Vasárnapi promenád (5)

 Bőszavú költők

Mottó: A költészet olykor áradó, bő beszéd, máskor meg inkább csönd és hallgatás. A fene ismeri ki magát…

Néhány évvel ezelőtt, számítógépes módszerekkel informatikusok arra kerestek választ, hogy melyik költőnknek van a leggazdagabb szókincse. Ezzel mintegy versenybe állították nagyjainkat, a közönség pedig elcsöppenő kíváncsisággal várta a végeredményt, hogy ki verekszi fel magát az első helyre. Szerencsére, a szakik csakis lezárt költői életműveket vizsgáltak, olyanokat, melyekhez már nem tapad új termés, hiszen a mozgásban lévő, hullámzó mennyiségeket nehéz kvantifikálni. Meg aztán nem is érdemes.
Éppen elég, hogy a cél érdekében hadrendbe állították a derék Petőfi Sándort és Arany Jánost, Vörösmarty Mihályt és Ady Endrét, Babits Mihályt és József Attilát. Nyilván, azokat, akik már korábban is szóbő-gyanúsak voltak, éppen csak nem léteztek még azok az egzakt módszerek, melyekkel pontosan mérni lehetett volna teljesítményüket.
Az informatikai módszer mibenlétét nem kívánom itt elmagyarázni, hiszen magam nem érek fel hozzá. Annyi szent, hogy big data technológiaként emlitik, nagyjából adatelemzést jelent, számítógépekkel végzik és pontosságában meg lehet bízni.
Az elemzés végeredménye az lett, hogy a pálmát Arany János vitte el, a kutatók szerint ő az a költőnk, aki a legtöbb szót írta le életében (287.425), a legtöbb egyedi szót használta (közel 60 ezer), amelyekből ha nem számítjuk a ragozott, képzett formákat, a használt szótövek száma így is az első helyre röpítik (megközelítőleg 16 ezer szótővel).
Arany legjobb barátja, Petőfi csupán a harmadik a mezőnyben, mert megelőzi őt Vörösmarty Mihály (leírt szavai száma 214.104), aki 43 ezer egyedi szóval és megközelítőleg 12 ezer szótővel sorakozik fel Arany mögött.
Petőfi Sándornak a szóbősége 154.721 szóra “korlátozódik” (igaz, életművét egész fiatalon zárta le a hősi halál), egyedi szavai 32.855-re rúgnak (szótövek száma 9600), szorosan követi őt a negyedik helyen Ady Endre, aki 124.574 szót használt, ennek körülbelül egy negyede egyedi szónak minősül (30.243), szótövei száma viszont enyhén meghaladja a Petőfi teljesítményét (közel 10.040).
Babits Mihály adatsora az eddigiekhez képest igen ellentmondásos, ugyanis egyáltalán nem fukarkodott életében a szavakkal (398.003), de egyedi szavai alig 27.116-ra rúgnak, szótövei pedig  a 11 ezer körül járnak.
Végül, a hatodik helyre szorult József Attila – bár neki is elég hamar befejeződött költői pályafutása – csak 62.811 szóval “szerénykedhet”, egyedi szavai sem haladják meg a 20 ezret, egyedi szótöveit 8200-ra becsülik, viszont összes leírt szavához képest arányaiban mégis a legtöbb egyedi szó leírója (31,26 %) a többi költőóriáshoz hasonlítva. (Arany 20,77 %-on, Vörösmarty 20,52-őn, Petőfi 21,23-on, Ady 24,28-on, míg Babits csak 6,81-en teljesít)
És talán ez az, ami a leginkább kifejezi a lényeget: a költői termést lehet ugyan mennyiségileg mérni, elhelyezni, osztályozni, rangsorolni, polcokra helyezni, de értékelni csakis lényegét tekintve igazságos és érdemes. És valamennyi óriásunk költőkirály a maga birodalmában…

Csíkszereda, 2017. január 15.

Cseke Gábor: A homokvár bevétele

             Ady Andrásnak és másoknak – szeretettel

vérszagra tódul a kinti sereg
az őrszem saját sorsán keserg

hogy annyi balsors gyűrődés után
most el kell esni már-már ostobán

várunk fölött mert megzendült az ég
pedig ez csak kezdet nem a vég

összebújva a bástya ormán
ne búsitson tákolt koholmány

homokváraink megépültek
csoda hogy ettől megszépültek

hittük mindegyik javunkra válik
megóvnak minket mindhalálig

még be se indult jól az ostrom
a vár homlokán mennyi flastrom

omladék és csúf repedés
isten veled hű menedék

és messze túl a romokon
a szállingózó homokon

minden roskadó homokfallal
kevesebb vagy egy viadallal

mig a harc rendre elmarad
és már meg is adnád magad

derékig sivó homokban állva
sehol egy fal sehol egy bástya

nincsen király és nincs királynő
már ellenség sincs aki ránk lő

csak szél tombol törvény kacsingat
széthordva homokvárainkat

2017. január 3.

Vasárnapi promenád (4)

Szerződésbontás

Ágoston Hugó búcsúcikke

Mottó: Amit tegnap még képtelenségnek véltél, az másnapra legtöbbször véres valóság.

