek vagy csodálkoztok
most: hatott. Megülte az agyunkat, elvakította a szemünket,
káromlásra oldotta nyelvünket, gyilkolásra kezünket: öltünk,
raboltunk, piszkolódtunk, és a toll emberei, a kereszt felkentjei
tisztító, embernemesítő háborúról beszéltek. A toll, a
szellem prostitúciója minden golyónál, tanknál jobban végezte
el munkáját: imperializmust tudatosított, kapitalizmust igazolt,
bűnt oldozott és gonoszságot szentesített erkölcstörvénnyé.
1914-ben
semmit sem gyaláztak meg úgy, mint a tollat. Újságírók, költők,
tudósok és írók, publicisták és egyetemi tanárok, püspökök
és egyéb írástudók egyetemlegesen az árulás, a cinkosság
vétségébe estek. Úgy írtak és azt írták, amit tőlük
sajtókonferenciákon, főhadiszállásokon megköveteltek. És
mindegyik igyekezett még azon felül is adni valamit, egy kis,
„egyéniséget" csempészni írásaiba, ízt, zamatot, hogy
annál biztosabb legyen a hatás és az eredmény...”
És mégis,
az irodalom az, ami a tanulságokat őrzi, a következtetésekben
segít. Roger Martin du Gard regényfolyama (A
Thibault család) mesteri szintézise a Fábry
által említett árulás közegének: a huszadik század elején a
társadalmi szolidaritás felé tapogatózó Európa, politikai és
szellemi vezetői közreműködésével és cselekvő biztatására
apró szilánkjaira hullt, önmaga érdekei ellen fordult – s a
nemzeti lecsatlakozások révén alantas módon döfte hátba a
progressziót. A regényciklus 1914 nyara
című darabja arra kísérel meg választ adni: meg lehetett-e volna
állítani a nagy háború vérözönét?
*
 |
| Felszállás előtt. Pilóták 1915-ből * Fortepan.hu |
Miért is
volt „nagy” az 1914-ben kitört háború - azon kívül, hogy
országok tucatjai fordultak egymás ellen, gyűlölködve és
győzelmet remélve, s a győzelemmel együtt – „igazságot”?
Mondják,
hogy az első világháború – globálisan tekintve – a huszadik
századnak egyenesen az „őskatasztrófája”, mivel egy
szélsőségekkel teli korszak nyitányaként határozta meg a század
egész további menetét. Ráadásul az eseményláncot az emberek
tudatosan indították, ugyanúgy harcolták végig, mindaddig, amíg
erőforrásaik engedték – és csak azután kötötték meg a
békét. Ráadásul azt is rendhagyó körülmények között és
elvek alapján.
Daniel Marc
Segesser svájci történész nemrég megjelent összefoglaló
elemzése (Az első világháború globális
nézőpontból. Marisverlag, Wiesbaden, 2010)
a kellő távlatot nyert tudós objektivitásával, lehetőleg
előítéletmentesen vizsgálja meg a legapróbb részletekig a nagy
háború összképét. Megállapításai nyomán tudomást
szerezhetünk arról, hogy a hadviselő államok vezetői férfiak
millióit mozgósították fegyveres tevékenységre, bár nagy
részük nem került közvetlen kapcsolatba a frontharcokkal.
Ugyanakkor a fegyveres harc mellett nagyon kemény gazdasági háború
zajlott le a hadviselők között, mely a mezőgazdaságot és az
egész társadalmat mélyen érintette.
A háború
radikálisan új helyzetet teremtett a nők státusában, akik sok
államban kénytelenek voltak minden tekintetben a hadba vonult
férfiak helyébe lépni, s csakis magukra számíthattak. (Mindez
aztán a női egyenjogúság későbbi törvényesítésének
alapjául is szolgált.) Az új fegyverek – mint pl. a harci gázak
vagy a tengeralattjáró – új helyzeteket teremtettek a háborús
jogrendben, hozzájárulva a megszokott jogi, vallási és erkölcsi
normák durva megsértéséhez. Ezek közé tartozik – Segesser
szerint – a tengeralattjáró korlátlan bevetése és a Lusitania
elsüllyesztése. Kegyetlen háborús bűnnek számított a civil
lakosság internálása, valamint a népirtás gyakorlata a törökök
részéről, akik az örménység ellen hajtottak végre nagyszabású
tömeggyilkosságot. Mind a tényt magát, mind a genocídium
módszereit sikerrel alkalmazta s vitte tökélyre a hitleri
filozófia és hadigépezete a második világháború folyamán.
