Első könyv, utolsó könyv – 1980-ból (1)

(Olvasónapló)

Néhány hét szellemi "vegetálás" után megjött a kedvem újra valamit produkálni a műhelyben, az utóbbi években megszokott műfajban. Úgy látom, ezzel fogom zárni majd pályafutásomat is...
*

A maga idejében – mintegy négy évtizeddel ezelőtt – nagy hullámokat vetett megjelenése. Fehérvérűségben elhunyt, 18 esztendős, reménydús alig-fiatalember összegyűjtött kéziratai jelentek meg egyetlen kötetbe szerkesztve, posztumusz kiadásban, előbb román, majd magyar, lengyel és német nyelvű kiadásban. A mű megjelenését némileg megkönnyítette az a tény, hogy a tragikus sorsú szerző szülei ismert és megbecsült értelmiségiek voltak – apja Andrei Bursaci szerb-magyar, kolozsvári származású színész, anyja Cristina Tacoi olténiai származású színésznő és egyben termékeny költőnő –, a kibontakozása előtt elpusztult tehetség emlékének felkarolója pedig az a nagylelkű, elefánttermetű, jóságos prózaíró, aki évtizedeken át hozzáértően igazgatta a romániai gyermekkiadót (Editura Ion Creangă): Mircea Sântimbreanu.

Cătălin Bursaci élete (figyelem, számmisztikusok!) 1957 és 1975 közé szorult. Kifutópályának, életútnak rövid, egy kamaszlélek ellentmondásos kibontakozásához talán elég. Csakhogy az általa megélt kamaszkor csak látszatra hasonlatos a kortársaiéhoz, és kizárólag csakis arra az időre érvényes, amikor Cătălin még nincsen tudatában annak, hogy milyen fenyegetettség tör az életére. Szárnyaló irodalmi, művészi tervei vannak,s ezeknek megfelelően képezi is magát: kora gyermekkorától kacérkodik az irodalommal, később a filmművészet lehetőségei nyűgözik le. Verset ír, majd tengerészekről szóló regénybe kezd (nyilvánvalóan Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal c. regényének hatására, amelyet nagy áhítattal és gőzerővel olvas), s közben éli kora gyermekeinek életét. Gyermekkoráról, gondolatairól, problémáiról, csalódásairól kezdetleges naplófeljegyzéseiben és szüleinek írt leveleiben vall – gyanútlanul, kendőzetlenül, őszinte ragaszkodással. Más-más módon kötődik az apához, aki sokat utazik (turnék, filmezések) és a költői lelkű, nem kevésbé elfoglalt, de a fiát kitartó figyelemmel követő édesanyához. Ugyanígy más-más kapcsolata van a kolozsvári (apai) nagyszülőkkel és rokonokkal, illetve az olténiai Pleniţán élő (anyai) nagymamával, ismerősökkel. Itt is, ott is rövid életének természetességét éli meg, multikulturális környezet hatásai alatt, a szoros, szerető rokoni-emberi kapcsolatok jegyében. Imádja ezeket a szünidőket, amelyek során fizikailag távol kerül ugyan a szüleitől, de lélekben meghatározó módon közelít ahhoz a sajátos mikrovilághoz, amely szüleit valamikor külön-külön meghatározta.
A könyvet olvasva az a benyomásunk, hogy az elején minden úgy indul, ahogy egy napfényes, ígéretes nap reggele szokott indulni…

