Erdélyi és csángó költészet / R. Berde Mária

Sz. 1889, Kackó–mh. Kolozsvár, 1949. Fiatal korától versel, később prózaíró lesz, jeles műfordító. Dóczyné Berde Amál huga. Régi erdélyi értelmiségi család sarja, lelkész édesapja huzamosabb ideig nagyenyedi tanár. Részt vett az 1920 utáni erdélyi irodalmi élet szervezésében, az Erdélyi Szemle, majd a Zord idő szerkesztője, a Napkelet munkatársa, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, az Rtdélyi Magyar Irói Rend alapítója. A háború utáni erdélyi magyar sajtó egyik alapembere, élete végéig a Dolgozó nő főszerkesztője. Költeményei nem jellegzetes női versek, kritikusai főleg férfias keménységét emelik ki. Később regényeiben is megmarad vérbeli lírikusnak. Verskötetei: Versek, Budapest, 1912; Seherezádé himnusza, Kolozsvár, 1928. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Sirály


Nem. Sohse leszek én, mint a többi 
Széltelen révben nyugvó szerencsés. 
Horgonyavetett, biztos hajókon 
Sohse lesz lelkem alvó teremtés — 


Nem, sohse hivtak nyugalmas partok; 
És hogyha néha pihenni tértem: 
Mint sirály, vizek szép szelid álma 
Künn maradt lelkem a ködben, a szélben. 


Nem, sohse fogom összébbre vonni 
Viharban felnőtt libegő szárnyam. 
Lágy ölű fészkek ringató pelyhe 
Sohse lesz üdvöm, soha a vágyam! 


Jön, jön az élet, rámfogja markát, 
Vállamra veri keserű jármát. 
De künnmarad lelkem a vizek felett 
Tovább álmodni magános álmát, — 




Azt hitték


Azt hitték: alszom. 


A kicsi szobában 
Homály derengett, meghitt és szelíd, 
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek, 
Kit messze űztek tőlem álmaid. 
S beszéltek fényes, idegen világról, 
A melynek boldog fiává szegődtél, 
Beszélték, hogy ott százszor áldva vagy 
S hogy nem hiszik, hogy immár hazajönnél. 
S beszéltek rólam. Immár gyógyulok, 
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem. 
Immár mosolygni megtanultam újra 
És aztán rendre szépen elfelejtem. 
»Csak oly halvány ne lenne !« szólt anyám, 
Gyöngéden elsimítva homlokom. 
Pillám alól kipergett néma könnyem. 
Letörülé. — 


Azt hitte: álmodom.




Kőtalány


Ahol mi laktunk, nem volt promenád, 
Kertünk fölé a temető sötétlett.... 
Borosíyánsürűn, kőrisfátylon át 
Néhány kikezdett kriptahomlok kétlett. 
Kék íriszek közt, zengő méhezajban 
Örökzölddel setét sirok során, 
Ott játszadoztam későn vagy korán 
A kert felett, a fűbefult hegyaljban.


Ismertem minden dombot és keresztet 
Faragott fejfát, ormos oszlopot. 
Tudtam, a kőhalálfej hol ijeszthet, 
Ha alkony jött s rá tüzlepelt lopott. 
Egy márványlaptól — mélyen volt bedőlve 
Két vasperec rajt', rozsdamart sötét — 
Ó, féltem, mintha ajtó vón a földbe, 
S találgattam titkon történetét.


Mikor a nap, mint óriási kanna, 
A földre gyémántzáport öntözött, 
Surrantam, mintha gyenge gyík suhanna 
Virágos, arcigérő fű között. 
A márványajtót úgy el-elcsudáltam, 
Míg ujjam írásán betűzve járt... 
A kőn se év, se név, csak ennyi állt:
 „Amit kerestem, azt sohsem találtam."


Nem  tudta senki már, kié a kő, 
Virág se, könny se áldozott felette. 
Nem tudták azt se, férfi volt-e, nő, 
Ki földi ajtajára ezt verette, 
Nem tudta senki, mit jelent a szó, 
Nem is próbálta, hogy nyitját találja, — 
És útrakeltem, lettem bujdosó 
És nem gondoltam többet én se rája.


...Húsz év után: Halk őszi alkonyat.
Fejem fölött tovanyilalló fecskék.
Fák halántékán őszült lombfonat,
Elnyúló árnyak szövik már az estét.
A kőhalálfej izzó glóriában.
Én Istenem, ha félnék tőle még!
... Van nála rosszabb, szívem tudja rég,
Köszöntöm némán, meg se ing a lábam, 


Tovább. Fejem csendben szegül a földre,
Járatlan fűtenger borul alám.
Egyszerre — elmohulva rozsdazöldbe,
Rámnéz az elfelejtett kőtalány.
Ó nem talány ... bús értelemre váltan
Szívemre döbbenetként rávirrad,
Hogy jó lesz nékem is e sirirat:
— Amit kerestem, azt sohsem találtam. —




Ima
Sí fractus illabatur orbis –


Világunk hogyha megroppant körül, 
Ha földredördült az utolsó bástya: 
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj. 
Szemem a szörnyűt szemtől-szembe lássa.


Siket halállal rajtam meg ne ess, 
Se kínfelejtő tompa ájulással: 
Minden jajjokkal a fülembe mess, 
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.


Tágítsd szemein, míg ízről-ízre lát. 
Megszázszorozva minden szörnyű látást. 
Tépd óriásra szívem ajtaját: 
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.


S a minden kínokat korbácsba fond, 
Kezedben váljanak pogány ösztökké. 
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont, 
S függeni fog fölöttem mindörökké ...


Jól tudom én, hogy ők a boldogok, 
Akiknek ajka most végsőt kiáltott, 
Fülük s szemükre örök hályogot 
A nagyszerű halál kegyelme váltott.


Ki fekszik: holt világban holt tetem, 
Szentély s tűzhelyek hamvával rohad, 
De nékem mégis, hagyd meg életem, 
Minden sötét poklok felett, ó hadd!


Mert jönni fog a herkulesi munka,
Új Atlaszok vállára vár e föld,
S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,
Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?


Nem úgy. erős Uram. fogj hámba engem, 
Ösztököd marjon, rúgjon ostorod: 
Ha csüggedés kóválygna tán szívemben, 
Ha térdem rogy. ha lábam tántorog —


Legyek   rabszolga,   legyen   vérem   olcsó, 
Kőhordó,  szótalan  barom  legyek, 
Kinek  munkáján, bár utált  s  utolsó, 
Templommá nőnek sivatag hegyek.


Bérűl se hagyj egy percnyi enyhre lelnem. 
Csak  egyet adj,  egy  zord ígéretet: 
Hogy titáni vajúdás gyötredelmem, 
Hogy megszüljük a szent, új életet.




Ananké
Bátyám emlékének


Hatévesen már prédikált,
—  Anyánk köténye a palást — 
Tízévesen sárból kigyúrta
Az ezredéves kiállítást.
Tízenkét éviben regényt írt,
(Cikornyás, hős robinzonád)
Majd szökőkutat épített,
Beszélőgépet komponált.
Volt szobrász, muzsikus, vegyész.
Tudós, ki új nyelvet csinált,
Tizenötéves kapitányt,
De Cascabelt játszott kivált. —
Tanított, iskolát nyitott,
Drámát írt s játszta jómaga
S maga nótáit fuvolázta.
Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártir Kossuth,
Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út.
És énekelt és szónokolt,
És izzadott és fabrikált —
Hittük: a bibor lobogóval,
Várja az  életbarrikád.


