Vasárnapi promenád (4)

Szerződésbontás

Ágoston Hugó búcsúcikke

Mottó: Amit tegnap még képtelenségnek véltél, az másnapra legtöbbször véres valóság.

Újév előtt pár nappal (egészen pontosan: december 29-én) e-levelet kaptam a maszol.ro főszerkesztőjétől, az alábbi szöveggel:

Kedves Gábor, 
január elsejétől már csak anyagi okokból is változtatni szeretne a kiadó a Maszol Vélemény rovatán. Magam is úgy látom, hogy feszesebb, az aktuális témákra többet és gyorsabban reflektáló rovatra lenne szükségünk. A január elsejétől kinevezett új vezető publicistával, Ambrus Attilával és a kiadó vezetőjével közösen úgy döntöttünk, hogy a december 31-én lejáró szerződésedet jövőre nem hosszabbítjuk meg.
Nagyon köszönjük az eddigi munkádat, s az ideinél jobb új évet kívánok.

Első látásra formailag korrekt, pontos levél: idejében értesit arról, hogy mi a nagy hadi helyzet, és hogy ne legyenek illúzióim a jövővel kapcsolatban.

Ami mégis megdöbbentett a történetben, az néhány fontos apróság volt. Először is, nekem nem volt már jóideje semmiféle szerződésem a maszol.ro-val, ha közöltem is olykor az oldalain, teljesen ingyen és bérmentve.
Másodszor az tűnt föl, hogy január elsejétől új vezető publicistával kíván bemutatkozni a Kolozsváron szerkesztett hírportál, bár tudtommal – és szakmai-olvasói tapasztalataim szerint – az eddigi vezető publicista, a tapasztalt szerkesztőnek ismert jó tollú Ágoston Hugó mostanig remekül ellátta feladatát. Mondhatni, neki és rovata tagjainak köszönhető az, hogy a Maszol nem pusztán híreket továbbított, hanem véleményeket ütköztetve értelmezte is az eseményeket, a szűkebb és tágabb régió, a világ történéseit. Ugyanakkor, Ágoston Hugó biztosan tudta, hogy a portál kivel áll és kivel nem szerződéses viszonyban, s amennyiben a rovatnál tervbe vett ésszerűsítések az ő részvételével történnek, ilyen elemi bakik biztosan nem fordulnak elő.
Mármint ajtót mutatni egy embernek, aki nincs is a teremben. Illetve, szerződést bontani olyasvalakivel, akivel sose kötöttünk szerződést. (Így lesz az ember szépen, lassan bizonytalanná váló kartoték-adat…)

Szilveszter estéig hordtam magamban életünk abszurditásának ezt a parányi svejki tüskéjét, amikor is az én történetem törvényszerűen a nevetségességbe fordult át, miután Ágoston Hugó szerződésbontásának hírét is meghallottam. Annak az újságírónak a minden érdemi indoklás és magyarázat nélküli elbocsátását, akinek viszont ténylegesen volt szerződése a maszol.ro-val és aki a portál második embereként dolgozott. Ágoston Hugó levélben tudatta (volt) munkatársaival, kollégáival, barátaival, hogy mi történt vele: annyi évtized érdemi szolgálat után ajtót mutattak neki. S mint a korábban gyülekező jelekből gyanítani lehet – mert konkrét választ nem kapott nagyon is konkrét és jogos kérdéseire -, bizonyos írásbeli állásfoglalásai, s általában a rovat cenzurális problémái zavarhatták a döntést ki tudja hol meghozók, majd áttételesen keresztül is vivők érzékenységét.
Ágoston Hugó érezte, sejtette, sőt tudta, hogy a hónapok, évek teltével a Vélemény rovat rendre hiúságokat, érdekeket sérthet. “Fel voltam rá készülve. Régebben fontolgattam, hogy lemondok, de kezdetben azzal áltattam magam, hogy tudjuk még normálisan működtetni a rovatot, utána pedig elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségtől, az erkölcsi következményektől” – írta szilveszteri baráti tájékoztatójában. A készülő viharról heteken át hallgatott, hiszen az ő egyéni sorsánál fontosabb tét volt az, hogy a választásokon az erdélyi magyarság képviselete egységesen, megosztottság nélkül adhassa le voksát. Ám a bukaresti rádió, kevéssel a választási eredmények tudomásul vétele után, szóvá tette, hogy a Maszolnál furcsa dolgok történnek a szövegek cenzúrázása körül, úgy tűnik, szoros kapcsolatban a magyarországi politikát érintő, a kincstáritól eltérő problémalátással. (A rádióinterjúban megszólaltatott publicista, Gál Mária például Szijjártó Péter utasítását birálta – volna -, miszerint magyar diplomaták sehol a világban ne vegyenek részt a román nemzeti ünnep alkalmából tartott fogadásokon. Ez az írása máig nem láthatott napvilágot…)
De Ágoston Hugó továbbra is csak befelé nyelt és – hallgatott. Bár nem ült ölbe tett kézzel: “Először a főszerkesztőnek írtam, december 20-án. Több mint egy hét várakozás után, 28-án tudtam meg, hogy kérésem ellenére levelemet nem továbbította, ezért hivatalos indoklásért a Kiadó igazgatójához fordultam. (És a folyamodványt elküldtem Kelemen Hunor szövetségi elnöknek is.) Válaszában az igazgató megerősítette eltávolításom tényét, de nem indokolta meg, hogy annyi év után miért pont most nem hosszabbítják meg a szerződésemet, miért nem végezheti az alapító főszerkesztő tovább azt a munkát, amelyet eddig végzett, annál a rovatnál, amelyet maga gondolt ki, épített fel, irányított és gondozott.
Bevallom, még mindig irtózom a nyilvánosságtól, de ha elkerülhetetlen, és a velünk történtek… a sajtóban felszínre kerülnek, biztosítalak, hogy az igazat fogom mondani, persze lehetőség szerint kímélve azokat, akik maguk is csupán végrehajtók, eszközök egy alantas játszmában, amelynek ha bevallott célja nem is, de eredménye mindenképpen az erdélyi magyar nyilvánosság leépítése, teljes kiszolgáltatása.
Leszögezem: kirúgásomat – mert vezető publicistává és rovatvezetővé történt kinevezésem indoklás nélküli visszavonását, lecserélésemet annak tekintem – szakmai és erkölcsi szempontból alaptalannak tartom, politikai indítékú önkényes intézkedésnek egy olyan összefüggésrendszerben, amelynek megértése véleményem szerint meghaladja végrehajtóinak szellemi képességeit és erkölcsi érzékét. (Ezt illetően egyetértek az Erdélyi Riport megszüntetéséről tájékoztató cikk értékelésével,  remélem, hogy következtetései alapján minden kollégában tudatosodnak a lehetséges következmények.)”
Személy szerint nem tudom, a Maszol Vélemény rovatának hány bejáratott publicistája talpára kötöttek január elsejétől útilaput; gondolom, erre hamarosan fény derül.

A magam számára, ha későn is, levontam a szükséges következtetést: ne menj oda, ahol éppen a véleményt – a lapkészítés savát-borsát – kívánják egyenzubbonyba kényszeríteni (miután a hírekkel már jócskán megtették); ha van rá szerződésed, ha nincs…
Maradok, mindenek dacára, sajtónk további hűséges nyomon követője…

Csikszereda, 2017. január 1.

Vasárnapi promenád (3)

El- vagy előtűnik?

Mottó: Azt hittem, egy halott lap archívumában lapozni olyan, mint egy temető ösvényeit róni kegyelettel. Tévedtem: nem kegyeleti halmok – kincsek között járunk!

A döbbenet pillanatait felidézve, amikor 2016. október 8-án, szombaton nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar közélet egyik vezető napilapja, a Népszabadság felfüggesztette megjelenését, legelső gondolatom nem a kérdőjelessé vált távlatra irányult, hanem belém hasított a sejtés: és mi lesz az archívummal?

Hiszen nem csak annyi történt, hogy egy napilap nem jelent meg szombat reggel a piacon – ugyan, az ilyesmik múló pillanatok a sajtótörténetben, akár egy sajnálatos szívritmus-zavar –, a váratlan pillanattal ugyanis egycsapásra lezáródott az út a lap élő emlékezete – internetes archívuma – felé is.

