Román költők a nagyvilág minden tájáról

YOSSEF ABRAHAM

Szerző magáról: „1948-ban születtem, pártaktivista családjában, Abramovici Iosif néven (a Iosif - Sztálin atyuska nyomán). Spanyol nyelvet végeztem Bukarestben. Természetesen, már nem hiszek Sztálin atyánkban, s jelenleg hithű zsidó vagyok, tartom a szombatot, kóser ételt veszek magamhoz stb. 1972-től Izraelben élek, s mindent végigcsináltam már, ahogy Eminescu írta: megjártam a börtönt és a tébolydát is. Pozitívabb dolgaim: dolgoztam számítógép programozóként és héber irodalmi tanulmányokat folytattam. Jelenleg adjunktus vagyok (számítógépes alkalmazások az irodalomban) a Bar-Ilan-i egyetemen (Ramat Gam, Izrael)”. Szokatlan, erőteljes nyelvi hatásokra épülő verseit románul írja.

13. számú motyogás*

Jösszte Ilus a peronra ott lesznek a katonák csuda bunkó figurák

Kettesével hármasával talpfát sínt cepelnek izzadnak vedelnek

Mennek jönnek a vágány közt porban degenyében fagyban napsütésben

De ha végre kimenőt kapnak egymást leverve hozzánk rohannak

14. számú motyogás

A Nadrágszíjhoz címzett bárba puccos ficsúrnépség jár ma meg csupa kicsípett dáma

Sör bor gin konyak bőven folyik s mindezt kávéval öntözik

Csak egy éhenkórász ül magában s zabál mint egy állat

A vastag füstben ráadásul kiabálnak

16. számú motyogás és az utolsó

Én is jártam a városban amely hat agyagdombon áll

Ott folyik egy folyócska amely egy másikba ömlik és a Prutig meg sem áll

Vadmacska nevét adtátok neki úgy mulattatok

Váljék egészségetekre csak nevessetek mert én szörnyen zokogtam

* Részletek a Motyogások (Bolboroseli) című ciklusból

VICTOR TELEUCĂ

Született 1943-ban. Moldáviai költő, a Román Írószövetség tagja. Verse a romániai irodalmi sajtóban jelent meg, 1989 előtt.

Havat árulnak az utcán

Az utcán végig sor kígyózik, dagad:

Felnőtt, gyerek, vén – asszonyok –,

Mögéjük ím besorolok,

Mit adnak itt, kérdem, s azt mondják, hogy – havat!

És jönnek egyre, érdeklődnek sorra,

Beállnak közénk, gondba merülten,

Nagy tervek szövődnek nekihevülten,

Majd felocsúdva újra megkérdik, a válasz és a hang

Ugyanaz:

– Havat!

– Tréfálni tetszik?

– Mondottam: havat!

– De mekkora a porció? És mondja csak, miféle hó?

Német, japán, vagy itthoni gyártmány?

És milyen színű, netán fehér?

– Nem, csupa kék s az égig ér.

Zavartan állunk s beledöbbenünk:

– Istennek hála, havat adnak nekünk!

Valamikor hóország voltunk, hó volt a mindenünk,

Mi történhetett, hogy nyoma veszett?

– Talán eladták.

– No de mind?

– Az istenért, mely ország ne vette volna meg?

S bizonyítékul, hogy a havat nem a farkas

Ette meg, elered a hó,

Dagad a sor, a sok kíváncsiskodó

Lábujjhegyre áll, látni szeretne.

– Mit adnak itten, jóurak?

– Ugyan mit? Hát egy kis havat...

És szelíden pilinkél, és senki se tágít,

A hónaljak alatt egy-egy pakk hó világít,

És bár sorban állnak, azért másodjára

Is beáll mindenki, hogy sorát

Újra kivárja.

Dagad a sor, és csak úgy havazik, özönnel,

Valami elromlott odafent, kegyetlenül ömlik

S a hulló hótól a sor betemetődik.

Immár nem látni, de hallani még,

Jön egy-egy fickó, kíváncsi lény,

Érdekli, mit adnak itt, és mereszti a szemét

A hófüggönyön túlra, válaszra várva:

– Hál'istennek, hogy van havunk...

Mesésen ontja ránk a semmi zsákja...

ŞTEFAN BASTOVOI

Született 1976-ban, Kisinyovban (Moldova Köztársaság). Az Octav Băncilă művészeti középiskola utolsó évében kórházba utalják, ahol megírja első, nagy figyelmet keltő versciklusát (Un Diazepam pentru Dumnezeu - Egy nyugtató az Istennek). 1996-1998 között a temesvári egyetemen filozófiát hallgat, majd félbehagyja tanulmányait. Jelenleg Savatie testvér néven egy moldáviai kolostorban él.

Az orosz csaj

Szemei csalfák

mint Oroszhon régi térképe.

Köröskörül erdők

nőnek, Szibéria zöldell,

középen szarvasok iramlanak

és a mókusok és valamennyi

barna vadállat.

Amikor meglepődik

és amikor szeret

oly magasba ívelnek szemei

hogy maga Nagy Péter

is meghajlás nélkül bevonulhat rajtuk.

Mikor gondba esik

a hűvös erdőkből előjönnek a teherautók

és a vöröslő hóra kirakják a deportáltakat.

Köröskörül erdők magaslanak

és fagyos Szibéria

középen nyargalnak a szarvasok és valamennyi barna vadállat

és a mókusok a tüzet ülik körül.

MARIA POPESCU-BUTUCEA

Verset, prózát, tudományos-fantasztikus irodalmat művel, civilben tudományos munkát végez. Írásai az Observatorul militar, Observator cultural, Apolodor, Paradigma XXI, Visul, Almanah s.f. Helion, 2008. c. lapokban és kiadványokban, a www.liternet.ro, www.sferaonline.ro elektronikus kiadványokban jelennek meg. Tagja a Quebecben élő román írók egyesületének is.