Franz Werfel
regénye, A Musza Dag negyven napja a
törökök atrocitásaival való örmény szembeszállás egy lokális
eseménye ürügyén remek tablóját adja az első világháborús
hangulatnak, amelyben rendre semmivé foszlottak a hagyományos
igazságok, erkölcsök és jogszerűség. Pozitív szereplői
keserűen állapítják meg, hogy a háborúból éppen az veszett ki
száz évvel ezelőtt, amiért megindították: az igazság keresése,
és előtérbe lépett a gyilkolás és a bosszú szelleme.
Jellemző és
mélyen tanulságos az a tény, amint Werfel magányos harcosként
állt rá az örményirtás témájára, miután egy 1929-es szíriai
utazása során, a damaszkuszi szőnyeggyárban első pillantásra
„görögös arcberendezésű, kerek szemű, tüzes tekintetű"
gyermekeket látott robotolni. „Hogy kik
ezek? Törökök által megölt örmények gyermekei - válaszolta a
gyártulajdonos. - Az utcákról szedtem fel őket, s ha nem adok
szállást és munkát nekik, éhen vesztek volna. Senki nem törődött
velük." - idézi az epizódot Flesch
István: Örmények, törökök, kurdok. (Az 1915-ös örmény
katasztrófa és a mai Törökország) című
2013-ban megjelent könyvében, majd így folytatja: - Attól
kezdve Franz Werfel lelkét fogva tartotta az örmények sorsa, s már
ott tervezni kezdte a regényt. Állandóan foglalkoztatta, nem
hagyta nyugodni az örmények által elszenvedett borzalmak
története, a török nacionalizmus, a damaszkuszi szőnyegszövő
műhely nyomorult örmény árváinak fájdalmas látványa, sorsa.
Oszmán okmányokhoz nem juthatott, de széleskörűen egyaránt
tájékozódott közvetlen vagy másodlagos forrásokból.
Művére
azonban Törökországban csak megvetően legyintettek. Egy ottani
újság szerint: „Ez egy örmény mese egy
zsidó előadásában!" Németországban
pedig, tömegsikere ellenére hamarosan betiltják, indexre teszik,
elégetik. A hitleri hadigépezet pedig jóval nagyobb léptékben
megismétli ugyanazt, amit a törökök a század elején
kikísérleteztek. A számítás bevált: ahogyan akkor nem, most sem
akadt erő, mely idejében gátat vethetett volna a holokausztnak...
Az elítélés és a bűnbánat mindig csak utólag működött...
A regény
recepciójáról érdekes interjú jelent meg 1990-ben az Eszmélet
c. folyóiratban Simon József Zavennel, az Arménia Örmény-Magyar
Baráti Kör vezetőjével, aki elmondta:
- A
Törökországon belül élő örményeknek ma vannak iskoláik,
egyházi szervezeteik, újságjaik, de a török alkotmánynak van
egy olyan pontja, amely szerint minden tevékenység, amely nem a
törökséget és a török kultúrát szolgálja, törökellenes.
Tehát minden megtörténhet bármikor a törökországi örményekkel
– ahogy 1914-ben is megtörténhetett –, ha egy szélsőséges
kormány jut hatalomra. Annak idején az örmények voltak az okai
mindennek, máskor a zsidók, mindig kellett és lehetett egy népet
találni, amelyiknek a többség nagy erejével neki lehet menni.
Ürügy mindig adódhat. Az első világháború idején azt mondták,
az örmények az oroszokat támogatták, ezért kellett őket
elpusztítani. Bármi megtörténhet bármikor.