„1969. IV. 5.
Édesapám 1923. december 21-én született; anyja magyar, apja szerb volt; apu jó és nagyon tehetséges ember volt.
Édesanyám 1933. június 8-án született; anyja is, apja is oltyán volt; anyu jó és nagyon tehetséges asszony volt.
Szüleim színészek; anyu azonban ezenkívül költő is.
1957-ben, április 17-én születtem én; boldog gyermekkoromban pionír szerettem volna lenni és nagyon jól akartam tanulni, és arra gondoltam, hogy festő leszek.
Az iskolában az első négy évben nagyon jól tanultam és pionír vagyok.
Nagyapáim még az én születésem előtt meghaltak.
Az első négy iskolai év vakációit egyformán töltöttem, ezért csak egyet írok le közülük, mégpedig az elsőt.
Az évharmadok közötti két vakációt apu édesanyjánál, Kolozsváron töltöttem. A nagyvakációban ismét Kolozsváron voltam, majd Govorán, egy üdülőtáborban, mert erősen köhögtem, aztán a tengerpartra mentem, végül pedig anyu édesanyjához, Pleniţára.
Négyéves koromban az az ötletem támadt, hogy egy dalt szerezzek magamnak. Otthon dudorásztam és játszadoztam. Anyu leírta és megőrizte a szövegét:

Besettenkedik az éj
A nappal leple alatt. . .
A nappal tovaszáll,
Tovaszáll.. .

Kint felkel a Hold.
Megvirrad,
Felkel a Nap,
Előbújnak a virágok,
A füvek, a levelek . . .
Elszáll az éj,
Beköszönt a nappal. . .

Govora, 1965. VII. 15.
DRÁGA ANYUKÁM!
Itt jól érzem magam. Küldj néhány lejt.
Cătălin

Pleniţa, 1965 augusztus
DRÁGA ANYU ÉS APU!
Amikor megérkeztem, kicsit fájt a hasam, de most már jól vagyok. Itt jól érzem magam. Délben, amikor lefekszünk, Rosana még beszélget, de Traian rászól, hogy aludjon, Rosana pedig a szájával purcog.
Vágyódom utánatok, Csókol benneteket
Cătălin

Kolozsvár, 1965 december
DRÁGA ANYUKÁM!
Hogy vagy? Én nagyon jól érzem itt magam. Kérlek, hogy a levélben, amit küldeni fogsz, írd meg még egyszer a francia tanárnő címét — azt is, hogy mit kell írnom a borítékra és azt is, mit a hátára…” (Vajnovszki Kázmér fordítása)

(Folytatom)

„Szűz vers”

1.

Dabi István barátom kért tőlem egy szűz verset a minap, a határidő február 20. Valamely távoli honlapnak szánja, ő majd lefordítja angolra, hogy megjelenhessen. De ne feledjem, sehol se közölt legyen!

Nocsak, turkáltam ám serényen, de csak vázlatfüzetemben találtam felhasználatlan műhelyforgácsokat. Azokból összepászítottam egy épkézlábnak tűnő csokrot, megfejeltem egy címmel és már ment is Dabi Pistához a "szűz vers". (Ugyan, mit veszíthetek vele?)

2.

Cseke Gábor: Közelítés a végtelenhez

gombát kerestem
de nem találtam 
az erdőt
*
jelt adni az ablakból
vagy csak úgy kiszórni a morzsákat
a szélbe?
*
utasok vagyunk
a holdvilágban
*
minden leírt sor egy-egy vallomás
közelítés a végtelenhez
*
asztalos nagyapám fűrészport seper
és gyaluforgácsot
nyomában fanyar erdőillat
a pince padozata
és csupa surranó titok

3.

Pár nap múlva megérkezett az angol nyelvű szöveg is. Ebből megértettem, hogy versem ügye „sínen van”, vagy valami hasonló. 

APPROACHING TO THE INFINITY

I looked for mushrooms
didn’t find the forest
---
giving sign from the window
throwing out only crumbs
into the wind
---
we are travelers
in the moonshine
---
each line
is a confession
approaching to the infinity
---
my grandfather the joiner is sweeping
sawdust and shavings
acid fragrance of the fores is following hom
on the cellar floor
and secrets sliding away

Translated by István Dabi

4.

Február 20-án levelet kaptam a soflayinc.com honlaptól, hogy Poems for The Month of Feb című összeállításukban olvasható a versem. 

please live in contact by visiting site >> Soflayinc.com

Köszönöm, Dabi István!

Klasszikusok évszaka

Dan Culcer barátom ma meglepett egy levéllel: Teodor Borz vásárhelyi költő halálhírét tudatta, s személyes blogja (Biblioteca lui Dan Culcer) bejegyzéseként a Kölcsönsorok 2-ben lefordított Borz verseket mellékelte.
A hír megdöbbentett, bár nemzedékem egyénenkénti távozása nem kellene hogy meglepjen. Borzot mindig is szerettem - mindenek előtt költészetét, hiszen az életben sose találkoztunk. De hát fontos-e ez? Verseink valahol összeértek, érzéseinkkel, gondolatainkkal együtt. És ez a lényeg.
A levél vétele után nagyon gyorsan megszületett a T. Borz emlékének szentelt vers, amit elküldtem Dannak - ő pedig továbbította a gyászoló barátoknak, majd megpróbálja lefordítani. A vers rólunk szól - sokunkról. Íme:

Klasszikusok évszaka

                          T. Borz emlékére

ez a tél a klasszikusoknak kedvez
őket rendezi sorba, ahogy illik
mint szemle előtt a katonákat
gondos őrmesterek

ma minden fekete-fehér
amerre nézek
ágak, tetők, madarak és kihunyó fények
utcák lehulló jégcsapok
didergő folyópart

klasszikus lelkek
klasszikus tréningruhákban
mosolyba csomagolva
feltúrt sebekkel szíveinkben

egymásnak uszított átvert 
gyermekei a múlt századnak
hazugság népe
ihletett szajhák
túszul ejtett remények házalói
majd házőrzői 
kisírt szemű komondorok

mennyi tehetség ész és érzelem
vész oda velünk

de legalább titokzatosabb lesz
a tél is és klasszikusabb a huszadik század


Csíkszereda, 2020. január 14.

Vakrandi, hetedszer

Úgy fogtam neki ennek a napról napra terpeszkedő olvasónaplónak, hogy néhány ceruzavonással a végére járok – szólok néhány szót erről a szokatlan könyvről s aztán hagyom az olvasót, ha érdekli a kaland, merüljön beléje nyakig. Ha nem, hát semmi sem kötelező…
Menet közben jövök rá, hogy kár lenne elsietni ezt a kényszerű utazást, mert második olvasatra kiderül: minden egyes lépés mögött mostanáig ki nem mondott igazságok rejlenek. Méghozzá rendkívül precízek és fontosak. És nem csak a témát illetően!

… Hamburgba érve, Silbermann újra egy vendéglőben köt ki, ahol megpillantja árja üzlettársát két pártjelvényes náci mellett, egy asztalnál. Ő maga is helyet foglal a közelükben, hogy kivárja, amíg Becker elbúcsúzik tőlük. Becker láthatóan csöppet sem rajong találkozásukért. Mikor a nácik szedelőzködnek, tüntetően ő is velük tart: Berlinbe utaznak!
Silbermann ugyanarra a vonatra pattan s megteszi a kényszerű visszautat, abban a reményben, hogy másnap reggel az irodában kénytelen-kelletlen elszámolnak. Reggeli párbeszédük a közeli kávéházban zajik le. Becker a nácikkal való utazásáról mesélt… „Hogy italoztak, hogy milyen jó lett volna és milyen kár, hogy Silbermann a két nácit, akik príma fickók, habár antiszemiták, nem ismerhette meg.”
Az egyenruhásokra azért volt szüksége, magyarázta, hogy nyomást gyakoroljon velük az üzletkötésben a zsidó tárgyalófélre.. Számítása bevált, amit viszont Silbermann erősen nehezményezett.

