Poezia - doar un an de trudă din viaţa mea

Convorbire cu Kocsis Francisko

despre limitele şi orizonturile existenţei lirice

Cseke Gábor: Ca poet, dar şi ca traducător de poeţi, ce gândeşti despre poezia contemporană, se află ea în criză sau din contra, i se deschid noi perspective de manifestare? Oricare ar fi răspunsul, aştept şi argumentaţia potrivită.

Kocsis Francisko: Întrebarea îmi aminteşte de una asemănătoare, care mi s-a pus cu mulţi ani în urmă, aşa că răspunsul n-ar trebui să mă încurce prea tare. Şi totuşi... E greu să faci afirmaţii tranşante, nu suntem în cadrul unei ştiinţe exacte în care formulele de calcul conduc spre un rezultat identic indiferent unde şi când se efectuează calculul. E adevărat că şi poezia lucrează cu formule, numai că acestea nu sunt aceleaşi pentru toţi, mai bine zis sunt altele pentru fiecare. Chiar dacă s-a afirmat de numeroase ori că este măcinată de criză, că este cea mai inadaptabilă dintre genurile literare, constatăm că poezia atrage tot atât de multă lume ca şi altădată, se succed generaţii care îşi fac loc în istorie, îşi dispută cu aceeaşi ardoare locurile fruntaşe şi vor să-şi afirme unicitatea. În cele două literaturi pe cale le cunosc îndeajuns de bine prin privilegiul destinului, constat o adevărată invazie de tineri. Cred că nu sunt cu nimic mai puţini decât acum patruzeci de ani, diferenţa e doar că ei cuceresc spaţiul virtual în care se manifestă cu precădere mult mai uşor decât se cucerea înainte spaţiul tipografic. Având toate acestea în faţa ochilor, consider că ar fi riscant să vorbim de o criză a genului. Am putea vorbi de o criză a calităţii, tot pe propriul risc, pentru că ar putea exista chiar în preajma noastră poetul care să dea un nou etalon, un nou model. Poezia n-a dus niciodată lipsă de autori tulburător de mari.

Nu pot să vorbesc despre o criză a poeziei câtă vreme constat mai curând o criză a condiţiilor. Asta o resimţim dureros toţi, dar nici o clipă nu ne-am pus problema abandonului, a capitulării în faţa dificultăţilor pe care le putem numi oricum, fie şi criză. Câtă vreme şi tu, şi eu scriem, citim şi traducem poezie, câtă vreme ştim că multe alte sute de persoane din preajma noastră şi din lumea asta fac acelaşi lucru, cred că ar trebui să vorbim mai bine de o mare nevoie de deschidere, înţelegere, empatie profundă. Poezia n-a avut şi cred că nu va avea niciodată orizontul blocat. După cum observi, nu-ţi ofer argumente, ci numai convingeri, care ar trebui să fie primele între argumente. Sunt convins că lucrurile n-au stat nici mai bine, nici mai rău nici înainte şi nu se vor schimba radical nici mai târziu. Ea va rămâne mereu o constantă a existenţei noastre.

CSG: Desigur, timpul în mişcare face ca totul, dar absolut totul - astfel şi poezia - să se aşeze la urma urmei în debitele şi coordonatele sale naturale, asupra cărora noi nu putem să decidem, în cel mai fericit caz suntem copărtaşi la Marea Desăvârşire a spiritului poetic. Mă gândeam în primul şi în primul rând dacă eşti destul de motivat să înfrunţi acele condiţii şi influenţe neprielnice care ne ţin captivi între limitele existenţei noastre cotidiene? Te consideri un poet înnăscut sau îţi construieşti în mod conştient viziunea ta poetică?

KF: Uite cum stau lucrurile, eu mă simt bine în această „captivitate”, eu am ales să fiu în acest sentiment, această stare, aşa cum alţii aleg alcoolul, drogul sau viciile şi mai periculoase ale existenţei, mă simt bine în pielea mea, dar n-aş vrea s-o iau de la capăt, pentru că n-aş putea schimba nimic şi ar fi cu totul inutil să risipesc încă o viaţă pentru un lucru deja făcut; timpul, în ciuda oricăror evidenţe fizice, nu trece egal pentru toţi, „ora mea de trudă” şi o oră de somn nu vor fi egale niciodată, noi am împărţit timpul în durate convenţionale şi ne resemnăm să credem că o clipă de fericire poate fi egală cu una de tragism profund. Îmi aduc aminte acum de clipa în care am primit vestea morţii tatălui meu – clipa aceea a fost atât de lungă că gândul meu a ocolit o dată universul pe care mi-l pot imagina şi nu mai ştiu când s-a lăsat înlocuită de cea următoare, dar cred că am rămas zile întregi în clipă şi timpul m-a ocolit, a trecut pe lângă mine. Timpul care ne face copărtaşi la Marea Desăvârşire de care spui, timpul actului de creaţie, nu-i egal pentru toţi, şi este singurul care merită să fie trăit. Dar timpul acesta e compus din secvenţe atât de scurte încât, adunate la un loc prin formule de matematică subtilă, n-ar face poate decât un an de viaţă, poate ceva mai mult, dar n-ar putea fi egal niciodată cu vârsta noastră matură. După raţionamente atât de pesimiste la prima vedere, ai fi tentat să crezi că sunt ins cu multe supărări pe viaţă, dar nu-i deloc aşa, singurul meu reproş e că suma acelor clipe nu face măcar un sfert de viaţă. De aici poţi să înţelegi că sunt destul de motivat în tot ce fac, pentru că fac multe alte lucruri decât scrisul. Prin tot ce fac, prin tot ce cred, mă străduiesc să frânez graba cu care ne trecem zilele.

Da, mă consider, sunt un poet înnăscut, dacă asta înseamnă să scrii numai când versul vine din senin. Da, dacă asta înseamnă să nu te pui cu coatele pe masă, în faţa unei coli de hârtie şi să-ţi storci creierii ca să înşiri câteva rânduri. Da, dacă asta înseamnă eliminarea oricărei bariere interioare şi înţelegerea libertăţii. Cât priveşte partea a doua a întrebării, în tinereţe nu mi-a trecut niciodată prin cap că aş putea „construi” ceva de genul acesta, totul se reducea la momentele faste ale scrierii, dar trebuie să recunosc că după ce mi s-a întărit „moalele capului” am pus în joc instrumentele intelectului, mai ales la structura cărţilor (deloc întâmplătoare, cu „tendinţă”), ajungând ca la ultima carte de poeme – care trebuie să apară în zilele acestea – viziunea să joace un rol destul de consistent, unele poeme născându-se, scriindu-se după săptămâni de „trăire, vieţuire” în tema, atmosfera lor. Scrierea o pot echivala cu o evadare din captivitatea temelor care erau pe pragul de a mă acapara, de a-mi confisca imaginaţia. În unele, intelectul şi simbolistica livrescă se împletesc cu emoţia, se zăresc în ţesătura poemului. Dar nu domină, doar însoţesc.

CSG: După aceste cuvinte, pline de observaţii şi argumente pertinente, aş crede că eşti conştient de risipa pe care ne permitem, asumându-ţi responsabilitatea pentru poemele care se duc zilnic pe apa sâmbetei... Ai realizat măcar odată cum ţi-ai pierdut o poezie-două sau char un ciclu întreg de dragul unui moment de lene sau de o obligaţie cotidiană, mult prea prozaică; Şi dacă da, cum califici acest fel de “avort” poetic?

KF: Risipesc numai cei ce au de unde, am citit sau am auzit undeva. Nimeni nu-i poet tot timpul, nu pui pe hârtie tot ce-ţi trece prin cap, trec zile în şir fără să scrii un vers, şi nu-i nici o tragedie. Mi s-a întâmplat de multe ori să risipesc metafore la o cafea cu prieteni, o discuţie banală cu vreun necunoscut în circumstanţe anodine, în dialoguri telefonice cu persoane dragi, scrisori, dar mai ales mesaje facilitate de tehnologie. Nici nu-mi dau seama când şi-au luat zborul. Uneori remarc surprins că anumite imagini ori expresii îmi sunt cunoscute (sigur, nu-i vorba de versuri ori expresii celebre pe care le cităm frecvent), uneori descopăr că-mi aparţin, sunt din poeme vechi, dar de cele mai multe ori nu aflu nimic, şi atunci le ocolesc, le resping, gândindu-mă că ar putea fi rămăşiţe de lectură, deşi o parte dintre ele ar putea să fie imagini şi versuri pe care nu le-am notat, le-am pierdut, iar ele au revenit într-o nouă tentativă de a se aşeza în poem.

