Kocsis Francisko: Költői levél Cseke Gáborhoz / Epistolă către Cseke Gábor

kedves barátom, buzgó inas volnék, s nem ijedek meg a kései tanulástól sem, rengeteg túlélési trükköt sajátítottam el, közülük egyesek roppant hatásosak voltak, másokhoz apró, személyes fogásokat is bevetettem, mint amilyen egy sebhely vagy egy siri csönddel elegyes mélyből feltörő lárma, a tűrés leckéjéhez még hozzácsaptam a dúdolás ingerét, miközben a legnagyobb fájdalom gyötör, s a legártatlanabbul állítom, hogy méltóságon aluli éppen akkor jajveszékelni, amikor belülről marcangolják az embert; az Úristen vagy a lelkiismeret. Olyankor a hallgatás – nemes cselekedet. Akár az élet ajándékainak zokszó nélküli elviselése. Hogy egyformán örvendezhess az ajándéknak és a büntetésnek. És ha csak lehet, légy erős, akár a 31. zsoltárban.

Tudom, hogy te is belekóstoltál a léggömbutazásba, amiként azt is, hogy mily kudarcosan végződött az a számodra; mindent kihajigáltál a vesszőkosárból, majd te is a mélybe vetetted magadat, hogy a léggömb fölemelkedhessék, de az üvöltés, amitől képtelen voltál megszabadulni, meghiúsította már-már kétségbeesett erőfeszítésed, s ebből az következik, hogy összeférhetetlen a repüléssel.

Az én léghajózásom némileg sikeresebb volt, semmi értelme, hogy rossz emlékeket ébresszek bizonyos részletekkel, maradjunk a ténynél, hogy a ballon könnyű anyagból készült, és segítettek azok a személyek is, akik a felszálláshoz szükséges meleg levegőt gerjesztik; egyesek ezt ihletnek is nevezik. Ennyiből áll a nagy titok. Itt még be kell neked vallanom valamit, amit a versben elhallgattam: odafönt, ahol meglazultak a magasság kerítéslécei, a kiáramló levegő csak úgy ontotta az eperillatot. Úgy, ahogy azt te is tapasztaltad valamikor, arrafelő vetődve egyszer.)

Hagyd hát a nosztalgiát, hadd színezze be az elszürkült emlékeket, és nevess azon, hogy az elme próbál rácsokat helyezni a kihunytnak vélt, még visszajáró érzelmek útjába – tanuld meg, hogy ez lehetséges; mert képesek vagyunk akként szólani, miként a rómaiak, s akként fordítani, ahogy szokás: timor et amor, félelem és szeretet; íme, mily egyszerű fölfedezni az okokat, melyek gáncsot vetnek nekünk, letepernek, teljességgel felőrölnek bennünket, apróra, mint a húsdaráló – akkor meg miért viselkednénk úgy, mint holmi kuglibábok? Miért nem viselkedünk lándzsák módjára, vagy akár a szablya, a kés? Súlyos kérdés ez, de ne hagyd magad, amíg nem értél egészen a végére. Magam is ezt teszem, amíg erőm s napjaim engedik.

Fordította: Cseke Gábor

Cseke Péter: Út a semmibe

dragă prietene, sunt un învăţăcel harnic şi nu mă dau în lături nici de la studiul suplimentar, am învăţat multe trucuri de supravieţuire, unele de o subtilitate de-a dreptul încântătoare, unora le-am adăugat şi mici şiretlicuri personale, cum ar fi o cicatrice sau o combinaţie de tăcere mormântală peste zarva din străfunduri, iar la lecţia de a îndura am mai adăugat şi abilitatea de a fredona când te doare mai tare, susţinând cu cea mai candidă seninătate că e lipsit de demnitate să urli când eşti jupuit pe dinlăuntru. De Dumnezeu sau de conştiinţă. Atunci e nobil să taci. Să înduri fără crâcnire darul de viaţă. Să te bucuri în egală măsură de dar şi de pedeapsă. Să fii tare, ca în psalmul 31, dacă se poate.

Ştiu că şi tu ai luat lecţii de zbor cu balonul şi ştiu şi cât de prost ţi-a reuşit, ai aruncat din nacelă totul, la urmă te-ai aruncat şi pe tine în hău ca să se ridice, dar urletul de care n-ai scăpat a zădărnicit efortul aproape disperat, de unde deducem că-i incompatibil cu zborul. Plimbarea meu cu dirijabilul a ieşit mai bine, n-are rost să stârnesc piaza-rea cu detaliile ajutătoare, să rămânem numai la faptul că a fost dintr-un material uşor şi am primit ajutor şi de la fiinţe care furnizează aerul cald al înălţării, zisă de unii inspiraţie. Ăsta-i tot secretul. (Aici trebuie să-ţi mai spun ceva trecut sub tăcere în poezie: acolo sus, pe unde s-au desprins şipcile de la gardul raiului, văzduhul era potopit de aroma căpşunilor. Aşa cum ai simţit şi tu când ai fost pe-acolo cu altă ocazie.)

Lasă nostalgia să pună culori în griul amintirilor şi râzi de teama că mintea ar putea încerca să pună zadarnice gratii în calea revenirii sentimentelor crezute stinse – învaţă că se poate; pentru că suntem în stare să vorbim ca romanii şi să traducem ca noi: timor et amor, teamă şi iubire, iată cât de simplu descoperim motivele care ne pun piedici, ne doboară, ne toacă mărunt pe dinăuntru ca maşinile de carne – şi-atunci de ce ne comportăm ca nişte popice? De ce nu reacţionăm ca nişte suliţe, spade sau cuţite? Grea întrebare, dar nu te da bătut până nu-i dai de capăt. Asta fac şi eu până mai am putere şi zile.

Munkatársunk volt: Inczefi Tibor – élt 66 évet

Ismét egy emberrel lett szegényebb az erdélyi magyarság. De a világ magyarsága is. Sőt, mondhatni az újságíró társadalom. 
Sok-e ez vagy kevés?
Minden veszteség sok, bár természetes. Amint az is, hogy Inczefi Tibor ember- és céhtársunkat ma, 2016. szeptember 16-án hantolják/hantolták el a nagykadácsi temetőben. Élt 66 évet. Ebből nem tudom, pontosan mennyit szentelt az újságírásnak, azt viszont igen, hogy jó pár éven át kollégák voltunk a Romániai Magyar Szónál, és szívesen olvastam későbbi tudósításait is az Új Magyar Szóban.
Rapszodikusan élt, rapszodikusan próbálta kiteljesíteni legjobb önmagát. E nyughatatlanságra volt, úgy látszik, bekódolva. Néha sikerült, néha meg kevésbé. Sorsának magánéleti vonulatát, történetét nem ismerem. Mindaz, amit róla őrzök, emberi kapcsolataink málló emléke, és mindenek előtt a lapgyűjtemények. Benne a cikkei, riportjai.
Amiket most kíváncsian újraolvasok...
Azok közé az újságírók közé tartozott, akik úgy vélték: eredendő feladatuk, hogy kellemetlenkedjenek alanyaiknak és környezetüknek – akár főnökeiknek is. Udvarhely és környéke volt a rendszeres tudósítói terepe, mindenkit ismert, mindenki ismerte, onnan szállította a híreket, boncolgatta a problémákat, készítette interjúit.
Újralapozva írásait, fel-felvillan előttem ravaszkás, huncut mosolya, amivel lefegyverezte környezetét és engesztelően emberivé tette a kommunikációt. Nem lehetett rá haragudni, még akkor sem, amikor pedig nyilvánvalóan lepiszkolta a kalapács nyelét. Megállapításain olykor hevesen vitáztak az érintettek, az olvasók, s ha visszagondolok, hogy miközben én kényelmesen szerkesztgettem a szerkesztőséghez beérkező anyagokat, addig Inczefi Tibi az élet sűrűjében igyekezett nyakon csípni és megfogalmazni jelentéseit a múló időről.
Ámulva fedezem fel hagyatékában a Szász Jenő egykori székelyudvarhelyi polgármesterrel készített, 2000-ben megjelent, már-már elfeledett interjúját, amelyben a riporter becsületesen, objektíven emberszámba vette a sokat bírált városvezetőt, de nyíltan szembesítette a közvélemény ítélkezésével, a balfogásokkal, a mulasztásokkal is.
Tudósításai nyomán tisztábban áll előttünk az a folyamat, melynek során a székelyudvarhelyi magyar közélet mindenféle alaki huzavonák révén szekértáborokra, majd később -táborocskákra szakad, de eközben az sem sikkad el, hogy valahol mindannyian az RMDSZ köpenye alól bújtunk elő s osztottuk meg erőnket, érdekeinket, szándékainkat.
2001-ben élettel teli, alapos interjút készített a Farkaslakára látogató Buzánszky Jenővel, az aranycsapat egyik utolsó akkor még élő tagjával, s ez az írása ma is erőteljesen forrásértékű.
Számos tárcájában sikerült megcsillogtatnia szépírói vénáját: a derű, a jól adagolt humor, a szatirikus látásmód közel álltak hozzá.
Szerkesztőjeként gyakran nógattam, megszidtam, ösztökéltem – talán bántottam is. Most pedig meglepődve látom, hogy az, amit megírt, amit az olvasók érdekében kimondott, nem szálltak el a változó szelekkel. Riportjai híven visszahozzák a maguk idejét: az ezredforduló éveinek botlásait, történéseit.
Inczefi Tibor azok közé tartozott, akik ország-világ elé tárták, hogy hogyan él az erdélyi, a székelyföldi ember a romániai átmenet idején, az Európa felé igazodás reményteljes éveiben. Bár tíz esztendővel volt fiatalabb nálam, úgy érzem, még mindig tanulhatnék az ő szakmai erényeiből. S amíg csak lehet, igyekszem őt megőrizni emlékezetemben.
Büszke vagyok rá, hogy valaha kollégája lehettem az országos magyar lapnál, amelynek történetébe immár végérvényesen ő is bevonult.