A riporter
kérdésére pedig, hogy a magyar közvélemény miért tudatosult
olyan későn az első – az örmény – holokauszt, ezt
válaszolta:
– A török
kormány nem ismerte el a genocídiumot, a magyar kormányok pedig
mind a háború előtt, mind a háború után törökbarát politikát
folytattak. Ez volt az, ami elhallgattatta a tényeket, egyszerűen
nem vettek tudomást róluk. A magyar közvélemény tulajdonképpen
Franz Werfel (...) regénye alapján ismerte meg ezt az első
holocaustot. Korbuly Domokosnak Az örmény kérdés a magyar
közvéleményben címmel 1942-ben megjelent könyvét korábban nem
akarták kiadni, majd később, a nyilas időkben, bírósági
eljárást indítottak ellene. A magyar irodalomban Herczeg Ferenctől
Bródy Sándoron át Tabéry Gézáig említik az örmény
genocídiumot, mégis elsikkadt ez a téma...
Az igazodás,
a helyezkedés, a magyarázkodás politikája pedig - a világ mai
folyását tekintve – továbbra is napirenden...
*
A
koncentrációs táborok ugyan markánsan a második világháború
„vívmányai”, de itt-ott jelen voltak már a nagy háború
holdudvarában is. Elegendő elolvasni Lőrinczi László nemrég
elhunyt, Bukarestből Olaszországba áttelepedett prózaíró,
történészt megszégyenítő hitelű irodalmi nyomozását a
szardíniai olasz hadifogolytábor mostoha körülményeiről
(Üzenetek Erdélybe – esszék és jegyzetek. Polis, 2010). Idézi
egy olasz tábornok feljegyzéseit az első világháborús magyar
foglyok helyzetéről: „Jó néhányan
mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket
viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől
kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély
levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk,
hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat
szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a
szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le
voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a
kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és
nyomban magukra öltötték.” Hasonlóképpen
meggyőző erejű e tekintetben Szöllősy Aladár festőművész
négy év (1914-18) eseményeit befogó tábornaplója
Szerbiából, Albániából és Olaszországból (megjelent a Pesti
Könyvnyomda Részvénytársaságnál, 1925-ben). Az ő mérlege a
Lőrincziénél is megdöbbentőbb: „A szerb
hadifogoly-parancsnokság hivatalos kimutatása szerint a szerb
hadifogságba jutott 62,000 ember közül csak mintegy 35,000 ember
indult el az albániai nagy útra, mert mintegy 25,000 ember már
Szerbiában kiütéses typhus és egyéb fertőző betegségek
folytán sírba került. Albániában elpusztult s részben fogságból
szabadult mintegy 6,000 ember. A tengeren való átkeléskor mintegy
5-600 ember vesztette életét.
Asinara
szigetén az albániai nélkülözések s a fellépett kolerajárvány
annyira leapasztották a szerb hadifogságba jutott legénységünk
számát, hogy midőn 1916. év július havában Franciaországba
vitték őket, már csak mintegy 17,000 ember volt életben. A
francia földről kapott levelezőlapok szerint azonban a foglyok
visszavágyódtak az asinarai „pokolba”. A „Grandenation”
bánásmódja folytán a foglyok száma állítólag 7,000-re apadt
le, úgy hogy szerb hadifogságba jutott legénységünkből csak
körülbelül minden tizedik ember maradt életben...”
Pusztultak hát a foglyok tömegesen, mese nélkül, és nem igen
mozdították értük a kisujjukat azok, akiknek őrzésére bízták
őket.
„Az
első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó
része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség,
s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így
történt – állapította meg tanulmánya
összegzéseként Lőrinczi László –. A
háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már
kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére;
egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy
ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak „főpróba”
volt, a kezdet, amit hamarosan – és több országban –
„kiteljesítettek”. Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és –
főként – egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és
szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő.
Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején
is...”
