Erdélyi és csángó költészet / Nagy Emma

Asszonynevén:  Solt Jenőné (Túrkeve, 1895. márc. 13. – 1957. márc. 8. Budapest) – költő. Tanári diplomáját a budapesti Erzsébet Női Főiskolán szerezte. Marosvásárhelyen a református leányközépiskola tanára. Fiatalon lépett irodalmi pályára. A KZST tagjául választotta (1920), a Zord Idő hasábjain jelentek meg költeményei. Osvát Kálmán értékelése szerint, "a kevés tiszta hangok egyike a háború utáni első évek erdélyi irodalmában". Irodalmi estéken maga is előadott verseiből. A verseim c. kötete Marosvásárhelyt jelent meg (1920). Magyarországra távoztával következő versesköteteit (Megkötözve; Az árva nő balladája; Asszonynak lenni) már Túrkevén és Gödöllőn adták ki (1924, 1936). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




A vers
Erdélyi költőtársaim szeretetére bízom ezt a verset.


Az életemet vele élem.
A vers a pirosabbik vérem,
s rokonaim ilyen vér szerint vannak.


Én versekkel lelkendezek magamnak
örömökön és tragődia csúcsán.
Különös életem külön jussán
a vers a sorsom ajándéka.
Az. Az!... Halálos nagy játéka
szivemnek és testemnek és szavamnak!...
Verseken át belém szeretnek —
versek miatt csúfosan megtagadnak —
a vers az én kitágult életem!
A versek úgy valahogyan — karok:
Megölelem azt, akit akarok!
S híd is a vers profán fejek felett:
Átjön rajta hozzám, aki szeret! ...
A vers az én kitágult életem —
óh mindennél több a vers nekem!
Több az örömnél, több a csóknál,
több minden, minden földi jóknál!...
A vers melegít, a vers lángol —
A vers, a vers — a vers a mámor!
Úgy mondom hogy: Az életem bora.
Kínálja csengő lelkek pohara —
s kiiszom csengő lelkek poharából
fenékig és szomjúhozom rogyásig — 
iszom: az utolsó Áldomásig, 
mikor a magam poharát elejtem ...


De addig vers! ...
Hogyha aszú, ha rámpás:
csak adjátok, mert mámorokba-rántás —
s aki adta: soha el nem felejtem! ...




A Nap


Kora reggeltől alkonyokig lángolt — 
akkor is ilyen szédületes nyár volt.


El úgy mentem, hogy vérig fájtam, sírtam, 
s a lelkemet a kis falura bíztam.


Mozdulatlan úgy feküdtem a napon — 
és harmadnap — gázoltam a patakon! ...


És láttam, hogy a hegyek csuda kékek — 
férfi-szemek nincsenek olyan szépek!...


És hogy a víz a Nap-aranytól sűrű, 
és fényesebb, mint a karikagyűrű!...


És hogy az erdő suttogása tiszta: 
amit kimond, azt nem hazudja vissza.


És hogy eddig úgy ténferegtem: vakon — 
És a szivem nőni kezdett a napon ...




Nyári strófa


Plein-air képek tündökölő sora!... 


Szépség! így még nem láttalak soha!...


Nem is tudom, hogy merre nézzek: 
a földre, — vagy az égre?!


Most nem tudom, hogy melyik szín szebb:
a zöld-e, — vagy a kék-e?...
És nem tudom, melyik a vonzóbb:
a felhő   — vagy a hegy? ...
Nem is tudom, hogy szálló lelkem
melyik irányba megy! ...
És nem tudom, melyik a drágább:
az illat, vagy a fény?
S ki álmodja az Isten álmát:
a természet? — vagy én?!...




Augusztus
A görgényszentimrei parkban írtam


Lobogó-piros kis ruhámban
tánclépésben, szökellve jöttem.
Ujrázó kedvvel csókot dobtak
a fák mögöttem —
s fent ragyogott, úgy ragyogott az ég! ...


Feszülő testem követelte: Még! 
Még, még! Előre! 
Lihegve-lengve! 
Beljebb, beljebb!...


S dobogó lábam feldobogta 
az elhagyott királyi kertet.


Nem bántott semmi. Emlék nem sírt,
gondolat nem fájt, nem kérdezett —
lelkem a fényes napkoronggal 
versenyt fényezett!


Óh milyen szép volt! ... Ember és Föld
gyönyörűséges összetartozása.
Vagy tán — valamék jászkún ősöm
hirtelen lelkembe vágtatása! ...
De nagyon szép volt! Nem tudtam megállni —
felcsörtettem a hajlaton a hegyre!
S gyerekesen rontott ki rajtam
gyönyörűségem kedve:
fellihegtem —
és a tetőn a csendbe csengtem:
Halliha! — Hihó! —
S levágtattam, mint egy féktelen
fiatal csikó.




Én


Igen. Igen. — És mindent ráhagyok.
Tudják is ezek. hogy ki vagyok. 
Azt hiszik, az vagyok, akinek hisznek: 
tapsolnak, lámpák elé visznek — 
s ujjonganak, hogy helyettük merek.


Óh, mégis-jó, szűkszemű emberek! 
— nem vakít engem lámpái fény ... 
El se hinnétek, ki vagyok én.


Én csak a legárvább leány vagyok. 
Fejemen hírkorona ragyog; 
le-ledobom és gondolom magamba': 
Beh szép volna egy virág a hajamba... 
Koronául: valaki két keze — 
új lámpául: gázlángos kék szeme — 
és közelről a szíve dobogása! ...


Nő vagyok. Csak... Akinek nincsen társa.




Utód


Én nem merném a nemlevésből
létre idézni.
Nem mernék a szemébe nézni,
hogy ide hoztam,
az élet-arénába dobtam,
mikor tudom, hogy mire megy a játék.


S félnék, hogy a napon napszúrást kap, 
árnyékban — eléri  az Árnyék ... 
Kezét elengedni nem merném, 
a kutakat is betörnetném, 
a fúvó szelet is megverném!


És nőne —
és akkor a lelke kulcsát nem-lelném! ...


És ennen álma után menne — 
csapdába zuhanna be kedve,
az élet törné,
egy rossz-valaki hiten ölné — 
s a szivében vágy sem maradna!


És éppen  akkor haljak  meg, 
hagyjam itt — 
én, az anyja! ...


(Bús leányzók, ha szívetek gyermekért dobban: 
gondolkozzatok magányos szobáitokban — 
s elszánt  árvaságomban  higyjetek! ...)

