(dokumentum-összeállítás)
Úgy,
ahogy Európa népei számára 1914. június 28-a maga az első
világháború felejthetetlen, ikonikussá vált dátuma, úgy lett
1916. augusztus 27-éről 28-ára virradó éjszakából az erdélyi
történelemben sorsdöntő cezúra.
Addig
Erdély népe viszonylagos nyugalomban, a harci eseményektől távol,
újságjaiba temetkezve kísérte nyomon – s csak a távolabbi
harcokba küldött fiai véráldozata révén – élte át a
gyötrelmesen elhúzódni látszó első világháborút.
Akár
csak az 1914-es felejthetetlen nyáréjszaka esetében, most is elég
volt néhány nyár végi óra ahhoz, hogy az erdélyi valóságban
minden a feje tetejére álljon és emberek százezrei váljanak
egyik pillanatról a másikra megfélemlített földönfutókká.
Ehhez
elég volt egy heves vitákban töltött koronatanácsi döntés
Bukarestben, melynek értelmében elhatároztatott: Románia az
antant oldalán belép a háborúba és a Kárpátok hágóin át
katonai erejével betör Erdélybe.
E
döntés veszélye gyanítható, némileg előre látható volt,
mégis a meglepetés erejével robbant s készületlenül érte
Erdély lakosságát.
Az
eseményt egyféleképpen örökítette meg a magyar nyelvű
forrásirodalom, s teljesen másként a román érdekeltségű
emlékezet. Igazságot tenni közöttük bajosan lehet, hiszen
más-más érdekszférából szemlélték a történteket, s ami az
egyiknek győzelemnek tűnt, azt a másik oldalon árulásnak,
agressziónak érzékelték.
Alább
megpróbálom néhány, a legkülönbözőbb forrásokból származó,
jobbára korabeli információ, visszaemlékezés, újsághír
alapján megidézni az Erdélyre szabaduló háborús káosz néhány
beszédes vetületét.
*
„Augusztus
27-én éjjel az összes erdélyi szorosokban megdördültek a
fegyverek. A védtelen lakosságot mindenütt álmából verte fel a
riadó. Ma augusztus 28-a van és kocsiút, gyalogösvény csupa
menekülőktől porzik. Tövisen túl már erősen megszaporodnak a
menekülővonatok is. Itt-ott hármasával is jönnek a masinák. A
Brassó fele vágtató gyorsvonat utasai minden állomáson
kiugrálnak a kocsikból és neveket kiáltoznak. Mindenki keresi
valakijét” – jegyezte le Pilisi Lajos haditudósító
(1878-1918) A megrohant és felszabadított Erdély. (Budapest,
Atheneum Irodalmi és Nyomdai RT. 1916) című riportkönyvében.
*
Az
újságíró fenti megállapításai érthetően globálisak, mert
felülnézetből történtek; ám álljon itt egy szemtanú
élménybeszámolója is az egykori román–magyar határ közeléből,
Barcaújfaluból:
„1916.
augusztus 28. reggel, mikor a napsugarak be világították a földet,
a nap korongja mintha valami szürke ködfátyolt vont volna magára
– sugarai elhomályosodtak. E különös jelenséget mindenki
szemlélte, kutatta az okát; de senki sem sejtette – a már
beütött vészt, amely közeledik hozzánk. Vizsgálva az ég tájat
s láttuk, hogy Rozsnyó, Keresztényfalva, Brassó, Hétfalu
hegylánczolatai alján végig húzódva, valami sötét
felhődarabokkal vegyitett sűrű köd emelkedne fel az ég felé...
Néztük – gyanakodtunk, de nem találtuk ki e jelenség okát. A
toronyba mentünk s onnan figyeltük, és onnan lehetett látni, hogy
a sűrű köd formájú homályból tüzes lángnyelvek csapkodnak
fel ég felé a levegőbe.
Azután
összegyűltünk az elöljárósággal az irodába, s tanakodtunk,
hogy mi történhetett ott, és a jegyző próbálkozott egy párszor
a telefonon felhívni Brassót, hogy valamiről tudomást szerezzünk,
de össze köttetést nem lehetett kapni. Az ellenség már a
telefonhálózatot is szétrongálta. A Höltövényből is csak azt
a telefon értesítést kaptuk, hogy: Brassóban valami baj van, mert
semmire sem kapunk összeköttetést.
Újból
kigyüttünk az iroda elé az utczára, de már minden utcza tele
volt néppel. Tanakodott mindenki, hogy valjon mi lehet. Nemsokára
egy küldöncz féle futár érkezett Brassóból egy darabka írással
a kezébe, s kiabálva a nép között hogy – Menekülés!
Menekülés, nyakunkon az ellenség. Az elöljárókhoz szaladt,
átadta az írást, melyben rövid utasítást ad a hatóság az
elöljáróságnak intézkedés végett, hogy a község népe rögtön
haladéktalan meneküljön, mert orozva rajtunk ütött az ellenség.
Minden 55 éven alúlli felnőtt férfi köteles menekülni: a
menekülés Kőhalom felé történik...” Az emlékező Balogh
György, a község bírója, maga is írogató ember tanúvallomását
részletesen Veres Emese-Gyöngyvér idézte (...mikor Oláhország
háborút izene... A barcasági csángók kálváriája. Barcasági
könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008 című munkájában).
*
A
székelyföldi, pontosabban a csíkszeredai állapotokról dr.
Nagy András memoárjából (Városkép és ami hozzá tartozik)
tallózunk szemelvényeket: „Három óra felé verte ablakunkat
Dr. Bochkor Antal agglegény törvénybíró, szomszédunk és
jóbarátunk, aki a vendéglőben értesült az eseményekről és
azonnal riasztotta az útjába eső ismerősöket. Jelszó:
Menekülni, de azonnal, mert a határon ellenállás nincs! Irány
csak Udvarhely felé lehetséges, vonatra nem lehet szállni, marad
tehát kinek-kinek saját fogatja vagy ami van. Nagyszüleim
Szentkirályon laktak, őket is riasztani kellett. Ott is voltunk
hajnalosan (mivel, magam sem tudom; a mi lovainkat az első háborús
napokban »bevonultatták«.)