„- Megzsaroltad őket! ...
- Hogy akarsz az ilyen zsidókkal máshogy üzletelni? kérdezte Becker sértődötten. — Azt mesélték, hogy el akarnak menni Németországból. A rokonaikat letartóztatták, és csak mondták és mondták… „Előbb még meg kell kérdeznem ezt-azt" — vonakodott a Levi. Erre aztán gyorsan odarendeltem a fiúkat, és lám csak: egyszeriben ment minden olajozottan. Én szamár, tízezer márkával is kérhettem volna többet. Annyira betojtak, hogy azonnal készpénzfizetési csekket adtak, amikor máskülönben még kétnapi kamatot is igyekeznek megspórolni. De hát ismerjük ezt. Először nagy a szájuk, aztán ha az ember az asztalra csap, nincs mögötte semmi! Csak siránkozás.
– Nem viselkedtél valami tisztességesen – jegyezte meg Silbermann élesen.
– Csak nem fogom hagyni, hogy egy koszos zsidó tönkretegyen! Mi közöm nekem hozzá, hogy a fickók bajban vannak? Mért csinálnak olyan disznóságokat, hogy követségi titkárokat gyilkolnak le, meg miegymás. Ha lőnek, számítaniuk kell rá, hogy mások meg visszalőnek. És hát azt találják el, aki épp ott áll, és odatartja a hülye pofáját.”

Szokatlan hangvétel ez közöttük, egykori háborús bajtársak között. Csakhogy… egyik német, másik zsidó… Mostanig megértették egymást. Ámde... Becker most nyíltan is „fellázadt”. Silbermann meg is jegyzi:

„Egész elfelejted…, hogy egy zsidóval ülsz szemben. Ha eltöltesz két órát ezekkel a pártfigurákkal, úgy viselkedsz mint egy – disznó!
- Most már aztán elég - csattant föl Becker, a szeme is kidülledt, mint mindig, ha dühös volt. — Már nem a szakaszvezetőm vagy, érted? Kicsit más idők járnak. Sok mindent eltűrtem tőled, többet, mint bárki mástól. És azért, mert tekintettel voltam rád, most pimaszkodsz velem, na ez jellemző a zsidókra. Miből élsz te egyáltalán, öreg? Ki kötötte az utolsó üzleteket? Mi lett volna belőled, ha nem lettem volna olyan rendes, hogy húzzam az igát? Azt hiszed, imponálsz nekem azzal a nagy száddal? Az nekem is van! Úgy, most aztán megmondtam egyszer!
- Gustav, vissza kell küldened az ötezer márkát, mert ez kész zsarolás!
- De az, hogy megmentettem a tőkédet, az nem az, ugye? A zsidók mind összetartanak, mindig is megmondtam. Attól való félelmedben, hogy egy zsidó, ráadásul egy milliós vagyonnal rendelkező, elveszti a pénzét, inkább tőlem akarod elvenni! Ez is jellemző!
- Na de Gustav! Légy már egy pillanatra belátó! Öreg napjaidra gazember akarnál lenni?
- Csak ne gyere itt nekem az erkölccsel, ember. Amit én teszek, azt más is megteszi. Mindenki kihasználja az előnyét, tőlem meg idealizmust várnál, mi? Talán nem
szedtétek meg magatokat a mások baján? Nem, kedvesem, ez nem igazság. Ti agyafúrtak vagytok, nekünk viszont erősebb az öklünk, és többségben vagyunk. Te csak örülj, hogy nem zsigerellek ki! Nekem te ne mesélj. Azt hiszed, nem emlékszem már, mennyire kihasználtál régen? Végig csak háromszáz márkát kaptam irodavezetőként. És te mit kerestél? Jól tudom!
- A leghálátlanabb ember vagy, akivel valaha is találkoztam! Szeretném tudni, mi lett volna belőled, ha nem alkalmazlak közvetlenül a háború után. Most meg a szememre hányod, hogy többet kerestem főnökként, mint te? Végtére is az én pénzemmel dolgoztam, ugye, nem pedig a tiéddel.
- És honnét volt az a pénz?
- Az apámtól meg a munkámból. Becsülettel elmondhatom, hogy megkerestem!
- Csak ne kezdjél nekem itt most pénzt keresni. Évek hosszú során át néztem, hogyan élnek mások. Most én kezdek el élni!”