Cseke Gábor

*

Inczefi Tibor tárcája: 

Egy kalandos utazás színe és fonákja

Közvetlenül az /a téli/ ünnepek előtt történt, és a szó szoros értelmében az orrom elôtt. Udvarhelyen a kicsi államáson ült fel a vonatra egy asszony, s miközben mászott-kapaszkodott fel a magas lépcsőn, még a jegyét is meg tudta mutatni egy fekete kezeslábasba bujt egyénnek, aki „Biletul, biletul" felszólítással fogadta a vagon ajtajában. Az asszony mászott, kapaszkodott, a jegyet neki meg, én a háta mögött föl, miközben mellettem is szuszogott fel egy termetes atyafi. A feje alig ért a fekete kezeslábas bokája magasába, máris kérték tőle a bilétát.
Azt is el kell mondanom, hogy a lépcső síkos volt, atyafink termetes, és vastag kabátban, egyik kezében valami motyó, a másikkal kapaszkodott… Ember legyen a talpán, aki a harmadikkal a bilétát elő tudta volna kotorni és megmutatni. És mivel nem, a kb. 25 esztendős kéményéseprő egyenruhás fiatalember egyszerűen megpróbálta letaszítani emberünket a lépcsőről.
Nekiveselkedett egyszer, még egyszer. Lent hó, a lépcső jeges, az udvarhelyi kicsi állomáson pedig székely gőzös nem szokott sokat állni. Néztem elképedve, mi folyik a szemem előtt. Utazótársamat, aki szóhoz sem tudott eddig jutni, és felverekedte magát a vagon előterében, most mellen ragadta a fiatalember, csűrte- csavarva a lépcső felé. Rángatta, nekidőlt, s mivel nem bírt vele, hirtelen kihajolt a vagonból, a társát rikkantotta, hogy az soha nincs ott, amikor kéne. A szerelvény már elindult, s ők még mindig dulakodtak. Furcsálltam a látottakat, még akkor is, ha tudtam, hogy vonatunk úticélja nem Európa, hanem Felsőboldogfalva és Bikafalva érintésével Segesvár.
Kétszer megkérdeztem eközben a fiatalembert, akinek a derekát jó félméteres gumibot díszítette, hogy mégis mi akar lenni, amit művel, de szavam fülemülecsicsergés volt a nagy dobogtatásban, rikkantásban, szuszogásban és fújtatásban. Miután néhány másodpercig farkasszemet néztek, az utazni vágyó férfiú kivágta: – Esti prost és nehogy félreértsék, megismételte: – Esti prost!
– Milyen demokráciában élünk? – kérdeztem aztán magyarul, magyarázva, hogy ha jegy nélkül találna utazni, azért van a kalauz, hogy megbüntesse. Mert ő a kalauznak megmutatja, ha kéri, de te ki vagy, Prostule? – folytatta vitáját a gumibotossal.
– És ha beleütöm a bicskát? – tette fel a kérdést, amelyről nem tudtam hirtelenjében eldönteni, hogy költőinek vagy valóságosnak szánta. A fiatalember sem értette, de az állandó jelző hallatán megint közelebb lépett hozzá, s valami jegyzőkönyvet kezdett emlegetni, és ismételten a bilétát.
Itt a biléta, né – kapta elé zsebéből emberünk, de mire a másik utána nyúlt volna, zsebrevágta. A jelenet még megismétlődött vagy háromszor, minthogy a kéményseprő egyenruhást nem ismerte el kalauznak. Amikor végül odaadta, a furcsa ellenőr, akinek LIS–DET Security piros-sárga-kék kitűzője volt, rögvest megállapította, hogy a jegy nem érvényes, mert előző napi dátum van rajta. Ebből megint vita lett:
– Már hogy lenne tegnapi, amikor most vettem!
Mutatom én is az enyémet, és a két jegyet összehasonlítva megállapítást nyer, hogy mind a kettőn aznapi a dátum.
– És ha lesiritek neki egyet? – kérdi méltatlankodva és igaza tudatában emberünk. Békítőleg szólok hozzá, hagyja a pofozkodást, mert ugye az igazság végül is kiderült stb. És akkor mit hallok? Azt mondja a Security-s, hogy ne beszéljünk magyarul, beszéljünk románul. Mert így meg úgy.
Magyarázom neki a demokrácia alapjait, s hogy magánemberként beszélhetek valakivel a vonaton, ahogy akarok. Megcsűrt-csavart útitársam a maga részéről leszögezi, hogy – Esti un prost, nekem pedig elmondja, hogy – és nincs ellenére, hogy megírjam – Varga Árpádnak hívják, bögözi, 18 vagy 20 éves, ingázik a vonattal, bérlete van, de mivel az két napja lejárt, jeggyel utazik.
– Jegyet vettem, és most úgy bánik velem, mint a kutyával, rúg le a vonatról…
Küzeledünk Bögözhöz, Varga Árpád készül leszállni, nyitja az ajtót, de a fiatalember afölötti aggódásában, nehogy kiessen – becsukja. És mondja, hogy az ajtót csak a vonat indulása után szabad kinyitni. Mutatja, hogy a fülke falára is ki van függesztve… Varga Árpád köszöni a figyelmességet, és kinyitja az ajtót. A vonat megáll. A húsz éve ingázó székely leugrik, és visszanéz megaláztatása színhelyére. Intek neki egyet, hogy rajtam nem fog múlni.

*

Állunk a vagon végében a bikacsökös fiatalemberrel, és nézek rá kérdően. Időközben maga is megnyugodott, és elmondja, ő egy magáncég alkalmazottja, amint kabátjának díszítése is mutatja. A Román Vasút Brassó Területi Igazgatósága szerződést kötött cégével, aminek értelmében felszálláskor minden utastól kérik felmutatni a jegyet. Elmondja, hogy a jegyet a vonat indulása előtt 5 perccel meg kell vásárolni, a vonatban adott jegy 100 km-ig 52 250 lejbe kerül. Hogy az Uvarhely–Keresztúr útvonalon néhány indóházat felszámoltak, s így nem lehet jegyet vásárolni, külön pikantériája a dolognak.
– Ezeket az utasokat felengedjük, egyébként az a dolgunk, hogy még a vonatba való felszállás előtt kérjük a jegyeket.
– S ha nincs, a helyzetet csak taszigálással lehet megoldani?
– Csak azzal, ha szép szóval nem lehet. 
– Így tanítják ezt a Security iskolában? 
– Igy. Aszongya: „Sa nu urce in tren fara bilet". 
– A gumibot mire való? 
– Arra az esetre, ha megtámadnának. 
– Ilyesmi fordult elő? 
– Megtörténik. 
– Békésebb megoldás nem létezik? 
– Nem. 
Tüzet kér, és megtudom, hogy négy hónapja, amióta tevékenykedni kezdtek, 8 milliárd lejről 14 milliárdra emelkedett a brassói körzet bevétele.

*

Pénz beszél, Varga Arpád és az újságíró pedig ugathat demokráciáról. A fiatalember pedig elmondja csendesen, hogy nekik is van két szuperkontrolljuk, akik ha jegy nélkül találnak valakit, megtudják, melyik ajtónál szállt fel az illető… s akkor ők nézhetik magukat.
– Akkor mi mit csinálunk? Az állásunkkal játszunk, én érettségiztem, felvételi teszten estem át, pszichológiai tesztem is van… Amikor 12-18 órát vagyunk szolgálatban, azt eszünk, amit kapunk, száraz ételt… a fizetésünk pedig az országos átlagfizetés alatt van. Veszélyességi pótlék vagy ilyesmi pedig nincs.
– Szóljanak. A hatmilliárdos különbözetből biztosan kitelik.
– Hogy szólnánk! Az egyik társunk szóvá tette, és már repült is.

Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. január 12.

A nagy betörés, anno 1916

(dokumentum-összeállítás)

Úgy, ahogy Európa népei számára 1914. június 28-a maga az első világháború felejthetetlen, ikonikussá vált dátuma, úgy lett 1916. augusztus 27-éről 28-ára virradó éjszakából az erdélyi történelemben sorsdöntő cezúra.

Addig Erdély népe viszonylagos nyugalomban, a harci eseményektől távol, újságjaiba temetkezve kísérte nyomon – s csak a távolabbi harcokba küldött fiai véráldozata révén – élte át a gyötrelmesen elhúzódni látszó első világháborút.

Akár csak az 1914-es felejthetetlen nyáréjszaka esetében, most is elég volt néhány nyár végi óra ahhoz, hogy az erdélyi valóságban minden a feje tetejére álljon és emberek százezrei váljanak egyik pillanatról a másikra megfélemlített földönfutókká.

Ehhez elég volt egy heves vitákban töltött koronatanácsi döntés Bukarestben, melynek értelmében elhatároztatott: Románia az antant oldalán belép a háborúba és a Kárpátok hágóin át katonai erejével betör Erdélybe.

E döntés veszélye gyanítható, némileg előre látható volt, mégis a meglepetés erejével robbant s készületlenül érte Erdély lakosságát.

Az eseményt egyféleképpen örökítette meg a magyar nyelvű forrásirodalom, s teljesen másként a román érdekeltségű emlékezet. Igazságot tenni közöttük bajosan lehet, hiszen más-más érdekszférából szemlélték a történteket, s ami az egyiknek győzelemnek tűnt, azt a másik oldalon árulásnak, agressziónak érzékelték.

Alább megpróbálom néhány, a legkülönbözőbb forrásokból származó, jobbára korabeli információ, visszaemlékezés, újsághír alapján megidézni az Erdélyre szabaduló háborús káosz néhány beszédes vetületét.