—  Én, csak bubáztam, néha sírtam —


S a sors, a vak kockavető 
Félszeg vakot-hatot vetett: 
Ölemből a bubát kiverte 
S szememből a lánykönnyeket, 
Riadót rikkantott reám, 
A barrikádra taszigált, 
Befogta harci szekerembe. 
A piros szárnyú paripát, 
S a lobogót, a lobogót
Babusgató kezembe nyomta. — 
—  „Előre, legelőre, hé!" 
Kajánul és kacagva mondta, 
„Neked vihart, csengő csatát. 
Mely glóriáz és összevérez... 
Neki csak egy fehér cseresznyefát 
Fejfául elcsuklott fejéhez."




Katonasír
Csoma Feri unokaöcsém emlékének 
írtam a Békás szorosban, 1925.V. 26.


A Dancurás felett gyopárt kerestem — 
Szemem elbotlott törpe léckereszten,
A léc körül sok sárgalángu kosbor, 
S nefelejtsbársony, ezercsillagostól. 
Egy bádogszám s két dátum állt a lécen. 
S egy név, nekem oly idegen egészen.
— Franz Zrim. — Nehézkes akcentusban csengett, 
Azt sem tudom, merről, miféle nemzet.
S azért mégis: döbbent szívvel megálltam,
Találkozónál, mit nem hive vártam.
... Lelkembe csókolt hirtelen az emlék:
Tízenkilenc lehettem s ő tízennégy.
Nagy meghittség a függönyzött szobákon.
Az  öregeken délutáni  álom.
Félszeg mosoly közt ajkán szók osontak:
—  Mért születtél nagyobbnak és rokonnak? — 
... Sok év ... a fehérvári állomáson...
 Zászlók ... zöld ágak ... ember, egy a máson. 
Magát a földhözverő asszonynépség.
Egy ifjú arcon nagy, kietlen kétség ... 
Mozdonysikoly... szeme szemünkbe szánt még: 
„Sohase láttok" ... visszanézi ránk még. 
Hat hét múlva, céltalan, buta harcon ... —
Pár sziklatömb a sírja fönt a Karszton. 
S akik sírjánál valaha elmennek, 
Ily árvának nézik, ily idegennek.
De az ö lábát jól be sem fedhették, 
Két hű kezét tán keselyük sebhették, 
Zápor szapul a feje szőke selymén. 
Összeesném, sírját ha igy meglelném. 
— S itt ezt a sírt az Isten bevetette, 
Arany sleppet húz át a nap felette, 
A patak idesír az örök estig 
Oly megbékült, oly boldog sírnak tetszik. 
Tán vigaszul hozza elém ma Isten, 
Hogy torz sejtésre szép kendőt terítsen, 
Egy árva sírért  árva sírt mutatva, 
Takaratlan az idegent se hagyta. 
Hogy az a másik épígy alhatik. 
Isten gondján, az ítéletnapig.

Fontos könyvek a Kisebbségben asztalán (1)

Kései tudósítás a párizsi konferenciáról

Koszta István 2010-ben megjelent könyvére joggal figyelhet föl a közvélemény, hiszen olyan témát érint, amiben legtöbbször ma is eleven sebként szokás vájkálni, a sorstragédiákhoz illő komorsággal és megrendüléssel. A Nem (csak) Erdély volt a tét szerzője azonban gyökeresen szakít ezzel a szemlélettel, és úgy nyúl Trianonhoz, az első világháború végi Erdély sorsához, hogy nem az érzelmek és az elfogultság vezeti tollát, hanem az egészséges kíváncsiság – megismerni azt, valóság- és emberközelből, ami 1918-ban-1919-ben-1920-ban és azután történt nagyapáinkkal-apáinkkal és velünk. Nem a múltba néző nosztalgia, az irányított propaganda csapásain haladva kutat, hanem egészséges ösztöneire hallgatva. Elsőként mindjárt az események tövéről merít: Alexandru Vaida-Voevod leveleit és feljegyzéseit hasznosítja nem csak azáltal, hogy magyarítja s így széles körben hozzáférhetővé, kutathatóvá teszi azokat, de értelmezi is őket, sőt, a román történelmi szemléleletre visszahatóan aktiválja a ma már meg nem másítható, a történelmi folyamatokat a maguk természetes alakulásában bemutató dokumentumokat.

Az alparéti születésű, XIX. század második felében a monarchiában szocializálódott orvosdoktor a huszadik század elejére inkább a román nemzeti politikával jegyezte el magát, akkor is, amikor Vajda Sándor néven még csak nemzetiségi képviselő a magyar országgyűlésben. Nem telik el sok idő, s Nagy-Románia miniszterelnökeként, majd Maniu belügyminisztereként is közéleti színpadra lép. A háború utáni béketárgyalások idején Vaida-Voevod tagja a román küldöttségnek s levelekben számol be pártvezérének, Iuliu Maniunak a bennfentes krónikás, szem- és fültanú részletezésével nem csak a nyilvános, hanem a kulisszák alatti és mögötti eseményekről, közjátékokról stb. is. Ezekből pedig, a helyes értelmezéshez oly szükséges részletek megismerése mellett, világosan kiderül, hogy a párizsi békekonferencia szemléletében és eseménysorában maga a tragikus magyar sorsfordulat nem főbenjáró tét volt, annál inkább természetes következménye egy következetesen képviselt harci szövetségnek, mely vesztesként került ki az első világháborúból. A vesztes szerepe pedig óhatatlanul arra ítélte, hogy a belső ellentétektől, nemzeti törekvésektől robbanásig feszített magyar államiság összeomoljon. A párizsi konferencia tipikus érdekszférákra való újrafelosztásban utazott, az azon részt vevő és hangjukat hallató győztes nagy- és csatlós hatalmak játszmájának bizonyult, amelynek a végén a vesztesekkel egyszerűen közölték a tényállást. A húszas évek status quo-ja: ez volt tulajdonképpen Trianon. A román küldöttség ügyködése felől láttatva a történteket, tanulságos és demisztifikált képét kapjuk annak az aktusnak, melynek letargikus hatása ma is annyi kárt és meghasonlást okoz a magyar nemzettudatban.

Koszta Istvánt a véletlen segítette hozzá, hogy termékeny csapást válasszon kutatásaihoz, de az már az ő józan helyzetértékelését és egészséges látásmódját dicséri, hogy nem hagyta elsikkadni a felkínálkozó lehetőséget.

Következő könyve, a szintén alig-alig ismert román dokumentumokból táplálkozó

Mária román királynő párizsi követsége

gyakorlatilag folytatása az előbbi kötetnek. Formálisan ez esetben is inkább szerkesztői-fordítói-jegyzetírói munka az övé, de az esemény, amire fókuszál, a Trianonhoz vezető folyamatnak egy másik sokat jelentő szakasza. A román királynő párizsi tartózkodása a béketárgyalások idején sok értetlenségre és tévhitre szolgáltatott okot s máig nem tisztázott kérdése a huszadik századi román történelemnek. Miként azonban a könyvből kiderül, Mária királynő alakja túlnő a román nemzeti történelmen, s ha politikai fellépése nem is járt kézzelfogható eredményekkel, érezhetően pozitív irányba befolyásolta azt a hangulatot, ami a huszadik század húszas éveiben a kialakuló Nagy-Romániát övezte. Olyannyira, hogy akik túlzott érdemeket tulajdonítottak maguknak a párizsi tárgyalóasztaloknál – ahol pedig inkább csak tudomásul kellett venni azt, hogy a „nagyok” végül is miről voltak hajlandók lemondani Románia javára, és ez a hajlandóság nagyságrendekkel volt kevesebb azoknál az ígéreteknél, amikkel Bukarestet annak idején az Antant oldalára csábították -, szóval a mindenáron kitűnni vágyó történelemcsinálók igyekeztek szinte a nullára csökkenteni a királynői szerepet. Ezért történhet meg az, hogy Koszta István vállalkozása ezúttal is egy újabb revelációja a romániai történetírásnak, olyan felfedezés, amelynek a fényében könnyebben lehet és kell is újraírni a kárpát-medencei térség népeinek egymásba játszó modern kori történelmét, az események reális felbecsülésének fényében.