Néhány éve
Mihályi Balázs közölt a Magyar Hírlapban egy akár szenzációs
feltárásnak is beillő adalékot - szemtanúk utólagos
visszaemlékezései alapján - az első világháború romániai
hadszínterein működött internáló táborról. Az állítólag
Sipotele község határában berendezett, az akkori román–orosz
határ közelében fekvő láger korábban lovassági gyakorlótérként
működött: „Néhány barakk volt csupán,
valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó
istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig
aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a
legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol
a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek
volna.” 1916-tól a tábor forgalma
ugrásszerűen megnőtt, egyre több civilt is hurcoltak be és az
életkörülmények rohamosan romlottak, olyannyira, hogy – a
szerző értesülései szerint – "végső
elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak
össze és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket
ásni... A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik 'családokat'
alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy 'család', ők egymást
támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között... A
tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a
későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor célja
fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények
végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás,
a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok
pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött adatai
szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből
hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15
ezer fő körüli lehetett a halottak száma."
A romániai román nyelvű médiában szintén létezik bizonyos
utalás egy sipotei ún. fogolytáborra, ahol viszont civilek csak
„véletlenségből” keveredhettek az ott lévők közé és
távolról sem olyan nagy számban, ahogy azt magyar források
állítják. Később ugyanott gyermekmenhely és súlyos
elmebetegeket elfektető kórházi központ működött.
*
 |
A mi ellenségeink. Korabeli karikatúra
* Első világháború - a 100.
évfordulós Page |
Hol hát a
háború igazsága – a közös európai igazság –, amelynek a
jegyében illő lenne megemlékezni a száz éve történtekről? Egy
idő óta határozott törekvés él a különböző országok jövőbe
látó történészeiben, hogy jó pár emberöltő után vegyék
maguknak a bátorságot és öntsenek tiszta vizet - közösen! -
ugyanabba a pohárba. Lehetséges-e ez? – faggatták a Deutsche Welle
egyik idei adásában a román történelmi kutatás egyik szellemi
megújítóját, a közös európai történelemértelmezés
következetes szorgalmazóját, Lucian Boiát. Az apropót az a hír
szolgáltatta, hogy Boia éppen egy, a nagy háború értelmezésével
kapcsolatos nemzeti mitológiák lebontásában érdekelt esszén
dolgozik. „Minden európai nemzetnek
évtizedeken keresztül megvolt a maga történelme az első
világháborúról. Most itt lenne az ideje kiegyensúlyoznunk,
összefoglalnunk az értelmezéseket, ha lehetséges. Eljutnunk egy
közös, európai értelmezéshez” –
fogalmazta meg célját, bár azt is beismerte, hogy ez egyáltalán
nem lesz olyan egyszerű. Sürgető példaként a közös
francia–német kísérletre hivatkozott: „Kell
legyen európai történelmünk is. Nem lehet egy olyan Európánk,
melyben együtt haladunk, amikor a jelenről és a jövőről van
szó, de teljesen szétválunk, amikor a múltról. Meg kell
keresnünk egy egyensúlyi pontot. A francia és német történészek
megkeresték és – nagymértékben – meg is találták. Néhány
éve vannak közös francia–német történelem tankönyvek a
középiskolák számára, melyekben egészen egyszerűen egy közös
diskurzus jelenik meg, kis fenntartásokkal egyik, vagy másik
oldalról – és ahol szükséges, ott jelölik, hogy az adott
kérdés nagyobb mértékben francia, vagy nagyobb mértékben német
álláspont. De összességében a tankönyvek eljutottak egy közös
szintézisig, közös álláspontokig, többek között az első
világháborúval kapcsolatban is, ahol eredetileg nagyon eltérőek
voltak az értelmezések. Franciaország akkor – és hosszú ideig
azután is – Németországot vádolta a háború kiprovokálásával.
Németország eleinte ártatlanoknak mondták magukat, majd –
Hitler után – ők is elfogadták a vétkességüket. Ez az első
világháborús történelem egy konfliktusos történelem volt. Most
igyekeznek kialakítani egy kiegyensúlyozott és amennyire lehet,
közös történelmet.” Csakhogy román és
magyar viszonylatban az álláspontok hasonló – és fölötte
szükséges! – közelítése jóval fogasabb kérdés. Boia
egyenesen szkeptikus az ügyben, szerinte „az
előítéletek itt, a románok és a magyarok között, sokkal
nagyobbak. Olyan komplexusok, olyan frusztrációk vannak, melyek a
francia–német esetben nem voltak. A franciák és a németek
között volt ellenségesség, de ez egy egyenlő felek közötti
mérkőzés volt. Míg a románok évszázadokig alárendeltjei
voltak a magyaroknak; aztán a magyarok egy olyan országban találták
magukat, ahol uraltaknak és peremre szorítottaknak tekintették
magukat.” Ennek ellenére, nem tart
lehetetlennek egyfajta „kiegyezést”: „éppen
egy első világháborúról szóló esszén dolgozom és igyekszem
túllépni a román, magyar, francia, német nemzeti előítéleteken.
A magam módján megpróbálok egy kiegyensúlyozott és közös
kérdéskört bemutatni az első világháborúról. És úgy hiszem,
sok történész próbálja meg ugyanezt. Vissza kell fognunk a
nemzeti, mitologizáló értelmezéseket, nem mondva le,
természetesen, arról, ami nemzeti a román kérdéskörben – de
ugyanakkor próbáljuk meg a többieket is megérteni. Abszurd úgy
gondolnunk, hogy ebben az iszonyatos, egész Európára kiterjedő
konfliktusban csak az egyik félnek volt igaza.”
*
Kinek volt
hát igaza? A kérdés máig eleven – és jogos. Lucian Boia és a
hozzá hasonló, jövőbe látó szakemberek szerint:
„Történészekként meg kell próbálnunk a
dolgokat előítéletek nélkül elmondani, nyíltan beszélni, annál
is inkább, hogy nem a történelem kerekének visszafordításáról
van szó. Senki sem lesz annyira őrült, hogy az első világháború
eredményei miatti elégedetlenségében elindít egy újabb háborút,
ahogy Hitler tette a másodikkal, hogy megsemmisítse az első
következményeit. Meg kell értenünk, hogy ez egy egészen
egyszerűen akadémikus vita. Vagy annak kellene lennie. Meg kell
próbálnunk megnézni, milyen okok vezettek a háborúhoz, miben
volt igaza és miben nem mindenkinek, mi volt jó és mi nem az első
világháború utáni békeszerződésekben, milyen közelebbi, vagy
távolabbi következmények voltak… Annyi megvitatni dolog van...
az adatok lehetnek pontosak, de az értelmezések sohasem. A tények
ismertek. Sőt, nagyon is jól ismertek. Ez egy elég közeli
történelem, ami után sok dokumentum maradt, ezeket a
dokumentumokat folyamatosan kutatták. Tudjuk, hogyan zajlott napról
napra, szinte óráról órára az első világháború. De a
történelmi jelenségek mélyebb hatásait nem olyan könnyű
megfejteni és nehezen lehet azokat közös nevezőre hozni...
Tudjuk, hogy így történtek a dolgok, de: miért történtek így?
A nagyhatalmak közötti szembenállás miatt? Ezek melyikének volt
nagyobb szerepe? És nagy vétke? Mi volt a szarajevói merénylet
szerepe – a fő ok volt, vagy egyszerű ürügy? És: a szarajevói
merénylet nélkül is lett volna háború? Én szerintem nem.
Biztosan nem 1914-ben. Később igen? A válaszom az, hogy „nem
tudom”. Amikor mélyebbre akarunk hatolni és meg akarjuk fejteni
magát a történelem mechanizmusát, a dolgok nagyon bonyolultakká
válnak...”
