Hargitai böngészde (11): Isten hozott Moldovába!

Ez év június 18-án jelent meg a Hargita Népében a szerző Kalagori beszélgetések című riportja, amely a moldvai csángók magyar nyelvtanulásának sajátos gondjait veszi számba egy helybeli tanár tapasztalatain keresztül. A riport azért is érdekes a szélesebb közönség számára, mert divatos témában igazít el hitelesen, alapos terepismerettel és mindenfajta mítoszok, illúziók nélkül. Alább ismertetjük az írást.

Kalagori asszonyok a templomban / a szerző felvétele

A riporter vendéglátója "Petres László tusnádi születésű filozófia-történelem szakos tanár, aki három évvel ezelőtt a Csángó magyar oktatási program tanáraként Lujzikalagorba költözött." Vasárnap van, megtelik a templom melletti Disznótér, ahogy a vásárteret nevezik. 

A „magyar tanító", Petres László a közelben lakik - a „diák", vagyis a néhai Kocsánga János házában. Az egykori tulajdonos kántortanítót és adószedőt a kalagoriak mai napig tisztelettel emlegetik. A kétosztatú vályogházban működik az iskolán kívüli magyar nyelv oktatását osztályteremként szolgáló szoba, ugyanakkor a tanár lakószobája, amely egyben a fürdő, a konyha, sőt a didaktikai raktár szerepét is betölti. Délután a gyerekek ide jönnek magyarórákra, több csoportban.

- Rendesen van tankönyv, füzet, tábla, ez az egyik részét képezi az én tevékenységemnek - részletezi László. - Tanuláson, írás-olvasáson kívül rengeteget kézműveskedünk. Elég kevés inger éri ezeket a gyerekeket az iskolában is, otthon is. Sok probléma van az írással, az olvasással, sok a diszgráfíás, diszlexiás gyerek, rengeteg programot kellene szervezni a finommotorikus mozgás fejlesztésére. Éppen ezért sokat rajzolunk, sokat festünk, gyurmázunk. Játszunk, énekelünk, beszélgetünk, ez mind hozzátartozik a teremhez. Ez nem klasszikus magyaróra, nem lehet leszabályozott keretek közé szorítani, mert a csángók magyar nyelvű oktatása bonyolult és nehéz feladat Az adott falu nyelvállapotához is kötődik, függ attól, hogy a gyerekek milyen nyelvtudással jönnek otthonról, és azt hogyan tudjuk hasznosítani. Ezen kísérletezem, hogy ezt minél hatékonyabban lehessen megoldani.

Lujzikalagorban falurészenként is változik a nyelvismeret szintje - állítja a tanár, akinek tapasztalataira érdemes odafigyelni.

-  Van egy falurész, Oszebic a neve, ahol jobban tudnak magyarul a gyerekek, ami azt jelenti, hogy többet beszélnek előttük s talán hozzájuk is a szülők magyarul - taglalja megfigyeléseit a tanár úr. -  Itt a harmincas nemzedékig mindenki jól ért, beszél magyarul. Ha a nagymama neveli az unokát, akkor még több tudással jön ide. De ez egy passzív nyelvtudás, ami azt jelenti, hogy rengeteg szó és rengeteg szófordulat van a fejükben, és az a feladat, én úgy képzelem el, hogy ezt a sok szót, mint egy puzzle-t ki kell rakni. El kell érni, hogy a fejükben lévő szavakat összekapcsolják, mondattá formálják, és használják is. Nagyon sok szót ismernek, nyilván a csángó magyar nyelvjárásnak megfelelően. Itt majdnem minden faluban más a nyelvjárás, akkora különbségek vannak a falvak között, Székelyföldön ez elképzelhetetlen... Más hangtant kellene kidolgozni számukra, nem hallják többek között az a és az o közötti különbséget, sok hangot másképp ejtenek. Ezeket nem lehet egyik napról a másikra kiküszöbölni. Kérdés, hogy egyáltalán ki kell-e küszöbölni ezeket a nyelvi sajátosságokat? 

- Az első évben volt egy furcsa tapasztalatom: volt egy nagyon ügyes tanítványom, akivel nagyon intenzíven tudtam foglalkozni. A tanév vége felé mondta, hogy otthon végre hosszabban beszélgetett az édesanyjával magyarul és az édesanyja nem értette, nogy mit mond. Pedig én akkor is törekedtem arra, hogy egy kicsit közelítsem a helyi nyelvjáráshoz a magyartanítást, de rájöttem, hiába tanítom meg neki az általunk beszélt magyar nyelvet, ha azzal ő nem tud kommunikálni a szüleivel. S tulajdonképpen ez a csángóföldi magyartanításnak az egyik legnagyobb kihívása, hogy ezt a szervességet, ezt a nyelvi fonalat kellene egy kicsit erősíteni, ha már „visszabogozni" teljesen nem is tudjuk. Ha standard magyar nyelvet tanítanánk, akkor lehet, hogy Magyarországon tudna boldogulni vele, de otthon azokat az énekeket, azt a beszédet, ahogyan a szülei, nagyszülei is beszélnek, nem tudná megérteni. Akkor álltam rá intenzívebben, hogy nagyon figyeljem, hogyan beszélnek itt, és én is megtanuljam ezt a nyelvjárást... igyekszem.