Falvakon a hír csak akkor kezdett elterjedni. Riadalom, kapkodás,
fejveszettség mindenütt. Nagyapám a szekerek elé fogatja az
igavonó állatait, vitatkozás, a nők a házi értékeket –
ágynemű stb. –, férfiak a takarmányt raknák fel. Végül ez
sem, és az sem. Értékes dolgok elmaradnak, vackok a szekerekre
kerülnek. Tulajdonképpen mindegy, mert már Udvarhelyen ott kellett
hagyni az egészet. Kilenc-tíz óra lett, mire Szeredába
visszatértünk. Szeredából kifelé már a ligati sorompónál
feltorlódik a tömeg. A hirtelen támadás híre, szemben az addigi
nyugtató szónoklatokkal, a szükségesnél is nagyobb lavinát
indított el. Mindenki menekült, legfeljebb egy-egy mindenre elszánt
öreg maradt otthon. Tömegőrület, sokszor már a lövéseket is
hallani véljük. Órákba telik, míg az udvarhelyi úton valahogy
bele lehet illeszkedni az egyirányú özönlésbe. Felfordult
szekerek, megvadult állatok már itt kezdődnek. Velünk is tengelyt
akaszt valaki, szekerünk megrongálódik, az öreg Darvas Gáborné
udvarán találunk egy elhagyott szekeret helyette. Délutánra már
üres a város, de az átvonuló tömeg még napokig növekszik,
lévén ez az egyetlen járható irány körülbelül hatvanezer
ember számára...”
*
 |
| Népvándorlás az országúton. A lakosság menekül, az újoncok bevonulnak * A Pesti Napló albuma |
Utólag
többen állították azt, hogy a tragikus fejlemény előre látható
lett volna, ha...
Batthyány
Tivadar gróf visszaemlékezésében (Az erdélyi betörés – in:
Beszámolóm - I. Budapest, 1927. A szerző kiadása.) erről így
olvashatunk: „1916-ban vőm, Esterházy Mihály
gróf, mint a nagyszebeni hadtestparancsnok segédtisztje,
Nagyszebenben tartózkodott nejével, vagyis leányommal együtt.
Elmentem Szebenbe látogatásukra és útközben láttam, hogy a
Maros mentén fedezékeket készítenek, azon túl azonban, vagyis a
kolozsvár-nagyenyedi védvonaltól keletre a legkisebb nyoma sem
volt, hogy a várható román betörés ellen védelmi intézkedések
tétettek volna. Nagyszebenben sok ismerőssel találkoztam s
katonák, polgárok egyaránt suttogva és rémüldözve mondották
el, hogy az erdélyi román határ végigtömve van román
katonasággal. Katonák pontosan meg tudták mondani, hogy az egyes
vonalakon hány katona, hány puska, gépfegyver és ágyú vár
készen a parancsra, hogy betörjenek hazánk területére. És ezzel
szemben a mi oldalunkon semmi, de semmi előkészület vagy
intézkedés az ellenség fogadására és visszaverésére. A
határok mentén a hegyoldalakban voltak ugyan fedezékek, de üresen
állottak, s legfeljebb egyes helyeken néhány magyar csendőr
jelképezte a határvédelmet egy jól felszerelt, támadásra kész
ellenséggel szemben. Sehol katonaság, sehol ágyú vagy gépfegyver.
Július végén vőm elküldötte nekem az erdélyi csendőrség
parancsnokának egy magánlevelét, amelyben az illető úr (S. L.
ezredes) figyelmeztet, hogy minő veszély rejlik abban, hogy Erdélyt
teljesen védtelenül hagyják. Az ezredes és vőm arra kértek,
tegyem lehetővé, hogy Tisza István gróf miniszterelnök az
ezredest jelentéstételre maga elé rendelje.” A katonatisztet
nem hallgatták meg – saját kezdeményezésből ugyanis nem volt
joga jelenteni –, s három hétre rá a betörés valósággá
lett.
*
Hogy
miként vált lehetségessé a szinte észrevétlen, meglepetésszerű
betörés? Hadtörténeti kutatások nyomán megállapítást
nyert: „A váratlan támadás során a román haderő gyors
előrenyomulást valósított meg, mivel a magyar haderő távolléte
miatt sokszoros túlerőben volt. A magyar rendvédelmi testületek
számára ugyan meghatározták, hogy túlerejű támadás esetén
vonuljanak vissza, azonban már nem volt hová visszavonulni, mert a
magyar rendvédelmi testületek objektumait a román haderő
körbezárta. A magyar rendvédelmi testületek határmenti
alakulatainál szolgálatot teljesítők védekeztek ameddig tudtak.
Sorsuk a megsemmisülés volt. Valamennyien hősi halált haltak a
haza védelmében.” (Parádi József – Suba János – Vedó
Attila: A magyar–román határ és őrzése 1867–1918. Budapest,
2011, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos
Társaság)
*
A
koronatanácsi döntés nyomán a Romániában rekedt, ott élő
magyarság helyzete krtikussá vált. Korabeli laptudósítás:
„A Hamburger Fremdenblatt írja az alábbi megdöbbentő sorokat.
Az orosz határról hajmeresztő részleteket jelentenek a bukaresti
kémhajhászásról. Bukarestben hetvennégy kémet tartóztattak le.
A rendőrség a bukaresti katonai parancsnok rendeletére
házkutatásokat és razziákat rendezett honosított magyarok és
osztrákok lakásán. A rendőrség hiradása szerint ezekben a
házakban nagyon sok tulajdonosukat, erősen kompromittáló iratokat
foglaltak le.
A
letartóztatottak között 38 magyar asszony és leány van, a kik
eddig a legkülönbözőbb iparokkal foglalkoztak. Jászvásáron is
sok magyart és németet tartóztattak le kémkedés vádja miatt.
Bukarestben az összes idegenek börtönben vannak. A hatóságok
attól félnek, hogy ezek az idegenek bizonyos katonai intézkedéseket
eddig még ismeretlen utakon a középponti hatalmaknak tudomására
juttathatnának. Nagyon sok esetben halálra itélték a
letartóztatott embereket.Romániában eddig kémkedés miatt
hatvanegy halálos ítéletet hajtottak végre. A kémrazziákat a
legelőkelőbb családokra is kiterjesztik. A bukaresti várkerület
parancsnoka kijelentette, hogy a kémek ellen a legkiméletlenebb
szigorúsággal fog eljárni.” (A magyarok sorsa Romániában.
