Mottó: Az idén lesz 50 éve annak, hogy megjelent a Vitorla-ének című versantológia, benne 28 fiatal romániai magyar költővel. Antológiák addig is jelentek meg, s ezután is fognak még megjelenni, de mindegyiknek megvoltak s meglesznek a maguk tanulságai.
Persze, hogy! Szíves örömest!
Forrás-kötetem akkor már a kiadó (Bajor Andor) asztalán, gyakorlatilag megjelenés előtt, s valahogy nem tartottam illőnek, hogy az abban szereplő versekből válogassak a megtisztelő felkérésre. Akkoriban fejeztem be viszont egy riportutam nyomán született, traktoristákról szóló versciklusomat, amit a termelési téma „háziasítására” tett sikerült kísérletnek tartottam, s ekként is kínáltam föl a szerkesztőnek. Örömmel kapott az alkalmon – öröme minden bizonnyal a kiadó emberéé volt –, mert hogy ezzel „megerősítettjük” a kötet verseinek optimizmust sugárzó, társadalmi cselekvést sugalló közéleti hangvételét, amire az antológia szerkesztőjének Bevezetője több helyen is utal.
A versgyűjtemény hamarosan meg is jelent, s természetesen büszke voltam, hogy magam is ott lehetek a huszonnyolc, csoportosan jelentkező szerző között – sokukkal jó ismeretségben voltam, sőt, rokon is volt köztük –, ugyanakkor máig kakukktojásnak éreztem s érzem magam az antológiába kerülésem mikéntje miatt; elvégre a „töltelék” szerepét vállalva és eljátszódva, eleve nem tartozhattam egy olyan csoportosuláshoz, aki e közös jelentkezést nemzedéki eseménnyé kívánta avatni. Mint a romániai magyar ifjúsági lap munkatársa viszont, de érintett szerzőként is, elkötelezettséget éreztem az antológia körül támadt állásfoglalásokban, vitákban, megnyilvánulásokban a könyv és a szerzők pártjára állni, érzelmeiket-érdekeiket a magamévá tenni, az esemény fontosságát kidomborítani. Az antológiához fűző eme sajátos kötődésem tette lehetővé, hogy némileg „kiléphessek”, tisztes távolságra kerülve a szerzőgárdától, részben felülemelkedve annak természetes szubjektivitásán. Tudtam és elfogadtam, hogy a kötetet ért dicsérő szavak elsősorban nem engem, a végszóra befutót, illetnek, annál inkább azokat, akik az antológia eredendő magvát alkották.
Ezért is lehetett számomra természetes részt venni abban a pártoló eseménysorban, amit az Ifjúmunkás legendás szerkesztője, Lázár László [Lazics] (1936-1995) kezdeményezett az antológia körül, amelynek során 1967 nyarán – a szerkesztő csapatot Gálfalvi Györggyel megerősítve – lebonyolítottuk a lap ún. Vitorla-ének vitáját, mely az Ifjúsági Könyvkiadónál megjelent rendhagyó versgyűjtemény kapcsán, a romániai fiatal magyar költészet addig alig kimondott vagy éppenséggel elhallgatott gondjait, kibontakozásának kérdőjeleit és ellentmondásait próbálta széles körben, szervezett formában felvázolni. A vita során készült, általunk szerkesztett jegyzőkönyv, az elhangzottak kapcsán született újabb hozzászólások és vitaanyagok, a nagyjából a vitával egy időben, illetve valamivel később megjelent recenziók, kritikák egyrészt igyekeztek a fiatal költészetet ért vádaskodásokat külsőleg hárítani, anélkül azonban, hogy elhallgassák a belső problémákat, a csoportos jelentkezés ellentmondásos nemzedéki jellegét.
A viták során az is kidomborodott, hogy egy ilyen sokszereplős antológia elkészítése, megjelentetése csöppet sem egyszerű, akadálytalan folyamat; a szerkesztőket előzetesen is, lépten-nyomon gáncsok, kishitűség, bizalmatlanság érheti, amelyek a megjelenés után is könnyen ürmöt csepegtethetnek az irodalmi élet örömébe.