Lujzikalagoron, amely az egyik legnagyobb moldvai csángó magyar település, nemrégiben múzeumot avattak: egy százötven éves, egyterű boronaházban talált otthonra jó néhány régi használati tárgy, díszes ing, bernéc, képtár...

- Nagy és égető szükség volt rá - egészíti ki az eddig látottakat Salamon Mária, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének munkatársa, aki Külsőrekecsinyben született, és Lujzikalagorba jött férjhez. - Nagyon régi álmunk volt, hogy találjunk egy helyet, egy házat, ahol a régi dolgokat összeszedjük, hogy a gyerekeink, az unokáink lássák meg, hogy a szüleik hogy ettek, hogy öltöztek. Mert most az utolsó időkben nincs értéke a réginek itt, falvainkban. Elégetik a dolgokat. A fiatalok közül nagyon sokan kint dolgoznak Olaszországban, Spanyolországban, a szülő meghal, a fiatal eljön, takarít s elégeti. Biztos vagyok benne, hogy az ő gyerekei meg fogják kérdezni később, hogy az én nagymamám miért beszélt magyarul? Mibe öltözött? De nem fogja tudni megmutatni. S az a célunk, hogy ez a hely legyen az, ahová be lehet jönni s meglehet mutatni. A viseletek egy részét is vásárolni kellett, de akadt, aki ingyen adta.

A falulátogatás végén a riporter megállapítja:

Az iskolaház kapuja nagy betűkkel hirdeti: Isten hozott! ide térünk vissza a kalagori séta után, hűsölünk az árnyékban, kipróbáljuk a pottyantós árnyékszéket (ez még a jobbak közül van, mert betonozott - magyarázza Laci.) Ezt pénzért nem lehet vállalni...
-  Miért vagy itt? Mi tart itt már három éve ? - faggatjuk a régi barátot.
-  Sokan jönnek Moldvába, és sokan el is mennek. Ebben az oktatási programban sok tanár megfordult itt és sokan itt ragadtak. Nehéz Moldvától elszakadni. Más, mint Erdély. Ezért is nehéz megérteni azt, ami itt történik a csángó magyarokkal. Több tízezren elmentek Moldvából Olaszországba, Spanyolországba, s velük együtt a fiatal húsz-harminc-negyven éves csángó magyarok. Kívülről nehéz megérteni, hogy mit jelent ez a közösségük számára. Ez bonyolult dolog, s ha az ember beletekint ebbe, akkor vagy elmegy, mert nem bírja, vagy belekeveredik és nehéz ettől elszakadni. Van valami, ami sokakat visszatart. Hogy mi lenne? Ez nem egy átlagos munka. Itt nem úgy van, hogy négy vagy nyolc órát ledolgozik az ember, hanem folyamatosan benne vagy az életükben, a gyermekek életében, sok mindent intézel el helyettük vagy értük, nagyon sok ember érdeklődik utánuk, aki nálad száll meg. Ez egy kicsit átjáróház, kicsit szociális intézmény, lelkisegély-szolgálat, de játszótárs vagy és nagyobbik testvérbáty... Aki ebbe belekeveredik, ezekbe az érzelmi kapcsolatokba, nehéz ettől elvonatkoztatnia és ezeket megszakítania. Én úgy képzelem el, hogy csak úgy lehet elmenni innen, hogy az ember elmegy, és többet vissza sem néz.

-  De hogyha az ember megszokja ezeket a dolgokat, a füstös ruhát, az egereket, a lavórban való mosdást, a fát, ami esedeg nyersen érkezik, vagy a vizet, ami esetleg ihatadan, ha ezeken túl tud lépni az ember, akkor már egy olyan tapasztalat birtokába kerül, amit mondjuk jövő évben már képes felhasználni, és azt nem szeretné eldobni. Ha ezeket így megtapasztalta, át tudott lépni rajta, túlélte, akkor egy következő évet simán kibír. Ezt nyilván megbeszéljük kollégáikul, nyugtázzuk, hogy te is belejöttél? Akkor Isten hozott Moldvába! - hangzik az áldozatkész magyartanár végső következtetése a riportban.

Daczó Katalin

Kölcsönsorok: Ioan Cuciurcă versei

Sz. 1948-ban (Vojla, Brassó m.) Biológiát, majd képzőművészetet tanul Kolozsváron, 1973-74-ben metszeni és fotózni tanul a Ion Andreescu főiskolán. Designer, nemzetközileg is sikeres grafikus, fotózik, verseket ír. 1991-től szabad foglalkozású művész. A fordítások a Vatra folyóirat 2013/4-5. számában közölt, a megjelenés előtt álló Argintul cuvintelor / Szavak ezüstje c. kötetből válogatott szövegek alapján készültek.

Nagy Rajzmester
(Marele Desenator)

Szántáskor nagyapám felhívta a figyelmemet a barázda szépségére. 
A barázdának ki kell fordulnia, legyen folytonos és mindegyiknek a másikhoz kell símulnia. 
Egyfajta rajzolás volt ez az ekével a föld vásznán. 
Barázdát barázda mellé, amelynek nyomán megfonódik a mező Szőnyege. 
S mindezt kedvvel és verejtékkel, a késő ősz és a kora tavasz reggeleinek hűvösében. 
Meleg fény símogatta a páráló barázdát, nagyapám a tajtékos állatokat símogatta. 
Az ekevas ragyogása ezüstbe játszott. 
A sor végén, mindegyik barázdából mind fényesebben bukkant elő. 
A Nagy Rajzmester ezüstpennája.