Erdélyi és csángó költészet / Finta Zoltán

Sz. Nagyajta, 1896. ápr. 7. – mh. 1947. okt. 6., Budapest;  újságíró, költő. Erzsébetvároson végezte a középiskolát, katonai szolgálata miatt félbemaradt kolozsvári orvosi tanulmányai után 1921-től újságíró kolozsvári, temesvári és brassói lapoknál (Ellenzék, Keleti Újság, Népújság, Temesvári Hírlap, Brassói Lapok). Költőként a Napkeletben (1920-22), majd a – Tizenegyek antológiájában jelentkezett 1923-ban. Az Erdélyi Helikon munkatársa, a KZST tagja. Két önálló verskötete jelent meg: Bort, búzát, békességet (Tv. 1926) és Valaki, ismeretlen (Kv. 1942). Verseit sajátos zeneiség hatja át, de nem mentesek a szenvelgéstől. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Kis virágének


Mikor a föld vérétől pezsdült 
erdő  a kontyát mind lebontja, 
lengetve  piros  pántlikákat 
igy zeng a tavasz friss heroldja;


„Május van!... S szemzett rózsarügyként 
foganj rneg már egy  szívbe  oltva 
s bús bogáncsként tengő életed 
legyen az öröm csipkebokra."


De gonosz csőszök a régi búk, 
most is mögöttem sántikálnak 
s szűz várakozással megdobbant 
szívektől visszaráncigálnak.


Lásd — ispilángi rózsaágra 
tilalmas nékem itt hajolnom. 
Istennek szánt rügyeimet hát 
magamban  mind,  mind  visszaoltom.




Északi-fény


Pokolból fújt szirokkó-szelek 
berzengetik az álmodó vért. 
Károgjátok elszálló órák, 
hogy kár, még kár a tiszta hóért.


Kénkőszaggal fojtó viharok 
tombolnak messze óceánokon —
és a pólus jégmagányán is 
engesztelő mosoly átoson.


Boldog, aki szeretőjének 
ibolya-csokrocskát kinál itt. 
Csak én — emlékek Alpesekjeként 
álljam  a  tél  nagy  lavináit.


Boldog,  aki a fénynek  örvend 
és kedvét s virágot váltogat. 
Csak én őrizzem szívembe fagyva 
arcodat s a jégvirágokat.


Fusson az, akit az új tavasz 
viperafogával ért szívén. 
Csak én csodálhassalak, Te szép,
hideg, mágneses északi-fény.


Mosson forró hullámveréssel 
a vér dagálya mindenki mást — 
csak én: konok, tagadhassak meg 
profán tréfákat és szent sírást.


Csak álljak, álljak az új tavasz 
virágos  pástján  fényben   égve. 
Május se hozzon enyhülést 
a bennem megdermedett télre.


Pillékként cseresznye-szirmokat 
jött-ment szelek ha elsepernek — 
két   szemben   égő  északi-fény, 
Te Messzeség — téged szeretlek!




Farsangos legények rigmusa


Aki víg legényéletnek örvend,
piros virágot tűzet süvegjére 
s kacagva síró, keserű kedvébe 
csókizű óbort nevetve hörpent.


Mikor már kedve kövérre hízott, 
bolond bánkódni életen, halálon — 
„sose halunk meg!" — így rikkant a bálon, 
akit a táncba bő vére hívott.


Húshagyókeddi hangos dáridón 
bolond mámorban tombol s hörögve 
gondolja: „ez a lány enyém örökre" — 
ha felgyűlt párja ráhull ámitón.


Zálogba adott szivét cserébe 
száz csalfa csókkal váltja szíve hölgye — 
s csak késő hamvazószerdák böjtje 
hint szürke hamut vitéz fejére.




Levél
— Anyámnak szeretettel. — 


Anyámnak küldöm ezt a levelet... 
S mély szomorúság-sebbel  szívemen 
e kusza sorokban izenem: 
anyám, nem jut fiadnak szeretet.


Anyám, én nem mondok neveket: 
mindenki bánt s minden oly gonosz — 
sárral dobálnak, szégyen ostoroz: 
a kín sem kínozott eleget.


Én eltékozoltam mindenem, 
árván keringek, mint a téli hold. 
Lelkemre, mely tiszta s égi volt, 
bűnbánón kell hamut hintenem.


Mi mindent kell siratnom, Istenem,
sápadtabban éjféli holdnál.
És elmélázva régi bornál,
érzem:  korán  kell búcsút intenem...


Anyám, fiad most parázna 
vágyak kohójában rossz salak lett.
És nem tudom, hogy kik rontanak meg: 
testem, lelkem a rossz alázza.


Sóhajtozva vágyom most a házra, 
honnan a muszáj eltoloncolt, 
a kútra, melyen kőkolonc volt 
s szélben lengő zsenge rozskalászra.


Én visszahoznám most a zengő 
aranycsengőt rázó  régi kedvünk ... 
Anyám, ha a múltra nézni kezdünk, 
gyászold fiad: városba ment ő.


Bólogass csak: nagyvárosba ment ő, 
babért aratni, hírt szerezni — 
örökös kínban kínt szeretni... 
Bólogass: már tőle posta sem jő.


Anyám,  én megbántam  vétkemet 
s mély szomorúság-sebbel szívemen 
e kusza levelemmel izenem: 
szeresd fiad, ki jó volt s vétkezett...




A halálraítélt Ember áldomása


Nagy szárazság volt, kietlen, 
kiaszott mező, gabona — 
dudva nőtt csak a szívekben 
s gyűlölet,  átok,  babona.


Források  vize  kipállott, 
nem lesz itt áldás és élet: 
Ó mennyi, mennyi nagy álmot 
kiperzselt és semmivé tett.

Erdélyi és csángó költészet / Farcádi Sándor

Családi nevén Sándor Áron (Farcád, 1889. dec. 23. – 1952. nov. 16., Budapest) – költő. Középiskolát Székelyudvarhelyen végzett, ugyanott később kishivatalnok, 1920 után Brassóban tisztviselő. 1942-ben Budapestre költözött. Írásait a Zord Idő, Pásztortűz, Ellenzék közölte; 1925-ben a Brassói Lapok irodalmi kritikusa, 1926-tól a KZST tagja. A székely népnyelvvel művészien tud bánni; játszi jókedvében is fanyarságot közvetít, humora keserű, múló szépségek nosztalgiájával terhes. Verskötetei: Versek (Brassó, 1923); Fenyő a Hargitán (Brassó 1926); Szánts ekém, szánts (Brassó 1931). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Az én hitem


Az én hitem ki nem hunyó örökmécs, 
Tenger fölött világítótorony; 
Gyémántfúró, mely utat nyit a célhoz 
S áttör, ha kell, egy gránithegysoron.


Engem tépázhat bóra, számum, orkán, — 
Elöntheti árral hajóm a viz; 
A végső deszkaroncson is hiszem, hogy 
Partot érek, — és hitem partra visz.


