Interneten a TELJES Romániai Magyar Irodalmi Lexikon

Az ötödik (kettős) kötetet leszámítva a RMIL-ként rövidített Romániai Magyar Irodalmi Lexikon néhány éve interneten is elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Most, hogy pár hónapja megjelent a sorozatot záró kötet is, a gyors internetes elérhetőség egycsapásra elvesztette addigi előnyét – lévén, hogy a S – ZS betűs szócikkek csak a papír alapú kiadásban elérhetőek.

Egészen mostanig.

A Kriterion kiadó ugyanis, a nagy jelentőségű és dimenziójú munka gondozója most külön honlapot hozott létre a RMIL teljes anyagából, azzal a szándékkal, hogy a vállalkozó kedvű olvasóval (aki hasonló szerepet tölt be e történetben, mint a háborúkban a Névtelen Katona) közösen kikorrigálják-kiegészítsék a lexikon szócikkeit. Ajánlom ezt a nemes foglalatosságot a szellem valamennyi olyan emberének, akik tisztában vannak az erdélyi szellemiség tárháza pontos feltérképezésének fontosságával. A RMIL elkészülte nagy idősávot fog át, amelynek során nagyszámú változás, gazdagodás történt az erdélyi írásbeliségben. Ahogy a befejező köteteket útjára bocsátó főszerkesztő (Dávid Gyula) alább közzétett „mentségében” kifejti, a Noé bárkájára emlékeztető vállalkozás után most már új, korszerű szemléletnek kell érvényesülnie szellemi teljesítményeink számba vételekor – erre pedig mindenképpen a fiatal nemzedékek a hivatottak. Az ehhez szükséges nyersanyagot – a javításokat – már ma megtehetjük, közös erővel és érdeklődéssel. Ennek érdekében hívom fel én is a figyelmet a közös gondra – talán nem is hiába! (Cseke Gábor)

Elöljáró szó – vagy mentség

Amikor a Romániai magyar irodalmi lexikon néven elhíresült vállalkozást lezáró kötet kéziratát elindítottam a nyomdai kivitelezés felé, volt egy olyan elgondolásom, hogy módosítok az eredeti címen, s ezt a zárókötetet ADALÉK A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALMI LEXIKON V. KÖTETÉHEZ címmel bocsátom útjára. Hogy miért? – az a továbbiakból kiderül. A lexikon kiadói gazdái nem értettek egyet ezzel, így megmaradt az eredeti cím. Aggodalmaim azonban változatlanok. Ezért „mentség” is ez az elöljáró szó.

*

A jelen kötettel lezárul az a kiadvány, amely negyven évvel ezelőtt, a 200 évvel korábban, 1766-​ban megjelent Magyar Athenas példáját idézve, s egy kedvezőnek ígérkező politikai konjunktúra hátszelét kihasználva, „az írásbeliség tágabb kereteire figyelmező” számbavételt tűzte ki céljául. „A törzset alkotó szépirodalom mellett – írta az első kötet előszavában a lexikon főszerkesztője és lelke, Balogh Edgár – sorra kerül itt a közirodalom (publicisztika, újságírás, bibliográfia, népművelő irodalom), a tudományos irodalom (szakirodalom, tudományterjesztés), a művészeti irodalom, valamint a művészeteknek azok az alkotásai, amelyek tárgyuknál fogva kapcsolódnak az irodalomhoz (könyvgrafika, irodalmi tárgyú képzőművészeti alkotás, irodalmi művek megzenésítése, előadóművészet és színház, rádió, televízió, film, fotóművészet irodalmi vonatkozásai).”

A vállalkozásnak nem volt intézményi háttere. A Babeş – Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke – didaktikai feladataira és szűkös anyagi kereteire hivatkozva – elhárította magától ezt a feladatot, így néhány tucat lelkes önkéntes (szerkesztőbizottság, szakszerkesztők, területi szerkesztők, egy-​egy vidék magyar szellemi életének helytörténet-​kutatója) vállalta, hogy a fent idézett koncepció alapján Venczel József által összeállított eredeti címszójegyzéket megpróbálják egy lexikontól műfajánál fogva elvárható adatokkal kitölteni.

Az alapeszközök sem álltak rendelkezésre, mindössze néhány részleges folyóirat-​repertórium, amelyek államvizsga-​dolgozatként készültek a két világháború közötti erdélyi magyar sajtó egyes termékeinek irodalmi vonatkozású anyagáról az egyetem magyar tanszékének professzorai irányításával. És persze régebbi lexikonok, részbibliográfiák, amelyek Venczel József számára a címszójegyzéknek is alapjául szolgálhattak.

A munka jellegét és főképp eredményeit természetesen befolyásolták azok a politikailag körülírt korlátok, amelyektől a szócikkekbe kerülő adatok értékelése, értelmezése során a szerkesztő és munkatársai nem függetleníthették magukat. A „kedvező politikai konjunktúra hátszele” olykor ellenszéllé vált, s bár 1970-​ben, a Kriterion Könyvkiadó létrejöttével intézményi gazdája is került a tervezett kiadványnak, 12 év telt el, míg az időnként lankadó, majd újra fellobbanó lelkesedésű munkatársak – és persze a Tisztelt Olvasó is – kezükbe vehették az első (A – F) kötetet. Az 1968-​ban alakított szerkesztőbizottságból akkor már egy név, a szakszerkesztők névsorából három, a helyi szerkesztők és munkatársak közül hét név fekete keretben emlékeztetett elhunyt viselőjére. És még fekete keretet sem kapott (mert kifelejtődött a szerkesztőbizottság névsorából) Venczel József, aki a főszerkesztő lelkesedését a tudós felelős egzaktságával a realitás talajára szállította.

Az első kötet megjelenése 1981-​ben újra fellobbantotta az indulás éveinek lendületét, s 1983-​ra kiadásra készen állt a lexikon második (G – K) kötete. Akkorra azonban a felső kiadói (és kiadó fölötti politikai) felügyelet irányából olyan ellenszél süvöltött az egész romániai magyarság felé, hogy ennek a kötetnek (az 1983-​as szövegnek) a megjelenését, még ha vállaltuk volna is a drasztikus csonkításokkal járó kompromisszumot, akkor sem engedték volna meg. Inkább visszazártuk a szekrénybe a kéziratot, s annak megjelentetésére csak a diktatúra összeomlása után, 1991-​ben kerítettünk sort.

Természetes lett volna ekkor, hogy az 1983-​ban lezárt 2. kötet szövege, a kiadás új lehetőségeivel élve, revideálásra kerüljön. Az 1989-​es változással a közlés szabadsága előtt szélesre nyílt lehetőségek viszont akkor már a korábbi munkatársak jelentős részét elvonták a lexikoni munka mellől, ezért a szerkesztőbizottság úgy döntött, hogy az 1983-​as kéziratot érintetlenül jelenteti meg – mintha csak akkor mód lett volna a kiadására.

Ennek a 2. kötetnek a megjelenésekor azonban már ki is mondhattuk – s a kötetet ért kritika is kimondta –, hogy mennyi tehertételt, mennyi ideológiai és politikai kompromisszumot, mennyi öncsonkítást s a jelenségek „átpolitizálásával” mennyi kényszerű torzítást vállaltak az első kötetek szerkesztői és szerzői.

Az 1994-​ben megjelent harmadik (Ki – M) és a sajtó alól 2002-​ben kikerült negyedik (N – R) kötet szerkesztőjének már ezekkel is szembesülnie kellett.