Tél, 2002 elején

ige
(verb)

ívelt ige
lágy ige
kemény ige
roppant ige
megperzselt ige verejtékkel teli
kínzó
szomjamat
oltani

2002 júl. 10.

Felhők a polcon
(Nouri pe raft)

Reggel a könyvtár
polcán
néhány lapos, áttetsző
felhőre leltem
benne por- és
betűnyomokkal.
Levegőzni a könyvekből
kilibegtek.
Az egyik az olvasatlan író
betűje volt,
a másik elfelejtett meséké,
egy kisebb,
színes és alig látszó -
jobb vállába döfve napsugár 
lobogott akár egy zászló

ismert mese
(poveste ştiută)

a hercegnő fejdísze a folyóba
esett
bele kellett gázolnom a mesébe
hogy kiemeljem,
csakhogy elég egy pillanat-
nyi elnézett
mozdulat
hogy feledjem az utat
s a mese foglya
lettem.

2002. jún. 15.

vers
(poem)

lefele a műhely
csigalépcsőjén
akár egy vedlő
fal vagyok
minden réteg alól
más-más szín jön elő.
Színt a színről
buzgón kapargatok
az első vérig
mögötte semmi

az égbolt vére
(sângele cerului)

elnézem apám kezét
elnézem a hegyeket 
elnézem a hegyeket
apám kezét nézem
kőrelief
életrelief
a föld bőre
a mi bőrünkben
a mi bőrünk
a föld bőrében
közöttük
az égbolt kék vére

2003. júl. 13.

ennyi
(atât)

csak
egy lebegő pillanatra
terült mosolyod
a levegőben
Épp megrajzolhatom
az öröm arcát.

ez a szó
(cuvântul acesta)

ez a szó
az igazság vizében
megfogyatkozott
áttetsző
néhány betű 
csupán
hajnalban
úgy tűnnek kimondatlanok
kimondva semmit se
hallok

2003 június

reszketek
(tremur)

úgy reszketsz mint a fű
úgy reszketek mint a szél
ahogy reszketek keskenyedünk

Vojla, 2003. júl. 5.

álom
(vis)

apám arról álmodott
művész lesz.
nem így történt.
a háború foglya lett.
majd a kereskedelemé,
később a kommunistáké...
majd
az életé,
a túlvilágié...

2004 tavasza

***

Ami átsuhan rajtam
úgy hagy ott két darabban
A gondolat.
A tekintet,
A szeretet,
A mondolat
míg végül
oszthatatlan
maradok

2005. jún. 1.

hang
(sunet)

Miként egy
Bach-fúga
hangjegye
bealkonyul

2006 május

***

vagyok egy
verssor
mely nem találja
helyét
a versben

a nagyapa
(bunicul)

évről évre
nagyapa megforgatta a földet
egyik oldalról a másikra
mint egy könyv lapjait
amelyben
egy jól elrejtőzött szerző
nem hagyta magát
leleplezni

Cseke Gábor fordításai

Valóságot a színpadra?! (Emlékezés egy elhallgattatott drámaíró nemzedékre)

Ezt az emlékező tanulmányt az a szomorú esemény hívta életre, hogy 2012 nyarán eltávozott az élők sorából Matekovics János, a második világháború utáni, a szocialistának nevezett rendszerben nevelkedett, a kortárs drámairodalomban is jelentőset ígérő, valóságfeltáró újságíró. Úgy halt meg, hogy nem sikerült beteljesítenie álmát: ünnepelt nagyszínpadi szerzővé avatása – bár elvileg minden szükséges együtt volt ahhoz, hogy ez bekövetkezzék – sajnálatosan elmaradt.

A műfaj, amiben erdélyi viszonylatban újdonságot hozott, a valóságból táplálkozó, ízig-vérig dokumentáris irodalom. Az a fajta világteremtés, amit legjobb napjaikban a szocialista realizmusnak nevezett alkotói módszer kiemelkedő igenlői álmodhattak maguknak – amikor nem vágyálmaikat voltak kénytelenek kivetíteni a valóságba, hanem a valóság teremtette helyzetekből bonthatták ki jövőbe tekintő, nem feltétlenül egyértelműen pozitív, gyakran minden happy endet mellőző tanulságaikat.

A dokumentáris irodalom azzal kívánt teret hódítani magának a két világháború között, hogy tényszerűségével:

       a. igazolta a legújabb társadalmi rendszer felsőbbrendűségének tételét

    b. igazolta a világ átalakításáért folyó társadalmi harc szükségességét azáltal, hogy leleplezte az imperialista kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásait, tűrhetetlen társadalmi viszonyait, s felvillantotta a válságból való kilábalás perspektíváit.

