Újabb könyvem a MEK-en: Jelentések magamról

Hosszas mérlegelés és kivárás után a nyáron úgy döntöttem, hogy nekiállok még egyszer átolvasni Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (Polis, 2009, Kolozsvár) című könyvem digitalizált változatát. A jelentős mennyiségű szöveg böngészése és gyomlálása közben úgy találtam, szerencsésebb lenne egyúttal kiegészíteni a könyv anyagát azzal a - mintegy 100 könyvoldalt kitevő - kritikai anyaggal, visszhanggal, mely a kötet megjelenését követte. Augusztus közepére készültem el a munkával, s a tegnap a Magyar Elektronikus Könyvtár munkatársai értesítettek: a dokumentum elérhető és ingyenesen letölthető a MEK honlapjáról négy szövegformátumban is. Azok számára, akik olykor felkeresik ezt a blogot, itt is elérhetővé teszem e bejegyzéssel nem csupán a könyvet magát, hanem a könyv egyes fejezeteit, különös tekintettel a nyomtatott változatban nem szereplő fejezetekre.

TARTALOM

Jelentések magamról

"Körmünk alá néz az idő"

A Jelentések [kritikai] utóélete

"Keserű, meghasonlott fickók"
Jelentések - a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban
A könyvről szóló első baráti megjegyzések tükrében
Dokumentum értékű emlékek - ellenfényben
A Jelentések - a brassói Reménység Házában
Párhuzamos emlékezés? (olvasónaplómból - 1)
Lélekgondozók (részletek)
Hát sose lesz vége? (olvasónaplómból - 2)
"Jelentések magamról"
Szavakon innen, szavakon túl
A Jelentésekről - levelekben, üzenetekben
A Jelentések - egy újdonatúj poémában
Jelentés önmagunkról
Ajánlás
Cseke Gábor fényben, ellenfényben
Beindított vívódások könyve
"...ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél" (Cseke Gábor: Vallató éjszaka)
Az önvizsgálat útján - Cseke Gábor Jelentések magamról című kötetéről
Ki így tette, ki úgy
Egy baráti levél - két idősíkban
"...része voltam egy gépezetnek"
"Jelentések" - egy tévériportban (Ahogy én láttam...)
Nem tartom magam gonosztevőnek (Ahogy a barátom látta...)
A "Jelentésekről" - riportfilm a TVR bukaresti magyar adásában"
"Jelentések" - továbbra is önmagamban rágódva (olvasónaplómból - 3)

Hargitai böngészde (11): Isten hozott Moldovába!

Ez év június 18-án jelent meg a Hargita Népében a szerző Kalagori beszélgetések című riportja, amely a moldvai csángók magyar nyelvtanulásának sajátos gondjait veszi számba egy helybeli tanár tapasztalatain keresztül. A riport azért is érdekes a szélesebb közönség számára, mert divatos témában igazít el hitelesen, alapos terepismerettel és mindenfajta mítoszok, illúziók nélkül. Alább ismertetjük az írást.

Kalagori asszonyok a templomban / a szerző felvétele

A riporter vendéglátója "Petres László tusnádi születésű filozófia-történelem szakos tanár, aki három évvel ezelőtt a Csángó magyar oktatási program tanáraként Lujzikalagorba költözött." Vasárnap van, megtelik a templom melletti Disznótér, ahogy a vásárteret nevezik. 

A „magyar tanító", Petres László a közelben lakik - a „diák", vagyis a néhai Kocsánga János házában. Az egykori tulajdonos kántortanítót és adószedőt a kalagoriak mai napig tisztelettel emlegetik. A kétosztatú vályogházban működik az iskolán kívüli magyar nyelv oktatását osztályteremként szolgáló szoba, ugyanakkor a tanár lakószobája, amely egyben a fürdő, a konyha, sőt a didaktikai raktár szerepét is betölti. Délután a gyerekek ide jönnek magyarórákra, több csoportban.

- Rendesen van tankönyv, füzet, tábla, ez az egyik részét képezi az én tevékenységemnek - részletezi László. - Tanuláson, írás-olvasáson kívül rengeteget kézműveskedünk. Elég kevés inger éri ezeket a gyerekeket az iskolában is, otthon is. Sok probléma van az írással, az olvasással, sok a diszgráfíás, diszlexiás gyerek, rengeteg programot kellene szervezni a finommotorikus mozgás fejlesztésére. Éppen ezért sokat rajzolunk, sokat festünk, gyurmázunk. Játszunk, énekelünk, beszélgetünk, ez mind hozzátartozik a teremhez. Ez nem klasszikus magyaróra, nem lehet leszabályozott keretek közé szorítani, mert a csángók magyar nyelvű oktatása bonyolult és nehéz feladat Az adott falu nyelvállapotához is kötődik, függ attól, hogy a gyerekek milyen nyelvtudással jönnek otthonról, és azt hogyan tudjuk hasznosítani. Ezen kísérletezem, hogy ezt minél hatékonyabban lehessen megoldani.

Lujzikalagorban falurészenként is változik a nyelvismeret szintje - állítja a tanár, akinek tapasztalataira érdemes odafigyelni.

-  Van egy falurész, Oszebic a neve, ahol jobban tudnak magyarul a gyerekek, ami azt jelenti, hogy többet beszélnek előttük s talán hozzájuk is a szülők magyarul - taglalja megfigyeléseit a tanár úr. -  Itt a harmincas nemzedékig mindenki jól ért, beszél magyarul. Ha a nagymama neveli az unokát, akkor még több tudással jön ide. De ez egy passzív nyelvtudás, ami azt jelenti, hogy rengeteg szó és rengeteg szófordulat van a fejükben, és az a feladat, én úgy képzelem el, hogy ezt a sok szót, mint egy puzzle-t ki kell rakni. El kell érni, hogy a fejükben lévő szavakat összekapcsolják, mondattá formálják, és használják is. Nagyon sok szót ismernek, nyilván a csángó magyar nyelvjárásnak megfelelően. Itt majdnem minden faluban más a nyelvjárás, akkora különbségek vannak a falvak között, Székelyföldön ez elképzelhetetlen... Más hangtant kellene kidolgozni számukra, nem hallják többek között az a és az o közötti különbséget, sok hangot másképp ejtenek. Ezeket nem lehet egyik napról a másikra kiküszöbölni. Kérdés, hogy egyáltalán ki kell-e küszöbölni ezeket a nyelvi sajátosságokat? 

- Az első évben volt egy furcsa tapasztalatom: volt egy nagyon ügyes tanítványom, akivel nagyon intenzíven tudtam foglalkozni. A tanév vége felé mondta, hogy otthon végre hosszabban beszélgetett az édesanyjával magyarul és az édesanyja nem értette, nogy mit mond. Pedig én akkor is törekedtem arra, hogy egy kicsit közelítsem a helyi nyelvjáráshoz a magyartanítást, de rájöttem, hiába tanítom meg neki az általunk beszélt magyar nyelvet, ha azzal ő nem tud kommunikálni a szüleivel. S tulajdonképpen ez a csángóföldi magyartanításnak az egyik legnagyobb kihívása, hogy ezt a szervességet, ezt a nyelvi fonalat kellene egy kicsit erősíteni, ha már „visszabogozni" teljesen nem is tudjuk. Ha standard magyar nyelvet tanítanánk, akkor lehet, hogy Magyarországon tudna boldogulni vele, de otthon azokat az énekeket, azt a beszédet, ahogyan a szülei, nagyszülei is beszélnek, nem tudná megérteni. Akkor álltam rá intenzívebben, hogy nagyon figyeljem, hogyan beszélnek itt, és én is megtanuljam ezt a nyelvjárást... igyekszem.

Lujzikalagoron, amely az egyik legnagyobb moldvai csángó magyar település, nemrégiben múzeumot avattak: egy százötven éves, egyterű boronaházban talált otthonra jó néhány régi használati tárgy, díszes ing, bernéc, képtár...

- Nagy és égető szükség volt rá - egészíti ki az eddig látottakat Salamon Mária, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének munkatársa, aki Külsőrekecsinyben született, és Lujzikalagorba jött férjhez. - Nagyon régi álmunk volt, hogy találjunk egy helyet, egy házat, ahol a régi dolgokat összeszedjük, hogy a gyerekeink, az unokáink lássák meg, hogy a szüleik hogy ettek, hogy öltöztek. Mert most az utolsó időkben nincs értéke a réginek itt, falvainkban. Elégetik a dolgokat. A fiatalok közül nagyon sokan kint dolgoznak Olaszországban, Spanyolországban, a szülő meghal, a fiatal eljön, takarít s elégeti. Biztos vagyok benne, hogy az ő gyerekei meg fogják kérdezni később, hogy az én nagymamám miért beszélt magyarul? Mibe öltözött? De nem fogja tudni megmutatni. S az a célunk, hogy ez a hely legyen az, ahová be lehet jönni s meglehet mutatni. A viseletek egy részét is vásárolni kellett, de akadt, aki ingyen adta.