*

Erdélyi és csángó költészet: KIBÉDI SÁNDOR

Síremléke a Házsongárdban, Péter János fotója

Sz. Nagysomkút, 1897. márc. 3. – mh. 1941. dec. 16. Kolozsvár; költő, drámaíró, műfordító, szerkesztő. Családi neve: Hapka; írásait édesanyja, Kibédi László Teréz családi előnevével jegyezte. Volt borbély, építőmunkás, vándorszínész, cirkuszi akrobata és céllövő. 1920-ban jelentkezett verseivel. Az 1922-1924 között Nagysomkúton megjelent Kővárvidék c. hetilap főmunkatársa (1923), a Nagybányai Hírlapban is közöl. 1924-ben kerül Kolozsvárra, versei, elbeszélései, cikkei a Keleti Újság, Ellenzék, Brassói Lapok, Pásztortűz hasábjain jelennek meg. 1928-29-ben a nagyszalontai Szemle c. hetilap, 1929-30-ban Az Újság c. napilap főszerkesztője, majd Kolozsvárra visszatérve 1931-től névlegesen a Korunk felelős szerkesztője, az 1935-ben megindult Tribün c. baloldali folyóirat főmunkatársa, később megindítja a Széphalom c. irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratot (1937-38). Munkái: Így akarom (versek, Dicsőszentmárton 1924); Diadalmas élet (versek, Dicsőszentmárton 1924); Tengerzúgás (versek, Kv. 1926); Megjött a reggel (versgyűjtemény, Kv. 1931); Szeptember végén (költői színjáték, Kv. 1933); Petőfi és Pila Anikó. Válasz egy tanulmányra (Kv. 1939). Fordításkötetei: Eminescu Mihály Összes költeményei (Győri Illés István bevezetőjével, Kv. 1934); Aron Cotruş: Versek (A Korunk Könyvei, Kv. 1935); Octavian Goga: Költemények (Kv. 1938).

NAPSZÁMOSOK

Ferdevállas, kajlabajszú emberfiák,

kopott a ruhájuk, roggyan a lábuk

s a derekuk roppan a meddő tusán.

Kenyér, kenyér! — és holmi rongy a testen;

ebben merül ki minden akarat.

Egy kicsi ház, kertecske, társ, gyermekek

— teremtő Isten, milyen nagy dolog!

Nézem őket, babonázott szemmel nézem.

Őskép. A poros úton mendegélnek.

Ezt így, valahol már láttam, régen.

Ez hát az árnyék? — kérdeztem akkor,

nem felelt senki.

Az emberek bámulva elmeredtek a kérdésemen.

— Most is kérdem. Nem érti senkisem.

ERDÉLYI ÁLOM

Atyai csókoddal homlokomon

hívőn alszom el s álmodom álmomat,

szent ajándékodat, én Uram.

Éjszaka van. A végtelenség

ezer fényes szemével reámmosolyog.

Én visszamosolygom, édes az álmom.

Fejem alatt Máramaros

zord havasa a vánkos,

fülemben a Kükiillő dala zúg,

vállaimat körüllocsogják

ős ismerősök: Szamos, Maros, Olt

s a Hargita vén rengetegjén

nyugszik a lábam.

A bihari hegyek, barcasági róna,

mord Fogaras s a szelid Szilágyság

végigcsókolják forró testemet.

Az éjszakában

halk, lágy hangon muzsikál,

majd szilaj nótába vág a bús cigány,

ős Erdélyország lelke.

Hallgatom, hallgatom, félébren, könnyesen,

meg újra elalszom, mélyen, csendesen

és álmodom... tovább álmodom...

SZOMORÚ KICSI LÁNYOK

Kora reggel, fényes reggel

sietnek a lányok,

szomorú kis lányok

gond-köpenyben sietnek.

Előttük az élet

komor éje játszik,

s ezer férfiölben

rejtőzik a gyermek.

Melyik az? Melyik az!

Lopja el gondunkat,

vessen életágyat

asszonyi magunknak!

Árva kicsi lányok:

messze jár a férfi,

rég halott a gyermek —

egyedül maradtok...

FIATALOK

Napszemű sereg, megyünk előre —

teremtő láz, mely fűti tagjainkat,

forró-tűz reggelen érünk a tetőre

s fehér síkon ütjük fel sátrainkat.

Ma még az éj sötétje leplével takar,

a sápadt hajnal fátyla rejteget

s fényes arcunkat, mely új igét akar,

még féltőn őrzi keblén a rengeteg.

De már az élen teremnek új csodák:

lázunk, akaratunk új világot épít.

Megyünk előre, napszemű katonák —

és máglyánk éneke fölcsap az égig.

EGY KOLOZSVÁRI HÁZ

Égnek itt a falak, láng lobban a tetőn,

az alap vad lázban sikoltoz, nyög, piheg,

ablakok remegnek, félelemmel félnek,

minden zúgon-zegen, bútoron, kilincsen

meglapul, sistereg dörömböl az árnyék

Jaj, te csodálatos forró levegőjű

babonás nagy bolond kolozsvári ház:

reng benned a világ, dübörg a föld árja,

csudálkozó csillag fürdeti a lábát

búgó bensőd meleg sugártengerében

s fergeteg, zivatar önti néha magát

morogva, zubogva égő falaidra...

A láng a tetődön el-kihúnyni látszik,

alapod vad láza mintha megenyhülne

s csend, nyugalom fénylik sajgó küszöbödön.

De újra, meg újra fölsivít a fájás,

ropog, dong a padlód, ajtód megcsikordul

s éjfekete madár, töröttszárnyu madár

vergődik alattad...

BALLAGNI A JUHOK UTÁN

Mint egyszer, —

haragudjon, avagy

nevessen az ég:

vidáman fütyörészni,

mogyorópálcával

csapdosni a bokrok leveleit

s napszállat után

hanyattfeküdni a forró füvön,

tereferélni kacér csillagokkal.

Reggel — még félig álmosan —

csettinteni a négylábú társnak:

hé, Bundás, elébe, kerítsd, —

és derűsen, táguló tüdővel

szippantani a hegyi levegőt,

kurjantani pár hatalmas-nagyot,

rikkantani egy-két mord igét,

majd csendesen, henye gonddal

szemlélgetni a turmát,

ballagni szótalan, némán

a bégető juhok után...

TÁJKÉP

Fehér, halotti hólepel felett

Fekete varjak szállnak, szállnak:

Kisértetek, komorló nyári árnyak.

Hűvös csőrükben csúf halál

Berzengve les életre, fényre:

Csirára, magra, dús reményre.

Alvó szemekkel lagymatag

Alig-sugárt vet barna földünk:

Didergünk, fázunk, félünk.

Vertelén, zöldszemű az éjszaka.

A messzi város ajkán torz mosoly.

Piros pettyeket ejteget a nyomor.

Erdélyi és csángó költészet: DIÓSZEGHY DEZSŐ

Sz. Paptamási, 1904. május 22. – ?;  erdélyi magyar magyar költő, író. A nagyváradi főreáliskola elvégzése után műszaki tisztviselői állást vállalt. Egyszerű formakultúrájú verseiben hazafias érzelem és békevágy szólalt meg. Az elkésett ember (versek, Temesvár, 1938; 2. kiadás Nagyvárad, 1939); A rabság alatt (versek, két kiadás, Nagyvárad, 1940-41, 3. és 4. kiadás Radványi Károly illusztrációival, Budapest, 1942); Mindenütt harc van (versek, két kiadás, Nagyvárad, 1946-47); Emberek az úton (novellák, Nagyvárad, 1948). Emléktáblát avattak tiszteletére szülőhelyén, Paptamásiban 2009. augusztus 15-én.