*

„Augusztus 27-én éjjel az összes erdélyi szorosokban megdördültek a fegyverek. A védtelen lakosságot mindenütt álmából verte fel a riadó. Ma augusztus 28-a van és kocsiút, gyalogösvény csupa menekülőktől porzik. Tövisen túl már erősen megszaporodnak a menekülővonatok is. Itt-ott hármasával is jönnek a masinák. A Brassó fele vágtató gyorsvonat utasai minden állomáson kiugrálnak a kocsikból és neveket kiáltoznak. Mindenki keresi valakijét” – jegyezte le Pilisi Lajos haditudósító (1878-1918) A megrohant és felszabadított Erdély. (Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai RT. 1916) című riportkönyvében.

*

Az újságíró fenti megállapításai érthetően globálisak, mert felülnézetből történtek; ám álljon itt egy szemtanú élménybeszámolója is az egykori román–magyar határ közeléből, Barcaújfaluból:

„1916. augusztus 28. reggel, mikor a napsugarak be világították a földet, a nap korongja mintha valami szürke ködfátyolt vont volna magára – sugarai elhomályosodtak. E különös jelenséget mindenki szemlélte, kutatta az okát; de senki sem sejtette – a már beütött vészt, amely közeledik hozzánk. Vizsgálva az ég tájat s láttuk, hogy Rozsnyó, Keresztényfalva, Brassó, Hétfalu hegylánczolatai alján végig húzódva, valami sötét felhődarabokkal vegyitett sűrű köd emelkedne fel az ég felé... Néztük – gyanakodtunk, de nem találtuk ki e jelenség okát. A toronyba mentünk s onnan figyeltük, és onnan lehetett látni, hogy a sűrű köd formájú homályból tüzes lángnyelvek csapkodnak fel ég felé a levegőbe.

Azután összegyűltünk az elöljárósággal az irodába, s tanakodtunk, hogy mi történhetett ott, és a jegyző próbálkozott egy párszor a telefonon felhívni Brassót, hogy valamiről tudomást szerezzünk, de össze köttetést nem lehetett kapni. Az ellenség már a telefonhálózatot is szétrongálta. A Höltövényből is csak azt a telefon értesítést kaptuk, hogy: Brassóban valami baj van, mert semmire sem kapunk összeköttetést.

Újból kigyüttünk az iroda elé az utczára, de már minden utcza tele volt néppel. Tanakodott mindenki, hogy valjon mi lehet. Nemsokára egy küldöncz féle futár érkezett Brassóból egy darabka írással a kezébe, s kiabálva a nép között hogy – Menekülés! Menekülés, nyakunkon az ellenség. Az elöljárókhoz szaladt, átadta az írást, melyben rövid utasítást ad a hatóság az elöljáróságnak intézkedés végett, hogy a község népe rögtön haladéktalan meneküljön, mert orozva rajtunk ütött az ellenség. Minden 55 éven alúlli felnőtt férfi köteles menekülni: a menekülés Kőhalom felé történik...” Az emlékező Balogh György, a község bírója, maga is írogató ember tanúvallomását részletesen Veres Emese-Gyöngyvér idézte (...mikor Oláhország háborút izene... A barcasági csángók kálváriája. Barcasági könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008 című munkájában).

*

A székelyföldi, pontosabban a csíkszeredai állapotokról dr. Nagy András memoárjából (Városkép és ami hozzá tartozik) tallózunk szemelvényeket: „Három óra felé verte ablakunkat Dr. Bochkor Antal agglegény törvénybíró, szomszédunk és jóbarátunk, aki a vendéglőben értesült az eseményekről és azonnal riasztotta az útjába eső ismerősöket. Jelszó: Menekülni, de azonnal, mert a határon ellenállás nincs! Irány csak Udvarhely felé lehetséges, vonatra nem lehet szállni, marad tehát kinek-kinek saját fogatja vagy ami van. Nagyszüleim Szentkirályon laktak, őket is riasztani kellett. Ott is voltunk hajnalosan (mivel, magam sem tudom; a mi lovainkat az első háborús napokban »bevonultatták«.) Falvakon a hír csak akkor kezdett elterjedni. Riadalom, kapkodás, fejveszettség mindenütt. Nagyapám a szekerek elé fogatja az igavonó állatait, vitatkozás, a nők a házi értékeket – ágynemű stb. –, férfiak a takarmányt raknák fel. Végül ez sem, és az sem. Értékes dolgok elmaradnak, vackok a szekerekre kerülnek. Tulajdonképpen mindegy, mert már Udvarhelyen ott kellett hagyni az egészet. Kilenc-tíz óra lett, mire Szeredába visszatértünk. Szeredából kifelé már a ligati sorompónál feltorlódik a tömeg. A hirtelen támadás híre, szemben az addigi nyugtató szónoklatokkal, a szükségesnél is nagyobb lavinát indított el. Mindenki menekült, legfeljebb egy-egy mindenre elszánt öreg maradt otthon. Tömegőrület, sokszor már a lövéseket is hallani véljük. Órákba telik, míg az udvarhelyi úton valahogy bele lehet illeszkedni az egyirányú özönlésbe. Felfordult szekerek, megvadult állatok már itt kezdődnek. Velünk is tengelyt akaszt valaki, szekerünk megrongálódik, az öreg Darvas Gáborné udvarán találunk egy elhagyott szekeret helyette. Délutánra már üres a város, de az átvonuló tömeg még napokig növekszik, lévén ez az egyetlen járható irány körülbelül hatvanezer ember számára...”

*

Népvándorlás az országúton. A lakosság menekül,
az újoncok bevonulnak * A Pesti Napló albuma

Utólag többen állították azt, hogy a tragikus fejlemény előre látható lett volna, ha...

Batthyány Tivadar gróf visszaemlékezésében (Az erdélyi betörés – in: Beszámolóm - I. Budapest, 1927. A szerző kiadása.) erről így olvashatunk: „1916-ban vőm, Esterházy Mihály gróf, mint a nagyszebeni hadtestparancsnok segédtisztje, Nagyszebenben tartózkodott nejével, vagyis leányommal együtt. Elmentem Szebenbe látogatásukra és útközben láttam, hogy a Maros mentén fedezékeket készítenek, azon túl azonban, vagyis a kolozsvár-nagyenyedi védvonaltól keletre a legkisebb nyoma sem volt, hogy a várható román betörés ellen védelmi intézkedések tétettek volna. Nagyszebenben sok ismerőssel találkoztam s katonák, polgárok egyaránt suttogva és rémüldözve mondották el, hogy az erdélyi román határ végigtömve van román katonasággal. Katonák pontosan meg tudták mondani, hogy az egyes vonalakon hány katona, hány puska, gépfegyver és ágyú vár készen a parancsra, hogy betörjenek hazánk területére. És ezzel szemben a mi oldalunkon semmi, de semmi előkészület vagy intézkedés az ellenség fogadására és visszaverésére. A határok mentén a hegyoldalakban voltak ugyan fedezékek, de üresen állottak, s legfeljebb egyes helyeken néhány magyar csendőr jelképezte a határvédelmet egy jól felszerelt, támadásra kész ellenséggel szemben. Sehol katonaság, sehol ágyú vagy gépfegyver. Július végén vőm elküldötte nekem az erdélyi csendőrség parancsnokának egy magánlevelét, amelyben az illető úr (S. L. ezredes) figyelmeztet, hogy minő veszély rejlik abban, hogy Erdélyt teljesen védtelenül hagyják. Az ezredes és vőm arra kértek, tegyem lehetővé, hogy Tisza István gróf miniszterelnök az ezredest jelentéstételre maga elé rendelje.” A katonatisztet nem hallgatták meg – saját kezdeményezésből ugyanis nem volt joga jelenteni –, s három hétre rá a betörés valósággá lett.

*

Hogy miként vált lehetségessé a szinte észrevétlen, meglepetésszerű betörés? Hadtörténeti kutatások nyomán megállapítást nyert: „A váratlan támadás során a román haderő gyors előrenyomulást valósított meg, mivel a magyar haderő távolléte miatt sokszoros túlerőben volt. A magyar rendvédelmi testületek számára ugyan meghatározták, hogy túlerejű támadás esetén vonuljanak vissza, azonban már nem volt hová visszavonulni, mert a magyar rendvédelmi testületek objektumait a román haderő körbezárta. A magyar rendvédelmi testületek határmenti alakulatainál szolgálatot teljesítők védekeztek ameddig tudtak. Sorsuk a megsemmisülés volt. Valamennyien hősi halált haltak a haza védelmében.” (Parádi József – Suba János – Vedó Attila: A magyar–román határ és őrzése 1867–1918. Budapest, 2011, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság)

*

A koronatanácsi döntés nyomán a Romániában rekedt, ott élő magyarság helyzete krtikussá vált. Korabeli laptudósítás: „A Hamburger Fremdenblatt írja az alábbi megdöbbentő sorokat. Az orosz határról hajmeresztő részleteket jelentenek a bukaresti kémhajhászásról. Bukarestben hetvennégy kémet tartóztattak le. A rendőrség a bukaresti katonai parancsnok rendeletére házkutatásokat és razziákat rendezett honosított magyarok és osztrákok lakásán. A rendőrség hiradása szerint ezekben a házakban nagyon sok tulajdonosukat, erősen kompromittáló iratokat foglaltak le.

A letartóztatottak között 38 magyar asszony és leány van, a kik eddig a legkülönbözőbb iparokkal foglalkoztak. Jászvásáron is sok magyart és németet tartóztattak le kémkedés vádja miatt. Bukarestben az összes idegenek börtönben vannak. A hatóságok attól félnek, hogy ezek az idegenek bizonyos katonai intézkedéseket eddig még ismeretlen utakon a középponti hatalmaknak tudomására juttathatnának. Nagyon sok esetben halálra itélték a letartóztatott embereket.Romániában eddig kémkedés miatt hatvanegy halálos ítéletet hajtottak végre. A kémrazziákat a legelőkelőbb családokra is kiterjesztik. A bukaresti várkerület parancsnoka kijelentette, hogy a kémek ellen a legkiméletlenebb szigorúsággal fog eljárni.” (A magyarok sorsa Romániában. Idézi a huszadikszazad.hu)

*

Jászai Mari, a jeles színésznő feljegyzéseiben aggodalommal kíséri nyomon a háború iszonyatait. Ezt jegyezte fel bő két héttel az erdélyi betörés után: „1916. szeptember 14. Erdély népét úgy borították ki az otthonából, mint egy kasra való, ártatlan csibét, amely most csipogva szalad széjjel az országban. És nincs egy férfi, aki meglátná, hol a baj vagy a bűn? Aki az élete árán is segítene. Hogy nem undorodtak még meg a sok szép szónoklattól? Csodálkoznunk kell, hogy még megvagyunk. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

*

A gyimesi határ, ahol legelőször került s
or a román betörésre * A Pesti Napló albuma

Tamási Áron testvéröccse, Tamási Gáspár önéletírásában élményszerűen idézi fel a Farkaslakára betelepülő román katonasággal való kamaszkori találkozását: „A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább. Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem – mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.

Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak, s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

*

Érdekes, s egyben szokatlan módon tájékozódhatunk az első világháború mind európai, mind erdélyi-romániai kulisszaeseményeiről egy tollat fogó egykori magyar hírszerzőtiszt, Botár Árpád emlékiratából. Az erdélyi születésű újságíró az első világháborúban aktív kémelhárítóként dolgozott, referencia értékű munkájában megírta a huszadik század eleje kémtevékenységének egész mechanizmusát és módszertanát. Az erdélyi betörésről idézem néhány információját: „A bukaresti cs. és kir. hírszerzőtiszt 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet napján egy német diplomáciai futárral utazott, aki váltig hangoztatta, hogy Ferdinánd román király 24-én, csütörtökön becsületszavát adta von Busche német követnek, hogy nem támadja meg a központi hatalmakat. Amikor pedig a hirszerzőtiszt a becsületszó értékét bírálgatta, sőt a tényeket állította ezzel szembe, a futár lepecsételt táskájában levő jelentésre hivatkozott, melyet a német követ általa küld kormányának. Keserűen mosolyogva biztatta a hírszerzőtiszt, hogy megtelegrafálhatja kormányának: Hohenzollern Ferdinánd még a mai nap folyamán megtámadja a Monarchiát... A hírszerzőtiszt, e sorok írója, Predeálra érkezve azonnal felkereste Burgh Kornél és Jódy Endre határrendőrségi kapitányt és közölte velük a helyzet állását. Burgh Kornél remegve hívta fel Sándor János belügyminisztert és figyelmeztette a közeledő veszélyre. A miniszter azt válaszolta, hogy fegyelmit indít ellene, ha vészhíreket terjeszt, erre a hírszerzőtiszt Brassóba utazott és felkereste Goldbach tábornokot. A katona elhitte a katona jelentését... (…) Ha a román hadvezetőség ismerte volna a mi erőviszonyainkat és annak megfelelően kíméletlen támadást indit, akkor teljesen és tökéletesen szétverhette volna maroknyi hadseregünket. Mert lássuk csak, hogy állottunk mi 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet vasárnapján: Brassó környékén, a Tömösi szorosban és a Barcaságon két zászlóalj 82. ezredbeli gyalogság táborozott. A Törcsvári szorosban néhány pénzügyőr lebzselt. Vöröstoronynál pénzügyőrök és csendőrök, a Szurdoki szorosnál, Maderspach Viktor vezetésével egy bányászcsapat állott, amelynek a hadüzenet napján szentelték fel a zászlóját, Orsovánál egy árkászszázad és gyenge határrendőrség látta el a védelmet. Az egész határ mentén Dornavatrától Orsováig szétszórva a községekben körülbelül 34 zászlóalj gyalogság, 23 üteg tüzérség és egy ezred huszárság állomásozott. Alig volt 30—35.000 ember és 70 löveg a románok 250.000 embere és 680 lövegével szemben. Ezzel a hadsereggel a román hadsereget feltartóztatni nem lehetett, legfeljebb csak előrenyomulását késleltetni tudtuk. A meglepetésszerű támadás sikerült. A kárpáti szorosok rövid, kétségbeesett harcok után az ellenség kezébe kerültek. Csak a románok betörése után eszméltek rá az illetékes tényezők a borzalmas helyzetünkre.” (Botár Árpád: A láthatatlan hadsereg. Kémek, árulók, merénylők. Kiadja a Tapolcai Lapok Nyomdavállalata, 1938)

*

Erdély déli vidékein, ahol a magyarság szórványban élt együtt román és szász sorstársaival, sajátos kavarodást idézett elő a betörés. Meggondolkoztató események történtek például a Szeben megyei Szakadáton is, amelyről Vámszer Géza számol be néprajzi monográfiájában: „Szakadát, de különösen az odavaló magyarság tízszeresen kivette a maga részét a világháború borzalmaiból. Szakadatlanul nagy és gyakori szenvedésük egyik fő oka, hogy a Vöröstoronyi-szoros útvonalába estek s így ütközőpontul szolgáltak a bevonuló román hadseregnek. Így már 1916. szeptember 2-án megjelent Szakadáton három román katona, akik néhány magyar vezető embert letartóztattak. Ezeket Fenyőfalvára vitték, ahonnan másnap hazaengedték őket, megfogadtatván velük azt, hogy mint polgári elem, nem fognak a katonaság dolgaiba beleavatkozni. Értesülvén erről a magyar csendőrök, másnap szintén megjelentek a faluban és elhurcolták a román jegyzőt és bírót. Ez megint a románokat bántotta, s így a szeptember 5-én bevonult román lovascsapat összegyűjtötte a Felsőkútnál az egész magyar lakosságot. Akadt egy öreg szakadáti román ember, Vasile Ilisan, aki levett kalappal kérte a román katonákat, hogy a derék magyar földijeiket ne bántsák. Az öreg békés kijelentései azonban nem hatottak, elkergették és megfenyegették.

A magyarokat ezután Mahara Toma román tanítóval együtt Felekre vitték. Szeptember 17-én visszahozták őket a szakadáti községházára, majd 18-án este különválasztották a 21 magyar férfit hozzátartozóitól. 110 asszonyt és gyermeket Rákoviczára, a román iskolába vittek. Itt kilenc napig fogva tartották őket, amikor is a német hadsereg előnyomulása révén kiszabadultak. A legtöbben már szeptember 30-án átgázoltak az Olton, hogy otthonukba visszatérhessenek. Szomorúan szemlélték feldúlt lakásaikat és leégett gazdasági épületeiket. Az asszonyok és gyermekek kipihenvén fáradalmaikat, nekifogtak házuk és udvaruk rendbehozatalához, látván, hogy férjeik a fogságból még nem tértek haza.

A letartóztatott 21 férfi mindennél százszorosan nagyobb szenvedésen esett keresztül. A román katonaság levitte őket gyalog Porcsestig, s onnan vonattal Craiováig, ahol tömlöcbe kerültek. Végre kihallgatták és mivel semmi terhelő bizonyíték ellenük – hogy kémkedtek volna – nem volt, felmentették és egy baraktáborba internálták őket. Itt négy hetet töltöttek, míg a román hadsereg visszavonulása miatt őket is beljebb vitték Jalomitába. Mint lázadókat kezelték őket és főkép Adriányi lelkészt és a 72 éves András Dombi Istvánt sokat bántalmazták. Innen Sloboziába kerültek, ahol különválasztották a román anyanyelvű foglyokat, míg a magyarokat és szászokat erdei munkára küldték egy Pribici nevű falu mellé. Szegények eleinte örültek ennek a szabadabb életnek, pedig igazi szenvedésük és szétesésük tulajdonképpen itt kezdődött el. A rossz étkezés, majd a kolera és egyéb betegségek rövidesen végeztek velük.

1916. október 30-án Koppándi Péter kezdette el a sort. November 4-én András D. István halt meg. November 11-én Máthé Lajos szakadáti segédlelkész követte őket, aki 10 napra szóló kenyérjegyét elvesztvén, a szó szoros értelmében éhen halt. November 15-én Unger István dőlt ki soraikból. Az elhaltak ruháit a megmaradt szakadátiak maguk között elárverezték, mert már közelgett a tél.

A többiek ideig-óráig még hurcolták életüket, a szerint, hogy kit milyen helyzetbe sodort a sors, és hogy kinek milyen ellenálló képessége volt. Aránylag jól ment a sorsa Tamás Istvánnak és Palatka Mihálynak, akik mint pásztorok, egy tanyán nyertek elhelyezést, ahonnan néha tejet-túrót küldtek szakadáti testvéreiknek. Gergely Istvánt, Bálint Jánost és Gergely Jánost mint koleragyanúsakat hátrahagyván, december 8-án a többieket Moldvába vitték. Pál István ekkor behúzódott a kolerabetegek közé, hogy őt ne vigyék tovább. Ezzel mentette meg életét, mert miután a román hadsereg és a hátvédnek hagyott orosz hadsereg kivonult a községből, hangos zeneszóval bevonult a bolgár katonaság s így megnyílt az útja rövidesen hazafelé az említett három koleragyanússal együtt. Nekiindultak gyalog szülőfalujuk felé. Ploestiben Pál István és Gergely István lemaradt, míg Bálint János és Gergely János hol gyalog, hol vonattal folytatta útját. A tanyán elhelyezett két fogoly is elindult hazafelé. Útjukat részben gyalog, részben szamárháton s vonattal tették meg, amíg december 23-án végre Szakadátra érkeztek.

A 21 szakadáti fogoly közül csak hat maradt életben és került haza, a többi ott vesztette életét a fogságban. Külön kell megemlékeznünk Adriányi Adolf lelkész tragikus végű fogságbeli napjairól. Egyenként temetgette el híveit, míg aztán 1917. február 24-én végelgyengülésben kórházba került s még aznap meg is halt. (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia kiadása. Kolozsvár, 1940.)