Ezt a fajta
bonyolultságot lehet érzékelni nyugati történészek ama
törekvésében, hogy szakítsanak a háborúk vizsgálatának
korábbi módszereivel és kutatásuk célpontját a katonai-harci
cselekmények vezérkari vizsgálatáról a harcokban ténylegesen
részt vevő, a lövészárkok népének nevezett katonák
emlékezete, személyes élményei, mindennapjai felé fordítsák. A
kérdésben elmélyülő Balázs Eszter (A
"sakktáblától" a lövészárkok mikrovilágáig: az első
világháború régi és új megközelítései. Múltunk, 2010/3)
tanulmányában részletesen ismerteti e paradigma váltás
fontosságát. Szerinte létezett a múltban is törekvés ilyenfajta
szemléletre (Tolsztoj és Stendhal példáját említi, akik a
háborús tömeg jelentőségét, illetve az események ironikus,
távolságtartó bemutatását helyezték előtérbe), de döntően
csak a huszadik század közepétől jutott szóhoz. „Mérföldkônek
számított, hogy 1959-ben három veterán és egyben műkedvelő
történész megjelentetett egy, a hagyományos történetírást és
az antológia műfaját elegyítő munkát a Franciák élete és
halála, 1914–1918 címmel, amely hatalmas siker lett
Franciaországban. A hatvanas években az első világháborúban
harcoló katonák, illetve özvegyeik már nyugdíjasok voltak, és
felértékelődött a nem hétköznapi fiatalságukra való
emlékezés. A történeti munkák piacának bővülése, a történész
szakma expanziója, valamint a televízió megnőtt dokumentumfilmes
kapacitása a nagyközönség érdeklődését is fokozta. A
dokumentumfilmeknek köszönhetően a háború új elbeszéléseivel,
valamint új forrásokkal is megismerkedhettek a nézők. Általában
véve a „felső” és az „alsó” nézőpont keresztezése
révén a nemzet története helyett anép története került a
középpontba úgy, hogy az akkor megjelenő munkákban a tábornokok
és a diplomaták helyét az egyszerű katonák és a civilek
foglalták el. Egyre többen látták úgy, hogy a háború nem
valamiféle bűntény, amelynek felelősei vannak – ahogyan azt a
húszas-harmincas években gondolták –, hanem az európai népek
közös téveszméi vezettek a háborúhoz.”
*
Ma az
emberiség döntő többsége – ha megkérdezzük őket, ha nem –
behunyt szemmel békében óhajt élni. Kedveli ugyan az izgalmakat,
olykor az adrenalin növelő élményeket, de ezt nem a tömeg- és
világpusztulás árán kívánja elképzelni. Ha pedig így van,
akkor mit mondjunk azokról, akik száz évvel ezelőtt nyíltan,
minden megtorlást és kiközösítést vállalva léptek fel bármely
háborús cselekmény – és nem csak a kegyetlenkedések! –
ellen? Az ún. pacifistákról van szó, akiket nem csak a
közvélemény, de a törvények is szigorúan elítéltek? A
pacifizmus sok állam törvénykezésében gyakorlatilag
hazaárulásnak számított, mivel rombolta a sikeres harchoz
szükséges morált, lefegyverezte a küzdő feleket. Ezért az
országok katonai vezetései tűzzel-vassal irtották mind a
pacifista propagandát, mind a pacifista szellemű
megnyilvánulásokat, mint amilyenek például az egymással harcoló
lövészárkok népeinek közös karácsonyait és húsvéti ünnepeit
szorgalmazó vagy elnéző gesztusokat, amikor pár órára az
ellenséges oldalon álló katonák önhatalmúlag, saját erkölcsi
indíttatásból megteremtették egymás között az illuzórikus, de
valós „ünnepi békét”. Valóban bűnözők, árulók azok,
akik a fegyverek letételére buzdítanak? Nem könnyű kérdés, a
politikusok ma is késnek – pontosabban adósok – a határozott
válasszal, és mi sem tudunk egyelőre jobbat, mint reménykedni,
hogy a legendásan együgyű, s éppen ezért mélységesen bölcs
Svejk, a derék katona az, aki közmondásszerűen kimondja a végső
igazságot, átkiáltva az ellenséges lövészárokba: – Hé! Ide
ne lőjetek! Itt emberek vannak!
Csíkszereda,
2014. március 8-12.