A börtön


Négy szürke fal, ablakon acélrácsok. 
Bent az ember csak a körben jár, 
Nézi a napfényt, mely nem ér el hozzá 
Várja, mikor nyilik majd a zár.


A börtön megnőtt, a cella nagyra tágult, 
Minket négy falnak határa fog, 
Csak fel és le, vagy körbe tudunk járni, 
Mint ott bent az elítélt rabok.


Így járunk mi fel-le és körbe-körbe, 
Lelkünkben mégis gyúlad a láng... 
Csattan a zár, s a kémlelőlyukon félve, 
Vad poroszlók vigyáznak reánk.

Temetőben


A temetőben serényen új sírt ásnak, 
Csinálnak ujabb helyet az elmúlásnak.


Régi sír volt itten, füves, gazos, horpadt, 
Kiásták újra, mert kell a hely a holtnak.


Sokan vannak, kiknek életökben nincs hely. 
Csak életök végén jut nekik egy sírhely.


Itt sem nyugszanak ők, mert - hej! — nemsokára 
A sírásó úr még innen is kivágja.


Ócska keresztjöket derékban eltörvén,
Most új halott az úr. Ott is pénz a törvény.


Életök dobálta, sorstalanok voltak, 
Szenvednek az élők és némák a holtak.

Nyári vihar


Hajlonganak a fák, mint néma lakájok, 
Ágaikat haragos szél cibálja, 
Messziről látszanak apró villanások, 
Virág a kelyhét szomjasan kitárja.


Jött a vihar, pusztulást hozott magával, 
A sötétség rémei jártak táncot, 
Ledőlt a tölgy, mely széles koronával 
A törpe fák közül messzire kilátszott.


Lapulva, félve a bozótok alján, 
Esőtől éled fü, virág és csalán, 
Felsarjad az élet ezer alakban.


Élet a halál apró villanása. 
Ledöntve az élet erős óriása, 
Némán hever a nyári alkonyatban.




Körös mellől jöttem


Körös mellől jöttem, hol a nagy hegyek 
Úgy állanak, mint néma óriások. — 
Van közöttük ifjú, zöldbe öltözött, 
Komor felhőkbe burkolóznak mások.


Némelyiknek a feje már hófehér, 
Elkerülik messze a pajzán szelek, 
Csend, felhő van ott, s úgy néz át felettük, 
Mint másvilágba költöző emberek.


Lábuknál, csacsogva folyik a Körös, 
Hol vizében minden kacéran ragyog, 
Az Alkony tükrében veti ruháját 
Remegve kandikálnak le a csillagok.


A Körösnek két partján fekszik Várad. 
Még évek után is érzem mámorát; 
A vak harmónikást az uccasarkon 
És estéken az öreg hársfa sorát.


A Bémer-tért, a halk Lukács György-uccát, 
A Köröskorzónak léha alkonyát, 
Kálvária-uccán a havas reggelt, 
Esős estéken a Kanonok-sorát.


Mely komor csendjével  várja  az embert. 
Hányszor bolyongtam ott egész éjszakán. 
Boltívek magánya köszöntött halkan 
Mint egy régenváró, igazi barát.


Aztán a Schlauch-tér rendezetlen parkja, 
Ahol sárgán búcsúzik ősszel a nap, 
A főucca szűk hullámos korzója, 
Hol minden ember vidám és gondtalan.


Boltoknak hűvös délutáni csendjét, 
Hol mély vitákat is lehet hallani, 
Könyvekről, költőkről, az új írókról, 
Az egész üzlet, csak egy mellékes valami.


Kit sorsa vadként messze kergetett, 
Visszajön, bármit is kínál a világ. 
Váradi cigány sem tud másutt élni, 
Csak itt sírnak a régi melódiák.


Évek óta, már a Béga mellett élek 
És mégis Váradról jön a biztatás. 
Annyi színt, bolond álmot hoztam onnan, 
Hogy abból élek, most is tart a varázs.


Vagy csak én vagyok Várad álmodója? 
Felém még mindég biztatón integet. 
Megváltozott? én a réginek látom, 
Őrzöm féltőn, mint zsarnok a kincseket.

Lámpa az utcasarkon


Az éjszakával küzd, olyan árva fénye, 
Hogy eloszlassa, nincsen rá reménye, 
Sötét az éjszaka nyugatra, keletre. 
Szegény sarkilámpa nap lenni szeretne.


Miért is gyújtják fel, miért izzik, lángol ? 
Minek is sugároz annyi fényt magából ? 
Gőgös nagy uraknak úgyis csak szegényes. 
Gyávának, bitangnak, meg nagyon veszélyes.


Mégis csak világít, mert ez lett a sorsa, 
Míg egy nagy vihar majd őt is elsodorja. 
Vagy egy szép virradat lesz az éjszakából 
És akkor a lámpa elalszik magától.




Egy öreg munkás halála


Tegnap este még olyan jókedvűen 
Ivott a korcsmában egy féllitert, 
Imbolyogva ment haza favágó gépével, 
Mint hajó, mit a szél ide-oda vert.


Reggelre hideg volt, néma mozdulatlan, 
Egy ócska gép, mit elnyűtt a robot, 
Ki fáradtan vonszolta nehéz életét, 
Egy reggelre örökre elkopott.


E roskadt házban tán sohasem volt vígság. 
Most gyűl a telepről apró és nagy. 
Az öreget régen senki meg nem látta, 
De most kijárt egy röpke hódolat.


Este hitvestársa virrasztott mellette 
Fájdalmát szegénynek űzi a gond, 
Nem volt az ima, de nem volt mégsem átok, 
Amit őneki utoljára mond.


Harmadnapra temetés, délután négykor. 
Az öreg favágó elköltözött. 
Pap nem volt, fújt a szél, sietett a kántor. 
Innen még az Isten is elszökött.


Megkondult a telep sirató harangja, 
Indul vele a szegényes menet, 
Jeltelen sirhant kint a temető szélén 
Nem őrzi márvány, sern emlékezet.




Két lovat


Két sovány ló húzott egy tábláskocsit. 
Hangos szitok jött felém a széllel, 
Szakállas, toprongyos ember a kocsis, 
Biztatta őket az ostornyéllel.


Lélekbe markoló volt e látvány, 
Én a kocsishoz léptem e szóval: 
Ember, nincsen magában szív és lélek, 
Hogy így bánik e két szegény lóval ?


Rámnézett. Szakállas, megkínzott arcán 
Olyan sok bút és szenvedést láttam. 
Megszégyeltern a kocsis előtt magam 
Hogy a lóról néki  prédikáltam.


A lovat védi törvény, de véd valaki engem? 
Jobb, ha arrébb lódul, mert mondok egy olyat! 
Tán segítne inkább, rám szakad az este! 
S ketten ütöttük a két szegény lovat.




A bonctan


Nagy János feküdt a boncasztalon,
feltárva tüdeje, mája.
Magyaráz a tudós professzor úr,
medikusok figyelnek rája.
Rossz bőrben volt ez a szegény ördög,
a teste mennyire elszáradt,
alig lehet felfedezni benne
egy pár fontos idegszálat.


Uraim, ez lenne a gyomor, 
figyeljenek, kérem egyszer; 
ez a sziv, tüdő, vese, máj, epe, 
feltárva az egész rendszer. 
Az agyba fut fel minden idegszál, 
ott van a központi székhely, 
erős burkolat védi az agyat, 
hogy ne sértse külső kényszer.