*

Igen sűrített, de az adott körülmények között meglepően pártatlannak mondható az a panoráma, amit egy ma már kevéssé ismert újságírónő, az Ádám Éva írói nevet használó Kamenyitzky Etelka rajzolt a nagy háború fontos helyszíneiről. Alapműve, a Hadak útján / Az Olt partjától Piavéig című riportkönyve az erdélyi betörés következményeit, a galíciai harcok nyomait és az olaszországi magyar áldozatvállalás helyszíni élményeit dolgozza fel. Minket pillanatnyilag a több mint 300 lapos mű első 83 oldala érdekel közelebbről: ebben foglalja össze ugyanis a nagy erdélyi menekülést, de még inkább azt a csöppet sem veszélytelen visszautat, melynek során mint megbízott riporter az elfoglalt, majd felszabadított Erdélyt bejárva tudósította lapját, a Magyarország-ot a helyszínen látottakról.

Szokatlan dolog egy ilyen eszköztelen, szinte csak a csupasz felsorolásra épülő írásművet dicsérni, ám Kamenyitzky Etelka beszámolója éppen ezzel a takarékos, szikár stílusával emelkedik ki a memoárirodalom tengeréből; egyrészt, amiről tudósít, azt azon melegében, vagyis a lehető legkevesebb utólagos torzulással közvetíti – és ebben áll rendkívüli hitelessége. Ugyanakkor objektivitásra törekvése nem jelent szenvtelenséget – az egyszerű, tényszerűsége ellenére is megnyilvánuló szenvedélyes líraisága egyúttal biztosítja írása egyéni hangját, érzelmi fűtöttségét is.

Amíg a betörés utáni fejveszett menekülés leírásában még dominál az apokaliptikus hangulat (szerencsére, ezek a részek alig pár oldalt tesznek csak ki), a visszaút során józanul, már-már a leltárkészítő rendíthetetlenségével veszi számba a tudomására jutó információkat, hivatkozik forrásaira, mutat be helyszíneket, emberi gesztusokat. Igaz ugyan, hogy a Hadak útján jó időn át nem tartozott a sokat emlegetett forrásművek közé, szerzőjét nacionalistának, irredentának tartották, pedig az erdélyi együttélés hétköznapjaiban edződött, azokat megélő Kamenyitzky Etelka csak a történelmi igazsághoz igyekezett hűnek maradni.

Lengyelországi gyökerű családja a 17. században kerülhetett Csik vidékére, s előbb Borszéken telepedett meg, majd onnan Köpecre is leágazott. Etelka Köpecen született, ezt tartotta szülőhelyének; édesapja, Kamenyitzky Benedek bányafelőr volt a helyi kitermelésnél. Az írónő életéről Kisgyörgy Zoltán jóvoltából tudunk meg részleteket, aki a Háromszék cimű lapban előbb 2010-ben, majd 2012-ben emlékezett már-már elfelejtett munkásságára. Ezekből tudhatjuk, hogy a kiváló íráskészséggel megáldott Etelka elvégezte a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőt, pedagógusi pályára lépett, és a Sepsiszentgyörgyi Leány Ipariskola kézimunkatanára lett. Balázs Béla költő, író és filmrendező, valamint a gyergyócsomafalvi Lázár István költő biztatására ő hozta létre és irányította a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Irodalmi Társaságot (1914). A háborúban missziós hadifogoly-gondozóként működött. Levelezőkapcsolatot hozott létre a hadi özvegyekkel, árvákkal. A háború után mellőzötten tengette életét a Fejér megyei Kulcson, ott hunyt el magányosan 1958-ban. „Elfelejtett nyughelyét e sorok írója takarította ki a temetői bozótból 2004-ben. Sem Köpecen, sem Kulcson nem állítottak emléktáblát neki. Köpeci szülőháza még áll. Egyre halványuló emlékét a Marosvásárhelyen és Bukarestben élő távoli leszármazottak őrzik – zárja a portrét Kisgyörgy Zoltán.

*

Kamenyitzky Etelka

Ádám Éva így számolt be a betörés első napjairól: „Híre futott, hogy a Brassó melletti Földvár községbe tüzérek és ágyúk érkeztek. A nép az ágyúk csudájára járt messze falvakból is. A katonákat elszállásolták a környékben. Cséplés ideje volt és a falusiak örömmel vették a katonák segítségét. A tisztek ott voltak elszállásolva a gróf Nemes kastélyban és más úri családoknál. Bosnyák katonák is jöttek. Veszély sehol se mutatkozott, a falubeliek inkább csodálkozva bámulták a katonákat. A mi házunknál is laktak német tisztek, de néhány nap múlva tovább mentek. Azután vendégünk volt Undi Mariska, a kiváló festőművész. Az éjjeli vonathoz kikísértük az állomásra. Hazaérkezve, Tök Mari, a nagyobb cselédleány azt mondotta, ő már nem is fekszik le. Megdagasztotta a kenyeret és amíg mi felkelünk, az is kisül.

Mire ágyba kerültünk, Ida nővérem és én, már világosság lett ott künn. El se szundítottunk, egyre erősbödő lárma hallatszott az utcáról. Egy asszony bekopogtatott a lezárt ablakon:

– Keljenek fel hamar. Predeálon bejöttek az oláhok.

A fergeteg végigsepert a falun. A fennebbi falvak népe pillanatok alatt iszonyú áradatban zúdult felénk. Keresztényfalva, Vidombák és Rozsnyó ég. Valahogy elvergődöm a községházára hiteles hírekért. Petke Károly jegyző, Kolumbán Ferenc lelkész, Boér és Gáspár földbirtokos sietve pakolják a község irattárát. A falu belső hadszíntér, két órán belül távoznia kell minden embernek. Szekereket, lovakat hivatalból lefoglalja a beözönlő katonaság.

És megindul Erdély földönfutó népe...

A menekülők egy helyben hömpölygő tömegén megvadult csordák vágtatnak át. Nem mondom tovább...

Két órán belül mi is elhagyjuk a házat, hol édesapánk meghalt. A kamrából Tök Mari és Székely Mari kicipelik a kukoricás zsákot és kizúdítják az udvarra, hogy ne éhezzenek majd az állatok. Az üres zsákokat megtömjük ruháinkkal és friss, meleg kenyérrel. Kilépünk a házból. Elesett kis öcsém Bubi kutyája visító sírása fülemben van most is. A négy szoba ajtaja tárva, nyitva marad s benne minden, mit jó szülők valaha szereztek. Még egyszer visszanézünk az ajtóból. Velem együtt nézzetek vissza Ti is.

Látjátok, már ott vergődünk az országúton százezrek között. De a zsákot nem bírtuk. Még ott, a falunk határában kidobáltunk minden egyebet, csak a kenyereket vittük. Nővérem és én, Tök Mari és Székely Mari és Bubi. Gyalog. Gyalog. A menekültek vonata már megszűnt, a vasútvonal már a katonaság szállítására kell és szüntelenül robognak lefelé a határ felé. Valami ős ösztön és az Isten a vasutak felé sodor minket is és ott állunk félig tébolyodottan. Egyszer csak kihajolnak a haladó vonatból a katonák és felrántanak a magasba. Brassóból jött kifelé egy hivatalos vonat, mely hallomásunk szerint a brassói 24-es gyal. ezred értékeit mentette Magyarország felé. Magyar csendőrök mentettek fel minket is a teherkocsik rakományai tetejére. De többé senkise gondolt ránk.”

Ennél tanulságosabb és kockázatosabb is a hetekre-hónapokra nyúló visszaút. Amelyről az írónő nem csupán a rossz, az elszomorító élményeket rögzíti, de az emberi szolidaritás, az együttélés szép példáit is felmutatja. Leltározásával nem gyűlöletet szít, inkább tisztán látó, nem torzitó tükröt próbál tartani: az Erdélyre zúduló hadaknak, de Erdély népének is.

Szülőhelyének állapotáról írottakkal zárnánk ezt a száz év távlatából visszatekintő irodalmi tudósítást:

„Erdővidék! Hogy zsong ebben a szóban az élet, az erő, a szépség! A Székelyföldnek egy kis sarkát jelölte meg a nép ezzel a kedves szóval. Nem is tudom, hogy földrajzilag is ez volna a neve. De azt tudom, hogy aki erdővidéki, az büszke rá.

Barót község is ebben a területben fekszik. Itt lakott az oláh vezérkar és aránylag nincs nagy pusztulás a községben. Kapuk, kertek, ajtók, zárak nincsenek, de hát ez úgy-e nem kár?

A Debitzky gyógyszertár szereit elhasználták. A Zelch vendéglőből elvittek 28 hordó bort, cserében hagytak 21 szekér szemetet. A baróti híres túrógyárban csak a sajtok mindenen átütő szaga maradt a falak között és az egyik cseberben egy női fűző.

A Zathureczky kúria kifosztva. Biró tanár házatáját most takarítják. Kovács tiszteletes úr és Solymossy doktor háza még feldúlt képet mutat. A négy szeszgyárban víg élet lehetett. A r. k. plébániáról mindent elhurcoltak, a templomban is mindent összehánytak-vetettek, a gyertyákat elvitték. Az Olasztelek felé vivő úton a kápolnában már romboltak. A Reck üzlet gazdája a szemétben keresgél, van-e ott valami használható. Incze Gyula boltján a vasredőnyök összezúzva. Lőrincz Mózes már új dolgokat szerzett be és megrohanják az üzletet a petróleumért. Távoli falvakból jönnek érette. Zárug üzletében semmi se maradt. Brandstatter boltja szemétdomb, a Korona szállóval együtt. Dániel üzletébe hátulról törtek be. Rudolf órás órái ki tudná hol ketyegik az időt. A községházban most rendezget Domokos jegyző. A törvénytár a szemétdombon, de az anyakönyvek megmaradtak. A polgári iskola falain jeles oláh üzenetek. A Központi kávéház nagy viharokat mutat. A csendőrség ruhatárát elvitték, az iratokat széttépték. A kis nyomda, Barót büszkesége, géprészei az utcán rozsdásodnak. Tibáld doktor orvosi műszereit siratja. Gergely postamester megmentette az iratokat, de a páncélszekrények feltörve, a fiókok felfeszegetve, lázas keresés nyomát mutatják. A felsőrákosi postaügynökség iratai is itt voltak. Itt hallom, hogy az alsórákosi híres gránitkőbánya minden szerszámát elvitték.