A függőágy

Ó, szerelem

Te világot nyitó!

Egyik szemeddel megtámasztod magad,

Kiszaggatod a körmöd, a hajad

Egy rend bőrt is lenyúzol,

Majd meghinted sóval és borssal

Lemosod magad a vízsugárral

Másik szemed is tágra nyitod

Tengernyit hörpintesz

És várakozni kezdesz.

Függőágyat is kifeszíthetsz

A gondolat és a világ között.

ALEXANDRU DOHI

Született 1955-ben, Máramarosszigeten. „Tízéves vagyok, amikor meghalt apám – egyszerű jelenlétével megértettem őt. Hiánya miatt kezdtem el írni, lehetséges, hogy a szó a hiányból terem. Anyám szófogadó és istenhívő, egy szeszgyárban dolgozott, kis pénzéből a kolozsvári Képzőművészeti Líceumba járatott. 1974-ben érettségiztem, aztán a Duna-deltában halászként dolgoztam, a katonaéveimet a brassói tűzoltóknál töltöttem. Aztán voltam kirakatrendező, szobafestő, kőműves, kőfaragó, tejkihordó, erdei gyümölcsszedő, sorsjegyárus, sírásó, tisztviselő a temetkezési vállalatnál, postás, rajztanár, csempekályhás, földtani kutató, közfürdő-főnök. 1979-ben megnősültem, három gyerekünk van... 1986-ban Svédországba szöktem. Itt, röviden felsorolva, üzleti kifutóként, pincérként, nevelőként, kertészként szamaritánus gondozóként dolgoztam. 1977-ben közöltem először... „ – írja magáról az Ághegyen c. svéd–magyar internetes folyóiratban.

Tulajdonképpen

Az ifjú Ianuşnak

Tulajdonképpen én normális vagyok

Tulajdonképpen nem hallok hangokat egyet se

de apám halálával

igen érzékeny és óvatos lettem

mindabban ami nem látható

tulajdonképpen én nem leszek szerelmes senkibe

de már az elemiben rájöttem

hogy fiúkba lányokba is belezúgok

és nem csak egyikbe vagy a másikba, hanem külön-külön mindegyikbe

valamennyi tanárba de még a takarítónőbe

sőt a kapusba is és az összes idegenbe az utcán

fájt hogy ekkora érzelmi hullámzás tört rám

ezért mindent felülmúló képzelőerőm támadt

képes voltam bármit elképzelni

mit mások éreztek és hittek és főleg hogyan éreztek

megannyi más csodás vagy pokoli helyzetet

vénséges ifjúságomból is emlékszem

egy járókelő szomorú képére

úgy meghatódtam hogy egy kapualj alá rejtőztem

elzokogni magam ahogy mások vizelni szoktak

vagy mikor a fogam fájt elképzeltem

mit érezhet az aki a fogfájást élvezi

alig vártam hogy újra sajogni kezdjen

így hát természetes hogy nem írok verset

és szeretem ha a térdemet csodálják

ma már csak a költői géniuszt imádom

NICOLAE ESINENCU

Született 1940-ben, Chiţcani/Teleneşti-ben; költő, számos filmforgatókönyv írója. 1971-1973 között a moszkvai Makszim Gorkij Irodalmi Főiskola hallgatója. Prózaíróként is jelentős.

Emigránsok

Találkoztam emigránsokkal

A világ minden sarkából.

Hogy vannak, kérdeztem.

Éjszaka, felelték,

Nyomulunk a Hon felé.

És nappal mit csinálnak,

Kérdeztem tőlük.

Várunk, felelték

Míg leszáll az éj.

És ismét nyomulunk

A Hon felé.

És meddig jutottak?

A Hon felé nyomulunk.

ANDREI FISCHOF

Született 1940-ben, Tordán. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem kísérleti fizika szakán diplomázik. 1976-tól Izraelben él. Az 1970-es évek elején a marosvásárhelyi Vatra és más folyóiratok munkatársa. Héber nyelven is ír. Jelentősek tolmácsolásai a magyar irodalomról, román nyelvre.

Tél Haifában

Pergő eső harap

vadul

a földbe

Mint egy fáradhatatlan eskü

amivel a víz

megáldott

az eső a Carmel roppant kebleit

mossa

A házakból az álom szembeszáll az árral

mely vergődik egyre

majd

kétségbeesetten megtörik rajta

Lényünk velejéig minden oly

nyirkos

Mintha nyár sosem lett volna

TEODORA GĂLĂŢEAN

Született 1978-ban. (Valódi neve: Totorean Teodora.) Kolozsvári költő, képzőművész, a kolozsvári egyetemen román néprajz és antropológia szakot végzett. Éveket töltött Angliában helyettesítő tanárként.

November elsején Romániába vágyom

November elsején Romániába vágyom

bár sosem volt halottam kiért a temetőbe mennék

sírokat tisztítani meg a földi szennytől

gyertyát gyújtani, virágot ültetni

nagyokat hallgatni az ősök nyugalmáért.

E napból leginkább a tél bomló

illata tetszett

mely észrevétlenül megülte a várost

mint egy ragacsos takaró,

a nyüzsgés a trolin, az utcán,

az emberek szatyraiba gyömöszölt krizantémok.

De még jobban tetszett

ha Adinával nagyanyja sírjához mehettem

mindannyiszor szomorúan, magunkra hagyva

mert az ő nagyapja nem akarta hogy neve

egy sírkeresztre kerüljön

VASILE ROMANCIUC

Született 1947-ben, Bădragii Noi községben (Moldova Köztársaság). A moldáviai állami tudományegyetemet 1972-ben végezte. Költői bemutatkozására 1974-ben került sor, Genealogie (Családfa) c. kötetével. Számos irodalmi díjat kapott. Műfordítói munkája is figyelemre méltó.

Ólomkatonácskák

Az Idő nem öregszik,

dehogy öregszik.

Hiába rajzolsz ráncokat

láthatatlan orcájára.

Az idő, a makrancos gyerek

Mi – az ő ólomkatonái.

ALEXANDRU LUNGU

Született 1924-ben (Cetatea Albă), meghalt 2008 (Bonn). Orvosit végzett 1949-ben Bukarestben, a bioritmusok kutatója volt. 1989-ben disszidált. Kritikusai szerint az utolsó román avantgárd költő.

Madárvonat

Jöjjön már boruljon ránk

még inkább

vonjon be ereszkedjék le

az este

a mindent eldöntő idő

csöndesen haldokló fénye

mikor a csillagok még

ismeretlenül röppennek fel a kutakból

felsértve a dolgok láthatatlan arcát

sóhajtás

suhan tán egy bágyadt angyal

vagy a lég az mely öröm-

könnyeket zokog

szinte érezni

a megbillent földet amint a lélekbe

hatol

akár egy sanda árny pengéje

vagy egy titokrög

csuszamlása

a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.

Még túlságosan éles

a hazugságok tükre

hogy este lehessen

annál jobban

szomjazom a távolban elnézni

miként bújnak elő a semmiből

az alkony menta szagú alakjai

s hogyan falják föl

egyik a másikának

hűvösen illó testét

míg valahol messze egy vonat

kúszik

a láthatáron túl

vég nélküli útján

fáradt madarakkal

arcuk meglepően emberi

asszonymadarak férfimadarak

szunyókálnak

a vonat egyhangú ringásától

fel nem adva a személytelen feszültséget

az álombeli rettegés páráját

amely mindig belengi

az utazások fordulatait

Oly különös és roppant kellemes

az esti haldoklások meghitt

idején

gondolatban kiejteni

egy szót

bármelyik egyszerű szót

a maga tökéletes magvasságában

lehántva róla a századok

által rendre rázúdított fojtogató történelmi

hitegetést

már-már ijesztő

hogy az elcsigázott madarak

nők férfiak

véget nem érő utazásukon

jól hallanak engem

és tisztán megértik

hangtalanul

kiejtett szavaim

mikor

a csillagok felröppennek a kutakból

felsértve a dolgok láthatatlan arcát

akkor is ha én örökké

már-már mozdulatlanul

itt

fogok állni

az esti

zokogásokba fúló légben

és soha sem feledem

hogy máig sem adatott

meg nekem meglátni

az elhaladó vonatot

valahol

nagyon távol túl a láthatáron

Jöjjön már boruljon ránk

hamarább

az este

biztos vagyok hogy a fáradt madarak

most is

véget nem érő utazásukon

asszonymadarak férfimadarak

meghallanak

megértik gondolatban kiejtett

szavaimat

és válaszuk az a

lélekben megdőlt árnyék

és hallgatag titokgöröngy

csuszamlása lesz

a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.

ANDREI MOCUȚA

Született 1985-ben. Egyetemi hallgató a Temesvári Tudományegyetem Bölcsészkarán. Az ARCA irodalmi csoportosulás tagja. 2002-ben jelentek meg első versei a Semne (Jelek) című folyóiratban. Azóta számos kötete jelent meg, számos irodalmi verseny és díj tulajdonosa.

A Dos Palillos lebuj

Ez nem egy vers

egész egyszerűen

értesítés a Dos Palillos

lebuj bejáratánál

Carrar d'Elisabets

utca

9 szám:

Ha prostituált vagy,

kérünk nem belépni

a vendénglőkbe.

Ha nem vagy biztos benne,

hogy prostituált vagy,

fordulj az ajtónállóhoz,

ő majd eligazít.

Barcelona, 2014. június 1.

Salvador Dalí bikasereglete

Salvador Dalí szeret

tréfát űzni

három

bikájával.

Közülük az egyik

háta annyira hajlott,

hogy elnevezte

Croissant-nak.

A másiknak szarvához

kötötte saját hosszú bajszát

s úgy meglovagolta

hogy aranyedre bánta.

Az utolsó bikának

nincsen füle mivel

fogadásból

leharapta.

- Olyan részeg vagyok,

hogy akár egy bika fülét is

leharapnám!

- Nem hiszünk neked, nem hiszünk,

Salvador Dalí!

DAN CULCER

Odüsszeusz Kávéház

Matei Vișniec mondta nekem, az Odüsszeusz kávéház teraszán,

Tévelygő, mit akarsz, miért sírsz, miért üvöltesz?

Idefenn, a párizsi Mouffetard utca ég felőli végén,

Tavasz van, napsütés, a kávé keserű, az ég felhőtlen.

Gondolj csak, öregem, mindazokra, akik tűző naptól, sorsüldözötten

Szívesen ülnének itt napsütötten

A sors kényétől simogatva, mellettünk, a teraszon

Velünk együtt még ha szemünk kisírt is s úgy

Nézzük könnyeken át a napot, a felejtés zöld napját

Itt, velünk az Odüsszeusz kávézó teraszán, élők az élőkkel,

A felső részén, a legfelsőbb részén

az „utcának, amely az égbe visz”.