Miben is áll tehát Mária királynő érdeme? A könyv tanúsága szerint éppen abban, hogy hiteles naplóíróként lejegyzi az eseményeket. Azokat is, amiknek cselekvő részese, s azokat is, amiknek szem- és fültanúja. Írása ezért is kényelmetlen, „nem szeretem” forrás, amit sokak szerint nem idézni, annál inkább elhallgatni kell. Márpedig ez a második Koszta-könyv is ugyanazt a tanulságot sugallja egyértelműen és hangsúlyosan: ahhoz, hogy tisztán lássunk, engedjük magunkhoz szabadon és előítélet mentesen a részleteket, a kor hiteles tanúinak vallomásait, akik nem utólag magyarázzák ki a történteket, saját érdekeik és az aktuális széljárás koordinátáihoz igazítva, hanem vállalják a pillanat súlyát és felelősségét ott és akkor, ahol és amikor éppen az események forgatagában álltak.

Alkalmam volt részt venni néhány könyvbemutatón, ahol a szerző szembesülhetett potenciális olvasóinak érdeklődésével, problémalátásával. Keserűen tapasztaltam, hogy a két Trianon-témájú könyvtől jelentős hányada az érdeklődőknek egészen mást várt: dokumentumok helyett hangulatkeltést, a szomszéd kártyáinak ihletett felfedése helyett verbális leleplezéseket és elítélést – mintha a trianoni döntés nem is kilencven valahány éve történt volna meg, a történelem minden utólagos vargabetűje ellenére, visszavonhatatlanul, hanem csak tegnap... Szomorú dolog illúziók és nosztalgiák fertőzöttjei társaságában a holnapon töprengeni, de nincs más mentségünk. Hiszem, az előzmények erre engednek következtetni, hogy Koszta István, eddigi helyes tájékozódása után megteszi a következő lépést is...

Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben

Cseke Péter szapora tollú író, a sajtó világa és az irodalmi jellemzések-elemzések következetes támogatója, az esszé kitartó művelője és ébren tartója. Irodalomtörténeti jelentőségű kötetei jelentékeny számban sorakoznak immár munkássága ama képzeletbeli polcán, amit minden szerző előbb-utóbb megácsol magának és könyveivel benépesít. A Kriterionnál 2011 végén megjelent tanulmánykötete mindenek előtt különböző évfordulós rendezvényekre papírra vetett gondolatok, felvázolt tanulmányok, témaközelítések szerkesztett, összehangolt, jegyzetekkel és hivatkozásokkal ellátott gyűjteménye. Egy kötettel több, amiben az olvasó átfogó spektrumát kapja az erdélyi irodalom huszadik századi főbb személyiségeinek.

Cseke Péter nem törekszik mindenre kiterjedő részletezésre, esszéi egyszerre szintézisek és egyben személyes adalékok is egy-egy alkotói profilhoz, személyiséghez, sorshoz. Nemzedéki vonulatba rendezett írásai főként a nagy formátumú, korszakokat jelölő alkotókra összpontosítanak. Akár személyes irodalomtörténetnek is betudható az a galéria, melyet a Védjegyek-ben felsorakoztat. Bevezetőjében – amely a szerzőnek akár a maga „mentsége” is lehet az alaposan megfontoltan mellőzött teljességigény okán – Cseke Péter felvázolja azokat a körülményeket, amelyek legalább annyira gátolták, mint amennyire ösztönözték kutatásait, vizsgálódásait. Lehet, hogy ha a rendszerváltozás előtt nem ütközött volna annyi és olyan kemény falba, ne érte volna annyi gáncs és elterelő hadmozdulat, gondolkodás nélkül megmarad a riport és az irodalom művelőjének, amiben ígéretes csapásokat vágott a hetvenes években. A tiltások és az akadályok megedzették, felszították filológusi kutatókedvét és az eltelt évtizedek során kialakult az a sajátos értékrendszer, amelynek mentén arcképcsarnokát véglegesíti.

A korábbi tiltásokkal szemben a mai látszólagos korlátlan szabadság a szellem területén arra figyelmezteti a szerzőt s általa az olvasót, hogy „a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.” - áll a szerzői ajánlás végén.

A Kós Károlytól Páskándi Gézáig és Zágoni Attiláig terjedő idő- és szellemi ív az erdélyi irodalom olyan teljesítményeiben igazít el bennünket, amelyek nélkül sem cselekvő hagyomány, sem tartalmas újítás és fontolva haladás nem létezik.

Cseke Gábor

(A jegyzeteket az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam)

Kölcsönsorok a MEK-ben

Válaszol: Cseke Gábor
Kérdez: a Káfé főnix

Nyolc évvel a megjelenése után, miért döntöttél úgy, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban elhelyezed Kölcsönsorok című fordítás antológiádat a kortárs román költészetből?

- Egyik legfontosabb mozgatórugót ebben az a tény játszotta, hogy a Pont-Pontfix Kiadónál megjelent könyvből még ma is több tucat példány szomorkodik a polcomon, s gondolom, a kiadóén is, mert a szomorkodő köteteket tőlük kaptam ajándékba, hogy még nálam is foglalják a helyet...

Ennyire nincs keletje magyar nyelven a román költészetnek?

- A kiadó igazgatója, Szávai Géza jó előre figyelmeztetett, hogy ez a vállalkozás nem kimondottan piacorientált, vagyis azt kockáztatjuk, hogy a kiadás eladatlan marad. Úgy is lett. De azért szép tőlük, hogy ennek dacára vállalták a könyvet.

Gondolod, hogy a MEK-en majd nagyobb keletje lesz a munkának?

- December közepén került föl a nyilvános állományba, azóta két és félszázan kattintottak rá - az eddigi érdektelenséghez képest ez igazán szép teljesítmény.

A digitalizált változat tudomásunk szerint bővebb az eredeti, papír alapú kiadásnál...

- Igen, mert ami a MEK-ről letölthető, az tartalmazza azt a kritikai anyagot is, ami a kötet megjelenését követte. Mivel ennek egy jelentős része eddig csak román nyelven jelent meg, a másik része pedig elszórtan a napi és heti sajtóban, itt együttesen értékelik azt a munkát, ami a 2004-ben megjelent kötetben testet öltött.