Íme, látják, kedves jó uraim, 
milyen egyszerű az ember: 
nincs benne csoda, semmi különös, 
ha nézzük bonctani szemmel. 
De mennyi érzés futott az agyba 
és jaj, mennyi zavar támadt, 
amíg elérte a férfikort 
s a teste ennyire elvánnyadt,


mennyit is vívódhatott magában, 
a központi idegrendszer, 
mennyire nem működhetett a gátlás, 
hogy felköté magát egyszer. 
Hányszor kérhetett hiába a száj, 
amely feltárva most ott van, 
mennyit fel kellene tárni még itt,
amiről nem beszél a bonctan.




Sorsom


Nyomor követ, mint az árnyék 
S ott van mindég velem. 
Bujdosok előle és egyszer 
Leroskad életem.


Átok ez, ha se fel, se le. 
A közép meggyötör, 
Ki léleknek oltja lángját 
Az testet is megöl.


Menekülök, de a sorsom 
Ott van testem nyomán, 
Tűnő árnyékként múlok el 
Egy Isten homlokán.




Én olyan vagyok


Én olyan vagyok, mint a többi ember. 
Szürke láncszem, egy póz s egy őrület, 
Egy fény, egy árnyék, egy céltalan ösztön, 
Egy hidegség, egy balga hevület.


Én olyan vagyok, mint a többi ember. 
Csak mint látnok távolabb nézhetek, 
De börtönőrök vigyáznak rám mindég, 
Így ők sem élnek, — én sem élhetek.

Szerkesztette: Cseke Gábor

(Forrás: Diószeghy Dezső: Rabság alatt. 2. kiadás, Nagyvárad. 1941. Lelőhely: csíkszeredai  Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

Egy "nagyhatalom" kritikai felépítése

Szabó András muzeológus szerint Csíkszeredának különleges spirituális vonzereje lehet

2006-ban, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó 350. kiadványaként, kitűnő grafikai köntösben jelent meg Szabó András A bőfény forrása c. gazdagon illusztrált Nagy Imre-monográfiája. Közvetlenül a referencia értékű munka megjelenése előtt a szerző interjút adott mellékletünknek a könyv koncepciójáról, fontosságáról. Most, hogy újabb nagyszabású szintézisen dolgozik, ismét elbeszélgettünk vele.

Cseke Gábor

Jó ideje rendszeresen látni lehet önt a csíkszeredai könyvtárban, lapgyűjteményeket bújva, jegyzeteket készítve, dokumentumokat tanulmányozva. Milyen új meglepetéssel kíván előrukkolni a későbbiekben?

– Meglepetéssel nem kívánok előrukkolni, viszont csíkszeredai vonatkozásban újszerű, nem mindennapi gyűjteményen dolgozom, amelyben megkísérlem egybeterelni a város és környéke képzőművészeti életének részletes sajtóvisszhangját, 1924-től napjainkig, pontosabban 2010-ig. Az elképzelésen közel két esztendeje dolgozom, amihez az ötletet Banner Zoltán neves műkritikus adta, amikor a Pallas-Akadémia kiadónak Márton Árpád festőről szóló, az Élet-jel sorozatban megjelent monográfiáját Csíkszeredában méltatta. Tett ugyanis egy olyan megjegyzést, hogy "Csíkszereda képzőművészeti nagyhatalom". Ami nyilván, udvarias "nagyotmondás" a valósághoz képest, de nem is áll túl távol tőle. Ennek a valóságtartalmát próbálom most földeríteni. Érdekes módon ugyanis, e kicsiny és valódi középosztálybeli hagyományokkal soha nem rendelkező városban annyi képzőművész gyűlt össze, illetve került haza az évtizedek folyamán, hogy erre illik valamiképpen fölfigyelni. Meg kell találni a magyarázatát, illetve azt, miként csapódik le mindez a sajtóban megjelent műkritikában.

Beszéljünk akkor a kezdetekről...

– Az első három, a csíkiak által is intézményesen támogatott képzőművész Nagy István, Márton Ferenc és Szopos Sándor voltak, tanulmányaikhoz a Csíki Magánjavak anyagi hozzájárulását élvezték. Művésszé válásuk után, bár néhány képpel kiegyenlítették tartozásaikat a közösség felé, egyikük sem tartotta érdemesnek megtelepedni otthon, s a sajtó szól ugyan kiállításaikról, de visszhangról, fogadtatásról, műpártolásról nem találni nyomot. Budapest vonzereje a huszadik század elején felszippantotta őket, s hasonló életpályát írt le, jócskán eltávolodva a szülőhelytől, Szász Endre is, akiből külföldön lett igazi világnagyság. Egész életében mintha kerülte volna Csíkszeredát, soha vissza nem tért, kiállítást nem rendezett, s amikor a kilencvenes években felkerestük s meghívtuk, állítson ki odahaza, határozottan kijelentette: nem! Eltávolodott szülőhelyétől Drócsay Imre is, aki Bukarestbe szakadt, ott alkotott, de azért tartotta az otthonnal a kapcsolatot, rendszeresen hazalátogatott, érdeklődött az itthoni történések felől. Az első meghatározó jelentőségű művész, aki 1924-ben ténylegesen hazatér, s bár Zsögöd akkor nem tartozik Csíkszeredához, csak 39-től véglegesen része a városnak, az Nagy Imre. 1929-ben volt egy házikiállítása, 1930-ban pedig a somlyói volt vármegye házban, a múzeumalapító kiállításon a 14 teremből egy termet kizárólag az ő munkáinak szenteltek. Életében öt alkalommal volt Csíkszeredában kiállítása, művészi hatása pedig jócskán átnyúlik a huszadik század második felére is.

Tulajdonképpen mit tartalmaz majd a készülő munka: összegyűjtött, szöveghű sajtócikkeket, kronológiát, kommentárokat, elemzéseket, adatokat?

– Az egész képzőművészeti élet, összességében tekintve, egyetlen nagy mozaik. amely művészcsoportok és művészek egyéni munkásságából tevődik össze, s amire aztán az írott sajtóban megjelent anyagok különbözőképpen reflektálnak. Csakis az írott sajtóval foglalkozom, ezt tekintem át a 20. század kezdetétől. Kivonatolom vagy teljes egészében idézem a cikkeket, majd értékelem, és az általam írt vonatkozó szövegekkel fűzöm őket rendszerbe. Ez a hatalmas anyag együttesen emeli ki a csíkszeredai képzőművészeti élet presztízsét, s nyújt biztos támpontot a szakma számára is. Ahhoz azonban, hogy a képzőművészeti kritika megszülessen, állandó kiállításokra volt szükség.

Mikor és milyen formában következett be e téren gyökeres fordulat Csíkszeredában?

– A művészeti élet kereteit és szervezett vonatkozásait tulajdonképpen Kovács Dénes festőművész, rajztanár, majd múzeumigazgató teremtette meg, aki 1944-ben került vissza Csíkszeredába, s a gimnáziumban tanítván, fölfedezte és apránként múzeummá szervezte az 1930-as nevezetes somlyói kiállítás tárgyainak egy részét. Miután hivatalosította a múzeumot, annak egyik épületében állandó művészeti kiállítótermet létesített 1957-ben. Az első kiállítás a Nagy István rokonai magángyűjteményeiből kölcsönzött Nagy István-tárlat volt, s ezzel beindult a rendszeres – heti, kétheti – képzőművészeti események egész sora, amely máig mindegyre csak bővült. Odáig menően, hogy egy ilyen kezdet és érvényesülési lehetőség az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején egész sor igen tehetséges, fiatal képzőművész – Gaál András, Márton Árpád, Pálffy Árpád, Mérei András – megtelepedésére volt döntő kihatással. Minden, ami ma van, ennek nyomán és ennek eredőjeként történt.