Mindkét, egymástól jól elkülönülő vonulat ugyancsak megteremtette a maga remekműveit, amiket a későbbi korok újsütetű ideológiai revíziói sem voltak képesek felülírni. Az a tény, hogy valakit ehhez az immár klasszikusnak számító vonulathoz tartozónak nyilvánítanak, egy csöppet sem szégyelni való. Az olyan munkák, mint Dos Passos művei, Szolzsenyicin Rákosztálya vagy éppen az Ivan Gyenyiszovics egy napja, nem különben Truman Capote Hidegvérrel c. riportregénye olyan távlatokat jelentettek a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben feltörekedő írónemzedékeknek a népi demokráciákban, hogy úgy tűnt: a fikción túli valóságábrázolás közelebb áll a művészi igazsághoz, mint a kitalált világok. A zsurnalizmus által feltárt történések, események, életdarabok nyerseségében az olvasó megtalálhatta a problémák nevén nevezésének őszinteségét és hitelét.

Az 1939-ben Simonyifalván született Matekovics János makacsul követte ezt az utat. Az 1956-os sorsmeghatározó esztendőben érettségizett fiatalember, annyi más társával együtt, nagy tervekkel érkezik a kolozsvári Bolyai Egyetemre, ahol sikeresen felvételizik a bölcsészkar magyar nyelv és irodalom szakára. Egyrészt elkötelezett, lelkes híve az új társadalmi rendszer által meghirdetett kollektív igazságosságnak, másrészt hisz abban, hogy a sajtó- és az irodalmi nyilvánosság hozzásegíti a társadalom tagjait ahhoz, hogy egyénileg és közösségileg is tökéletesebbé, erkölcsösebbé – új típusú emberekké - váljanak. Ebben a hitben, s e hit akár mai megvallásában is, nincs semmiféle lealacsonyító – hiszen a jobbító szándék úgy tűnik, időn és határokon túli törekvése az emberiségnek, attól függetlenül, hogy számos, erre irányult kísérlete rendre kudarcba fulladt.

Találkozás a színpaddal

A lelki beállitottságát tekintve agilis, kezdeményező szellemű, lobbanékony fiatalember egyetemi tanulmányai során igyekszik teljes emberré válni, legalábbis a korabeli lehetőségekhez mérten.

Az 1955-ben megalakult Egressy Gábor Színjátszócsoport (mely a Bolyai Egyetem színházrajongó, főként bölcsészhallgatóiból álló amatőr társulatként működött), akár csak az egyetem kórusa, nagy erővel vonzotta magához nem csupán a bölcsészhallgatókat – bár a diákszervezet szervezői elsősorban őrájuk támaszkodtak -, s gyakorlatilag, aki aktívnak tartotta magát, érthetően ott tüsténkedett a két jelentős (bár amatőr) művészi tömörülés házatáján.

A színjátszók kemény magja – annak ellenére, hogy a kolozsvári román és magyar egyetemek egybeolvasztása lényegesen visszafogta az anyanyelvi öntevékenység lendületét - töretlen utat járt be 1963-ig, évente 2-3 darabot (olykor versműsort) állítva színpadra. Számos kollégájához hasonlóan, rövid idő alatt Matekovics Jánost is a színjátszók között találjuk; hagyatékából előkerült egy megsárgult plakát is, mely egy 1959-es április 24-iki előadásra hirdetett 2 lejes belépőjegyeket a "Bolyai Aulájában", amelybe az Arany János utcáról lehetett belépni. Az előadás Alekszandr Arbuzov szovjet drámaíró Tánya című négyfelvonásos darabját népszerűsítette, "A kolozsvári V. Babes és Bolyai Tudományegyetem egyesített Diákszövetségének színjátszó csoportja" magyar nyelvű előadásában.

A repertoárba, emlékszem, nagy előszeretettel vették föl a szovjet drámairodalom egyik kiemelkedő alakjának számító Arbuzov több darabját, azok viszonylag elfogadható művészi megformálása, illetve a reális tartományába eső problémaválasztása miatt. A sorban a Tánya volt az első (az orosz nyelvű szöveget két későbbi jeles rendezőnk: Kovács Ferenc és Harag György fordították magyarra), a társulat rendezőjeként Szabó József (Odzsa), a Kolozsvári Állami Magyar Színház akkori rendezője vállalta a szakmaiság ódiumát. A plakát tanúsága szerint Matekovicsra egy bizonyos Mihály szerepét osztották, aki a szereplők törzsgárdájában kapott helyet.

A filológusok és színház korai kapcsolatára számos példa akad – akár a már említett plakátot tanulmányozva is: a darab színrehozását elősegítő diákcsapatból számosan – ha nem is lett belőlük kimondott színész vagy színházi ember - később valamiképpen szoros kapcsolatba kerültek a közügyi írásbeliséggel, az intézményes művelődéssel. E logika mentén lett Matekovics Jánosból is 1961-ben, immár a Babes-Bolyai egyetem elvégzése után, hivatásos újságíró a bukaresti Ifjúmunkásnál, a KISZ KB magyar nyelvű hetilapjánál.

Az első drámai konfliktus

Középen: Matekovics János, jobbra: Lázár László (Lazics)

Mielőtt még a színház valóságos világába léphetett volna, Matekovics Jánosnak megadatott, hogy saját bőrén érezze a való élet kegyetlen drámaiságát: kezdő újságíróként, naiv nyitottsága folytán olyan konfliktusba keveredik, mely könnyen örökre kettétörhette volna szakmai elhivatottságát, pályafutását.

Nem véletlen, hogy az akkori események később, egy torzóban, de a hagyatékban fennmaradt drámakísérlet révén, kellő részletességgel rekonstruálhatók – természetesen, a Matekovics-féle némileg túlfűtött átélés szemüvegén keresztül.

Az Ifjúmunkás történetéhez is meghatározó módon, szorosan kapcsolódik az ún. Matekovics-epizód, amikor is a bukaresti ifjúsági hetilap korabeli főszerkesztő helyettese följelentette újdonsült kollégáját, amiért az úgymond nacionalista kijelentéseket engedett meg magának privát beszélgetésük során. Az említett drámatöredék jobbára egy vendéglői párbeszéd Matekovics János és a lap egyik vezető szerkesztője, Lázár László (közismerten: Lazics) között, amelynek során ez utóbbi a följelentett, bajba került fiatalembert négyszemközti bizalmas beszélgetésen arról győzködi, hogy legjobb lenne a küszöbön álló és elkerülhetetlen nyilvános meghallgatáson és megszégyenítésen látványosan önkritikát gyakorolni – beismerni, hogy súlyosan vétett a „kommunista ideológia” ellen és szakmai-eszmei tapasztalatlanságra hivatkozni. A jóindulatú, baráti célzatú, kompromisszumra biztató javaslatot Matekovics a színpadra szánt vita során harcos vehemenciával utasítja el:

„Annak ellenére, hogy teljes mértékben igazatok van, elmondatnátok velem ezt az egész ocsmányságot? Játsszam meg, hogy nem látom ezt az egész nagy román nacionalizmust, amely kitervelve sorban rabolja el tőlünk a jogainkat, mintha szellemi fogyatékos lennék? Hát, milyen embernek gondolsz te engem, Lazics, még józan vagy?! El tudod képzelni rólam, hogy én ott... szépen felállok, és bűnbánó mosollyal a pofámon, alázatosan és szépen összehajtogatom és elpakolom boldogabb időkre a gerincemet, és utána emelt fővel, tiszta lelkiismerettel megyek embertársaim közé igazságot osztani? Nem vagyok teljesen hülye, és nem is élek annyira a fellegekben, hogy ne tudnám, bizonyos kompromisszumokra rákényszerülünk, ha el akarunk érni valamit. De nagyon érezni kell a határt, ameddig elmehetünk. Bizonyos határokon túl a kompromisszum jóvátehetetlenül beszennyez, és kiölhet belőled mindent, amivel csak együtt érsz valamit. Megroppanhat úgy, hogy egész további életed nem lesz elegendő rá, hogy talpraállj. Nem, Lazics, én ezt a szöveget nem mondom el! Rúgjanak ki, ha ez most már így megyen. A végzettségemnél fogva tanár, remélem még mindig lehetek. És, ha ez nem megy, nem félek attól, hogy fizikai munkára menjek. Ha a gyárba se vesznek fel, hazatelepedek Simonyiba, gazdálkodni, szeretem a falusi életet. Ha nem csuknak le, ezt nem akadályozhatják meg...”

A dagályos, erősen teatrális szöveg, amelynek érvrendszerébe óhatatlanul belejátszik az idősebb, a már megállapodott szerző minden, az eset után „szerzett” bölcsessége is, jelzi, hogy a bajba került szerkesztő és idősebb társa között életes, drámai konfliktus nyer megfogalmazást a nyilt harc és a megalkuvás között. Érdemes meghallgatnunk a Lazics érveit is:

„Figyelj ide, Matek, én tökéletesen megértelek téged, és azt sem mondom, hogy nincs igazad... Csakhogy nagyon fiatal vagy még, és nem volt időd rá, hogy megtapasztald, milyen világban élünk. Tegyük fel, hogy holnap, úgy ahogyan azt most elképzeled, emelt fővel a pofájukba vágod az igazságot, és méltóságteljesen kivonulsz a teremből. Persze, ha engedik. Mert a lelkemre mondom, nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem engedik. Már azon sem győztünk csodálkozni..., hogy megúsztad ennyivel, és csak az írásjogodat veszítetted el. A szekusok csak vitatkoztak veled, és egy árva pofont sem kaptál, a fogaidat nem köpted ki, és épek az oldalbordáid. És még mindig a szerkesztőségben ücsörögsz, ha nem is írhatsz a saját neved alatt. [Domokos] Géza öreg harcos, tudta mit csinál, amikor üzent [Domokos] Évával, és meghívott ama mellékutcai „véletlen” randevúra. Látod, igaza volt, engedtek román vidékre menni, mert kérted, hogy jobban meg akarod ismerni a román népet. És, ha álnéven is, de rendszeresen közölhetsz. Ez nem semmi. Azt gondolom, el tudod képzelni, milyen gondosan mérlegelték ezután minden szavadat. Te is felmérted, hogy mire megy ki a játék, és okosan írtál. Szerintem már eldöntötték, hogy maradhatsz, csak hátra van a holnapi gennyes szertartás, ehhez ragaszkodnak. Aztán folytathatod a munkád a saját neved alatt, nem azt mondom, hogy zavartalanul, mert a mi munkánkat sohasem lehet zavartalanul folytatni. Ez nem gombozás, ez ilyen. De a nyilvánosság lehetőségét nem szabad kiadnunk a kezünkből. Kormányok jönnek, kormányok mennek, jön egy-egy lazítás, majd újra szorítanak, de ezeket nekünk túl kell élnünk, még akkor is, ha cikkenként legfeljebb egy két mondatot tudunk elmondani abból, ami odabentről jön. Hagyjanak dolgozni, most ez a lényeges.”