És folyik belőle az őszinte, szókimondó vádaskodás, a legcsekélyebb diplomácia nélkül…

A Vakrandi további folytatásai megtalálhatók egy helyen, a Periszkóp portálon

Vakrandi, hatodszor

Emberünk a hotelből meg sem állt a berlini Banhof Zoo pályaudvarig. Újabb pénzszámlálás: már csak 98 márkája volt. Csodálkozott, milyen hamar „elolvadt” a nála lévő összeg. Hamburgig váltott jegyet, majd helyet foglalt, menetirányban, a beálló szerelvény egyik dohányzó-kupéjában. Az volt a szándéka, hogy pénzt kér üzlettársától. Hirtelen szörnyű gyanúja támadt…

„Most aztán a markában vagyok. Egy csapásra megfoszthat az egész vagyonomtól. Teljesen sosem bíztam meg benne. Lehet, hogy ő is egy olyan gazember, mint a Findler? Pedig övé a jövedelem fele, csakhogy az nem elég neki. A tőkére fáj a foga. Célozgatott már rá. Hogyan is mondta nemrég? »Alapra lenne szükségem, Ottó. Ha jól meggondolom, nincs semmi alapom.«
És a tetejében még náci is. Sosem csinált belőle titkot. Talán csak a megfelelő pillanatot várta: egy csapásra - minden. Játékos. Hogyan bízhattam meg egy játékosban? De hát csak egy játékos mer manapság még együttműködni egy zsidóval.”

A szerelvény elindult. A kupéba útitárs érkezett: arany pártjelvényes, a feleségével. Silbermann aludni próbált. Jegyellenőrzés. Utána a pártjelvényessel elegyedett szóba, az illető az iránt érdeklődött, játszanának-e egy sakkpartit? Amit a pártjelvényes elvesztett. Revansot akart, de azt is elvesztette. Mindenből három az igazság, vélte, tehát lejátszhatnak egy harmadik partit is. 

„Most józan leszek, határozta el Silbermann, veszíteni fogok. De megint nyert. Játszottak egy negyedik partit, majd egy ötödiket, és mire a vonat befutott Hamburgba, a pártjelvényes már hat játszmát veszített el. Silbermann iránti tisztelete szinte határtalanra nőtt.
- Találkoznunk kell újra - kérte Silbermannt, amikor elbúcsúztak egymástól. - Rég nem volt ilyen jó partnerem, mint ön. — Átnyújtotta a névjegykártyáját. Herrmann Turner, főmérnök...
Egy ember, gondolta boldogan Silbermann. Mindenképp ember volt, a pártjelvény dacára. Talán nem is olyan rossz minden. Az olyanok, akikkel sakkozni lehet, akik veszíteni tudnak anélkül, hogy megsértődnének, vagy gorombák lennének, aligha lehetnek rablók és gyilkosok.
Nagy erőt merített a sakkgyőzelmeiből, és amikor elhagyta a pályaudvart, már nem érezte azt, hogy menekül, hogy gyenge és magányos. Bebizonyította, hogy még képes győzni.”

Az Utazás folytatódik a harmadik fejezetben is, amelynek során megismerkedhetünk Beckerrel, az árja üzlettárssal...

Következik: Vakrandi, hetedszer 

Vakrandi, ötödször

Szorongó kérdés: nem fogunk vajon túl lassan haladni? El tudunk-e idejében menekülni a könyvben ránk zúduló terror elől? Tegyünk úgy, mint Silbermann. Talán megússzuk…

A lépcsőházban szembetalálja magát egy cigarettázó alakkal, akit képtelen kikerülni. Ráadásul az megkérdi: sok zsidó él e házban? 
Silbermann védekezik: honnan is tudná? Hiszen ő csak egy látogató. Ezzel odalép hozzá, tüzet kér (és kap), majd Heil Hitler köszönéssel tovább jut.  A következő őrszemmel már  ő az, aki fölényeskedik, s számonkéri az ácsorgótól: - Mire vár maga itt, hallja?
A megszólított meghunyászkodva magyarázza: csak egy kis zsidóheccről van szó…
Ilyen körülmények között Silbermann nyugodtan távozhat. De hová? És hogyan tovább?