Kész, elvégeztetett.

Így áll az ember, ha kedves hozzátartozóját, akivel korábban megosztott jót-rosszat, a szeme láttára hirtelen ismeretlen helyre elvonszolják, homályos és nehezen értelmezhető indoklás kíséretében. Nem idegenek a magyar történelemtől sem az ilyen, pillanatok alatt lejátszódó, gyalázatos eltűnések s ismeretes azok sorsa, akik az eltűnéseket megszenvedték.

A napokban jött a hír, hogy kiadója a volt Népszabadságot immár örök időkre elparentálta, viszont a nol.hu archívumot ingyenes hozzáféréssel, lezárt adatbázisként felszabadítja – gyaníthatóan, mintegy "humánus" gesztusként a lap felszámolása ellenében –, remélvén, hogy így kevésbé szenvedjük meg a ránk zúdított gyászt, a szellemi életet ért veszteséget. A számítás enyhén kénkőszagú, de valahogy mégis bevált: a gyászon túl érdeklődve nyílik a tekintet az újra megnyílt honlap megőrzött dimenzióira. Amelyek, ezután már csak visszafelé dokumentálnak bennünket, a majdani fejleményeket életünkből magunknak kell majd kihámoznunk, a jelen kusza történései alapján.

És mégis – induljunk el a sétán.

Kísérletképpen a nemrég elhunyt Esterházy Péter nevére keresek rá, s a szerver némi gondolkodás után sorjázva dobja föl az oldalakat:

– esszét arról, hogy az egyik legolvasottabb jelenkori magyar prózaíró, aki 56 féle irodalmi díjat vett át életében, mikor lesz névadója új magyar irodalmi díjnak? (Bárkay Tamás-Sándor Tünde: Jóleső díjeső)

– Valuska Gábor fotóművész érdekes kijelentést tett: igaz, hogy a fotós mindig a művei mögé rejtőzve marad, de ő szíve szerint azt szeretné, hogy ha valaki egy Esterházy-portréjára néz, akkor a fotós is eszébe jusson. (Borbély Zsuzsa: „Ha ránéznek egy Esterházy-képre, akkor engem is lássanak benne”)

– Heves vita afölött, vajon Esterházy portréjának megjelenése egy divatpólón kegyeletsértés-e vagy csak műbalhé a felháborodás? A cikkből kiderül, hogy a divattervező tisztelegni akart Esterházy nagysága előtt pólójával, viszont "elfelejtette" kijárni Valuska Gábornál az író portréjának felhasználási engedélyét. Az Írók Boltja pedig, amely érthetően az írófejekkel díszített pólókat szívesen forgalmazza, sajátosan ítél: „A szerzői jogi probléma más kérdés, a képet meg kellett volna venni. A felháborodás azonban butaság, örüljünk neki, hogy egy pólón egy kortárs magyar író van. Van sok minden, amin fel lehet háborodni, de ez pont nem az.” (Urbán Csilla: Műbalhé vagy kegyeletsértés az Esterházy-póló?)

– Az augusztus eleji riport a temetésről, amelyben a szerző nem szégyelli leírni címben, hogy „Újjáteremtett szavak a teremtés gazdagságáról – utolsó útjára kísérték Magyarország legnagyobb fiát" (Kelen Károly), bár a törzsszöveget elolvasva, érzünk benne némi szerkesztői túlzást.

– Remek Lengyel László-féle esszé, Esterházy eszmeiségére kihegyezve (Csak a tilos szabad már), dermesztően világos helyzetképpel indítva: Magyarországon „minden eddigi tudás és minden eddigi tudós megbukott. A képzettség és a tapasztalat nem előny, hanem hátrány. Egyetlen tollvonással tüntettek el egyetemi tanárokat az egyetemekről, bírókat a bíróságokról, közigazgatókat a hivatalokból. Miért hallgatnánk most olyanokra, akik nemcsak nem látták előre a gazdaság válságát, de mindent megtettek azért, hogy az országot tudományos alapon, szakértőként a csődbe vigyék? Miért hinnénk azoknak, akik ránk szabadították a migránsok százezreit? Nem egyebek ők, mint Európa, a multik fizetett ügynökei, akik okoskodásukkal jól kerestek a válság előtt, majd degeszre tömték magukat azzal, hogy elmagyarázták ugyanazzal a pökhendiséggel, hogy miért volt igazuk, amikor nem volt igazuk. Könyvek gyanúsak. Cikkek gyanúsak. A többség minden hiedelme, előítélete igaz. Nincs közszolgálati tapasztalatom, és erre büszke vagyok – íme, ez az új politika vezérlője. Nekem semmi részem abban, ami volt és van. Ez tesz alkalmassá arra, hogy részem legyen a leszben."

Most, a korábban el-, majd most mintegy varázsütésre előtűnt (pedig csak egyetlen ő betű a differencia!) archívum révén, mégis csak van egy halvány esélyünk arra, hogy néhány gyanús írást, gondolatot is újra megrágjunk a jelen által felkínált elképzelések mellett. És általa, nem mellesleg, tényleges részesei leszünk mindannak, ami volt és megtörtént velünk.

(Az írás a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti online lapban jelent meg december 18-án)

Fotó: Földi Imre / nol.hu

Kölcsönsorok: Kocsis Francisko

Költői levelek / Epistole

Kedves haza / Dragă patrie

kedves haza, írásban tudatom veled, hogy rosszul megy a sorsom, s ne halljam később, hogy nem volt róla tudomásod (nem is kellene erről szólni, neked kellene efelől érdeklődni), elmondom neked, mekkora igazságtalanság ért jogszolgálatod egyik palotájában, de rám szóltak, hogy lassabban a testtel, mert halvány gőzöm sincs a bonyolult dolgokról, pökhendien szóltak rám, mintha rászolgáltam volna, hogy szembe köpjenek, amiért csak a költészethez konyitok, ez úgy hangzik, , mintha azt olvasnák a fejemre, ki tudja, milyen gaztett tapadna a kezemhez, amiért jókora verést érdemelnék, hogy legalább egy ideig örök tanulság legyen; ámde nincs más szándékom, minthogy megtudd és vedd tudomásul, hogy rosszul megy a sorsom, hogy szomorúan érzem, miként fogy ki belőlem az irántad érzett szeretet;

kedves haza, egész életemben hő vágyam volt, hogy ne érezzem, mit jelent tűrni, ne legyek kénytelen megtudni, hol és milyen gondolatok közepette ér véget a türelmem, s ne legyen annyira rossz a sorsom, hogy megérezzem a bosszúállás viszketegségét, hogy valakiket epével öntsek nyakon, nem tudni, hogy jutottam erre a küszöbre, veszélyes vagyok, akár egy földrengés, mint egy nukleáris robbantás;

azt mondják, kedves haza, hogy minden igazságtalanság elévül egyszer, s a vétkes megfizet érte, de ez engem hidegen hagy, egy életem van, itt és most (tudom a mondás latin megfelelőjét is!), és semmi kedvem ahhoz, hogy szenvedéssé változtassam, nincs az az érv, ami kellően megalapozott lenne ahhoz, hogy elfogadjam a pokol előlegét, ezért is beszélek veled ilyen szépen, hogy tudd meg: dühbe gurultam, és bármelyik pillanatban elszabadulhatok, az az igazság, azt sem tudom, milyen szerencsétlenségek elinditására volnék képes, s jó lenne, ha együttesen elállnánk ennek a megismerésétől, s higgyél nekem, mindaz, amit elmondtam, csak kérés, nem fenyegetés

dragă patrie, îţi aduc la cunoştinţă în scris că-mi merge prost, ca să nu te poţi preface mai târziu că n-ai ştiut, că nu ţi s-a spus (nici n-ar trebui, tu ar trebui să te interesezi); îţi spun că mi se face o mare nedreptate chiar într-unul din palatele tale de justiţie, dar mi se spune să-mi văd de lungul nasului, pentru că n-am habar de treburi atât de sofisticate, mi se spune flegmatic, de parcă aş merita să fiu scuipat în faţă, că mă pricep numai la poezie, sună de parcă aş fi acuzat că am săvârşit cine ştie ce ticăloşie; pentru asta ţie ar trebui să ţi se tragă o mamă de bătaie, ca să ţii minte măcar o dărabă de veşnicie; dar acum nu vreau decât să afli şi să-ţi pese că nu-mi merge bine; că deplâng să simt cum mi se scurge dragostea de tine;

dragă patrie, toată viaţa m-am rugat să nu fiu nevoit să aflu cât pot îndura, să nu fiu nevoit să aflu unde şi cu ce gânduri mi se sfârşeşte răbdarea, să nu-mi meargă atât de prost încât să simt mâncărime de răzbunare, dorinţă de a scălda nişte entităţi în fiere; cum-necum, m-ai adus în pragul acesta, sunt periculos ca un cutremur devastator, ca o explozie nucleară; 

se spune, dragă patrie, că fiecare nedreptate se oblojeşte odată şi-odată şi cel vinovat va plăti, dar asta nu mă încălzeşte, am o singură viaţă, acum şi aici (ştiu şi latineşte vorba asta!), şi nu-s dispus cu nici un chip s-o transform în chin, nici un argument nu-i destul de întemeiat ca să cunosc iadul cu arvună; de aceea îţi vorbesc atât de frumos, ca să afli că m-am înfuriat şi pot fi declanşat în orice clipă; adevărul e că nici eu nu ştiu ce dezastre sunt în stare să provoc şi ar fi bine să evităm să le cunoaştem împreună; şi crede-mă, tot ce-am spus e rugăminte, nu ameninţare

Költői levél Cseke Gáborhoz / Epistolă către Cseke Gábor

kedves barátom, buzgó inas volnék, s nem ijedek meg a kései tanulástól sem, rengeteg túlélési trükköt sajátítottam el, közülük egyesek roppant hatásosak voltak, másokhoz apró, személyes fogásokat is bevetettem, mint amilyen egy sebhely vagy egy siri csönddel elegyes mélyből feltörő lárma, a tűrés leckéjéhez még hozzácsaptam a dúdolás ingerét, miközben a legnagyobb fájdalom gyötör, s a legártatlanabbul állítom, hogy méltóságon aluli éppen akkor jajveszékelni, amikor belülről marcangolják az embert; az Úristen vagy a lelkiismeret. Olyankor a hallgatás – nemes cselekedet. Akár az élet ajándékainak zokszó nélküli elviselése. Hogy egyformán örvendezhess az ajándéknak és a büntetésnek. És ha csak lehet, légy erős, akár a 31. zsoltárban.

Tudom, hogy te is belekóstoltál a léggömbutazásba, amiként azt is, hogy mily kudarcosan végződött az a számodra; mindent kihajigáltál a vesszőkosárból, majd te is a mélybe vetetted magadat, hogy a léggömb fölemelkedhessék, de az üvöltés, amitől képtelen voltál megszabadulni, meghiúsította már-már kétségbeesett erőfeszítésed, s ebből az következik, hogy összeférhetetlen a repüléssel. 

Az én léghajózásom némileg sikeresebb volt, semmi értelme, hogy rossz emlékeket ébresszek bizonyos részletekkel, maradjunk a ténynél, hogy a ballon könnyű anyagból készült, és segítettek azok a személyek is, akik a felszálláshoz szükséges meleg levegőt gerjesztik; egyesek ezt ihletnek is nevezik. Ennyiből áll a nagy titok. Itt még be kell neked vallanom valamit, amit a versben elhallgattam: odafönt, ahol meglazultak a magasság kerítéslécei, a kiáramló levegő csak úgy ontotta az eperillatot. Úgy, ahogy azt te is tapasztaltad valamikor, arrafelő vetődve egyszer.)

Hagyd hát a nosztalgiát, hadd színezze be az elszürkült emlékeket, és nevess azon, hogy az elme próbál rácsokat helyezni a kihunytnak vélt, még visszajáró érzelmek útjába – tanuld meg, hogy ez lehetséges; mert képesek vagyunk akként szólani, miként a rómaiak, s akként fordítani, ahogy szokás: timor et amor, félelem és szeretet; íme, mily egyszerű fölfedezni  az okokat, melyek gáncsot vetnek nekünk, letepernek, teljességgel felőrölnek bennünket, apróra, mint a húsdaráló – akkor meg miért viselkednénk úgy, mint holmi kuglibábok? Miért nem viselkedünk lándzsák módjára, vagy akár a szablya, a kés? Súlyos kérdés ez, de ne hagyd magad, amíg nem értél egészen a végére. Magam is ezt teszem, amíg erőm s napjaim engedik.

dragă prietene, sunt un învăţăcel harnic şi nu mă dau în lături nici de la studiul suplimentar, am învăţat multe trucuri de supravieţuire, unele de o subtilitate de-a dreptul încântătoare, unora le-am adăugat şi mici şiretlicuri personale, cum ar fi o cicatrice sau o combinaţie de tăcere mormântală peste zarva din străfunduri, iar la lecţia de a îndura am mai adăugat şi abilitatea de a fredona când te doare mai tare, susţinând cu cea mai candidă seninătate că e lipsit de demnitate să urli când eşti jupuit pe dinlăuntru. De Dumnezeu sau de conştiinţă. Atunci e nobil să taci. Să înduri fără crâcnire darul de viaţă. Să te bucuri în egală măsură de dar şi de pedeapsă. Să fii tare, ca în psalmul 31, dacă se poate.

Ştiu că şi tu ai luat lecţii de zbor cu balonul şi ştiu şi cât de prost ţi-a reuşit, ai aruncat din nacelă totul, la urmă te-ai aruncat şi pe tine în hău ca să se ridice, dar urletul de care n-ai scăpat a zădărnicit efortul aproape disperat, de unde deducem că-i incompatibil cu zborul. Plimbarea meu cu dirijabilul a ieşit mai bine, n-are rost să stârnesc piaza-rea cu detaliile ajutătoare, să rămânem numai la faptul că a fost dintr-un material uşor şi am primit ajutor şi de la fiinţe care furnizează aerul cald al înălţării, zisă de unii inspiraţie. Ăsta-i tot secretul. (Aici trebuie să-ţi mai spun ceva trecut sub tăcere în poezie: acolo sus, pe unde s-au desprins şipcile de la gardul raiului, văzduhul era potopit de aroma căpşunilor. Aşa cum ai simţit şi tu când ai fost pe-acolo cu altă ocazie.)

Lasă nostalgia să pună culori în griul amintirilor şi râzi de teama că mintea ar putea încerca să pună zadarnice gratii în calea revenirii sentimentelor crezute stinse – învaţă că se poate; pentru că suntem în stare să vorbim ca romanii şi să traducem ca noi: timor et amor, teamă şi iubire, iată cât de simplu descoperim motivele care ne pun piedici, ne doboară, ne toacă mărunt pe dinăuntru ca maşinile de carne – şi-atunci de ce ne comportăm ca nişte popice? De ce nu reacţionăm ca nişte suliţe, spade sau cuţite? Grea întrebare, dar nu te da bătut până nu-i dai de capăt. Asta fac şi eu până mai am putere şi zile.

A hajótörött szerzője révbe ért

Olvasóköri beszélgetés a 80 éves Gazda Józseffel

A regény cimlapja; Pusztai Péter
és Georgeta grafikája

A Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókör látta vendégül december 7-e, szerda délután 17 órakor, a könyvtár előadó termében a Kovásznán élő Gazda József írót, nyugalmazott tanárt, akinek nemrég jelent meg legújabb könyve (A hajótörött. Hét Krajcár Kiadó, Budapest). A regény történéseinek ideje az 1956-os év néhány nyári és őszi hónapja, a magyarországi forradalom és szabadságharc előestéje, s az erőszakos csellel elmegyógyintézetbe hurcolt, kényszerkivizsgáláson benntartott főhős vívódásait, gondolati magára eszmélésének nyomasztó mindennapjait írja le. A kórházi fogság jó alkalom arra, hogy átgondolja a vele és a körülötte történtek tanulságait, illetve tágabb értelemben, addigi élettapasztalatait egybevetve próbálja felvázolni magának az új világ személyiségromboló, képmutató ideológiáját, történelemhamisítását, emberellenességét. Mindezekkel szembe állítja családja, szűkebb pátriája, nemzetisége legjobb történelmi és művelődési hagyományait és az elszenvedett szenvedések, manipulálási kísérletek során arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy fonák világban él, amelyben az őszinteség bűnnek számít, a hazugság és a képmutatás, az árulás pedig erénynek...

27 megjelent kötettel a háta mögött, az idén 80. évét töltött szerző művészeti könyvek írásával kezdte a pályáját, majd sajátos népi-nemzetiségi szociográfiai műfajt teremtve lenyűgöző szellemi építményben – könyvek egész sorában – rajzolta föl az erdélyi, majd a kárpát-medencei, illetve az emigrációban élő magyarság még élő tudat- és hagyományvilágát, történelmi és világháborús szenvedéseit, hogy a begyűjtött gazdag anyag tanulságai végül néhány tudatregényben is lecsapódjanak.

Alább a jeles meghívottnak a vendéglátók által feltett, életére-munkásságára vonatkozó kérdésekre adott válaszait adjuk közre.

Egyetemista éveidben megfordult-e a fejedben, hogy majd magad is gyakorló író leszel? Milyen műfajokban gondolkoztál eleinte, voltak-e úgynevezett irodalmi próbálkozásaid? Visszatekintve írói pályádra, az általa leírt ív egybevág-e azzal, amit valaha elképzeltél magadnak?

– Inkább azt mondhatom, így alakult az életem. Magától jött minden, valamiféle a valóshoz, a megtörténtekhez közelálló jövőképem inkább nem volt. Valahogy érdekelt a szép, a művészet, arról tudatosan akartam írni. Minden egyéb úgy „bejött”. Szoktam mondani: nem én kerestem a feladatot, a feladat keresett meg engem. Így volt ez mindig. Arra viszont tudatosan törekedtem, hogy ha valamit csinálok, lehetőleg jól csináljam. Már kezdő tanár koromban nem voltam megelégedve a kifejezéskészségemmel, s tudatosan végeztem bizonyos stílus-, illetve inkább kifejezés-gyakorlatokat. Kerestem – s ma is keresem –, hogy a leírt szavaim ki tudjanak lépni önmagukból, többek legyenek önmaguknál.

Milyen elképzelés ösztönzött arra, hogy összeállítsd első nagy formátumú művedet, amelynek első fülszövegében így fogalmazol: „E könyv nem néprajzi ismertetés, nem népköltészeti gyűjtés, nem nyelvtudományi vagy történelemtudományi értekezés. Hanem egy kicsit néprajz, egy kicsit népköltészet, egy kicsit történelem, s nyelvünk árnyalatos gazdagságának dokumentuma. Semmiben sem törekszik teljességre." Mi íratta le veled e sorokat? Egyszerű magyarázatnak, vagy a magad mentségének szántad? Mi a jelentősége a jelentős visszhangot kiváltott könyvnek írói pályád alakulásában, hogyan tekintesz te ma rá?

– Ezek a „bemutató sorok” úgy jöttek, maguktól, amikor már kész volt a munka. Maga a feladat ennél is kijelöltetett, azaz a rádöbbenés eredménye volt. Rádöbbentem arra, hogy a kor, az akkori rendszer tudatosan pusztítja a régit („a múltat végképp eltörölni!”), s az utolsó perceit éljük annak, hogy a Régi Tanúi még közöttünk élnek, őket meg lehet, és meg is kell vallatni, mielőtt a sírba vinnék azt, ami életük része volt, s ami velük örökre el fog tűnni. Ez lett a célom, ami kissé el is vont az addigi „művészeti írói” feladatkörtől, s mint egy újabb célkitűzés, vagy mondjam így megint: feladat – jött be az életembe. A forma gondolata inkább mint lehetséges megoldás született meg bennem. Mert ugyanazt a dolgot 50-60-120 embertől kérdeztem meg, mondattam el, de a saját életsorsuk „keretében”. S akkor támadt az ötlet: a válaszokat feltördelem az időközben megszületett könyvterv vonatkozó részei, fejezetei szerint, „bekódolom”, hogy könnyen megtaláljam az ugyanarra vonatkozókat, s mozaikszerűen szerkesztem meg belőlük a könyvet. Még meg is kellett harcolnom érte, vád is ért, hogy feltördelve hiteltelenítem azt, ami egységes. Azzal vágtam vissza, hogy akkor a 300-nyi életsorsot állítsam sorba? S akkor abból mi lesz?

Megjelent munkáid zömét úgy emlegeted, mint „népi-, nemzetsors szociográfiák”. E rendkívül adatgazdag, sokoldalú, népünk életének minden meghatározó mozzanatára figyelő érdeklődés ma már összességében is értékelhető. Milyen helyet foglal el a Te értelmezésedben életműved e fajsúlyos termése, és miként fogadta, értelmezte a kritika, a közvélemény? A sokféle élet- és sorshelyzetre figyelő sorozatból – amelyben helyet kap a régi falu, a letűnt paraszti élet megannyi jelentéses helyzete, az 1989-es sorsfordító események népi emlékezete, a szórványsors kárpát-medencei körképe, a kivándorolt magyarság leszármazottainak tudatvilága, a világháborúk és a hadifogság kataklizmáinak tudati hatása a magyar népességre – mely műveket tartod a legfontosabbaknak?

– Egy ideig inkább pozitív visszhangot váltottak ki a dolgaim, aztán kezdi a kritika észre sem venni őket. De azt hiszem, ez korjelenség. A könyv vonzereje csökkenéséből következik. Egyszerűen kezdi nem érdekelni az embereket. Én hiszem, hogy tettem le velük valamit az asztalra, de azon az asztalon alig kereskedik valaki, tehát munkám – még ez is megjárt bennem – nagyobbára értelmetlen munka volt. Pedig, hej, mekkora munka volt, ha a ráfordítottakat, s a velük elérni akartakat vesszük!

Miképpen sikerült időben és térben ezt a mennyiségileg is igen tekintélyes és bár nem tudományos szempontokkal, mégis reprezentatív anyagot összegyűjteni, szelektálni és egymáshoz illeszteni? Melyek az ilyen típusú műteremtés jellegzetességei?

– A kérdésben is az áll: „nem tudományos szempontokkal”. Kérdem én: mi a tudományos? Maga a megélt élet „csak élet”, a szerveink – szemünk, agyunk, vesénk és májunk például – sem tudományosan működnek, hanem egyszerűen csak működnek. Én sem tudományosan építem meg a munkáimat, hanem csak szellemi képességem segítségével elképzelem, gyűjtöm hozzá az anyagot, megtervezem, s amikor hosszas előkészítő munkával már 100 százalékosan tudom, mit is akarok, akkor hozzákezdek. Azt szoktam mondani, ha az agyamban készen van egy leendő munka, akkor az csak akkor nem lesz meg, ha velem valami történik, például meghalok. Mert ha vagyok, s nem borul el az agyam, akkor amit elterveztem, arról tudom, hogy meg fogom csinálni.

Első, sorsregénynek szánt művedről, a 2014-ben megjelent Vezényelt történelem-ről azt vallottad bemutatásakor, hogy inkább meditatív olvasmánynak szántad. Hasonló indíttatást látok megvalósulni A hajótörött esetében. Milyen elgondolás vett rá arra, hogy a dokumentum-szerkesztést fölcseréld a regényírással? Mennyiben segítettek a két mű megalkotásában azok a dokumentáris tapasztalatok, melyeket szociográfiai gyűjtőmunkád során szereztél? Mindkét munkában pontos és reális földrajzi helymeghatározást használsz, egyedül a székelyföldi vonatkozásokat helyezed egy imaginárius térbe, amelyet hol Sóhajföldnek (Vezényelt történelem), hol meg Szépföldnek (A hajótörött) kereszteltél el. Ha Romániáról írsz és benne székelyekről, akkor miért a fantázianév?

– A kérdés végével kezdem: mert a konkrét helyszín nem volt konkrét – különösen a Vezényelt történelemnél –, a szokásrendet is (pl. a két keretet adó Szilveszter, az 1901-re és a 2001-re virradó szokásrendje sem egy helységhez kapcsolódik,) ezért ködösítettem, talán logikátlanul csak a közvetlen környezetre vonatkoztatva. Valamiféle metaforikus jelleget is akartam adni a „színhelyeknek” Az egészet, a Kárpát-medencét, vagy a XX. századot nem volt miért ködösíteni. A magyar sorsot sem volt miért „elkenni”.

A második könyvnél viszont a történéseknek konkrét színhelye volt, annál pedig ezért ködösítettem, hogy ne keresse a tisztelt olvasó, kiről is mintázhattam a hőst, ő vajon személy szerint ismerte-e? Mindezeket a regényforma is indokolja. Egyébként a szociográfiákkal szereztem meg azt a történelmünkre való rálátó képességet, amely nélkül sem meditálni nem lehetne, sem a regényes művek nem születhettek volna meg. Tehát „azok” előkészítették ezeket, vagy előkészítettek engemet „ezekre”. Hiszem Veres Péterrel, hogy „a művészet szépség és igazság”. Azaz: igazság nélkül nincs és nem is lehet szépség.

Sokoldalú érdeklődésed, sokfelé figyelésed egyik eredendő bizonyítéka fotós szenvedélyed is, ami végigkísért életed sok-sok évén át. Nagyszerűen érvényesültek néprajzi fotóid például az Így tudom, így mondom című kötet fedőlapjának, illetve gazdag illusztrációs anyagának az összeállításában, s a múló idő egyre többet tesz hozzá pótolhatatlan dokumentum-értékükhöz. Milyen hozadéka van életművedben ennek a műfajnak?

– Sok tekercs filmem, fotóm ad(na) lehetőséget a köztük való kereskedésre, de magát az úgynevezett művészfotót, vagy a tudatosan készített, de szellemi igénnyel megalkotott dokumentumfotót egy adott éjszaka – emlékszem az éjszakára, az elhatározás megszületésének a pillanatára – „befejeztem”. Meghoztam a döntést: többé nem folytatom. Úgy éreztem, annyi felé nem oszthatom magamat. Akkor még a fotó is teljes embert kívánt, fél éjszakákat töltöttem a fotókamrában, miközben tanítottam, színdarabokat rendeztem, azokkal turnéztam, könyveket írtam, azokhoz gyűjtöttem a rengeteg dokumentumot, úgy éreztem, ennyi félét csinálni – olyasmiket, amik mindenikéhez teljes ember kellett volna – képtelen vagyok. Azóta csak alkalomszerűen, nem hivatással fotózom.

A képi ábrázoló művészethez fűződő ismereteid és rajongásod számos személyes kapcsolatodat is meghatározta. Nem egy munkád grafikai megtervezésében tudatosan vettek részt kiemelkedő tehetségű képzőművészek, feleségedtől kezdve egészen Kanadában élő grafikusig. Mi a véleményed az ízléses, szép könyv fontosságáról? Megtérül-e az valaha és ha igen, akkor milyen formában?

– Életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy az erdélyi művészet egykori nagyjai mind személyes barátaim, „lelki rokonaim” voltak. Én tiszteltem őket, ők befogadtak és elfogadtak engem. Pusztai Pétert említed – mint Kanadában élő grafikust – őt is ismertem már itthonról, de szorosabb barátságot ott, Kanadában alakítottunk ki ottjártamkor, s azóta 5 könyvem címlapját tervezte meg, ami nem kis gesztus – vagy ajándék? – a részéről. Utána néhai feleségem következik, ő három könyvem külalakját álmodta meg.

Nyolc évtizeddel a hátad mögött, szerteágazó szervező munka felelősségével a válladon – hogy most csak a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület keretében végzett tevékenységedre utaljak, amely minden évben egy igen tartásos Kőrösi Csoma-konferencia megszervezését, kiállítás rendezését, majd tanulmánykötet szerkesztését hozza magával óhatatlanul – milyen írói tervek, elképzelések férnek meg napjaid rendjében?

– Csoma emléke ápolása is egyike a sorsom, helyzetem, életterem révén „rám leosztott” feladatoknak. Még vannak terveim, tudom, hogy kikről is kellene még művészmonográfiát írnom, most egy „nemzeti szociográfián” dolgozom, tehát küzdelmem az idővel, amibe bele kellene férnem, tovább tart.

Kérdezett: Cseke Gábor

*

Az interjú a Hargita Népe c. napilapnak készült

Cseke Gábor: Békétlen szavak

kilincs zörren küszöbön a vihar
felhőrongyokkal mindent betakar
örvénylik forrong őrjöng és süvit
űzött kutyaként élesen vonit

fát görnyeszt hajlit kéménybe dohog
felszaggatja a rozsdás bádogot
havat markol s vadul szemedbe hint
lekushad - aztán nekedront megint

verdeső cinkét ablakhoz teremt
pusztulj csak - neki semmit sem jelent
utánad nyúl és magához szorit
belédfojtva békétlen szavaid

Vasárnapi promenád (2)

Haza vagy halál!

Mottó: Ha valakinek szakálla van, 
akkor az Fidel Castro… Vagy titkosügynök.

A nemrég elhunyt Fidel Castrot december 4-én temetik majd el, és akkor óhatatlanul megtörténik az a történelmi találkozó Fidel és harcostársa, Che Guevara között, amelyre ez utóbbi boliviai kivégzése miatt már nem kerülhetett sor.
Nem tudni, a túlvilág mely szintjein találkoznak majd, de sejteni, hogy mindkettőjüket nagyjából ugyanabban az örök motelben szállásolják el, függetlenül attól, mit ir a bejárat felett: Menny vagy Pokol.
II. János Pál pápa valamikor úgy sejtette, hogy Che az „Isten trónjánál kapott helyet, az Úr joga ítélkezni érdemeiről. Meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni.”
Hát ezt most akár Fidel Castro is elmondhatja magáról (mint annyian mások).
Che fél évszázada veterán bérlőnek számít: régi motoros ő odafent, most épp egy böhöm-nagy Hondát bütyköl, csak úgy, szórakozásból, angyali türelemmel. Már nincsen mi sürgesse, a világforradalom valamennyi esélye odalett: Kongó után Bolívia is befuccsolt. Meg hát azóta Kuba is csúnyán összeroskadt…
Nagyot nyújtózik. Csak úgy recsegnek-ropognak az ízületei. Még nem volt negyven, amikor lehívták a pályáról, de már akkor is jócskán érezte csontjaiban az időt. A legjobbkor lyuggatták át a végzetes lövések: Patria o muerte!
Mekkora taps dübörgött, amikor 1964-ben az ENSZ-közgyűlésen a padsorokban vele szemben ülő küldöttek arcába vágta.
Hát persze, hogy a halál!
A haza elmaradt, valahol a ködös távolban. De melyik haza?
Argentína talán, ahol meglátta a napvilágot? Az alakuló csapatban ő volt az Argentin. Úgy is viselkedett: meghúzta magát. Idegenként kivárt. Fidel csapkodta az asztalt, ha Che idegen volta szóba került: te 1959-ben született kubai állampolgár vagy. Velünk jöttél egy kis hajón, Mexikóból Kubába. 82-en indultunk, s csak 12-en értük meg a végső győzelmet. Úgyhogy te nekem ne beszélj idegenségről…
Vagyis Che a kubai forradalomban született. Akárcsak a többi kubai forradalmár. Fidel, Raoul és a többiek… A Sierra Maestraban. „Akié a Sierra Maestra, azé Kuba.” Ez is a Fidel bölcsessége…
Amikor elváltak, vitába szállt Fidellel…
Na jó, veszekedtek! Fidel szerette volna, ha Che velük marad, neki segít. Kubában. Az volt a vesszőparipája, hogy az az igazi forradalmár, aki ott áll helyt, ahová állítják. Ilyen és ehhez hasonló jelszavakat pingáltak a forradalom hőseinek felnagyított fényképei mellé: „Dolgozó! A munkapad a te lövészárkod!”
Harci menetelésük során úgy ragadtak hozzájuk a lelkes követők, mint legyek a mézgás papírra. De a harc – tudomány. Fidel odaállította őt, hogy harcosokat neveljen. Kiképzőtábort vezessen. Fölnevelt egy csapatot, aztán kivették a keze alól.
Jó, hogy Fidel végül belátta: a forradalom lángját is tovább kell vinnie valakinek. Oda, ahol még nem tudott győzedelmeskedni. Che elindult Afrika, majd Dél-Amerika felé.
Későbbi bolíviai naplójában feljegyezte: „Félek a részegségtől, mert ilyenkor elengedem magam, és sokat beszélek – aztán mindig megbánom. Mint annyi mindent, Fidel ezt is jobban csinálja, a Deuxième Bureau egyik jelentésében azt írta róla: már ma tudja, hogy holnap este, ha iszik, mit fog mondani.” Most irigyelje-e ezért vagy sajnálja?
Fidel azóta sok-sok rumot megivott és sok-sok órányi szónoklatot tartott. Mindenről tudott szólni, gyűlölködve és lelkesedve. Ahogy adódott.
Patria o muerte!
Megismerkedésükkor Fidel az elképzelt, majdani puccsot részletezte lelkesen: az majd kihúzza Kuba szekerét a kátyúból! Az Argentin viszont – ahogy akkor nevezték Chét – szúrós szemmel csak figyelt. Ez rögtön feltűnt Fidelnek. „Te őrültnek tartasz?” – kérdezte élesen. „Egy kicsit” – így az Argentin. Fidel meghökkent, majd legyintett: „Oké, egy kis őrültség még belefér.”
De Fidel volt az, aki a kompromisszumokat legtöbbször megkötötte. Che nem egyszer nehezményezte társa “úri” hajlékonyságát, de Fidel az orrára koppintott: csak a cél számít, semmi más.
A bolíviai Andokban, harcokra készülődve, Che a velük rokonszenvező francia újságíró és filozófus, Jaques Debray segítségét kérte volna. Akinek a Forradalom a forradalomban című könyvét Fidel sok százezres példányban nyomatta ki. A boliviai naplóból: „A cikk címe egy Fidel-idézet lehetne: Az Andoknak Dél-Amerika Sierra Maestrájává kell válniuk! Ez megfelelően kiemelné a kubai forradalom példamutató jellegét.”
Patria o muerte!
Az Argentin borzongva betolja a csillogó Hondát az égi garázsba. Egykori parancsnokát várja. Aki már régóta hátat fordított a hazának, de csak most törődött bele a halálba.

Vasárnapi promenád (1)

Pusztai Péter: Hány az óra?

Jó ideje felhagytam a rendszeres publicisztikai tevékenységgel. Magamban bántam is, meg nem is, igazából könnyebbséget jelentett számomra, de néha azért úgy éreztem, hogy bennem reked az azonnali mondanivaló, amit másként nehéz lenne kifejezni. Pár hete arra gondoltam, újra felveszem a kesztyűt és vasárnap reggelente a Káfé főnix számára egy-egy jegyzetet szállítok - ha nem is világrengető kérdésekben, de olyanokban, amik foglalkoztatnak engem. Mára már összegyűlt néhány, s szinte maguktól rendeződtek a fent összefoglaló cim alá. Ha netán folytatom és újabbak adódnak, még jelentkezem itt, hasonló cim alatt.

*

Nem stimmel…
                                     Mottó: Az élet néha túlontúl tökéletes. Néha meg nem. Olyankor úgy érezzük: valami nem stimmel.

* „Pataki mamája behívta őket, hogy kapjanak be egy-két képviselőfánkot, amit éppen akkor vett ki a sütőből.”A mondatot bizonyos Tibor Fischer írta le A béka segge alatt (ford. Barth István, Magyar Könyvklub, 2005) című regénye 32. oldalán. A szerző 1959-ben Stockportban született, miután kézilabdázó szülei 1956-ban disszidáltak és Angliában telepedtek le. Tibor Fischer Londonban nevelkedett, Cambridge-ben tanult, 1988-1990 között Budapestről tudósította a The Daily Telegraph-ot. Amúgy sikeres regényíró (Man Booker-díjat is kapott), idézett regényét édesapja élettörténete ihlette, s 1993-ban a Granta irodalmi folyóirat a húsz legjobb fiatal angol író közé választotta. Fenti mondata azt sejteti, hogy szerzője nem túl otthonos a konyhaművészetben. A képviselőfánknak ugyanis csak a burkolatot jelentő tésztája készül sütőben, amit előbb jól lehűtenek, felvágnak, majd hidegen töltik meg vaníliakrémmel és tejszínhabbal. És csak utána kapják be – de akkor nagyon.

* „Elérkeznek a Fő utcán lévő trafikhoz… Attila bemegy az üzletbe. Jolán nem, de az ablakon keresztül látja (könyvének 451. oldalán írja), hogy öccse sokáig válogat, azt hiszi, szivarosdobozban matat, mert időnként szívesen gyújt szivarra. Most figyeljünk: ‘Másnap mondotta a trafikos, hogy zsilettpengét vásárolt. Pedig nem volt borotváló készüléke; eldugtuk.’ Miért kellett másnap eldugni a zsilettpengét, amikor már aznap este halott volt?!” Részletet olvashattunk dr. Garamvölgyi László Hogyan halt meg József Attila (Pallas Antikvárium Kft, 2001) című munkájának 133-134. oldaláról. Az Országos Rendőr-főkapitányság egykori újságíró-szóvivője végig azt bizonygatja könyvében, hogy József Attila egyszerű közlekedési baleset áldozata lett, az öngyilkosságot a halála utáni ködösítések és félremagyarázások állították be. Minden apróbb-nagyobb ellentmondást felleltároz tétele igazolásához, ám az idézett esetben buzgóságának áldozata lesz; öccséről szóló közismert könyvében József Jolán ugyanis csupán azt állítja: nem volt borotváló készüléke, mert eldugták. Nyilván, nem a zsilettpengét, hiszen arról nem tudtak a halála előtt. Csak a készüléket… (Persze, mint a “végeredményen” látjuk, hiába…)

* A napi postát veszem ki tömbházunk bejáratánál, a postaládából. Egyik szomszédom, kifelé haladtában, bizalmasan hozzám hajol: – Most halt meg az apósom. Fél órája, hogy kiszenvedett... Úgy hangzik az egész, mint egy hétpecsétes titok, amiről nekem nem is volna szabad tudnom, de ő azért mégis elárulja nekem. A meglepetéstől lemerevedek, majd hogy gépiesen azt nem mondom: „Szívből gratulálok!” – de szerencsére már nincs kinek; a szomszéd azóta messze jár…


Családi dolgok
                     Mottó. A költőknek, íróknak is van családjuk. És ők is szeretnek, mint mindenütt az emberek. Csak talán egy kicsit másként… Vagy mégsem?

* Nyáry Krisztián kommunikációs szakembert, kiadót és irodalomtörténészt ma már az egész magyar nyelvterület ismeri. Így szerettek ők cimű, a Facebookon indult, majd könyvvé terebélyesedett, két kötetes képeskönyvében az irodalomtörténetnek nem a komoly, inkább a “családi” oldalát mutatja – az írói-költői szerelmeket, érzelmi kapcsolatokat, szikár kis történetekbe csomagolva. Nem olyan régen Erdély több helységét is fölkereste, ahol rajongó olvasói várták és itták szavait. Sűrűn szabadkozva igyekezett elhárítani a felé áradó elismerést: tudja, hogy ez nem az ő személyének, hanem a közönségnek kedves intimpistáskodásnak szól. Szeretünk belenézni az ismerőseink, kedvenceink  magánéletébe, még akkor is, ha az úgymond nem ránk tartozik.
Én a csíkszeredai találkozóra jutottam el, a vendég itt sem úszta meg kérdések nélkül. Előadása után mindjárt nekiszegezték: mit tud Móricz Imréről? S a vendég, alaposan képzett mindentudóként már mondta is: az csak az irodalomtörténet megszépített változata, hogy Csibe – hivatalosan Littkey Erzsébet – egyszerűen a Móricz Zsigmond fogadott lánya lett volna. Igazából az író naplójából derül ki, hogy jóval több volt köztük az apa-lánya viszonynál.
Megismerkedésükről is többféle történet kering. A “hivatalos”: az író öngyilkosságtól rántja vissza a lányt a budapesti Ferenc József hídon. A mendemonda: Csibe nézte ki magának a gyakran arrafelé sétáló férfit. Találkozásuk után egy órával szállodába mentek, ahol reggelig együtt maradtak.
Az írónál 37 évvel fiatalabb Csibének Imre nevű fia is született, akit Móricz a maga nevére íratott. Másfél évig éltek együtt, hármasban – anya, apa és fiuk -, majd az író halála után, Imre nevelőszülőkhöz került…

2013-ban így emlékezett vissza ezekre az időkre Móricz Imre: “Anyám később magához vett, ám mikor a nevelőapámat ‘Apunak’ szólítottam, félrehívott, és azt mondta: ne hívd őt így, mert a te apád Móricz Zsigmond.” Nyáry Krisztián szerint a nem teljesen tisztázott titkokat mindig úgy kell hagyni, ahogy vannak. Tény, hogy Móricz Imre, aki gépészmérnök lett, nagyon hasonlít az íróra, csak a két jellegzetes Móricz-bajusz hiányzik róla…

* Ma is úgy tudjuk: Ady Endrének nem volt egy szál utóda sem. Se Csinszkától, se mástól… Pedig a két világháború közötti újságirás neki is tulajdonított egy Csucsán született törvénytelen gyereket. Erről a jeles genetikus, Czeiczel Endre is ír a Kortárs 2000/7. számában (Ady Endre családfájának és sorsának értékelése). “ A csucsai legenda szerint 1917-ben született egy fia a falubeli mosónőjüktől, aki Benamy Sándor szerint: ‘Gyönyörű teremtés volt, csupa női titok, hamisság!’ A fiú a Csucsai Péter nevet kapta, és Ady barátja, a költő Octavian Goga (a későbbi miniszter) nevelt fiaként nőtt fel. Goga volt ugyanis a csucsai vár későbbi tulajdonosa… Állítólag maga Ady is beszélt e fiáról barátainak. A fiatalember költészettel nem foglalkozott, a nőkkel annál inkább… A II. világháború után traktorosként, majd később kétkezi munkásként tartotta el magát. Mindezek azonban – szemben Léda magzatával – nem bizonyítják Ady Endre apaságát. Sőt, jogos feltételezni termékenységi zavarát, amit fiatal korában szerzett és későn kezelt kankójára visszavezethető mellékhere-gyulladása okozhatott.”
A legendát hivatalosan Benamy Sándor újságiró vitte a köztudatba, aki emlékírásában (A XX. században éltem, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966) elmeséli találkozását a titokzatos csucsai fiúcskával (“A kastély kertjében éppen lemászott az egyik fáról egy gyerek, s amikor a földre ért, és ránézte m, mintha Adyt láttam volna a gyermekarcban…”) s töredelmesen bevallja: “A legnyomósabb, élő érvet meg is leltem: magát a fiúcska anyját, Brudasca Anikót, aki szobalányként szolgált a fiatal Ady-házaspárnál… Olyan nyílt célzásokat szegeztem neki, amelyeke4t meg kellett hogy értsen. Egyenes választ azonban nem kaptam tőle. Csak – mosolygott… Bevettem magam a csucsai kis vasúti indóházzal szemközt az emeletes szállodácskába, ott rögtön megirtam s világgá röpitettem különös találkozásom hirét.” A felfedezést többször is felkapta, majd cáfolta a magyar sajtó, míg Benamy Sándor gyakran ki-kiutazott Csucsára, “hogy ellenőrizzem ‘gyermekemet’, aki – ma már félek – talán csakugyan inkább az én szüleményem volt, mint az Adyé.”
Ezek után érthető, hogy az irodalomtörténet azon is morfondirozik, s különféle írott dokumentumok értelmezése után kutat, hogy az Ady-féle házasságban Csinszkából egyáltalán asszony lett-e, avagy szűzen élte túl ama különös házasságot…


Mi folyik a csapból?
                                         Mottó: A legjobb, ha friss, tiszta, egészséges ivóviz. De sajnos, ez sokszor nincsen igy. előfordul, hogy kampányok zubognak elő a csapból, s olykor döbbenten vesszük észre, hogy mi magunk…

1956 hat évtizedes emléke úgy vetült ennek az esztendőnek az elejére, mint szikrázó hóra a téli fasor árnyéka. Mégis az történt, hogy sokan csak akkor vették ezt észre, amikor már a hat évtizedes esemény évfordulója az ablakon kopogtat. Ezért aztán most úgy tűnik: minden vízcsapból ’56 csorog.

Ma éppen október 23-át írunk. s a marosvásárhelyi Somostetőre a környezetvédők hulladékgyűjtő akciót időzítettek. Mikor ezt a marosvásárhelyi rádió annak rendje s módja szerint beharangozta, felháborodott betelefonáló tiltakozott: micsoda dolog, a magyar forradalom emléknapján ilyen prózai foglalatossággal múlatni az időt! Szégyen-gyalázat…
Ilyesmit hallván, úgy érzem: megáll az ész. Vagy mégsem?

1956 pedig tovább csordogál a csapból, méghozzá teljes joggal.
Október 20-án, a vásárhelyi rádió Naprakész adásában egykori ötvenhatos elitélteket – személy szerint Dávid Gyula irodalomtörténészt, szerkesztőt, illetve Varga László nyugalmazott református lelkészt, mindketten jócskán túl a nyolcvanon – szólaltatott meg. Mit is tehet mást egy emlékműsor? Kérdezi a még életben maradottakat. Akikről rendre kiderül, hogy mind jobban fogyatkoznak. Dávid Gyula mondta: a közvetlen tanúk közül az utóbbi időben nagyon sokan elmentek. Megkérték, hogy a Kolozsváron született, vagy ott élő 56-osok 30-40 nevet tartalmazó listájáról nevezze meg a még élőket. Az eredmény: 4 személy, közülük is egy kiköltözött Sztánára, s a fennmaradt három közül – “én vagyok az, akit ilyen flottul elő lehet rángatni, amikor emlékezni kell”.
Erről van szó: megtalálni a még élő emlékezőket. Akik régen is csak azt mondták, ami a meggyőződésük, és ma sincs szándékukban változtatni a vallomásukon. Nehéz, már-már gyötrő teher lehet, ha az ember slágernek érzi magát, mert kedvenc lemez módjára mindig ugyanarra a pódiumra invitálják. Nem csoda, ha Dávid Gyula igy búcsúzott a riportertől: “Örvendek, ha emlékezésemmel segíthetnek azoknak, akiknek szükségük van 56 emlékére. És egy kicsit szorongok is, amikor minden vízcsapból én folyok ki.”

Ötvenhat – mint sorsunk fölött virrasztó gondolat – sokféle alakban tűnik fel. Egy régi fotón, egy szobron, egy siremléken, egy olvasmányon.
Schifferné Szakasits Klára Holtvágányon cimű emlékezését olvasom (Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1987). Az asszonyét, akit apja – a demokratikus Magyarország második elnöke – és férje koholt vádak alapján történt letartóztatása után, öt kicsi gyermekkel Debrecenbe deportálva ténylegesen is számkivetnek, és aki 1956-ig kegyetlenül vívódik az eszme és valóság kiáltó ellentmondásait átélve, a mindennapi élet rámért nehézségeivel. Ezt írja, hiteles tanúként, az ötvenhatos “olvadásról”:

“Ötvenhat nyarán sokszor gondoltam arra, hogy mennyiféle érzés lakozik az emberekben. Hogyan tudják változtatni jó és rossz arcukat, hogyan tud megférni egy emberben többféle énje. Az egykori hideg, elutasitó arcok mosolyra derültek, és a korábban néma ajkak csodálkozva nyíltak ki, és sürgetve kérdezték: hogy is volt? Hol is voltatok?… Majd az eddig zárt ajkak elkezdtek mesélni, igazolni önmagukat. Beszéltek a szorongásról, az elszenvedett sérelmekről. Beszéltek, meséltek, mi csendesen hallgattuk őket. Sokszor úgy éreztük, hogy tőlünk várják el, hogy sajnáljuk őket.”
1956-ban nagyon sokan felébredtek. Hogy aztán újabb és újabb álmokba merüljenek…


Csak írni, csak írni…
                                        Mottó: A tényekkel soha nem volt bajom. Legfeljebb csak a móddal, ahogyan szembesítettek velük.

Cselényi Béla élete, évtizedek óta, benne lüktet kitartó szorgalommal születő verseiben. Naponta olykor két-három verssel is honorálja azt a figyelmet, amit néhány tucat “előfizetőjétől” (villanypostán juttatja el hozzájuk a napi termést) elvár és nagyjából meg is kap. Rossz, nyugtalanító az a napom, amikor Bélától nem érkezik legalább egy haiku, vagy éppen egy szánom-bánom szolgálati közlemény, amelyben olykor bocsánatot kér, amiért versírás közben elaludt a fotelben és az idő illetéktelenül magával csalta az ihletet, lenyomozhatatlan bolyongásában…

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy a Cselényi-féle költészetben sorsdöntő cezúra állt be: egyik napról a másikra – sőt, talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy egyik pillanatról a másikra – leépítették. megköszönték (vagy meg se) eddigi fáradozásait és megmutatták neki az ajtót. (Mintha nem tudta volna jól, hol kell kimenni onnan, ahol fölösleges tehernek érzik az embert…)

Az azóta küldött költeményei nem pusztán rezignáltak: egyenesen kijózanítóak. Olyanok, mint egy-egy hideg zuhany, amely visszatereli az embert a való világba. Abba, amelyet költeményeket írva, nagy szorgalommal szublimál. Alant olvasható “bordal a nyugtatóhoz” című verse fordulópont a Cselényi-féle költészetben. A keserű kényszerhelyzetből egycsapásra, a szemünk előtt felismert előnyt kovácsol: az írás és az irodalom kitáguló horizontját, lehetőségeit veszi észre ott, ahol a sértettség csupán mellőzést, kisemmizést, embertelenséget, bunkóságot lát. Cselényi Bélával nagy igazságtalanság történt, ezt nem szabad elfelejtenünk, de milyen jó, hogy ezt ő most nem igy interpretálja, hanem felismeri az általa nyert szabadságát, amely a kényszerből egyszerűen ihletet kovácsol.

Csak írni, csak írni, akkor is, ha elnyomja az embert az álom. Az írás belső kényszere olyan, mint a lélegzés kényszere: rá vagyunk kapcsolva az élet tüdejére, és mindent túlélünk, a következő szippantásig…


Ingyen pecsenye
                          Mottó: “Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni…”

A Trump-féle győzelemből nehéz felébredni.
Nem olyan, mint egy rossz álom, amiből valahogy mégis csak létezik ocsúdás.
Ebből ugyanis nincsen.
Nem a győzelem maga az, ami kétségbeejtő, hanem amit a világon széltében-hosszában generál.
Az amerikai elnökválasztás eredményei érthetően, nagyon nem tetszenek egyeseknek.
Mások meg nagyon ujjonganak nekik. 
Kívánom, hogy ez utóbbiak legyenek majd az első áldozatai annak a zűrzavarnak, amit szellemi barátaik majd a fejünkre zúdítanak.
Most kezdem érezni, milyen régimódi ember is vagyok, mennyire megálltam egyfajta társadalmi küszöbön, és hogy az 1989-es “változásokat” pontosan ugyanúgy nem értem, mint annak idején a népi demokrácia hajnalát. Vagyis, amiről azt hiszem, hogy értem, arról rendre kiderül, hogy félreértés.
Vannak, akik a Trump szerencséjének tüzénél ingyen sütögetnék a saját pecsenyéjüket. Még csak pénzükbe se került, s kaptak egy sereg ingyen ötletet és biztatást egy világméretű banditától.
Aki fütyül mindenre, ami rend és rendszer, szabály és erkölcs, viselkedés és jómodor.
Aki akkor és oda lő, amikor és ahová kedve tartja.
Tud viselkedni is, ha akar, könnyen meghazudtolja önmagát, de hinni ne higgy benne, mert csak a szeszélyeire hallgat.
És a győztes arroganciája van a homlokára írva.
Ez az, amit most világszerte szívesen kölcsönlopnának tőle azok, akik ezzel oly nagyon szeretnének élni. És most már nincsenek egyedül.
Van, akinek ez az alak a megtestesült demokrácia. Akinek a demokrácia maga az a tény, hogy egy ilyen alakot a föld megtűr a hátán. Kezd az a gyanú ébredni bennem, hogy senki sem akar igazából jót az emberiségnek, csak saját magának, és ezt most már lassan még csak leplezni se fogják!
A mocskos szájú, illemtől mentes beszédmód nem lesz többé akadály az életünkben – lelkesült be egy közeli erőpolitikus. Azt mondunk, ami a szívünkön. Meg a szennyes gondolatainkban. Ezt jelenti az, hogy sutba a PC-beszéddel!
Lehet ezután niggerezni, cigányozni, oláhozni, bozgorozni, anyázni, tahózni, digózni, gennyládát kiáltani valakire, köcsögözni – a nagy demokratikus őszinteség nevében.
Hát már megint csak az elnevezések “oldanak meg” mindent?!
Ha elhallgatunk valamit, valamikor attól reméltünk megváltást, ha meg kimondjuk, akkor most attól várunk eredményt. Nem vesszük észre, hogy szavaink így is, úgy is ráfeküsznek a valóságra, elfedik azt, mint a száraz levél a földet, őszi lombhullás után.
És utána?
Olvasok egy kommentárt a sok közül:
“Az amerikaiak 2020-ban megszabadulhatnak Trumptól, nyolc év múlva pedig biztosan lelép. Jogaikra, szabadságukra stabil és ütésálló nyilvánosság, olajozott ellensúlyok, és civilek milliói vigyáznak. Az Egyesült Államokat nem lehet szétverni négy év alatt. A világot valamivel könnyebb.”


Az idő és az óra
                           Mottó: Ha nem tetszik a természet rendje, hozz ellene törvényt!

Bajban a magyar idő… Konzerválni akarják… Egyelőre örökre…
Hogy az órát soha többé ne kelljen előre-hátra állítgatni. Se tavasszal, se ősszel.
Még egy utolsó nekirugaszkodás, aztán a mánusok ott maradnának, ahova legutoljára vittük őket. Március végén.
Ez most egy friss magyar parlamenti kezdeményezés veleje.
A sajtó természetesen nem hagyja szó nélkül. Ha a parlamentben a javaslat nem váltott ki parázs vitát, sőt, bámulatos gyorsasággal halad a maga útján,  majd elrágódnak rajta a tollnokok. Elvégre, ez a dolguk. S még jó is, hogy nem mennek el közömbösen a javaslat mellett.
Mert úgy tűnik, hogy a javaslat maga át sincs gondolva.
Az még hagyján, ha vissza szeretnénk térni az eredeti időszámításra. Amikor a 8 óra valóban 8 óra volt, a maga sajátos, évszakfüggő fény-árnyviszonyaival egyetemben.
Csakhogy…
Lássuk be: a valódi időszámítás nem a mostani nyári órajárás. Mert eredetileg a mostani őszi az, amit valamikor elhagytunk, méghozzá összeurópai szinten, valamennyi energiatakarékosság reményében. A takarékosság megvolt, váljék egészségünkre, most meg a javaslattevő azt szeretné, ha ezt a rendkívüli állapotot állandósítaná a magyar törvény. Mert, ugye, az az előnyösebb, a takarékosabb. És közben alkalmunk volt megtapasztalni, hogy a korai, illetve a kései nyári világosság nem tart örökké, s a dús vacsorának ősszel mindig böjtje van.
Az ide-oda átállás egyúttal mindenféle lelki zűrrel járt. Sőt, a menetrendek előre-hátra igazítása is csupa-csupa kellemetlenség. Pedig az idő digitális mérése folytán, már-már megoldottnak látszott az órák önműködő átállása, legalább is a számítógépes rendszerekben.
Az se mellékes, hogy a most javasolt magyar intézkedés folytán Európa közepén létrejönne egy mesterséges idősziget, amely makacsul dacolna az őt körülvevő, ide-oda hullámzó európai időtengerrel, maga se tudván, hogy miért, annak ellenére, hogy az Európai Unióhoz csatlakozva Magyarország aláírásával szentesítette, hogy beilleszkedik az európai időszámítási rendszerbe.
Közben elhangzanak mindenféle ötletek. Van, aki azt javasolja: csatlakozzon Magyarország inkább az egy órával későbbi, bukaresti időzónához, miáltal jobban orvosolhatná a tapasztalt időzavarokat…
Úgy látszik, a világforradalom eszméjének megbukása dacára nem került le a napirendről a természet forradalmi átalakítása. És az sem világos még, hogy az idő kinek dolgozik…