Bajkó Lajosné, egy 48-as honvédtiszt özvegye, ha majd visszakerül úri házába, nem találja meg férje emlékiratait, kufsteini ereklyéit. Fábián ügyvéd házában lakott Popescu, a III. román hadsereg vezére. A tiszt urak az otthon maradott cselédtől elkérték a ház ura és felesége fényképét és azt üzenték nekik, hogy fehérneműiket elviszik, szükségük van rá és majd levelet is írnak a doktor úrnak. El is kérték a pontos címet.

Az elmenekültek földjeit és ingóságait kiosztották az otthon maradottak között és minden egyébbel kedvükbe jártak. A két bankot kirabolták és az állatokat is elvitték. Egy kgr. hús ára 1 kor. Dánér földbirtokostól 32 ökröt hajtottak el.

A szomszéd faluból Olasztelekről nem menekült el a nép. Sok helyen az a magyarázata ennek, hogy olyan gyorsan ért oda az ellenség, hogy nem volt idő elszaladni se. A Dániel bárók olaszteleki és vargyasi kastélyát kirabolták.

Füle községben azon örvendeznek, hogy 800 ökör rekedt a faluban. Az ellenség által elfogott állatok az ágyúszótól megvadultak és nem tudták tovább hajtani.

Miklósvár községről gyermekkoromban egy éneket tanultam:

„Miklósvára dombon vagyon,

Közepibe templom vagyon,

Köröskörül rózsáscsipke,

Rászállott egy bús gerlice."

Ez a kicsi falu most teljesen kihalt. Tiszta székely lakosságából 20—30 öreg ember van otthon. A Seethal kastélyban a drága bútorok összetörve. Tőrök tanító, Gyenge bíró, Szabó kereskedő oly komor és bús. A plébános lakásán egyházi ruhák, írások, belegyömöszölve a sok hetes ronda piszokba. Oly szomorú most ez a ház.

A falu túlsó végén van a Bernáth kúria. Kapuit valaki deszkával leszegezte. Nem tudom mi van belül.

A faluból elvitték Gyenge Mester Józsefet és Bokor Jánost előfogattal.

Kicsi kocsisom, ki áthozott egy másik faluból, tizenegy éves. Demeter Mihályka azt mondja: mű nem tuttunk elmenekülni s az útból visszajöttünk. Engem mindennap kiparancsoltak, valami nagy ládákat vittem örökösön. Reja se néztem. Eccer valami eltörött. Úgy rnegpofozának, hogy meg es hótam. Mondom édesanyámnak, valamit csinálni kéne a lónak. Hát mit fiam? Én biza szeget verek a lóba s megsántítám, met a magyar ló ne szógája az oláhot.

Baróton hallom, hogy hivatalosan 11 esetben állapítottak meg nőkön elkövetett erőszakot. Egy szomorú szemű, beteg gyermeklánykával személyesen is beszéltem. Nyolcéves. A leányka testvérei is hasonló sorsra jutottak.

D. J. az édes apa, ijesztően dermedt közönnyel ül az udvaron egy fatönkön.

A szomszéd község Ágostonfalva. Lakossága tiszta oláh. Az asszonyok kendert fonnak a kapuk előtt, a falubeliek alig is tudtak magyarul. Az oláh lakosságú falu is össze van dúlva alaposan. Megtaláltam az ágostonfalvi és ürmösi jegyzőt, Málnássy Gézát. Ürmösön nem volt benn az ellenség, csak őrjáratok, kiket egy asszony ügyesen tévútra vezetett és ott kelepcébe estek. Halmágyi Péter gr. kel. vallású, de oláhul nem tudó gazda, akit bírónak tettek, sok ember vagyonát megmentette. Ürmösön 400 szekeret rendeltek ki, éjjel-nappal hordatták a követ. Fel akarták tölteni az Olt medrét. Majdnem sikerült. Csak egy keskeny sávon folyik már a víz és hömpölygeti a menekültek elrabolt holmiját.

Az ágostonfalvi réten cigánykaraván módon táboroznak a hazafelé vándorló menekültek. Anyák szoptatják kékre dermedt gyermekeiket. Tej?! Sok virágbimbót eltemettek az utak szélén. Felégetett erdők, tépett távíróhuzalok, fákon ugráló elvadult macskák, oly szomorú képet mutatnak. Ágostonfalván fogadok egy oláhot, hogy csomagomat hozza át a mezőn Köpeczre.

Köpecz. Ennek a kis székely falunak nagy történeti múltja van. 48-ban felégették az ágostonfalviak. Csomagomat nem hozta be Köpeczre az oláh. 48-ban égettek, gyilkoltak és az áldozatok unokái még emlékeztek. Újból végig sikoltott Köpeczen az ükapák apái által is ismert szálló ige: Baj van, Köpeczen!

Benkő József, az európai hírű székely tudós, Transsylvania Generális c. művében, az 1700 évek végén a szálló igét így magyarázza: Barcsay Ákos erdélyi fejedelem adót vetett a székely népre is, amely pedig régi törvények szerint csak véradót fizetett mindenkor. Minden más adó alul fel volt mentve. A fejedelem rendelete ellen fellázadt a székelység és a két sereg Köpecz határában, a Cseme réten ütközött össze. A Halom útja mellett temették el az elesett székelyeket. A megcsonkított foglyok pedig világgá vitték a vészhírt, hogy baj van Köpeczen.

Köpecz határában az útszélek telve vannak összetört bútorokkal. Az őszi-téli napfényben Nagy Lajos nagyságos úr egyedül dolgozgat a mezőn. Az öreg úr faluja népének élt. Szociális alkotásai, tervei fenntartják majd nevét. Kúriáját úgy, ahogy megmentették hű cselédei.

Benézek Benedek Irma tanítónő elnémult házába. Irmát a menekülés izgalmai megölték, nem régen temették el Budapesten.

Novák Sándorné úriházában ép bútorokat látok. Hogy is lehet?! Balázs Ignác ref. lelkész házában minden összezúzva. A hivatalos iratok szalmába, szenybe, piszokba tiporva. A templomban az orgonát vasvillával feszítették erre-arra. A templom előtt táncolni kényszerítették a népet.

A falu végén áll a virágos Kamenyitzky ház. Nem látom a könnyeimtől... Itt halt meg az édesanyám. Vele szemben a szép Andrási ház. Mindenéből kifosztva. Itt tartották az oláh istentiszteletet. Az öreg úr után húsz lövést adtak le, de egy se találta. A rétre menekült, onnan a bányába.

A Hitelszövetkezet raktára kirabolva. Benedek József, a falu jegyzője ma érkezett haza. Nincs ahol megszálljon, mégis örül. Az anyakönyvek nem vesztek el. A községház előtt szép 48-as emlékmű. Összezúzták. Valami ünnep volt, az oláhok a szobor elé kiterítették a magyar zászlót, azon táncolt egy katona a jegyző magyar ruhájában, melyet őrjöngő mulatság közben szaggattak le róla.

A boltok egytől egyig kirabolva. Bocz Áron, Benedek András, Nagy István, Gáspár birtokosok tönkretéve. Nagy Károlyék házába a hegyen felmenni nincs időm. Gyenge József úri házában értékes könyvei, iratai, történelmi kutatásai mind összetépve. Ugyanilyen az ősi Móritz kúria is, csak a szénakazlak állanak őrséget az udvarban.

Hoffmann Géza 17 szobás kúriájában, térdig érő piszokban gunnyaszt egy roncsolt zongora. Ez a szép ház kórháznak volt berendezve. Ide szállították a kőhalmi csaták sebesültjeit.

A faluban lelőtték a kapuja előtt ülő Boros Ferenc vasúti őrt, mert egy tiszt kérdésére azt felelte, hogy nincs magyar katona a faluban és abban a pillanatban a kanyarodónál feltűnt három magyar vitéz.

A 80 éves Benedek Dénes, híres vadászember, ősszékely urat tettleg bántalmazták és arra kényszerítették, hogy saját részére sírt ásson. Egy tiszt mentette meg.

Győri Vilmos tanár édesatyját is megverték. Özv. Zakariásné úrnőnek pedig szappant vittek, hogy ruháit kimoshassa. A Sas-utcában Nagy Mihály gazdát megkorbácsolta egy tiszt, mert nem köszönt neki. A katonák egyszerűen lehúzták a csizmát az utcán járók lábáról. A kertekből kitépett káposztát és burgonyát nyersen ették meg. Nagyon ki voltak éhezve.

A lakosság nagyrésze, éppen mint 48-ban, felmenekült az erdőkbe és a kőszénbánya rejtett helyeire. Ez a kis bánya látta el szénnel a székelyföldi iparüzemeket, a botfalusi cukorgyárat és egyebeket. De szállított az államvasutak részére is. Sok ágostonfalvi oláh is dolgozott ott. külső munkákon, ezek ismerték a bánya viszonyait és ők vezették fel az ellenséget is. Gyulay bányafelőrrel magával szereltették le az üzemet. A raktárakat is kifosztották és megadott címre Bukarestbe kellett szállítani mindent. Csiki Györgynek pedig elő kellett adnia a dinamit készletet.

Tóth András felőrnél elégették a bányaüzem hivatalos iratait. Az oláhok bírónak kinevezték Csinta Istvánt, Benedek Lajost, Sebestyén Gyula Györgyöt. Jegyző: Sebestyén Gida. Nincs panasz rá.

Ott kesereg üres boltjában Lakatos kereskedő. Varga mészárosnál a falakat feltörték. Kiss Samu szép házában térdig ér a szemét. Balázs Mózesnél minden összetörve.