Să-ţi povestesc o întâmplare recentă, din iarnă, când încă scriam la cartea aflată la tipar. Într-una din seri, după ce am recitit un text căruia intenţionam să-i schimb câteva versuri, nu înţeleg nici acum de ce, mi-a venit în minte poezia lui E.A. Poe, Annabel Lee, poezia mea nu avea nimic cu ea, şi m-a cuprins o dorinţă nebună de a reciti celebrul poem, am lăsat totul, am scos de pe raft cartea şi am deschis la cuprins, ca să caut pagina. Atunci au alunecat din carte două file de carneţel cu pătrăţele. Le-am luat de jos şi am început să le citesc. Erau două texte scrise, probabil, la vremea citirii cărţii, şi m-am uitat la anul apariţiei: 1987. Amândouă au intrat în noua carte. Una este foarte scurtă, ţi-o pot cita: Şi monştrii/ se iubesc/ între ei./ Şi se-nmulţesc. Reacţia din prima clipă a fost de bucurie, dar a doua zi am început să-mi pun întrebarea: cum se întâmplă aceste lucruri? De ce or fi rămas textele în carte, cum e posibil să fi uitat de tot de ele? Cum aş putea explica dorinţa de a reciti Annabel Lee? Partea mai stranie e că de prin ’85, după decepţii crunte, n-am mai scris literatură, m-am dedicat rebusului. De ce nu-mi aduc aminte cum au ajuns acolo? Cum să-mi explic circumstanţele descoperirii lor? Probabil că au puterea de a ne chema...

Eu am pierdut groaznic de multe poezii gata „scrise”. Să-ţi spun de ce. Pentru că aveam o memorie foarte bună (la 25 de ani ştiam pe de rost toate poeziile lui Bacovia şi o sumedenie de alte poeme geniale), nu le aşterneam pe hârtie decât după ce poemele se şlefuiau în minte, dobândeau forma finală, dar nici atunci imediat, ci când aveam vreme. Am avut perioade când duceam în memorie o carte întreagă. Asta până mi-am dat seama că anumite texte se dezintegrează, rămân numai versuri, încep să uit, dar cu un mic efort reuşeam să le reîntregesc (recunosc, nu sunt sigur dacă în aceeaşi formă). Am avut prima oară spaima aceasta când scriam la Ceva trece pe-aproape, aveam atât de multe poeme cizelate în minte, dar încă nimic pe hârtie. Ieşisem la o cafea cu un prieten, am vorbit despre uitarea care survine uneori neaşteptat, îţi trece prin minte un vers superb, nu-l poţi nota şi apoi îl uiţi definitiv. El ştia despre obiceiul meu şi m-a avertizat. A fost ca o explozie lăuntrică, s-a întâmplat ceva. Încă din aceeaşi zi am început să le culeg pe calculator. Acum pot să-ţi spun că multe s-au dus pentru totdeauna, am recuperat câteva versuri, dar nu mai erau întregi. Nici n-am mai încercat să le refac. Ar fi ca vasele reconstituite de arheologi: câteva cioburi originale într-o întregire din material diferit. Dar nici acum nu mi-am făcut obiceiul de a nota, îmi spun că lucrurile importante rămân sau revin. Îmi spun că poemele pe care trebuie să le scriu în viaţa aceasta nu se poate să nu le scriu. Mă consolez cu gândul că ceea ce am pierdut nu-mi aparţinea, a ajuns la mine din greşeală. Chiar şi poezia se poate rătăci.

CSG: Din păcate, trebuie să recunoaştem, că memoria, de care într-o perioadă de viaţă suntem atât de mândri, mai devreme, sau ceva mai încolo, se compromite inevitabil, se degradează, ne joacă feste. Rămâne deci scrisul, textul scris sau tipărit. Există confraţi, care aruncă la coş cu uşurinţă textele proprii de care nu sunt mulţumiţi. Nu le-am înţeles niciodată. De unde atâta siguranţă în aprecierea imediată a operei, că ceea ce înşirăm acum pe hârtie, cu timpul nu va avea altă acustică, altă strălucire? Sunt tare curios, de unde provine reţinerea ta de-a scrie direct poemul aflat în lucru? Ai avut nişte experienţe negative în acest sens, sau există alte motive?

KF: Da, ştiu foarte bine, am simţit pe propria piele şi am plătit deja taxa pe uitare. Într-adevăr, hârtia pare a fi memoria perfectă, deşi tehnologia modernă ne contrazice pe amândoi. Sunt convins că într-un viitor nu foarte îndepărtat – al cărui început s-ar putea să-l prindem şi noi – cărţile se vor tipări în tiraje bibliofile, numerotate, poate chiar cu listele viitorilor posesori. Şi vor exista biblioteci virtuale, adevărate, în care accesul va fi permis de sfincşi care se pricep la literatură. Astăzi, dacă un critic ar vrea să dobândească notorietate, n-ar avea decât să deschidă o pagină de internet şi ar fi asaltat de mii de pdf-uri, dar asta ar presupune şi un curaj nebun. Ar fi expus unor reproşuri fără menajamente, brutale şi injuste uneori. Criticul virtual va fi mult diferit de cel de revistă.

Partea a doua a întrebării aş putea s-o evit, dar n-ar fi cinstit. Fac parte dintre confraţii pe care nu-i înţelegi. Am aruncat la coş, cu o satisfacţie diabolică, o sumedenie de texte, dar trebuie să-ţi povestesc cum s-au petrecut lucrurile, nu pentru circumstanţe atenuante însă. E ştiut că am debutat editorial în 1979 în Caietul debutanţilor de la Albatros. Atunci aveam deja trei dosare de poezii scrise după debutul în presa culturală, din care am încropit un volum de concurs cu şanse de a câştiga. Am intrat numai la grămadă (dar o grămadă onorantă, din care mai făceau parte Alexandru Muşina, George Vulturescu, Cristian Şişman, Viorel Dinescu). În vremea aceea scriam cu mare uşurinţă, depozitam în memorie douăzeci-treizeci de poezii şi le scriam pe hârtie când aveam timp. Adică le băteam la maşina de scris. Apropo de maşină: ştii şi tu că în anii aceia trebuia să ne înfăţişăm cu ele în fiecare an la miliţie, ca să înregistreze amprenta caracterelor. De prin ’85 nu m-am mai dus. Am o maşină Remington, masivă, greu de trambalat. A doua zi după ce trebuia să mă prezint, a sunat la uşă miliţianul de sector să mă întrebe de ce am lipsit. I-am spus că n-am avut cum s-o duc, că sunt gata să renunţ la ea, să-i scoată tastatura, îl ajut şi eu, face proces-verbal de demontare şi predă la ei la depozit caracterele, eu predau cadrul de oţel la fier vechi şi-i duc adeverinţă de casare. S-a uitat la mine într-un fel care trebuia să-mi dea fiori, apoi a plecat. Nu m-a mai deranjat nimeni niciodată. La maşina aceasta băteam poeziile în două exemplare şi le prindeam într-un dosar cu şină, iar după ce se îngroşa la circa o sută de file îi dădeam un fel de titlu şi-l puneam în dulap, peste celelalte. Imediat după debutul de la Albatros, am deschis un dosar al poeziilor fără şansă de a fi publicate, i-am spus Câmpul lui Marte şi l-am semnat Mihai Malda (heteronimii aceştia erau egali cu mine, îşi scriau cărţile – adică umpleau dosarele cu şină – şi le semnau, numele meu nu figura deloc pe aceste dosare, nu aveam nici un drept asupra lor. Ei sunt Mihai Malda şi Ion Vogan, dar şi rebusistul Paul Degan). Pe lângă acesta, s-au adunat alte patru dosare. Cred că pe la sfârşitul lui ’85, poate începutul anului următor, am făcut o selecţie din dosare ulterioare episodului Albatros (unde am mai avut depusă o carte, amânată mereu, retrasă apoi) pentru Editura Dacia din Cluj, cu titlul Alkahest, schimbat apoi în Pădurea de trandafiri sălbatici, de unde am primit o scrisoare elogioasă prin care eram anunţat că volumul va fi publicat cât de curând (păstrez şi acum scrisoarea din 25 martie 1987, semnată de V. Rebreanu şi Ştefan Damian). A fost ultima licărire se speranţă. Adevărul e că după ce am făcut selecţia pentru Dacia n-am mai scris decât foarte puţin, cele mai multe pentru Câmpul lui Marte, m-am lăsat păgubaş, m-am dedicat rebusului. Cred că nici n-am mai publicat până prin ’91, când am scos cu câţiva prieteni Carul Mic, dar şi atunci numai traduceri. Când m-am hotărât să revin în literatură şi să scot prima carte, am luat dosarele până în 1979, am făcut o selecţie, vreo două sute de texte, le-am pus într-un dosar şi am rugat doi prieteni (Teodor Borz şi Soril Miavoe) să mă ajute să încropim o carte cât de cât bună. Aşa a apărut Umbrela profetului în 1998 (recunosc că a intervenit o mică „deşteptăciune” de organizare a textelor). La a doua carte, Oceanul interior, am ales singur din dosarele rămase neatinse la prima selecţie, iar ciclul al doilea l-am închegat din Câmpul lui Marte, apoi la a treia, Codul de bare, am făcut o ultimă selecţie şi am inclus şi poeme scrise în perioada anterioară, pentru că am început din nou să scriu cu oarecare regularitate. În Alteritate de duminică se mai găsesc poezii scrise în anii optzeci, dar le-am ales numai pe cele care se „împăcau” cu cele noi. Trebuie să-ţi spun că volumele respectă cronologia scrierii poemelor. Cele care n-au intrat în nici una din selecţii zăceau în dosarele îngălbenite, descompletate. Îmi tot propuneam să le recitesc, ca să văd ce-i de făcut cu ele, dar am tot uitat, amânat. Până acum doi ani şi jumătate, când am scos toate caietele, carnetele, dosarele, am început cu începutul, cu caietele adolescenţei, când simţul critic era în vacanţă. Am început să citesc şi am rupt, am rupt, am rupt. Vreo trei-patru sute de texte. Am făcut-o. Şi nu-mi pare rău deloc. Am păstrat într-un dosar câteva care mi se păreau încă vii, aveau o imagine ori o metaforă reuşită, unele numai un epitet frumos. Şi am mai umplut două coli cu versuri frumoase, interesante, luate din câte un text.