Idézi a huszadikszazad.hu)
*
Jászai
Mari, a jeles színésznő feljegyzéseiben
aggodalommal kíséri nyomon a háború iszonyatait. Ezt jegyezte fel
bő két héttel az erdélyi betörés után: „1916. szeptember
14. Erdély népét úgy borították ki az otthonából, mint egy
kasra való, ártatlan csibét, amely most csipogva szalad széjjel
az országban. És nincs egy férfi, aki meglátná, hol a baj vagy a
bűn? Aki az élete árán is segítene. Hogy nem undorodtak még meg
a sok szép szónoklattól? Csodálkoznunk kell, hogy még
megvagyunk. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel
István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)
*
 |
| A gyimesi határ, ahol legelőször került s or a román betörésre * A Pesti Napló albuma |
Tamási
Áron testvéröccse, Tamási Gáspár önéletírásában
élményszerűen idézi fel a
Farkaslakára betelepülő román katonasággal való kamaszkori
találkozását: „A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a
nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon
már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam
fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a
rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami
puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem,
nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre
mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt
meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az
mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom
én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem
is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban
megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis
megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de
amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög,
s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban
megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár,
siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött
tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s
a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is
értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább. Otthon
anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én
addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát
azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát
én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is
bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a
szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került
senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak
táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a
tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem –
mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy
kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten
elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat
elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden
katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám.
Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s
látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a
kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.
Ott
az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és
bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam,
bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. –
Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én
bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát
még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak,
s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg,
hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát
azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön
beszélnek. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág.
Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)
*
Érdekes,
s egyben szokatlan módon tájékozódhatunk az első világháború
mind európai, mind erdélyi-romániai kulisszaeseményeiről egy
tollat fogó egykori magyar hírszerzőtiszt, Botár Árpád
emlékiratából. Az erdélyi születésű újságíró az első
világháborúban aktív kémelhárítóként
dolgozott, referencia értékű munkájában megírta a
huszadik század eleje kémtevékenységének egész mechanizmusát
és módszertanát. Az erdélyi betörésről idézem néhány
információját: „A bukaresti cs. és kir.
hírszerzőtiszt 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet napján egy
német diplomáciai futárral utazott, aki váltig hangoztatta, hogy
Ferdinánd román király 24-én, csütörtökön becsületszavát
adta von Busche német követnek, hogy nem támadja meg a központi
hatalmakat. Amikor pedig a hirszerzőtiszt a becsületszó értékét
bírálgatta, sőt a tényeket állította ezzel szembe, a futár
lepecsételt táskájában levő jelentésre hivatkozott, melyet a
német követ általa küld kormányának. Keserűen mosolyogva
biztatta a hírszerzőtiszt, hogy megtelegrafálhatja kormányának:
Hohenzollern Ferdinánd még a mai nap folyamán megtámadja a
Monarchiát... A hírszerzőtiszt, e sorok írója, Predeálra
érkezve azonnal felkereste Burgh Kornél és Jódy Endre
határrendőrségi kapitányt és közölte velük a helyzet állását.
Burgh Kornél remegve hívta fel Sándor János belügyminisztert és
figyelmeztette a közeledő veszélyre. A miniszter azt válaszolta,
hogy fegyelmit indít ellene, ha vészhíreket terjeszt, erre a
hírszerzőtiszt Brassóba utazott és felkereste Goldbach
tábornokot. A katona elhitte a katona jelentését... (…) Ha a
román hadvezetőség ismerte volna a mi erőviszonyainkat és annak
megfelelően kíméletlen támadást indit, akkor teljesen és
tökéletesen szétverhette volna maroknyi hadseregünket. Mert
lássuk csak, hogy állottunk mi 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet
vasárnapján: Brassó környékén, a Tömösi szorosban és a
Barcaságon két zászlóalj 82. ezredbeli gyalogság táborozott. A
Törcsvári szorosban néhány pénzügyőr lebzselt. Vöröstoronynál
pénzügyőrök és csendőrök, a Szurdoki szorosnál, Maderspach
Viktor vezetésével egy bányászcsapat állott, amelynek a
hadüzenet napján szentelték fel a zászlóját, Orsovánál egy
árkászszázad és gyenge határrendőrség látta el a védelmet.
Az egész határ mentén Dornavatrától Orsováig szétszórva a
községekben körülbelül 34 zászlóalj gyalogság, 23 üteg
tüzérség és egy ezred huszárság állomásozott. Alig volt
30—35.000 ember és 70 löveg a románok 250.000 embere és 680
lövegével szemben. Ezzel a hadsereggel a román hadsereget
feltartóztatni nem lehetett, legfeljebb csak előrenyomulását
késleltetni tudtuk. A meglepetésszerű támadás sikerült. A
kárpáti szorosok rövid, kétségbeesett harcok után az ellenség
kezébe kerültek. Csak a románok betörése után eszméltek rá az
illetékes tényezők a borzalmas helyzetünkre.” (Botár Árpád:
A láthatatlan hadsereg. Kémek, árulók, merénylők. Kiadja a
Tapolcai Lapok Nyomdavállalata, 1938)
*
Erdély
déli vidékein, ahol a magyarság szórványban élt együtt román
és szász sorstársaival, sajátos kavarodást idézett elő a
betörés. Meggondolkoztató események történtek például a
Szeben megyei Szakadáton is, amelyről Vámszer Géza számol be
néprajzi monográfiájában: „Szakadát, de különösen az
odavaló magyarság tízszeresen kivette a maga részét a
világháború borzalmaiból. Szakadatlanul nagy és gyakori
szenvedésük egyik fő oka, hogy a Vöröstoronyi-szoros útvonalába
estek s így ütközőpontul szolgáltak a bevonuló román
hadseregnek. Így már 1916. szeptember 2-án megjelent Szakadáton
három román katona, akik néhány magyar vezető embert
letartóztattak. Ezeket Fenyőfalvára vitték, ahonnan másnap
hazaengedték őket, megfogadtatván velük azt, hogy mint polgári
elem, nem fognak a katonaság dolgaiba beleavatkozni. Értesülvén
erről a magyar csendőrök, másnap szintén megjelentek a faluban
és elhurcolták a román jegyzőt és bírót. Ez megint a románokat
bántotta, s így a szeptember 5-én bevonult román lovascsapat
összegyűjtötte a Felsőkútnál az egész magyar lakosságot.