S zárhatja utam kőfal, sziklatömb el, 
Láttán lelkemből új erő buzog; 
Hitem, e gyémántfúró meg se csorbul, — 
És én falon, kőszirten átjutok.


Mi kín, nyomor, baj, mind hozzám szegődhet. 
A  csüggedést  búmban  sem   ismerem; 
Hitem átüthetetlen égi páncél, 
Ő az én váram, erőm, istenem.


És lobbanhatnak gyilkos ágyúk is rám, 
Pokol döngethet váramon falat: 
Hitzászlóm  biztatóan leng  a bástyán. 
Küzdök, — s hitemből győzelem fakad.


— Én a világot is megváltanám, ha 
Nem volna oly süket, vak és balog. 
Mert én Jurisich és a 
Dobók szirt-lelkéből a hit vagyok!




Az első ősz-hajszál


Tükröm ma reggel összetörtem, 
Mert elfogott a kerge kín, 
Hogy láttam ében fürtjeim 
Között egy hajszál csillog őszen.


Aztán, hogy múlt a kín s harag, 
Szerettem volna egyberakni. 
De kezdett gúnyosan kacagni 
A sok törött tükördarab:


Ha-hah, hiába mind: belőlünk 
Sohsem lesz immár ép-egész —
De többet ifjú te se lész!


— Igaz! — rivallt a zord idő künt. 
Éreztem, rokkan össze testem, 
S egyszerre úgy megöregedtem ...




Bálám szamara


Ha elmém csendes tompaságát 
Feloldja néhanap a mennyég: 
Olyan bolond dolgokat érzek, 
Mintha Bálám táltos szamara lennék.


Ajkam bűvös igékre nyílik.
Felkent vagyok, próféta, lángész!
Előmbe  titkok titka  tárul
S mit más nem lát, szemem azon is átnéz.


De nem sokáig tart e dús kegy. 
Bálám-gazdám, a sors, reámcsap —
Eltűnnek a szent látomások 
S rá elmém is vak éjszakába sáppad.


S megint szamár vagyok csupán 
S kocogok lomhán és bután ...




Székely szántó


Szánts, ekém, szánts a földbe mélyen.
A nagy világvihar után
Te lettél egyetlen reményem.


Te — és e tarlott föld csupán! 
De így se baj, — él még az Isten 
S lát mindent csillagtrónusán.


Lát; s tudja mik történtek itt lenn 
S tiprott vetésünk újra kél 
E vérzáprozta ősi szíkben.


S ha újra kél, meglásd: megél 
S a voltnál szebb, aranybamálóbb 
Kalász lesz munkánkért a bér.


Mert százszorszení a rög, hová folyt 
Vérünk s most arcunk gyöngye hull — 
Szánts, szánts ekém, hasítson ásód,


Mindent  lát  csillagtrónusán  az  Úr!




A konok székely


Az én lelkem a Gábor Áron lelke. 
Nagy biztatóm  a  szittya őserő.
— Én a lehetetlent is megkísérlem, 
Legyen bármily nehéz, vagy vakmerő!


Én még a semmiből is ágyút öntök 
S a vant is eggyé teszem semmivel. 
Vagy ha kell: leások a földközépig, 
De mibe fogtam, sikerülni kell!


És törhetnek rám pénzzel, bottal, érvvel –
Megkezdett munkám félbe nem hagyom; 
Inkább úgy halok meg, mint Gábor Áron, 
Saját művén — egy izzó  szent napon!




A lázongó Kain


Kain vagyok, — testvérem Ábel. 
Egy  a kunyhónk,  nyájunk,  a  szérűnk 
S mi ketten össze még se férünk.


Beleiszik az én vizembe, 
Az ételembe belekóstol — 
Uram, én írtózom e sorstól!


Mióta pártfogásba vetted,
Azt  hiszi,  szabad  neki  minden
S rendelkezik, mint te: az Isten.


Imámban is zavart a múltkor —
Erre az oltárt összezúztam
És már csak káromkodni tudtam.


— Uram, fordíts e furcsa átkon: 
Lehessek úr az én mezőmön, 
Ne kelljen untalan vesződnöm!


Vagy ha már itt, e földi létben, 
Tovább is együtt kell, hogy éljünk: 
Tanítsd szolgád, hogy összeférjünk.


Mert már rég bánt e csúf közösség 
S ha érte újra bosszúság lelt: 
Uram, — én agyonütöm Ábelt!...

Szerkesztette: Cseke Gábor

Óriásmozaik egy mozi homlokán

A Transzilvánia ma – az óriásmozaikkal a homlokzatán * Fotó Csíki Zsolt

Az alábbiakban elmesélt történet olyan, akár egy tengeri kígyó: eleje van, de nem (vagy még csak alig) látszik a vége...

Az egész az 1968-as megyésítéssel kezdődött, Csíkszeredában. Amikor eldőlt, hogy ott lesz a frissen megrajzolt Hargita megye központja. A döntéshez gyorsan városközpontot is terveztek az addigi álmos rajoni városnak. E központhoz, a már meglévő egyetlen mozi mellé, hozzátartozott egy (akkor) korszerűnek tervezett filmszínház is, ami az akkori keresztségben a Transzilvánia nevet kapta. Lelőhelye: a Majláth Gusztáv Károly-tér, amelynek betondíszleteit (toronyház, postapalota, emeletes nagyáruház, pengeblokk, szövetkezeti központ) látványos rohammunkával kivitelezték a hetvenes évek kezdetén.

A mozit 1970 végén adták át ünnepélyes külsőségek között, az avató szalagot a megyei pártbizottság akkori első titkára vágta át, a helyi lap riportere lelkes szavakkal számolt be az új, 501 férőhelyes moziterem kényelmi adatairól: a tágas helyről, a gépházbeli korszerű vetítőberendezésről, a széksorok alatti klímaberendezésről, a csinos formaruhába öltözött alkalmazottakról, a vetítésrendről...

A teret uraló filmszínház déli oldaláról sebtében levakolt, csupasz óriáshomlokzat tekintett le közel két évtizeden át a városra, annak ellenére, hogy a kihasználatlan felületet egy Csíkszeredában élő képzőművész – szándéka szerint, gondolatban - már a nyolcvanas évek elejétől monumentális alkotással népesítette be.

Maga a képzőművész, Zsigmond Márton mesél:

- Volt egy pályázat, máig nem felejtettem el: Lupta oamenilor muncii harghiteni, români şi maghiari pentru propăşirea patriei comune socialiste. Akkoriban típusépületekre mindenféle mozaikok készültek, amelyeken a munkásosztály menetel a falról lefelé... Vagy felfelé... Friss végzős lévén a monumentális szakon, komolyan vettem a kiírást, de azzal is tisztában voltam, hogy örömünnepekre nincs miért számítanom, mert ez a pályázat inkább a munkáról fog szólni, mint a sikerről.