Most el kell mennem ebből a kőszénporos kicsi faluból. Ide fűz minden gyermekkori emlékem. Meg kellene várnom az estét, hogy szembe nézzek a nagy csillaggal. Meg kellene várnom a Hold járását, hogy lássam, úgy úszik-e át Ágazat erdeje felett, mint régen. Kimegyek a kicsi temetőbe. Egy karácsony estén ott temettük el az édesanyámat s hogy ne legyen egyedül, hazavittük az édesapámat is. Isten veled, kicsi falum.”

*

Kamenyitzky Etelka Csik környékét járja, az ottani állapotokat is lelkiismeretesen igyekszik megörökíteni, de mindegyre akadályokkal találkozik. Így vall erről útibeszámolójában: „ Már hetek óta tart nehéz munkám. Régen visszafordultam volna, ha lett volna hová s ha a kötelességteljesítés erőt nem adott volna. Látni és megörökíteni mindent. De egy napon megidézett a katonai parancsnokság és úgy találta, hogy olyan dolgokról is írok, amikről nem szabad. Irataimat erős vizsgálat alá vették. Ekkor egy magasrangú tiszt felismert, hogy Segesvárt királyok társaságában látott, Némay százados, VI. Corps-com. felhívta fivéremet, Kamenyitzky Árpádot, aki mint főhadnagy, a 37. honv. hadosztálynál híradó referens volt, aki szintén igazolt és így komolyabb kellemetlenségem nem lett, de két órán belül el kellett távoznom. Katonai autón, csikorgó hidegben vágtunk neki a Hargitának. Minden téli felszerelésem az a csuklyás zöld lóden köpeny, melyben a vasvárban laktam.

Huszár Károlynak igaza volt. Túlléptem azt a határt, melyre a Sajtóhadiszállás engedélye szólt. Meg kell említenem azt is, hogy erdélyi utamban mindenütt emlegetik Szadeczky Kardos Lajos történetírót, ki előttem haladva, tudományos szempontból írja meg a dolgokat: Erdély sorsát.

A sár hígan és vígan folyik az utakon. Az autók széles kerekei alatt úgy hullámzik, mint egy szürke tenger. A soffőr mellett megszárad a cipőm. Nekiszaladunk a Hargita tetőnek. Tarka emberkeverék mindenfelé. Csinos zubbonyos orosz foglyok törik a követ az országutakon. Nagy báránybőrsapkás oláhok és furcsa kalapos olaszok hányják a sarat. Az antant emberei mind összetalálkoztak a székely Kárpátokon. Itt már tél van. Az autó prüszköl, zihál, liheg, sípol, de nincs ereje. Kemény láncot vetnek a kerekeire, csak úgy tud kikapaszkodni a síkos, jeges hegyoldalon.

A Hargita-tetőn átvonult a sereg. Halott fenyőfák pihennek az erdőben. Némelyik derékban roppant ketté, a másik szilánkokban hullott szét. Gránátok szava zavarta meg a hegyek csendes világát. Mindenfelé lövészárkok. Mint valami szelid csatornák hálózzák be az erdőt. Hollandiában láttam csak ennyi csatornát, melyen a tenger vize ide-oda sétált, akárcsak a hólé a Hargitán.

Az utak mentén leégett házak. Hamu és korom itt az erdőben is. Fehér hó és fekete korom. A béke és a gyász színei. Egyformán erős mind a kettő, egyik se tudja elfödni a másikat. Fehér hajú, fáradt öregek jönnek szembe. Ha fiatalon, könnyelműen jönnének, nem fájna úgy a látásuk. Olyan szomorú öregség ez, mit ezek az emberek értek.

Most jönnek az idegenből, ahol keserű volt a kenyér és most mennek a szülőföld felé, ahol még keserű se várja őket.”

*

Utóirat:

Készül a csíkszeredai világháborús emlékmű 

Csíkszeredában az elmúlt napokban, a Millenniumi templom és a Szent Kereszt templom közötti füves terecske közepén, némi késlekedés után, felállítani készülnek a város első világháborús hőseinek emlékoszlopát. Száz évvel ezelőtt Csíkszereda jelentéktelen kis település volt a vidéken, az őt körülvevő helységek – Csíkzsögöd, Csíktaploca, Csíksomlyó – jóval népesebbek voltak a megyeközpontnál, s valamennyiben jó ideje, hogy megépültek az illő emlékoszlopok. Csíkszereda most jutott arra a pontra, hogy közadakozásból egy ilyen igényes munkálatot finanszírozhasson. Mikor e sorok születtek, éppen az emlékoszlop környékét rendezték, a háborúban elesett helyi lakosok névsorát festették fel a város címerét is tartalmazó kőoszlopra. A lajstrom több mint száz nevet tartalmaz, s hosszas kutatás eredményeként állt össze – 2006-től gyűjtötték hozzá az adatokat.

A vidék egy évszázad után is igyekszik megbecsülni mindennapi hőseit.

Összeállította: Cseke Gábor / Készült az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete számára

Cseke Gábor: Könyvek Bölönitől

Domi 70. éves születésnapjára

Annyi saját könyvet kaptam már Bölöni Domokostól, hogy meg sem tudom számlálni őket.
De ha meg is tudnám számlálni, ahhoz egymás mellé kellene állítanom, kivétel nélkül, mindazon köteteket, amiknek ő a szerzője s amelyekben az ő nekem szóló dedikációja szerepel.
Az ilyenek, mint például:
„Egy rossz könyvet – egy jó barátnak…”
Ez 1981 májusában íródott be egy vékonyka, keskenyke, Páll Lajos fekete-fehér grafikájával megtisztelt Forrás-füzetecskébe, melyet 1980-ban dobott piacra a Kriterion könyvkiadó.
Ez volt Domi első könyve, a Hullámok boldogsága.
(Akkor azt mondtam neki: – Váljék egészségedre! És lőn határtalan a szerző boldogsága is…)
Na, ezt például sikerült előállítanom!
S mindjárt melléje viszont csak a legutolsót, amit kizárólag baráti használatra jelentetett meg az elmúlt hetekben, abban azt írja a Mester, ugyanazzal megjuhászodott zsinórírással, hogy „tisztelő szeretettel”.
Csak így, egyszerűen és minden cifrázás nélkül.
A tisztelet s a szeretet – azért az nem semmi!
Ezeken kívül biztosan már mindent elmondott, amit számomra tartogatott, a korábbi könyveinek első lapjain.
De a többi könyve úgy szét van széjjedve a könyvespolcaimon, hogy jobb se kell! Az okok pedig bonyolultak és sokrétűek:
– a könyvek sajnálatosan különböző méretűek, s nem mutatnának jól egyazon polcon,
– más-más időben érkeztek hozzám,
– évente 2-szer leporolom a könyvtáramat,
– ilyenkor egyúttal át is rendezem (vagyis oda teszem vissza a könyveket, ahová éppen érem),
– ha alkalomadtán leemelek egy könyvet olvasás (böngészés) céljából, akkor biztos, hogy nem ugyanoda teszem vissza,
– valahányszor keresek egy éppen szükséges könyvet, minden mást megtalálok, amit máskor az istennek sem találtam meg, de a most keresettnek még a nyomát sem lelem…
stb.
Gondolom, ez elegendő magyarázat a kialakult és gondosan ápolt rendetlenséghez.
Melynek következtében most be sem tudom mutatni dedikáció-gyűjteményemet, amely mind egy szálig ugyanattól az egyetlen embertől származik, akinek ma a 70 éves születésnapját méltatjuk.
(Közben, egy-egy mondatom lekerekítésén fáradozva, még reménykedve tovább kutattam: hátha-hátha előkerül néhány rejtőző könyv, de a sors kegyetlen, s Murphy törvényei talán még kegyetlenebbek: meg kell most elégednem az életmű alfájával és pillanatnyi ómegájával.)
Sebaj, majd ha más szerzőtől keresek, gondolom, rendre előkerülnek, és akkor még visszatérhetünk a témára.
Addig csak annyit, hogy rég nem röhögtem olyan jól, mint amikor A rablóhús fogyasztásának darabjait olvastam. Bárhová nyitottam ki, pár mondat után minduntalan elfogott a röhögés. Pedig egyedül voltam a szobában, ahol csend honolt – mondhatni elmélyülten olvastam. És mégis.
Az első könyvet, az 1981-est, még csak összevont szemöldökkel studíroztam, mondhatni fogyasztottam, s néha-néha csöppet el is mosolyodtam. Az egy komolyabb, líraibb Bölöni arcot mutatta nekem.
(Tény, hogy Bölöni olyan író, aki megadja a módját mind az írásnak, mind az olvasásnak és a belőlük fakadó szellemi örömöknek. És ez ma különösen nagy szó!)

A legutolsó könyvében Domi viszont bukfencesen kíméletlen, harsány, meghökkentően szókimondó, gúnyos, sokkoló. Beérett a humora: lehengerlő.
Valakinek kölcsönadtam, szintén röhögtetés céljával, s e szavak kíséretében adta vissza:
– Bevallom, én nem igen szerettem, ahogy ez a Bölöni írt. Legtöbbször olyan furcsán elfacsarintotta a dolgokat, na. Kacagós is volt, meg nem is. Nem az én zsánerem… De ez most… hát le a kalappal… na, sokat röhögtem…
Még jó, hogy bevallotta!

Ui. Pár órával a születésnapi elmefutam papírra vetése után a szerencse istene mégis megkegyelmezett nekem és rávezette a tekintetemet egy vékony, fekete sarkú kötetre, valahol az egyik legfelső könyvespolcon. Létrát nyitottam, hogy kézbe vegyem, s mit látnak szemeim? Bölöni Domokos Micsobur reinkarnációját tartottam a kezemben! Úgy van, ama bizonyos mákföldi történeteket… Amelyet 2010. február 6-án vehettem kézhez, az alábbi bejegyzéssel: „Ilonkának és Gábornak szeretettel Domitól.”