1988/2014 június

Válogatta és fordította: Cseke Gábor

A hajósok visszatérnek a szárazföldre

Aszimmetrikus interjú Dan Culcerrel az ASYMETRIÁról és még sok egyébről

Cseke Gábor: Induljunk ki a jelenből, hogy a gyökerekhez jussunk: a költő, író, irodalomkritikus, szerkesztő, továbbá nyugdíjas Dan Culcer 1987 óta él Franciaországban. Számos, távolról sem jelentéktelen foglalatossága mellett sok éve online folyóiratot tart fenn Asymetria címmel, amelynek az alcíme: „Kulturális, kritikai és képzeleti folyóirat.” Ezzel egy időben a marosvásárhelyi Vatra folyóirat állandó franciaországi tudósítója – azé a lapé, amelynek kezdetektől fogva a munkatársa és egyik alapítója. A Vatra indulásától több mint negyven esztendő is eltelt. Milyen utat járt be ezalatt Dan Culcer?

Dan Culcer: Az én utam most is, akár csak eddig, válaszúttal teli. Valószínű, valamennyiünkké ilyen. Látható vagy láthatatlan válaszutakról van szó. Amiket nem lehet kikerülni. Olyan körülményeken, helyeken vág át az ember, ahol több, de legalább két lehetőség között kell választania. Miközben érzi, hogy nem kap levegőt. És tudja, hogy nincsen visszaút. Ha egyszer ráléptünk egy útra, bármilyen legyen is az, nincsen róla visszatérés. Akárcsak az etológusok labirintusaiban, amelyek azért készültek, hogy az állatok viselkedését tanulmányozni lehessen. Nemrég egy furcsa regényt olvastam David Vanntól, Sukkwan Island a címe. Ritkán olvasok irodalmat, az epikus fikció jó két évtizede hidegen hagy. De most nem tudtam letenni a könyvet. Apa és fia

történetéről van szó, egyfajta beavatási utazásra indulnak egy lakatlan alaszkai szigetre. És ami eleinte csak kirándulásnak tűnik, az később rémálomba torkollik: az apa valamennyi döntése beláthatatlan helyzethez vezet, amely mindkettőjük életét veszélybe sodorja. A katasztrófa elkerülhetetlen. A regényt értelmezhetjük az emberiségről szóló parabolaként, amelynek valósághű elemei rendkívül kegyetlenek, nyersek. Ha az általam átéltek nem is, de érzelmi benyomásaim a szerző által leírtakra emlékeztetnek.
Az Asymetria rendszertelenül frissülő online folyóirat. Egy lap, aminek egyre tekintélyesebb a múltja és olvasói köre. Tizennégy esztendő, szélben és ködben, napsütésben és szitáló esőben, kevés pénzzel. 
Mióta eltávoztam Romániából, ahol viszonylag ismert voltam, még a magyarok között is, túl sok idő telt el ahhoz, hogy mellőzhetnénk bár egy rövid életrajzi adatlapot. Erdélyi román vagyok, 1941. június 15-én születtem Szulinán, ahová családom erdélyi menekültként érkezett. Segesváron jártam elemibe, Dél-Erdélyben, ahová szüleim 1942-ben jutottak el. További tanulmányaimat, beleértve az egyetemet is, Kolozsváron végeztem, ahol 1963-ban román nyelv és irodalom tanári oklevelet szereztem.
1987 októberétől élek Franciaországban, s rengeteg dologba belefogtam, mint minden ember, aki lakhelyet, környezetet, szokásokat változtat és sok-sok olyan előnyről lemond, amiben korábbi hazájában nem szűkölködött. Megpróbáltam beilleszkedni, megismerni az új közeget, úgy próbáltam berendezni az életemet, hogy elháríthassam az illeszkedési nehézségeket, s gyermekeimnek, akik velem tartottak Franciaországba, elfogadható létfeltételeket teremtsek. Közeledni igyekeztem a Párizsban élő román emigránsok közegéhez, akikhez tartoztam, s igyekeztem úgy cselekedni körükben, ahogy erkölcsi és politikai elveim diktálták. Hogy a helyzetemen könnyítsek, számos tanfolyamot kijártam, köztük egy szerkesztőségi titkárit is valamelyik párizsi újságírói iskolában. Ez volt az a mesterség, amit nyugdíjazásig folytattam. Ugyanakkor rendes hallgató lettem a Francia Sajtóintézetben, amelyik a Párizsi Tudományegyetem-II-höz tartozik, itt egyetem utáni képzésben kommunikációs felkészítést  nyertem. Ennek megfelelően dolgozatot is írtam Kelet-európai értelmiségiek Párizsban. Politikai kommunikáció és célzottság címmel.
A témát életbevágó fontosságúnak tartom Kelet-Európa jövője szempontjából. Úgy is, hogy már nem csak Párizsról van itt szó. Fontos volt, mert tárgyilagos alapról – ankétok, felmérések, interjúk, az emigráns sajtóban megjelent közlések anyagára támaszkodva – kívánta elemezni egyfelől a különböző kelet- és közép-európai országok nemzetközösségeihez tartozó csoportok közti viszonyokat; kutatásaim során e viszonyok politikai kommunikációban nyilvánultak meg. És feltárta a politikai kommunikáció létező nehézségeit, amik föltétlenül kiküszöbölendők és amelyek a történelmi hagyományokhoz, az emigráns csoportosulások történelmi kialakulásához és az illető országok történelmi különbözőségeihez fűződnek, illetve ahhoz a befolyáshoz, amit az új közeg tanúsít a különböző csoportok iránt beilleszkedésük, bekebelezésük, illetve önállósodásuk tekintetében, viszonylag rövid történelmi idő alatt.
A politikai kommunikáció e megnyilvánulásának elemzése két szintet vett figyelembe: a közösségen belüli és a közösségek közti, valamint a közösségen kívüli kommunikációt, más megközelítésben a keleti közösségek hangadó vezetőinek és csoportjainak létező kapcsolatait és e csoportok és vezetők kapcsolatait a franciaországi politikai hatóságokkal, csoportosulásokkal, tájékoztatási és kommunikációs rendszereivel. Még világosabban: kapcsolataikat a francia sajtóval, a különleges szolgálatokkal, a hatalmon lévő politikai vezetőkkel és valamennyi egyéb politikai alakulattal, amelyek a keleti országok felé hídként, egyfajta kommunikációs és nyomásgyakorló csatornaként jöhetnek számításba a francia bel- és külpolitika alakítása tekintetében.
Vizsgálataimban az értelmiségi csoportokra összpontosítottam, mert nyilvánvaló kiindulásként úgy vélem: jórészt belőlük állnak a nyomásgyakorló csoportok és a tényleges vezetőket jelentik; e csoportok megközelíthetők, hiszen ismertem mentalitásukat és csekély  valószínűsége volt annak, hogy az emigránsok soraiban egyéb társadalmi csoportokkal egyáltalán kapcsolatot teremthetek; ezek ugyanis, amelyek különböznek az értelmiségi csoportoktól, politikailag amorf alakzatok. Vagy ha nem is, jobban ki vannak téve a manipuláció lehetőségeinek, mint az előbbiek.
Kutatásaim kiindulásaként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az interetnikus kommunikáció szintjén erőteljes gátak és gátlások léteznek, hogy a hangadók nyílt, de még inkább burkolt politikai diskurzusai végső soron párhuzamos diskurzusok, bizonyos objektív tényezők következtében pedig e diskurzusok nem találkoznak, a különböző közösségek tapasztalatai nem jutnak el egyiktől a másikig. 40-50 évenként léteznek bizonyos próbálkozások a politikai kommunikáció megteremtésére, léteznek – ne feledjük – politikai értelemben vett antant-kísérletek, amelyeket a politikai vezetők az illető államokban kezdeményeztek a második világháború előtt, s amelyek végső soron, a történelem nyomása alatt nem bizonyultak elég tartósaknak. Valószínű, hogy hasonló új politikai egyezségre szükség van és a közeljövőben újjáéleszthető, s kutatásom épp egy ilyen egyezség elméleti előkészítése kívánt lenni. Világos politikai programon alapult, amit alkalmazás szempontjából az egyedüli valószínűnek és lehetségesnek vélek azon történelmi változások keretén belül, amelyekben élünk s amelyeket megélünk. Az Európa keleti országainak egyfajta politika közösségét vallom, mert csak ez állhatja útját a nagyhatalmak rájuk irányuló modelláló nyomásgyakorlásának. Ezt a fajta egyesülést képtelenek az Európai Unión keresztül megvalósítani, amely egy birodalmi elképzelés hordaléka.
Nem tudni, hogy Európa keleti országai még mennyiben jelentenek valamit is a világban, egyebet, mint a bárhol előállított fogyasztási javak puszta forgalmazási területét, nyersanyagforrást, olcsó mezőgazdasági területeket és dömpingáron értékesített képzetlen vagy képzett munkaerőt. Ebből ered a világpolitikai síkon tapasztalt másodlagos szerepük. Mindenesetre, a fentiekre adott választól függ rövid és középtávon a kelet-európai országokban élők egyéni és kollektív boldogulása.
Létezik egy szubjektív tényező is, ami megnehezíti a jó kommunikációt. Ez nem csak ama konfliktusos helyzetekből fakadó történelmi gyanakvásnak, feszült viszonynak tudható be, amely kétirányú viszonylatban szinte valamennyi kelet-európai országot megérintett az utóbbi évszázadokban, hanem egy nagyon is kézzelfogható tényezőnek, amelynek okán az utolsó kétszáz évben hiányzik a kellően erőteljes hagyomány a programszerű kölcsönös megismerésre, kulturális, illetve szigorúan nyelvi szinten. Márpedig kommunikálni képtelenség akkor, ha nem ismerjük, méghozzá alaposan a másik nyelvét. A kelet-európai országok elitjei viszont súlyosan tévedtek az említett két évszázad során – amelyek a harcos nacionalizmus, a független, lényegileg köldöknéző államalapítások századai voltak –, amikor a kelet-európai országokban beszélt nyelvek kölcsönös elsajátítása helyett bizonyos történelmi időszakokban a közvetítő nyelveket részesítették előnyben, mint a franciát, az oroszt, a németet, most meg éppen az angolt, tehát „birodalmi” nyelveket, amelyek inkább a szűrő szerepét töltötték be, háttérbe szorítva a közvetlen kapcsolatokat. Viszont épp a közvetlen kapcsolatok hiánya kedvezett a kívülről jövő, általam tágabb birodalmi értelemben, imperialistának nevezett manipulációknak. 
Annak, hogy a mai Romániában élnek olyan magyarok, akik igen jól beszélik vagy ismerik a román nyelvet, a politikusok közül például Kelemen Hunor, Frunda György vagy akár éppen a mostani beszélgetőtársam, és még elég sokan vannak hozzájuk hasonlók, nem találni a megfelelőjét a magyar nyelv viszonylatában, a román politikai életben, amely képtelen közvetítők nélküli ismereteket szerezni. Csakhogy Frunda György, volt romániai elnökjelölt, Románia miniszterelnökének jogi tanácsosa, akár a párbeszéd korrektségét is veszélyeztetheti. Legyünk bármennyire is jóhiszeműek, az ő tanácsai sehogysem lehetnek teljességgel pártatlanok.
Ellentmondásosnak érzem továbbá a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetésének és tényleges kutatórészlegének állományát, de nem csak amiatt, hogy magyarok uralják a személyzetet, mert ez egy válsághelyzetre is fényt vet: hiányzanak a hozzáértő románok erről a területről. Az intézmény „alapcélkitűzése és működési területe: a romániai nemzeti kisebbségek és más etnikai közösségek etnikai identitásmegőrzésének, -fejlesztésének, -kifejeződésének, valamint ezek szociológiai, történelmi, kulturális, nyelvészeti, vallásos és más jellegű aspektusainak kutatása, tanulmányozása.” E program és ennek pénzügyi támogatása szempontjából, az intézmény nem lehet csupán a kisebbségek eszköze azok panaszainak közvetítésére, mert mindenek előtt állami eszköz, hogy a román kormánynak pártatlan és megalapozott tanácsokkal szolgáljon, a valóság megismerésének olyan tudományos és politikai eszköze, amely kiegyensúlyozott egyeztetést biztosíthat a romániai nemzeti kisebbségek törekvései és a többség, valamint a lakosság etnikumától független, globális érdekei között. 
Nyilvánvaló, hogy szükséges intézményesíteni a kölcsönös megismerést szorgalmazó művelődési formákat, olyan szakemberek nevelésével, akik képesek mások civilizációjának, művelődésének és politikai kultúrájának ismeretére, megértésére. Az a tény, hogy a román értelmiségi körökben oly ritka a szomszédos nyelveket beszélők száma, akár Erdélyben, akár Románia más részein, hátrányt, fogyatékosságot jelent. Nem létezik tehát semmiféle szellemi ellenőrzési, összehasonlítási, elmélyítési lehetősége a számításba jövő, velünk érintkező szomszédaink téziseinek.
Ez a forrása a kapcsolatokban mutatkozó problémáknak, amelyeknek a bizalomra és a minden irányban ellenőrizhető erkölcsi, politikai és intellektuális kölcsönös tájékozódásra kell épülniük az illető közösségek jelenkori politikai sokszínűségét illetően. 
Az aszimmetrikus kapcsolatok felszínessége könnyen érzékeltethető. Miközben az európai városok és falvak között testvér-programok működnek, nem létezik valami hasonló a többségében magyar és román lakosságú helységek között, Románián belül. A nagyvárosokban pedig, a közösségek párhuzamos világokban élnek, minden eddiginél szigorúbb protokolláris kapcsolatok mentén, elhanyagolva a „jogos nézeteltérések” értelmes rendezését, hogy egy volt francia külügyminiszter, Hubert Vedrine megfogalmazását idézzem.
Évek óta folyik az erdélyi magyarok és románok közötti kapcsolatok  fellazítása, a közösségek elszigetelése. Ez pedig a manipulációknak kedvez. De mi a cél? Visszaállítani a háború előtti, egyenlőtlen világot, vagyis a restauráció. Kinek az érdekében? Nem hiszem, hogy az olyan közrendű polgárokéban, mint amilyen te vagy én vagyunk. A feszültségi gócokban, ahol követelések, elvárások vannak, semmi nem történi pozitív értelemben, ellenkezőleg, erősödik az elkülönülés, állandósul a távolságtartás, korlátozódik a megismerés. Szorgalmaznám testvérfalvak kijelölését, a gazdasági együttműködés jegyében. Ezeket fentről kellene megnevezni, komplementáris gazdaságuknak megfelelően. 
Mócvidék és Székelyföld – Erdélynek e két jellegzetes vidéke közvetlen kapcsolatban kellene, hogy álljon, megfelelő intézményes, nyelvi és politikai előkészítés alapján. A hasonlóság létező, még csak ki sem kell találni. A hegyek, a történelem, az enklávé-jelleg, a szegénység – minden egybevág. Ha fiatalabb lennék, szívpanaszok nélkül, és a hegyeket járhatnám, olyan tevékenységnek tartom ezt, ami végső értelmet adhatna evilági életemnek.