Akadt egy öreg szakadáti román ember, Vasile Ilisan, aki levett
kalappal kérte a román katonákat, hogy a derék magyar földijeiket
ne bántsák. Az öreg békés kijelentései azonban nem hatottak,
elkergették és megfenyegették.
A
magyarokat ezután Mahara Toma román tanítóval együtt Felekre
vitték. Szeptember 17-én visszahozták őket a szakadáti
községházára, majd 18-án este különválasztották a 21 magyar
férfit hozzátartozóitól. 110 asszonyt és gyermeket Rákoviczára,
a román iskolába vittek. Itt kilenc napig fogva tartották őket,
amikor is a német hadsereg előnyomulása révén kiszabadultak. A
legtöbben már szeptember 30-án átgázoltak az Olton, hogy
otthonukba visszatérhessenek. Szomorúan szemlélték feldúlt
lakásaikat és leégett gazdasági épületeiket. Az asszonyok és
gyermekek kipihenvén fáradalmaikat, nekifogtak házuk és udvaruk
rendbehozatalához, látván, hogy férjeik a fogságból még nem
tértek haza.
A
letartóztatott 21 férfi mindennél százszorosan nagyobb
szenvedésen esett keresztül. A román katonaság levitte őket
gyalog Porcsestig, s onnan vonattal Craiováig, ahol tömlöcbe
kerültek. Végre kihallgatták és mivel semmi terhelő bizonyíték
ellenük – hogy kémkedtek volna – nem volt, felmentették és
egy baraktáborba internálták őket. Itt négy hetet töltöttek,
míg a román hadsereg visszavonulása miatt őket is beljebb vitték
Jalomitába. Mint lázadókat kezelték őket és főkép Adriányi
lelkészt és a 72 éves András Dombi Istvánt sokat bántalmazták.
Innen Sloboziába kerültek, ahol különválasztották a román
anyanyelvű foglyokat, míg a magyarokat és szászokat erdei munkára
küldték egy Pribici nevű falu mellé. Szegények eleinte örültek
ennek a szabadabb életnek, pedig igazi szenvedésük és szétesésük
tulajdonképpen itt kezdődött el. A rossz étkezés, majd a kolera
és egyéb betegségek rövidesen végeztek velük.
1916.
október 30-án Koppándi Péter kezdette el a sort. November 4-én
András D. István halt meg. November 11-én Máthé Lajos szakadáti
segédlelkész követte őket, aki 10 napra szóló kenyérjegyét
elvesztvén, a szó szoros értelmében éhen halt. November 15-én
Unger István dőlt ki soraikból. Az elhaltak ruháit a megmaradt
szakadátiak maguk között elárverezték, mert már közelgett a
tél.
A
többiek ideig-óráig még hurcolták életüket, a szerint, hogy
kit milyen helyzetbe sodort a sors, és hogy kinek milyen ellenálló
képessége volt. Aránylag jól ment a sorsa Tamás Istvánnak és
Palatka Mihálynak, akik mint pásztorok, egy tanyán nyertek
elhelyezést, ahonnan néha tejet-túrót küldtek szakadáti
testvéreiknek. Gergely Istvánt, Bálint Jánost és Gergely Jánost
mint koleragyanúsakat hátrahagyván, december 8-án a többieket
Moldvába vitték. Pál István ekkor behúzódott a kolerabetegek
közé, hogy őt ne vigyék tovább. Ezzel mentette meg életét,
mert miután a román hadsereg és a hátvédnek hagyott orosz
hadsereg kivonult a községből, hangos zeneszóval bevonult a
bolgár katonaság s így megnyílt az útja rövidesen hazafelé az
említett három koleragyanússal együtt. Nekiindultak gyalog
szülőfalujuk felé. Ploestiben Pál István és Gergely István
lemaradt, míg Bálint János és Gergely János hol gyalog, hol
vonattal folytatta útját. A tanyán elhelyezett két fogoly is
elindult hazafelé. Útjukat részben gyalog, részben szamárháton
s vonattal tették meg, amíg december 23-án végre Szakadátra
érkeztek.
A
21 szakadáti fogoly közül csak hat maradt életben és került
haza, a többi ott vesztette életét a fogságban. Külön kell
megemlékeznünk Adriányi Adolf lelkész tragikus végű fogságbeli
napjairól. Egyenként temetgette el híveit, míg aztán 1917.
február 24-én végelgyengülésben kórházba került s még aznap
meg is halt. (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar
szórvány. Erdélyi Enciklopédia kiadása. Kolozsvár, 1940.)
*
Igen
sűrített, de az adott körülmények között meglepően
pártatlannak mondható az a panoráma, amit egy ma már kevéssé
ismert újságírónő, az Ádám Éva írói nevet használó
Kamenyitzky Etelka rajzolt a nagy háború fontos helyszíneiről.
Alapműve, a Hadak útján / Az Olt partjától Piavéig című
riportkönyve az erdélyi betörés következményeit, a galíciai
harcok nyomait és az olaszországi magyar áldozatvállalás
helyszíni élményeit dolgozza fel. Minket pillanatnyilag a több
mint 300 lapos mű első 83 oldala érdekel közelebbről: ebben
foglalja össze ugyanis a nagy erdélyi menekülést, de még inkább
azt a csöppet sem veszélytelen visszautat, melynek során mint
megbízott riporter az elfoglalt, majd felszabadított Erdélyt
bejárva tudósította lapját, a Magyarország-ot a helyszínen
látottakról.
Szokatlan
dolog egy ilyen eszköztelen, szinte csak a csupasz felsorolásra
épülő írásművet dicsérni, ám Kamenyitzky Etelka beszámolója
éppen ezzel a takarékos, szikár stílusával emelkedik ki a
memoárirodalom tengeréből; egyrészt, amiről tudósít, azt azon
melegében, vagyis a lehető legkevesebb utólagos torzulással
közvetíti – és ebben áll rendkívüli hitelessége. Ugyanakkor
objektivitásra törekvése nem jelent szenvtelenséget – az
egyszerű, tényszerűsége ellenére is megnyilvánuló szenvedélyes
líraisága egyúttal biztosítja írása egyéni hangját, érzelmi
fűtöttségét is.
Amíg
a betörés utáni fejveszett menekülés leírásában még dominál
az apokaliptikus hangulat (szerencsére, ezek a részek alig pár
oldalt tesznek csak ki), a visszaút során józanul, már-már a
leltárkészítő rendíthetetlenségével veszi számba a tudomására
jutó információkat, hivatkozik forrásaira, mutat be helyszíneket,
emberi gesztusokat. Igaz ugyan, hogy a Hadak útján jó időn át
nem tartozott a sokat emlegetett forrásművek közé, szerzőjét
nacionalistának, irredentának tartották, pedig az erdélyi
együttélés hétköznapjaiban edződött, azokat megélő
Kamenyitzky Etelka csak a történelmi igazsághoz igyekezett hűnek
maradni.
Lengyelországi
gyökerű családja a 17. században kerülhetett Csik vidékére, s
előbb Borszéken telepedett meg, majd onnan Köpecre is leágazott.
Etelka Köpecen született, ezt tartotta szülőhelyének; édesapja,
Kamenyitzky Benedek bányafelőr volt a helyi kitermelésnél. Az
írónő életéről Kisgyörgy Zoltán jóvoltából tudunk meg
részleteket, aki a Háromszék cimű lapban előbb 2010-ben, majd
2012-ben emlékezett már-már elfelejtett munkásságára. Ezekből
tudhatjuk, hogy a kiváló íráskészséggel megáldott Etelka
elvégezte a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőt, pedagógusi pályára
lépett, és a Sepsiszentgyörgyi Leány Ipariskola kézimunkatanára
lett. Balázs Béla költő, író és filmrendező, valamint a
gyergyócsomafalvi Lázár István költő biztatására ő hozta
létre és irányította a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Irodalmi
Társaságot (1914). A háborúban missziós hadifogoly-gondozóként
működött. Levelezőkapcsolatot hozott létre a hadi özvegyekkel,
árvákkal. A háború után mellőzötten tengette életét a Fejér
megyei Kulcson, ott hunyt el magányosan 1958-ban. „Elfelejtett
nyughelyét e sorok írója takarította ki a temetői bozótból
2004-ben. Sem Köpecen, sem Kulcson nem állítottak emléktáblát
neki. Köpeci szülőháza még áll. Egyre halványuló emlékét a
Marosvásárhelyen és Bukarestben élő távoli leszármazottak
őrzik – zárja a portrét Kisgyörgy Zoltán.
*
 |
| Kamenyitzky Etelka |
Ádám
Éva így számolt be a betörés első napjairól:
„Híre futott, hogy a Brassó melletti Földvár községbe
tüzérek és ágyúk érkeztek. A nép az ágyúk csudájára járt
messze falvakból is. A katonákat elszállásolták a környékben.
Cséplés ideje volt és a falusiak örömmel vették a katonák
segítségét. A tisztek ott voltak elszállásolva a gróf Nemes
kastélyban és más úri családoknál. Bosnyák katonák is jöttek.
Veszély sehol se mutatkozott, a falubeliek inkább csodálkozva
bámulták a katonákat. A mi házunknál is laktak német tisztek,
de néhány nap múlva tovább mentek. Azután vendégünk volt Undi
Mariska, a kiváló festőművész. Az éjjeli vonathoz kikísértük
az állomásra. Hazaérkezve, Tök Mari, a nagyobb cselédleány azt
mondotta, ő már nem is fekszik le. Megdagasztotta a kenyeret és
amíg mi felkelünk, az is kisül.
Mire
ágyba kerültünk, Ida nővérem és én, már világosság lett ott
künn. El se szundítottunk, egyre erősbödő lárma hallatszott az
utcáról. Egy asszony bekopogtatott a lezárt ablakon:
–
Keljenek fel hamar. Predeálon
bejöttek az oláhok.
A
fergeteg végigsepert a falun. A fennebbi falvak népe pillanatok
alatt iszonyú áradatban zúdult felénk. Keresztényfalva, Vidombák
és Rozsnyó ég. Valahogy elvergődöm a községházára hiteles
hírekért. Petke Károly jegyző, Kolumbán Ferenc lelkész, Boér
és Gáspár földbirtokos sietve pakolják a község irattárát. A
falu belső hadszíntér, két órán belül távoznia kell minden
embernek. Szekereket, lovakat hivatalból lefoglalja a beözönlő
katonaság.
És
megindul Erdély földönfutó népe...
A
menekülők egy helyben hömpölygő tömegén megvadult csordák
vágtatnak át. Nem mondom tovább...
Két
órán belül mi is elhagyjuk a házat, hol édesapánk meghalt. A
kamrából Tök Mari és Székely Mari kicipelik a kukoricás zsákot
és kizúdítják az udvarra, hogy ne éhezzenek majd az állatok. Az
üres zsákokat megtömjük ruháinkkal és friss, meleg kenyérrel.
Kilépünk a házból. Elesett kis öcsém Bubi kutyája visító
sírása fülemben van most is. A négy szoba ajtaja tárva, nyitva
marad s benne minden, mit jó szülők valaha szereztek. Még egyszer
visszanézünk az ajtóból. Velem együtt nézzetek vissza Ti is.
Látjátok,
már ott vergődünk az országúton százezrek között. De a zsákot
nem bírtuk. Még ott, a falunk határában kidobáltunk minden
egyebet, csak a kenyereket vittük. Nővérem és én, Tök Mari és
Székely Mari és Bubi. Gyalog. Gyalog. A menekültek vonata már
megszűnt, a vasútvonal már a katonaság szállítására kell és
szüntelenül robognak lefelé a határ felé. Valami ős ösztön és
az Isten a vasutak felé sodor minket is és ott állunk félig
tébolyodottan. Egyszer csak kihajolnak a haladó vonatból a katonák
és felrántanak a magasba. Brassóból jött kifelé egy hivatalos
vonat, mely hallomásunk szerint a brassói 24-es gyal. ezred
értékeit mentette Magyarország felé. Magyar csendőrök mentettek
fel minket is a teherkocsik rakományai tetejére. De többé senkise
gondolt ránk.”