Crede-mă, n-am nici un fel de reţinere de a scrie direct pe hârtie, e un obicei făcut în tinereţe, când mă puteam bizui pe memorie, când scriam poemul pe un anumit ritm de deplasare, lucrul acesta îi dădea şi poeziei un ritm interior, iar când le aşterneam pe hârtie dădeau impresia că s-au scris „dintr-o suflare”, dar adevărul e că minţii mele îi plăcea să se joace, de aceea le purtam în mine, le migăleam, le şlefuiam, le îndrăgeam. Eu şi acum scriu în memorie, diferenţa e că „le trec pe curat” mult mai repede, uneori chiar în aceeaşi zi. Ca o revelaţie, gândul că ritmul interior al poemelor s-a domolit. Pentru că şi ritmul mersului s-a domolit cu anii.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

A vers – alig esztendőnyi nyűg az életemből

Augusztus 22-e óta abbamaradt a készülő Kocsis Francisko-kötet készülő anyagainak közlése. A munka eközben nem állt le, csak azt kellett tisztáznom, hogy milyen, a szerzőt bemutató háttéranyaggal látom el a könyvet. Továbbá arra vártam, hogy megérkezik Kocsis legújabb verskötete (Melancolii sub forma continuata), amelyből az utolsó rész verseit szeretném kiválogatni. A várakozás ideje alatt elhatároztam, interjút készítek a szerzővel - múlt hét végén küldte el utolsó kérdésemre a választ, én pedig ma reggel fejeztem be a szöveg fordítását. Egyúttal megérkezett elektronikus formában a várva-várt verseskönyv is, a munka tehát zavartalanul folytatódik. Ma az interjú magyar nyelvű változata kerül fel a blogba, holnap az eredeti, a román nyelven készült.

Párbeszéd Kocsis Franciskoval

a költői lét korlátairól és távlatairól

A készülő könyv fedőlapja,
rajta Ádám Gyula fotója

Cseke Gábor: Költőként, de fordítóként is, miként vélekedsz a jelenkori költészetről: válságban lenne-e, vagy ellenkezőleg, egyfajta új megnyilatkozás távlatai előtt áll? Bármi legyen is válaszod, kíváncsi vagyok az érvelésre.

Kocsis Francisko: A kérdésről valami hasonló jut eszembe, sok éve tették föl, nincs miért zavarba jönnöm a válasz miatt. És mégis... Nehéz kategorikusan válaszolni. Nem egzakt tudományról beszélünk, hogy a számításhoz használt képletek azonos eredményt adjanak, függetlenül a művelet helyétől és idejétől. Igaz ugyan, hogy a költészettől sem idegenek a képletek, csakhogy ezek nem minden esetben azonosak, pontosabban, ahány eset, annyifélék. Hiába nyilatkozták már annyiszor a költészetről, hogy válság sújtja, hogy a legnehezebben alkalmazkodó irodalmi műfajok egyike, azt kell tapasztalnunk, hogy ugyanannyian rajonganak érte, mint korábban, a történelemben egymást követő nemzedékek váltják egymást, változatlan elszántsággal vitatják el egymástól a pálmát és juttatják érvényre eredetiségüket. Ama két irodalomban, melyeket a sors kegyéből meglehetősen jól ismerek, azt tapasztalom, hogy csak úgy nyüzsögnek a fiatalok. Nem hinném, hogy kevesebben volnának, mint most negyven éve, a különbség csak annyi, hogy ők már virtuális térben törnek előre, s abban jóval otthonosabban mozognak, mint amit számukra a nyomtatás világa felkínált. Mindezzel számolva, kockázatosnak tartom a műfaj válságát emlegetni. Beszélhetnénk értékválságról, de az sem egyértelmű, hiszen előfordulhat, hogy az a költő, aki az új mérce, a minta lehetne, éppenséggel itt van a soraink között. A költészet sosem nélkülözte a kimagaslóan nagy tehetségeket.

CsG: Az csak természetes, hogy az idő hömpölygése az égvilágon mindent, így a költészetet is, végül a maga medrébe terel, és ebbe nekünk nincsen beleszólásunk, a legjobb esetben is csupán részesei lehetünk a költői szellem Nagy Kiteljesedésének. Ezért inkább arra gondoltam, vajon eléggé érdekelt vagy-e szembeszállni minden olyan körülménnyel és behatással, amelyek mindennapi létünket túszul ejtik? Született költőnek tartod-e magadat, avagy tudatosan építed ki költői látásmódodat?

KF: Nézd, a dolgok állása a következő: én jól érzem magam ebben a „rabságban”, önállóan döntöttem úgy, hogy ekként érezzem magam, ebben az állapotban; amiként mások az alkoholt, a kábszert vagy az ennél is ártalmasabb szenvedélyeket választják, ugyanúgy jól érzem magam a saját bőrömben, de semmi kedvem sincs újrakezdeni, mert képtelen volnék valamin is változtatni, és teljesen hiábavaló lenne még egy életet eltékozolni valamiért, ami immár befejezett tény; az idő, minden fizikai nyilvánvalóság dacára, nem mindenki számára telik egyformán, az én költői nyűgölődésem órája sosem lesz egyforma egy óra alvással; mi egyezményes szakaszokra szabdaltuk fel az időt és megnyugszunk abban a hitben, hogy egyetlen boldogságos pillanat megfelelhet egy mélységesen tragikus pillanatnak. Eszembe jut erről az a pillanat, amikor utolért az apám halálhíre – annyira hosszúnak tűnt, hogy gondolataim valósággal körbeszaladták az általam elképzelt világegyetem egészsét, s fogalmam sincs, mikor adta át a helyét a következő pillanatnak, de azt hiszem, napokon át megrekedtem benne, az idő pedig kikerült, elhömpölygött mellettem. Az idő, mely az általad emlegetett Nagy Kiteljesedés részesévé avat, az alkotó tevékenység ideje, nem egyforma mindenki számára, és ez az egyetlen, amiért érdemes élni. Csakhogy oly rövid szakaszokból tevődik össze, hogy a legagyafúrtabb matematikai képleteket alkalmazva sem tennének ki egy esztendőnél többet az életünkből, esetleg valamivel többet is, de egyenlő sose lehetne egy felnőtt ember életkorával. E látszólag egészen pesszimista érvek után azt lehetne hinni, hogy az élettől megkeseredett ember volnék, ez viszont egyáltalán nem így van, egyetlen kifogásom annyi, hogy ama pillanatok összessége miért nem teszi ki legalább az életem egynegyedét. Ebből megértheted, hogy valamennyi cselekedetemben érdekelt vagyok, hiszen az írás mellett még sok egyébbel foglalkozom. Minden tettemmel és egész hitemmel azon vagyok, hogy visszafogjam azt a sietséget, amire napjainkat kényszerítjük.

Úgy van, született költőnek tartom magam, az is vagyok, amennyiben ez azt jelenti, hogy csak akkor írok, ha a vers a derült égből szakad rám. Az vagyok, ha ez nem jár azzal, hogy az asztalra könyökölve, egy papírlap előtt facsarjam az agyamat, hogy összeüthessek néhány verssort. És az vagyok, ha mindez bármely belső korlát ledöntését és a szabadság megértését jelenti.

Ami a kérdés második részét illeti, fiatalon meg se fordult a fejemben, hogy az ilyesmi tudatosan építhető, minden az írás ünnepélyes pillanataira összpontosult, de bevallom, hogy miután „benőtt a fejem lágya”, elővettem az értelem eszközeit is, különösképpen a könyveik megtervezésében (szándékosan és egyáltalán nem bíztam a véletlenre), eladdig, hogy legutolsó verseskönyvem esetében – megjelenése különben a napokban esedékes – a látomás meghatározó szerepet játsszon, egyes versek tárgyukban, hangulatukban heteken át tartó „megélés, átélés” szüleményei. Az írást tekinthetném egyfajta szökésnek is az engem fogva tartó, képzeletemet béklyóval fenyegető témák rabságából. Egyesekben, az értelem és az olvasmányok táplálta szimbolisztika a vers szövetében tettenérhetően összefonódik az érzelemmel. Nem dominál, csupán kiegészít.