A pályázat előtt a művész már elkészített szülőfaluja, Csíkdánfalva művelődési otthonának 6x6 méteres falára egy Kibontakozás című mozaikot. A több évig tartó munkát 1981-ben avatták fel. A művészt ekkor már javában foglalkoztatta soron következő nagyszabású munkája.

Zsigmond Márton:

- Rengeteg falat találtam, vagy 13-at össze is írtam magamnak, ami számításba jöhetett volna... De válogatnom nem volt miért, mert kimondottan a mozira hirdették meg a pályázatot... Minden nap eljártam a mozifal mellett, néztem innen, néztem onnan, próbáltam szemügyre venni a változásait, mert egy monumentális fal is örökké más-más arcát mutatja, működésben van. Az volt a célom, hogy minden mozaikelemnek megtaláljam a helyét, hogy minden pontosan csakis oda találjon és ne legyen felcserélhető.

A tervnek 1981-ben fogott hozzá és 1982-ben készült el vele. Ennek az idén lesz kereken harminc éve... A terv elfogadtatása és kivitelezése 12 évet vett igénybe: az időközben Felszabadulás-ra keresztelt 163 négyzetméteres műalkotást 1994 őszén avatták fel...

„Egy évtizeden át - lemondva mindenről - szülte csendesen, kitartóan, de igaz lelkiismeretével, hogy legyen ennek a városnak a múltról, a jelenről és a jövőről egy lelki keresztmetszete. Egy üzenet, ami gondolkoztat, lehet nem értjük még, mint ahogy kezdetben sok mindent nem értettünk, de megszokjuk és lassan eljutunk oda, hogy miénknek érezzük. Ez a mű már Európa Csíkszeredában, ez a falkép bárhol a világon megállja a helyét, ezért kell hogy elfogadjuk, és büszkén magunkénak valljuk... A keresztényi és szakmai önzetlenség példája ez a mű. Vajon Zsigmond Márton elégtételt nyer-e közösségében, vajon befogadja-e a város?” - így méltatta az idősebb pályatárs, Márton Árpád az elkészült munkát, amely azóta is a maga nemében egyedülálló kincse a városnak.

Zsigmond Márton:

- Minél inkább úttörő valaki, annál nagyobb az esélye, hogy tragikusan élje meg a saját helyzetét. Ahhoz képest tehát, hogy nem pusztultam bele, s megúsztam ép bőrrel, utólag akár azt is mondhatnám, hogy elégedett vagyok.

A mozaik körüli történések akár regényesíthetők is: a művész, aki amúgy is vargabetűkkel érkezett szakmájához - amelyben a vidéken azóta is magányos farkasnak bizonyult -, 1984 májusától részletes, napi eseményekre lebontott naplót vezetett a pályázat alakulásáról. A bejegyzésekből ma is előttünk áll az a küzdelem, amit egyrészt azért kellett megvívnia a központi, majd a helyi hatóságokkal, hogy a nagy nehezten elfogadott tervet, akár ingyen, bérmentve is megvalósítsa. Arra számított, hogy a műalkotásért hozott szakmai önzetlensége járványos lesz és másokat is megfertőz. Részben nem is tévedett, hiszen a rendszer érzéketlensége, bürokratikus gáncsoskodása dacára, a napló tanúsága szerint is kerültek igaz emberek, akik támogatták elképzelését, bár minden eszközük megvolt ahhoz, hogy akadályozzák, megnehezítsék életét. Így is bőven kijutott az utánajárásból, a kilincselésből, a véget nem érő meggyőző munkából. 1987 tavaszáig számokkal jelzi, hogy éppen megkeresett valakit – személyt vagy intézményt – ügye intézését elősegíteni, meggyorsítani, ellenőrzés alatt tartani. Amolyan belső kilincslenyomás- vagy küszöbkoptatás-számláló ez, ami lépésről lépésre demonstrálja, hogy Isten malmai bizony, nehezen őrölnek...

Igazgatók, főmérnökök, telepvezetők, elnökök és alelnökök, különféle titkárok, mindenféle felelősök, mesterek, felügyelők, elöljárók, sofőrök, raktárosok, és kapusok ajtaján-ablakán zörget...

Naplóba kerül az a kálvária, aminek során sikerül végül megfelelő "műteremhez" jutnia a zsögödi iskola egyik használaton kívüli termében. Állandó kilincselést kell folytasson a segédmunkáért, szállítóeszközért, hivatalos igazolásokért, néhány szál deszkáért, erkölcsi támogatásért, egy telefonhívásért. Szüntelen ingajáratban van a város és Zsögöd között, hol busszal, hol biciklivel (időközben a kerékpárját ellopták) vagy gyalogosan teszi meg a több kilométeres utat, gyakran naponta - esőben, hóban, napsütésben, sárban... Több ízben tör rá betegség, egyre többet fohászkodik égi segítségért, miközben szaporodnak a bejegyzések között a munka előhaladásáról szóló, örömteli hétköznapi bejegyzések is. Édesapja, tanulók, barátok, munkatársak, ismerősök egész ármádiáját örökítette meg a napló lapjain, akiknek olykor egy-egy őszinte köszönöm, a mozitól kiudvarolt ingyenes heti bérlet, néhány pohár búfelejtő vagy a művész által készített grafika, festmény a hála fizetőeszköze...

Megható példa annak az idős asszonynak (Róza néni) a ragaszkodása, aki a zsögödi iskolában takarított és gondja volt rá, hogy néha az ott berendezett ideiglenes műterem kályhájába is jusson néhány fahasáb.

Zsigmond Márton:

- Róza néni volt az egyik legőszintébb támogatóm, a kályhámba csent tűzifa mellett némi meleget is átengedett az osztályokból hozzám. Egy kátrányfedeles házban lakott a közelben... Tőle mindig csak kaptam. Igaz, én is emberszámba vettem. 1993-ban agyvérzést kapott, bénán feküdt, meglátogattam, szőlőt vittem neki. Nem értem, miért sújtja a sors az ilyen igaz embereket?

Mindent összevetve, elismerő, hálás szavai vannak a városi néptanács egykori alelnöke címére, akit a sors azzal ruházott föl az ántiidőkben, hogy a helyhatóság részéről "levezényelje" a legnehezebbet - az óriásmozaik projektjének beindítását. Amikor szinte a semmiből kellett előkaparni a mozaikhoz szükséges kőzetanyagot, annak elszállítását, tárolását és összeillesztésének körülményeit. A gazdaságosság oldaláról nézve a dolgokat, meglehet, hogy a monumentális mű elkészítése luxusnak, szeszélynek, fölösen elpazarolt energiának, anyagi forrásnak tűnhet.