A szöveg irodalmi értéke kétes, dokumentumnak viszont megjárja. Illusztrációként jelzi, hogy Matekovics János saját sorsának indulása és későbbi alakulása révén gyakorlatilag végig kapcsolatban állt a drámával, a drámaírással – még akkor is, ha ez az irodalmi élet nyilvánosságában vajmi kevés nyomot hagyott. A fiatal újságíró maradt a korábbi helyén és megkezdte pályafutásában azt a szakaszt, amelyben bár bújtatva, minden komolyabb útjával a színpad felé kacsintott.

Nevelni – minden áron

A válságos helyzetben, életfontosságú kényszerűségből megkötött politikai kompromisszum szerencsére nem törte le túlságosan a fiatal Matekovics János alkotó lendületét. Az újságírói rutin megszerzése, a nevelőmunka teljében kijárt „káderiskola” hozzájárultak ahhoz, hogy elfogadható formát adjon a társadalmat feszítő, időszerű erkölcsi konfliktusoknak. A hatvanas évek első felének Romániája, akár egy bizonytalan, ám mindenképpen felfelé ívelő röppálya, a fiatal újságíró számára is meghozta a szakmai kiteljesedést.

1965-ben jelent meg az Ifjúmunkásban az átlagostól elütő, közvetlen hangú, nyílt levélben megfogalmazott írástudói állásfoglalása, amely akár korai ars poeticájának is beillik. Nyílt levelében Matula Gy. Oszkár nagyváradi sajtólevelezőhöz (Miért hallgatott el, Matula elvtárs?) nem kevesebbet tűz ki maga elé, mint felébreszteni a címzett – s ezáltal mindazok - lelkiismeretét az írás felelőssége iránt, akik (köz)írásra adják a fejüket. Leszámítva a kor megszokott, természetes zsargonját, az őszintén kitárulkozó cikk azt próbálja tudatosítani a sajtómunkában helyét kereső levelezőben – a szándék jóval szélesebb kört céloz meg! -, hogy a mindennapi életben dolgozónak, például esztergályosnak lenni nem szégyen, az írás, a sajtónyilvánosság önmagában nem jelent rangot, annál inkább felelősséget ró az emberre, mivel a problémákat azon melegében szóvá tenni, és nem szabad az utókorra várakozni.

„Engedje meg, hogy arra kérjem, Matula elvtárs, becsülje, tisztelje jobban a tollat! - olvashatjuk a máig érvényes tanmese végén. - Azt, amit nagyon sokan még mindig az emberiség egyik legragyogóbb megvalósításának tartunk. Én nem akarom elhinni, hogy Matula elvtárs ne tudná, a toll felelősséget, nagyon sok álmatlan éjszakát, állandó gyötrődést jelent (nemcsak azért, hogy megtaláljuk gondolataink legmegfelelőbb, újszerű, meggyőző köntösét, de azért is, mert a toll embere állandóan kételkedik: vajon jó-e, amit ír, és nem tudna-e máshol jobban, eredményesebben tenni a társadalomért ?) és teljes életet. Ezt kell jelentenie!”

A nyílt okításnak végül is megvolt a konkrét foganatja: a sértődésében elhallgatott Matula Gy. Oszkár nem sokkal a nyílt levél megjelenése után újra cikkel jelentkezik az Ifjúmunkásnál, majd októberben további jegyzete jelenik meg...

De ami még fontosabb: ez az írás indítja el a következő évek során Matekovics Jánosban a benne lappangó drámaírót, aki konokul keresi tovább életünk jelentéses konfliktusait.

A nyílt levél esztendejében, 1965 végén jelenik meg az Ifjúmunkásban feltűnő helyen tálalt riportja: a Miért halt meg Mihály Domokos? Az akkori sajtóban szokatlannak számító téma – halálos munkabaleset és a közösségi felelősség utáni nyomozás – szinte magától teremtette meg azt a drámai helyzetet, amit írás közben a szerző ki- és fel is használt. Komoly előrelépés ez a riport Matekovics János szakmai fejlődésében. Minden szempontból – méghozzá jó értelemben! - kirí az akkori publicisztikai mezőnyből. Megjelenésekor mi, kollégái számosan irigykedtünk rá, s ma, hogy újra elolvasom a kopogó, precíz, lényegükig lecsupaszított mondatokat, az esetről beszámolók tanúvallomásait, szabályosan beleborzongok abba, amilyen életközeli világot jelenít meg a riport maga. A fiatal szakmunkás haláláért való felelősség után nyomozó riporter kitűnő színpadi érzékkel vonultatja föl a tanúságot tevő fő- és mellékszereplőket. Minél többen nyilatkoznak, annál nyilvánvalóbb lesz az általános felelőtlenség társadalmi dimenziója. Matekovics anélkül, hogy társadalmi prédikációt tartana, e vallomások szembesítésével remekül demonstrálja, hogyan lesz óhatatlanul mindenki „szem a láncban". Végkövetkeztetése belefér néhány súlyosan egyszerű mondatba: „Mihály Domokos 18 éves lett volna február elsején. Soha semmivel nem lehet jóvátenni a halálát. Meghalt azért, hogy rádöbbenjenek az élőkkel szembeni felelősségükre azok, akik közül nem mindenkit lehet most büntetőjogi felelősségre vonni. Azok, akik egy életen át hordozhatják a terhét annak, hogy élt mellettük egy tréfás szavú, tiszta szívű ember, és azért halt meg, mert ők kényelemből, közönyből nem tettek meg valamit.”