CsG: E helytálló megjegyzéseket és érveket hallva azt hihetnénk, hogy tudatában vagy annak a pazarlásnak, amit a költők megengednek maguknak, vállalva a felelősséget ama versekért, amiket naponta elvetélnek. Végigkövetted-e, legalább egyszer, miként áldoztad föl egy-két versedet, esetleg egész ciklusodat egy könnyelmű pillanat vagy egy hétköznapi, prózai kötelezettség oltárán? És ha igen, miként jellemeznéd ezt a fajta költői „abortuszt”?

KF: Csak azok tékozolnak, ezt olvastam valahol, akiknek van amiből. Senki se lehet költő élete minden percében, nem vetünk papírra mindent, ami csak megfordul a fejünkben, napok egész sora telik el, és nem írunk egyetlen verssort sem, de ettől még nem dől össze a világ. Számtalanszor megesett velem, hogy barátaimmal kávézgatva, két kézzel szórtam a metaforákat, vagy éppen egy közönséges beszélgetés közben, miközben egy ismeretlennel traccsoltam, netán szeretteimnek telefonálgatva, levelezgetve, de még inkább a technológiai támogatású üzenetváltások révén. Fogalmam sincs, mikor illantak el mindörökre. Olykor meglepődve tapasztalom, hogy bizonyos költői képek, szófordulatok ismerősnek tűnnek (nem olyan verssorokról vagy jól ismert kifejezésekről van szó, amiket gyakran idézgetünk), néha felismerem, hogy tőlem származnak, régebbi verseimből valók, legtöbbször viszont nem derül ki semmi ilyesmi, és akkor óvakodok tőlük, ejtem őket, arra gondolván, hogy olvasmányaim foszlányai csupán, bár az is lehet, hogy nem egy közülük olyan fordulat, kép, amit elmulasztottam lejegyezni, amit elvesztettem, de valamilyen újabb próbálkozással igyekeznek bekerülni a versbe.

Elmesélek egy nemrégen, még a télen történt esetet, mikor a megjelenésre váró könyvemen dolgoztam. Az egyik este, miután átfutottam egy itt-ott változtatásra ítélt versemet, magam sem értem, miként, hirtelen eszembe jutott E. A. Poe Anabel Lee c. verse. Az én költeményemnek az égvilágon semmi köze nem volt Poe szövegéhez, de megszállt valami szenvedélyes vágy újraolvasni a híres költeményt, félbehagytam mindent, levettem a polcról Poe verseskönyvét, s a tartalomjegyzékhez lapoztam, hogy megkeressem az oldalszámot. Abban a pillanatban a könyvből két kockás noteszlap hullott ki. Felvettem, elolvastam. Két kézírásos szöveg állt rajtuk, valószínűleg a Poe-kötet olvasása idején íródhattak. Nézem a kiadás évét: 1987... Mindkettőt beválogattam az új kötetembe. Az egyik egészen rövid, akár itt is elfér: „Şi monstri / se iubesc / între ei. / Şi se-nmulţesc.” [A szörnyetegek is / szeretkeznek / egymással. / És szaporodnak.] Első reakcióm az öröm volt. Másnap viszont már töprengeni kezdtem: hogyan történhetett ez meg? Miért kerültek a szövegek a könyvbe, hogyan felejtkezhettem meg róluk teljesen? Mi a magyarázata szándékomnak, hogy újra olvassam az Anabel Lee-t? A legfurcsább az egészben, hogy úgy '85 táján, kemény csalódások folytán felhagytam az irodalommal és rejtvénykészítésre adtam a fejem. De miért nem jut eszembe semmi arról, hogyan kerülhettek e szövegek oda? Mivel magyarázhatók előkerülésük körülményei? Valami rejtett tulajdonságuk folytán képesek megszólítani bennünket...

Rengeteg „készre írt” versemet vesztettem el. Azt is megmondom, miért. Igen jó memóriám volt. (25 évesen betéve tudtam Bacovia összes versét, egy egész sor más költői remekművel egyetemben), s az enyéimet csak akkor vetettem papírra, miután gondolatban alaposan addig csiszolgattam őket, míg elnyerték végleges formájukat. De még akkor se siettem el a dolgot, amíg egyszer mégis időt szakítottam a lejegyzésre. Volt olyan időszakom, amikor egész könyvre való hemzsegett a fejemben. Ez addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy bizonyos szövegek „megromlanak”, inkább csak verssorok maradnak belőlük, feledékenységem folytán. Igaz, némi erőfeszítéssel sikerült rekonstruálnom őket (bár bevallom, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ugyanabban a formában). Az ettől való rettegés akkor tört rám, amikor a Ceva trece pe-aproape (Valami közel jár) kötetemen dolgoztam. Rengeteg véglegesített, már kicsiszolt vers tolongott a fejemben, papíron viszont még egy sem. Kávézni ültünk be egy barátommal, szóba került a feledékenység, ami olykor váratlanul lepi meg az embert; eszünkbe jut egy pompás verssor, nincs alkalmunk leírni, majd végleg elfelejtjük. Barátom tudta, mi a szokásom, s figyelmeztetett is a várható következményekre. Mintha egy belső robbanás következett volna be, egycsapásra minden a helyére került, s még aznap leültem a számítógép elé. Most pedig bevallhatom, hogy nagyon sok versem véglegesen odalett, néhányat sikerült, ha csak töredékesen is, megmenteni. Nem is kínlódtam velük tovább. Mert csak olyanok lennének, mint a régészek helyrepofozta agyagedények: néhány eredeti cserépdarab, más anyaggal kiegészítve. De a lejegyzés azóta se vált azonnali szokásommá, mondogatom magamnak, hogy az igazán fontos dolgok megmaradnak vagy visszaköszönnek. Azok a versek, amiket ebben az életben meg kell írnom, gondolom, meg lesznek írva. Azzal vigasztalódom, hogy amit elvesztettem, az nem is volt az enyém, tévedésből jutott hozzám. Mert a vers is képes eltévelyedni...

CsG: Sajnos, be kell ismernünk, hogy az emlékezet, amire életünk egy szakaszában annyira büszkék vagyunk, előbb-utóbb óhatatlanul gyengül, megromlik, csúfot űz belőlünk. Marad tehát az írott vagy nyomtatott szöveg... Léteznek pályatársak, akik könnyedén megválnak saját írásaiktól, amikkel nincsenek megelégedve. Honnan merítenek annyi biztonságot a mű azonnali megítéléséhez, hogy amit ma papírra vetnek, annak esetleg nem lesz-e idővel más akusztikája, ragyogása? Rendkívül kíváncsi vagyok, mi rejlik a te ódzkodásod mögött attól, hogy azonnal papírra vessed a születő verset? Voltak bizonyos negatív élményeid ezzel kapcsolatban? Netán más okai vannak?

KF: Igazad van, ezt én mind tudom, s a tandíjat is megfizettem ezért. Ténylegesen úgy tűnik, hogy a papír jelenti az eszményi emlékezetet, bár a korszerű technológia mindkettőnket cáfolni látszik. Meggyőződésem, hogy a nem is túl távoli jövőben, amelynek kezdeteit mi is megérhetjük, a könyveket bibliofil példányszámban, számozottan, a példányok esetleges tulajdonosi névsorával együtt adják ki. És lesznek majd valódi virtuális könyvtárak, ahová irodalombarát szfinxek őrzik a belépést. Manapság, ha egy kritikus szeretne híres lenni, elég ha nyit egy weboldalt, s azonnal elárasztják pdf-kiterjesztésű kéziratokkal, ehhez viszont szükség van valami esztelen bátorságra is – kíméletlen, durva és nemtelen támadásoknak lenne kitéve. A virtuális kritikus lényegesen különbözni fog.

A kérdés második felét megkerülhetném, de nem lenne tisztességes gesztus részemről. Ugyanis azon pályatársaid közé tartozom, akiket úgymond nem értesz meg. Teméntelen szöveget hajítottam már papírkosárba, pokoli elégtételt éreztem, s bár elmesélem, miként esett ez meg, nem az enyhítő körülményekre számítva teszem. Kiadói bemutatkozásom az Albatrosnál történt, a Caietul debutanţilor-ban (Kezdők füzete). Addigra már legalább három irattartónyi verset összeírtam, miután a lapokban is sikerült bemutatkoznom, abból válogattam ki egy pályázatra szánt csokrot, reménykedve a sikerben. De csak a csoportos jelentkezéshez volt szerencsém (a csoportot magát örömmel vállalhattam: Alexandru Muşina, George Vulturescu, Cristian Şişman, Viorel Dinescu társaságába kerültem). Akkoriban könnyedén írtam, húsz-harminc verset is tároltam az emlékezetemben, s mikor volt rá szabadidőm, papírra vetettem. Pontosabban, legépeltem őket.