Zsigmond Márton:

- Egy ilyen munkára nem lehet határidőt szabni. Amúgy formálisan persze kitűztek egyet, de én tettem rá... A projekt körül közben nagy volt körülötte a huzavona. 82-ben elvben ugyan jóváhagyták, Ceausescut kicselezték, mert a félmillió lej érték feletti beruházásokat ő személyesen hagyta jóvá. Ezért ki nem mondott szakmai szolidaritásból leütöttek belőle valamicskét, igy csak négyszázvalamennyi lett, a bukarestiek tudták, hogy semmi esélyem, ha a pártfőtitkár kell jóváhagyja a tervet... A csel miatt a terv jó ideig elfeküdt, azt se tudtam, honnan kapartassam elő, végül nagy nehezen megtalálták. Addigra már csak az elvi jóváhagyás létezett, pénz nélkül. Sebaj, mondtam, megcsinálom anélkül. Kereken 18-szor kellett jóváhagyás után menjek, hogy eléggé komoly embernek tartsanak és pénz nélkül végigvihessem az egészet. Úgyhogy "hazafias munka" címszó alatt futott mindvégig.

Erdélyi és csángó költészet / R. Berde Mária

Sz. 1889, Kackó–mh. Kolozsvár, 1949. Fiatal korától versel, később prózaíró lesz, jeles műfordító. Dóczyné Berde Amál huga. Régi erdélyi értelmiségi család sarja, lelkész édesapja huzamosabb ideig nagyenyedi tanár. Részt vett az 1920 utáni erdélyi irodalmi élet szervezésében, az Erdélyi Szemle, majd a Zord idő szerkesztője, a Napkelet munkatársa, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, az Rtdélyi Magyar Irói Rend alapítója. A háború utáni erdélyi magyar sajtó egyik alapembere, élete végéig a Dolgozó nő főszerkesztője. Költeményei nem jellegzetes női versek, kritikusai főleg férfias keménységét emelik ki. Később regényeiben is megmarad vérbeli lírikusnak. Verskötetei: Versek, Budapest, 1912; Seherezádé himnusza, Kolozsvár, 1928. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Sirály


Nem. Sohse leszek én, mint a többi 
Széltelen révben nyugvó szerencsés. 
Horgonyavetett, biztos hajókon 
Sohse lesz lelkem alvó teremtés — 


Nem, sohse hivtak nyugalmas partok; 
És hogyha néha pihenni tértem: 
Mint sirály, vizek szép szelid álma 
Künn maradt lelkem a ködben, a szélben. 


Nem, sohse fogom összébbre vonni 
Viharban felnőtt libegő szárnyam. 
Lágy ölű fészkek ringató pelyhe 
Sohse lesz üdvöm, soha a vágyam! 


Jön, jön az élet, rámfogja markát, 
Vállamra veri keserű jármát. 
De künnmarad lelkem a vizek felett 
Tovább álmodni magános álmát, — 




Azt hitték


Azt hitték: alszom. 


A kicsi szobában 
Homály derengett, meghitt és szelíd, 
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek, 
Kit messze űztek tőlem álmaid. 
S beszéltek fényes, idegen világról, 
A melynek boldog fiává szegődtél, 
Beszélték, hogy ott százszor áldva vagy 
S hogy nem hiszik, hogy immár hazajönnél. 
S beszéltek rólam. Immár gyógyulok, 
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem. 
Immár mosolygni megtanultam újra 
És aztán rendre szépen elfelejtem. 
»Csak oly halvány ne lenne !« szólt anyám, 
Gyöngéden elsimítva homlokom. 
Pillám alól kipergett néma könnyem. 
Letörülé. — 


Azt hitte: álmodom.




Kőtalány


Ahol mi laktunk, nem volt promenád, 
Kertünk fölé a temető sötétlett.... 
Borosíyánsürűn, kőrisfátylon át 
Néhány kikezdett kriptahomlok kétlett. 
Kék íriszek közt, zengő méhezajban 
Örökzölddel setét sirok során, 
Ott játszadoztam későn vagy korán 
A kert felett, a fűbefult hegyaljban.


Ismertem minden dombot és keresztet 
Faragott fejfát, ormos oszlopot. 
Tudtam, a kőhalálfej hol ijeszthet, 
Ha alkony jött s rá tüzlepelt lopott. 
Egy márványlaptól — mélyen volt bedőlve 
Két vasperec rajt', rozsdamart sötét — 
Ó, féltem, mintha ajtó vón a földbe, 
S találgattam titkon történetét.


Mikor a nap, mint óriási kanna, 
A földre gyémántzáport öntözött, 
Surrantam, mintha gyenge gyík suhanna 
Virágos, arcigérő fű között. 
A márványajtót úgy el-elcsudáltam, 
Míg ujjam írásán betűzve járt... 
A kőn se év, se név, csak ennyi állt:
 „Amit kerestem, azt sohsem találtam."


Nem  tudta senki már, kié a kő, 
Virág se, könny se áldozott felette. 
Nem tudták azt se, férfi volt-e, nő, 
Ki földi ajtajára ezt verette, 
Nem tudta senki, mit jelent a szó, 
Nem is próbálta, hogy nyitját találja, — 
És útrakeltem, lettem bujdosó 
És nem gondoltam többet én se rája.


...Húsz év után: Halk őszi alkonyat.
Fejem fölött tovanyilalló fecskék.
Fák halántékán őszült lombfonat,
Elnyúló árnyak szövik már az estét.
A kőhalálfej izzó glóriában.
Én Istenem, ha félnék tőle még!
... Van nála rosszabb, szívem tudja rég,
Köszöntöm némán, meg se ing a lábam, 


Tovább. Fejem csendben szegül a földre,
Járatlan fűtenger borul alám.
Egyszerre — elmohulva rozsdazöldbe,
Rámnéz az elfelejtett kőtalány.
Ó nem talány ... bús értelemre váltan
Szívemre döbbenetként rávirrad,
Hogy jó lesz nékem is e sirirat:
— Amit kerestem, azt sohsem találtam. —




Ima
Sí fractus illabatur orbis –


Világunk hogyha megroppant körül, 
Ha földredördült az utolsó bástya: 
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj. 
Szemem a szörnyűt szemtől-szembe lássa.


Siket halállal rajtam meg ne ess, 
Se kínfelejtő tompa ájulással: 
Minden jajjokkal a fülembe mess, 
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.


Tágítsd szemein, míg ízről-ízre lát. 
Megszázszorozva minden szörnyű látást. 
Tépd óriásra szívem ajtaját: 
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.