A falulátogatás végén a riporter megállapítja:

Az iskolaház kapuja nagy betűkkel hirdeti: Isten hozott! ide térünk vissza a kalagori séta után, hűsölünk az árnyékban, kipróbáljuk a pottyantós árnyékszéket (ez még a jobbak közül van, mert betonozott - magyarázza Laci.) Ezt pénzért nem lehet vállalni...
-  Miért vagy itt? Mi tart itt már három éve ? - faggatjuk a régi barátot.
-  Sokan jönnek Moldvába, és sokan el is mennek. Ebben az oktatási programban sok tanár megfordult itt és sokan itt ragadtak. Nehéz Moldvától elszakadni. Más, mint Erdély. Ezért is nehéz megérteni azt, ami itt történik a csángó magyarokkal. Több tízezren elmentek Moldvából Olaszországba, Spanyolországba, s velük együtt a fiatal húsz-harminc-negyven éves csángó magyarok. Kívülről nehéz megérteni, hogy mit jelent ez a közösségük számára. Ez bonyolult dolog, s ha az ember beletekint ebbe, akkor vagy elmegy, mert nem bírja, vagy belekeveredik és nehéz ettől elszakadni. Van valami, ami sokakat visszatart. Hogy mi lenne? Ez nem egy átlagos munka. Itt nem úgy van, hogy négy vagy nyolc órát ledolgozik az ember, hanem folyamatosan benne vagy az életükben, a gyermekek életében, sok mindent intézel el helyettük vagy értük, nagyon sok ember érdeklődik utánuk, aki nálad száll meg. Ez egy kicsit átjáróház, kicsit szociális intézmény, lelkisegély-szolgálat, de játszótárs vagy és nagyobbik testvérbáty... Aki ebbe belekeveredik, ezekbe az érzelmi kapcsolatokba, nehéz ettől elvonatkoztatnia és ezeket megszakítania. Én úgy képzelem el, hogy csak úgy lehet elmenni innen, hogy az ember elmegy, és többet vissza sem néz.

-  De hogyha az ember megszokja ezeket a dolgokat, a füstös ruhát, az egereket, a lavórban való mosdást, a fát, ami esedeg nyersen érkezik, vagy a vizet, ami esetleg ihatadan, ha ezeken túl tud lépni az ember, akkor már egy olyan tapasztalat birtokába kerül, amit mondjuk jövő évben már képes felhasználni, és azt nem szeretné eldobni. Ha ezeket így megtapasztalta, át tudott lépni rajta, túlélte, akkor egy következő évet simán kibír. Ezt nyilván megbeszéljük kollégáikul, nyugtázzuk, hogy te is belejöttél? Akkor Isten hozott Moldvába! - hangzik az áldozatkész magyartanár végső következtetése a riportban.

Daczó Katalin

Kölcsönsorok: Ioan Cuciurcă versei

Sz. 1948-ban (Vojla, Brassó m.) Biológiát, majd képzőművészetet tanul Kolozsváron, 1973-74-ben metszeni és fotózni tanul a Ion Andreescu főiskolán. Designer, nemzetközileg is sikeres grafikus, fotózik, verseket ír. 1991-től szabad foglalkozású művész. A fordítások a Vatra folyóirat 2013/4-5. számában közölt, a megjelenés előtt álló Argintul cuvintelor / Szavak ezüstje c. kötetből válogatott szövegek alapján készültek.

Nagy Rajzmester
(Marele Desenator)

Szántáskor nagyapám felhívta a figyelmemet a barázda szépségére. 
A barázdának ki kell fordulnia, legyen folytonos és mindegyiknek a másikhoz kell símulnia. 
Egyfajta rajzolás volt ez az ekével a föld vásznán. 
Barázdát barázda mellé, amelynek nyomán megfonódik a mező Szőnyege. 
S mindezt kedvvel és verejtékkel, a késő ősz és a kora tavasz reggeleinek hűvösében. 
Meleg fény símogatta a páráló barázdát, nagyapám a tajtékos állatokat símogatta. 
Az ekevas ragyogása ezüstbe játszott. 
A sor végén, mindegyik barázdából mind fényesebben bukkant elő. 
A Nagy Rajzmester ezüstpennája.

Tél, 2002 elején

ige
(verb)

ívelt ige
lágy ige
kemény ige
roppant ige
megperzselt ige verejtékkel teli
kínzó
szomjamat
oltani

2002 júl. 10.

Felhők a polcon
(Nouri pe raft)

Reggel a könyvtár
polcán
néhány lapos, áttetsző
felhőre leltem
benne por- és
betűnyomokkal.
Levegőzni a könyvekből
kilibegtek.
Az egyik az olvasatlan író
betűje volt,
a másik elfelejtett meséké,
egy kisebb,
színes és alig látszó -
jobb vállába döfve napsugár 
lobogott akár egy zászló

ismert mese
(poveste ştiută)

a hercegnő fejdísze a folyóba
esett
bele kellett gázolnom a mesébe
hogy kiemeljem,
csakhogy elég egy pillanat-
nyi elnézett
mozdulat
hogy feledjem az utat
s a mese foglya
lettem.

2002. jún. 15.

vers
(poem)

lefele a műhely
csigalépcsőjén
akár egy vedlő
fal vagyok
minden réteg alól
más-más szín jön elő.
Színt a színről
buzgón kapargatok
az első vérig
mögötte semmi

az égbolt vére
(sângele cerului)

elnézem apám kezét
elnézem a hegyeket 
elnézem a hegyeket
apám kezét nézem
kőrelief
életrelief
a föld bőre
a mi bőrünkben
a mi bőrünk
a föld bőrében
közöttük
az égbolt kék vére

2003. júl. 13.

ennyi
(atât)

csak
egy lebegő pillanatra
terült mosolyod
a levegőben
Épp megrajzolhatom
az öröm arcát.

ez a szó
(cuvântul acesta)

ez a szó
az igazság vizében
megfogyatkozott
áttetsző
néhány betű 
csupán
hajnalban
úgy tűnnek kimondatlanok
kimondva semmit se
hallok

2003 június

reszketek
(tremur)

úgy reszketsz mint a fű
úgy reszketek mint a szél
ahogy reszketek keskenyedünk

Vojla, 2003. júl. 5.

álom
(vis)

apám arról álmodott
művész lesz.
nem így történt.
a háború foglya lett.
majd a kereskedelemé,
később a kommunistáké...
majd
az életé,
a túlvilágié...

2004 tavasza

***

Ami átsuhan rajtam
úgy hagy ott két darabban
A gondolat.
A tekintet,
A szeretet,
A mondolat
míg végül
oszthatatlan
maradok

2005. jún. 1.

hang
(sunet)

Miként egy
Bach-fúga
hangjegye
bealkonyul

2006 május

***

vagyok egy
verssor
mely nem találja
helyét
a versben

a nagyapa
(bunicul)

évről évre
nagyapa megforgatta a földet
egyik oldalról a másikra
mint egy könyv lapjait
amelyben
egy jól elrejtőzött szerző
nem hagyta magát
leleplezni

Cseke Gábor fordításai

Valóságot a színpadra?! (Emlékezés egy elhallgattatott drámaíró nemzedékre)

Ezt az emlékező tanulmányt az a szomorú esemény hívta életre, hogy 2012 nyarán eltávozott az élők sorából Matekovics János, a második világháború utáni, a szocialistának nevezett rendszerben nevelkedett, a kortárs drámairodalomban is jelentőset ígérő, valóságfeltáró újságíró. Úgy halt meg, hogy nem sikerült beteljesítenie álmát: ünnepelt nagyszínpadi szerzővé avatása – bár elvileg minden szükséges együtt volt ahhoz, hogy ez bekövetkezzék – sajnálatosan elmaradt.

A műfaj, amiben erdélyi viszonylatban újdonságot hozott, a valóságból táplálkozó, ízig-vérig dokumentáris irodalom. Az a fajta világteremtés, amit legjobb napjaikban a szocialista realizmusnak nevezett alkotói módszer kiemelkedő igenlői álmodhattak maguknak – amikor nem vágyálmaikat voltak kénytelenek kivetíteni a valóságba, hanem a valóság teremtette helyzetekből bonthatták ki jövőbe tekintő, nem feltétlenül egyértelműen pozitív, gyakran minden happy endet mellőző tanulságaikat.

A dokumentáris irodalom azzal kívánt teret hódítani magának a két világháború között, hogy tényszerűségével:

       a. igazolta a legújabb társadalmi rendszer felsőbbrendűségének tételét

    b. igazolta a világ átalakításáért folyó társadalmi harc szükségességét azáltal, hogy leleplezte az imperialista kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásait, tűrhetetlen társadalmi viszonyait, s felvillantotta a válságból való kilábalás perspektíváit.

Mindkét, egymástól jól elkülönülő vonulat ugyancsak megteremtette a maga remekműveit, amiket a későbbi korok újsütetű ideológiai revíziói sem voltak képesek felülírni. Az a tény, hogy valakit ehhez az immár klasszikusnak számító vonulathoz tartozónak nyilvánítanak, egy csöppet sem szégyelni való. Az olyan munkák, mint Dos Passos művei, Szolzsenyicin Rákosztálya vagy éppen az Ivan Gyenyiszovics egy napja, nem különben Truman Capote Hidegvérrel c. riportregénye olyan távlatokat jelentettek a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben feltörekedő írónemzedékeknek a népi demokráciákban, hogy úgy tűnt: a fikción túli valóságábrázolás közelebb áll a művészi igazsághoz, mint a kitalált világok. A zsurnalizmus által feltárt történések, események, életdarabok nyerseségében az olvasó megtalálhatta a problémák nevén nevezésének őszinteségét és hitelét.

Az 1939-ben Simonyifalván született Matekovics János makacsul követte ezt az utat. Az 1956-os sorsmeghatározó esztendőben érettségizett fiatalember, annyi más társával együtt, nagy tervekkel érkezik a kolozsvári Bolyai Egyetemre, ahol sikeresen felvételizik a bölcsészkar magyar nyelv és irodalom szakára. Egyrészt elkötelezett, lelkes híve az új társadalmi rendszer által meghirdetett kollektív igazságosságnak, másrészt hisz abban, hogy a sajtó- és az irodalmi nyilvánosság hozzásegíti a társadalom tagjait ahhoz, hogy egyénileg és közösségileg is tökéletesebbé, erkölcsösebbé – új típusú emberekké - váljanak. Ebben a hitben, s e hit akár mai megvallásában is, nincs semmiféle lealacsonyító – hiszen a jobbító szándék úgy tűnik, időn és határokon túli törekvése az emberiségnek, attól függetlenül, hogy számos, erre irányult kísérlete rendre kudarcba fulladt.

Találkozás a színpaddal

A lelki beállitottságát tekintve agilis, kezdeményező szellemű, lobbanékony fiatalember egyetemi tanulmányai során igyekszik teljes emberré válni, legalábbis a korabeli lehetőségekhez mérten.

Az 1955-ben megalakult Egressy Gábor Színjátszócsoport (mely a Bolyai Egyetem színházrajongó, főként bölcsészhallgatóiból álló amatőr társulatként működött), akár csak az egyetem kórusa, nagy erővel vonzotta magához nem csupán a bölcsészhallgatókat – bár a diákszervezet szervezői elsősorban őrájuk támaszkodtak -, s gyakorlatilag, aki aktívnak tartotta magát, érthetően ott tüsténkedett a két jelentős (bár amatőr) művészi tömörülés házatáján.

A színjátszók kemény magja – annak ellenére, hogy a kolozsvári román és magyar egyetemek egybeolvasztása lényegesen visszafogta az anyanyelvi öntevékenység lendületét - töretlen utat járt be 1963-ig, évente 2-3 darabot (olykor versműsort) állítva színpadra. Számos kollégájához hasonlóan, rövid idő alatt Matekovics Jánost is a színjátszók között találjuk; hagyatékából előkerült egy megsárgult plakát is, mely egy 1959-es április 24-iki előadásra hirdetett 2 lejes belépőjegyeket a "Bolyai Aulájában", amelybe az Arany János utcáról lehetett belépni. Az előadás Alekszandr Arbuzov szovjet drámaíró Tánya című négyfelvonásos darabját népszerűsítette, "A kolozsvári V. Babes és Bolyai Tudományegyetem egyesített Diákszövetségének színjátszó csoportja" magyar nyelvű előadásában.

A repertoárba, emlékszem, nagy előszeretettel vették föl a szovjet drámairodalom egyik kiemelkedő alakjának számító Arbuzov több darabját, azok viszonylag elfogadható művészi megformálása, illetve a reális tartományába eső problémaválasztása miatt. A sorban a Tánya volt az első (az orosz nyelvű szöveget két későbbi jeles rendezőnk: Kovács Ferenc és Harag György fordították magyarra), a társulat rendezőjeként Szabó József (Odzsa), a Kolozsvári Állami Magyar Színház akkori rendezője vállalta a szakmaiság ódiumát. A plakát tanúsága szerint Matekovicsra egy bizonyos Mihály szerepét osztották, aki a szereplők törzsgárdájában kapott helyet.

A filológusok és színház korai kapcsolatára számos példa akad – akár a már említett plakátot tanulmányozva is: a darab színrehozását elősegítő diákcsapatból számosan – ha nem is lett belőlük kimondott színész vagy színházi ember - később valamiképpen szoros kapcsolatba kerültek a közügyi írásbeliséggel, az intézményes művelődéssel. E logika mentén lett Matekovics Jánosból is 1961-ben, immár a Babes-Bolyai egyetem elvégzése után, hivatásos újságíró a bukaresti Ifjúmunkásnál, a KISZ KB magyar nyelvű hetilapjánál.

Az első drámai konfliktus

Középen: Matekovics János, jobbra: Lázár László (Lazics)

Mielőtt még a színház valóságos világába léphetett volna, Matekovics Jánosnak megadatott, hogy saját bőrén érezze a való élet kegyetlen drámaiságát: kezdő újságíróként, naiv nyitottsága folytán olyan konfliktusba keveredik, mely könnyen örökre kettétörhette volna szakmai elhivatottságát, pályafutását.

Nem véletlen, hogy az akkori események később, egy torzóban, de a hagyatékban fennmaradt drámakísérlet révén, kellő részletességgel rekonstruálhatók – természetesen, a Matekovics-féle némileg túlfűtött átélés szemüvegén keresztül.

Az Ifjúmunkás történetéhez is meghatározó módon, szorosan kapcsolódik az ún. Matekovics-epizód, amikor is a bukaresti ifjúsági hetilap korabeli főszerkesztő helyettese följelentette újdonsült kollégáját, amiért az úgymond nacionalista kijelentéseket engedett meg magának privát beszélgetésük során. Az említett drámatöredék jobbára egy vendéglői párbeszéd Matekovics János és a lap egyik vezető szerkesztője, Lázár László (közismerten: Lazics) között, amelynek során ez utóbbi a följelentett, bajba került fiatalembert négyszemközti bizalmas beszélgetésen arról győzködi, hogy legjobb lenne a küszöbön álló és elkerülhetetlen nyilvános meghallgatáson és megszégyenítésen látványosan önkritikát gyakorolni – beismerni, hogy súlyosan vétett a „kommunista ideológia” ellen és szakmai-eszmei tapasztalatlanságra hivatkozni. A jóindulatú, baráti célzatú, kompromisszumra biztató javaslatot Matekovics a színpadra szánt vita során harcos vehemenciával utasítja el:

„Annak ellenére, hogy teljes mértékben igazatok van, elmondatnátok velem ezt az egész ocsmányságot? Játsszam meg, hogy nem látom ezt az egész nagy román nacionalizmust, amely kitervelve sorban rabolja el tőlünk a jogainkat, mintha szellemi fogyatékos lennék? Hát, milyen embernek gondolsz te engem, Lazics, még józan vagy?! El tudod képzelni rólam, hogy én ott... szépen felállok, és bűnbánó mosollyal a pofámon, alázatosan és szépen összehajtogatom és elpakolom boldogabb időkre a gerincemet, és utána emelt fővel, tiszta lelkiismerettel megyek embertársaim közé igazságot osztani? Nem vagyok teljesen hülye, és nem is élek annyira a fellegekben, hogy ne tudnám, bizonyos kompromisszumokra rákényszerülünk, ha el akarunk érni valamit. De nagyon érezni kell a határt, ameddig elmehetünk. Bizonyos határokon túl a kompromisszum jóvátehetetlenül beszennyez, és kiölhet belőled mindent, amivel csak együtt érsz valamit. Megroppanhat úgy, hogy egész további életed nem lesz elegendő rá, hogy talpraállj. Nem, Lazics, én ezt a szöveget nem mondom el! Rúgjanak ki, ha ez most már így megyen. A végzettségemnél fogva tanár, remélem még mindig lehetek. És, ha ez nem megy, nem félek attól, hogy fizikai munkára menjek. Ha a gyárba se vesznek fel, hazatelepedek Simonyiba, gazdálkodni, szeretem a falusi életet. Ha nem csuknak le, ezt nem akadályozhatják meg...”

A dagályos, erősen teatrális szöveg, amelynek érvrendszerébe óhatatlanul belejátszik az idősebb, a már megállapodott szerző minden, az eset után „szerzett” bölcsessége is, jelzi, hogy a bajba került szerkesztő és idősebb társa között életes, drámai konfliktus nyer megfogalmazást a nyilt harc és a megalkuvás között. Érdemes meghallgatnunk a Lazics érveit is:

„Figyelj ide, Matek, én tökéletesen megértelek téged, és azt sem mondom, hogy nincs igazad... Csakhogy nagyon fiatal vagy még, és nem volt időd rá, hogy megtapasztald, milyen világban élünk. Tegyük fel, hogy holnap, úgy ahogyan azt most elképzeled, emelt fővel a pofájukba vágod az igazságot, és méltóságteljesen kivonulsz a teremből. Persze, ha engedik. Mert a lelkemre mondom, nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem engedik. Már azon sem győztünk csodálkozni..., hogy megúsztad ennyivel, és csak az írásjogodat veszítetted el. A szekusok csak vitatkoztak veled, és egy árva pofont sem kaptál, a fogaidat nem köpted ki, és épek az oldalbordáid. És még mindig a szerkesztőségben ücsörögsz, ha nem is írhatsz a saját neved alatt. [Domokos] Géza öreg harcos, tudta mit csinál, amikor üzent [Domokos] Évával, és meghívott ama mellékutcai „véletlen” randevúra. Látod, igaza volt, engedtek román vidékre menni, mert kérted, hogy jobban meg akarod ismerni a román népet. És, ha álnéven is, de rendszeresen közölhetsz. Ez nem semmi. Azt gondolom, el tudod képzelni, milyen gondosan mérlegelték ezután minden szavadat. Te is felmérted, hogy mire megy ki a játék, és okosan írtál. Szerintem már eldöntötték, hogy maradhatsz, csak hátra van a holnapi gennyes szertartás, ehhez ragaszkodnak. Aztán folytathatod a munkád a saját neved alatt, nem azt mondom, hogy zavartalanul, mert a mi munkánkat sohasem lehet zavartalanul folytatni. Ez nem gombozás, ez ilyen. De a nyilvánosság lehetőségét nem szabad kiadnunk a kezünkből. Kormányok jönnek, kormányok mennek, jön egy-egy lazítás, majd újra szorítanak, de ezeket nekünk túl kell élnünk, még akkor is, ha cikkenként legfeljebb egy két mondatot tudunk elmondani abból, ami odabentről jön. Hagyjanak dolgozni, most ez a lényeges.”

A szöveg irodalmi értéke kétes, dokumentumnak viszont megjárja. Illusztrációként jelzi, hogy Matekovics János saját sorsának indulása és későbbi alakulása révén gyakorlatilag végig kapcsolatban állt a drámával, a drámaírással – még akkor is, ha ez az irodalmi élet nyilvánosságában vajmi kevés nyomot hagyott. A fiatal újságíró maradt a korábbi helyén és megkezdte pályafutásában azt a szakaszt, amelyben bár bújtatva, minden komolyabb útjával a színpad felé kacsintott.

Nevelni – minden áron

A válságos helyzetben, életfontosságú kényszerűségből megkötött politikai kompromisszum szerencsére nem törte le túlságosan a fiatal Matekovics János alkotó lendületét. Az újságírói rutin megszerzése, a nevelőmunka teljében kijárt „káderiskola” hozzájárultak ahhoz, hogy elfogadható formát adjon a társadalmat feszítő, időszerű erkölcsi konfliktusoknak. A hatvanas évek első felének Romániája, akár egy bizonytalan, ám mindenképpen felfelé ívelő röppálya, a fiatal újságíró számára is meghozta a szakmai kiteljesedést.

1965-ben jelent meg az Ifjúmunkásban az átlagostól elütő, közvetlen hangú, nyílt levélben megfogalmazott írástudói állásfoglalása, amely akár korai ars poeticájának is beillik. Nyílt levelében Matula Gy. Oszkár nagyváradi sajtólevelezőhöz (Miért hallgatott el, Matula elvtárs?) nem kevesebbet tűz ki maga elé, mint felébreszteni a címzett – s ezáltal mindazok - lelkiismeretét az írás felelőssége iránt, akik (köz)írásra adják a fejüket. Leszámítva a kor megszokott, természetes zsargonját, az őszintén kitárulkozó cikk azt próbálja tudatosítani a sajtómunkában helyét kereső levelezőben – a szándék jóval szélesebb kört céloz meg! -, hogy a mindennapi életben dolgozónak, például esztergályosnak lenni nem szégyen, az írás, a sajtónyilvánosság önmagában nem jelent rangot, annál inkább felelősséget ró az emberre, mivel a problémákat azon melegében szóvá tenni, és nem szabad az utókorra várakozni.

„Engedje meg, hogy arra kérjem, Matula elvtárs, becsülje, tisztelje jobban a tollat! - olvashatjuk a máig érvényes tanmese végén. - Azt, amit nagyon sokan még mindig az emberiség egyik legragyogóbb megvalósításának tartunk. Én nem akarom elhinni, hogy Matula elvtárs ne tudná, a toll felelősséget, nagyon sok álmatlan éjszakát, állandó gyötrődést jelent (nemcsak azért, hogy megtaláljuk gondolataink legmegfelelőbb, újszerű, meggyőző köntösét, de azért is, mert a toll embere állandóan kételkedik: vajon jó-e, amit ír, és nem tudna-e máshol jobban, eredményesebben tenni a társadalomért ?) és teljes életet. Ezt kell jelentenie!”

A nyílt okításnak végül is megvolt a konkrét foganatja: a sértődésében elhallgatott Matula Gy. Oszkár nem sokkal a nyílt levél megjelenése után újra cikkel jelentkezik az Ifjúmunkásnál, majd októberben további jegyzete jelenik meg...

De ami még fontosabb: ez az írás indítja el a következő évek során Matekovics Jánosban a benne lappangó drámaírót, aki konokul keresi tovább életünk jelentéses konfliktusait.

A nyílt levél esztendejében, 1965 végén jelenik meg az Ifjúmunkásban feltűnő helyen tálalt riportja: a Miért halt meg Mihály Domokos? Az akkori sajtóban szokatlannak számító téma – halálos munkabaleset és a közösségi felelősség utáni nyomozás – szinte magától teremtette meg azt a drámai helyzetet, amit írás közben a szerző ki- és fel is használt. Komoly előrelépés ez a riport Matekovics János szakmai fejlődésében. Minden szempontból – méghozzá jó értelemben! - kirí az akkori publicisztikai mezőnyből. Megjelenésekor mi, kollégái számosan irigykedtünk rá, s ma, hogy újra elolvasom a kopogó, precíz, lényegükig lecsupaszított mondatokat, az esetről beszámolók tanúvallomásait, szabályosan beleborzongok abba, amilyen életközeli világot jelenít meg a riport maga. A fiatal szakmunkás haláláért való felelősség után nyomozó riporter kitűnő színpadi érzékkel vonultatja föl a tanúságot tevő fő- és mellékszereplőket. Minél többen nyilatkoznak, annál nyilvánvalóbb lesz az általános felelőtlenség társadalmi dimenziója. Matekovics anélkül, hogy társadalmi prédikációt tartana, e vallomások szembesítésével remekül demonstrálja, hogyan lesz óhatatlanul mindenki „szem a láncban". Végkövetkeztetése belefér néhány súlyosan egyszerű mondatba: „Mihály Domokos 18 éves lett volna február elsején. Soha semmivel nem lehet jóvátenni a halálát. Meghalt azért, hogy rádöbbenjenek az élőkkel szembeni felelősségükre azok, akik közül nem mindenkit lehet most büntetőjogi felelősségre vonni. Azok, akik egy életen át hordozhatják a terhét annak, hogy élt mellettük egy tréfás szavú, tiszta szívű ember, és azért halt meg, mert ők kényelemből, közönyből nem tettek meg valamit.”

Akkor is, ma is olyan szemmel olvashattunk egy ilyen riportot, mint ami talán nem is a bemutatott esetről szól, hanem a mi saját életünk konfliktusos helyzeteihez nyújthat kapaszkodót.

Első kísérletek a konkrét neveléssel

PP: Romantika

Sajnos, az újságírás nem az a terep volt, s különösen nem a hatvanas évek Romániájában, amelyen naponta teremjenek a babérok. Paradox módon, ezt éppen a sikerei tudatosították Matekovics Jánossal – egy-egy kiemelkedő riportja ugyanis annyi elő- és utómunkát, oly megfeszített tárgyalássorozatot és megannyi kompromisszumos engedményt kavart maga körül, amelyek mindegyre kikezdték munkakedvét, lendületét. Ekkor határozta el, hogy nevelési szándékait a korabeli újságírásban akkor még szokatlan, interaktív akciósorozattal próbálja gyümölcsöztetni.

Ekkor találja ki és vezeti le a sok fordulós, szakszerűen összeállított és a kvízjátékok felületességére alaposan rákontrázó, nevelő célzatú nyilvános műveltségi versenyét, amely jelentős olvasó tömegeket mozgatott meg és maradandó pozitív élményeket hagyott az akkori fiatal nemzedékekben.

Ugyancsak az 1966-os év az, melyben lebonyolítja az Ifjúmunkás első nagy, nyilvános sajtóvitáját (Elavult-e a romantika?). A témához nagy lendülettel és nagy körültekintéssel közelítve, megírja a vitaindítót, amelynek végén az alábbi „használati utasítás” áll:

„A probléma, amit ez a cikk — néhol talán kissé egyoldalúan — felvet, feltétlenül nagy fontosságú, tisztázásának szerepe lehet abban, hogy ifjúsági szervezetünk eredményesen valósíthassa meg a KISZ VIII. kongresszusának célkitűzéseit. 'Szüntelenül tökéletesítve a munkastílust és a munkamódszereket, úgy kell megszerveznünk szervezeteink tevékenységét, hogy a KISZ-tagok, az ifjak választ kapjanak az őket foglalkoztató gazdasági, politikai és ideológiai kérdésekre, gondoskodást és figyelmet tapasztaljanak az életükben és munkájukban felmerülő kérdések iránt, szabad idejük hasznos és kellemes megszervezése iránt' — szögezte le a KISZ VIII. kongresszusának határozata. A szerkesztőség szeretné, ha ennek a cikknek a kapcsán széles körű véleménycsere, vita bontakozna ki a lap hasábjain. Szívesen látnánk bármely olvasónk hozzászólását; a bonyolult, tulajdonképpen mindannyiunkat érintő probléma tisztázását elősegítendő — a legkülönbözőbb véleményeknek helyt adunk, azoknak is,amelyekkel még részleteiben sem érthetünk egyet (lásd jelen cikket is). Az eszmecserét kerekasztal-beszélgetéssel szándékszunk befejezni, amelyre a legérdekesebb, legelgondolkoztatóbb hozzászólások beküldői közül hívnánk meg néhány vitapartnert.”

Az év végéig tartó, terjedelmes vita formailag tökéletesen megfelelt a Kommunista Ifjúsági Szövetség meghirdetett céljainak, ugyanakkor bátran lehetett akár az élet elgépiesedése, eldologiasodása elleni küzdelem nyílt fóruma is.

Mind Matekovics, mind a lap hosszasan készülődött e vitára. A kezdeményező maga Matekovics volt, a szerkesztőség pedig arra volt kíváncsi, miként lehet egyáltalán lebonyolítani egy olyan eszmecserét, amelyben majd óhatatlanul elhangzanak sarkított, egymásnak ellentmondó, az általános politikai vonaltól és elvárásoktól eltérő vélemények. Matekovics szörnyen igyekezett, hogy egy olyan vitaindítóval üthesse le az alaphangot, amely mindenkinek megfelel: a KISZ szervezet elvárásainak, a fiatalok érdeklődésének, az élet realitásának... E sok irányban való megfelelni vágyás teszi ma néhol naivvá, már-már nevetségessé, idejét múlttá az inditó szövegkollázst. Ne felejtsük el azonban, hogy az abban és akkor felvetett élethelyzetek valóságosan is a fiatalok mindennapjaihoz tartoztak. (Azon eltöprenghetünk, hogy mindez jó volt-e vagy sem, de az akkori fiatalok - mindazok, akik a vitaindító megjelenését követő hetekben lelkesen hozzászóltak a témához - olyan problémákat tártak fel személyes életükből, amikből kitetszett: az ifjúsági szervezetnek egyáltalán csak úgy van lételeme, ha gyűlésezés helyett mindazzal foglalkozik, ami a fiatalokat érdekli és foglalkoztatja.)

Az 1966. július 7-i Ifjúmunkás megjelenésével elindult vita - a riport két újságoldalt tett ki, minden addigi közlésnél nagyobb terjedelmet, kiemelt grafikai tálalást kapott, s a szerkesztők ezzel a kérdés súlyát is igyekeztek kiemelni - a további hetekben-hónapokban a lapszámok friss, életközeli gerincét alkották, majd a KISZ KB jóváhagyásával november elején megrendezésre került Bukarestben, a szerkesztőség székházában (Scanteia Ház, 10. emelet) a riport végén beígért vitazáró. A végső vitában részt vettek: György József műegyetemi hallgató, Kovács Nemere szerkesztő, Kovács Mihály érszalacsi tanár, Gálfalvi György szerkesztő, Keresztes Dénes kolozsvári egyetemi hallgató, Feketics Lajos csibakáposztásszentmiklósi KISZ-titkár, Bogdán Mária kézdivásárhelyi KISZ-aktivista, Kardos Adrienne kolozsvári tanuló, Szakács Sándor marosvásárhelyi tanuló, Farkas Domokos szászrégeni hangszerkészítő, Magyari Lajos héjjasfalvi tanár.

A menet közbeni vita hozzászólásait Matekovics János szerkesztette, a vitazáró jegyzőkönyvét Dali Sándor (főszerkesztő), Matekovics János és Cseke Gábor írták alá, amiből ez utóbbi az íródeáki munkát végezte el (lemásolta a magnóra vett beszédek szövegét), Matekovics szerkesztette és stilizálta a hozzászólásokat, Dali Sándor pedig megadta az egésznek a végső eszmei-ideológiai "tartást", amivel kenyéradóink is kiegyezhettek.

A Romantika-vitát a megcélzott érintettek - egykori Ifjúmunkás olvasók - maradandó, gondolatébresztő és előremutató mozgalomként emlegetik mind a mai napig.

E két, hosszú hónapok munkáját átfogó, kézzelfogható neveléssel is járó tömegakció, bár nem sorolható be a kimondottan írásbeli sajtóműfajok közé, jó iskolát jelentett a szerkesztő Matekovics Jánosnak, hogy gyakorlatilag megízlelje s a gyakorlatban is kipróbálhassa a színpadi világteremtés, a rendezés apró műhelyszabályait. Ekkor ugyan még távol áll a drámaíróságtól, viszont fokozatosan megérlelődik benne az ifjúsági lap és a pódium szerves összekapcsolásának gondolata.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

"Fekete könyv"-em

Tavaly márciusban került fel a Magyar Elektronikus Könyvtárba legújabb verseskötetem, amely gyakorlatilag a honlapom nyilvánossága előtt iródott és ált össze kötetté. Annak idején az e-kötet fedőlapját és linkekkel ellátott tartalomjegyzékét elhelyeztem az urszu 2-n, a kéziratot pedig elküldtem annak a barátomnak, aki valamikor elhatározta, hogy életében egyszer tervez egy ún. "fekete könyvet", amelynek minden meghatározó alapeleme fekete. Mivel a kötetet eleve neki dedikáltam, s a cime is nyiltan provokációnak tekinthető, azt üzente vissza, hogy ha a fennvaló mindkettőnket megsegit, akkor ő könyvvé varázsolja a Nadrágomon fekete folt-ot.

Július 30-ám fölkerestem Pusztai Pétert Vautreuil-Dorionban (Kanada) található otthonában, miután értésemre adta, hogy érkezésemig szeretné kinyomtatva látni a furcsa könyvet.

Akár csak négy évvel ezelőtt, amikor átvehettem tőle és feleségétől, Georgetától az általuk készitett és illusztrált A tolószék utasa c. verses albumot, szörnyű zavarba jöttem, mert mindaz, amit én irodalomként papirra vetettem és összeállni képzeltem, azt ők csodálatos módon, alkotó fantáziával utánozhatatlan Könyvvé álmodták.

A tolószék utasa c. verseskönyvem Pusztai Péter és Georgeta képes olvasatában

Egy fekete, ütésálló kazettába zárt, csupa fekete könyv költészetem kései darabjait tartalmazza. Keserűen groteszk, néhol akasztófahumorba oltott szemléletével némileg szokatlan hangulatú versek részemről határozott leszámolást jelentenek a korábbi, a hagyományokhoz szorosabban kapcsolódó verseszményekkel. Azt szerettem volna magam előtt demonstrálni, hogy a lirai én képes magát másként is szemlélni, mint a szubjektiv elfogultság szélsőséges nézőpontjaiból. Hogy sikerült-e? Pusztaiék szemében azt hiszem, volt hitele ennek a szándéknak és hangnak, s ha a kisérlettel nem is vagyok tökéletesen elégedett, az a fontos, hogy legalább megpróbáltam.

Hármunk egy példányban megjelent könyvére pedig most végtelenül büszke vagyok, annyira, hogy fontosnak látom megosztani legalább virtuális látványát az olvasóval. A kötet fekete lapjait ide kattintva lehet sorrendbe rakva megtekinteni. (A Teljes képernyő-s diavetitést ajánlom a megfelelő nagyitáshoz.)

Nadrágomon fekete folt - Pusztai Georgeta és Péter által "fekete könyvvé" álmodva

Egy roma költőnk volt s most ő sincs...

(Rafi Lajos korai halála kapcsán)

Rafi Lajos. Fotó Gergely Tamás

(Naplósorok helyett) Ma, június 24-én, a gyergyói kánikulában - ami azt jelenti, hogy ha ott tűzött a nap, az egész világ főtt a levében - Rafi Lajos roma költőt halva találták a vasúti pályán Gyergyóditró és Gyergyószárhegy között. Élt 42 évet. Két megjelent kötete (A földhöz vert csoda, Az élet számlája), verseinek svédre forditott válogatása és az általa képviselt költői jelenségnek egész legendaköre őrzik az emlékét, kellően még föl nem mért költői jelentőségét. De még életében megérte, hogy doktorandusz-dolgozat készüljün róla „Költői bádogos”, „csodaroma” – Rafi Lajos költészetének recepciója cimmel, Köllő Zsófia tollából. Egyik megállapitása szerint "a róla szóló beszédmód ... alapvetően néhány séma körül forog, hiszen egyrészt mint egzotikumot mutatják be, pl. „a székelyföldi romák egyetlen költője” (Duna TV), „költői bádogos”, csodaroma” (kultúra.hu), másrészt a sztereotípiák leküzdésével fáradoznak, több-kevesebb sikerrel, mint például Zsigmond Attila és Bajna György róla készített dokumentumfilmje."

Halála napján szivbéli jó barátja és egyik istápolója, Bajna György költő-újságiró a következő szavakkal búcsúztatta őt a Káfé főnix portálon:

" Nem a szíve ült a semmi ágán, hanem ő maga. Egész valójában. Ráadásul állandó kettősségben. Pedig tisztában volt azzal, hogy ki is ő, mégis állandóan gyötörte ez a kérdés is. Ezt is nehezen értették még tisztelői is, akik sokat bosszankodtak – főleg az önpusztító életvitele okán... Rafi Lajos kérdéseket hagyott maga után. Mint minden versével. A válaszok ott bujkálnak, a titok ott lappang épp a költeményeiben. Élete ugyanis nyitott könyv volt, szétszórt lapokon keringett a szemünk előtt, s hullott néha sárba. Halála ellenben megrázó volta ellenére sem válasz semmire. Talán csak arra, hogy nem figyelünk eléggé egymásra. Lajos csiszolatlan gyémánt marad immár mindörökre. Köztünk járt, nézett, látott és hallott, aztán üzent. Mi néztük, de nem láttuk és nem hallottuk. Ha pedig igen, akkor rosszul. Ritka és tétova üzeneteink valószínű ezért voltak hiábavalók."

(Mit jelentett nekünk Rafi Lajos?)  Rendhagyó, s egyben etnikai toleranciára ösztönző jelenség volt a magyarul is költő roma alkotó, aki a Gyergyói medence egyik nagyközségében – Gyergyószárhegyen – élvén, igazából mindennapi mesterségével, a bádogossággal kereste meg nyolc tagú családjának (feleség és 6 gyermek) a mindennapi betevőt. Költő mivolta isteni adottság, ráadás volt amúgy a népcsoportja életmódjához igazodó személyes sorsra.

Miközben az anyaországban egész sor roma író-költő alkotott külön réteget a magyar irodalmon belül, Rafi Lajos megmaradt erdélyi unikumnak, akinek lelkesen járnak a csodájára, akit körülrajonganak ugyan, de akihez nem igazán tudnak érdemben hozzászólni. Kuriózumszámba ment a hír, hogy Svédországból érdeklődnek utána, majd hamarosan svédre fordított válogatott verseivel (fordító:  Ove Berglund) találkozhatott a közönség Stockholmban - no meg később a költővel magával is, akit a lelki jóbarátjává lett Gunnar Svensson költő és világutazó korábban azért keresett fel, méghozzá Gyergyószárhegyen, hogy saját szemével győződjön meg: létezik az a csoda, amit a svéd Rafi-kötet megjelenése világszenzációvá emelt.

Svensson és Rafi. Fotó Gergely Tamás

Svensson 2011-es gyergyói látogatása nagy esemény volt a Rafi családban, de az egész gyergyói szellemi élet ráérzett a nem mindennapi gesztus jelentőségére. A  történtekről a Gyergyói Kisujságban beszámoló Bajna György nem is az eseményekre, hanem a jellegzetes körülményekre helyezte a hangsúlyt: azt írta le, hogy a svéd vendég jelenléte miként szabadította fel az erdélyi vidékiesség beidegződéseitől a vendéglátókat. Svensson a szoros barátság jeleként ölelte meg mindannyiukat a gyergyói állomáson, amikor végül a Coronával távozott, s hagyott maga után legendás benyomást, amit Rafiné Zsuzsa asszony ekként fejezett ki: „Látszik rajta, hogy nemes ember”.

Rafi Lajosnak amúgy nem volt kimondott vátesz-tudata. Nem akarta költőként megváltani a világot, talán még saját magát sem, de mindenben engedelmeskedett a benne élő csoda vak törvényének, s népét próbálta valamiképpen felébreszteni ösztönös pillanat-élményéből: roma-magyar szótárt kezdett összeállitani, versein mind magyarul, mind roma nyelven ő maga dolgozott. Egy, az Új Magyar Szónak adott hajdani – mára már elérhetetlen – interjúban pedig nyíltan is kimondta: "Az vagyok, cigány." Nem engedte, hogy kisajátítsuk.

Kisebbség volt ő a kisebbségünkben, de annyira példa nélküli, hogy már maga ez a tény eleve védetté tette akaratlan többségi szemléletünkben. De védtelen maradt a saját démonokkal szemben.

Rafi és a svéd tenger. Fotó Gergely Tamás

(Az első Rafi-vers) Rafi Lajos első versét – amit az egykori Hargita napilap közölt – magyar tanárnője biztatására írta meg és a békéről szólt. Az ő szavaival elmondva, a Hargita Népe nyomán egészen kerek kis történet:

“Még a rendszerváltás előtt történt, négyszöget kellett formálnunk Ceauşescu tiszteletére és a béke dicséretére. A magyartanárnőm, Pál Anna megkért, hogy írjak egy beszédet a békéről, és olvassam fel a diákoknak. Hazamentem és elkezdetem gondolkodni, de semmi sem jutott eszembe, ami a békével állt volna szoros kapcsolatban, csak az, hogy Ceauşescu miatt tulajdonképpen éhezünk. Ilyen körülmények között a békéről kicsikét nehezen lehet bármit is írni. Időközben eljött az este, és én még mindig azon töprengtem, mit is mondhatnék én másnap az iskolában a témáról. Édesanyám észrevette, hogy szomorkodom, megkérdezte, mi bajom van. Elmeséltem neki, mi az iskolai feladat, és hogy nem tudok megbirkózni vele. Elmagyarázta, hogy a béke milyen szép dolog és hogy az egyik legszebb szó a magyar nyelvben. Akkor már jött is a vers, csak úgy magától.

Pál Anna, a tanárnőm javasolta, hogy a verset postázzuk el a Hargitához. Egyed Bandi barátom imádta a cukorkát, bármire képes volt érte. Odajött hozzám és mondta, hogy te, Rafi, ha mondok valamit, veszel nekem egy dobozzal. Megígértem neki az áhított cukorkát. Na, és akkor hozta nekem az újságot, amelyben benne volt a Béke című első versem. Én nem vettem annyira komolyan ezt a verset, legalábbis nem olyan mértékben, hogy lapokba kerüljön… Aztán egy óra múlva az egész iskolai folyosó az újságot olvasta.

Édesapám nagyon örült, kivágta az újságcikket, amelyet mai napig a pénztárcájában őriz. Aztán azokat a verseket, amelyeket tizennégy éves koromtól írtam az iskola ideje alatt, elégette, de nem azért, mert nem szerette őket, hanem mert félt a hatalomtól, aggódott: nehogy bántódásom essen. Nagyon közel lakott hozzánk a rendőrség is…”

(Rafi Lajos egy versantológiában) Első kötete megjelenése után megkértem Bajna Györgyöt, hogy Rafi költészetének jó ismerőjeként állítson össze egy kifejező verscsokrot tőle az Erdélyi és csángó költészet című internetes antológia számára, amely a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában, állandó gazdagodással áll az olvasók rendelkezésére. A versgyűjtemény elkészült, s a MEK-kel párhuzamosan az anyag felkerült a Káfé (majd a Káfé főnix) portálokra is. Idővel az Irodalmi Jelen is bekapcsolódott Rafi Lajos költészetének népszerűsitésébe. Sajnos, hogy a népszerűvé válás nem segítette túlságosan a költő társadalmi beilleszkedését, életvitelének normalizálását – annak ellenére, hogy mind gyakrabban kapott hivatalos felkérést, hogy bemutatkozzék az érdeklődő közönség előtt, barátai, jó ismerősei pedig egyre nagyobb aggodalommal szerették volna visszafogni életének  önpusztitó ámokfutását.

Gergely Tamás stockholmi prózaíró, a svéd Rafi kötet értelmi szerzője és szorgalmazója egy 2012-es jegyzetében így emlészik vissza a svédországi könyvtárban tett látogatás egy jellemző mozzanatára:

Rafi Lajos a stockholmi városi könyvtár előtt. Fotó Gergely Tamás

"Már az előadására készülünk a Stockholmi Városi Könyvtárban, a felszólalások sorrendjét beszéljük meg, előttünk a svéd nyelvű plakát, rajta egy képpel, ugyanazzal, ami a könyvborítón: Rafi egy lokálban (gyergyói kiskocsma?), előtte papír, ceruza, láthatóan alkotás közben tehát, keze ügyében cigaretta, és egy – pohár. A pohár vizespohárnak néz ki, de kiívva, úgyhogy nem tudni, hogy víz volt benne vagy pálinka, ez utóbbi, ugye, serkenti az alkotókedvet… Óhatatlan arra asszociálunk, főleg, hogy tudjuk, hogy a költő is hasonlóképpen gondolja…

Szóval ha már odáig jutottunk a barátkozásban (harmadik napja kocsizzuk be a várost), hogy intimebb dolgokról is kérdezni lehet, somolyogva felteszi a  kérdést:

”Miért mindig ez a pálinkás kép kerül be a könyvbe és újságokba?”

Jó kérdés, nem?! Mit is válaszolhatnék neki? Hogy ez van raktáron… a számítógépemben? Hogy ösztönösen történik… Nálam is, és ezek szerint másoknál is…

Hogy ő már hét hónapja nem néz a pohár fenekére…Nem vádol, csak közli az adatokat. Helyükre akarja tenni a dolgokat.

Persze jobb lenne, ha látszana kicsi kávézacc a pohár alján. Hogy kávét ”fogyasztott” volna, szokták azt is serkentő gyanánt a költők, nem?"

A kávézacc láthatóan azóta se jött be. A hajnali vonatgázolás legalább is erre utal...

Kegyeleti gesztusként, összegyűjtöttem az interneten fellelhető verseinek (majdnem) teljes gyűjteményét - kis Rafi-breviáriumba szervezve...

Kis Rafi Lajos-breviárium

Városok / városiak az "aranykorban"

(Olvasónapló)

Közel negyven éve – 1984-ben – megjelent szociográfiai munka vétette le magát nemrégiben zsúfolt könyvespolcomról: kinézetre szerény, mondhatni póriasan szegényes, tartalmilag viszont annál gazdagabb. És alapvetően ma is megbízható.

Ez egy kicsit furcsán hangzik 2013 derekán, hiszen a Változó valóság címmel kiadott szociográfiai tanulmányok az erdélyi/romániai városkutatásról (előszó: Egyed Péter, szerkesztő: Szabó Zsolt), hiszen az a távoli időszak a romániai "aranykorszak" kellős közepét jelentette, s a mai közhiedelem úgy "tudja", hogy akkoriban vígan lakkozták a valóságot, elhallgatták a valós problémákat, grandiózus projekteket eredményként dicsőítettek stb. Ami, természetesen mind igaz is, csakhogy nem éppen úgy, ahogy ma egyesek beállítani próbálják. Mai olvasatában egy ilyen könyv – és a továbbiakban maradjunk meg ennél mint demonstrációnk izgalmas példájánál – jóval alaposabbnak, mélyebbnek és lényeglátónak hat, mint a maga korában, amikor papírra vetették, és még inkább, amikor valósággal kiverekedték, kitaktikázták a megjelenését.