„Furcsa, gondolta az úttesten átkelve, mert úgy találta, hogy az utca másik oldala biztonságosabb. Tíz perccel ezelőtt még a házam, a vagyonom egy része forgott kockán. Most meg már a bőröm. Milyen gyorsan is megy ez. Hadat üzentek ellenem, személyesen énellenem. Ez az. Az előbb véglegesen és ténylegesen hadat üzentek, és most egyedül maradtam - az ellenség földjén.”

Úgy véli, hivatalosan föléje helyezett árja társa, akit a játékszenvedély tart hatalmában, az egyedüli, aki segíthet rajta – méghozzá pénzzel. Az ő pénzével. Ha még nem játszotta el. 

„De pénzre szükség van, a pénz életet jelent, különösen háború idején. Egy zsidó pénz nélkül Németországban olyan, mint egy ketrecbe zárt vad eleség nélkül, kész kilátástalanság.”

Hazatelefonál, hogy megtudja: mi történt a továbbiakban? A cselédlány sírva veszi föl a kagylót. Hasonló hangulatban válaszol a húga is, amikor hozzájuk telefonál: sógorát elvitték, aki ráadásul még beteg is. Most Silbermann az, aki vigasztal: - Biztosan szabadon fogják engedni!
Mit is tehetne egyebet? Hiszen ő is menekül… Attól is tart, hogy lehallgatják. Számolgatja a pénzét: 180 márka. „Ezzel el tudná hagyni az országot – ha tehetné. De akkor sem tenné meg, gondolta. Meg akarta menteni a vagyonát. Ilyen hamar nem hagyja, hogy levadásszák.”
Útközben vásárol újságban olvassa: Gyilkosság Párizsban.” „A zsidók hadat üzennek a német népnek.”

Amiről az újságok is írtak: Párizsban egy családja sorsa miatt kétségbeesett zsidó fiatalember, Herschel Grynszpant halálosan megsebesített egy német diplomatát. Az AFP felvételén francia rendőrök viszik el a merénylőt

„Hogy háború van, azzal tisztában vagyok, gondolta. De hogy én üzentem volna hadat, arról most hallok először. Micsoda rossz vicc ez? A pénzes postás megtámadta és súlyosan megsebesítette a rablókat… Szóval egy tizenhét éves fiú, ahelyett hogy öngyilkos lett volna, rálőtt azokra, akik ezt tanácsolták neki. És ezzel ő, ezzel mi valamennyien támadást intéztünk a Német Birodalom ellen.”

A külvárosba siet, egy szállodába, ahol korábban  gyakran megszállt. Furcsa fogadtatásban van része: az üzletet vezető asszony már-már könyörgött, hogy távozzék. „- Herr Silbermann - mondta Rose halkan és udvariasan, ahogyan azt tőle, a szállodaszakmában megöregedett embertől minden élethelyzetben el lehetett várni: - Rendkívül kellemetlen ez nekem. Ön régi, kedves vendégünk. De... Ugye érti? Nem én tehetek róla, bizonyára nem fog így maradni, de...
- Mégis mi történt? - kérdezte Silbermann, aki nagyon is jól tudta, mire akad kilyukadni Rose, csak nem állt szándékában megkímélni, el akarta érni, hogy nyíltan vallja be azt, ami az ő szemében jellemtelenségnek számított. És a másik zavara szinte már jólesett neki, legalábbis segített elfeledtetni a sajátját.
- Szóval ki akar dobni? - kérdezte meg végre az üzletvezetőtől szárazon, miközben tekintetét rászegezte.
- Kérem, ne így fogja föl - könyörgött Herr Rose, aki csak nagy nehezen tudott megfelelni a helyzet kívánalmának, mármint hogy megsértsen egy tiszteletben álló és abszolút fizetőképes vendéget. - Mindig nagyon boldogok voltunk - folytatta sietve -, hogy oly sokszor vendégeskedett minálunk, és ha most meg kell kérnünk, akkor nagyon az akaratunk ellenére tesszük, azt remélve...”

Silbermann távozik. Talál egy kis hotelt, ahol a kapust egy beugró pincér helyettesíti éppen. Aki nem tud a rendelkezésekről. És szobát ad a menekülőnek. De azért érdeklődik a városban uralkodó „rumli” felől.

Silbermann csodálkozik: miből gondolja a rumlit?

„- Csak mert annyi zsidó szállt meg nálunk. Azt se tudom, nem okozunk-e magunknak ezzel gondot.
- Úgy? - dörmögte Silbermann. - Miért tennék? Jelent meg valami rendelet, ami megtiltja, hogy zsidóknak szállást adjanak?
- Épp ez az, hogy nem tudom - válaszolta a pincér. - Nekem egyébként édes mindegy. Tessék.
...A pincér megjegyzése meglehetősen nyugtalanította és gyanakvóvá tette. Túl sok megfontolásra adott okot. Végül mégis kivette a szobát, mert arra gondolt, hogy a többi szállodában sem lenne kisebb veszélynek kitéve.
A pincérrel újra lement a liften, és az, ahogyan tartott is tőle, elébe tette a bejelentőt.
- Jó, jó - horkant föl udvariatlanul, mint akinek sok a dolga. - Majd később... Mi is volt a szoba száma?”

A biztonság kedvéért elhagyja a szállodát. A bejáratnál üzleti barátjába ütközik: Fritz Steinba, aki így örvendezik: 
- Hála istennek, Silbermann. Az első ember, akivel találkozom. Hamar megtudják, hogy ugyanabban a hajóban eveznek: mindkettőjükre vadásznak. És kezdetét veszi egy hosszú, gyötrő éjszaka, amelynek során megtudja: a szállodaportást azért kellett helyettesíteni, mert letartóztatták. Mikor ezen meglepődik, megkapja a magyarázatot:

„De hát zsidó volt..." Milyen magától értetődően elég volt a pincérnek ez a magyarázat. Úgy látszik, a véleménye szerint a zsidók letartóztatása éppoly természetesen a dolgok rendjéhez tartozik, mint például az, hogy borravalót kap a vendégektől. Letartóztattak egy zsidót, hisz zsidó volt. Kell ennél több magyarázat? A pincér szerint, úgy látszik, nem.
Itt én nem maradok, határozta el Silbermann, és fölugrott, körülnézett a tágas szobában. Kizárt dolog, hogy itt aludni tudnék. Lehet, hogy éjjel kirángatnak az ágyból, és ha zajt csapnak közben, az álmukból felvert szállodavendégek kinyitják majd az ajtójukat, és megkérdezik a szobalányt, mi történt, aki majd azt feleli nekik: „A, semmi. Csak letartóztattak egy zsidót. Ez minden." És lehet, hogy a vendégek meg ezt fogják válaszolni erre: „Vagy úgy... Na de mért kell közben ekkora lármát csapni?"

Stein és Silbermann párbeszéde sok tekintetben eligazító a számunkra. Mindketten üldözött németországi zsidó kereskedők, életük értelme az üzlet, a biznisz, nyilván, hogy társalgásuk, vitájuk is e körül forog.
Zsidók ugyan, de más-más módon reagálnak ugyanarra a valóságra. 
Stein fatalista, jelszava: ahogy lesz, úgy lesz, elvégre minden szerencse kérdése. Irigyli Silbermannt a „nem zsidós”, kevésbé feltűnő kinézetéért, s meggyőződése, hogy őrajta senki nem segíthet.
„Valami üzlet után kell néznem, ez az egyetlen lehetőség. Egy gazdag zsidó még mindig többet ér, mint egy szegény…” Stein a maga módján jóérzésű: nem kíván a társa nyakán kolonc lenni, útjaik természetesen elválnak. Stein marad, szembenéz a várható terrorral, Silbermann menekül előle, más hotelt keresve. 
Az Utazó számára  elkezdődik egy véget nem érőnek tűnő, (ön)kínzó Utazás…

Következik: Vakrandi, hatodszor 

Vakrandi, negyedszer

A szerző portréja a harmincas évekből

Ahogy hosszas séta közben olykor megpihenne az ember (ha van hová leülnie), úgy teszem le időnként a könyvet, pihenésképpen, mert nehéz elhinnem, hogy a szerző képes volt egyszerűen regisztrálni, majd visszaadni mindazt, amit menekülése közben átélt. Mert számomra nyilvánvaló a regény önéletrajzi fogantatása, legalábbis olyan értelemben, hogy Silbermann könyvbeli utazásait maga az író is kénytelen volt megtenni, megszenvedni és sokáig menekülése egyetlen lehetséges kiútjának tartani.
Már az első fejezet végén bekövetkezik az, amitől félt: megszólal a bejárati csengő. Tehát elvégeztetett? - Őérte jöttek… Árja feleségének elvileg nem lett volna mitől tartania, de hát ki tudhatja, ezekben a zavaros időkben? A hívatlan látogató pedig fölötte türelmetlen:

„– El kell menned – suttogta izgatottan az asszony. 
– Nem, nem, nem hagyhatlak itt egyedül!
Mivel nem tudta, mihez fogjon, elindult a bejárat felé. A felesége feltartóztatta.
– Nekem nem eshet bajom, ha te elmész – bizonygatta, az ura útjába állva. – Aludjál ma éjjel szállodában. Csak gyorsan... menjél...
Silbermann elgondolkodott. Újra megszólalt a csengő, és ököllel verték az ajtót.
– Kinyitni, zsidó, kinyitni! – ordibálták többen összevissza. Silbermann álla leesett. Az ajtót bámulta mereven.
– Hozom a revolveremet — mondta alig hallhatóan. – Az elsőt, aki betör a lakásomba, agyonlövöm! Senkinek sincs joga, hogy betörjön ide.
El akart menni a felesége mellett a hálószoba felé.
– Majd meglátjuk – mondta –, majd meglátjuk! Megint dörömböltek az ajtón, és felharsant a csengő.”

A hangoskodásra megjelenik Findler, aki azt hiszi, a forró helyzetben megcsinálta a szerencséjét: sikerült olcsó lakáshoz jutnia.

„– Nnna? – kérdezte Findler, aki a lármára kijött az előszobába. – Mi van itt? Ez aztán remek. Ha itt találnak a testvérek, lelkesedésükben tán még engem is zsidónak tartanak, és kiverik a fogam.
Megsimogatta a száját.
– Nincs valami hátsó kijárat? – kérdezte azután Silbermanntól, aki megtorpant, és úgy nézett rá, mintha tanácsot és segítséget várna tőle. — Az átkozott házát meg más nyakába varrhatja, teringettét! – tette még hozzá.
– Hozom a revolveremet – válaszolta Silbermann gépiesen –, és agyonlövöm az elsőt, aki betör a lakásomba!
– Na, na — nyugtatgatta Theo Findler —, csak lassan a testtel! Menjen el inkább! Én meg majd beszélek ezekkel. Próbáljon meg kijutni a hátsó ajtón! A házat pedig megveszem tízezerért. Rendben?
– Maga... Hát jó, igen, rendben.
– Na, akkor igyekezzen! Élve van magára szükségem a közjegyzőnél.”

Silbermann egy hátsó ajtón át menekül. A lakásba zúdulókat a jó üzlettel elégedett Findler fogadja: 

„Hat-hét fiatal suhanc állt előtte. Egy pillanatra visszahőköltek a tekintélyes jelenségtől. Findler a mellényzsebébe nyúlt, hogy elővegye a párttagkönyvét.
– Minden zsidó trükközik –  szólalt meg az egyik előtte álló. –  Még hogy Silbermann és párttárs, micsoda zsidó pofátlanság!
– Nem is vagyok Silber... –  Theo Findler összecsuklott és a földre zuhant. Az egyik suhanc hasba rúgta.”

Silbermann pedig ezalatt a lépcsőházban próbálja megvívni a maga harcát a látogatók által hátrahagyott, lesben álló őrszemekkel… De ez már a második fejezet…

Következik: Vakrandi, ötödször