S a minden kínokat korbácsba fond, 
Kezedben váljanak pogány ösztökké. 
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont, 
S függeni fog fölöttem mindörökké ...


Jól tudom én, hogy ők a boldogok, 
Akiknek ajka most végsőt kiáltott, 
Fülük s szemükre örök hályogot 
A nagyszerű halál kegyelme váltott.


Ki fekszik: holt világban holt tetem, 
Szentély s tűzhelyek hamvával rohad, 
De nékem mégis, hagyd meg életem, 
Minden sötét poklok felett, ó hadd!


Mert jönni fog a herkulesi munka,
Új Atlaszok vállára vár e föld,
S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,
Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?


Nem úgy. erős Uram. fogj hámba engem, 
Ösztököd marjon, rúgjon ostorod: 
Ha csüggedés kóválygna tán szívemben, 
Ha térdem rogy. ha lábam tántorog —


Legyek   rabszolga,   legyen   vérem   olcsó, 
Kőhordó,  szótalan  barom  legyek, 
Kinek  munkáján, bár utált  s  utolsó, 
Templommá nőnek sivatag hegyek.


Bérűl se hagyj egy percnyi enyhre lelnem. 
Csak  egyet adj,  egy  zord ígéretet: 
Hogy titáni vajúdás gyötredelmem, 
Hogy megszüljük a szent, új életet.




Ananké
Bátyám emlékének


Hatévesen már prédikált,
—  Anyánk köténye a palást — 
Tízévesen sárból kigyúrta
Az ezredéves kiállítást.
Tízenkét éviben regényt írt,
(Cikornyás, hős robinzonád)
Majd szökőkutat épített,
Beszélőgépet komponált.
Volt szobrász, muzsikus, vegyész.
Tudós, ki új nyelvet csinált,
Tizenötéves kapitányt,
De Cascabelt játszott kivált. —
Tanított, iskolát nyitott,
Drámát írt s játszta jómaga
S maga nótáit fuvolázta.
Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártir Kossuth,
Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út.
És énekelt és szónokolt,
És izzadott és fabrikált —
Hittük: a bibor lobogóval,
Várja az  életbarrikád.


—  Én, csak bubáztam, néha sírtam —


S a sors, a vak kockavető 
Félszeg vakot-hatot vetett: 
Ölemből a bubát kiverte 
S szememből a lánykönnyeket, 
Riadót rikkantott reám, 
A barrikádra taszigált, 
Befogta harci szekerembe. 
A piros szárnyú paripát, 
S a lobogót, a lobogót
Babusgató kezembe nyomta. — 
—  „Előre, legelőre, hé!" 
Kajánul és kacagva mondta, 
„Neked vihart, csengő csatát. 
Mely glóriáz és összevérez... 
Neki csak egy fehér cseresznyefát 
Fejfául elcsuklott fejéhez."




Katonasír
Csoma Feri unokaöcsém emlékének 
írtam a Békás szorosban, 1925.V. 26.


A Dancurás felett gyopárt kerestem — 
Szemem elbotlott törpe léckereszten,
A léc körül sok sárgalángu kosbor, 
S nefelejtsbársony, ezercsillagostól. 
Egy bádogszám s két dátum állt a lécen. 
S egy név, nekem oly idegen egészen.
— Franz Zrim. — Nehézkes akcentusban csengett, 
Azt sem tudom, merről, miféle nemzet.
S azért mégis: döbbent szívvel megálltam,
Találkozónál, mit nem hive vártam.
... Lelkembe csókolt hirtelen az emlék:
Tízenkilenc lehettem s ő tízennégy.
Nagy meghittség a függönyzött szobákon.
Az  öregeken délutáni  álom.
Félszeg mosoly közt ajkán szók osontak:
—  Mért születtél nagyobbnak és rokonnak? — 
... Sok év ... a fehérvári állomáson...
 Zászlók ... zöld ágak ... ember, egy a máson. 
Magát a földhözverő asszonynépség.
Egy ifjú arcon nagy, kietlen kétség ... 
Mozdonysikoly... szeme szemünkbe szánt még: 
„Sohase láttok" ... visszanézi ránk még. 
Hat hét múlva, céltalan, buta harcon ... —
Pár sziklatömb a sírja fönt a Karszton. 
S akik sírjánál valaha elmennek, 
Ily árvának nézik, ily idegennek.
De az ö lábát jól be sem fedhették, 
Két hű kezét tán keselyük sebhették, 
Zápor szapul a feje szőke selymén. 
Összeesném, sírját ha igy meglelném. 
— S itt ezt a sírt az Isten bevetette, 
Arany sleppet húz át a nap felette, 
A patak idesír az örök estig 
Oly megbékült, oly boldog sírnak tetszik. 
Tán vigaszul hozza elém ma Isten, 
Hogy torz sejtésre szép kendőt terítsen, 
Egy árva sírért  árva sírt mutatva, 
Takaratlan az idegent se hagyta. 
Hogy az a másik épígy alhatik. 
Isten gondján, az ítéletnapig.

Fontos könyvek a Kisebbségben asztalán (1)

Kései tudósítás a párizsi konferenciáról

Koszta István 2010-ben megjelent könyvére joggal figyelhet föl a közvélemény, hiszen olyan témát érint, amiben legtöbbször ma is eleven sebként szokás vájkálni, a sorstragédiákhoz illő komorsággal és megrendüléssel. A Nem (csak) Erdély volt a tét szerzője azonban gyökeresen szakít ezzel a szemlélettel, és úgy nyúl Trianonhoz, az első világháború végi Erdély sorsához, hogy nem az érzelmek és az elfogultság vezeti tollát, hanem az egészséges kíváncsiság – megismerni azt, valóság- és emberközelből, ami 1918-ban-1919-ben-1920-ban és azután történt nagyapáinkkal-apáinkkal és velünk. Nem a múltba néző nosztalgia, az irányított propaganda csapásain haladva kutat, hanem egészséges ösztöneire hallgatva. Elsőként mindjárt az események tövéről merít: Alexandru Vaida-Voevod leveleit és feljegyzéseit hasznosítja nem csak azáltal, hogy magyarítja s így széles körben hozzáférhetővé, kutathatóvá teszi azokat, de értelmezi is őket, sőt, a román történelmi szemléleletre visszahatóan aktiválja a ma már meg nem másítható, a történelmi folyamatokat a maguk természetes alakulásában bemutató dokumentumokat.