Kiállta volna az idő próbáját?

Azt hiszem, erről szól ez a mostani olvasónapló.

Arról a törekvésről, amit illendő volna rendre újra észrevenni, megvizsgálni és a maga helyére tenni, s amit úgy ahogy működő, még meglévő nemzetiségi intézményeink a kisebbségi önismeret és öntudat ébrentartásáért megtettek – szó szerint embertelen körülmények között.

*

A Változó valóság című kötet azért is többletjelentés-hordozó, mert egyfajta szintézisét, áttekintését adja a szocialista valóságban végbement városkutatói törekvéseknek, beleértve a romániai magyar sajtó idevágó tényfeltáró tevékenységét is. A kötet tanulmányaihoz csatolva ugyanis ott találjuk, legalább egy ívnyi terjedelemben az akkori főbb romániai magyar lapok (Ifjúmunkás, Utunk, Korunk, A Hét, Falvak Dolgozó Népe) városkutatással foglalkozó írásainak 10-12 évre terjedő repertóriumait, amelyekről az előszóban Egyed Péter így vélekedik: "Sok olyan érték halmozódott föl bennük, amely nem csak számontartásra érdemes, hanem a longitudinális vizsgálatoknál is sikerrel alkalmazható anyagot tartalmaz." Ugyancsak az előszó szerzője mondja ki, mintegy végszóként: "A városkutatás – önismereti diszciplína." Az ekként lezárt bevezető csöppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy a kötetbe foglalt írások mindenike a romániai magyarság önismeretéhez kíván hozzáadni egy-egy olyan részletet, amelyben nyoma marad annak a változásnak, ami sorsában, anyagi és szellemi létfeltételeiben, közérzetében városaink vonzkörében bekövetkezett.

*

Persze, közelíthetnénk úgy is tárgyunkhoz, hogy szóvá tesszük, mi mindent kellett elhallgatni, kidekázni, elködösíteni, tompítani, kicicomázni, fellobogózni, sejtetni stb. ahhoz, hogy ezek és az ehhez hasonló írások egyáltalán megjelenhessenek. És az effajta tárgyalásmódnak is meglenne a maga haszna, tanulsága. Csakhogy az írásokat úgy kell elfogadnunk, ahogy azok fennmaradtak az időben – eszményi lenne, ha minden szellemileg megalázott, megcsonkított, megszelídített, "kiherélt" stb. kéziratunk megtalálná a teljesség szabad kimondásának a lehetőségét, viszont erre gyakorlatilag nem csak lehetőség nincsen (a kivételeket leszámítva), de kiadói hajlandóság sem túl sok. Így aztán a megjelent és megőrzött látleleteket kell olyan alapnak tekintenünk, amiről a közelmúlt valóságát úgy-ahogy megközelíthetjük.

*

A kötet egyik, mindenféle értelemben súlypontjának számít az a hatvan oldalas tanulmány (szerzők: Pillich László-Vetési László-Vincze Zoltán-Feleki Károly), A kolozsvári magyar hóstáti közösség népesedési és szerkezeti alakulása (1899-1980), amely minden bizonnyal önmagában is sok ütközőpontot jelentett a kötet megjelenésének folyamatában, de amelyre ma is bátran lehet hivatkozni, hiszen rendkívül gazdag tényanyagot tartalmaz a Szamos menti város egy sajátos kisebbségi közösségéről, mely a huszadik században Kolozsvár magyarságának urbánus utánpótlásának egyik forrása volt, nem beszélve a város mezőgazdasági életében, ellátásában játszott meghatározó szerepéről. Az írás nagy fegyverténye ugyanakkor, hogy abban az időszakban készült, amikor nagyszabású "városrendezési" – valójában inkább: városrombolási – projekt keretében céltudatos lendülettel igyekeztek eltüntetni a magyar agrárhagyományok e rendhagyó fertályát, felszámolni a mezőgazdasági termelésre fordított földtulajdont, ledózerolni a családi házakat, gazdasági épületeket, s az egészet "beültetni" sietve összetákolt, stílustalan tömbházlakásokkal, sivár, gödrökkel teli, sárba vesző utcákkal... Igaz, a tanulmány maga nem röpirat, közvetlenül nem lázít a barbár merénylettel felérő pusztítás ellen, nem fogalmaz meg expresis verbis világra szóló segélykérést, de a sajtónyilvánosság akkori lehetőségeit maximálisan kihasználva, tényanyagát felépítve többszörösen is kimondatlanul vádolja azt a rendszert, mely egy ilyen sajátos kisebbségi társadalmi szerkezetet és értékegyüttest nem csupán veszni hagy, hanem feláldoz az embertelenül ésszerűtlen városi telekgazdálkodás oltárán. Amíg egyfelől folyt tehát a pusztítás, addig a másik oldalon a szerzők a szavak erejével próbálták tanulmányukba átmenteni – Feleki Károly segítségével pedig a dokumentarista fotográfia révén is – mindazt, amit az építők megsemmisítettek.

Ide tartozik megemlíteni azt is, hogy az egyik, szerző, Pillich László pár év múlva önálló kötetben dolgozza fel hóstáti kutatásuk tapasztalatait (Városom évgyűrűi. Kriterion, 1985), majd a 2000. október 12-13-án megrendezett Kolozsvár 1000 éve című tudományos konferencián elmondott Kolozsvári Hóstátok – kolozsvári hóstátiak című előadása (2001-ben megjelent kötetben az Erdélyi Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Magyar Közművelődési Egyesület közös kiadásában) ugyancsak a huszadik század hetvenes éveinek végén elvégzett alapos kutatás adataira és következtetéseire támaszkodott. Pillich László így érvelt alapvetésük hitelessége mellett:

"Három szempontból is rendhagyónak érzem akkori városkutatási munkánkat:

– először abban a vonatkozásban, hogy egy főleg szociálisan és morálisan motivált jelenkutatás mezsgyéjén, a hóstáti magyar közösség lakóterének szétrombolása előtti állapotának rögzítése és a mai, már terrorisztikus eszközökkel véghezvitt bontások folyamatának lejegyzése mentén jutottunk el egyre mélyebb időrétegekbe a városnak és népe életének, Kolozsvár és annak hóstáti népe közötti különös szimbiózis történelmi dimenziójába, a vonzás és taszítás különös játékának időalagútjába;

– másodsorban abból a szempontból, hogy nem a Belváros, a polgári élet központi erővonalai mentén kívántunk eredményre jutni, hanem a külső, peremkörzetek népéletének és népmozgalmának történelmet alakító, vagy annak alakulását inkább csak lázadó, csendes beletörődéssel követő jellemzőiből szerettük volna megérteni a kolozsvári polgáriasodás általános, ezen belül magyar közösségének sajátos alakulását;

– harmadsorban módszertani vonatkozásban, vagyis, hogy nem minden tekintetben a hagyományos eszközeit használta a történelmi dimenziókban való kutakodásnak, nem csak a dokumentumoknak, hanem az élő emlékezetnek is párhuzamos faggatója; az 1970-es években kifejlődő modern kutatási módszerek, rendszerelméletű és interdiszciplináris megközelítésnek alkalmazója."

*

Némileg a hóstátiékra emlékeztető, de egy székelységből a távoli Bánságba irányuló migrációs jelenséggel foglalkozik a kötet élén álló tanulmány szerzője (Tófalvi Zoltán: A Temesváron élő atyhaiak közössége), amely több mint fél évszázadon át tartott, ám a vizsgálat pillanatában már megállni látszott, ugyanis az atyhai "utánpótlás" kifogyott. Így inkább a jövőre utaló kérdőjelek azok, mely az eddig kialakult, idegenbe szakadt, de belső kötelékeit fel nem adó mikroközösség sorsát jelzik.

Keszi-Harmath Sándor egy, a múlt század nyolcvanas éveiben gyakran napirendre kerülő témát: a városiasodó községek elméleti és gyakorlati feltételeit járja körül két konkrét helység – Bonchida és Egerbegy viszonylatában. Tanulmánya (A városiasodás mutatói. Bonchida és Egerbegy városiasodása) egyrészt módszertani ismertető a világszerte és nálunk is alkalmazott feltételrendszerről, annak kialakulásáról és legfontosabb mutatóiról, másrészt külön-külön megvizsgálja, hogy nevezett nagyközségek mennyiben felelnek meg a vázolt feltételhálónak, illetve milyen sajátos arcélű urbánus profilt érdemes megcélozniuk a közeljövőben. A gyakorlati elemzés során a szerző valósággal késélen táncol: egyrészt nyilvánvaló, hogy a községek fejlesztési keretszámokba foglalt kritériumrendszerét könnyen gyűrte akkoriban maga alá a tervszerűsített politikai akarat, így nyíltan nem mutathatja ki, hogy a vizsgált helységek gyors, a kilencvenes évek elejére tervezett urbanizációja esélyeiben erősen kétséges, annyit viszont képes sugallni, hogy bár a mutatók nem ígérnek teljes sikert, a remény csak a valamikori gazdasági hatalommal (a közeli széki sókitermelés vámhelye volt volt a XIV. században) rendelkező Bonchida esetében villan meg, az is csak feltételes módban, míg Egerbegy városiasodása csak úgy valósulhat meg, ha magába szippantják a közelében lévő Torda, illetve Aranyosgyéres.