Újév előtt pár nappal (egészen pontosan: december 29-én) e-levelet kaptam a maszol.ro főszerkesztőjétől, az alábbi szöveggel:

Kedves Gábor, 
január elsejétől már csak anyagi okokból is változtatni szeretne a kiadó a Maszol Vélemény rovatán. Magam is úgy látom, hogy feszesebb, az aktuális témákra többet és gyorsabban reflektáló rovatra lenne szükségünk. A január elsejétől kinevezett új vezető publicistával, Ambrus Attilával és a kiadó vezetőjével közösen úgy döntöttünk, hogy a december 31-én lejáró szerződésedet jövőre nem hosszabbítjuk meg.
Nagyon köszönjük az eddigi munkádat, s az ideinél jobb új évet kívánok.

Első látásra formailag korrekt, pontos levél: idejében értesit arról, hogy mi a nagy hadi helyzet, és hogy ne legyenek illúzióim a jövővel kapcsolatban.

Ami mégis megdöbbentett a történetben, az néhány fontos apróság volt. Először is, nekem nem volt már jóideje semmiféle szerződésem a maszol.ro-val, ha közöltem is olykor az oldalain, teljesen ingyen és bérmentve.
Másodszor az tűnt föl, hogy január elsejétől új vezető publicistával kíván bemutatkozni a Kolozsváron szerkesztett hírportál, bár tudtommal – és szakmai-olvasói tapasztalataim szerint – az eddigi vezető publicista, a tapasztalt szerkesztőnek ismert jó tollú Ágoston Hugó mostanig remekül ellátta feladatát. Mondhatni, neki és rovata tagjainak köszönhető az, hogy a Maszol nem pusztán híreket továbbított, hanem véleményeket ütköztetve értelmezte is az eseményeket, a szűkebb és tágabb régió, a világ történéseit. Ugyanakkor, Ágoston Hugó biztosan tudta, hogy a portál kivel áll és kivel nem szerződéses viszonyban, s amennyiben a rovatnál tervbe vett ésszerűsítések az ő részvételével történnek, ilyen elemi bakik biztosan nem fordulnak elő.
Mármint ajtót mutatni egy embernek, aki nincs is a teremben. Illetve, szerződést bontani olyasvalakivel, akivel sose kötöttünk szerződést. (Így lesz az ember szépen, lassan bizonytalanná váló kartoték-adat…)

Szilveszter estéig hordtam magamban életünk abszurditásának ezt a parányi svejki tüskéjét, amikor is az én történetem törvényszerűen a nevetségességbe fordult át, miután Ágoston Hugó szerződésbontásának hírét is meghallottam. Annak az újságírónak a minden érdemi indoklás és magyarázat nélküli elbocsátását, akinek viszont ténylegesen volt szerződése a maszol.ro-val és aki a portál második embereként dolgozott. Ágoston Hugó levélben tudatta (volt) munkatársaival, kollégáival, barátaival, hogy mi történt vele: annyi évtized érdemi szolgálat után ajtót mutattak neki. S mint a korábban gyülekező jelekből gyanítani lehet – mert konkrét választ nem kapott nagyon is konkrét és jogos kérdéseire -, bizonyos írásbeli állásfoglalásai, s általában a rovat cenzurális problémái zavarhatták a döntést ki tudja hol meghozók, majd áttételesen keresztül is vivők érzékenységét.
Ágoston Hugó érezte, sejtette, sőt tudta, hogy a hónapok, évek teltével a Vélemény rovat rendre hiúságokat, érdekeket sérthet. “Fel voltam rá készülve. Régebben fontolgattam, hogy lemondok, de kezdetben azzal áltattam magam, hogy tudjuk még normálisan működtetni a rovatot, utána pedig elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségtől, az erkölcsi következményektől” – írta szilveszteri baráti tájékoztatójában. A készülő viharról heteken át hallgatott, hiszen az ő egyéni sorsánál fontosabb tét volt az, hogy a választásokon az erdélyi magyarság képviselete egységesen, megosztottság nélkül adhassa le voksát. Ám a bukaresti rádió, kevéssel a választási eredmények tudomásul vétele után, szóvá tette, hogy a Maszolnál furcsa dolgok történnek a szövegek cenzúrázása körül, úgy tűnik, szoros kapcsolatban a magyarországi politikát érintő, a kincstáritól eltérő problémalátással. (A rádióinterjúban megszólaltatott publicista, Gál Mária például Szijjártó Péter utasítását birálta – volna -, miszerint magyar diplomaták sehol a világban ne vegyenek részt a román nemzeti ünnep alkalmából tartott fogadásokon. Ez az írása máig nem láthatott napvilágot…)
De Ágoston Hugó továbbra is csak befelé nyelt és – hallgatott. Bár nem ült ölbe tett kézzel: “Először a főszerkesztőnek írtam, december 20-án. Több mint egy hét várakozás után, 28-án tudtam meg, hogy kérésem ellenére levelemet nem továbbította, ezért hivatalos indoklásért a Kiadó igazgatójához fordultam. (És a folyamodványt elküldtem Kelemen Hunor szövetségi elnöknek is.) Válaszában az igazgató megerősítette eltávolításom tényét, de nem indokolta meg, hogy annyi év után miért pont most nem hosszabbítják meg a szerződésemet, miért nem végezheti az alapító főszerkesztő tovább azt a munkát, amelyet eddig végzett, annál a rovatnál, amelyet maga gondolt ki, épített fel, irányított és gondozott.
Bevallom, még mindig irtózom a nyilvánosságtól, de ha elkerülhetetlen, és a velünk történtek… a sajtóban felszínre kerülnek, biztosítalak, hogy az igazat fogom mondani, persze lehetőség szerint kímélve azokat, akik maguk is csupán végrehajtók, eszközök egy alantas játszmában, amelynek ha bevallott célja nem is, de eredménye mindenképpen az erdélyi magyar nyilvánosság leépítése, teljes kiszolgáltatása.
Leszögezem: kirúgásomat – mert vezető publicistává és rovatvezetővé történt kinevezésem indoklás nélküli visszavonását, lecserélésemet annak tekintem – szakmai és erkölcsi szempontból alaptalannak tartom, politikai indítékú önkényes intézkedésnek egy olyan összefüggésrendszerben, amelynek megértése véleményem szerint meghaladja végrehajtóinak szellemi képességeit és erkölcsi érzékét. (Ezt illetően egyetértek az Erdélyi Riport megszüntetéséről tájékoztató cikk értékelésével,  remélem, hogy következtetései alapján minden kollégában tudatosodnak a lehetséges következmények.)”
Személy szerint nem tudom, a Maszol Vélemény rovatának hány bejáratott publicistája talpára kötöttek január elsejétől útilaput; gondolom, erre hamarosan fény derül.