Az alparéti születésű, XIX. század második felében a monarchiában szocializálódott orvosdoktor a huszadik század elejére inkább a román nemzeti politikával jegyezte el magát, akkor is, amikor Vajda Sándor néven még csak nemzetiségi képviselő a magyar országgyűlésben. Nem telik el sok idő, s Nagy-Románia miniszterelnökeként, majd Maniu belügyminisztereként is közéleti színpadra lép. A háború utáni béketárgyalások idején Vaida-Voevod tagja a román küldöttségnek s levelekben számol be pártvezérének, Iuliu Maniunak a bennfentes krónikás, szem- és fültanú részletezésével nem csak a nyilvános, hanem a kulisszák alatti és mögötti eseményekről, közjátékokról stb. is. Ezekből pedig, a helyes értelmezéshez oly szükséges részletek megismerése mellett, világosan kiderül, hogy a párizsi békekonferencia szemléletében és eseménysorában maga a tragikus magyar sorsfordulat nem főbenjáró tét volt, annál inkább természetes következménye egy következetesen képviselt harci szövetségnek, mely vesztesként került ki az első világháborúból. A vesztes szerepe pedig óhatatlanul arra ítélte, hogy a belső ellentétektől, nemzeti törekvésektől robbanásig feszített magyar államiság összeomoljon. A párizsi konferencia tipikus érdekszférákra való újrafelosztásban utazott, az azon részt vevő és hangjukat hallató győztes nagy- és csatlós hatalmak játszmájának bizonyult, amelynek a végén a vesztesekkel egyszerűen közölték a tényállást. A húszas évek status quo-ja: ez volt tulajdonképpen Trianon. A román küldöttség ügyködése felől láttatva a történteket, tanulságos és demisztifikált képét kapjuk annak az aktusnak, melynek letargikus hatása ma is annyi kárt és meghasonlást okoz a magyar nemzettudatban.

Koszta Istvánt a véletlen segítette hozzá, hogy termékeny csapást válasszon kutatásaihoz, de az már az ő józan helyzetértékelését és egészséges látásmódját dicséri, hogy nem hagyta elsikkadni a felkínálkozó lehetőséget.

Következő könyve, a szintén alig-alig ismert román dokumentumokból táplálkozó

Mária román királynő párizsi követsége

gyakorlatilag folytatása az előbbi kötetnek. Formálisan ez esetben is inkább szerkesztői-fordítói-jegyzetírói munka az övé, de az esemény, amire fókuszál, a Trianonhoz vezető folyamatnak egy másik sokat jelentő szakasza. A román királynő párizsi tartózkodása a béketárgyalások idején sok értetlenségre és tévhitre szolgáltatott okot s máig nem tisztázott kérdése a huszadik századi román történelemnek. Miként azonban a könyvből kiderül, Mária királynő alakja túlnő a román nemzeti történelmen, s ha politikai fellépése nem is járt kézzelfogható eredményekkel, érezhetően pozitív irányba befolyásolta azt a hangulatot, ami a huszadik század húszas éveiben a kialakuló Nagy-Romániát övezte. Olyannyira, hogy akik túlzott érdemeket tulajdonítottak maguknak a párizsi tárgyalóasztaloknál – ahol pedig inkább csak tudomásul kellett venni azt, hogy a „nagyok” végül is miről voltak hajlandók lemondani Románia javára, és ez a hajlandóság nagyságrendekkel volt kevesebb azoknál az ígéreteknél, amikkel Bukarestet annak idején az Antant oldalára csábították -, szóval a mindenáron kitűnni vágyó történelemcsinálók igyekeztek szinte a nullára csökkenteni a királynői szerepet. Ezért történhet meg az, hogy Koszta István vállalkozása ezúttal is egy újabb revelációja a romániai történetírásnak, olyan felfedezés, amelynek a fényében könnyebben lehet és kell is újraírni a kárpát-medencei térség népeinek egymásba játszó modern kori történelmét, az események reális felbecsülésének fényében.

Miben is áll tehát Mária királynő érdeme? A könyv tanúsága szerint éppen abban, hogy hiteles naplóíróként lejegyzi az eseményeket. Azokat is, amiknek cselekvő részese, s azokat is, amiknek szem- és fültanúja. Írása ezért is kényelmetlen, „nem szeretem” forrás, amit sokak szerint nem idézni, annál inkább elhallgatni kell. Márpedig ez a második Koszta-könyv is ugyanazt a tanulságot sugallja egyértelműen és hangsúlyosan: ahhoz, hogy tisztán lássunk, engedjük magunkhoz szabadon és előítélet mentesen a részleteket, a kor hiteles tanúinak vallomásait, akik nem utólag magyarázzák ki a történteket, saját érdekeik és az aktuális széljárás koordinátáihoz igazítva, hanem vállalják a pillanat súlyát és felelősségét ott és akkor, ahol és amikor éppen az események forgatagában álltak.

Alkalmam volt részt venni néhány könyvbemutatón, ahol a szerző szembesülhetett potenciális olvasóinak érdeklődésével, problémalátásával. Keserűen tapasztaltam, hogy a két Trianon-témájú könyvtől jelentős hányada az érdeklődőknek egészen mást várt: dokumentumok helyett hangulatkeltést, a szomszéd kártyáinak ihletett felfedése helyett verbális leleplezéseket és elítélést – mintha a trianoni döntés nem is kilencven valahány éve történt volna meg, a történelem minden utólagos vargabetűje ellenére, visszavonhatatlanul, hanem csak tegnap... Szomorú dolog illúziók és nosztalgiák fertőzöttjei társaságában a holnapon töprengeni, de nincs más mentségünk. Hiszem, az előzmények erre engednek következtetni, hogy Koszta István, eddigi helyes tájékozódása után megteszi a következő lépést is...

Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben

Cseke Péter szapora tollú író, a sajtó világa és az irodalmi jellemzések-elemzések következetes támogatója, az esszé kitartó művelője és ébren tartója. Irodalomtörténeti jelentőségű kötetei jelentékeny számban sorakoznak immár munkássága ama képzeletbeli polcán, amit minden szerző előbb-utóbb megácsol magának és könyveivel benépesít. A Kriterionnál 2011 végén megjelent tanulmánykötete mindenek előtt különböző évfordulós rendezvényekre papírra vetett gondolatok, felvázolt tanulmányok, témaközelítések szerkesztett, összehangolt, jegyzetekkel és hivatkozásokkal ellátott gyűjteménye. Egy kötettel több, amiben az olvasó átfogó spektrumát kapja az erdélyi irodalom huszadik századi főbb személyiségeinek.