A képzőművészet iránti érzékenység kialakítását és fejlesztését milyen további események, tényezők befolyásolták – egy olyan városban, ahol gyakorlatilag ismeretlen volt a műpártolás?

– Rendkívüli szerepe volt e téren a csíkszeredai rajzoktatásnak, amely Kovács Dénestől kezdve szinte mindvégig képzett kezekben maradt, szakmailag rátermett művészek hitelesítették. Ez egyrészt növelte a művészeti utánpótlás felfedezésének és kiművelésének esélyeit, másrészt hozzájárult a potenciális közönségneveléshez, ahhoz, hogy a művészeti kritika értő olvasókra is találjon. Ez vagy valami más magyarázza, de Csíkszereda szabályosan, látványosan felébredt, képzőművészeti életének majd minden műfajban lettek tehetséges fiatal alkotói. A folyamat mind a mai napig tart: közel száz "leigazolt" képzőművész él városunkban. Megkockáztatom, kérdőjeles feltevés formájában, hogy Csíkszeredának és környékének valami rendkívüli spirituális vonzereje is lehet, amit a felfokozott hitélet – és itt nem csak a csíksomlyói búcsú kisugárzására gondolok – is táplál. Sajnálatos, hogy az ekként megtapasztalt pezsgés nem érvényesül maradéktalanul a sajtóban megjelent anyagokban. Megjelennek ugyan a kiállításokról szóló beszámolók, de a tárgyban képzett újságíróra a múltban nem nagyon bukkantam. A beszámolók szerzőiben idővel kialakult ugyan az a készség, miként is nézzenek egy-egy tárlatot, de a kellő szempontok hiányában a tényleges műértékelés nem történt meg. Arról meg végleg nem szólnak a tudósítások, hogy a közönség miként fogadta a művészeti eseményt. Egyetlen olyan cikket találtam, aminek tárgya egy hetvenes évekbeli Márton Árpád kiállítás Kézdivásárhelyen. A szerző, a nemrég elhunyt Sylvester Lajos írta meg, hogy a reá háruló megnyitó beszédben szerette volna a csíkszeredai művészt bemutatni a kézdi közönségnek, de amikor szétnézett a teremben, látta, hogy szándéka teljesen fölösleges, mert a tárlatot elözönlötték a művész Csíkból érkezett ismerősei, rajongói. Nekik nem kellett bemutatni az alkotót, így kútba esett a már elképzelt megnyitó beszéd, újat kellett rögtönöznie.

Plugor Sándor kiállításmegnyitó Csíkszeredában, a Városi Művelődési Ház egykori kiállítótermében. Fotó: Evellei László (Előre)

A különböző korszakokban, ideológiai rendszerekben a sajtóbeli értékelések színvonala és hitele, mint ön is tapasztalta, meglehetősen kérdőjeles. Hogyan teremt köztük szellemi egyensúlyt, melyek a válogatás kritériumai?

A cenzúra színe és visszája

(Megjegyzések egy konferencia és egy annak nyomán született kötet kapcsán)

A cenzúráról nagyon sokunknak vannak élményei, elképzelései, gyanúi és meggyőződései. Ezek néha egybevágnak, máskor kiegészítik egymást vagy éppen párhuzamos igazságokként léteznek egymás mellett.

A cenzúra, a véleményszűrés azért létezett s létezik mostanában is, hogy akár mesterségesen is egyensúlyi állapotban tartsa a társadalom feszítőerejét. Hogy egy konvencionális nyilvánosság látszatát fenntartsa...

Mielőtt mi is elkezdenénk okoskodni, ahogy manapság egy ilyen, mostanig tapintatosan elhallgatott vagy csak érintőlegesen kezelt téma taglalásakor elszabadulnak a személyes benyomások, térjünk vissza a címben kitűzött feladatokhoz.

Az említett konferenciára tavaly október végén került sor Kolozsváron, ami tulajdonképpen nem volt egyéb, mint az Országos Sajtószimpózium 10. évadja. Témájául a romániai cenzúrát választotta. A részvétel pedig nemzetközi volt. (Vajon, csak a véletlennek tudható be, hogy a 21. évszázad első évtizedének vége táján vetődtek fel egyre hangsúlyosabban a cenzúrával kapcsolatos mélyebb vizsgálódások és elemzések?)

A konferencián bemutatott nagy számú és sok irányú állásfoglalás arra késztette a szervezést lebonyolító Tribuna folyóiratot, hogy könyvet szerkesszen az ott elhangzott fontos szövegekből, kiegészítve egyéb, a tárgykörbe vágó tanulmányokkal, dolgozatokkal.

Az előszót (is) jegyző szerkesztő, Ilie Rad felsorakoztatja azokat az alapvető munkákat, melyek utat törtek a cenzúra jelenségének megvilágítása felé, s nem árt, ha mi is megismerkedünk velük.

Elsőként Adrian Marino professzor 2000-ben kiadott, Cenzura în România. Schiţa istorică introductivă. Ed. Aius, Craiova (A cenzúra Romániában. Bevezető történelmi vázlat) c. tanulmányát említi, amely egyben része annak az enciklopédiai méretű, átfogó munkának, mely 50 ország tapasztalatát foglalja össze (Derek Jones: Censorship. A World Encyclopedia. Routledge, London, 2001).

A romániai cenzúra első, alapos átvilágítása azonban a bukaresti Marian Petcu professzor nevéhez fűződik, akinek két vaskos traktában is sikerült megvetnie a tudományos elemzés alapjait (1. Puterea şi cultura. O istorie a cenzurii. / A hatalom és a cenzúra. A cenzúra története; Polirom, 1999; 2. Cenzura în spaţiul cultural românesc / A cenzúra a román szellemi környezetben; Ed. Comunicare.ro, 2005).

További művek: Marin Radu Mocanu: Cenzura a murit, trăiască cenzorii (A cenzúra meghalt, éljenek a cenzorok! Fundaţia Culturală Europeană, 2008); Ioan Lăcustă: Cenzura veghează: 1937-1939 (A cenzúra résen van: 1937-1939, Ed. Curtea Veche, 2007), illetve Ion Zainea, Paul Caravia, Bujor Nedelcovici, Bogdan Ficeac, Dan Culcer és mások tanulmányai.

Mivel alkalmam volt lefordítani Dan Culcer Könyvek halálán keltem át. Feljegyzések a romániai cenzúra működéséről c. terjedelmes esszéjét a cenzúra mindent behálózó, pusztító szelleméről (lásd Korunk, III. folyam, 2010/ 11. szám, 105-113 l.), illetve sikerült – ha vázlatosan is – megfogalmaznom némely személyes tapasztalatomat a kommunista sajtócenzúra mechanizmusáról Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (Polis, 2009) c. könyvemben, egyre inkább az volt a benyomásom, hogy minél többet olvasok a tárgyról, annál bonyolultabbnak, sokarcúbbnak, ellentmondásosabbnak érzem a cenzúra jelenségét. Határozottan ez az érzés erősödött meg bennem most is, hogy áttanulmányoztam az írás elején már említett, Ilie Rad szerkesztette Cenzura în România (A cenzúra Romániában, Ed. Tribuna, 2012) c. kötetet, amelyben 33 szerző értekezik – a szellemi élet különböző spektrumaiból és metszeteivel – a romániai cenzúráról, meglehetősen egyenetlen színvonalon.