A magam számára, ha későn is, levontam a szükséges következtetést: ne menj oda, ahol éppen a véleményt – a lapkészítés savát-borsát – kívánják egyenzubbonyba kényszeríteni (miután a hírekkel már jócskán megtették); ha van rá szerződésed, ha nincs…
Maradok, mindenek dacára, sajtónk további hűséges nyomon követője…

Csikszereda, 2017. január 1.

Vasárnapi promenád (3)

El- vagy előtűnik?

Mottó: Azt hittem, egy halott lap archívumában lapozni olyan, mint egy temető ösvényeit róni kegyelettel. Tévedtem: nem kegyeleti halmok – kincsek között járunk!

A döbbenet pillanatait felidézve, amikor 2016. október 8-án, szombaton nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar közélet egyik vezető napilapja, a Népszabadság felfüggesztette megjelenését, legelső gondolatom nem a kérdőjelessé vált távlatra irányult, hanem belém hasított a sejtés: és mi lesz az archívummal?

Hiszen nem csak annyi történt, hogy egy napilap nem jelent meg szombat reggel a piacon – ugyan, az ilyesmik múló pillanatok a sajtótörténetben, akár egy sajnálatos szívritmus-zavar –, a váratlan pillanattal ugyanis egycsapásra lezáródott az út a lap élő emlékezete – internetes archívuma – felé is.

Kész, elvégeztetett.

Így áll az ember, ha kedves hozzátartozóját, akivel korábban megosztott jót-rosszat, a szeme láttára hirtelen ismeretlen helyre elvonszolják, homályos és nehezen értelmezhető indoklás kíséretében. Nem idegenek a magyar történelemtől sem az ilyen, pillanatok alatt lejátszódó, gyalázatos eltűnések s ismeretes azok sorsa, akik az eltűnéseket megszenvedték.

A napokban jött a hír, hogy kiadója a volt Népszabadságot immár örök időkre elparentálta, viszont a nol.hu archívumot ingyenes hozzáféréssel, lezárt adatbázisként felszabadítja – gyaníthatóan, mintegy "humánus" gesztusként a lap felszámolása ellenében –, remélvén, hogy így kevésbé szenvedjük meg a ránk zúdított gyászt, a szellemi életet ért veszteséget. A számítás enyhén kénkőszagú, de valahogy mégis bevált: a gyászon túl érdeklődve nyílik a tekintet az újra megnyílt honlap megőrzött dimenzióira. Amelyek, ezután már csak visszafelé dokumentálnak bennünket, a majdani fejleményeket életünkből magunknak kell majd kihámoznunk, a jelen kusza történései alapján.

És mégis – induljunk el a sétán.

Kísérletképpen a nemrég elhunyt Esterházy Péter nevére keresek rá, s a szerver némi gondolkodás után sorjázva dobja föl az oldalakat:

– esszét arról, hogy az egyik legolvasottabb jelenkori magyar prózaíró, aki 56 féle irodalmi díjat vett át életében, mikor lesz névadója új magyar irodalmi díjnak? (Bárkay Tamás-Sándor Tünde: Jóleső díjeső)

– Valuska Gábor fotóművész érdekes kijelentést tett: igaz, hogy a fotós mindig a művei mögé rejtőzve marad, de ő szíve szerint azt szeretné, hogy ha valaki egy Esterházy-portréjára néz, akkor a fotós is eszébe jusson. (Borbély Zsuzsa: „Ha ránéznek egy Esterházy-képre, akkor engem is lássanak benne”)

– Heves vita afölött, vajon Esterházy portréjának megjelenése egy divatpólón kegyeletsértés-e vagy csak műbalhé a felháborodás? A cikkből kiderül, hogy a divattervező tisztelegni akart Esterházy nagysága előtt pólójával, viszont "elfelejtette" kijárni Valuska Gábornál az író portréjának felhasználási engedélyét. Az Írók Boltja pedig, amely érthetően az írófejekkel díszített pólókat szívesen forgalmazza, sajátosan ítél: „A szerzői jogi probléma más kérdés, a képet meg kellett volna venni. A felháborodás azonban butaság, örüljünk neki, hogy egy pólón egy kortárs magyar író van. Van sok minden, amin fel lehet háborodni, de ez pont nem az.” (Urbán Csilla: Műbalhé vagy kegyeletsértés az Esterházy-póló?)