A maga nemében érdekes, bár inkább az építész szakember szempontjait kutató és megjelenítő szakírás a Létay Lászlóé (Város–városközpont–városiasság), s három tanulmány is vizsgálódik a korszak egyik vezető társadalmi jelensége, az ingázás, illetve a munkahelyi mobilitás összefüggésrendszerében (Vécsei Károly: Ingázás és lakhelyi stabilitás; Várhegyi Júlia: Fiatal értelmiségiek fluktuációja egy kisvárosban; Vofkori László: A társadalmi mobilitás, a foglalkozási-területi átrétegződés vetületei Székelyudvarhelyen), a szociográfiai vizsgálatok bő eszköztárát vonultatva fel.

*

Bodó Barna tanulmánya (Egy társadalmi sodrás iránya és hozadéka. Munkásszállások – 1980) több szempontból is eltér az eddig ismertetettek módszereitől. A temesvári – főként ifjúsági – munkásszállások egész világát, létrejöttének szükségességét, fenntartása és emberi életkörülményeinek biztosítását, a nevelési szempontok érvényesítését, riporteri szemléletbe oltott alapos szakvizsgálattal világítja át, hogy megfogalmazhassa a következtetéseit, illetve hogy tudatosítsa azt a társadalmi paradoxont, hogy miközben mindenki átmeneti, "szükséges rossz" típusú megoldásként áll hozzá a szükségszállások kérdéséhez (tervezőtől-építőtől kezdve a karbantartóig, a gondnokságig és a bennük lakó több tízezrekhez), addig ez az átmeneti időszak a fiatal életekben az egyik legmélyebb, legmeghatározóbb nyomot hagyja hátra, amelynek következményei nehezen szívódnak fel – föltéve, ha elmúlnak egyáltalán. A fiatalokat ekkor ért kedvezőtlen, társadalmilag-erkölcsileg negatív befolyásokat az átmeneti, tessék-lássék rögtönzött lakhatási-élhetési feltételek nem képesek nem hogy ellensúlyozni, de éppen ők bizonyulnak előidézőiknek-gerjesztőiknek. E tanulsággal természetesen, a nyolcvanas évek romániai társadalmának nem volt mit kezdenie, de az ítélet kimondatott, aki a könyvet kezébe vette, érthetett a szóból.

*

A végére maradt – a kötet tanulmánysorát formailag is záró – írás, Molnár H. Lajos: Szanáltak című szociográfiája. Műfajában, életanyagában, valóságvizsgálatának módszerében eltér a kötet általános hangvételétől. Majdnem szabályos oral historyt tálal föl az olvasónak – anélkül, hogy kötné magát a műfaj szigorúan megkövetelt formai előírásrendszeréhez. Öt életsorsot vesz nagyító alá, öt család addigi lakóépülete lebontásának ("szanálásának") és tömbházba kényszerítésének történetét. E történetek mindig ugyanúgy zajlottak le és mégis mindig másként, legalábbis a sorsüldözöttek benyomása az volt, hogy a velük megesettek egyedi történések. Érdekes módon, az ötféle társadalmi közegből érkezett és más-más előtörténetű riportalany életérzése egyazon ponton találkozott: értetlenül álltak a saját maguk teremtette korábbi otthonaik szétverése előtt, és bár próbálták hangulatukat valamilyen módon a "fejlődés" társadalmi elvárásaihoz igazítani, a veszteségérzés és a jogfosztottság élményét képtelenek voltak elfojtani. A riportnak ez a mélyen megrázó üzenete a vallomásos, beszélt köznapi nyelv fordulatai révén rendkívül hiteles és hatásos; a tapasztalt riporter (képzettségére nézve pszichológus) valósággal be tud bújni alanyai bőre alá, s nem egyszer olyan igazságokat is kimondat velük, amiknek a megfogalmazására más körülmények között talán nem vállalkoznának.

Kényszerkilakoltatott városi férfi – apja megjárta a náci lágereket – mesélte el, hogyan hordták szét értelmetlenül kertes házukat és kertjüket, miközben őket jól-rosszul összetákolt blokkba kényszerítették, majd kifakadt:

"Ezt nem lehet megszokni. Bele lehet törődni vagy bele lehet fásulni, de megszokni ezt az életformát nem lehet. Semmi nem működik ebben a lakásban, semmi nem olyan, amilyen kéne, hogy legyen. Ezt az ajtót például már háromszor kellett, hogy kivegyem s utánagyaluljak, a zsanérnál alátét helyett két szeget vertek be s lehajlították, az alátét az már túl civilizált dolog, úgy látszik. Minden ereszkedik meg, ahogy a fűtés megindul; az ujjamat itt, az ablaknál, a zsanér mellett ki tudom dugni, mindenhol beázás, pokoli ronda kivitel, minden borzalmas. Jó, hogy most erre egyelőre nincs is pénzem, de hogyha volna se költenék egy büdös lejt se. Nem akarok itt élni. Az első adandó alkalommal, ahogy olyan környezet lesz, hogy nem riad vissza mindenki az utcától, elcserélem egy kisebbre, egy rosszabbra, csak ne legyen blokk, és legyen lehetőség arra, hogy egy műhelyt összetákoljak az udvaron s dolgozzak benne."

*

A Kriterionnak nem ez a kötet volt az első próbálkozása, hogy időszerű társadalmi kérdésekben, a romániai magyar kisebbség életével kapcsolatos szociográfiai vizsgálatokat a nyilvánosság elé tárjon. A művet a kiadói tevékenység folyamatában elhelyező előszóíró, Egyed Péter elmondja, hogy 1978-ban már jelent meg Változó valóság címmel egy első, zömében szociográfiai műfajú Kriterion-kötet (Imreh István szerkesztésében). 1980-ban látott napvilágot a Korunk folyóirat város-profilú évkönyve, majd két év múlva egy újabb évkönyv állt elő további város-orientált tanulmányokkal. Később a megkezdett kutatások folytatása, a kiadói figyelem fokozása egyre nagyobb ideológiai akadályokba ütközött, a tudományos megközelítés helyett a könyvkiadás a sikereket dicsőítő, zsurnaliszta szemléletű, hangulati benyomásokra épülő tézisriportok gyűjteményeivel próbált megfelelni a hivatalos elvárásoknak.

Az Egyed Péter által megfogalmazott kötetnyitó üzenetben igazából benne van a vizsgált probléma magva, amiről e kötet nélkül csak halvány és impresszionisztikus emlékeink lennének:

"A romániai magyarság – szemben például a zömében városlakó németséggel, zsidósággal és az örményekkel – történelmében először vált többségében városlakóvá! Ez a fordulat a hetvenes évek végére következett be, és egyik alapvető jellemzője az, hogy a mai magyar városi lakosság jelentős része az ország egész lakosságára jellemző mobilitási-városiasodási folyamat eredményeként lett városi lakos. Ugyanakkor részben kicserélődött a történelmi magyar városi lakosság. Sajnos nem rendelkezünk a korösszetétel etnikai felbontású adataival, amelyek lényegesen finomítanák összképünket a régi és új városi magyar lakosság mennyiségi arányait tekintve. A folyamat további területi jellegzetességeket mutat, amennyiben jelentős magyar lakosság került például Brassóba, Medgyesre, Segesvárra – más helyütt csökkent a magyarság számaránya.

Az egyik legfontosabb kérdés, amely ezekkel a tényekkel kapcsolatban fölmerül, az, hogy mennyiben módosítja ez a változás a romániai magyarok demográfiai szokásait... A szakmai és társadalmi beilleszkedés a nemzetiségi városlakó esetében sajátos problémákat is felvet, tekintve, hogy a nyelvi-kulturális beilleszkedés feltételei között zajlik. A családon kívül nem rendelkezik más azokkal a primer kapcsolati rendszerekkel, amelyek nemzetiségi identitását a hagyományok automatizmusának segítségével tartják fenn. Ennélfogva igen fontos szerep hárul a nemzetiségi kulturális intézményekre, iskolákra és a tömegkommunikációs intézményekre, rendezvényekre, amelyek a kulturális identitás fenntartását szolgálják, másrészt a városi beilleszkedés és élet minőségi követelményeinek és elvárásainak megfelelő korszerű ismeretekkel anyanyelven látják el a nemzetiségi városlakót. Ismét csak a jövő feladatai közé tartozik a beilleszkedés intézményszociológiai vizsgálata a fenti összefüggésekben."

A jelenben immár kiteljesedett, jóval korszerűbb szociográfiai kutatások már egy jócskán meghaladott, másfajta kisebbségi társadalmi szerkezettel és állapottal áll szemben s próbálja rögzíteni minél pontosabb rajzát. De az 1980-as önismereti kísérletek megismételhetetlenek – következésképp: pótolhatatlanok – maradnak.

Csíkszereda, 2013. június 5.

Feleki Károly fotói a nyolcvanas évek elejének kolozsvári és Kolozsvár környéki valóságát ábrázolják (az Ifjúmunkás és az Előre archívumából)