Akkor is, ma is olyan szemmel olvashattunk egy ilyen riportot, mint ami talán nem is a bemutatott esetről szól, hanem a mi saját életünk konfliktusos helyzeteihez nyújthat kapaszkodót.

Első kísérletek a konkrét neveléssel

PP: Romantika

Sajnos, az újságírás nem az a terep volt, s különösen nem a hatvanas évek Romániájában, amelyen naponta teremjenek a babérok. Paradox módon, ezt éppen a sikerei tudatosították Matekovics Jánossal – egy-egy kiemelkedő riportja ugyanis annyi elő- és utómunkát, oly megfeszített tárgyalássorozatot és megannyi kompromisszumos engedményt kavart maga körül, amelyek mindegyre kikezdték munkakedvét, lendületét. Ekkor határozta el, hogy nevelési szándékait a korabeli újságírásban akkor még szokatlan, interaktív akciósorozattal próbálja gyümölcsöztetni.

Ekkor találja ki és vezeti le a sok fordulós, szakszerűen összeállított és a kvízjátékok felületességére alaposan rákontrázó, nevelő célzatú nyilvános műveltségi versenyét, amely jelentős olvasó tömegeket mozgatott meg és maradandó pozitív élményeket hagyott az akkori fiatal nemzedékekben.

Ugyancsak az 1966-os év az, melyben lebonyolítja az Ifjúmunkás első nagy, nyilvános sajtóvitáját (Elavult-e a romantika?). A témához nagy lendülettel és nagy körültekintéssel közelítve, megírja a vitaindítót, amelynek végén az alábbi „használati utasítás” áll:

„A probléma, amit ez a cikk — néhol talán kissé egyoldalúan — felvet, feltétlenül nagy fontosságú, tisztázásának szerepe lehet abban, hogy ifjúsági szervezetünk eredményesen valósíthassa meg a KISZ VIII. kongresszusának célkitűzéseit. 'Szüntelenül tökéletesítve a munkastílust és a munkamódszereket, úgy kell megszerveznünk szervezeteink tevékenységét, hogy a KISZ-tagok, az ifjak választ kapjanak az őket foglalkoztató gazdasági, politikai és ideológiai kérdésekre, gondoskodást és figyelmet tapasztaljanak az életükben és munkájukban felmerülő kérdések iránt, szabad idejük hasznos és kellemes megszervezése iránt' — szögezte le a KISZ VIII. kongresszusának határozata. A szerkesztőség szeretné, ha ennek a cikknek a kapcsán széles körű véleménycsere, vita bontakozna ki a lap hasábjain. Szívesen látnánk bármely olvasónk hozzászólását; a bonyolult, tulajdonképpen mindannyiunkat érintő probléma tisztázását elősegítendő — a legkülönbözőbb véleményeknek helyt adunk, azoknak is,amelyekkel még részleteiben sem érthetünk egyet (lásd jelen cikket is). Az eszmecserét kerekasztal-beszélgetéssel szándékszunk befejezni, amelyre a legérdekesebb, legelgondolkoztatóbb hozzászólások beküldői közül hívnánk meg néhány vitapartnert.”

Az év végéig tartó, terjedelmes vita formailag tökéletesen megfelelt a Kommunista Ifjúsági Szövetség meghirdetett céljainak, ugyanakkor bátran lehetett akár az élet elgépiesedése, eldologiasodása elleni küzdelem nyílt fóruma is.

Mind Matekovics, mind a lap hosszasan készülődött e vitára. A kezdeményező maga Matekovics volt, a szerkesztőség pedig arra volt kíváncsi, miként lehet egyáltalán lebonyolítani egy olyan eszmecserét, amelyben majd óhatatlanul elhangzanak sarkított, egymásnak ellentmondó, az általános politikai vonaltól és elvárásoktól eltérő vélemények. Matekovics szörnyen igyekezett, hogy egy olyan vitaindítóval üthesse le az alaphangot, amely mindenkinek megfelel: a KISZ szervezet elvárásainak, a fiatalok érdeklődésének, az élet realitásának... E sok irányban való megfelelni vágyás teszi ma néhol naivvá, már-már nevetségessé, idejét múlttá az inditó szövegkollázst. Ne felejtsük el azonban, hogy az abban és akkor felvetett élethelyzetek valóságosan is a fiatalok mindennapjaihoz tartoztak. (Azon eltöprenghetünk, hogy mindez jó volt-e vagy sem, de az akkori fiatalok - mindazok, akik a vitaindító megjelenését követő hetekben lelkesen hozzászóltak a témához - olyan problémákat tártak fel személyes életükből, amikből kitetszett: az ifjúsági szervezetnek egyáltalán csak úgy van lételeme, ha gyűlésezés helyett mindazzal foglalkozik, ami a fiatalokat érdekli és foglalkoztatja.)