Úgy hallottuk, hogy az antológiának gyakorlatilag készen áll már a folytatása is. Mit tartalmaz majd?
- Mintegy kétszer olyan gazdag költészeti anyagot, pontosabban: AVP (VIOREL PADINA), TUDOR BALTEŞ, ŞTEFAN BASTOVOI, HORIA BĂDESCU, ILINCA BERNEA, ANA BLANDIANA, TEODOR BORZ, EMIL BRUMARU, DOREL BUCUR, MARIA POPESCU BUTUCEA, PETRE CIMPOEŞU, GEORGE CHIRILĂ, ŞERBAN CODRIN, TRAIAN T. COŞOVEI, ION CRISTOFOR, DAN CULCER, NICHITA DANILOV, DAN DĂNILĂ, MIRCEA DINESCU, ALEXANDRU DOHI, ION DUMBRAVĂ, TEODOR DUNĂ, NICOLAE ESINENCU, ANDREI FISCHOF, DINU FLĂMÂND, TEODORA GĂLĂŢEAN, OVIDIU GENARU, GHEORGHE GRIGURCU, MARIUS IANUŞ, FLORIN IARU, LETIŢIA ILEA, CEZAR IVĂNESCU, MIRCEA IVĂNESCU, KOCSIS FRANCISKO, CLAUDIU KOMARTIN, ANCA MIZUMSCHI, ION MUREŞAN, ALEXANDRU MUŞINA, IOAN MUŞLEA, HORIA-ROMAN PATAPIEVICI, ADRIAN PĂUNESCU, MIRCEA PETEAN, DANIEL SILVIAN PETRE, IOAN ES. POP, ADELA POPESCU, VASILE ROMANCIUC, GRIGORE SCARLAT, OCTAVIAN SOVIANY, SORIN STOICA, MIRCEA FLORIN ŞANDRU, ROBERT ŞERBAN, COSTIN TĂNĂSESCU, DORIN TUDORAN, VICTOR ŢARINĂ, IOAN VIERU egy-egy verscsokrát, továbbá

IOAN ALEXANDRU, EUGEN CIOCLEA, MARIUS CONKAN, LOREDANA CRISTEA, TRAIAN FURNEA, IOANA IERONIM, NEGOIŢĂ IRIMIE, EUGEN JEBELEANU, NICOLAE LABIŞ, ALEXANDRU LUNGU, ILARION MUNTEANU, MARTA PETREU, IOAN PLEŞ, RADU SERGIU RUBA, MARIN SORESCU, IULIAN TĂNASE,  CORINA UNGUREANU egy-egy versét,

DAN CULCER: EMIL GÂRLEANU, OVIDIU GENARU, MIRCEA NEDELCIU, CONSTANTIN NOICA, TUDOR OCTAVIAN,  ROMULUS RUSAN, MARIN SORESCU prózai alkotásait

A kötet élén Kocsis Francisko interjúja áll majd, amit velem készített Párbeszéd a fordító státusáról címmel, két elméleti tanulmányommal együtt (Költő és fordítói; Gyalogmuri, avagy miért utazunk momfába).

Melyik kiadó vállalkozik ezúttal ekkora anyagi erőfeszítésre?

- Tanulva az első kötet sorsából, a második kötetet már ingyen és bérmentve egyenesen a Magyar Elektronikus Könyvtárnak szánom, szabad terjesztésre. Hogy ne maradjon olvasatlanul a polcokon, viszont ha valakinek ténylegesen szüksége van rá, az minden további nélkül elérhesse, haszonnal forgathassa. Pillanatnyilag a szöveg korrektúrázásánál tartok.


-

Egy örök adós vallomása (In memoriam Bazsó Zsigmond)