Apropó, írógép... Te is jól tudod, hogy azokban az esztendőkben évrél évre jelentkeznünk kellett a rendőrségen, hogy nyilvántartásba vegyék a gépeink betűinek karakterrajzát. 1985-ben elmulasztottam jelentkezni. Robusztus Remingtonom van, nem könnyű cipelni. A határidő másnapján a körzeti milicista csenget az ajtómon, s érdeklődik, hogy miért hiányoztam. Azt feleltem, hogy nem állt módomban elcipelni a gépet, különben is szándékozom lemondani róla, szerelje csak le nyugodtan a billentyűzetet, ha kell, segítek neki, aztán megírhatja az erről szóló jegyzőkönyvet, majd a szükséges helyen leadja a billentyűket, a maradékot pedig beviszem az ócskáshoz, az elismervényt pedig átadom neki. Úgy nézett rám merően, hogy beleborzongtam, mire sarkon fordult és eltávozott. Azóta se háborgatott senki... Ezen a gépen kopogtam le a verseimet két példányban, sínes dossziéba gyűjtve az egészet, s mikor az száz ívnyire duzzadt, címfélét firkantottam rá és időről időre egymásra helyeztem őket a szekrényben.

Mindjárt az Albatrosnál történt bemutatkozásom után egy iratgyűjtőt a közlésre esélytelennek ítélt verseimnek szántam, ráírtam, hogy Câmpul lui Marte (Marsmező) és szerzőként Mihai Maldát tüntettem fel (ezek az ál-elnevezések engem képviseltek - sínes dossziéik megteltek versekkel; az én nevem sose szerepelt rajtuk, semmilyen jogosultságom nem volt fölöttük. A szóban forgó fickók: Mihai Malda, Ion Vogan és a rébuszgyártó Paul Degan.) A továbbiakban újabb négy iratgyűjtő telt meg. '85 végén, esetleg a következő év elején összeválogattam belőlük egy könyvet a kolozsvári Dacia kiadó számára, Alkahest címmel, amit aztán Pădurea de trandafiri sălbatici-re (Vadrózsaerdő) változtattam, érkezett egy dicsérő levél is, amelyben értesítenek, hogy kötetem hamarosan napvilágot lát (máig őrzöm az 1987. március 25-én kelt, V. Rebreanu és St. Damian jegyezte levelet). Ennyiből állt a remény utolsó lobbanása. Igazság szerint, a Daciának szánt válogatás után nagyon keveset írtam, abból is a zöm egyenesen a Marsmező-be került. Feladtam, rejtvényeket gyártottam. Azt hiszem, '91-ig még csak nem is közöltem, amikor is néhány társammal kihoztuk a Carul mic (Kisgöncöl) c. lapot, akkor is csak fordításokat. Amikor eldöntöttem, hogy visszatérek az irodalomba és kiadom az első önálló kötetemet, az 1979-ig lezárt irattartóból kiválogattam egy kötetre valót, mintegy kétszáz szöveget fűztem egybe, s megkértem két barátomat (Teodor Borzot és Soril Miavoét), segítsenek összeütni egy jó kötetet. Ekként jelent meg 1998-ban az Umbrela profetului (A próféta esernyője) – bevallom, a szövegek elrendezését illetően némi huncutsággal. A második kötethez magam válogattam az addig érintetlen, kész dossziékból (Oceanul interior – Belső óceán), illetve a Marsmező-ből, a harmadik esetében még egy harmadik tallózás történt (Codul de bare – Vonalkód), de már frissebb verseket is beválogattam, mert időközben némi rendszerességgel újra írni kezdtem. Az Alteritate de duminica-ban (Vasárnapi másság) szintén vannak a nyolcvanas években írott versek, de csak azoknak kegyelmeztem, amik összeillettek az újabbakkal. A kötetek pedig hűen tükrözik a versek születésének időrendjét. Amelyek minden válogatásból kimaradtak, továbbra is a sárguló, hiányos irattartóban lapultak. Mindegyre azt terveztem, hogy átrágom magam rajtuk, lássam, mihez kezdhetnék velük, de aztán halogattam a dolgot s megfeledkeztem róluk. Így ment ez két és fél évvel ezelőttig, amikor is előkapartam valamennyi füzetet, noteszt, dossziét, a kezdet kezdetétől, a kamaszkori füzetekkel indítottam, amikor kritikai érzékem még ugyancsak tétlenkedett. Nekifeküdtem az olvasásnak, és aztán csak téptem, és téptem, és téptem a sok papirost. Mintegy három-négyszáz szöveget. Megtettem! És egyáltalán nem bántam meg! Egy irattartóba rejtettem néhányat, amelyek életrevalóbbnak tűntek, felvillant bennük egy-egy sikerült kép vagy metafora, egy-egy érdekes verssor, amiket a szövegekből kimazsoláztam.

Egyáltalán semmilyen fenntartásom nincs azzal kapcsolatban, hogy a verset egyenesen papírra vessem, ezt elhiheted, egyszerűen csak ifjúkori beidegződésről van szó, amikor még megbízhattam az emlékezetemben, amikor a verset a járásom ütemére írtam, ez egyfajta belső ritmust kölcsönzött a versnek, s amikor aztán leírtam, az volt az érzésem, hogy „együltömben” hordtam ki. Az az igazság, hogy kedvemre volt ez a játékos észtorna, ezért is hordoztam magammal, csiszolgattam, simogattam, babusgattam a verset. Én ma is fejben írok verset, a különbség csak annyi, hogy most már gyorsabban „letisztázom”, nem egyszer még ugyanazon a napon. Érdekességként említem, hogy idővel a belső versritmus is megszelídült. Mivel az évek múlásával a lépteim üteme szintén megcsendesedett.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

"Eretnek" gondolatok az iskoláról

(Az alábbi elemzés az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének készült)

A sepsiszentgyörgyi Mikó gimnázium ügye hirtelen reflektorfénybe állította a romániai magyarságot. Ami csöppet sem rossz dolog. Az odafigyelésnek mindig helye van - hát még, ha kisebbségben él az ember!

Meg aztán, túlvagyunk a szeptember elsejei mega-tüntetésen, az úgynevezett Igazság Napján (?), a várható valamennyi pozitív és negatív viszonyulással egyetemben. Igazából nem dőlt el semmi, a döntő szót majd egy októberi törvényszéki tárgyalás mondja ki, s akkor derülhet majd ki, mi fán terem az, amit most úton-útfélen úgy emlegetünk, hogy "visszaállamosítás".

Pár napja mozgósító, ellentmondást nem tűrő e-mailt kaptam, külföldön élő jó szándékú emberektől, közületektől, írnék alá közös tiltakozó nyilatkozatuknak a Mikó-ügyben. A tiltakozás amúgy jogos szövegében sajnos, ott van jelenkori kisebbségi közéletünk majd minden szlogenje - válogatás és minden megfontolás nélkül. Csak úgy, hogy legyen. Vagy mert jól hangzik. Vagy mert így nagyobbat puffan. Egy szó nincs benne arról, hogy ebben az esetben - és számtalan más, hasonlóban, hiszen volt egyházi iskolaingatlant nem egyet adtak már vissza Erdélyben az elmúlt években - a valóság "egy kicsit mindig más" a jól hangzó propagandához képest. Nincsen például egy szó sem arról, hogy igazából önös érdekű, szabálytalan (tanári) lakásvásárlásba bonyolódott magyar véreink provokálták ki ezt az immár európai hullámokat vető konfliktust; de meg arról sem, hogy az állam által felelőtlen könnyelműséggel eladott tanári lakások a visszaszolgáltatott iskola szerves részeiként a kirobbant háborúskodás tényleges "Parisz almája", a sokat emlegetett "visszaállamosítást" kiprovokáló gennyes góc.

A részletek, bármennyire is aprónak, jelentéktelennek tűnnek, a maguk helyén rendkívül fontosak, sőt: perdöntőek is lehetnek. Nem szabad, sőt: felelőtlenség figyelmen kívül hagyni őket! Az rendben van, hogy a Mikó-ügy furcsa fordulatait látva, féltjük a tulajdon visszaszolgáltatás eddigi eredményeit. De itt nem akármilyen tulajdonokról van szó - nem egy-egy gólyák lakta, elhagyatott, romos udvarházról, nem parlagon fekvő gyümölcsösről, nem egy erdősávról vagy családi villáról -, hanem olyan élő, működő, kisebbségünk jövője szempontjából életfontosságú intézményrendszerről, mint nagy múltú, hagyományos iskoláink, a bennük tanuló gyermekeinkkel, unokáinkkal. Az erdélyi jövővel.

Mintha aránytalanul kevesebbet foglalkoznánk azokkal, akikért egyáltalán iskoláinkat fenntartjuk. A fiatalokkal. A diákokkal. Úgy tűnik, ők immár örökre ki vannak szolgáltatva egy oktatási rendszernek, amelyet hosszú évtizedek óta mindegyre csak toldoznak-foldoznak, reformálnak, bírálnak és forradalmasítanak, mégsem lesz belőle gálickő, a mai gyermekek pedig már olyan alternatíva előtt állnak, hogy kétféle érettségin vehetnek majd részt, tetszés és tudás szerint: az egyiken, amely az egyetemi tanulmányokhoz nyújt jogosultságot, fel kell mutatni némi tudást, a másikon, amely csak szakmai alkalmazást tesz lehetővé, szinte semmit...