Cseke Gábor: Aszimmetrikus kapcsolatokról beszélt. Folyóiratának, az Asymetriának van valami köze mindehhez?

Dan Culcer: Az Asymetria kései és némileg polemikus válasz G.M. Cantacuzino és Octav Doicescu építészek és esszéírók Simetria című folyóiratára (1939-1947), mely annyira szépséges, oly távol álló e világ szennyétől, hogy azt sugallta nekem: pimaszul szabad! A hetvenes években irigyeltem az egykori kiadó és a munkatársak képzelt szabadságát és távolságtartását, hisz úgy tűnt, mintha nem is a múlt század harmincas éveiben éltek volna. Pedig nem vonultak ki saját idejükből. Tevékenységemet az alábbi mondásnak rendeltem alá, amelynek forrása számomra ismeretlen: „Annak a nemzetnek, amely elválasztja a bölcseket a harcosoktól, gyáva gondolkodói és ostoba harcosai lesznek.” Mindehhez önkéntesen, de makacsul ragaszkodom e két társadalmi állapot határán, talán mert nem vagyok sem eléggé bölcs, sem eléggé harcos.
Gondolkodó harcosokként, számos elkötelezett és érvelő cikket írtak a harmincas években Nae Ionescu, Mircea Vulcănescu, Mircea Eliade (Miért gyávák az értelmiségiek? A vak pilóták – megérdemlik, hogy a jelenkori magyar közönség megismerje őket; valamennyit közölte az Asymetria, értelmezéseivel együtt). A bennük leírtak érvényesek a jelenlegi román társadalomra, akár csak más európai társadalmakra is. 
Az Asymetria folyóirat révén a világot olyannak szerettem volna bemutatni, amilyen: ellentmondásosnak, irracionálisnak, egyenetlennek, titkolózónak, maffiahálózatokkal át- meg átszőttnek. Az induláskor megfogalmazott programot érdemes összességében nézni ama blog-hálózattal, amelyet az évek során köréje építettem s amelynek egyetlen gondozója magam vagyok. Örvendek annak, hogy sikerült egymással kibékíthetetlen szövegeket is közzé tennem ebben a kanonikus egybehangzásokkal unalmas világban, párbeszédbe állítva ezeket az olvasó gondolataiban, ellenségeskedéseket és kiátkozásokat is provokálva, különösen a dogmatikusok körében. 
Blogjaim a függőleges kommunikáció szerinti építmények, középen az Asymetriával, s hozzája csatlakoznak az Ardealul nostru, Asymetria-Antiacvarium, Arhiva Românilor, Jurnalul unui vulcanolog, Dosar de urmărire informativă (Dan Culcer DUI „Dinu”).
Franciaországban magyar nyelvtudásom alkalmi munkákhoz is hozzásegített. Fordítottam és egy Video Adapt nevű párizsi szakosodott ügynökség révén – amely igen aktívnak bizonyult az 1989-1990-es évek Kelet-Európájában – dokumentumfilmek feliratozásában vettem részt. A Zendülés idején (1989 december-1990 január között) ezzel szerzett pénzen szabadúszó riporterutat tehettem Romániában 1990 februárjában, interjúkat készítve; jelen voltam és forgattam az RMDSZ kolozsvári alapításán, az Állami Magyar Színház termében.
Ugyancsak kétnyelvűségem miatt hívtak meg 1993-ban egy hármas vitára Dinu Zamfirescu és Ion Solacolu emigránsokkal, a németországi Dietzbachban megjelenő Dialog folyóirat szerkesztői. Erdélyi gondokról beszélgettünk. Az eredmény egy 22 oldalas szöveg lett, amelyet az Asymetria folyóirat is felvállalt. Az abban kifejtett vélemények közül igen sok ma is helytálló.
Nagyjából ezek az Asymetria és az azt kiegészítő blogok geopolitikai, társadalmi és kulturális publicisztikáinak vezértémái. Olvasóim pedig jóval többen vannak, mint amennyit valaha is elképzelhettem. A statisztikák mindenki előtt nyilvánosak. Egyes szövegek szokatlanul magas látogatottságúak. De nem számítok csodákra. Az olvasás nem jelent föltétlen igenlést vagy tagadást. Nem módosítja a tehetetlen felfogásokat, mert valamennyi mentalitásnak megvan a maga jókora tehetetlenségi súlya.
Mégis, milyen energiák, motorok hoznak engem mozgásba?
Mindenek előtt a kíváncsiság. Esetemben ez sokirányú, és rendkívül fárasztó, különösen a számomra, viszont annyira beépült az idegrendszerembe, a szülői öröklés és nevelés folytán – édesapám a végtelenségig kíváncsi ember volt – , hogy krónikus betegségként, már-már elviselhetetlen. 1989 után különböző rádióadóknál (BBC, Radio France Internationale, Europa liberă, Radio Solidarnosc) publicisztikát műveltem. E jobbára időszaki munkát gyengén fizették, ami nem volt elég ahhoz, hogy éljek és iskolába járassam a két lányomat is. Ebből az időből maradt fenn politikai-metaforikus szövegem a pulóverről. Kifejtettem, hogy az európai geopolitikai pulóver lebontása, amelyet aztán 1945-ben nehezen kötöttek és stoppoltak újra, veszélybe sodorja Európát, s újra konfliktusövezetté változtatja Európát. Jugoszlávia felbomlása óriási katasztrófa volt, mert több tízezer polgári lakos és katona halálával járt. Egyéb folyamatok, mint például a szovjet birodalom széleinek a lefaragása, nem járt volna annyira tragikus következménnyel. Bárhogy is nézzük, a fazon felújítására szükség volt, de nem Jugoszlávia esetében.
A nyolcvanas években eljártam a rue Bonaparte-n található Párizsi Magyar Intézetbe, kiállításmegnyitókon vettem részt, sőt ott voltam 1992-ben a budapesti Tudományos Akadémia által három kötetben kiadott Erdély történelme francia nyelvű változatának vitáján. Újra sikerült felháborodnom azon a primitív és leegyszerűsítő eljáráson, ahogyan ezzel az alapvető munkával vitázni próbáltak; miközben tudjuk, hogy egy Magyarországon hosszas készülődéssel, komoly történelmi elemzéssel és a hagyományos, etnocentrikus politikai gondolkodással megalapozott komplex műről volt szó. Az akkori román történészcsoport, amelyben ha jól emlékszem, Florin Constantiniu és Ioan-Aurel Pop, a kolozsvári tudományegyetem jelenlegi rektora is jelen volt, egy vékonyka, nemzeti színekben rikító füzetecskét mutatott fel, ami inkább emlékeztetett választási brosúrára, mint professzionális szakmai vitára alkalmas kritikai munkára – olyan körülmények között, amikor a két ország között már maga a téma is feszültségeket okozott. Valószínűleg ismert tény, hogy azóta elkészült Kolozsváron 1997-ben, kizárólag román nyelven, két vaskos kötetben a Románia történelme. Erdély című munka, a George Barițiu kiadó gondozásában. A nyomtatást nem az állam pénzelte, hanem egy sor kereskedelmi vállalat. Ami aggasztó jel: az akadémiai és az állami intézmények, forráshiány miatt, hirtelen kibújnak természetes felelősségük és kompetenciájuk alól.