Ui. 2. Délutáni jártomban benéztem a város nagy könyvesboltjába, a Corvinába, ahol 1 lejtől már egészen jó (alig) használt könyveket lehet kapni. Öt percnyi turkálás után rá is bukkantam Bölöni Domokos Egek, harmatozzatok! című válogatott novelláira, amely 1995-ben tulajdonképpen a Népújságból kinőtt Impress kiadó elindítója volt. Belelapoztam, s egyből a dedikációnál nyílt ki: „Elvirának, míg elvirálnak, szeretettel Bölöni Domokos.” És bár én csak sejtem, a szerzőnek meg tudnia illik, hogy ki a kötet volt gazdája, ez maradjon a mi titkunk.

Csíkszereda, 2016. augusztus 10. Megjelent a Káfé főnix portálon

Hargitai böngészde (14): Történetek egy vasútállomásról

Nincs abban semmi különös, hogy a csíkszeredai vasútállomás ma 81 éves, egykori állomásfőnökét úgy hívják, hogy Stoian Teodor. És még az sem igazi szenzáció, hogy az ex-főnök tökéletesen beszéli a magyar nyelvet – az édesanyja ugyanis magyar asszony volt, Kerezsi lány.
Az igazi érdekesség a Stoian Teodor élettörténetében keresendő és található, amelyet Daczó Katalin fejtett fel nemrég egy hangulatos beszélgetésben a Hargita Népe hasábjain. Mutassuk be írása nyomán mi is a volt állomásfőnököt: gyermekkorát, fiatal éveit.

“A szüleim /a csángóföldi/ Brusturoasán ismerkedtek meg, ez Palánkán túl az első község. Bálban voltak, s édesapám átvette a hegedűt – ugyanis nagyon szépen hegedült, önszorgalomból tanulta -, s azután, amikor felkérte édesanyámat táncolni, arról beszéltek, hogy ő is játszik zongorán, mert hét évet tanult a gyergyói zárdában. Végül a hegedű és a zongora összehozta őket, s így lett a család. Édesanyám szülei akkor Brusturoasán laktak. Apám ügyvédnek készült Iasi-ba, ott végezte a líceumot, de jött a háborús időszak, a zűrzavar… Aztán édesapám Galacon szolgált, szintén a vasútnál, amikor születtem, de gyerekkoromban is sok időt töltöttem Csíkszeredában. Még útlevéllel is jártam ide édesanyámmal a nagyszülőkhöz, mert akkor már itt laktak, a Vákár-féle lakásban, a mai polgármesteri hivatal mellett. Útlevéllel jöttünk át Gyimesen, úgy, hogy láttam a katonákat, a sorompót, hatéves gyermekként.”

Stoian Teodornak mind a század eleji Székelyföldről, mind Romániából vannak tartalmas emlékei: “Gazdagság volt Romániában a háború alatt, ahogy emlékszem, a városban még a kéregető is hosszú veknit tartott a hóna alatt, úgy ette és közben kéregetett. Még a németek is csodálkoztak. Galacon a lakásunk is a német parancsnokság mellett volt közvetlenül, egy ikerház. Édesanyámék perfekt beszéltek németül és a parancsnokságnak szüksége volt a vonatszerelvényekre, így sokszor elbeszélgettek, és a német tisztek csodálkoztak, hogy Romániában a piac milyen gazdag, milyen finom gyümölcsöket lehet kapni…”

Az ex-állomásfőnök igazából repülőmérnök szeretett volna lenni, de a kezdődő népi demokráciában szigorúan vették a társadalmi származást. ”Elmentem Bukarestbe felvételizni – meséli Stoian úr -, de abban az évben, amikor mi érettségiztünk, érettségiztek a tizedik osztályt végzettek is (orosz mintára), és rengeteg végzős volt. 1700-an jelentkeztünk a katonai egyetemre. Megijedtem, amikor megláttam, hogy az udvaron mennyien vagyunk… Akkor már édesanyámnak a leánytestvére Brazíliában, Sao Paolóban volt, mert ahogy jött a front, a férjével elhúzódtak. Ez számomra fekete pontot jelentett, mert akkor repülős mérnöknek csak azt vették fel, akinek tökéletes volt a családi háttere: nem volt a családban kulák, sem hivatalnok származású, sem külföldi rokon stb. Így aztán nem vettek fel.”

Így esett kényszerű választása a vasútra. Szerencsére szerette a fegyelmet és a rendet, s ezt a vasúti életben meg is találta.  – Mi külön állam voltunk az államban a múlt rendszerben is. A kollégák nem azt mondták, hogy főnök elvtárs, hanem ,fonök úr”, románul „domnul sef”. Ez volt a megszólítás – magyarázta a riporternek. Majd elmesélte, hogy a vasútállomást 1972. május 5-én vette át, miután meghalt az elődje, bizonyos Munteanu. 1985-ig volt állomásfőnök Csíkszeredán, akkor áthelyezték Madéfalvára. Gyanítja, hogy valakinek szüksége volt az ő helyére…

Sok érdekes dolog történt vasutassága idején, egy japán turistával megesett kalandját jóízűen el is meséli: “1981-ben Mező Marika, a pénztárnoknő a rendes reggeli beszámolókor jelentette, hogy semmi különös nem történt, de volt egy japán utasunk. Mondom, hogy hát olyan utas, mint a többi! Nem, azt mondja Marika, ez itt maradt. Lekéste a vonatot, s ott alszik a váróteremben egy padon. Lementem, hát tényleg ott volt, betakarózva egy vékony takaróval, amit magával hozott. Megmozgattam, s amikor látta, hogy egyenruhában vagyok, egy kicsit megjjedt. Aztán a németül, angolul tudók magyarázták neki, hogy jöjjön be az irodába. Mondtam a lányoknak, hozzanak neki kávét, szendvicset, kínáljuk meg, s beszélgessünk vele. Akkor már kész volt az IFT, a magasfeszültségű épület, ami a villanyellátásért épült. Annak a főnökét is lehívtam. A japán bemutatkozott, úgy hívták, hogy Zigeo Ogasahara. Kiderült, hogy letették a vonatról, Máramaroson szeretett volna kerámiát vásárolni, s azt mondták neki, hogy szálljon le itt, mert kap Csíkszeredában. Elvittem Somlyóra, megmutattam a templomot, a Nagy Imre Galériát, a múzeumot, nagyon tetszett. Három év múlva ismét meglátogatott, és azóta minden évben köszöntőt küld.”

Stoian Teodor nincs elragadtatva az állomás mai állapotától. “Most rossz érzés ránézni. Mikor látom, hogy mennyi a burján, hogy az aluljáró mennyire koszos, hogy ott minden hogy néz ki…! S nemcsak az állomás, hanem a környéke és a vasúti sínek melletti rész is. De az állomás különösen siralmas. Fel van írva Miercurea Ciuc, fehér alapon feketével, és annyira koszos, hogy silabizálni kell, hogy körülbelül melyik milyen betű. Mindez nemcsak pénz függvénye, az emberektől is függ. Az ember szenteli meg a helyet, de ehhez ember is kell… Csakhogy úgy tudom, jelenleg nagyon kevés az alkalmazott a vasútnál, úgyhogy ez egy ördögi kör.”

Ugyancsak ő mutatta meg azt a régi csíkszeredai képeslapot, amelyen az akkori Erzsébet-liget még teljes pompájában, Sissi-szoborral és szökőkúttal díszítve szerepel. (Sajnos, azóta a liget lerobbant, szeméttelep, elhanyagolt bozót.) A képhez találós kérdés is társul:

– Úgy tudom, hogy Erdélyben 96 Sissi-szobrot készítettek. Azt nem tudom, hogy egy mester készítette-e vagy különbözők voltak a szobrok. A 96 szoborból egy maradt meg ebben a zónában, Fogaras mellett, egy templom udvarán. Ez a képeslap nagyon sokat elárul. Ha a hátára nem volna semmi sem írva, akkor is meg lehetne állapítani, hogy melyik évben készült, a növényzet után, a fák után. 1897-ben építették az állomást, akkor ültették a kicsi csemetéket. A képen a fáknak a növése tíz évet mutat. A másik érdekesség a szökőkút. Ez a szökőkút három méter magasságra dobta a vizet, annak ellenére, hogy Szeredában nem volt villany, nem volt vízvezeték. Hogyan oldották meg? Sok mérnöknek feltettem a kérdést, de senki sem tudott felelni. Egyik azt mondta, a kanálisból, másik azt, hogy a vízvezetékből, de az nem volt, és villany sem, hogy villanymotort hajtsanak. Artézi víz nincs ott, az Oltról sem hozhatták, mert igen messze van… Megmondom én, hogyan! A vasút idáig jött, Csíkszeredáig, itt volt egy forgólap, amelyre a mozdony ráment, két ember rúddal megfogta, és a sínen az orrával Brassó felé fordította. Amikor a mozdony bement, hogy fordítsák meg, akkor kellett szenet tenni – Brassóig olyan öt tonna szenet evett meg a mozdony. A működéséhez kellett szén és víz, ehhez pedig vízvezeték helyett egy víztorony, amelynek a tartályából eséssel jött le a víz. Úgy gondolom, hogy annak idején a mai felüljárónál volt ez a víztorony. Amikor építették a felüljárót, akkor bejött az építőtelep vezetője – nagy nehézséggel épült, mert nem zárták le a forgalmat -, és azt mondta: „Főnök úr, kaptunk egy várfalat! Ahogy ástuk a pillérnek a gödröt, egy kör alakú építmény bukkant elő a földből.” Jeleztük a múzeumnak, s ott azt mondták, nem létezik, hogy vár lenne, inkább valamí egyéb. Tudja mi lehetett? Szerintem a víztorony, vagyis a forgó platninak a fundamentuma. És az Erzsébet-park szökőkútja ennek a víztoronynak a segítségével működött.

Stoian Teodor történetei egy nem mindennapi életről és emberről vallanak…

Forrás. Hargita Népe, 2016. július 6.