Az 1966. július 7-i Ifjúmunkás megjelenésével elindult vita - a riport két újságoldalt tett ki, minden addigi közlésnél nagyobb terjedelmet, kiemelt grafikai tálalást kapott, s a szerkesztők ezzel a kérdés súlyát is igyekeztek kiemelni - a további hetekben-hónapokban a lapszámok friss, életközeli gerincét alkották, majd a KISZ KB jóváhagyásával november elején megrendezésre került Bukarestben, a szerkesztőség székházában (Scanteia Ház, 10. emelet) a riport végén beígért vitazáró. A végső vitában részt vettek: György József műegyetemi hallgató, Kovács Nemere szerkesztő, Kovács Mihály érszalacsi tanár, Gálfalvi György szerkesztő, Keresztes Dénes kolozsvári egyetemi hallgató, Feketics Lajos csibakáposztásszentmiklósi KISZ-titkár, Bogdán Mária kézdivásárhelyi KISZ-aktivista, Kardos Adrienne kolozsvári tanuló, Szakács Sándor marosvásárhelyi tanuló, Farkas Domokos szászrégeni hangszerkészítő, Magyari Lajos héjjasfalvi tanár.

A menet közbeni vita hozzászólásait Matekovics János szerkesztette, a vitazáró jegyzőkönyvét Dali Sándor (főszerkesztő), Matekovics János és Cseke Gábor írták alá, amiből ez utóbbi az íródeáki munkát végezte el (lemásolta a magnóra vett beszédek szövegét), Matekovics szerkesztette és stilizálta a hozzászólásokat, Dali Sándor pedig megadta az egésznek a végső eszmei-ideológiai "tartást", amivel kenyéradóink is kiegyezhettek.

A Romantika-vitát a megcélzott érintettek - egykori Ifjúmunkás olvasók - maradandó, gondolatébresztő és előremutató mozgalomként emlegetik mind a mai napig.

E két, hosszú hónapok munkáját átfogó, kézzelfogható neveléssel is járó tömegakció, bár nem sorolható be a kimondottan írásbeli sajtóműfajok közé, jó iskolát jelentett a szerkesztő Matekovics Jánosnak, hogy gyakorlatilag megízlelje s a gyakorlatban is kipróbálhassa a színpadi világteremtés, a rendezés apró műhelyszabályait. Ekkor ugyan még távol áll a drámaíróságtól, viszont fokozatosan megérlelődik benne az ifjúsági lap és a pódium szerves összekapcsolásának gondolata.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

"Fekete könyv"-em

Tavaly márciusban került fel a Magyar Elektronikus Könyvtárba legújabb verseskötetem, amely gyakorlatilag a honlapom nyilvánossága előtt iródott és ált össze kötetté. Annak idején az e-kötet fedőlapját és linkekkel ellátott tartalomjegyzékét elhelyeztem az urszu 2-n, a kéziratot pedig elküldtem annak a barátomnak, aki valamikor elhatározta, hogy életében egyszer tervez egy ún. "fekete könyvet", amelynek minden meghatározó alapeleme fekete. Mivel a kötetet eleve neki dedikáltam, s a cime is nyiltan provokációnak tekinthető, azt üzente vissza, hogy ha a fennvaló mindkettőnket megsegit, akkor ő könyvvé varázsolja a Nadrágomon fekete folt-ot.

Július 30-ám fölkerestem Pusztai Pétert Vautreuil-Dorionban (Kanada) található otthonában, miután értésemre adta, hogy érkezésemig szeretné kinyomtatva látni a furcsa könyvet.

Akár csak négy évvel ezelőtt, amikor átvehettem tőle és feleségétől, Georgetától az általuk készitett és illusztrált A tolószék utasa c. verses albumot, szörnyű zavarba jöttem, mert mindaz, amit én irodalomként papirra vetettem és összeállni képzeltem, azt ők csodálatos módon, alkotó fantáziával utánozhatatlan Könyvvé álmodták.

A tolószék utasa c. verseskönyvem Pusztai Péter és Georgeta képes olvasatában

Egy fekete, ütésálló kazettába zárt, csupa fekete könyv költészetem kései darabjait tartalmazza. Keserűen groteszk, néhol akasztófahumorba oltott szemléletével némileg szokatlan hangulatú versek részemről határozott leszámolást jelentenek a korábbi, a hagyományokhoz szorosabban kapcsolódó verseszményekkel. Azt szerettem volna magam előtt demonstrálni, hogy a lirai én képes magát másként is szemlélni, mint a szubjektiv elfogultság szélsőséges nézőpontjaiból. Hogy sikerült-e? Pusztaiék szemében azt hiszem, volt hitele ennek a szándéknak és hangnak, s ha a kisérlettel nem is vagyok tökéletesen elégedett, az a fontos, hogy legalább megpróbáltam.

Hármunk egy példányban megjelent könyvére pedig most végtelenül büszke vagyok, annyira, hogy fontosnak látom megosztani legalább virtuális látványát az olvasóval. A kötet fekete lapjait ide kattintva lehet sorrendbe rakva megtekinteni. (A Teljes képernyő-s diavetitést ajánlom a megfelelő nagyitáshoz.)

Nadrágomon fekete folt - Pusztai Georgeta és Péter által "fekete könyvvé" álmodva