A Mikó-ügy mintha elhomályosította volna - természeténél fogva - a marosvásárhelyi művészeti iskola ügyét. Amelyik olyan épületben működik, amit a római-katolikus egyház igényelt és kapott vissza, de amelynek az állaga erősen felújításra szorul. Mert lám, iskolakezdés előtt egyszerűen leszakadt az egyik osztályterem mennyezete. És más termekben is fennáll az omlásveszély. Az épületet, amely az egyházé, a város bérli, oktatási célra. Elrongálódása, elhasználtsága az oktatási folyamat közben történt. Fenntartásának felelőssége ugyan a tulajdonosé, de csak akkor, ha a bérlő meg is fizeti becsületesen azt a bért, amiért az ingatlant használja. Az egyház pedig a mai napig nem látott egy fityinget sem az idei bérből. Folyik a jogi csűrés-csavarás, a felelősség áthárítása, és azt hinné az ember, hogy az egyedüli hibás – maga a visszaszolgáltatás. Miközben a diákoknak tanulniuk kellene. Mi hasznuk az ilyen és ehhez hasonló vitákból? Perekből?

Egy tanulságos magánkiadvány

A nyár elején megjelent csíkszeredai kiadványt forgatok: Ötven év után - újra együtt. 1962-2012. A könyvet az ötven évvel ezelőtt a mai Márton Áron gimnáziumban végzett három XI. osztály végzőseinek (107 diák) vallomásaiból, emlékezéséből állította össze a szintén osztálytárs aktív közíró, Székedi Ferenc, az ÚMSZ főmunkatársa. Mondhatni belső használatú, magánkiadvány, de roppant beszédes, tanulságos. Kiolvasható belőle például, hogy miként alakult a nagy múltú csíki iskola sorsa - elnevezései tükrében. Maga a lajstrom önmagában is beszédes és sok mindenről árulkodik. Mindenek előtt arról, hogy milyen csűrés-csavarás folyt az oktatás terén, és sohase a jobbulás irányába, hanem legtöbbször csak egy önkényesen elképzelt "újítás" jegyében.

1862-ben az iskola még csak Csíksomlyói Tanodaként szerepel, "1870-től az iskola megnevezései az iskolai anyakönyvek, pecsétek és értesítők tanúsága szerint a következők:

1870-1873 Csíksomlyói Róm. Kath. VII Osztályú Gymnasium

1873-1910 Csíksomlyói Róm. kath. Főgimnázium

1910-1918 Csíkszeredai főgimnázium

1918—1940 Liceul romano-catolic de băieţi din Miercurea-Ciuc

1940-1944 Csíkszeredai Róm. Kat. Segítő Mária Főgimnázium

1944-1948 Liceul romano-catolic - Római Katolikus Főgimnázium

1948-1951 Liceul Mixt Maghiar - Magyartannyelvű Vegyes Líceum

1951-1953 Şcoala medie mixtă nr. l - 1. sz. Vegyes Középiskola

1953-1954 Şcoala medie de 10 ani - 10 osztályos középiskola

1954-1956 Şcoala medie mixtă cu limba de predare maghiară nr. 1 - l. sz. Magyartannyelvű Vegyes Középiskola 1956-1960 Şcoala medie mixtă cu limba de predare maghiară - Magyartannyelvű Vegyes Középiskola

1960-1965 Şcoala Medie Miercurea-Ciuc - Csíkszeredai Középiskola

1965-1968 Liceul din Miercurea-Ciuc - Csíkszeredai Líceum

1968-1971 Liceul de cultură generală - Általános Líceum

1971-1974 Liceul de cultură generală nr. l - l. sz. Általános Líceum

1974-1977 Liceul real-umanist nr. l - l. sz. Reál-Humán Líceum

1977-1990 Liceul de matematicá—fizică - Matematika-Fizika Líceum

1990-2012 Liceul Teoretic Márton Áron Miercurea-Ciuc – Csíkszeredai Márton Áron Gimnázium (Antal Imre történész, történelemtanár kutatásai alapján)"

A szimbiózis törvénye

A visszaszolgáltatás a közelmúltban itt is megtörtént: a bizottság a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumnak juttatta vissza az épületegyüttest, amelyben viszont bérlőként megfér a Márton Áron Gimnázium is. Jelenleg az a tendencia érvényesül, hogy akik e két iskolai intézményt választják, jó körülmények között tanulhassanak. Ezt a kölcsönös megegyezésen alapuló állapotot pártolják minden eszközzel az önkormányzati, illetve az illetékes egyházi vezetők.

És ez így lenne természetes mindenkor és mindenütt, ahol e szimbiózist nem lehet kikerülni.

Igaz, hogy az 1962-ben végzettek közül csak 84 véndiák sorsáról olvasható a könyvben rövidebb-hosszabb szöveg (a lehetőség szerint az illetők egykori és mai portréival, dokumentumképeivel egyetemben), de ezekből a szövegekből is tisztán kirajzolódik az, hogy az anyanyelvű alma mater minden körülmények között igyekezett megfelelni ama feladatának, amiért az egykori alapítók létrehozták és máig fenntartották - még ha ideig-óráig botcsinálta bitorlók is ültek a tulajdonosi székben -: embert nevelni az itt élő csíki székelyekből.

Nem az iskola hibája, hogy e végzősök, az életbe kijutva, a csupasz valóság fenyegető ellentmondásaiba kóstolva, egyéni sorsukban meghasonlottak, s gyakran választották a menekülés, a kitelepülés útját. Olyan nemzedék vall e könyvben, amely gyakorlatilag a második világháború befejeztekor született, a kibontakozó népi demokrácia éveiben cseperedett fel és a Ceauşescu-éra hajnalán lépett ki az életbe, majd a korán eltávozottakat leszámítva, megérte az ezredfordulót és bölcs nyugdíjasként tudja levonni életének végső tanulságait. Nem igazán akad olyan véndiák, aki ujjal mutogatna egykori iskolájára, mint olyan vétkesre, aki az ő sorsát mellékvágányra vitte vagy kisiklatta. Az a tanulság is rendre megérett bennük, hogy a menekülés, a szülőhely elhagyása igazából nem hozott megoldást problémáikra, nem egyszer új konfliktusokat és sorsküzdelmet jelentettek életükben.

Lehet, hogy a könyvbe foglalt szavak és gondolatok amúgy is elhangzottak volna az illető osztályok jubileumi osztályfőnöki óráin. Meggyőződésem, hogy ilyen konklúziók még nagyon sok iskolánkban megfogalmazódtak és kimondatnak majd ezután is. Az elmúlt rendszerekben nagyon sok rossz, közösség- és emberellenesség, igazságtalanság történt, ez ténykérdés, és nem is érdemes róla vitát nyitni. Arról viszont egymást sorjázó nemzedékek vallanak - és nem hiszem, hogy egyszerűen csak nosztalgiázva -, hogy az iskoláink igyekeztek embert faragni belőlük. Olyat, amilyet lehetett, a humánum és az erkölcs időn átnyúló hagyományai és követelményei szerint.

Iskoláink: kincset őrző tárnák

Közismert a történelemből az iskolák sajátos szerepe. Egyrészt konzervatívak, mert őrzik és védik a szabályokat, a rendet, amelyek sikeres működésük előfeltételei, másrészt kellően ellenzékiek is, amennyiben minden körülmények között igyekeznek önmaguk maradni - akkor is, ha látszólag térdre kényszerítik őket.

Ebben az összefüggésben érthetjük meg József Attila zseniális szavainak belső logikáját, amint az Alkalmi vers a szocializmus állásáról c., Ignotusnak címzett versében fogalmazott 1934-ben:

"Ha beomlanak a bányát

vázazó oszlopok

a kincset azért a tárnák

őrzik és az lobog.

És mindig újra nyitnák

a bányászok az aknát,

amíg szivük dobog."

Az iskola - mint sajátos kincsei: a tudás, a haladás őrzője - tartozhat egy egyházhoz vagy egy más közösségi testülethez, de az elsősorban mindig a tanároké és a tanítványoké marad, akik éltetik és értelemmel töltik meg létét, működését. Ez az, amiről mintha kevés szó esne mind a közbeszédben, mind a tulajdonjogokért hadakozva. Pedig a Székedi-féle véndiák-vallomás-gyűjteményt lapozgatva semmi okunk nincs kételkedni abban, hogy az iskoláinkból kikerülő osztályok tanulói alakítják majd további történelmünket. Alább néhány szemelvénnyel igyekezünk érzékeltetni, hogy míg a tanulók az iskolapadban elszenvedik és áteresztik magukon a mindennapi történéseket, visszapillantásaik arról tanúskodnak, hogy tulajdonképpen életük maga volt - makroszinten - a legnyilvánvalóbb hétköznapi történelem.

A Márton Áron - felújítva (a díszterem)

Beszédes életutakból

1. ...A szigorú, de videókamerák nélküli érettségi vizsga után a három végzett osztály tagjai szétszóródtak az ország minden tájára. Jómagam a Tartományi Néptanácstól megpályázott és elnyert néptanácsi ösztöndíjjal a zsebemben felvételiztem Bukarestben az akkori ISE-re (később ASE - közgazdasági egyetem) és sikerült bekerülnöm a Kereskedelmi Fakultásra. A meglepetés csak októberben ért, amikor „jó hazai szokás" szerint tudatták, hogy már nem létezik néptanácsi ösztöndíj, csak kimondottan tanulmányi. Kezdődött a harc a „domnu"' Afloare Gheorghe által fejembe töltött „székely-román" nyelv tökéletesítéséért és az ösztöndíj elnyeréséhez szükséges tanulmányi eredmények (jegyek) eléréséért. E küzdelem végigkísért öt éven keresztül, 1967-ig. Az öt év alatt Bukarestben óriási változásokat éltünk meg. Eltemettük a fent idézett párt-elsőtitkárt, lett a pártnak „főtitkára", lett az RMP-ből RKP, az IMSZ-ből KISZ, RNK-ból RSZK, később az országnak elnöke stb. Mindezek után 1967-ben sikeresen államvizsgáztam és lettem diplomás közgazdász, amitől volt „polgazd"- tanárom azzal óvott, hogy azt nem ismerik Dánfalván, mert „ott csak papot és tanítót ismernek". Rövid focsani-i és nagyváradi katonáskodás - tartalékos tisztiiskola - letöltése után Marosvásárhelyen, a Tartományi Kereskedelmi Igazgatóságnál 1967. december 14-én léptem a munka mezejére, mint „economist stagiar"... 1968 februárjában felbomlott az ország rendje, megszűnt az addigi 16 tartomány és létrejött... Hargita megye is. A Tartományi Kereskedelmi Igazgatóság öt tagja - köztük jómagam - próbáltuk megszervezni a Hargita Megyei Kereskedelmi Igazgatóságot - előbb Székelyudvarhelyen, majd a csíki „zendülés" után Csíkszeredában. (Antal Sándor, XI. B.)

2. A második világháborút követő nehéz éveket nem is annyira mi, a gyermekek, hanem inkább szüléink szenvedték meg, hogy a lehetőségekhez képest felhőtlen gyermekkort tudjanak biztosítani számunkra. Sok-sok áldozat árán, de sikerült megteremteniük gyermekeik iskolai majd egyetemi tanulmányainak elvégzéséhez szükséges anyagiakat... Érettségi után repülőtiszt vagy testnevelő tanár szerettem volna lenni. A repülés nem jött össze. A felvételi orvosi vizsgáján a hallásom miatt kiestem. Ez sajnos a későbbiekben beigazolódott, az évek folyamán egyre romlott a hallásom. Még idejében elértem Bukarestben a felvételit a testnevelési főiskolára.

Az egyetem elvégzése után kihelyeztek Sármásra, ahová egyszerűen nem mentem el, Csíkszeredában lévén egy megüresedett katedra, hazajöttem. Furcsa, de boldog pillanat volt, amikor tanárként léptem át volt iskolám küszöbét... (Császár Károly, XI. A.)

3.Az egyetemen férjhez mentem T.A-hoz, aki szintén a fogorvosi karon volt egyetemista. 1973-ban Megszületett a lányunk...Nem volt könnyű tanulni, közben vizsgázni, szoptatni az újszülöttet, de mindezek ellenére sikeresen tudtam teljesíteni családi és egyetemi kötelezettségeimet. Megtapasztaltam a tanár-diák viszony általam addig nem ismert viszonyulási formáit... Az egyik vizsgán, mivel elől voltam a névsorban, bementem vizsgázni reggel 8 órakor és délután 6-kor még mindig ott voltam, közben minden tanár által feltett kérdésre kellett válaszolnom. Este 6 óra után a tanár még megkérdezte, hogy bírom-e még, mire válaszom igen, tessék még kérdéseket feltenni. A tanár erre azt mondta, megérdemlem, hogy fogorvos legyek, mert kitartó vagyok. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg, de ez a kitartó harc vezetett mindvégig a fogorvosi pályámon. Az egyetem elvégzése után mindketten Moldvába kerültünk, ahol négy nehéz évet töltöttünk el, három különböző irányba ingázva. 1978-ban adódott egy lehetőség kitelepedni, de a szülőföldhöz, Csíkszeredához való kötődésem erősebb volt, versenyvizsgával haza jöttem. (Csiszér Zsuzsánna, XI. C.)

4. 1972-ben végeztem az egyetemet, amikor kihelyeztek Botoşani megyébe, Păltiniş községbe, innen már csak három kilométer Románia legészakibb pontja, Horodiştea község. Előzetesen Hargita megye befogadó készségére alapozva, a Mezőgazdasági Minisztériumot is megjárva, próbáltam hazajutni, de sikertelenül. Így elfoglaltam a nekem kijelölt helyet. Megérkezés után megtudtam, hogy a községben az orvos egy székely leány, a mérnök a szomszéd községben székely legény, és van, akit már hetedik éve nem engednek vissza Erdélybe. Úgy éreztem magam, mint madár a kalitkában, amely az ajtó becsapódása után máris szabadulni próbál. Azt is megtudtam, hogy az elődöm három év szolgálat után, nem sokkal érkezésem előtt, távozott Magyarországra. Nem rossz ötlet, állapítottam meg. Még nem jártam Magyarországon, ideje lenne meglátogatni a rokonokat, de akkor számomra egy ilyen megoldás kivitelezhetetlennek tűnt. Innen kezdve nőtt bennem a nyugtalanság, éreztem, hogy tennem kell valamit. Megkezdtem az információgyűjtést, és egy év múlva, 1973 őszén, egy hónapos rokoni látogatást tettem Budapesten. Visszatéréskor magammal hoztam egy leány megfontolt közjegyzői nyilatkozatát, hogy házasságot köt velem. Megtaláltam a megmentőmet, de izgalmas két év következett, felőrli-e az idő és a távolság ezt a nemes szándékot. Az ügyintézés bonyodalmai, és a házasságkötés után, 1975 novemberében, hároméves szolgálatot teljesítve, áttelepültem Budapestre. Nagy kő esett le a szívemről, de akkor még nem tudtam, hogy itt milyen nehézségek várnak rám. (Gál Imre, XI. A.)

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Erdélyi és csángó költészet: Köpeczi Boóz-Deák Albert

Minden bizonnyal azonos azzal a Deák Alberttel, akiről Szinnyei József Magyar írók élete és munkái c. könyve (1891) így ír: "Jogi doktor és ügyvéd, régi székely családból szül. 1864. márcz. 15. Marosvásárhelyt, hol atyja D. József tanár volt; a gymnasiumot szülővárosában, egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, hol mint ügyvéd működik." 1884 óta hírlapi irodalmat művel. Saját kiadású verseskönyvét (Köpeczi Boóz-Deák Albert: Én... és a nagyvilág. Kolozsvár, Stief Jenő és Társa könyvnyomdai műintézete, 1917), mely 1882-1917 között írt költeményeit tartalmazza, a Vasárnapi Újság recenziója mellett Tóth Árpád is melegen méltatja a Nyugatban ("Szemérmes költő, közvetlen lírai megnyilvánulásai alig vannak, inkább a formáknak, a műgondnak a szerelmese.... Formailag igen gondos veretűek ezek a versek, kitűnő ritmusuk és rímeik vannak s a Nyugat versvívmányait dicséretes szorgalommal próbálják átplántálni a hazai talajba..."). Válogatásunk az idézett kötet alapján készült.

A HEGEDŰ

Midőn erén pezsg ifjú élet, 
De zsenije már férfi, érett, 
Érezve, hogy remekbe fog: 
Művészed akkor alkotott.

Szeretve minden porczikádat, 
A habos, rózsaszínű fádat, 
Az ébennel ékes nyakat, 
Az édes hangú ajakad.

A lányos, karcsú, szűzi keblet,
 Lelkét majdani énekednek, 
Mindenbe, mint a jó anyák, 
Énjének adta legjavát.

S midőn oh, végre, kész a műve
 S ő lángzó arccal, lelkesülve, 
Állat rád hajtva hallhatott, 
Azt mondta: „Most meghalhatok".

S meghalt. És te, te drága árva, 
Utána kézről-kézre járva, 
Kontárok játékszere lész 
S végül megvesz egy ószerész.

És ott egy régi rozsdás szegre 
Akasztva, függtél elfeledve, 
Egy századévig is talán, 
Poros szekrények oldalán.

S ha valaki a kézbe vett is, 
Próbálva rajtad azt is, ezt is, 
Kedvét veszítve eldobott, —
 A hangod sértő volt s kopott.

Mig végre jött egy istenáldott 
S a mint a húrjaidba vágott, 
Kebledből ömlik égi dal, 
Minőt halandó sohse hall,

S ahogy átsír e dal a légen, 
Báj nyilal át a mindenségen 
S a természet az isteni 
Szerelmi vággyal lesz teli.

Ujját a légbe fennmarasztván, 
Bámulva, hallgatott a nagy Pán
S a nymfaraj fűben, hanyatt, 
Piheg az édes kéj alatt.

S a kis virág s a nagy természet,
Mind, mind ez édes daltól részeg, 
És odafent a csillagok 
Szemében harmatkönny ragyog.

...Oh elhagyott, szomorú lelkem, 
Hogy mesteredre sohse leltem, 
Pedig, ha játszanék veled, 
Kaczagnának az istenek!


A HARANG

Hallottad e hirét a világszép tónak, 
Setét erdők csendjét csöndben hallgatónak, 
Hegyek kék szemének, a mivel az égre 
Figyelnek és a nagy, örök mindenségre, 
Szent Anna tavának, kis kápolnájának, 
Hol hires búcsúja esik Csíkországnak?

Hallottad e hirét az ezüst harangnak, 
Hegyről hegyre szálló szép zengését annak, 
Hallottad e hirét tói tündéreknek, 
Szájról szájra szálló tündér történetnek? 
Történetét ennek, tündér szerelemnek, 
Kész veszedelemnek, mostan éneklem meg.

Anna tónál laktak nagy hajdan pogányok, 
Annak örvendeztek, hej, tói királyok, 
Mert ezek áldoztak tüz-viz istenének, 
Annak örvendeztek, hej, tói tündérek. 
Vigan ünnepelték az áldozat torát, 
Tüz az egyik részét, viz emészté johát.

De jött Ambrus barát s keresztvízre tartá, 
Pogányt Jézus szelid igájába hajtá, 
Fel is építette kisded kápolnáját,
Tornyába huzatá szép ezüst harangját, 
Szép ezüst harangja hogy megszólal vala, 
Tói tündér király majd hogy meg nem hala.

Elhallgat tündérek vidám kacagása,
Elébbi jókedvük fordul vala gyászra,
Apjuknak házába búsan gyülekeztek,
Kender-szakálával búsan üle köztek :
Hej, gyenge leányim — szomorúan mondja —
Gyűltök nem sokára halotti toromra.

Születtem vala én halhatatlanságra,
De most le kell szállnom poklok országába,
Hiába épitém kristály palotámat
A tó fenekére és vetek falának
Nagy széles alapot. Idehallik hangja,
Csak fülembe sikolt a templom harangja.

Se nappalom nincsen, se éjszakám itten, 
Nekem e harangtól nyugtom soha nincsen! 
Így szóla a király s kender szakálára, 
Mintha sürü sarlón csigabiga jára, 
Sok szapora könnye azonkép csillámlott, 
S jajgattak szomorú szép tündér leányok.

Egy szép tündér leány csak kiül a partra, 
Deli pásztor legény nyáját arra hajtja,
Szőke tündér leány haját fésülgeti, 
Deli pásztor legény őtet nézegeti... 
Addig nézegeti, hogy meg is öleli, 
Hej, megbánod még azt, deli pásztor, deli!

Csábítja csicsijja őt a tündér csókkal, 
Aztán simogatja szép hízelgő szókkal: 
„Hallod deli pásztor, kápolna harangja 
Beteg öreg szülém nyugodni se hagyja. 
Se nappala nincsen, éjszakája sincsen, 
Hozd el a harangot nekem édes kincsem.

Hozd el a harangot, hogyha neked kedves 
Ajakam klárisa, az is a tied lesz. 
Két ölelő karom, a tied lesz az is,
 Keblem puha halma és egész magam is!" 
Szól a tündér szóval, és felel a pásztor: 
„Elhozom én egyszer, elhozom én százszor.

Elhozom én még ma, még ma éjjel, kedves, 
Ha, a mit ígértél, mind igazán meglesz, 
Ajakad klárisát, alabástrom karod, 
Két szép arany almád hogyha nekem adod." 
S elhozta. A leány csókolta, ölelte, 
Lehúzta a tóba s ott szállt el a lelke.


A CSODAKÚT

Csilingel a forrás és perdül a kerék 
És a halandó hall csodás égi zenét.

Csodakút zenditi csodaszerkezettel,
Tollkönnyü kézzel mit alkotott a mester.

Mester, kinek szive szeretettel teli, 
Halandók örömén a ki kedvét leli.

És, ha szól a déli, vagy éjféli óra, 
Szerelmesek jőnek a találkozóra.

Kutkörüli hársnak illatozó árnya 
Barna fátylat terit legényre, leányra.

Hallgatva hallgatnak, csókbaforrott ajkkal, 
Madarak simulnak fészkeikre halkkal.

Fülmile is hallgat, bárha dalnak eredt, 
Tánczra kerekednek a piczi egerek.

Csöndes éji útja felén megállt a hold, 
Mikoron a mester csodakutja dalolt.

Hát egyszer, hát egyszer... bucsujáró szentek, 
Mikor a kut zenélt, arrafelé mentek.

A paraszt legények a zászlót letették,
S elkezdték forgatni a paraszt menyecskét.

Tánczra kerekedett a sok pohos barát, 
A püspök eldobta a fényes tiarát

S a polgármesternét, azt a bogárszemüt,
Hogy megtánczoltatta, — hire volt mindenütt.

De nagy baj lett ebből, — a pohos barátot, 
A püspököt sujtá nagy egyházi átok.

Mit tegyenek? — A bűnt a mesterre kenik: 
„Sátánnal czimborál"  — híre kerekedik.

És a jótett népek között nincsen senki, 
A ki követ nem dob reá, a ki menti

„Ördög czimborája!" Van, ki „emlékezett", 
Hogy az oltári szentségre emelt kezet.

A siralomházban kérdezik hiába: 
Mi legyen utolsó három kívánsága?

„De mégis egy vagyon — szólt, — mielőtt innét 
Vesztőhelyre viszik — egy korty vizet innék."

„Egy utolsót az én kutamból!" — Azt mondja 
És a biró bólint: „Teljék a bolondja."

„Egy korty vizet ivám, — ejnye de jó volna, 
Ha a kutam még egy utolsót dalolna."

Azt is megengedték. No hát harmadikra 
Engednék meg, hogy egy strófján igazítna.

Megengedték azt is . . . Elnémult a nóta , . . 
Soha se is szólalt meg többé azóta.


AZ ELSŐ ŐSZ HAJSZÁLHOZ

I.

Az első szál...  Memento mori!...  
Mint lakomán a holt-tetem, 
Valóban ilyesféle holmi 
Megdöbbenést okoz nekem.

De azért csak fel a kehellyel, 
Mely tele még. sőt csordul is, 
A nap is foltos közzel-hellyel 
A delelőn ha fordul is!

Idő! Kaptam én régebb is mán 
Tőled egy-egy kis nyaklevest, 
Például:  „Bácsi!"  — Egy szép kis lány 
Egyszer szemembe mondta ezt!

Jól meggondolva, ez a hajszál 
Fehér kis  — ártatlan „lelet"... 
 De az a „Bácsi"  — ártatlan bár -
Arczomba hajtá véremet ...

Arczomba hajtá, mondom újra!...  
Pedig milyen természetes...  
Egy mérföld kő ... Az árnyék ujja, 
Mi folyton nő!...  De éppen ez! ...

Oh,  éppen ez a szörnyű   „Ugy van !" 
Oh, éppen ez a józan  „Ugy !" 
Ez a lüdércz rád csap gyanútlan 
És nem engedi, hogy aludj!

Ma még csak egy...   holnap már  kettő! 
És aztán,  mint a téli hó, 
Belep özönnel...  Éz ijesztő 
Bizonyosság: irtóztató.

Ez az, a mi bús Janus arczu 
Szoborrá váltja életed, 
Eléd mered, mint csontos, asszu 
Kéz s tiltva int:  „Többé ne tedd!"

Többé ne várd, hogy vágyva int 
Csókos leányka-ajk feléd, 
Többé ne hidd, ha rád kacsint, 
Hogy érted éghet keble még.

Többé igaz csók nem terem 
Számodra, sem halk sóhajok ... 
És még ki tudja, Istenem, 
Mi mindenen tul nem vagyok?...

Kis pásztorórák...  soha mán!... 
... Többé nem kések randevút... . 
Hanem leszek jó gardedam... 
Oh, Jé! — Jó, hogy eszembe jut.

E versikét jól elcsukom, 
Külömben még a feleség... 
No ősz hajamra mondhatom, 
Rádásnak csak ez kéne még!

Isten veled hát ifjúság,
Bohóság...  lánykák ... el velek !
—   Életfámon száradt kis ág: 
Meghajtva főm... Köszöntelek!

II.

Megálljunk... Ez komoly dolog. 
Hegyen valék, leballagok.

Le, le és mindig lefelé
—  Ismeretlen örvény elé... 

Szemem még egyszer visszanéz, 
Az elhagyott táj ködbe vész.

Még egyre hív, még egyre int, 
Pe vissza nem lehet megint... 

Oh nem lehet, oh nem lehet, 
Már vissza soha sem megyek... 

Előttem ott lent alkonyul, 
Már egy-egy lámpa is kigyúl

S én nem tudom, ott ki lakik, 
Oh, bár ismernék valakit... 

Szivem szorong, elmém borong. 
Előttem egy kongó korong

És benne ugrál a golyó,
Hol áll meg ? — Tudni volna jó.

Eddig úgy játsztam vele mint, 
Ha éltem volna egy fitying.

De most fityingem úgy lesem, 
Mintha az volna életem,

S számítom, egyre számítom, 
Tárczámat zárom és nyitom.

Valjon elég ?...  Úgy bánt a gond, 
Megszégyenitem Harpagont.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)