Kolozsvári egyetemista koromban kerültem közel Bazsó Zsigához: ő egy évvel alattam járt, bár a fiatalabb én voltam, csekély három évvel.
B. Zs. magyarfenesi kőművesgyerek volt, s szakmájával szinte halála percéig nem szakította meg teljesen a kapcsolatot.
Magyarfenes Kolozsvár egyik hagyományos előszobája, tizenkét kilométerre Nagyvárad irányában, a Nyugati Szigethegység lábánál, s arról híres, hogy a kolozsvári építőmunkások közel 90 százalékának itt ringott a bölcsője: apa a fiának s unokájának adta át a mesterséget, reggelente magyarfenesi családok, rokonságok egész serege döcögött be munkásbuszokba zsúfolva még a hajnali sötétben, s zengett tőlük a darabos magyar szó mindenféle építőállványokon, a panelházas fertályok hórukkos munkatelepein.
Zsiga családja is ilyen ízig-vérig kőműves família (talán a már városra szakadt fenesiek utódai esetében maradt félbe végleg a tradíció továbbéltetése, így a Zsiga két szép szál fiából már kimondott városi pennarágó lett...)
Egyetemre járva is folyamatosan dolgozott. Kemény, jó humorú, középtermetű markos legény volt, a történelem búvárlására adta a fejét, de közben kibújtak irodalmi ambíciói is, a hozzávaló oroszlánkörmökkel együtt: a népi írók falusi prózáján nevelkedett irodalmi ízlést és manírt követve, a falun élő ember gondolkodásmódját és problémavilágát jól ismerve, rövidebb lélegzetű karcolatokat írt, majd az egyetemet végezve a kolozsvári magyar napilapnál lett - s kis vargabetűvel (Falvak Dolgozó Népe) maradt -, haláláig falujáró riporter. 
Akkor kerültünk igazából közel egymáshoz, amikor 1963-tól az Ifjúmunkást tudósítottam Kolozsvár tartományból, s Attila fiunk készülődött a világra jönni. Nekünk, fiatal házasoknak, sehogy sem került elfogadható fedél a fejünk fölé, ezért a szokványos kényszermegoldáshoz folyamodtunk: bezsúfolódtunk a szülők, testvérek közé, ideiglenes túlélőnek. Az ekként megszaporodott család mit tehet egyebet? - összehúzza magát, aztán hogy ezt ki hogyan éli meg, és mi lesz az addigi, jól-rosszul már kialakult személyi kapcsolatokkal, az csak később derül ki...
Egyedül az én héttagú, két szobában tengődő családom jöhetett számításba: feleségem szülei távolabbi falucskában éltek. A két szülő és az öt gyermek mellé, mint egy zsúfolt tömegszállásra, immár a feleségem s pár hónap múlva az első fiam is beköltözött.
A szülés naptári időpontjának fenyegető közeledtével, a Zsiga javaslatára és tevőleges segítségével deszkafallal leválasztottunk egy keskeny, folyosószerű részt a különben jókora, 70 négyzetméteres „táncteremből”, ahogy testvéreimmel a közös szobánkat neveztük, a mi felünkön rekedt, gázfűtéses, egyetlen kályhát pedig átrakattuk középre a deszkafalhoz úgy, hogy fele a testvéreim irányába, a másik fele mifelénk fűthessen. Ehhez köröskörül azbeszt lapokkal kellett kibélelni a rabitzfal és a kályha közötti réseket... Az ekként lecsípett, 24 négyzetméteresre sikerült, három és fél méter magas helyiség tulajdonképpen egy vagonra emlékeztetett, ráadásul még lejtett is az egyetlen, délkeletre nyíló ablak felé, s ha történetesen leejtettük a gyerek cucliját, gurulvást meg sem állt az ablakig. 
Zsiga volt a végső megmentőnk. Életem első önzetlen jótevője. Nem akart elfogadni semmit három napi kemény kőműves- és asztalos munkájáért. Amit ugyan az én segédletemmel - milyen pancser, gyenge asszisztencia volt az! - végzett el, de azért mégis inkább egyedül. Apránként próbáltam neki törleszteni azzal, hogy filológus lévén, ilyen-olyan irodalmi tanácsokkal szolgáltam, elolvastam kéziratait, itt-ott beleszerkesztettem. Bevett szokásunkká vált közösen kiutazni vidékre, adatgyűjtés céljából. A nap első óráiban igyekeztünk túlesni az újságírói penzumon, utána pedig, délutáni vonatindulásig kávéházban múlattuk az időt, miként a régi öregek, kéziratokon dolgoztunk, novellát, verset írtunk, kinek mihez volt éppen ihlete, kicseréltük ötleteinket, kávéztunk, konyakoztunk.
Túléltünk.
Egyik ilyen kiutazás során határoztuk el, hogy télen síléccel kerekedünk fel és Magyarfenes határából indulva átvágunk a nem túl magas Magurán, a Jára völgyébe leereszkedve pedig felkeressük a helybeli fűrészüzemet, tán még riportot is írunk róla, de mindenképpen rendhagyó terepút elé nézünk, ahogy azt az annak idején divatos mintául szolgáló Móricz Zsigmondtól tanultuk, aki nem véletlenül állította egyik riportkötetének címében is, hogy „gyalogolni jó”. (Az érdekes ebben az volt, nem csak hogy becsületszóra elhittük Zsiga bá igazát, de magunk is a saját bőrünkön tapasztaltuk a fapados vagy gyalogos életközelség áldásos voltát.)
Indulás előtt Zsigáék magyarfenesi portáján korán reggel megreggeliztünk, az illemből is őszintén aggódó édesanya a kert végéig kísért bennünket, ahol a szántásra lépve felcsatoltuk síléceinket. Jókívánságait gyorsan elsodorta a szél, s számunkra akkor kezdődött az igazi, a várva várt kaland. Nehezen haladtunk a hepehupás szántáson, a fagyos göröngyökön, a hó kásás volt és olvadt, a hegy fölött tartós homály lebegett, Zsiga édesanyja azzal búcsúztatott: fiaim, vihar készül...
Nem sokat törődtünk vele, pár száz méter után kimelegedtünk, jó iramban botorkáltunk a hegy felé, s nemsokára a nem túl meredek és nem túl magas Magura kanyargós szekérútján siklottunk felfelé. A tető előtt, mintegy feleúton ért utol a kitörő hóvihar. A fagyosan süvítő, mindegyre nekilendülő szél majd letaszított bennünket az útról, amit egyre nehezebben ismerhettünk fel a szembe támadó hózápor miatt. Ennek dacára kimelegedve, harcra készen tapostuk tovább a kavargó friss havat. Akkori szokásom szerint fedetlen fővel indultam útnak, s nem vettem észre, hogy amúgy gyatra hajzatomon hamarosan csimbókokban állt a jegessé tapadó, vizenyős hó. Zsiga énmögöttem tologatta előre magát sílécein, s olykor egy-egy szaggatott mondatot megeresztve igyekeztünk elűzni a fenyegetve közeledő este árnyát. De nem igazán értettük, mit mond a másikunk, hangunk elveszett, elsodorta a szél a hópelyhekkel és kitartó vonításával együtt.
Nem is tudom, menetelés közben mikor kiáltott Zsiga erőteljes állj!-t, de egyszer csak azt éreztem, hogy valami nagy erővel hirtelen a fejemnek csapódik. A váratlan ütéstől rögtön lefékeztem, s dühösen hátranéztem, honnan érhetett a támadás?
Zsiga ezalatt beért, s mellém araszolva torkaszakadtából a fülembe harsogta:
„Gyorsan, itt van a sapkám és tedd fel, hisz lefagy a füled!”
Tiltakozni akartam, de ő nyomban havat markolt, előbb csak gyöngéden, majd mind alaposabban dörzsölgette vele mindkét fülem felső cimpáját, én még akkor sem értettem buzgóságát, mert az általa emlegetett fagyásból egyáltalán nem éreztem semmit. Csak amikor a fejemen jócskán lötyögő, mindegyre homlokomba csúszó, számomra annyira idegen és kényelmetlen gyapjúsapka alól tekintettem a sűrű homályba vesző világba, kezdett lüktetni-sajogni-égni fülemben az újra áramlásnak induló vér; mintha apró, perzselő tüzek gyúltak volna a füleim helyén, sajgott tőlük az egész cimpám, s igazából akkor kezdtem begyulladni, amikor nagy nehezen a fűrészüzemhez értünk, s a gyári vendégszobában fellángoló tűz mellett Zsiga elárulta: ő volt az, aki jókora hógolyót vágott hozzám, mert másként nem tudott érintkezésbe lépni velem...
Én meg, ott a tűz biztonsága mellett, azt vallottam be neki, hogy miközben a Jára völgye felé ereszkedtünk és ő a tapasztaltabb síző jogán előre vágott, három olyan éles helyzetből menekültem meg az utolsó pillanatban, amikor a nagy ereszkedési sebesség miatt már-már felkenődtem az utamat keresztező fák egyikére-másikára. Kiabáltam ugyan Zsiga után, hogy várjon meg, de a lendület őt is tovalendítette, a még tomboló vihar miatt pedig most ő volt az, akit nem ért utol segélykérő kiáltásom.
Zsiga később is fürgébb volt nálam: hamarabb itthagyta e világot. Pedig még jócskán várhatott volna. Embersége, büszkén viselt parasztsága, nagy lelke, minden anakronisztikussága és darabossága, csököttsége életem része volt, énem kiegészítője, alteregója. Immár sose tudom őt utolérni. Számomra ő az egyik igen nagy hiány. Mikor Bukarestbe költözésem miatt el kellett válnunk, annyira hiányzott nekem a közelsége, akár a levegő. Úgy tudott barátian dorgálni, valahányszor tévedtem, hogy attól mindig valósággal megkönnyebbültem, és nem tudtam rá megorrolni, sőt, egyenesen büszke voltam a véleményére.
1983-ban, hosszú távollét után felkerestem Kolozsváron. Kétségbeesetten vitatkoztunk a konyhájukban egy egész délutánon át a világ állásáról. Ő meg volt győződve arról, hogy a rendszer a vesztébe rohan, hogy a személyi kultusz mindenre rátelepedik, én pedig azt próbáltam elmagyarázni neki, hogy egyetlen ember sem képes mások segítsége nélkül kézben tartani az embereket, a fő problémát tehát a kultuszt fenntartó és tápláló udvaroncok jelentik. Lelkem mélyén éreztem, tudtam, hogy a két igazság csak együtt érvényes, de mert mindketten egyre hajtogattuk a magunkét, azzal váltunk el, hogy reméljük, megérjük még: kiderül egyszer, kinek is lesz igaza. E vitát leszámítva azonban hiába próbáltuk megütni a régi hangot, valami fals lett a kapcsolatunkban. Őszinték voltunk, de óvakodtunk egymástól. Nem akartuk bántani egyik a másikat. Már csak a régi emlékek ragyogtak bennünk föl - azok is időben egyre távolabb.
Egy kisregényének megjelenésén kívül minden próbálkozása, alkotása az újságok tünékeny oldalain szunnyadnak - feldolgozatlanul, értékeletlenül. Örök adósának érzem magam, s tudom, hogy kötelességem lenne belevágni a feltárásba, de azt hiszem, ezzel az elindított emlékgombolyítással lélekben lassan magam is Zsiga után eredtem, a találkozás reményében.


(Forrás: Cseke Gábor Jelentések - magamról. (Emlékezések ellenfényben). Polis, Kolozsvár, 2009.)


*


Bazsó Zsigmond – írói álneve: Kőműves Zsigmond (Magyarfenes, Kolozs megye, 1938. szeptember 15. – Kolozsvár, 1997. január 24.) magyar újságíró, novellista.
A Babeş-Bolyai Egyetem történelem szakán szerzett tanári oklevelet. Írói álnevét fiatalkori szakmájáról vette. 1963-tól a kolozsvári Igazság belső munkatársa; társadalmi tárgyú publicisztikai írásaival, szépprózájával és riportjaival más lapokban is jelentkezett. Első karcolata 1960-ban látott napvilágot az Utunkban. Munkája a Bolond ősz című kisregény (Kolozsvár, 1970), melyben egy erdélyi falu életét festette le érzékletesen, részletekig menő tárgyi ismeret birtokában. Riporttal szerepelt a Kötések, sodrásban című antológiában (Bukarest, 1979).Az 1989. decemberi eseményektől a Szabadság néven futó lapban folytatta pályafutását. Jól ismerte a falusi embereket, maga is Magyarfenesről ingázott be minden nap a kolozsvári szerkesztőségbe. Érdemleges recenziót Kormos Gyula írt kisregényéről Bazsó Zsigmond: Bolond ősz címmel. (Utunk, 1970. június 5.)


(Forrás: Wikipédia, ROMIL)


*


Egyik utolsó cikkét, mely néhány hónappal a halála előtt született, a Szabadság 1996. május 18-i számából idézzük (3. oldal)


Rekordtermés?


Várjuk meg a betakarítást. Várjuk meg, amíg tároló kasokba kerül a még alig kikelt kukorica, miközben a pityóka ott vesztegel a földben, mozdulni sem akar.
A fentieket bosszúsan írom, annak kapcsán, hogy megjelent egy hír, miszerint: "Románia gabonatermése rekordot ér el a jelenlegi piaci évben, összesen 19,9 millió tonna búzára, kukoricára, árpára és rizsre lehet számítani".
Az idézetet az Egyesült Államok mezôgazdasági minisztériumának jelentésébôl tallóztuk.
Washingtonból tényleg olyan jól odalátni a mezôségi, olténiai búzatáblákra, vagy az észak-moldvai, csíki és Gyergyó vidéki pityóka-földekre?
Ezt sem hiszem el.
Illetékes nyilatkozókat megkérdezném, hogy ez a közlemény mennyire politikai indíttatású, ugyanis én politikában nem vagyok járatos, de úgy madártávlatból ismerem a földeket, a falvakat erdôtôl mezôig. S mint ilyen, állíthatom, hogy nagy gondban vagyunk — mármint mi, földművelők. Olyan fertőzöttek a szalmásgabonák, hogy azonnal permetezni kellene, de nincs pénz, amivel a méregdrága vegyszereket megvásárolhatnák a gazdálkodók, mezôgazdasági társulások. Mi több, a hathónapos tél után most itt a csapadékkal túladagolt május, hozzá sem lehet nyúlni a földekhez, már ki számolja, hány nap óta.

Névjegy a fotográfia asztalán

Ádám Gyula szerint a szakma buktatói nem számítanak - csak az eredmény

November elején a csíkszeredai Ádám Gyula Magyar Művészetért-díjas fotográfusnak tárlata nyílott meg Budapesten, az egyik legrangosabb galériában, amelynek vezetője Katkó Tamás fotóművész, s művészeti tanácsadói a legfontosabb szakmai szervezetek képviselői: Haris László fotóművész, Kincses Károly fotótörténész és Korniss Péter fotóművész A szakmai megmérettetésen túl, Ádám Gyula ugyanebben a hónapban töltötte ötvenedik életévét. A beszélgetés jó alkalom a mérlegkészítésre.*

Fotó: Márton Ildikó

Kezdjük a tárlattal. Mutasd be a Kolta Galériát, ahol e napokban zárt be november 10-én megnyitott fotókiállításod.

A Kolta Galéria Budapest szívében egy fotós fészek, a fotósok rangos találkahelye, nevét dr. Kolta Magdolnáról kapta, aki a magyar fotóelmélet egyik meghatározó alakja, tragikus körülmények között, fiatalon hunyt el. Meghívásos alapon lehet ott kiállítani. Jómagam talán két éve kaptam a meghívást, s előtte üzentek is, hogy a meghívást vegyem nagyon komolyan, mert ez inkább megtisztelés. Azelőtt nekem volt már 4-5, jó visszhangú kiállításom Budapesten, Barabás Zsolt barátommal együtt, azokkal a képekkel, amikkel a fotó világába a kilencvenes évek elején közösen beléptünk. S miközben az a kezdetekről szólt, a személyes névjegyemet igazából csak most tehettem le.

Mennyire tartottad fontosnak ezt a tárlatot összehozni? Hogyan válogattál? Milyen jellegű képekkel kívántál a budapesti közönség elé állni?

Mivel a korábbi tárlatok inkább néprajzi rendezvények járulékos, illusztratív elemei voltak, szerettem volna végre fotográfusként is megmutatkozni. Ez nem csak hogy megtörtént most a Kolta Galériában, hanem december 7-én az a megtiszteltetés ért, hogy ugyanabban a teremben, még a képeimmel a falakon, tartotta évzáró közgyűlését a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Ennél jobb, szakmaibb időzítésről nem is álmodhattam volna...

A válogatás munkája közös volt. Akkor érzem magam biztonságban, ha néhány fotóm, amikhez lélekben nagyon ragaszkodom, jelen van a falakon. Ezeket mindig vegyítem az újakkal, s így sikerül szinte mindenféle fotós nyelvezeten megszólalni. Az egy, amit még nem próbáltam ki, az az üveglemez... Soha nem csináltam problémát abból, hogy mivel és mire fotózzak. Ami épp kéznél volt, azzal. Egy volt a fontos, hogy amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Nem ábrándoztam fölöslegesen. Voltak nehéz időszakaim is, amikor gyenge technikával dolgoztam, de akkor is születtek jó munkáim. Nem azt mondom, hogy a jó szerszámra nincsen szükség, de a hozzáállás is nagyon számít. A jó technikai tudás, alapozás pedig nélkülözhetetlen, akár a képzőművészet esetében. Tudni kell, mivel mit lehet a legeredményesebben kihozni... A tárlat anyagát minden különösebb szorongás nélkül engedtem útjára. Azt mondtam: ez van, a képekben kivétel nélkül önmagamra ismerek. Annak ellenére, hogy a végső válogatás nem az enyém volt, hanem a tárlatrendezőké, két igen neves fotográfusé.

Ádám Gyula: Csángó leány

Milyen szakmai súlya volt a megnyitónak mint eseménynek? Hogyan zajlott le? Milyen tanulságokkal szolgált?

A tulajdonképpeni megnyitó alig pár percből állt: köszöntötték a vendégeket, volt egy rövid műsor, Ökrös Csaba népzenész közreműködésével, majd átvonultunk a díszterembe, ahol egy hosszú szakmai beszélgetés vette kezdetét, aminek a levezetését a nagy tudású fotográfus, Haris László vállalta magára, anélkül, hogy valaki fölkérte volna. A közönség jó része fiatal fotográfus, fotóriporter volt, akik ott vannak a sajtófotó élvonalában. Ebben a hangulatban egycsapásra megértettem, hogy a szakma buktatói, nehézségei, az akadályok végül is mind nem számítanak, egyedül az eredmény a fontos és arról kell beszélni, sosem a körülményekről. Azokat egyszerűen vállalni kell, ha fotózni akarsz, és le kell gyűrni, de nem állhatnak közéd és a munkád közé.

A másik nagy öröm és szakmai elégtétel a számomra, hogy a tárlat előtt régi álmom teljesült. Mindig vágytam megtudni, hogy Korniss Péter, akit szívből becsülök és csodálok, miként vélekedik az én fotóimról. Kereken két és fél órát tölthettem a mesterrel kettesben, a már berendezett tárlat képei előtt, nagyon tartalmas beszélgetést folytattunk, sok őszinte dicséretet s kritikát is bezsebelhettem.

Ádám Gyula: Repülj!

Kérdéseiből kiindulva, a moderátor Haris Lászlót milyen szakmai problémák érdekelték?