Mindez nagyon kevés az 1990 utáni időszaktól, amikor Románia állami léte ismételten ki volt téve a támadásoknak, akárcsak egyéb, nemzeti kisebbségekkel rendelkező, Kelet-Európára jellemző országok államisága is, amikor a történetírás piacát olyan munkák árasztják el, amelyek a Neagu Djuvara és a Lucian Boia típusú elemzésekre ütnek, amelyek nem egyszerűen kritikusak, ami természetes lenne, hanem bomlasztanak is az ún. mítosztalanítás jegyében. A magyar sajtóban ezeknek kijáró dicséret nem vezet jóra, mint ahogy a Sabin Gherman fémjelezte erdélyiség bátorítása – állásfoglalása sematikus, mint minden kiáltvány és ostoba, mint minden együgyű megoldás – sem válik a magyarok dicsőségére. Emlékszem, hogy 1999 decemberében a kolozsvári Erdélyi Híradó kiadónál megjelent 422 oldalon a M-am săturat de România. Fenomenul Sabin Gherman în viziunea presei című könyv, az illető kiáltványának percepcióját mutatva be a román sajtóban.
A mi időnk még nem kedvez az építkezésnek és a higgadt elemzésnek. Ráadásul úgy tűnik, a jövőben is folytatódik az érdekeket szolgáló bomlasztás, amíg a támogatott kutatásoknak csak egyetlen típusa létezik: amit a Soros Alapítvány pénzel. E magán-, de távolról sem független intézmények, egyfajta ideológiai háború vektoraiként, amelyek az amerikai neokonzervatív doktrínákban gyökereznek, a konfliktushelyzetekre teszik a hangsúlyt anélkül, hogy kiegyensúlyozott megoldást sugalljanak. Ez csak egy látszatra pozitív program; miközben nem csak az etnikai, de mindenféle kisebbség jogaiért küzd, nem vesz tudomást arról, hogy létezik többség is, amelynek mintha nem volna joga a védelemre a planetáris egyneműsítés agressziójával és a különböző kisebbségek bomlasztó tevékenységével szemben. A folyamat a civilizációk közti harc téziseivel kezdődött...
Ahhoz, hogy magyar értelmiségi olvasóim is jól értsenek, hangsúlyozom: egyáltalán nem ellenzem annak a higgadt elemzését, ami a negyvennyolcasok és a hajdani nemzetépítők szellemi hulladékából táplálkozó történelmi konstrukciókból megmaradt. De úgy hiszem, kell léteznie két kommunikációs síknak, akárcsak a többi társadalomtudomány esetében, a történelem számára is. A professzionális kutatás és a népszerűsítés célközönségei nem azonosak. A zavaros gondolkodás destruktív, mert az egymás kölcsönös elutasításához vezet.
Romániában ötven éven át a kommunizmus gátat vetett a nemzet kiteljesedése folyamatának. Ha a történelem itt nem bicsaklik meg, akkor az 1920-ban a kelet-európai övezetben megteremtett viszonylagos egyensúly (természetesen nem Magyarország revizionista törekvései szemszögéből nézve) folytatódik, vagy legalábbis kiteljesedett volna, természetesen tárgyalásos alapon, az erőszak kizárásával. És a magyar szenvedés enyhül, talán elviselhetőbb lenne. Az etnikumközi kapcsolatok valamennyi problémáját megtárgyalhattuk volna, de nem heves revizonista stílusban, hanem tárgyalások révén, elvileg az eszményített európai szellem alapján, amelynek kiépítésére az utóbbi két évtizedben bennünket is felkértek anélkül, hogy véleményünket kérték volna. Tulajdonképpen ez az európai ideológia az, amit birodalmi hulladéknak tartok. Mindenféle pénzügyi zsarolással rákényszerítették a szovjet rendszer alól alig szabadult keleti államokra, amelyek jóformán föl sem ocsúdhattak, s gazdaságaik a gyanús privatizálások folytán ma már-már romokban hever... A helyzet Magyarországon sem különb. A korrupt kormányok által támogatott, erőszakolt import-megoldások, a szuverenitás tragikus lazulása közepette, még nagyobb egyensúlyvesztéshez vezetnek, mint amit 1989 előtt tapasztalhattunk. A nemzetközösségi reakciók pedig mindezekre a kétségbeesésből és az irracionalizmusból merítenek erőt...
A restauráció kétélű jelenség. Mi haszna van közösségeinknek, a magyarnak és a románnak is, hogy a nép számára létfontosságú javakat ajándékozzunk volt bojárok és nemesek leszármazottjainak, azzal az ürüggyel, hogy román vagy magyar származásúak, hogy in integrum visszaszolgáltatjuk nekik azt az államosított tulajdont, ami az 1920 utáni paraszti tulajdonra pozitív hatású, törvényes reformkeretek között történt? A szegénységnek nem volt nemzetisége.
Figyelmesen nyomon követem mindazt, ami a román jobboldalon, a középső regiszterben, illetve a baloldalon történik, és megválogatva, de nem diszkriminatív alapon, számos publicisztikai szöveget és politikai kezdeményezést közlök ezekről a területekről a leltár szerepét betöltő blogjaimon; mindenek előtt azért, hogy lássam, milyen megoldási javaslatok léteznek, azon kívül, ami jól látható, s amelyeket a manipulált televíziók és sajtó ismertetnek. Az én programom a kiáltvány műfajának programja: Olvasd és add tovább! Kerülöm a dogmákat. Szinte valamennyi bemutatott vagy átvett szövegem megtalálható az interneten. Egymás mellé illesztésük, a tematikus elrendezés egyfajta szakosodott, magánhasználatú, nyilvánvaló társadalmi és politikai funkciójú antikvárium funkciójára emlékeztet. A saját és a kíváncsi olvasók megvilágosodását szolgálja a régi és új szövegeknek ez az aktív lerakata, amely csupán a kezdet, az előítéletektől való szabadulás lépcsőfoka. A válogatott szövegek nem a Dan Culcer nézeteit képviselik, csupán a válogató szándékát, olyan ideológiai körképet nyújtani, amit nem határol be se a jobb-, se a baloldali dogma. Az égető kérdés ma nem a demokrácia és a diktatúra közötti választás, hanem annak megértése, hogy a látszat-demokrácia, a demokrácia mímelése ugyancsak a terror, a diktatúra egy álcázott formája.

(A folytatáshoz kattint s További bejegyzések-re!)