– Az augusztus eleji riport a temetésről, amelyben a szerző nem szégyelli leírni címben, hogy „Újjáteremtett szavak a teremtés gazdagságáról – utolsó útjára kísérték Magyarország legnagyobb fiát" (Kelen Károly), bár a törzsszöveget elolvasva, érzünk benne némi szerkesztői túlzást.

– Remek Lengyel László-féle esszé, Esterházy eszmeiségére kihegyezve (Csak a tilos szabad már), dermesztően világos helyzetképpel indítva: Magyarországon „minden eddigi tudás és minden eddigi tudós megbukott. A képzettség és a tapasztalat nem előny, hanem hátrány. Egyetlen tollvonással tüntettek el egyetemi tanárokat az egyetemekről, bírókat a bíróságokról, közigazgatókat a hivatalokból. Miért hallgatnánk most olyanokra, akik nemcsak nem látták előre a gazdaság válságát, de mindent megtettek azért, hogy az országot tudományos alapon, szakértőként a csődbe vigyék? Miért hinnénk azoknak, akik ránk szabadították a migránsok százezreit? Nem egyebek ők, mint Európa, a multik fizetett ügynökei, akik okoskodásukkal jól kerestek a válság előtt, majd degeszre tömték magukat azzal, hogy elmagyarázták ugyanazzal a pökhendiséggel, hogy miért volt igazuk, amikor nem volt igazuk. Könyvek gyanúsak. Cikkek gyanúsak. A többség minden hiedelme, előítélete igaz. Nincs közszolgálati tapasztalatom, és erre büszke vagyok – íme, ez az új politika vezérlője. Nekem semmi részem abban, ami volt és van. Ez tesz alkalmassá arra, hogy részem legyen a leszben."

Most, a korábban el-, majd most mintegy varázsütésre előtűnt (pedig csak egyetlen ő betű a differencia!) archívum révén, mégis csak van egy halvány esélyünk arra, hogy néhány gyanús írást, gondolatot is újra megrágjunk a jelen által felkínált elképzelések mellett. És általa, nem mellesleg, tényleges részesei leszünk mindannak, ami volt és megtörtént velünk.

(Az írás a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti online lapban jelent meg december 18-án)

Fotó: Földi Imre / nol.hu

Kölcsönsorok: Kocsis Francisko

Költői levelek / Epistole

Kedves haza / Dragă patrie

kedves haza, írásban tudatom veled, hogy rosszul megy a sorsom, s ne halljam később, hogy nem volt róla tudomásod (nem is kellene erről szólni, neked kellene efelől érdeklődni), elmondom neked, mekkora igazságtalanság ért jogszolgálatod egyik palotájában, de rám szóltak, hogy lassabban a testtel, mert halvány gőzöm sincs a bonyolult dolgokról, pökhendien szóltak rám, mintha rászolgáltam volna, hogy szembe köpjenek, amiért csak a költészethez konyitok, ez úgy hangzik, , mintha azt olvasnák a fejemre, ki tudja, milyen gaztett tapadna a kezemhez, amiért jókora verést érdemelnék, hogy legalább egy ideig örök tanulság legyen; ámde nincs más szándékom, minthogy megtudd és vedd tudomásul, hogy rosszul megy a sorsom, hogy szomorúan érzem, miként fogy ki belőlem az irántad érzett szeretet;

kedves haza, egész életemben hő vágyam volt, hogy ne érezzem, mit jelent tűrni, ne legyek kénytelen megtudni, hol és milyen gondolatok közepette ér véget a türelmem, s ne legyen annyira rossz a sorsom, hogy megérezzem a bosszúállás viszketegségét, hogy valakiket epével öntsek nyakon, nem tudni, hogy jutottam erre a küszöbre, veszélyes vagyok, akár egy földrengés, mint egy nukleáris robbantás;

azt mondják, kedves haza, hogy minden igazságtalanság elévül egyszer, s a vétkes megfizet érte, de ez engem hidegen hagy, egy életem van, itt és most (tudom a mondás latin megfelelőjét is!), és semmi kedvem ahhoz, hogy szenvedéssé változtassam, nincs az az érv, ami kellően megalapozott lenne ahhoz, hogy elfogadjam a pokol előlegét, ezért is beszélek veled ilyen szépen, hogy tudd meg: dühbe gurultam, és bármelyik pillanatban elszabadulhatok, az az igazság, azt sem tudom, milyen szerencsétlenségek elinditására volnék képes, s jó lenne, ha együttesen elállnánk ennek a megismerésétől, s higgyél nekem, mindaz, amit elmondtam, csak kérés, nem fenyegetés

dragă patrie, îţi aduc la cunoştinţă în scris că-mi merge prost, ca să nu te poţi preface mai târziu că n-ai ştiut, că nu ţi s-a spus (nici n-ar trebui, tu ar trebui să te interesezi); îţi spun că mi se face o mare nedreptate chiar într-unul din palatele tale de justiţie, dar mi se spune să-mi văd de lungul nasului, pentru că n-am habar de treburi atât de sofisticate, mi se spune flegmatic, de parcă aş merita să fiu scuipat în faţă, că mă pricep numai la poezie, sună de parcă aş fi acuzat că am săvârşit cine ştie ce ticăloşie; pentru asta ţie ar trebui să ţi se tragă o mamă de bătaie, ca să ţii minte măcar o dărabă de veşnicie; dar acum nu vreau decât să afli şi să-ţi pese că nu-mi merge bine; că deplâng să simt cum mi se scurge dragostea de tine;

dragă patrie, toată viaţa m-am rugat să nu fiu nevoit să aflu cât pot îndura, să nu fiu nevoit să aflu unde şi cu ce gânduri mi se sfârşeşte răbdarea, să nu-mi meargă atât de prost încât să simt mâncărime de răzbunare, dorinţă de a scălda nişte entităţi în fiere; cum-necum, m-ai adus în pragul acesta, sunt periculos ca un cutremur devastator, ca o explozie nucleară; 

se spune, dragă patrie, că fiecare nedreptate se oblojeşte odată şi-odată şi cel vinovat va plăti, dar asta nu mă încălzeşte, am o singură viaţă, acum şi aici (ştiu şi latineşte vorba asta!), şi nu-s dispus cu nici un chip s-o transform în chin, nici un argument nu-i destul de întemeiat ca să cunosc iadul cu arvună; de aceea îţi vorbesc atât de frumos, ca să afli că m-am înfuriat şi pot fi declanşat în orice clipă; adevărul e că nici eu nu ştiu ce dezastre sunt în stare să provoc şi ar fi bine să evităm să le cunoaştem împreună; şi crede-mă, tot ce-am spus e rugăminte, nu ameninţare

Költői levél Cseke Gáborhoz / Epistolă către Cseke Gábor

kedves barátom, buzgó inas volnék, s nem ijedek meg a kései tanulástól sem, rengeteg túlélési trükköt sajátítottam el, közülük egyesek roppant hatásosak voltak, másokhoz apró, személyes fogásokat is bevetettem, mint amilyen egy sebhely vagy egy siri csönddel elegyes mélyből feltörő lárma, a tűrés leckéjéhez még hozzácsaptam a dúdolás ingerét, miközben a legnagyobb fájdalom gyötör, s a legártatlanabbul állítom, hogy méltóságon aluli éppen akkor jajveszékelni, amikor belülről marcangolják az embert; az Úristen vagy a lelkiismeret. Olyankor a hallgatás – nemes cselekedet. Akár az élet ajándékainak zokszó nélküli elviselése. Hogy egyformán örvendezhess az ajándéknak és a büntetésnek. És ha csak lehet, légy erős, akár a 31. zsoltárban.

Tudom, hogy te is belekóstoltál a léggömbutazásba, amiként azt is, hogy mily kudarcosan végződött az a számodra; mindent kihajigáltál a vesszőkosárból, majd te is a mélybe vetetted magadat, hogy a léggömb fölemelkedhessék, de az üvöltés, amitől képtelen voltál megszabadulni, meghiúsította már-már kétségbeesett erőfeszítésed, s ebből az következik, hogy összeférhetetlen a repüléssel. 

Az én léghajózásom némileg sikeresebb volt, semmi értelme, hogy rossz emlékeket ébresszek bizonyos részletekkel, maradjunk a ténynél, hogy a ballon könnyű anyagból készült, és segítettek azok a személyek is, akik a felszálláshoz szükséges meleg levegőt gerjesztik; egyesek ezt ihletnek is nevezik. Ennyiből áll a nagy titok. Itt még be kell neked vallanom valamit, amit a versben elhallgattam: odafönt, ahol meglazultak a magasság kerítéslécei, a kiáramló levegő csak úgy ontotta az eperillatot. Úgy, ahogy azt te is tapasztaltad valamikor, arrafelő vetődve egyszer.)

Hagyd hát a nosztalgiát, hadd színezze be az elszürkült emlékeket, és nevess azon, hogy az elme próbál rácsokat helyezni a kihunytnak vélt, még visszajáró érzelmek útjába – tanuld meg, hogy ez lehetséges; mert képesek vagyunk akként szólani, miként a rómaiak, s akként fordítani, ahogy szokás: timor et amor, félelem és szeretet; íme, mily egyszerű fölfedezni  az okokat, melyek gáncsot vetnek nekünk, letepernek, teljességgel felőrölnek bennünket, apróra, mint a húsdaráló – akkor meg miért viselkednénk úgy, mint holmi kuglibábok? Miért nem viselkedünk lándzsák módjára, vagy akár a szablya, a kés? Súlyos kérdés ez, de ne hagyd magad, amíg nem értél egészen a végére. Magam is ezt teszem, amíg erőm s napjaim engedik.

dragă prietene, sunt un învăţăcel harnic şi nu mă dau în lături nici de la studiul suplimentar, am învăţat multe trucuri de supravieţuire, unele de o subtilitate de-a dreptul încântătoare, unora le-am adăugat şi mici şiretlicuri personale, cum ar fi o cicatrice sau o combinaţie de tăcere mormântală peste zarva din străfunduri, iar la lecţia de a îndura am mai adăugat şi abilitatea de a fredona când te doare mai tare, susţinând cu cea mai candidă seninătate că e lipsit de demnitate să urli când eşti jupuit pe dinlăuntru. De Dumnezeu sau de conştiinţă. Atunci e nobil să taci. Să înduri fără crâcnire darul de viaţă. Să te bucuri în egală măsură de dar şi de pedeapsă. Să fii tare, ca în psalmul 31, dacă se poate.

Ştiu că şi tu ai luat lecţii de zbor cu balonul şi ştiu şi cât de prost ţi-a reuşit, ai aruncat din nacelă totul, la urmă te-ai aruncat şi pe tine în hău ca să se ridice, dar urletul de care n-ai scăpat a zădărnicit efortul aproape disperat, de unde deducem că-i incompatibil cu zborul. Plimbarea meu cu dirijabilul a ieşit mai bine, n-are rost să stârnesc piaza-rea cu detaliile ajutătoare, să rămânem numai la faptul că a fost dintr-un material uşor şi am primit ajutor şi de la fiinţe care furnizează aerul cald al înălţării, zisă de unii inspiraţie. Ăsta-i tot secretul. (Aici trebuie să-ţi mai spun ceva trecut sub tăcere în poezie: acolo sus, pe unde s-au desprins şipcile de la gardul raiului, văzduhul era potopit de aroma căpşunilor. Aşa cum ai simţit şi tu când ai fost pe-acolo cu altă ocazie.)

Lasă nostalgia să pună culori în griul amintirilor şi râzi de teama că mintea ar putea încerca să pună zadarnice gratii în calea revenirii sentimentelor crezute stinse – învaţă că se poate; pentru că suntem în stare să vorbim ca romanii şi să traducem ca noi: timor et amor, teamă şi iubire, iată cât de simplu descoperim motivele care ne pun piedici, ne doboară, ne toacă mărunt pe dinăuntru ca maşinile de carne – şi-atunci de ce ne comportăm ca nişte popice? De ce nu reacţionăm ca nişte suliţe, spade sau cuţite? Grea întrebare, dar nu te da bătut până nu-i dai de capăt. Asta fac şi eu până mai am putere şi zile.

A hajótörött szerzője révbe ért

Olvasóköri beszélgetés a 80 éves Gazda Józseffel

A regény cimlapja; Pusztai Péter
és Georgeta grafikája

A Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókör látta vendégül december 7-e, szerda délután 17 órakor, a könyvtár előadó termében a Kovásznán élő Gazda József írót, nyugalmazott tanárt, akinek nemrég jelent meg legújabb könyve (A hajótörött. Hét Krajcár Kiadó, Budapest). A regény történéseinek ideje az 1956-os év néhány nyári és őszi hónapja, a magyarországi forradalom és szabadságharc előestéje, s az erőszakos csellel elmegyógyintézetbe hurcolt, kényszerkivizsgáláson benntartott főhős vívódásait, gondolati magára eszmélésének nyomasztó mindennapjait írja le. A kórházi fogság jó alkalom arra, hogy átgondolja a vele és a körülötte történtek tanulságait, illetve tágabb értelemben, addigi élettapasztalatait egybevetve próbálja felvázolni magának az új világ személyiségromboló, képmutató ideológiáját, történelemhamisítását, emberellenességét. Mindezekkel szembe állítja családja, szűkebb pátriája, nemzetisége legjobb történelmi és művelődési hagyományait és az elszenvedett szenvedések, manipulálási kísérletek során arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy fonák világban él, amelyben az őszinteség bűnnek számít, a hazugság és a képmutatás, az árulás pedig erénynek...

27 megjelent kötettel a háta mögött, az idén 80. évét töltött szerző művészeti könyvek írásával kezdte a pályáját, majd sajátos népi-nemzetiségi szociográfiai műfajt teremtve lenyűgöző szellemi építményben – könyvek egész sorában – rajzolta föl az erdélyi, majd a kárpát-medencei, illetve az emigrációban élő magyarság még élő tudat- és hagyományvilágát, történelmi és világháborús szenvedéseit, hogy a begyűjtött gazdag anyag tanulságai végül néhány tudatregényben is lecsapódjanak.

Alább a jeles meghívottnak a vendéglátók által feltett, életére-munkásságára vonatkozó kérdésekre adott válaszait adjuk közre.

Egyetemista éveidben megfordult-e a fejedben, hogy majd magad is gyakorló író leszel? Milyen műfajokban gondolkoztál eleinte, voltak-e úgynevezett irodalmi próbálkozásaid? Visszatekintve írói pályádra, az általa leírt ív egybevág-e azzal, amit valaha elképzeltél magadnak?

– Inkább azt mondhatom, így alakult az életem. Magától jött minden, valamiféle a valóshoz, a megtörténtekhez közelálló jövőképem inkább nem volt. Valahogy érdekelt a szép, a művészet, arról tudatosan akartam írni. Minden egyéb úgy „bejött”. Szoktam mondani: nem én kerestem a feladatot, a feladat keresett meg engem. Így volt ez mindig. Arra viszont tudatosan törekedtem, hogy ha valamit csinálok, lehetőleg jól csináljam. Már kezdő tanár koromban nem voltam megelégedve a kifejezéskészségemmel, s tudatosan végeztem bizonyos stílus-, illetve inkább kifejezés-gyakorlatokat. Kerestem – s ma is keresem –, hogy a leírt szavaim ki tudjanak lépni önmagukból, többek legyenek önmaguknál.

Milyen elképzelés ösztönzött arra, hogy összeállítsd első nagy formátumú művedet, amelynek első fülszövegében így fogalmazol: „E könyv nem néprajzi ismertetés, nem népköltészeti gyűjtés, nem nyelvtudományi vagy történelemtudományi értekezés. Hanem egy kicsit néprajz, egy kicsit népköltészet, egy kicsit történelem, s nyelvünk árnyalatos gazdagságának dokumentuma. Semmiben sem törekszik teljességre." Mi íratta le veled e sorokat? Egyszerű magyarázatnak, vagy a magad mentségének szántad? Mi a jelentősége a jelentős visszhangot kiváltott könyvnek írói pályád alakulásában, hogyan tekintesz te ma rá?

– Ezek a „bemutató sorok” úgy jöttek, maguktól, amikor már kész volt a munka. Maga a feladat ennél is kijelöltetett, azaz a rádöbbenés eredménye volt. Rádöbbentem arra, hogy a kor, az akkori rendszer tudatosan pusztítja a régit („a múltat végképp eltörölni!”), s az utolsó perceit éljük annak, hogy a Régi Tanúi még közöttünk élnek, őket meg lehet, és meg is kell vallatni, mielőtt a sírba vinnék azt, ami életük része volt, s ami velük örökre el fog tűnni. Ez lett a célom, ami kissé el is vont az addigi „művészeti írói” feladatkörtől, s mint egy újabb célkitűzés, vagy mondjam így megint: feladat – jött be az életembe. A forma gondolata inkább mint lehetséges megoldás született meg bennem. Mert ugyanazt a dolgot 50-60-120 embertől kérdeztem meg, mondattam el, de a saját életsorsuk „keretében”. S akkor támadt az ötlet: a válaszokat feltördelem az időközben megszületett könyvterv vonatkozó részei, fejezetei szerint, „bekódolom”, hogy könnyen megtaláljam az ugyanarra vonatkozókat, s mozaikszerűen szerkesztem meg belőlük a könyvet. Még meg is kellett harcolnom érte, vád is ért, hogy feltördelve hiteltelenítem azt, ami egységes. Azzal vágtam vissza, hogy akkor a 300-nyi életsorsot állítsam sorba? S akkor abból mi lesz?

Megjelent munkáid zömét úgy emlegeted, mint „népi-, nemzetsors szociográfiák”. E rendkívül adatgazdag, sokoldalú, népünk életének minden meghatározó mozzanatára figyelő érdeklődés ma már összességében is értékelhető. Milyen helyet foglal el a Te értelmezésedben életműved e fajsúlyos termése, és miként fogadta, értelmezte a kritika, a közvélemény? A sokféle élet- és sorshelyzetre figyelő sorozatból – amelyben helyet kap a régi falu, a letűnt paraszti élet megannyi jelentéses helyzete, az 1989-es sorsfordító események népi emlékezete, a szórványsors kárpát-medencei körképe, a kivándorolt magyarság leszármazottainak tudatvilága, a világháborúk és a hadifogság kataklizmáinak tudati hatása a magyar népességre – mely műveket tartod a legfontosabbaknak?

– Egy ideig inkább pozitív visszhangot váltottak ki a dolgaim, aztán kezdi a kritika észre sem venni őket. De azt hiszem, ez korjelenség. A könyv vonzereje csökkenéséből következik. Egyszerűen kezdi nem érdekelni az embereket. Én hiszem, hogy tettem le velük valamit az asztalra, de azon az asztalon alig kereskedik valaki, tehát munkám – még ez is megjárt bennem – nagyobbára értelmetlen munka volt. Pedig, hej, mekkora munka volt, ha a ráfordítottakat, s a velük elérni akartakat vesszük!

Miképpen sikerült időben és térben ezt a mennyiségileg is igen tekintélyes és bár nem tudományos szempontokkal, mégis reprezentatív anyagot összegyűjteni, szelektálni és egymáshoz illeszteni? Melyek az ilyen típusú műteremtés jellegzetességei?

– A kérdésben is az áll: „nem tudományos szempontokkal”. Kérdem én: mi a tudományos? Maga a megélt élet „csak élet”, a szerveink – szemünk, agyunk, vesénk és májunk például – sem tudományosan működnek, hanem egyszerűen csak működnek. Én sem tudományosan építem meg a munkáimat, hanem csak szellemi képességem segítségével elképzelem, gyűjtöm hozzá az anyagot, megtervezem, s amikor hosszas előkészítő munkával már 100 százalékosan tudom, mit is akarok, akkor hozzákezdek. Azt szoktam mondani, ha az agyamban készen van egy leendő munka, akkor az csak akkor nem lesz meg, ha velem valami történik, például meghalok. Mert ha vagyok, s nem borul el az agyam, akkor amit elterveztem, arról tudom, hogy meg fogom csinálni.

Első, sorsregénynek szánt művedről, a 2014-ben megjelent Vezényelt történelem-ről azt vallottad bemutatásakor, hogy inkább meditatív olvasmánynak szántad. Hasonló indíttatást látok megvalósulni A hajótörött esetében. Milyen elgondolás vett rá arra, hogy a dokumentum-szerkesztést fölcseréld a regényírással? Mennyiben segítettek a két mű megalkotásában azok a dokumentáris tapasztalatok, melyeket szociográfiai gyűjtőmunkád során szereztél? Mindkét munkában pontos és reális földrajzi helymeghatározást használsz, egyedül a székelyföldi vonatkozásokat helyezed egy imaginárius térbe, amelyet hol Sóhajföldnek (Vezényelt történelem), hol meg Szépföldnek (A hajótörött) kereszteltél el. Ha Romániáról írsz és benne székelyekről, akkor miért a fantázianév?

– A kérdés végével kezdem: mert a konkrét helyszín nem volt konkrét – különösen a Vezényelt történelemnél –, a szokásrendet is (pl. a két keretet adó Szilveszter, az 1901-re és a 2001-re virradó szokásrendje sem egy helységhez kapcsolódik,) ezért ködösítettem, talán logikátlanul csak a közvetlen környezetre vonatkoztatva. Valamiféle metaforikus jelleget is akartam adni a „színhelyeknek” Az egészet, a Kárpát-medencét, vagy a XX. századot nem volt miért ködösíteni. A magyar sorsot sem volt miért „elkenni”.

A második könyvnél viszont a történéseknek konkrét színhelye volt, annál pedig ezért ködösítettem, hogy ne keresse a tisztelt olvasó, kiről is mintázhattam a hőst, ő vajon személy szerint ismerte-e? Mindezeket a regényforma is indokolja. Egyébként a szociográfiákkal szereztem meg azt a történelmünkre való rálátó képességet, amely nélkül sem meditálni nem lehetne, sem a regényes művek nem születhettek volna meg. Tehát „azok” előkészítették ezeket, vagy előkészítettek engemet „ezekre”. Hiszem Veres Péterrel, hogy „a művészet szépség és igazság”. Azaz: igazság nélkül nincs és nem is lehet szépség.

Sokoldalú érdeklődésed, sokfelé figyelésed egyik eredendő bizonyítéka fotós szenvedélyed is, ami végigkísért életed sok-sok évén át. Nagyszerűen érvényesültek néprajzi fotóid például az Így tudom, így mondom című kötet fedőlapjának, illetve gazdag illusztrációs anyagának az összeállításában, s a múló idő egyre többet tesz hozzá pótolhatatlan dokumentum-értékükhöz. Milyen hozadéka van életművedben ennek a műfajnak?

– Sok tekercs filmem, fotóm ad(na) lehetőséget a köztük való kereskedésre, de magát az úgynevezett művészfotót, vagy a tudatosan készített, de szellemi igénnyel megalkotott dokumentumfotót egy adott éjszaka – emlékszem az éjszakára, az elhatározás megszületésének a pillanatára – „befejeztem”. Meghoztam a döntést: többé nem folytatom. Úgy éreztem, annyi felé nem oszthatom magamat. Akkor még a fotó is teljes embert kívánt, fél éjszakákat töltöttem a fotókamrában, miközben tanítottam, színdarabokat rendeztem, azokkal turnéztam, könyveket írtam, azokhoz gyűjtöttem a rengeteg dokumentumot, úgy éreztem, ennyi félét csinálni – olyasmiket, amik mindenikéhez teljes ember kellett volna – képtelen vagyok. Azóta csak alkalomszerűen, nem hivatással fotózom.

A képi ábrázoló művészethez fűződő ismereteid és rajongásod számos személyes kapcsolatodat is meghatározta. Nem egy munkád grafikai megtervezésében tudatosan vettek részt kiemelkedő tehetségű képzőművészek, feleségedtől kezdve egészen Kanadában élő grafikusig. Mi a véleményed az ízléses, szép könyv fontosságáról? Megtérül-e az valaha és ha igen, akkor milyen formában?

– Életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy az erdélyi művészet egykori nagyjai mind személyes barátaim, „lelki rokonaim” voltak. Én tiszteltem őket, ők befogadtak és elfogadtak engem. Pusztai Pétert említed – mint Kanadában élő grafikust – őt is ismertem már itthonról, de szorosabb barátságot ott, Kanadában alakítottunk ki ottjártamkor, s azóta 5 könyvem címlapját tervezte meg, ami nem kis gesztus – vagy ajándék? – a részéről. Utána néhai feleségem következik, ő három könyvem külalakját álmodta meg.

Nyolc évtizeddel a hátad mögött, szerteágazó szervező munka felelősségével a válladon – hogy most csak a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület keretében végzett tevékenységedre utaljak, amely minden évben egy igen tartásos Kőrösi Csoma-konferencia megszervezését, kiállítás rendezését, majd tanulmánykötet szerkesztését hozza magával óhatatlanul – milyen írói tervek, elképzelések férnek meg napjaid rendjében?

– Csoma emléke ápolása is egyike a sorsom, helyzetem, életterem révén „rám leosztott” feladatoknak. Még vannak terveim, tudom, hogy kikről is kellene még művészmonográfiát írnom, most egy „nemzeti szociográfián” dolgozom, tehát küzdelmem az idővel, amibe bele kellene férnem, tovább tart.

Kérdezett: Cseke Gábor

*

Az interjú a Hargita Népe c. napilapnak készült

Cseke Gábor: Békétlen szavak

kilincs zörren küszöbön a vihar
felhőrongyokkal mindent betakar
örvénylik forrong őrjöng és süvit
űzött kutyaként élesen vonit

fát görnyeszt hajlit kéménybe dohog
felszaggatja a rozsdás bádogot
havat markol s vadul szemedbe hint
lekushad - aztán nekedront megint

verdeső cinkét ablakhoz teremt
pusztulj csak - neki semmit sem jelent
utánad nyúl és magához szorit
belédfojtva békétlen szavaid