Cseke Péter nem törekszik mindenre kiterjedő részletezésre, esszéi egyszerre szintézisek és egyben személyes adalékok is egy-egy alkotói profilhoz, személyiséghez, sorshoz. Nemzedéki vonulatba rendezett írásai főként a nagy formátumú, korszakokat jelölő alkotókra összpontosítanak. Akár személyes irodalomtörténetnek is betudható az a galéria, melyet a Védjegyek-ben felsorakoztat. Bevezetőjében – amely a szerzőnek akár a maga „mentsége” is lehet az alaposan megfontoltan mellőzött teljességigény okán – Cseke Péter felvázolja azokat a körülményeket, amelyek legalább annyira gátolták, mint amennyire ösztönözték kutatásait, vizsgálódásait. Lehet, hogy ha a rendszerváltozás előtt nem ütközött volna annyi és olyan kemény falba, ne érte volna annyi gáncs és elterelő hadmozdulat, gondolkodás nélkül megmarad a riport és az irodalom művelőjének, amiben ígéretes csapásokat vágott a hetvenes években. A tiltások és az akadályok megedzették, felszították filológusi kutatókedvét és az eltelt évtizedek során kialakult az a sajátos értékrendszer, amelynek mentén arcképcsarnokát véglegesíti.

A korábbi tiltásokkal szemben a mai látszólagos korlátlan szabadság a szellem területén arra figyelmezteti a szerzőt s általa az olvasót, hogy „a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.” - áll a szerzői ajánlás végén.

A Kós Károlytól Páskándi Gézáig és Zágoni Attiláig terjedő idő- és szellemi ív az erdélyi irodalom olyan teljesítményeiben igazít el bennünket, amelyek nélkül sem cselekvő hagyomány, sem tartalmas újítás és fontolva haladás nem létezik.

Cseke Gábor

(A jegyzeteket az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam)

Kölcsönsorok a MEK-ben

Válaszol: Cseke Gábor
Kérdez: a Káfé főnix

Nyolc évvel a megjelenése után, miért döntöttél úgy, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban elhelyezed Kölcsönsorok című fordítás antológiádat a kortárs román költészetből?

- Egyik legfontosabb mozgatórugót ebben az a tény játszotta, hogy a Pont-Pontfix Kiadónál megjelent könyvből még ma is több tucat példány szomorkodik a polcomon, s gondolom, a kiadóén is, mert a szomorkodő köteteket tőlük kaptam ajándékba, hogy még nálam is foglalják a helyet...

Ennyire nincs keletje magyar nyelven a román költészetnek?

- A kiadó igazgatója, Szávai Géza jó előre figyelmeztetett, hogy ez a vállalkozás nem kimondottan piacorientált, vagyis azt kockáztatjuk, hogy a kiadás eladatlan marad. Úgy is lett. De azért szép tőlük, hogy ennek dacára vállalták a könyvet.

Gondolod, hogy a MEK-en majd nagyobb keletje lesz a munkának?

- December közepén került föl a nyilvános állományba, azóta két és félszázan kattintottak rá - az eddigi érdektelenséghez képest ez igazán szép teljesítmény.

A digitalizált változat tudomásunk szerint bővebb az eredeti, papír alapú kiadásnál...

- Igen, mert ami a MEK-ről letölthető, az tartalmazza azt a kritikai anyagot is, ami a kötet megjelenését követte. Mivel ennek egy jelentős része eddig csak román nyelven jelent meg, a másik része pedig elszórtan a napi és heti sajtóban, itt együttesen értékelik azt a munkát, ami a 2004-ben megjelent kötetben testet öltött.

Úgy hallottuk, hogy az antológiának gyakorlatilag készen áll már a folytatása is. Mit tartalmaz majd?
- Mintegy kétszer olyan gazdag költészeti anyagot, pontosabban: AVP (VIOREL PADINA), TUDOR BALTEŞ, ŞTEFAN BASTOVOI, HORIA BĂDESCU, ILINCA BERNEA, ANA BLANDIANA, TEODOR BORZ, EMIL BRUMARU, DOREL BUCUR, MARIA POPESCU BUTUCEA, PETRE CIMPOEŞU, GEORGE CHIRILĂ, ŞERBAN CODRIN, TRAIAN T. COŞOVEI, ION CRISTOFOR, DAN CULCER, NICHITA DANILOV, DAN DĂNILĂ, MIRCEA DINESCU, ALEXANDRU DOHI, ION DUMBRAVĂ, TEODOR DUNĂ, NICOLAE ESINENCU, ANDREI FISCHOF, DINU FLĂMÂND, TEODORA GĂLĂŢEAN, OVIDIU GENARU, GHEORGHE GRIGURCU, MARIUS IANUŞ, FLORIN IARU, LETIŢIA ILEA, CEZAR IVĂNESCU, MIRCEA IVĂNESCU, KOCSIS FRANCISKO, CLAUDIU KOMARTIN, ANCA MIZUMSCHI, ION MUREŞAN, ALEXANDRU MUŞINA, IOAN MUŞLEA, HORIA-ROMAN PATAPIEVICI, ADRIAN PĂUNESCU, MIRCEA PETEAN, DANIEL SILVIAN PETRE, IOAN ES. POP, ADELA POPESCU, VASILE ROMANCIUC, GRIGORE SCARLAT, OCTAVIAN SOVIANY, SORIN STOICA, MIRCEA FLORIN ŞANDRU, ROBERT ŞERBAN, COSTIN TĂNĂSESCU, DORIN TUDORAN, VICTOR ŢARINĂ, IOAN VIERU egy-egy verscsokrát, továbbá

IOAN ALEXANDRU, EUGEN CIOCLEA, MARIUS CONKAN, LOREDANA CRISTEA, TRAIAN FURNEA, IOANA IERONIM, NEGOIŢĂ IRIMIE, EUGEN JEBELEANU, NICOLAE LABIŞ, ALEXANDRU LUNGU, ILARION MUNTEANU, MARTA PETREU, IOAN PLEŞ, RADU SERGIU RUBA, MARIN SORESCU, IULIAN TĂNASE,  CORINA UNGUREANU egy-egy versét,

DAN CULCER: EMIL GÂRLEANU, OVIDIU GENARU, MIRCEA NEDELCIU, CONSTANTIN NOICA, TUDOR OCTAVIAN,  ROMULUS RUSAN, MARIN SORESCU prózai alkotásait

A kötet élén Kocsis Francisko interjúja áll majd, amit velem készített Párbeszéd a fordító státusáról címmel, két elméleti tanulmányommal együtt (Költő és fordítói; Gyalogmuri, avagy miért utazunk momfába).

Melyik kiadó vállalkozik ezúttal ekkora anyagi erőfeszítésre?

- Tanulva az első kötet sorsából, a második kötetet már ingyen és bérmentve egyenesen a Magyar Elektronikus Könyvtárnak szánom, szabad terjesztésre. Hogy ne maradjon olvasatlanul a polcokon, viszont ha valakinek ténylegesen szüksége van rá, az minden további nélkül elérhesse, haszonnal forgathassa. Pillanatnyilag a szöveg korrektúrázásánál tartok.


-