Sokat időzött annál, miként történt a váltás az analóg és a digitális fotózás között Erdélyben és az én esetemben. Külön téma volt a fotótáborok kérdése, a hozzá hasonló nagy mesterek ugyanis idegenkednek a közös munkától, attól, hogy egy csapat fotós egyetlen alanyra, helyzetre, témára összpontosítson. A Hargita Megyei Kulturális Központ fotótáboraiban viszont, amelynek Haris is visszatérő vendége lett, egészen mást tapasztalt: azt, hogy mindenki önállóan dolgozhatott, választhatta meg az útvonalát, dolgozta ki a programját, munkabeosztását. Nem véletlen, hogy egyik legutóbbi kiállításán a mester olyan remek panoráma képeket állított ki, amelyek oroszlánrészét HMKK-táborban fotózta! Az is érdekelte, hogyan értékesítettem azt a kapcsolatrendszert, amire fotózás közben szert tettem. S ennek mentén aztán komoly vita bontakozott ki arról, fontos-e egyáltalán az előzetes terep- és személyi ismeret, vagy csak az eredmény számít. Abból indultunk ki, hogy a fotós előtt halad egy szekér, s közben gyönyörű nyomokat rajzol a porba. Te odamész és lefotózod, s akkor el kell dönteni, kié az érdem: a fotósé vagy a szekeresé? Az én álláspontom az volt, hogy is-is. Mert teszem azt, a karcfalvi templomról készíthet egy igen jó fotót az a külföldi is, aki épp csak átutazóban pillantja meg, és akkor csakis a minőség számít. Viszont a valóság és a terep alapos ismerete sokat nyomnak a latban. Számos személyes élményem igazolja ezt. De végül csakis jó fotóról és rossz fotóról beszélhetünk. Ettől függetlenül pedig, jó fotósról és rossz fotósról. A kettő között pedig nincs mindig törvényszerű megfelelés!... A beszélgetésünk végén aztán mindenki elmondhatta a maga saját történetét, amit alaposan ki is használtak az éjfélbe nyúló vitában. Egész odáig menően, hogy átbeszéltük, meddig van jogunk beleszólni mások életébe, körülményeibe, mert a vélemények ebben is megoszlottak.

Miután mindennek vége lett, milyen gondolataid támadtak fotós pályafutásoddal kapcsolatosan?

Korniss Péter tette szóvá, hogy vissza-visszajár erdélyi színhelyeire, így Székre is, de most érdekes módon, nem a hatóságoktól kell tartani, mint régen, hanem az emberek lettek mások, zárkózottabbak. És ezt a nekiszabaduló médiának lehet köszönni. A rendszerváltás előtt egyszerűen nem volt annyi fotós. Egy mai rendezvényen viszont annyian nyüzsögnek, hogy meg se lehet őket számolni. Majdnem mindenkinek gép van a nyakában. Ami nem baj, sőt, viszont az emberek azért tartanak tőlük. És ez már baj. Régebben, amikor egy kisebb közösségben felbukkant egy-egy fotós, az félig-meddig ünnepnek, eseménynek számított.

Ha valamilyen objektív körülmény miatt elmaradt volna a tárlat, most hiányzana az életedből vagy sem?

Nagyon! Mert ez a kiállítás kiegyensúlyozott bennem valamit. Eddig minden tárlatomra belső szorongással, kétellyel, bizonytalansággal indultam. Most mindvégig felemelő, álomszerű érzés fogott el, tudván, hogy amit a Kolta Galériába szántam, állja a helyét. Jólesett! Egyetlen negatív gondolatom se támadt közben, míg máskor el nem hagytak volna... Az állomásról megérkeztem a Ferenciek terére, erre a gyönyörű helyre, s mindjárt szembe megyek egy nagy bannerrel, a meghívón szereplő csángó portréval. Semmi fölösleges szöveg, egyszerűen az áll rajta: Ádám Gyula fotókiállítása... Megtorpantam, gondoltam, fordulok egyet hátra, hát ott is egy nagy plakát... Úgy felpörgették az eseményt, hogy éjjel egykor, a saját tárlatomról szabályosan meg kellett szöknöm, mert már nem bírtam tovább... Végig éreztem, hogy minden oldalról a szakma vesz körül, és megerősít minden eddigi elképzelésemben. Pedig ha azt vesszük, teljesen szétszedtek, faggatóztak, hogy miért így és miért úgy, olyan aprólékossággal, hogy ilyenben sose volt részem. A tárlaton szerepeltek fiatalkori képeim is, amik a nyolcvanas években készültek. De ezek nem az ötven éves születésnap miatt kerültek a válogatásba - arról az egész tárlat alatt egy szó sem esett, csak egészen a végén -, hanem mert az válogatók egyenrangúaknak találták a mai alkotásaimmal. Mert ugyanakkor felkerültek a falra a legújabb képeimből is! Rendezőelvként a látvány és a technikai sokféleség működtek, viszont ami a falra került, az nagyon egységesnek hatott.

De mert szóba került az ötvenedik születésnap, mi az, aminek a következő évtizedekben még föltétlenül a végére akarsz járni?

Az utóbbi időben sokszor elgondoltam, mi a fenének futok én ki a falumba, hogy zúzmarás képet készíthessek? Minek az nekem? Nem fotóztam már eleget? Annyi feldolgozatlan képem van, hogy életem végéig elbíbelődhetnék velük. De oly sok nyomorúságot, szerencsétlenséget fotóztam már életemben, s a szépség valahogy kimaradt belőle. Vagy nem vettem észre, vagy mert nem volt fontos. Most viszont belefér ez is. Jól érzem magam utána. Ha sokáig nem történik semmi körülöttem, akkor nyugtalankodom. De szerencsére, mindig van valami, amire muszáj felfigyelni.

Mostanában mintha látványosan visszakanyarodtál volna karcfalvi gyökereidhez. Mit jelent számodra spirituálisan a szülőfalu?

Most valahogy mintha inkább az enyém lenne. Olyan munkákhoz segít ma hozzá, hogy én is alig hiszem. Szinte ki se kell mozdulnom a szülői házból, s akár a szomszédból is az ölembe hull a látvány. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy nemrég készült két karcfalvi fotóm is kiváltotta a budapesti tárlaton a szakma legmagasabb elismerését. Igaz, fiatal korom óta vártam arra, hogy azokat elkészíthessem. Álmodtam róluk, nem is egyszer! S nem csak ezekről vannak látomásaim! Aztán váratlanul, egyszer csak megtalálom őket az életben. Ezek szerint, valahol, mégis csak számít, hogy mennyire kötődsz valamihez. A környezetedhez. Az életedhez. Álmaidhoz.

Ádám Gyula (sz. 1961, Karcfalva) fotóművész. A marosvásárhelyi művészeti középiskola végzettje. A Hargita Megyei Kulturális Központ grafikusa fotótáborainak és fotótanfolyamainak koordinátora. 2006-ban megjelent önálló fotóalbuma (Arcpoétika) eddigi legjobb munkáiból készült válogatás, szakmai önvallomással. A 2008 végén megjelent, a Székelyföldi vízikerekek nyomában című tematikus fotóalbuma elnyerte a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Legszebb könyv díját. Ugyanebben az évben fotóművészeti munkásságáért Magyar Művészetért Díjjal jutalmazták.

* Az interjú az Új Magyar Szó Színkép melléklete számára készült. Megjelent, némi változtatással a lap 2011. december 30-i, szilveszteri számában.