Ennél
tanulságosabb és kockázatosabb is a hetekre-hónapokra nyúló
visszaút. Amelyről az írónő nem csupán a rossz, az elszomorító
élményeket rögzíti, de az emberi szolidaritás, az együttélés
szép példáit is felmutatja. Leltározásával nem gyűlöletet
szít, inkább tisztán látó, nem torzitó tükröt próbál
tartani: az Erdélyre zúduló hadaknak, de Erdély népének is.
Szülőhelyének
állapotáról írottakkal zárnánk ezt a száz év távlatából
visszatekintő irodalmi tudósítást:
„Erdővidék!
Hogy zsong ebben a szóban az élet, az erő, a szépség! A
Székelyföldnek egy kis sarkát jelölte meg a nép ezzel a kedves
szóval. Nem is tudom, hogy földrajzilag is ez volna a neve. De azt
tudom, hogy aki erdővidéki, az büszke rá.
Barót
község is ebben a területben fekszik. Itt lakott az oláh vezérkar
és aránylag nincs nagy pusztulás a községben. Kapuk, kertek,
ajtók, zárak nincsenek, de hát ez úgy-e nem kár?
A
Debitzky gyógyszertár szereit elhasználták. A Zelch vendéglőből
elvittek 28 hordó bort, cserében hagytak 21 szekér szemetet. A
baróti híres túrógyárban csak a sajtok mindenen átütő szaga
maradt a falak között és az egyik cseberben egy női fűző.
A
Zathureczky kúria kifosztva. Biró tanár házatáját most
takarítják. Kovács tiszteletes úr és Solymossy doktor háza még
feldúlt képet mutat. A négy szeszgyárban víg élet lehetett. A
r. k. plébániáról mindent elhurcoltak, a templomban is mindent
összehánytak-vetettek, a gyertyákat elvitték. Az Olasztelek felé
vivő úton a kápolnában már romboltak. A Reck üzlet gazdája a
szemétben keresgél, van-e ott valami használható. Incze Gyula
boltján a vasredőnyök összezúzva. Lőrincz Mózes már új
dolgokat szerzett be és megrohanják az üzletet a petróleumért.
Távoli falvakból jönnek érette. Zárug üzletében semmi se
maradt. Brandstatter boltja szemétdomb, a Korona szállóval együtt.
Dániel üzletébe hátulról törtek be. Rudolf órás órái ki
tudná hol ketyegik az időt. A községházban most rendezget
Domokos jegyző. A törvénytár a szemétdombon, de az anyakönyvek
megmaradtak. A polgári iskola falain jeles oláh üzenetek. A
Központi kávéház nagy viharokat mutat. A csendőrség ruhatárát
elvitték, az iratokat széttépték. A kis nyomda, Barót
büszkesége, géprészei az utcán rozsdásodnak. Tibáld doktor
orvosi műszereit siratja. Gergely postamester megmentette az
iratokat, de a páncélszekrények feltörve, a fiókok
felfeszegetve, lázas keresés nyomát mutatják. A felsőrákosi
postaügynökség iratai is itt voltak. Itt hallom, hogy az
alsórákosi híres gránitkőbánya minden szerszámát elvitték.
Bajkó
Lajosné, egy 48-as honvédtiszt özvegye, ha majd visszakerül úri
házába, nem találja meg férje emlékiratait, kufsteini ereklyéit.
Fábián ügyvéd házában lakott Popescu, a III. román hadsereg
vezére. A tiszt urak az otthon maradott cselédtől elkérték a ház
ura és felesége fényképét és azt üzenték nekik, hogy
fehérneműiket elviszik, szükségük van rá és majd levelet is
írnak a doktor úrnak. El is kérték a pontos címet.
Az
elmenekültek földjeit és ingóságait kiosztották az otthon
maradottak között és minden egyébbel kedvükbe jártak. A két
bankot kirabolták és az állatokat is elvitték. Egy kgr. hús ára
1 kor. Dánér földbirtokostól 32 ökröt hajtottak el.
A
szomszéd faluból Olasztelekről nem menekült el a nép. Sok helyen
az a magyarázata ennek, hogy olyan gyorsan ért oda az ellenség,
hogy nem volt idő elszaladni se. A Dániel bárók olaszteleki és
vargyasi kastélyát kirabolták.
Füle
községben azon örvendeznek, hogy 800 ökör rekedt a faluban. Az
ellenség által elfogott állatok az ágyúszótól megvadultak és
nem tudták tovább hajtani.
Miklósvár
községről gyermekkoromban egy éneket tanultam:
„Miklósvára
dombon vagyon,
Közepibe
templom vagyon,
Köröskörül
rózsáscsipke,
Rászállott
egy bús gerlice."
Ez
a kicsi falu most teljesen kihalt. Tiszta székely lakosságából
20—30 öreg ember van otthon. A Seethal kastélyban a drága
bútorok összetörve. Tőrök tanító, Gyenge bíró, Szabó
kereskedő oly komor és bús. A plébános lakásán egyházi ruhák,
írások, belegyömöszölve a sok hetes ronda piszokba. Oly szomorú
most ez a ház.
A
falu túlsó végén van a Bernáth kúria. Kapuit valaki deszkával
leszegezte. Nem tudom mi van belül.
A
faluból elvitték Gyenge Mester Józsefet és Bokor Jánost
előfogattal.
Kicsi
kocsisom, ki áthozott egy másik faluból, tizenegy éves. Demeter
Mihályka azt mondja: mű nem tuttunk elmenekülni s az útból
visszajöttünk. Engem mindennap kiparancsoltak, valami nagy ládákat
vittem örökösön. Reja se néztem. Eccer valami eltörött. Úgy
rnegpofozának, hogy meg es hótam. Mondom édesanyámnak, valamit
csinálni kéne a lónak. Hát mit fiam? Én biza szeget verek a lóba
s megsántítám, met a magyar ló ne szógája az oláhot.
Baróton
hallom, hogy hivatalosan 11 esetben állapítottak meg nőkön
elkövetett erőszakot. Egy szomorú szemű, beteg gyermeklánykával
személyesen is beszéltem. Nyolcéves. A leányka testvérei is
hasonló sorsra jutottak.
D.
J. az édes apa, ijesztően dermedt közönnyel ül az udvaron egy
fatönkön.
A
szomszéd község Ágostonfalva. Lakossága tiszta oláh. Az
asszonyok kendert fonnak a kapuk előtt, a falubeliek alig is tudtak
magyarul. Az oláh lakosságú falu is össze van dúlva alaposan.
Megtaláltam az ágostonfalvi és ürmösi jegyzőt, Málnássy
Gézát. Ürmösön nem volt benn az ellenség, csak őrjáratok,
kiket egy asszony ügyesen tévútra vezetett és ott kelepcébe
estek. Halmágyi Péter gr. kel. vallású, de oláhul nem tudó
gazda, akit bírónak tettek, sok ember vagyonát megmentette.
Ürmösön 400 szekeret rendeltek ki, éjjel-nappal hordatták a
követ. Fel akarták tölteni az Olt medrét. Majdnem sikerült. Csak
egy keskeny sávon folyik már a víz és hömpölygeti a menekültek
elrabolt holmiját.
Az
ágostonfalvi réten cigánykaraván módon táboroznak a hazafelé
vándorló menekültek. Anyák szoptatják kékre dermedt
gyermekeiket. Tej?! Sok virágbimbót eltemettek az utak szélén.
Felégetett erdők, tépett távíróhuzalok, fákon ugráló
elvadult macskák, oly szomorú képet mutatnak. Ágostonfalván
fogadok egy oláhot, hogy csomagomat hozza át a mezőn Köpeczre.
Köpecz.
Ennek a kis székely falunak nagy történeti múltja van. 48-ban
felégették az ágostonfalviak. Csomagomat nem hozta be Köpeczre az
oláh. 48-ban égettek, gyilkoltak és az áldozatok unokái még
emlékeztek. Újból végig sikoltott Köpeczen az ükapák apái
által is ismert szálló ige: Baj van, Köpeczen!
Benkő
József, az európai hírű székely tudós, Transsylvania Generális
c. művében, az 1700 évek végén a szálló igét így magyarázza:
Barcsay Ákos erdélyi fejedelem adót vetett a székely népre is,
amely pedig régi törvények szerint csak véradót fizetett
mindenkor. Minden más adó alul fel volt mentve. A fejedelem
rendelete ellen fellázadt a székelység és a két sereg Köpecz
határában, a Cseme réten ütközött össze. A Halom útja mellett
temették el az elesett székelyeket. A megcsonkított foglyok pedig
világgá vitték a vészhírt, hogy baj van Köpeczen.
Köpecz
határában az útszélek telve vannak összetört bútorokkal. Az
őszi-téli napfényben Nagy Lajos nagyságos úr egyedül dolgozgat
a mezőn. Az öreg úr faluja népének élt. Szociális alkotásai,
tervei fenntartják majd nevét. Kúriáját úgy, ahogy megmentették
hű cselédei.
Benézek
Benedek Irma tanítónő elnémult házába. Irmát a menekülés
izgalmai megölték, nem régen temették el Budapesten.
Novák
Sándorné úriházában ép bútorokat látok. Hogy is lehet?!
Balázs Ignác ref. lelkész házában minden összezúzva. A
hivatalos iratok szalmába, szenybe, piszokba tiporva. A templomban
az orgonát vasvillával feszítették erre-arra. A templom előtt
táncolni kényszerítették a népet.
A
falu végén áll a virágos Kamenyitzky ház. Nem látom a
könnyeimtől... Itt halt meg az édesanyám. Vele szemben a szép
Andrási ház. Mindenéből kifosztva. Itt tartották az oláh
istentiszteletet. Az öreg úr után húsz lövést adtak le, de egy
se találta. A rétre menekült, onnan a bányába.
A
Hitelszövetkezet raktára kirabolva. Benedek József, a falu
jegyzője ma érkezett haza. Nincs ahol megszálljon, mégis örül.
Az anyakönyvek nem vesztek el. A községház előtt szép 48-as
emlékmű. Összezúzták. Valami ünnep volt, az oláhok a szobor
elé kiterítették a magyar zászlót, azon táncolt egy katona a
jegyző magyar ruhájában, melyet őrjöngő mulatság közben
szaggattak le róla.
A
boltok egytől egyig kirabolva. Bocz Áron, Benedek András, Nagy
István, Gáspár birtokosok tönkretéve. Nagy Károlyék házába a
hegyen felmenni nincs időm. Gyenge József úri házában értékes
könyvei, iratai, történelmi kutatásai mind összetépve.
Ugyanilyen az ősi Móritz kúria is, csak a szénakazlak állanak
őrséget az udvarban.
Hoffmann
Géza 17 szobás kúriájában, térdig érő piszokban gunnyaszt egy
roncsolt zongora. Ez a szép ház kórháznak volt berendezve. Ide
szállították a kőhalmi csaták sebesültjeit.
A
faluban lelőtték a kapuja előtt ülő Boros Ferenc vasúti őrt,
mert egy tiszt kérdésére azt felelte, hogy nincs magyar katona a
faluban és abban a pillanatban a kanyarodónál feltűnt három
magyar vitéz.
A
80 éves Benedek Dénes, híres vadászember, ősszékely urat
tettleg bántalmazták és arra kényszerítették, hogy saját
részére sírt ásson. Egy tiszt mentette meg.
Győri
Vilmos tanár édesatyját is megverték. Özv. Zakariásné úrnőnek
pedig szappant vittek, hogy ruháit kimoshassa. A Sas-utcában Nagy
Mihály gazdát megkorbácsolta egy tiszt, mert nem köszönt neki. A
katonák egyszerűen lehúzták a csizmát az utcán járók lábáról.
A kertekből kitépett káposztát és burgonyát nyersen ették meg.
Nagyon ki voltak éhezve.
A
lakosság nagyrésze, éppen mint 48-ban, felmenekült az erdőkbe és
a kőszénbánya rejtett helyeire. Ez a kis bánya látta el szénnel
a székelyföldi iparüzemeket, a botfalusi cukorgyárat és
egyebeket. De szállított az államvasutak részére is. Sok
ágostonfalvi oláh is dolgozott ott. külső munkákon, ezek
ismerték a bánya viszonyait és ők vezették fel az ellenséget
is. Gyulay bányafelőrrel magával szereltették le az üzemet. A
raktárakat is kifosztották és megadott címre Bukarestbe kellett
szállítani mindent. Csiki Györgynek pedig elő kellett adnia a
dinamit készletet.
Tóth
András felőrnél elégették a bányaüzem hivatalos iratait. Az
oláhok bírónak kinevezték Csinta Istvánt, Benedek Lajost,
Sebestyén Gyula Györgyöt. Jegyző: Sebestyén Gida. Nincs panasz
rá.
Ott
kesereg üres boltjában Lakatos kereskedő. Varga mészárosnál a
falakat feltörték. Kiss Samu szép házában térdig ér a szemét.
Balázs Mózesnél minden összetörve.
Most
el kell mennem ebből a kőszénporos kicsi faluból. Ide fűz minden
gyermekkori emlékem. Meg kellene várnom az estét, hogy szembe
nézzek a nagy csillaggal. Meg kellene várnom a Hold járását,
hogy lássam, úgy úszik-e át Ágazat erdeje felett, mint régen.
Kimegyek a kicsi temetőbe. Egy karácsony estén ott temettük el az
édesanyámat s hogy ne legyen egyedül, hazavittük az édesapámat
is. Isten veled, kicsi falum.”
*
Kamenyitzky
Etelka Csik környékét járja, az ottani állapotokat is
lelkiismeretesen igyekszik megörökíteni, de mindegyre
akadályokkal találkozik. Így vall erről útibeszámolójában:
„ Már hetek óta tart nehéz munkám. Régen visszafordultam
volna, ha lett volna hová s ha a kötelességteljesítés erőt nem
adott volna. Látni és megörökíteni mindent. De egy napon
megidézett a katonai parancsnokság és úgy találta, hogy olyan
dolgokról is írok, amikről nem szabad. Irataimat erős vizsgálat
alá vették. Ekkor egy magasrangú tiszt felismert, hogy Segesvárt
királyok társaságában látott, Némay százados, VI. Corps-com.
felhívta fivéremet, Kamenyitzky Árpádot, aki mint főhadnagy, a
37. honv. hadosztálynál híradó referens volt, aki szintén
igazolt és így komolyabb kellemetlenségem nem lett, de két órán
belül el kellett távoznom. Katonai autón, csikorgó hidegben
vágtunk neki a Hargitának. Minden téli felszerelésem az a
csuklyás zöld lóden köpeny, melyben a vasvárban laktam.
Huszár
Károlynak igaza volt. Túlléptem azt a határt, melyre a
Sajtóhadiszállás engedélye szólt. Meg kell említenem azt is,
hogy erdélyi utamban mindenütt emlegetik Szadeczky Kardos Lajos
történetírót, ki előttem haladva, tudományos szempontból írja
meg a dolgokat: Erdély sorsát.
A
sár hígan és vígan folyik az utakon. Az autók széles kerekei
alatt úgy hullámzik, mint egy szürke tenger. A soffőr mellett
megszárad a cipőm. Nekiszaladunk a Hargita tetőnek. Tarka
emberkeverék mindenfelé. Csinos zubbonyos orosz foglyok törik a
követ az országutakon. Nagy báránybőrsapkás oláhok és furcsa
kalapos olaszok hányják a sarat. Az antant emberei mind
összetalálkoztak a székely Kárpátokon. Itt már tél van. Az
autó prüszköl, zihál, liheg, sípol, de nincs ereje. Kemény
láncot vetnek a kerekeire, csak úgy tud kikapaszkodni a síkos,
jeges hegyoldalon.
A
Hargita-tetőn átvonult a sereg. Halott fenyőfák pihennek az
erdőben. Némelyik derékban roppant ketté, a másik szilánkokban
hullott szét. Gránátok szava zavarta meg a hegyek csendes világát.
Mindenfelé lövészárkok. Mint valami szelid csatornák hálózzák
be az erdőt. Hollandiában láttam csak ennyi csatornát, melyen a
tenger vize ide-oda sétált, akárcsak a hólé a Hargitán.
Az
utak mentén leégett házak. Hamu és korom itt az erdőben is.
Fehér hó és fekete korom. A béke és a gyász színei. Egyformán
erős mind a kettő, egyik se tudja elfödni a másikat. Fehér hajú,
fáradt öregek jönnek szembe. Ha fiatalon, könnyelműen jönnének,
nem fájna úgy a látásuk. Olyan szomorú öregség ez, mit ezek az
emberek értek.
Most
jönnek az idegenből, ahol keserű volt a kenyér és most mennek a
szülőföld felé, ahol még keserű se várja őket.”
*
Utóirat:
 |
| Készül a csíkszeredai világháborús emlékmű |
Csíkszeredában
az elmúlt napokban, a Millenniumi templom és a Szent Kereszt
templom közötti füves terecske közepén, némi késlekedés után,
felállítani készülnek a város első világháborús hőseinek
emlékoszlopát. Száz évvel ezelőtt Csíkszereda jelentéktelen
kis település volt a vidéken, az őt körülvevő helységek –
Csíkzsögöd, Csíktaploca, Csíksomlyó – jóval népesebbek
voltak a megyeközpontnál, s valamennyiben jó ideje, hogy
megépültek az illő emlékoszlopok. Csíkszereda most jutott arra a
pontra, hogy közadakozásból egy ilyen igényes munkálatot
finanszírozhasson. Mikor e sorok születtek, éppen az emlékoszlop
környékét rendezték, a háborúban elesett helyi lakosok névsorát
festették fel a város címerét is tartalmazó kőoszlopra. A
lajstrom több mint száz nevet tartalmaz, s hosszas kutatás
eredményeként állt össze – 2006-től gyűjtötték hozzá az
adatokat.
A
vidék egy évszázad után is igyekszik megbecsülni mindennapi
hőseit.
Összeállította:
Cseke Gábor / Készült az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete számára