Mivel nem a kötet kritikájára vállalkoztam, inkább ama benyomásomnak adnék hangot, hogy a cenzúra működésének konkrét történetei, amennyi jellemző és hasznos információt tartalmaznak az információszűrés és -visszatartás mechanizmusairól, egyben ugyanannyi partikuláris szempontnak adnak helyet.

Induljunk el például a kötetbe felvett egyetlen magyar szerző, Cseke Péter tanulmányának pászmáján (Aspecte ale implicării Securităţii în cenzura comunistă, 1965-1989 / A Securitaténak a kommunista cenzúráva való összefonódása vonatkozásairól, 1965-1989). A vizsgálódás példaanyagának fő gerincét az Erdélyi Fiatalokról szóló magyar kisebbségi kiadói elképzelések megtorpedózása, majd intézményes, hatósági üldözéssel párosuló retorziók bemutatása alkotja. Megtudjuk belőle, milyen úton-módon avatkozott bele a romániai titkosszolgálat abba, hogy a hivatalos ideológiába emelt történelmi kurzussal szembe menő irodalmi jelenségeket, mozgalmakat nyilvánosan elemezni és népszerűsíteni lehessen. Az Erdélyi Fiatalok mozgalmának üzenete pedig az erdélyi magyar kisebbségi problémák elhallgatására, szőnyeg alá söprésére, a következetes beolvasztási törekvésekre hívták föl a figyelmet. A cenzúra, mert nem bizonyult elég „vaskezűnek”, hogy minden területen gátat vessen a gyanús, szubverzív hivatkozásoknak, a titkosrendőrséget hívta segítségül, hogy megfélemlítsen s ha kell, akár meg is hurcoljon szerzőket, szerkesztőségeket, kiadókat, esetünkben a kisebbségi szellemi élet felelős kulcsembereit. A szerző által bemutatott esetekben tehát mindenek előtt a magyar nyelvű szellemi élet cenzorai kerültek górcső alá, akik igyekeztek fátyolt borítani mindarra, ami a románság nemzeti érzékenységét, öntudatát sértette volna.

A könyvben olvasható ugyanakkor dr. Gelu Neamţu érdekes elemzése az erdélyi román szellemi élet erőteljes cenzúrázásáról a 19. sz. végén és a 20. század elején (Cenzura cu substrat etnic, ieri şi azi / Etnikai jellegű cenzúra tegnap és ma). Állítása szerint a románság monarchiabeli elnyomása és az erről alkotott hamis kép a magyar történetszemléletben ma is érezteti hatását bizonyos események megítélésében. Példája szerint a kolozsvári akadémiai történelmi intézetben az 1848-as forradalomról összeállított dokumentumok V. kötetének története azt sugallja, hogy valakiknek érdekük volt átfesteni, tompítani, meghamisítani – végső soron cenzúrázni - a korabeli magyar politikai törekvések valós összefüggéseit. Nem mondja ki nyíltan, de sugalmazásából kiderül: magyar kollégáit vádolja azzal, hogy e sminkeléssel Erdély román etnikai jellegét próbálták elmosni, adott ponton kérdésessé tenni. Mivel e kötet esetében a történtek nem csupán a rendszerváltás előtti állapotokra mutatnak, hanem az 1989 utáni kutatásra is, a szerző levonja a konklúziót: az etnikai jellegű cenzúra továbbra is virágzik és érezteti hatását szellemi életünkben.

Hasonló problémákat vet fel Dan Culcer esettanulmánya Romulus Zaharia másfél évtizeden át „meghurcolt” regényéről és annak sorstörténetéről (Contradicţii ideologice, cenzura, politica în comunismul real. Cazul romanului „Ademenirea”, de Romulus Zaharia / Ideológiai ellentmondások, cenzúra, politika a valós kommunizmusban. Romulus Zaharia „Megtévesztés” c. regényének esete). Az 1983-ban Kolozsváron megjelent terjedelmes könyv annak dacára kiváltotta mind az erdélyi, mind a magyarországi magyar szellemi élet éles kritikáját, hogy megjelenésének hosszas késleltetése során, a cenzúra és a pártszervek közbelépésére, meggyőző munkája nyomán a szerző rengeteg kompromisszumot kötött. Nem véletlenül vélekedett a regény megjelenése után Romulus Zaharia, hogy a Megtévesztés „teljes egészében azon nagyszámú, mindenféle kiadói ember és lektor műve, akik kezén megjelenéséig tizenöt év alatt a könyv átment.” Az erősen dokumentarista ízű regény azt a közvélekedés felé sugallt vádat fogalmazza meg a negyvenes évek kolozsvári eseményeit felidézve, hogy a szocializmust végső soron az akkori román kommunista pártban nagy számmal, mondhatni többségben lévő, a háború után tömegesen befurakodott magyar és zsidó tagság kényszerítette a románságra – és nem csak Erdélyben! Ez a nyilvánvalóan „mosom kezeimet” szemlélet éppen akkor kívánkozott napfényre, egyebek mellett Romulus Zaharia regényében, amikor az RKP rekordszámú tagsága országosan elérte az „egészséges”, reprezentatív nemzetiségi arányokat, vagyis a románság döntő számbeli többségbe került. Leginkább ez a tény avatta szánalmasan groteszkké az objektív történelmi tényszerűség értelmezését az író által. A cenzúra, majd később a feladatait átvevő ideológiai szervek és fórumok ezt a fajta nacionalista üzenetet próbálták meg lenyesegetni, szalonképessé tenni, amely egyként mutogatott ujjal mind a magyar revansárd próbálkozásokra, mind a szovjet hatalmi befolyásra. E hosszadalmas küzdelem szerző és a cenzúra között végső soron érdemtelenül is hősi pózba emelte Romulus Zahariát, akiről a tanulmány írója egyáltalán nincsen jó véleménnyel, rámutatva, hogy amúgy szorgalmas szellemi kiszolgálója volt a kurzusnak.

A kötet nem tartalmazza, gondolatilag mégis ide kívánkozik az a tanulmány, melyet a marosvásárhelyi Vatra folyóirat idei első számában hozott – a Romániai német írók c. összeállításban. Szerzője Sánta-Jakabházi Réka, s azt mutatja ki, milyen sajátos jegyeket hagyott a cenzúra Franz Hodjak sajátos költői stílusának és hangvételének kimódolásán (Cenzura literară şi consecinţele ei pentru lirica lui Franz Hodjak / Az irodalmi cenzúra és annak következményei Franz Hodjak költészetére). Az értő pálya- és műelemzés során meggyőződhetünk arról, hogy a cenzúra nem kimondottan csak romboló hatást fejtett ki minden időkben, hanem adekvát szerzői magatartással és a kihívás elfogadásával, számos esetben olyan teljesítményekre sarkallta az írókat, amelyek előtt a tilalomfákkal élők tehetetlenül álltak. Sánta-Jakabházi Réka szerint az a tény, hogy Hodjak nem csupán költő volt, de felelős kiadói ember is egyben (a kolozsvári Dacia kiadó német vonalának vezetője), a munkájában érvényesülő kettősség költészetében erőteljesen expresszív sajátos hang kialakulását eredményezte: olyan, már-már megdönthetetlen nyilvánvalóságokra építette metaforáit, jelképeit és sugallatait, amelyek lefegyverezték a résen álló tartalomszűrőket. Hajszálpontosan tudta, hol és mikor kell az utolsó pillanatban megállni, elhallgatni, sugalmazni – hiszen ez a fajta versenyfutás a cenzúrával tulajdonképpen maga volt a legnemesebb öncenzúra, amely maradandó költői értékeket volt képes fölmutatni.

Hodjak és általában a kisebbségi német irodalom esetében az is sajátos tényező volt, hogy a német nyelvet értő és jól beszélő cenzorok száma még a magyarul tudókénál is jóval korlátozottabb volt, ezért sok esetben alakulhatott ki a Hodjakéhoz hasonló szkizofrén helyzet.

Az eddigiekből joggal szűrhetjük ki azt a tanulságot, hogy a cenzúra, általános szabály- és szempontrendszerén túl, országunkban nemzetiségi ideológiák, érzékenységek és érdekek mentén is sajátos helyzetekbe kerülhetett: volt eset, amikor mindenek előtt a románság szempontjait érvényesítette, de ha kellett, a társadalmi „béke”, egyensúlymegtartás érdekében a kisebbségi érzékenységeket és a várható külpolitikai bonyodalmakat is figyelembe vette.

Ilie Radék értékes tanulmánykötete egész sor rétegigazsággal és -szemponttal ismertet meg bennünket, a benne fellelhető elemzések jó része olyan esettanulmány vagy egyéni tapasztalatból leszűrt következtetés, melyek kivétel nélkül azt sugallják, hogy a cenzúrának nem csak a múltban, de ma is ezer és ezer arca, megjelenési formája van és, akárcsak az ördög, mindig a részletekben bújik meg. Ezért oly nehéz kiiktatni, tetten érni és magunk alá gyűrni.

Továbbra is nyitott kérdés marad: hány, az ún. „felszabadulás” után Romániában született irodalmi remekművel lennénk szegényebbek, ha a cenzúra nem sarkall kitartó párharcra, nem állít akadályokat, nem kellemetlenkedik és nem arat ideig-óráig tartó látványos győzelmeket?

És manapság vajon hány remekmű nem íródik meg soha annak ellenére, hogy a múlthoz képest a jelen úgymond „cenzúramentes korszak”?

Cseke Gábor

*

Fenti cikket a Kisebbségben c. ÚMSZ-melléklet májusi számába szántam.

„Csak tavasz legyen szüntelen...”

(Füzesi Magda ma már nem csak versírásban távoli rokonom, hanem családilag is egyre terebélyesedő fához tartozunk. Ráadásul ugyanazt a nevet viseli, mint az én jó anyám; igaz, az anyai ágon hozott Füzessy sváb névből szépült, s ráadásul magam is használtam a Füzesit, Ifjúmunkás-időkben, egyik álnevemként, amikor úgy esett, hogy túl sok anyagom jutott egy-egy lapszámra. Ezek után természetes, hogy elkésztítettem ezt a születésnapi interjút, amely tömörítve, megszerkesztve rendre megjelebnt a Káfé főnix-ben és az Új Magyar Szó Színkép mellékletében. Az itt olvasható változat az e-mail interjú nyers szövege.)


*

1. Májusi jövevényként, milyen helyet foglal el életedben-költészetedben a tavasz, a természet körforgásának ez a sajátos időszaka?


Bizonyára nemcsak én vagyok vele úgy, hogy tavasz táján szinte érzem a megújulást. Verseim jelentős részében ott bujkál a kikelet iránti rajongás: „Legyen tavasz, levéllel ékes”, de persze a folytatás sem mellékes: „Csak tavasz legyen szüntelen, meg nyár és ősz, és újra tél…”. („Ima mindenkor”). Lehet, hogy e kívánságból az a ragaszkodás is kicseng, amelyet előttem sokan mások is megfogalmaztak már. Éppen most olvasgatom Hermányi Dienes József „Nagyenyedi Demokritus” című, 1759-ben írt munkáját, amelyben az egyik történet így végződik: „Ha meg találok halni, az nékem igen sok dolgom hátramaradásával esnék”.


2. Mai megközelítésben légy szíves mutasd be röviden szülőhelyedet, Nagybereget – milyen volt gyermekkorodban és hogyan látod ma?


A mintegy nyolcszáz esztendőre visszatekintő Nagybereg község, a történelmi Bereg megye egykori központja napjainkban olyan háromezer lelket számlál. Majdnem kilencven százalékban magyarlakta, református település, szép XIV. századi templomával. Majdnem két évtizeddel ezelőtt e településen jött létre a Nagyberegi Református Líceum, Kárpátalja első egyházi iskolája. Szülőfalumban készül a beregi szőttes, a Nagyberegi Középiskolában (nem azonos a líceummal!) órakeretben tanítják a népi szövés mesterségét, néprajzi múzeuma messze földön híres. Jómagam arra adtam a fejem, hogy összegyűjtsem az emberélet fordulóihoz kötődő népszokásokat, mert nagy szerencsémre én nemcsak kutathatom a népéletet, hanem gyermekkoromtól benne is élek. S bár a település mindössze nyolc kilométerre fekszik Beregszásztól, a Beregvidéken egy tömbben élő magyarság „fővárosától”, az én gyermekkoromban nagy esemény volt a városba menni: a falusiak elvoltak a földeken, és a gyermekeiket is a föld szeretetére nevelték. Igaz, nem volt mindig nagy a szerelem köztem és a föld között, különösen akkor nem, amikor dologidőben 10–12 évesen, hazajövén az iskolából, olyan cédula várt az asztalon, hogy „Etesd meg a disznót, és gyere utánunk a Hármas hídhoz kapálni”.  


3. Honnan táplálkoztak meghatározó költői ambícióid és miképpen sikerült betörnöd az irodalomba (pályakezdésed „regényesített” története röviden)?


A Nagyberegi Középiskola nagyon jó alapokat adott minden diákjának: nekem csak jó tanítóim voltak! Emlékszem, magyartanárnőm, Polczer Irén jelmondatként írta fel Kovács Vilmos kárpátaljai költő sorait: „… amit mondok, vagy leírok – / piros szívek gyűjtsék össze, ne sárga papírok”. Évekig ott volt ez az idézet a tanterem falán, amíg a hatalom le nem parancsolta a „Holnap is élünk” című, a kárpátaljai magyar férfiak elhurcolását taglaló regénye miatt. A „piros szívek” azonban megőrizték költészetét. Irodalmi faliújságunkba mindenki írhatott. Itt jelent meg első szösszenetem tizenegy éves koromban: „A pacsirta szép madár, / hangja messze, messze száll, / a szabadban énekel, / nem törődik semmivel.” Biztosan arra is gondolhattam ez idő tájt, hogy bezzeg a pacsirtának nem kell kapálni a Hármas hídnál… Édesapám tehénpásztor volt, édesanyám földműves, a családban nem volt senki, aki előttem bármilyen formában művelte volna az irodalmat. A családi könyvtár három könyvből állt: a Biblia, és a református énekeskönyv mellett a Petőfi összes is megvolt. Később anyám megengedte, hogy a verseimért kapott tiszteletdíjon könyveket vásároljak. Nyolcadikos voltam, amikor a járási lapban az első versem megjelent, a sikertelen egyetemi felvételi után a nyomdába kerültem inasnak, majd hat év tördelői munka után meghívtak a járási lapnál megüresedett korrektori helyre. Ekkor már az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos diákja voltam, levelező úton szereztem diplomát. Elsőként a Füzesi családban, bár Füzesi Károly nagyapám olyan okos volt, hogy iskolás korában megszerezte a Kazincky (!) ragadványnevet, és neki köszönhetően a sok nagyberegi Füzesi családban a miénk a Kazincky előnevű. Sokszor elgondolom, hogy ha jó időben, jókor, jó helyre születik, mi minden lehetett volna belőle! 


4. Hogyan látod, értékeled költészetedet a hetedik évtized küszöbén? Ha verssel kellene jellemezned azt a költői állapotot, melybe ma jutottál, melyik versedet idéznéd?


Aki az újságíró életpályát választja, azzal sokszor előfordul, hogy a „témát” napihírekben, és nem versekben „hozza a világra”. Így voltam ezzel én is. Nem vagyok grafomán, elég kevés verset írtam. Igaz, hogy nehezen adom ki a kezemből az írásaimat. Úgy tapasztaltam, hogy a verseimet a fiatalok is szeretik, talán mert dallamosak, közérthetőek? Bizonyára néhányhoz azért is írtak zenét a mai kor igricei, és talán azért is fordítottak le belőlük egy kötetre valót ukrán nyelvre („Szőttes pirossal, feketével”, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2007.). Azért bízom benne, hogy az életművem még „nem teljes”… Persze én is eljutottam az összegezéshez, amelyet talán az alábbi vers fejez ki a legjobban.    


Sakkvers


Mikor magam is játékossá értem
Leültem sakktábládhoz, Istenem,
Végiggondolván helyem és terem
Megléptem néhány sakkhúzást merészen.


Olykor kajánul felnéztem Reád,
Most vajon milyen lépés lesz a válasz,
És már töprengtem, mit lépek utánad,
És becsvágyóan vártam parolád.


Aztán csak ültem. Gondolkodni resten,
Miközben egyre múltak drága percek.
Sokféle táblán mások is feleltek,
Minden játszmában magamat kerestem.


Vágyódva vártam bársony nappalokra,
Békétlen jártam, míg sorsom betelt.
A Nagy Játékos nem szólt, nem perelt:
Minden cselem visszkézből összezúzta.


Sakkban vagyok, de bölcsen ráhagyom:
Hiába minden, nyerni balga szándék,
Hogy játszhatok még, tán az is ajándék,
Egy kis gyalog, ama jobboldalon. 


5. Metamorfózis c. versedet úton-útfélen idézik, mindenféle verses blogok és emlékkönyvek megbecsült, kiemelt darabja. Mit gondolsz, mi magyarázza a rendkívüli népszerűséget?


A verset három évtizeddel ezelőtt írtam, harmincévesen (ebből is látszik, milyen későn érő típus vagyok). Úgy gondolom, olyan életérzés van benne, amellyel „kamaszkorunk legszebb nyara” után mindannyian szembesülünk: „felnőtt lettem egy perc alatt”. De hát ki szeret felnőtt lenni, tele felelősséggel, uram bocsá’, megélhetési gondokkal, megoldásra váró problémákkal? Talán fiatal olvasóim (szerintem közöttük kell keresni a „versvadászokat”) József Attilával élve e verssel „szoktatják szívüket a csendhez – nem oly nehéz…”. Pedig nehéz, de az később derül csak ki. 


6. Neved a nyolcvanas évek derekán bukkant fel először a romániai sajtóban. Tudtommal az Ifjúmunkás im-melléklete idézett akkoriban egy csokorral a fiatal kárpátaljai magyar költőktől, s közöttük Tőled is. A kommunista ifjúsági szervezet korifeusai fel is hördültek a szerkesztő, a ma Stockholmban élő Gergely Tamás „merészségén”, hogy határon túli kisebbségi magyarokkal foglalkozik. A „vádat” végül azért ejtették, mert a szerkesztő az akkori román sajtó egyre növekvő nyilvános érdeklődésére hivatkozott – mint analóg jelenségre – a szerbiai vagy moldáviai románság irodalma iránt. Tudtál-e erről a közjátékról? Továbbá: mit gondolsz, mennyiben ismernek Téged Erdélyben?


Gergely Tamásnak ma is hálás vagyok ezért a publikációért. Ha jól emlékszem, a Tisztulás című versemet közölte akkor, ami szerelmes vers „gyanúját kelti”, pedig tele van „passzív ellenállással”: „Fejem teleszórták idegen álmokkal /, csontig kiégettek idegen lángokkal”. Ez a vers valamikor a hetvenes évek elején íródott, a Gyöngyvirágok című első kötetecskémben (1977) is napvilágot látott, nem akadt fenn a szerkesztők „szűrőjén”. Nem tudtam róla, hogy a kárpátaljai magyar költők bemutatása ilyen következményekkel járt. De hát abban az időben Kárpátalja (akárcsak Erdély) terra incognita volt, talán ezért is fordulhatott elő, hogy diákkoromban magyarországi levelezőtársam megkérdezte: „Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?” Hogy mennyire ismernek engem Erdélyben? Az idők során publikáltam már A Hét, a Székelyföld, a Helikon című folyóiratokban, mostanában a Szivárvány és a Napsugár közölte a gyermekverseimet. Boldog emlékezetű Muzsnay Magdi kolozsvári rádiós kollégánk egy alkalommal Versajándék című műsorában is bemutatott, ahol Vitályos Ildikó szavalt tőlem néhány költeményt. Író-olvasó találkozót tartottam Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, amelyeknek jó sajtóvisszhangjuk volt. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyviadó 2003-ban a Mesevonat sorozatban jelentette meg „Ketten a kabátban” című gyermekverskötetemet. Hogy mennyire ismernek Erdélyben, ezt még a felsoroltak után sem tudom megítélni, de miután az alkotók és az olvasók lassan, de biztosan „felköltöznek” a netre, már csak az lesz fontos, hányan „lájkolnak”.


7. Az utóbbi időben három lábon nyugvó életmódot folytatsz, megosztva napjaidat Kolozsvár, Budapest és Kárpátalja között. Milyen „menetrendhez” igazodsz, és mi minden tölti ki értékes idődet?


Azt szoktam mondani, hogy az utóbbi néhány évben „Kárpát-medence lakó” lettem. 2001-ben megözvegyülvén egyedül maradtam. A lányom egy kolozsvári fiatalember személyében találta meg a társát majdnem két évtizeddel ezelőtt, és most Budapesten élnek két kislányukkal, unokáimmal, Hajnalkával és Orsolyával. 2005-ben harmincévi újságírói tevékenység után nyugdíjba vonultam, úgy gondoltam, itt az ideje a családegyesítésnek. Ám egy kolozsvári új társsal való találkozás ajándékaként nem sok időt töltöttem a magyar fővárosban: a Kincses város vonzásába kerültem. Ez a körforgás szédítőnek tűnhet, különösen, ha hozzáteszem, hogy 2005 óta a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondónak, a Kárpátaljai Szövetség lapjának a főszerkesztője vagyok. A lap negyedévente jelenik meg, Budapesten szerkesztjük, Beregszászban alakul ki a végleges formája, hiszen a folyóirat hidat képez a Kárpátaljáról Magyarországra elszármazottak és a szülőföldön maradtak között. Immár nyolcadik évfolyamába lépett, az olvasók kedvelik, és magam is örömömet lelem a szerkesztésében. Kolozsvárt töltöm „rendes évi szabadságaimat”. Erdélyt az utóbbi néhány évben ismertem meg, a párommal sokat kirándulunk, a felfedezés élményéből több versem született. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy immár „határtalanul” járhatom a magyarlakta vidékeket, bár a „haza a magasban” olvasmányaimból mindig is az enyém volt.