Erdélyi és csángó költők / Hajnal László

(Sz. Békéscsaba, 1902. dec. 31. – mh. 1944 telén, Budapest) – költő, író. Mint emigráns a 20-as évek első felében és közepén Erdélyben élt. A Magyar Szó, Tavasz, Zord Idő, Napkelet, Vasárnap és Vasárnapi Újság munkatársa, a Keleti Újság leggyakrabban közlő szerzői közt szerepelt verssel, prózával, színművekkel, irodalomkritikai és irodalompublicisztikai írásokkal. Az aradi Fekete Macska c. erotikus és irodalmi lap, majd a Komédia c. kolozsvári élclap szerkesztője (1923). Romániában megjelent kötetei: A szolga éneke (verseskönyv, Mv. 1920); Kócos (két egyfelvonásos színjáték, Kv. 1921); Ilyen vagyok! (versek, Kv. 1924); Magányos éjszaka (versek, Mv. 1926); Loriel (regény, Kv. 1926). Utóbb Budapestre költözött, ahol újabb kötetekkel jelentkezett. A nyilas terror áldozata lett. (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon) * A válogatás az Ilyen vagyok! c. kötet alapján történt, forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár, Csíkszereda, Dokumentációs Részleg.




Nagyságos Páris!


Nagyságos Páris, puha öledbe 
Lehajtom rossz fejemet én is! 
Ha ütés lesz a simításod, 
Ha csókod romlott, szived vásott, 
Ha végén elűzöl, mint mások, 
Szomjas szemembe szívlak mégis, 
És gyereklánnyá festett szádat 
Te, százszor cédák fáradt anyja, 
Megcsókolom, aztán megszánlak...!


Mert jaj, tudom, gyilkos mesterség 
Ezer éven át sarkon állni, 
Lesni a pihentvérűk jöttét, 
Rájuk kacagni, hogy a törpék 
Érezzék, minden villanykörtét 
Értük gyújtottak s egyre várni 
Fiatal, csergő embervérre, 
Hogy petyhüdt szájad sápadt szinét 
Pirosra fesd velük egy éjre ...!


És nem jobb, hogy a midinettek 
Tizenhatéves, friss cseresznyék, 
Hogy a köd és villanyban kéklik 
S a roskadt bulöváron végig 
Szerelem fröccsen fel az égig...! 
Liliom szeme Kolozsvárt ég 
És Kolozsvárt maradt négy nyáron 
Minden sóvárgó hitem, lázam, 
Éh-szomjas, szép fiatalságom!


Fejem lehull, éreti gyümölcs, 
Öledbe, Ady Bakonya! 
Szeresd e nyúzott, csúf fejet, 
E duzzadt szájat, kék szemet, 
Mely némán, nézve kéreget, 
Mert érzi, itt az alkonyat! 
Szeresd e vásott, rossz fiút, 
Ki Liliom szemébe nézett 
S most reszketve öledbe fut!




Őszi dal


Fut az őz az őszi kertben 
Rigó rikolt, jaj be kár! 
Zúzmara sincs, szél se lebben 
Mégis elfutott a nyár!


Haj-hó! tavalyi világ!
Ki se zöldült még a lombja
Már is hull az ág!


Fejem barna bokra ép még, 
Kezem sújt, ha sujtni kell, 
De szivemben rozsdaláng ég, 
Meg se nőttem, hullni kell.


Haj-hó! tavalyi világ!
Fogy a fonnyadt talmi jószág,
Hull a mákvirág!


Csengő csillag, néztem én is, 
Vak hegedűs, rossz a húr, 
Elhullani rosszabb mégis 
Visszahozhatatlanul.


Haj-hó! tavalyi világ!
Addig adtam, szedtem, vettem,
Mig kihunyt a láng!




Öregember


Be jó az öregembereknek...!


Ebédután ma elaludtam 
S a felviharzó tengereknek 
Minden hullámverését tudtam. 
Kívülről tudtam. Csigahéjak 
S kimúlt kagylókból fagyott gyöngyök 
Hulltak elébem s magaménak 
Éreztem minden kis göröngyöt. 
Sirt, dühöngött a mérges tenger, 
De én kacagtam : ember! ember! 
Sár van a hullámlocsolt parton? 
Gyere a szivem odatartom! 
A leheletem megmelenget, 
Gyerekek, gyertek gyermekemnek! 
Kis franciák, magyarok, senkik, 
Fajáról nem kérdek meg senkit, 
Gyenge vagyok, a kezem fárad, 
De szemeimből szikra árad... 
Öregember, szomorú ember, 
Már csak figyel, gyűlölni sem mer! 
Mért néztek rám megijedt szemmel, 
Poincaré nem öregember! 
Kígyókat táplál férges vére, 
Na, minden félelemmel félre!
Az öregek mi vagyunk, gyertek... 
Nálunk várnak a békekertek, 
Sátort raktunk a szeretetnek, 
Mi nem látjuk, ha verekednek, 
Nem látjuk a pandúrt, ha mérges, 
Gyilkos szivet sem, mikor érdes! 
Mi fütyülünk a tengereknek!!


Be jó az öregembereknek...!


Felébredtem. Az utca sáros,
Lenn berúgott kocsis ugrándoz.
Ostorral ver egy rossz lovat
A sarkon átfut egy vonat,
Rajta kofák fürtökben lógnak...
Mért élnek, ha mindég loholnak?!
A kocsis mért röhög vakon,
Mikor meglát az ablakon ?!
Az ablaknál én miért állok
Hiszen mindent, mindent utálok!
Kofát, kocsist, bankárt és pénzt is,
A sötétséget és a fényt is!
Minden szürke és minden sáros
És Páris, ez a szajhaváros,
Úgy rámdől, mint az unalom
A végnélküli utakon!
Mért kell húszéveseknek lenni,
Ha nem tudunk Embert szeretni,
Csak nőstényt! Vagy még azt se! Nem... nem.
Csak magunkat a nőstényekben!!




Liliom!


Liliom, fullad a hangom, 
Fertőben fürdik a sziv! 
Hol van az angyali rangom, 
Ujhódni újra ki hív? 
Hol van a nap tüze rejtve, 
Hol van a puskadörej ?! 
Hol, aki mondani merje: 
Hajnal ma engem ölel!


Hol van a lány, aki bátor
Senyvedni testem alatt?
Száz fut a Grand Boulevardon,
Döngeti száz a falat!
Egy lányt ha kérdez a szem meg,
Boldogan száz szem felel,
Romlottan üdébbek, szebbek,
Egy lány nincs . . . senki se kell!


Liliom, fullad a mellem, 
Roskadva reszket a kéz, 
Harcolni önmagam ellen 
Nehéz már, ez az egész! 
Harcolni önmagam ellen, 
Harcolni önmagamér' 
Nem tudni, hol van az ellen, 
Csak érezni, hogy ver a vér...!




Rotondi éjszaka


Éjfél. A Rotond méhe tágul! 
Ki zörög még a zongorán ? 
Fejem a zöld méregtől kábul, 
A montparnassei éjszakábúl 
Menekvés nincsen ily korán.


Abszinttól krákog száz torok, 
A szemek fénye elfakul, 
Magam hiába lángolok, 
Az éjféli vad vándorok 
Szájából trágár nóta hull!


A szegletekből csók csorog! 
Tüzet harap, ki szájba tép! 
Itten csak én nem csókolok, 
Egy gyáva lányra gondolok, 
Ki minden perccel messzebb lép.


A méreg zöldje rám tapos... 
Már nem is fáj, hogy meghalok! 
A sir talán tisztára mos... 
Brr! Liliom szájára most 
Arany csókol halálmagot...