Emlékezetem szerint különösen Farkas Árpád Cipőfűzőárus című versének közölhetősége körül voltak kulisszák mögötti bonyodalmak; a verset kezdeti nyilvános bemutatása után, még jóval az antológia megjelenése előtt kitanácsolta az Ifjúmunkás hasábjairól a korabeli sajtóigazgatóság (értsd: cenzúra), később viszont úgy tűnt, hogy a kötet darabjai között nem kelti föl a hivatalos éberséget. Ezért aztán, amikor az évekig elhúzódó antológia-szerkesztés a vége felé közeledett, s a megjelenése már csak hetek kérdése volt, Lázár László az Ifjúmunkás művelődési rovatának vezetőjeként „előzetes” közreadását javasolta a könyvből; választása nyilván az inkriminált költeményre esett, amit az alábbi, előzetes magyarázattal „fejelt” meg: „Majdnem egy éves várakozás után (eredetileg 1966 augusztusára ígérte a kiadó) végre valóban megjelenés előtt áll a Vitorla-ének, a fiatal költők antológiája. Ebből az alkalomból közöljük a kötet egyik legszebb, legérettebb versét, Farkas Árpád Cipőfűzőárusát, amelyet a fiatal költő 1963-ban írt.” (Ifjúmunkás, 1967. május 25.) Csakhogy a cenzúra, emlékezvén még a korábbi incidensre, némi akadékoskodás után adott csak zöld utat az előzetesnek (s vele a versnek), ám saját vezetősége felé híven jelezte az esetet. Emiatt majdhogynem meghiúsult a már kész antológia további útja a megjelenés felé. A bonyolult afférban végül is az lehetett a mindent eldöntő szempont, hogy mivel a vers egyszer már megjelenhetett a lap hasábjain, maradjon hát benne a könyvben is…
A magnóval rögzített vitaanyag lejegyzése, szerkesztése, majd felsőbb jóváhagyatása ugyancsak nem volt kimondott diadalmenet; nem csoda, ha az akkori felszólalók helyenként nehezen ismernének saját szavaikra, néznének szembe a kénytelen-kelletlen nyakatekert ezópuszi fogalmazásmóddal. A gondolat-gátak zsilipeinek felhúzása csak fokozatosan ment végbe a romániai szellemi életben, a vita pedig inkább csak halvány, ám jellegzetes előszele lehetett egy olyan politikai-társadalmi-szellemi olvadást kiváltó korszaknak, amely igazán érezhetően 1968 első felében fogta át Romániát.
Mindaz, ami a vitában elhangzott vagy akár kimondatlanul is benne feszült, ha nem is közvetlenül, de ott rejlik magában az antológiában is. A romániai magyar könyvkiadás ugyanis nem csupán gesztust tett a romániai magyar költészet utánpótlása felé, hanem az írói érvényesülés megkövesedett eszmei gátjait megbontva vállalt felelős kezességet huszonnyolc, az irodalmi alkotó munka különböző állomásaihoz érkezett szerzőért. Magára vette ama csoportos kísérletnek az ódiumát, aminek addig alig-alig volt előzménye a háború utáni Erdélyben – s ami volt is (itt az 1950-ben megjelent egyetlen precedensre, a Gaál Gábor előszavazta Ötven vers című antológiára gondolok, amelyben Bárdos B. Artur, Hajdu Zoltán, Márki Zoltán, Majtényi Erik és Szász János mutatkoztak be fiatal romániai költők gyanánt), az is inkább demonstratív szempontokat követett –; olyan fiatal költőavatást szentesített, aminek a garanciái – számos kiugró, jól felismerhető, számbelileg sem csekély tehetség jelenléte dacára – erőteljesen vitatottak, olykor egyenesen kétségesek.
Köszönhető ez talán annak is, hogy az 1950-es csoportos „költőavatástól” 17 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a csoportos költői startra újra reális esély nyíljon tájainkon; a fiatal tehetségek, szárnypróbálgatók ezalatt jócskán feltorlódtak, mint manapság a vámsorompónál veszteglő gépkocsik, át- és bejutásra várva…
A Vitorla-ének megjelenése, a benne jelentkező huszonnyolc szerző nyilvános bemutatkozásán túl, mindenek előtt a felmutatás, az útnak eresztés bátorságát dicséri, s annak a vállalásnak emlékezésre méltó pillanata, melyben talán nem annyira a költők, inkább az őket nyilvánosság elé bocsátó szerkesztők játszották a kulcsszerepet.
(Mindezt nem úgy kell érteni, mintha az antológia költői nélkül létrejöhetett volna bármilyen említésre méltó eredmény. De aki verset ír, s aki a költészetnek tényleges elkötelezettje, az a jég hátán is megél – akkor is ír, ha ideig-óráig hét lakattal zárva előtte a pálya. Meg lehet nehezíteni, mostohává lehet tenni az írói tevékenység körülményeit, de a tollakba sose fagy be a tinta, az irodalom olyan, mint a természet – a legsivárabb körülmények között is megkeresi magának a nyilvánossághoz vezető járatokat.)
A 28 szerző nevén végigtekintve immár 8 keresztet tehetünk ki gondolatban. Az ötven esztendeje csapatosan bemutatkozott társaság mind földrajzilag, mind tevékenységük területét illetően is szétszéledt, s többé-kevésbé földi pályájának betetőzéséhez ért. Nagyrészt választ kaphattak azok a kérdések és kételyek, melyek a Vitorla-ének megjelenésével a szerzőkkel kapcsolatban általában és külön-külön is megfogalmazódtak.
Az irodalmi-szellemi értékekkel kapcsolatos kérdőjeleket ugyanis csak az idő, s az idővonalon létrehozott művek oldhatják föl ilyen vagy olyan módon.
A Vitorla-ének irodalomtörténeti jelentőségéhez, legalábbis az erdélyi irodalom viszonylatában, nem férhet kétség. Tetszik-nem tetszik, róla szólva, hamisítatlan irodalmi forrásvidéken járunk (egyféleképpen belőle táplálkozott aztán évtizedeken át a pályakezdő írók Forrás-sorozata), ahonnan meghatározó erek (is) vezetnek az egyetemes magyar irodalom áramába. Úgy, ahogy azt a könyv atyja, Lászlóffy Aladár valamikor megálmodta.
2017 februárjában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése