Vakrandi, hetedszer

Úgy fogtam neki ennek a napról napra terpeszkedő olvasónaplónak, hogy néhány ceruzavonással a végére járok – szólok néhány szót erről a szokatlan könyvről s aztán hagyom az olvasót, ha érdekli a kaland, merüljön beléje nyakig. Ha nem, hát semmi sem kötelező…
Menet közben jövök rá, hogy kár lenne elsietni ezt a kényszerű utazást, mert második olvasatra kiderül: minden egyes lépés mögött mostanáig ki nem mondott igazságok rejlenek. Méghozzá rendkívül precízek és fontosak. És nem csak a témát illetően!

… Hamburgba érve, Silbermann újra egy vendéglőben köt ki, ahol megpillantja árja üzlettársát két pártjelvényes náci mellett, egy asztalnál. Ő maga is helyet foglal a közelükben, hogy kivárja, amíg Becker elbúcsúzik tőlük. Becker láthatóan csöppet sem rajong találkozásukért. Mikor a nácik szedelőzködnek, tüntetően ő is velük tart: Berlinbe utaznak!
Silbermann ugyanarra a vonatra pattan s megteszi a kényszerű visszautat, abban a reményben, hogy másnap reggel az irodában kénytelen-kelletlen elszámolnak. Reggeli párbeszédük a közeli kávéházban zajik le. Becker a nácikkal való utazásáról mesélt… „Hogy italoztak, hogy milyen jó lett volna és milyen kár, hogy Silbermann a két nácit, akik príma fickók, habár antiszemiták, nem ismerhette meg.”
Az egyenruhásokra azért volt szüksége, magyarázta, hogy nyomást gyakoroljon velük az üzletkötésben a zsidó tárgyalófélre.. Számítása bevált, amit viszont Silbermann erősen nehezményezett.

„- Megzsaroltad őket! ...
- Hogy akarsz az ilyen zsidókkal máshogy üzletelni? kérdezte Becker sértődötten. — Azt mesélték, hogy el akarnak menni Németországból. A rokonaikat letartóztatták, és csak mondták és mondták… „Előbb még meg kell kérdeznem ezt-azt" — vonakodott a Levi. Erre aztán gyorsan odarendeltem a fiúkat, és lám csak: egyszeriben ment minden olajozottan. Én szamár, tízezer márkával is kérhettem volna többet. Annyira betojtak, hogy azonnal készpénzfizetési csekket adtak, amikor máskülönben még kétnapi kamatot is igyekeznek megspórolni. De hát ismerjük ezt. Először nagy a szájuk, aztán ha az ember az asztalra csap, nincs mögötte semmi! Csak siránkozás.
– Nem viselkedtél valami tisztességesen – jegyezte meg Silbermann élesen.
– Csak nem fogom hagyni, hogy egy koszos zsidó tönkretegyen! Mi közöm nekem hozzá, hogy a fickók bajban vannak? Mért csinálnak olyan disznóságokat, hogy követségi titkárokat gyilkolnak le, meg miegymás. Ha lőnek, számítaniuk kell rá, hogy mások meg visszalőnek. És hát azt találják el, aki épp ott áll, és odatartja a hülye pofáját.”

Szokatlan hangvétel ez közöttük, egykori háborús bajtársak között. Csakhogy… egyik német, másik zsidó… Mostanig megértették egymást. Ámde... Becker most nyíltan is „fellázadt”. Silbermann meg is jegyzi:

„Egész elfelejted…, hogy egy zsidóval ülsz szemben. Ha eltöltesz két órát ezekkel a pártfigurákkal, úgy viselkedsz mint egy – disznó!
- Most már aztán elég - csattant föl Becker, a szeme is kidülledt, mint mindig, ha dühös volt. — Már nem a szakaszvezetőm vagy, érted? Kicsit más idők járnak. Sok mindent eltűrtem tőled, többet, mint bárki mástól. És azért, mert tekintettel voltam rád, most pimaszkodsz velem, na ez jellemző a zsidókra. Miből élsz te egyáltalán, öreg? Ki kötötte az utolsó üzleteket? Mi lett volna belőled, ha nem lettem volna olyan rendes, hogy húzzam az igát? Azt hiszed, imponálsz nekem azzal a nagy száddal? Az nekem is van! Úgy, most aztán megmondtam egyszer!
- Gustav, vissza kell küldened az ötezer márkát, mert ez kész zsarolás!
- De az, hogy megmentettem a tőkédet, az nem az, ugye? A zsidók mind összetartanak, mindig is megmondtam. Attól való félelmedben, hogy egy zsidó, ráadásul egy milliós vagyonnal rendelkező, elveszti a pénzét, inkább tőlem akarod elvenni! Ez is jellemző!
- Na de Gustav! Légy már egy pillanatra belátó! Öreg napjaidra gazember akarnál lenni?
- Csak ne gyere itt nekem az erkölccsel, ember. Amit én teszek, azt más is megteszi. Mindenki kihasználja az előnyét, tőlem meg idealizmust várnál, mi? Talán nem
szedtétek meg magatokat a mások baján? Nem, kedvesem, ez nem igazság. Ti agyafúrtak vagytok, nekünk viszont erősebb az öklünk, és többségben vagyunk. Te csak örülj, hogy nem zsigerellek ki! Nekem te ne mesélj. Azt hiszed, nem emlékszem már, mennyire kihasználtál régen? Végig csak háromszáz márkát kaptam irodavezetőként. És te mit kerestél? Jól tudom!
- A leghálátlanabb ember vagy, akivel valaha is találkoztam! Szeretném tudni, mi lett volna belőled, ha nem alkalmazlak közvetlenül a háború után. Most meg a szememre hányod, hogy többet kerestem főnökként, mint te? Végtére is az én pénzemmel dolgoztam, ugye, nem pedig a tiéddel.
- És honnét volt az a pénz?
- Az apámtól meg a munkámból. Becsülettel elmondhatom, hogy megkerestem!
- Csak ne kezdjél nekem itt most pénzt keresni. Évek hosszú során át néztem, hogyan élnek mások. Most én kezdek el élni!”

És folyik belőle az őszinte, szókimondó vádaskodás, a legcsekélyebb diplomácia nélkül…

A Vakrandi további folytatásai megtalálhatók egy helyen, a Periszkóp portálon

Vakrandi, hatodszor

Emberünk a hotelből meg sem állt a berlini Banhof Zoo pályaudvarig. Újabb pénzszámlálás: már csak 98 márkája volt. Csodálkozott, milyen hamar „elolvadt” a nála lévő összeg. Hamburgig váltott jegyet, majd helyet foglalt, menetirányban, a beálló szerelvény egyik dohányzó-kupéjában. Az volt a szándéka, hogy pénzt kér üzlettársától. Hirtelen szörnyű gyanúja támadt…

„Most aztán a markában vagyok. Egy csapásra megfoszthat az egész vagyonomtól. Teljesen sosem bíztam meg benne. Lehet, hogy ő is egy olyan gazember, mint a Findler? Pedig övé a jövedelem fele, csakhogy az nem elég neki. A tőkére fáj a foga. Célozgatott már rá. Hogyan is mondta nemrég? »Alapra lenne szükségem, Ottó. Ha jól meggondolom, nincs semmi alapom.«
És a tetejében még náci is. Sosem csinált belőle titkot. Talán csak a megfelelő pillanatot várta: egy csapásra - minden. Játékos. Hogyan bízhattam meg egy játékosban? De hát csak egy játékos mer manapság még együttműködni egy zsidóval.”

A szerelvény elindult. A kupéba útitárs érkezett: arany pártjelvényes, a feleségével. Silbermann aludni próbált. Jegyellenőrzés. Utána a pártjelvényessel elegyedett szóba, az illető az iránt érdeklődött, játszanának-e egy sakkpartit? Amit a pártjelvényes elvesztett. Revansot akart, de azt is elvesztette. Mindenből három az igazság, vélte, tehát lejátszhatnak egy harmadik partit is. 

„Most józan leszek, határozta el Silbermann, veszíteni fogok. De megint nyert. Játszottak egy negyedik partit, majd egy ötödiket, és mire a vonat befutott Hamburgba, a pártjelvényes már hat játszmát veszített el. Silbermann iránti tisztelete szinte határtalanra nőtt.
- Találkoznunk kell újra - kérte Silbermannt, amikor elbúcsúztak egymástól. - Rég nem volt ilyen jó partnerem, mint ön. — Átnyújtotta a névjegykártyáját. Herrmann Turner, főmérnök...
Egy ember, gondolta boldogan Silbermann. Mindenképp ember volt, a pártjelvény dacára. Talán nem is olyan rossz minden. Az olyanok, akikkel sakkozni lehet, akik veszíteni tudnak anélkül, hogy megsértődnének, vagy gorombák lennének, aligha lehetnek rablók és gyilkosok.
Nagy erőt merített a sakkgyőzelmeiből, és amikor elhagyta a pályaudvart, már nem érezte azt, hogy menekül, hogy gyenge és magányos. Bebizonyította, hogy még képes győzni.”

Az Utazás folytatódik a harmadik fejezetben is, amelynek során megismerkedhetünk Beckerrel, az árja üzlettárssal...

Következik: Vakrandi, hetedszer 

Vakrandi, ötödször

Szorongó kérdés: nem fogunk vajon túl lassan haladni? El tudunk-e idejében menekülni a könyvben ránk zúduló terror elől? Tegyünk úgy, mint Silbermann. Talán megússzuk…

A lépcsőházban szembetalálja magát egy cigarettázó alakkal, akit képtelen kikerülni. Ráadásul az megkérdi: sok zsidó él e házban? 
Silbermann védekezik: honnan is tudná? Hiszen ő csak egy látogató. Ezzel odalép hozzá, tüzet kér (és kap), majd Heil Hitler köszönéssel tovább jut.  A következő őrszemmel már  ő az, aki fölényeskedik, s számonkéri az ácsorgótól: - Mire vár maga itt, hallja?
A megszólított meghunyászkodva magyarázza: csak egy kis zsidóheccről van szó…
Ilyen körülmények között Silbermann nyugodtan távozhat. De hová? És hogyan tovább?

„Furcsa, gondolta az úttesten átkelve, mert úgy találta, hogy az utca másik oldala biztonságosabb. Tíz perccel ezelőtt még a házam, a vagyonom egy része forgott kockán. Most meg már a bőröm. Milyen gyorsan is megy ez. Hadat üzentek ellenem, személyesen énellenem. Ez az. Az előbb véglegesen és ténylegesen hadat üzentek, és most egyedül maradtam - az ellenség földjén.”

Úgy véli, hivatalosan föléje helyezett árja társa, akit a játékszenvedély tart hatalmában, az egyedüli, aki segíthet rajta – méghozzá pénzzel. Az ő pénzével. Ha még nem játszotta el. 

„De pénzre szükség van, a pénz életet jelent, különösen háború idején. Egy zsidó pénz nélkül Németországban olyan, mint egy ketrecbe zárt vad eleség nélkül, kész kilátástalanság.”

Hazatelefonál, hogy megtudja: mi történt a továbbiakban? A cselédlány sírva veszi föl a kagylót. Hasonló hangulatban válaszol a húga is, amikor hozzájuk telefonál: sógorát elvitték, aki ráadásul még beteg is. Most Silbermann az, aki vigasztal: - Biztosan szabadon fogják engedni!
Mit is tehetne egyebet? Hiszen ő is menekül… Attól is tart, hogy lehallgatják. Számolgatja a pénzét: 180 márka. „Ezzel el tudná hagyni az országot – ha tehetné. De akkor sem tenné meg, gondolta. Meg akarta menteni a vagyonát. Ilyen hamar nem hagyja, hogy levadásszák.”
Útközben vásárol újságban olvassa: Gyilkosság Párizsban.” „A zsidók hadat üzennek a német népnek.”

Amiről az újságok is írtak: Párizsban egy családja sorsa miatt kétségbeesett zsidó fiatalember, Herschel Grynszpant halálosan megsebesített egy német diplomatát. Az AFP felvételén francia rendőrök viszik el a merénylőt

„Hogy háború van, azzal tisztában vagyok, gondolta. De hogy én üzentem volna hadat, arról most hallok először. Micsoda rossz vicc ez? A pénzes postás megtámadta és súlyosan megsebesítette a rablókat… Szóval egy tizenhét éves fiú, ahelyett hogy öngyilkos lett volna, rálőtt azokra, akik ezt tanácsolták neki. És ezzel ő, ezzel mi valamennyien támadást intéztünk a Német Birodalom ellen.”

A külvárosba siet, egy szállodába, ahol korábban  gyakran megszállt. Furcsa fogadtatásban van része: az üzletet vezető asszony már-már könyörgött, hogy távozzék. „- Herr Silbermann - mondta Rose halkan és udvariasan, ahogyan azt tőle, a szállodaszakmában megöregedett embertől minden élethelyzetben el lehetett várni: - Rendkívül kellemetlen ez nekem. Ön régi, kedves vendégünk. De... Ugye érti? Nem én tehetek róla, bizonyára nem fog így maradni, de...
- Mégis mi történt? - kérdezte Silbermann, aki nagyon is jól tudta, mire akad kilyukadni Rose, csak nem állt szándékában megkímélni, el akarta érni, hogy nyíltan vallja be azt, ami az ő szemében jellemtelenségnek számított. És a másik zavara szinte már jólesett neki, legalábbis segített elfeledtetni a sajátját.
- Szóval ki akar dobni? - kérdezte meg végre az üzletvezetőtől szárazon, miközben tekintetét rászegezte.
- Kérem, ne így fogja föl - könyörgött Herr Rose, aki csak nagy nehezen tudott megfelelni a helyzet kívánalmának, mármint hogy megsértsen egy tiszteletben álló és abszolút fizetőképes vendéget. - Mindig nagyon boldogok voltunk - folytatta sietve -, hogy oly sokszor vendégeskedett minálunk, és ha most meg kell kérnünk, akkor nagyon az akaratunk ellenére tesszük, azt remélve...”

Silbermann távozik. Talál egy kis hotelt, ahol a kapust egy beugró pincér helyettesíti éppen. Aki nem tud a rendelkezésekről. És szobát ad a menekülőnek. De azért érdeklődik a városban uralkodó „rumli” felől.

Silbermann csodálkozik: miből gondolja a rumlit?

„- Csak mert annyi zsidó szállt meg nálunk. Azt se tudom, nem okozunk-e magunknak ezzel gondot.
- Úgy? - dörmögte Silbermann. - Miért tennék? Jelent meg valami rendelet, ami megtiltja, hogy zsidóknak szállást adjanak?
- Épp ez az, hogy nem tudom - válaszolta a pincér. - Nekem egyébként édes mindegy. Tessék.
...A pincér megjegyzése meglehetősen nyugtalanította és gyanakvóvá tette. Túl sok megfontolásra adott okot. Végül mégis kivette a szobát, mert arra gondolt, hogy a többi szállodában sem lenne kisebb veszélynek kitéve.
A pincérrel újra lement a liften, és az, ahogyan tartott is tőle, elébe tette a bejelentőt.
- Jó, jó - horkant föl udvariatlanul, mint akinek sok a dolga. - Majd később... Mi is volt a szoba száma?”

A biztonság kedvéért elhagyja a szállodát. A bejáratnál üzleti barátjába ütközik: Fritz Steinba, aki így örvendezik: 
- Hála istennek, Silbermann. Az első ember, akivel találkozom. Hamar megtudják, hogy ugyanabban a hajóban eveznek: mindkettőjükre vadásznak. És kezdetét veszi egy hosszú, gyötrő éjszaka, amelynek során megtudja: a szállodaportást azért kellett helyettesíteni, mert letartóztatták. Mikor ezen meglepődik, megkapja a magyarázatot:

„De hát zsidó volt..." Milyen magától értetődően elég volt a pincérnek ez a magyarázat. Úgy látszik, a véleménye szerint a zsidók letartóztatása éppoly természetesen a dolgok rendjéhez tartozik, mint például az, hogy borravalót kap a vendégektől. Letartóztattak egy zsidót, hisz zsidó volt. Kell ennél több magyarázat? A pincér szerint, úgy látszik, nem.
Itt én nem maradok, határozta el Silbermann, és fölugrott, körülnézett a tágas szobában. Kizárt dolog, hogy itt aludni tudnék. Lehet, hogy éjjel kirángatnak az ágyból, és ha zajt csapnak közben, az álmukból felvert szállodavendégek kinyitják majd az ajtójukat, és megkérdezik a szobalányt, mi történt, aki majd azt feleli nekik: „A, semmi. Csak letartóztattak egy zsidót. Ez minden." És lehet, hogy a vendégek meg ezt fogják válaszolni erre: „Vagy úgy... Na de mért kell közben ekkora lármát csapni?"

Stein és Silbermann párbeszéde sok tekintetben eligazító a számunkra. Mindketten üldözött németországi zsidó kereskedők, életük értelme az üzlet, a biznisz, nyilván, hogy társalgásuk, vitájuk is e körül forog.
Zsidók ugyan, de más-más módon reagálnak ugyanarra a valóságra. 
Stein fatalista, jelszava: ahogy lesz, úgy lesz, elvégre minden szerencse kérdése. Irigyli Silbermannt a „nem zsidós”, kevésbé feltűnő kinézetéért, s meggyőződése, hogy őrajta senki nem segíthet.
„Valami üzlet után kell néznem, ez az egyetlen lehetőség. Egy gazdag zsidó még mindig többet ér, mint egy szegény…” Stein a maga módján jóérzésű: nem kíván a társa nyakán kolonc lenni, útjaik természetesen elválnak. Stein marad, szembenéz a várható terrorral, Silbermann menekül előle, más hotelt keresve. 
Az Utazó számára  elkezdődik egy véget nem érőnek tűnő, (ön)kínzó Utazás…

Következik: Vakrandi, hatodszor 

Vakrandi, negyedszer

A szerző portréja a harmincas évekből

Ahogy hosszas séta közben olykor megpihenne az ember (ha van hová leülnie), úgy teszem le időnként a könyvet, pihenésképpen, mert nehéz elhinnem, hogy a szerző képes volt egyszerűen regisztrálni, majd visszaadni mindazt, amit menekülése közben átélt. Mert számomra nyilvánvaló a regény önéletrajzi fogantatása, legalábbis olyan értelemben, hogy Silbermann könyvbeli utazásait maga az író is kénytelen volt megtenni, megszenvedni és sokáig menekülése egyetlen lehetséges kiútjának tartani.
Már az első fejezet végén bekövetkezik az, amitől félt: megszólal a bejárati csengő. Tehát elvégeztetett? - Őérte jöttek… Árja feleségének elvileg nem lett volna mitől tartania, de hát ki tudhatja, ezekben a zavaros időkben? A hívatlan látogató pedig fölötte türelmetlen:

„– El kell menned – suttogta izgatottan az asszony. 
– Nem, nem, nem hagyhatlak itt egyedül!
Mivel nem tudta, mihez fogjon, elindult a bejárat felé. A felesége feltartóztatta.
– Nekem nem eshet bajom, ha te elmész – bizonygatta, az ura útjába állva. – Aludjál ma éjjel szállodában. Csak gyorsan... menjél...
Silbermann elgondolkodott. Újra megszólalt a csengő, és ököllel verték az ajtót.
– Kinyitni, zsidó, kinyitni! – ordibálták többen összevissza. Silbermann álla leesett. Az ajtót bámulta mereven.
– Hozom a revolveremet — mondta alig hallhatóan. – Az elsőt, aki betör a lakásomba, agyonlövöm! Senkinek sincs joga, hogy betörjön ide.
El akart menni a felesége mellett a hálószoba felé.
– Majd meglátjuk – mondta –, majd meglátjuk! Megint dörömböltek az ajtón, és felharsant a csengő.”

A hangoskodásra megjelenik Findler, aki azt hiszi, a forró helyzetben megcsinálta a szerencséjét: sikerült olcsó lakáshoz jutnia.

„– Nnna? – kérdezte Findler, aki a lármára kijött az előszobába. – Mi van itt? Ez aztán remek. Ha itt találnak a testvérek, lelkesedésükben tán még engem is zsidónak tartanak, és kiverik a fogam.
Megsimogatta a száját.
– Nincs valami hátsó kijárat? – kérdezte azután Silbermanntól, aki megtorpant, és úgy nézett rá, mintha tanácsot és segítséget várna tőle. — Az átkozott házát meg más nyakába varrhatja, teringettét! – tette még hozzá.
– Hozom a revolveremet – válaszolta Silbermann gépiesen –, és agyonlövöm az elsőt, aki betör a lakásomba!
– Na, na — nyugtatgatta Theo Findler —, csak lassan a testtel! Menjen el inkább! Én meg majd beszélek ezekkel. Próbáljon meg kijutni a hátsó ajtón! A házat pedig megveszem tízezerért. Rendben?
– Maga... Hát jó, igen, rendben.
– Na, akkor igyekezzen! Élve van magára szükségem a közjegyzőnél.”

Silbermann egy hátsó ajtón át menekül. A lakásba zúdulókat a jó üzlettel elégedett Findler fogadja: 

„Hat-hét fiatal suhanc állt előtte. Egy pillanatra visszahőköltek a tekintélyes jelenségtől. Findler a mellényzsebébe nyúlt, hogy elővegye a párttagkönyvét.
– Minden zsidó trükközik –  szólalt meg az egyik előtte álló. –  Még hogy Silbermann és párttárs, micsoda zsidó pofátlanság!
– Nem is vagyok Silber... –  Theo Findler összecsuklott és a földre zuhant. Az egyik suhanc hasba rúgta.”

Silbermann pedig ezalatt a lépcsőházban próbálja megvívni a maga harcát a látogatók által hátrahagyott, lesben álló őrszemekkel… De ez már a második fejezet…

Következik: Vakrandi, ötödször

Vakrandi, harmadszor

Zsidó bolt, a kristályéjszaka után

Annak, aki nem vette volna még kezébe a könyvet, eligazítóul: a kis regény tizenkét fejezetre oszlik, hosszúságuk szeszélyesen változó, mindig a benne felvázolt élethelyzet és a benne feszülő párbeszédek súlyának függvényében.
Ezúttal az első fejezetet merítjük ki, mint olyant, amely beindítja a cselekmény lendkerekét, s ráhelyezi a főszereplő Otto Silbermannt arra a kényszerpályára, melyen a könyv utolsó oldaláig mozognia kénytelen. Hogy a megtett út mennyire nem az ő döntése, kiderül mindjárt az első oldalakból, amelyeken emberünk, a jómódú zsidó kereskedő egyezkedni próbál az üzletét az árjásítás során átvevő, hazárdjátékos munkatársával, hogy lehetőleg ne herdálja el a vagyonát a játékasztal mellett, merthogy minden kidobott márkáért kár…
Az ebből kiindult, barátságos köntösbe öltöztetett vitában kapja Otto az első csárdás pofont is…

„Becker széles, jóindulatú arca, ami az imént egy pillanatra indignált ráncokba rendeződött, most ismét felderült.
- Egymás előtt igazán nem kell megjátszanunk magunkat, Ottó - jelentette ki bizalmasan. - Ha veszítek, természetesen a te pénzedet veszítem el, mert hát sajátom, az nincsen - mondta kuncogva.
- Társak vagyunk - ismételte meg Silbermann nyomatékkal.
- Természetesen - felelte Becker, ismét komolyra váltva. - És akkor miért beszélsz velem úgy, mintha még mindig az alkalmazottad volnék?
- Csak nem bántottalak meg? - kérdezte Silbermann. A kissé ironikus hangnembe enyhe ijedtség vegyült.
- Ugyan, marhaság - vette hízelgősre mindjárt Becker. - Olyan régi barátok, mint mi! Három év a nyugati fronton, húsz év együttműködés és összetartás — apám, te nem tudsz megbántani engem, legfeljebb kicsit felbosszantani.
Megint átkarolta Ottó vállát.
- Ottó — jelentette ki erélyes hangon. — Az ilyen bizonytalan időkben, az ilyen zavaros világban csak egyben lehet megbízni: a barátságban, az igaz féríibarátságban! Hadd mondjam meg neked, öregem, az én szememben remek ember vagy — remek német, nem is zsidó.
- De, de, zsidó vagyok - erősködött Silbermann, aki tudta, hogy Becker inkább a velős szavak embere...”

Otto Silbermann tehát pillanatig sem tagadja meg zsidóságát. Tagadja viszont, hogy emiatt kitaszítottként kellene meghúznia magát bárki előtt. Viszont eredendően félénk ember, igyekszik kikerülni mindenfajta szembenállást, szembe feszülést. A végsőkig elmenően bízik a józan észben – a másokéban is. Hogy bármi történjék is a jövőben, észszerűtlen, emberietlen döntések teljességgel kizárva. Csakhogy történetesen a kristályéjszaka előestéjén járunk, amikor otthonukból kirángatják és elhurcolják a zsidókat. Látva az idők alakulását, Silbermann megpróbálja pénzzé tenni a lakását, hogy vagyonának legalább töredékét átmenthesse egy új életbe. Hogy hol? Azt még maga sem tudja. Egyelőre otthon van és Theo Findler árja üzletemberrel alkudozik a lakás árára. Előtte már, a lépcsőházban idős szomszédasszonyától, Frau Zänkel titkos tanácsosnétól megkapja a magáét: 

„– Hogy van? — kérdezte az asszony barátságosan.
- Alapjában véve jól. Hát a nagyságos asszony?
- Köszönöm, meglehetősen. Már ahogyan ebben a korban az ember lehet.
Búcsúzóul kezet nyújtott Silbermann-nak.
- Biztosan nehéz idők ezek önnek - tette még hozzá sajnálkozva az asszony -, szörnyű idők...
Silbermann beérte egy kis figyelmes mosollyal, egyszerre óvatossal és elmélázóval, se nem egyetértővel, se nem elutasítóval. - Sajátságos szerepet osztottak ki ránk, alapjában véve... - mondta aztán végül.
- De azért egyszersmind nagy idők is ezek — vigasztalta az asszony. - Nyilván igazságtalanul bánnak önnel, de azért magának igazságosan és megértőn kell gondolkodnia.”

A világ állását odabent, a lakásban is jellemzően osztják-szorozzák a háziak és vendégük, az árja kereskedő:

„– Nem szörnyű gaztett, amit a zsidósággal tesznek? – kérdezte Frau Silbermann,...aki még nem szokott le arról, hogy a történések mögött az erkölcsöt keresse.
- Dehogynem - felelte szárazon Findler. - Sok gonoszság történik a világon. És sok jó dolog is. Hol ezzel, hol azzal. Az egyik tüdőbajos, a másik zsidó, a legnagyobb pechje meg annak van, aki egyszerre mind a kettő. Ez már csak így van. Ha tudná, nekem hányszor volt pechem az életben! Ez ellen nincs mit tenni.
– Hogy a tapintat nem az erénye, Herr Findler - válaszolta megrökönyödve Frau Silbermann –, azt tudtam, de hogy a lelke ilyen rideg és... — a brutális szót lenyelte – ...közönyös, az azért új.
Findler szenvtelenül mosolygott. – Szeretem a nejemet és a lánykámat. Az emberiség többi részéhez üzleti kapcsolat fűz. Ez a viszonyom a környező világhoz. Nem szeretem a zsidókat, és nem gyűlölöm a zsidókat. Közömbösek nekem, és csodálom bennük a szorgos kereskedőt. Ha igazságtalanság éri őket, azt sajnálom, de nem csodálkozom rajta. Ilyen a világ. Akik épp soron vannak, vesztenek, mások meg nyernek.
– És ha, mondjuk, maga lenne zsidó?
- De nem vagyok az! Leszoktam arról, hogy olyasmin törjem a fejemet, mi lenne, ha. Nekem már az is elég, ami van.
- Hát mindig csak önmagára tud gondolni? Mások tragédiáját nem képes átérezni?
- Velem ugyan ki törődik, ha nekem van pechem? A kutya se! Theo Findlernek nincsen senkije Theo Findleren kívül. Nekik kettejüknek össze kell tartaniuk, mint a kenyérnek a héjával. Hahaha.”

És ez a kényszeredett nevetés önmagában is hátborzongatóbb, mint a legszörnyűbb fenyegetés.

Következik: Vakrandi, negyedszer

Vakrandi, másodszor

Oly vadul és kapkodva fejtettem le a könyv csomagolópapír-ruháját, akárha várva várt légyotton tépdestem volna frissen látott kedvesem köntösét. 

Látni akartam, miféle olvasmányt hozott elém a sors, szerencsés keze volt-e barátomnak (bár gyanítom, lehetősége volt előzetesen a kulisszák mögé kukkantani, s talán nem csoda, ha ilyképpen irányított szerencsében részesülhettem). 
A vakrandira szánt könyv külseje szerény volt, bár ízléses: puha kartonkötésű, fűzött, nem egészen 300 oldal, papírja enyhén sárgás árnyalatú, nyomása egyenletes, jól olvasható. Készítői nem turbózták fel esztétikailag, hogy joggal dobhassanak egyet az árfekvésen. 

A Jelenkor Kiadó munkáját tartottam a kezemben: Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó c. regénye mosolygott rám, várakozóan.

Első, türelmetlen fellapozása után megtudtam: a németül írt könyv 1938-ban született, pár hét alatt a kristályéjszaka tragikus eseményei után, azokból ihletődve, de csak az 1960-as években jutott el Franfurt am Mainba, a német emigrációs irodalom archívumába, s igazából csak most jelent meg németül (utána rögtön magyarul is, Blaschtik Éva fordításában); korábban angliai és amerikai kiadásban vált ismertté anélkül, hogy elfoglalhatta volna az őt megillető helyet a világirodalom roppant rangsorában.  Boschwitz, aki maga is félig zsidó családba született (apja volt zsidó, anyja protestáns német), huszonhárom éves volt, amikor e művét írta, még az események hevében és nyomasztó súlya alatt. Főhősével, Silbermannal ellentétben, aki képtelen elmenekülni a bekerített vadhoz hasonlatos sorsa elől,  Boschwitznak sikerül Angliába távoznia az üldöztetések elől. A világháború kitörése már ott találja, s mint birodalmi német állampolgárt, Ausztráliába deportálják. Két évig tartják fogva, majd szabadlábra helyezése után, 1942-ben Angliába indul egy hajó fedélzetén. A hajó német torpedótámadás során elsüllyed, s vele pusztul a szerző is. Regényének átjavított kézirata, melyet biztonsági okokból a testvére rögzített, együtt veszett vele. A német kiadás alapjául szolgáló eredeti kéziratot Peter Graf szerkeszti és rendezi sajtó alá, ugyancsak ő az, aki felhívja a figyelmet a mű kimagasló értékeire.
A regény története amúgy „regény a regényben”, s érdemes emiatt a könyv végén található utószóval kezdeni az olvasást. Ebből idézek, hogy jobban megérthessük egy annyi éven át lappangó remekmű sorsát:

„1939-ben, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt, Ulrich Boschwitz követi anyját az angliai emigrációba. Ahogyan a náci rezsim elől menekülő szinte valamennyi németet, őket is internálják. Huszonötezer ember került egyedül csak Man szigetére. 1940 júliusában Ulrich Boschwitzot a Dunera nevű egykori csapatszállítóval egy ausztráliai internálótáborba szállítják. A kétségbeejtően zsúfolt hajón, ahol zsidó és lengyel emigránsok mellett német és olasz hadifoglyok is vannak, katasztrofális állapotok uralkodnak. A hajó nemcsak reménytelenül túlzsúfolt, de a legénység még bántalmazza és ki is rabolja az utasokat. Az ötvenhét napig tartó út valóságos kínszenvedés, a brit történelem szégyenfoltja...
1942 után néhány internált visszanyeri a szabadságát. Először mindenekelőtt azok, akik hajlandók beállni a brit hadseregbe, és harcolni a náci Németország ellen.
Ulrich Boschwitz sokáig habozik, mert fél a háborútól és a hosszú átkeléstől, vagy talán más, nem ismert okai is lehettek. Állandóan ír, és egyik fogolytársának elárulja, hogy az élete elvesztésénél is jobban aggódik utolsó kéziratának sorsa miatt.
Ulrich Boschwitz 1942 októberében halt meg, és a kézirata elveszett. Mégis lehetővé vált, hogy német nyelvterületen most először fölfedezzük a szerzőt és vele együtt regényét, Az utazót, a német történelem sötét fejezetének ezt a fontos korai irodalmi kordokumentumát. Figyelemre méltó, meglepően letisztult és pontos megfigyeléseken alapuló regény, az emberiesség melletti védőbeszéd, ami azoknak az embereknek az utódai számára válik végre hozzáférhetővé, akiknek nagyszüleihez és dédnagyszüleihez szólt volna eredetileg, azokhoz a „német németekhez", akik elkötelezték magukat a humanizmus eszményei mellett.
Történtek kísérletek, hogy a könyvet a háború után elhelyezzék valamelyik németországi kiadónál. Tudni lehet, hogy a Fischer Verlag elutasította. Nem kisebb személyiség, mint Heinrich Böll állt ki a regény mellett... De még az ő ajánlása sem volt elég a megjelentetéshez. Újabb évtizedeknek kellett eltelniük, míg ez a regény mégis megjelenhetett.”

Következik: Vakrandi, harmadszor

Vakrandi, először

A szó hangzása  számomra riasztó, agresszív; használatát értelmetlennek tartom. (Nyugdíjba vágja szegény jó zsákbamacska szavunkat...)
Igaz, hogy mindkettő képes kifejezés, könnyen hozzáképzelhetünk valami értelmeset, de azért mégis…
Idők s divatok…

A csíkszeredai könyvtár a vakrandit részesítette előnyben. S akárcsak tavaly, az idén is megrendezte közkedvelt akcióját: Vakrandi egy könyvvel.
S megérezvén az új, még sosem látott könyvcímek szagát, miként a tavaly, magam is beneveztem. 

A játékszabályok szerint a könyvtár csupa új szerzeményt borítékolt felismerhetetlenné, barna csomagolópapírba göngyölve, s csak a műfajáról árultak el valamit egy fityegő cédulán, hogy mégse borítsák teljesen titok sötétjébe az olvasásra szánt zsákbamacskát. 

Magam sem értem, mi vett rá arra, hogy benevezzek, hiszen csak úgy roskadozik a szolgálatos karosszékem az elolvasatlan könyvek terhe alatt.

Mi ez a bennem gerjedő, szűnni nem akaró játékszenvedély? Talán nem volt részem az életben amúgy éppen elég zsákbamacskából?
Tudom, a borítékolt sorsjegy mindig kedvesebb a heti nyilvános lottócédulánál: helyben megtudhatjuk, hogyan is állunk a szerencsével.

Ráadásul az idei választást még csak nem is saját kezűleg bonyolítottam le, hanem megkértem egy könyvtáros barátomat, válasszon helyettem az előkészített halomból egy borítékolt könyvet, lehetőleg a dokumentarista próza (tényirodalom) műfajából.
Megtette, s most köszönöm neki. Ezúton is.
Mert a vakrandi a vártnál is jobban sikerült.
Vajon miért?

Következik:

Vakrandi, másodszor

Roskadó karosszék (26)

Kisméretű, zsebben is elférő könyvecske a Molter Károly 1971-es anekdota gyűjteménye (Komor korunk derűje, Kriterion), mely 80 rövid írást foglal magába, s némileg azt kívánja demonstrálni, hogy a mindenben a mulatságost kereső író az "átkos múltban" bizony csak hangfogóval ha talált derűre okot. Ez igaz - mint ahogy az ellenkezője is. Mert nem hiszem el, hogy Molter Károly olyan korban élt volna, mely lehetetlenné tette a harsány röhögést.
Ha úgy vesszük, a Molter műfaja a humor: de mindig a szerény, a szelíd, az enyhén felhőzött, elnéző mosolygás. Történetei nem mulatságos esetekről szólnak, hanem emberekről - kortársairól, nem kevésszer pedig éppen csetlő-botló saját magáról, és inkább jellemzik a történet hősét, mint hogy az olvasó mulatságát szítanák fel.
Megtudom, ki mindenki volt kortárs a Bánságban született, de később Marosvásárhelyen megtelepedett szerzővel,s jönnek a történetek, amelyekben Móricz Zsigmond, Benedek Elek, Bartalis János, Szabolcska Mihály, Kosztolányi Dezső képnek színre, kelnek életre. Molter Károly úgy mesél róluk, mintha ma is élnének, kortársaink lennének s bizalmukba fogadnának bennünket. 

A könyvecske nem nagy igényű: pontosan annyi, amennyit igér. De annál egy fikarcnyival sem kevesebb!

Egy kis mutatvány belőle:

*

Kosztolányi Dezső panaszolta nekem:
— Képzeld  el,   mentem  Szabadkán  az  utcán,  és
valaki rám kiáltott: „Szervusz, Molter! ..." Ennél
nagyobb sértés nem ért életemben.
Én meg arra  gondoltam:   ennél  nagyobb  dicséret nem ért életemben.


*

A Petelei-emléktáblát lepleztük le az író egykori szülőházán, a Szentgyörgy téren, ahol és amikor a helyi pártoló és rendező bizottság szmokingos, dzsentri elnöke vállveregetve letegezett — hálából! —, mert alkalomadtán nem vétóztam meg, hogy a kétezer lejes aragonitlapra, amelyet ő adományozott, alul apró betűvel rávésethesse nevét. (Utánozva irigyen, ha megkésve is, a városépítő volt polgármestert!)
Azonban a harmincas évek általános leszegényedése hamarosan őt is deklasszálta, és azután már csak tisztességes kopott ruhában sétált a Köteles utcában, lakásom, a Bolyai ház előtt. Egyik délután megállt, és elolvasta a kapu fölötti márvány tábla föliratát a két zseniről. Eközben észrevett engem is a nyitott ablakban, és őszintén sajnálkozott rajtam:

— Na, te is rossz helyen lakol, kérlek igen szépen, te már mind írhatsz, csinálhatsz akármit, úgyis árnyékban marad a neved... Még akkor is, ha rákerülsz erre a táblára, hogy te is itt laktál. Mert az utókor majd azt hiszi legfeljebb, hogy te adományoztad ezt az emléktáblát. . .

*

Benedek Elek mondta volt a lakásomon, hogy van azért ebben a házban egy tehetséges író is, mégpedig a feleségem, aki meséket küldött a Cimborának. Elek apó ezeket a meséket nemcsak kinyomtatta  lapjában,  hanem  feleségemet  egyre  biztatta újabb és újabb írásra! Engem pedig elintézett a következőkkel: 
— Nem nagy dolog fiatalon vígan dolgozni! De aki öregen is képes még ilyesmire, az már aztán művészet!

Ő valóban példát mutatott mindnyájunknak: öreg korában is frissen, fiatalosan dolgozott, írt és szerkesztett, élete utolsó percéig!

*

A kávéházban együtt ültünk Móricz Zsigával meg Tamási Áronnal.
Az asztal márványán előttünk a nyomdából frissiben hozott híres betyárregény, a Rózsa Sándor első kiadása feküdt. Belelapoztam, azt bizonygatva, hogy a Móricz-hősök néha-néha hibásan és pontatlanul „beszélik" az alföldi ő-ző nyelvjárást. Kifogásaimat tréfásan-komolyan ütötte el:
—  Hát javítsd ki az ő-zéseket, te nagy kecskeméti szakember, s aztán a második kiadáskor odanyomtatjuk a regény fedelére, hogy az ő-zést ellenőrizte Molter Károly ...
És nyomban visszatámadott:
—  Miket  irkálsz   te   rólam  Németországban!   — korholt.
Ugyanis két regényének, a Sáraranynak, és az Isten háta mögött-nek fordításáról, a Gold im Kote-ról és a Hinter Gottes Rücken-ről akkoriban írtam kritikát a német lapokban. Fölöslegesnek mondta az írói alkotásról, „műhelyéről" vallott fölfogásomat, a magyarázataimat, hiszen azt „a regényből úgyis kiérzi a német olvasó"!
Vita  közben  mindegyre  Tamásira  pillantott,   aki ilyenkor helyeslően bólintott neki. Áron egész este hallgatott, ha jól emlékszem, valamit hümmögött nagy ritkán,  amit lehetett kedvünk   szerint   bölcsen   igennek   vagy  nemnek  is gondolni. Amikor  aztán  kijöttünk  a  kávéházból,  a Nagy-körúton megrökönyödésemre Móricz így búcsúzott
a hallgatag Árontól:
— No, Áron, köszönöm, hogy ma este ilyen jól
mulattattál!

*

Hát ennyit a Molter-féle mulattatásból, - ról...

Dan Culcer: A halálról, mivel hogy létezik

(Despre moarte, de vreme ce există)

Dan Culcer

A szán fölfelé igyekezett, a nagy gyümölcsös mentén, a mezőt átszelő, a vastag hórétegtől már-már láthatatlan úton. Délfelé járt, a hó fényesen és hűvösen izzott, akár a halott vőlegény inge, érdesen és fülsértően csikorgott a fagyban a szántalpak alatt. Ezen a vidéken a dombok kopárak, a szél helyenként felkapja a havat és sárgán duzzadó , fagyos foltokban kivillan a kopár föld. Valamikor a dombokat, a hajlatokat szőlő borította, az embereknek jó boruk termett, amit a szamosújvári örmény kereskedők előszeretettel forgalmaztak. Ámde, a háború után, a tervkovácsok és a központosítók úgy döntöttek, hogy a szőlődombokat juhlegelőkké változtatják. A mindent elözönlő juhnyájak pedig az állatok éles és fekete patái révén felsértették a földet védő gyepréteget, árkokat vágva beléje, amelyeken az esővíz csak úgy zúdult a mélybe, magával sodorva a gyepes talajt, a termékeny védőréteget, lecsupaszítva róla a hajdani tengerfenék agyagos üledékét.
A mélyedésen túl az út hirtelen, hasadékokra nyílva, lejteni kezdett, s kiszikkadt dombokkal övezett üstszerű gödörbe torkollott. Egyik oldalán a kék szemű férfi háza álldogált. Végig az úton hallgattunk.
Az ember a háznak támaszkodó istálló előtt állt meg. Kifogta a lovakat, amiket a sötét helyiség párás melegébe vezetett, ahol néhány juh lézengett. Beléptünk az alacsony bejáraton.
– Hát felkeltél, anyókám lelkem? Ezért kellett idáig cipelnem a papot?
– Ha már itt vagytok, üljetek meg.
Erre leültünk, és közelről mustrálgattuk az öregasszonyt, aki meggondolta magát és már nem volt kedve meghalni.
Négy ember tartózkodott a házban, körülülték az idő feketéjével átitatott, kifényesedett asztalt. És nekiláttunk a pálinkának.
Az öregasszony már magában megivott fél üveggel. A kék szemű férfi vereshagymát, barna kenyeret és hófehér, vékony húsréteggel átszőtt füstölt szalonnát rakott az asztalra. Ittam, előbb csak muszájból, majd a hideg miatt, később meg már magam sem tudom, miért.
– Miért nem fogyasztanak a pálinkából? S mellé faljanak szalonnát is, mert erős ital ez, magára.
– Atyám, bocsáss meg az anyónak, hogy a halálát emlegette, és rávett arra, hogy elhozzalak, hogy meggyónhasson. Nem tudom, mi járt a fejében, hogy azt mondja: szűzanyám, valami csúnyán zakatol a mejjemben, és úgy köhögött éjjelente, hogy nem tudtam aludni tőle.
– Jófajta ez a pálinka – mondtam, hogy én se maradjak tétlen.
– Saját készítésű háziszőttes, kétszer kifőzött.
Valamennyien elhallgattunk és fenékig ürítettük a jókora poharakat. Számomra szokatlan volt az erős cujka, égette a nyeldeklőmet és a gyomromat. Vizet kértem.
– Kár a pálinkáért, úrfi! – jegyezte meg az öregasszony. Fia, a kék szemű férfi zöld zománcos pléhcsuporban vizet merített az ajtónál álló vederből.
– Látta-e doktor Mari nénémet?
– Látott hát, de azt mondta, hogy a vénségtől van, s ő nem tehet semmit…Atyám, láttál-e sok embert meghalni? – rebbent fel az öregasszony kérdése a ház hűvösében.
– Láttam hát – hajtotta fel a teli poharat –, de előzőleg egyik se fogyasztott pálinkát.
– Mit tehettem volna, atyám, ha nem vagyok a halál kedvére? – köhögött az anyó.
Kimelegedtem. Beesteledett. Az alkonyi ég kitisztult. A ház rőt fénybe borult.
– A lovakat bekötötted volt?
– Ejsze, nem fogom kinn tartani őket!
– Rakhatnál egy kis tüzet. Hideg lent idebent…
A kék szemű kilépett, hogy tűzifát hozzon. Hallgattunk. Az öregasszony lapátnyi kezei közé fogta az üveget és csurig töltötte a pap poharát. Majd az enyémet, egy keveset az asztalra lötyögtetett. A pap olcsó cigrettájából kértem egy szálat, s miután rágyújtottam, lángra lobbantottam a kiömlött italt, mely alacsony, kék lánggal égett; kétszer kifőzött, erős pálinka volt.
A házra sűrű homály borult. Nem láttuk már a papot, se az öregasszonyt, csupán elnyúló árnyékukat. Sűrű füst gomolygott, és csak a cigarettához nem szokott ember – az én pöfékelésem – törte meg a mélységes csendet.
Kintről a fát hasogató férfi nyögései és fejszecsapásai hallatszottak. Majd hallani lehetett a fonnyadt lábait egymáshoz dörgölő anyóka mocorgását. A papra rátört a köhögés, s úgy hallatszott, mintha a saját köpetét rágcsálná. Nyelt egyet, majd nagyot húzott a pálinkából. Az ágy is megreccsent a vénségtől.
A kék szemű lábbal nyitott ajtót, fát hozott be és egy kosárban kukoricacsutkát, a kemencére tette őket, egy villával elmozdította középről a kályhalap karikáit s tüzet rakott. Az ajtón betóduló levegőtől valamennyire gyérült a füst. Gyufát gyújtott, azzal fellobbantotta a gyújtós alá dugott papírt. A tűz lobot vetett, majd a csutkák is pattogni kezdtek. A kályhaszemek visszakerültek a helyükre. Újabb gyufa gyúlt fel, s a szegen lógó petróleumlámpa halványan megvilágította a szobát. Az égő kukoricacsutkák szaga a cigaretta füstjénél is áthatóbb volt. A férfi sóhajtva helyet foglalt egy széken.
Ismét ittunk. Csöndben. Valamennyien…

Féltettem a vénasszonyt, még feldobja nekünk a talpát annyi pálinkától. Embert meghalni még nem láttam életemben. A pap vérbeli iszákos volt. És bár sok embert látott már meghalni, nem hinném, hogy valaha is gondolt volna rá, hogy egyszer ő is megkrepálhat. Talán emiatt nem figyelt oda a májtájéktól sugárzó, tompa fájdalomra, a keserű szájízre és nem tűnt fel neki, mennyire felfúvódott. Reggelente, ébredés után panaszolta, hogy keserű a szája íze, amitg egy pohár éhgyomorra leküldött pálinkával orvosolt. Nem hiszem, hogy a vénasszony fejében valaha is megfordult a halál gondolata. Nem volt rá ideje. Valószínű, hogy csak azok az emberek foglalkoznak a halál gondolatával, akiknek nincsen jobb dolguk. De ezzel még semmi nincsen megoldva…
A pálinka végtére is megoldotta a nyelvünket. Pontosabban, az öreglányét mindenképpen. Süvöltöző szavait selypítve ejtette, ahogy foghíjas csorbasága engedte, s mindegyre fiatalságára emlékezett.
– Hány éves az úrfi?
– Huszonhárom.
– ‘Sten éltessen. Van-e asszonyod?
– Nincsen.
– Rosszul teszed ám, hogy nem házasodsz meg. Mert az élet feleség nélkül olyan, mint a kenyér szalonna nélkül. Ízetlen…
– Még fiatal vagyok, ráérek…
– Annyi baj legyen. Elvégre nem az öregeknek találták ki a házasságot. Mihez kezdenél egy asszonnyal az ágyban, ha öreg vagy?
– Elhallgass, anyóka, hogy is beszélhetsz így a pap jelenlétében?!
– És akkor mi van? Neki is van felesége. Aki még ma is szemre való. Kár, hogy a jó isten nem adott nekik gyermekáldást. Nekem három is volt a megboldogulttól, Isten bocsásson meg neki és nyugosztalja, kettő közülük felnőtt, családot alapított, gyermekeik vannak. Csak te – fordult a kék szemű férfihez – nem szántad rá magad a nősülésre.
– Én akár meg is nősülnék, de ha elmegyek, ki törődne magával, anyám?
– A jó isten, elvégre nagy az ő kegyelme!
– Megboldogult Jeromos ugyancsak nekem gyónt meg. Neki még ma is lennének napjai, ha egy éve szekere nem fordul a szakadékba.
– Hagyja csak, anyó, mert jobban megy a sora odafent.
– Igaz, de ott az ember nem jut pálinkához. Márpedig ő se vetette meg…
A lámpában megrebbent a láng, majd hosszúra nyúlva, belülről bekormozta az üveget. A kék szemű férfi felállt és a fogas csavarral lejjebb srófolta a lángot. Eszembe jutott egy szokás: a holtak lelkiüdvéért pár csepp italt öntenek a földre. Megemeltem poharam, s a ház elsimtott, agyagos padlójára néhány csöppet öntöttem. Az erjedt szilva szaga megcsapta az orrom.
– A megboldogultra…
– Ennyi nem lesz elég – jegyezte meg a pap.
– Rossz dolog a vénség. Fájnak az öreg csontjaim, se nappal, se éjjel nem alhatok, éjjel a kialvatlan éjszakákra gondolok, amikor az uram gyötört mindegyre, mert mindig pihent volt, mint általában az erdészek.
– Öreganyám, micsoda szabadszájú némber vagy te!
– Tán nincsen igazam?! Sok legény törte magát utánam még a harmadik kölyök születése dacára. Netán még maga is, atyám?
A pap keresztet vetett és a keblébe köpdösött, a Tisztátalantól való félelmében.
– Most köpködsz, ugye, atyám? Bezzeg, annak idején! Tűzről pattant fehérnép voltam, úgy hogy házasodjon csak meg az úrfi, amíg még ideje van. Ne engedd, hogy az idő haszontalanul faképnél hagyjon…

Az öreglány megrészegedett. Igaza volt, hát nem is szégyenkeztem, s a kétszer kifőzött pálinka hatására egészen más lett a gondolatmenetem.
Egy dal jutott eszembe, azon kevés máramarosi ének egyike, melyeket ismertem, s mintha csak magamnak, dúdolni kezdtem.

Szegény szívem,
szegény szívem
ismét sajog
jaj, hogy sajog
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

Szegény szívem,
doktor látott,
doktor látott
doktornál és patikában
azt mondták, hogy semmi bajom,
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

A patikus azt mondta
a szívemre nincs gombja,
szívnek egy az orvossága:
jó ember s a muzsikája,
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

Gyerünk, szívem, gyerünk,
fel a Mennybe megyünk,
Jó barátom, én és te,
a Mennybe nem férünk be,
maradjon meg békességben,
álljunk tovább egészségben.

Gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!
Gyerünk, szívem, gyerünk,
fel a Mennybe megyünk,
Gyerünk, szívem, gyerünk,
rosszból rosszba megyünk.
Maradjál meg békességben,
alászállunk egészségben!
                                  (nyersfordítás)

Tettem magam süketnek, mintha mit se hallanék. Valahonnan fentről apám hangja szólalt meg, akitől egyszer azt kérdeztem, fél-e a haláltól. Azt válaszolta akkor, közel 70 esztendősen, kimérten és némileg közömbösen, hogy nem érti a kérdést. Egy orvostól ez elfogadható válasznak tűnt. Ha a mások haláláról lett volna szó. De kérdésem az ő halálára célzott.
Elfojtott szitkozódás… Ámulva néztem a papra, akit a beszédben megfontolt embernek ismertem.
– Hát már senki se iszik ebben az istenverte házban, hisz’ nyomban szomjan veszünk, a szakramentumát!
– Dehogynem, hisz’ még vagyogat az üvegben.
És újfent buzgó meggyőződéssel illogattunk. A pap visszaemlékezett apja halálára, aki ugyancsak papként szolgált, valahol a Lápos völgyében.
– Isten bocsássa meg neki, apuka a parókiához tartozó két falu közti úton halt meg, s a ló hazahozta. Ugyanolyan metsző tél volt, mint ez a mostani. Semmi kedvem hozzá hasonlóan kimúlni. Mert nekem három falu nyomja a lelkemet.
– Miért gondol mindjárt a rosszra, atyám?
– Hagyd csak, hadd gondoljon, mert ha az emberek hátat fordítanak a halálnak, az Istenről is megfeledkeznek.
– Azt hiszem, nénje, hogy téged nem izgat a halál.
– Dehogynem gondolok én reá. Igaz, hogy inkább csak most, hogy beteg lettem. Amíg akad tennivalónk, nincs dolgunk egyébbel foglalkozni.
– Atyám, láttál-e sok embert meghalni?
– Bizony, láttam, fiam, és mindannyian békében távoztak, mert mellettük álltam.
– Különben nem távoznának megbékélten?
– Ugyan, mit tudsz te?
– Színigaz!
– Nosza, igyunk is, különben meghűl! – emelte fel poharát a pap.

Az alacsony ablakon át látszott a hold bevilágította hó. Megborzongtam és az öregasszonytól azt kérdeztem, nem fázik-e egy szál ingben, mezítlábasan?
– Nem fázom, úrfi, itt melegebb van, mint a sírban.
Apámra gondoltam, aki mit sem tudott a halálról. Csupán ezt-azt, a halottakról. Elhallgattam. Ittam. Az öreglány egy kocsmai dalba kezdett reszketeg hangján, ugyanabba, amit nemrégen magamban dúdoltam. A pap a kiürült üvegeket mustrálta, s egy gyufaszállal a fogát piszkálta. A kék szemű ember elsírta magát. Egyből nagyon melegem lett. Felálltam az asztal mellől és kiléptem a száraz, roppanó hidegbe.
Immár nem ütközöm meg a nyakas vénasszonyon, amiért nem akar meghalni. Elégre minden, amit csak tudott, az életről, nem pedig a halálról szólt. Talán még volt némi fogalma a kalácssütésről és a gyertyagyújtásról, meg arról, hogy egy fémpénzt helyeznek a halott szájába vagy szemére, egy feltételezett utazás fejében, amelynek a végén a csónakosnak majd fizetség jár az átkelésért. Túlságosan kevés ennyit tudni a halálról, pedig hát létezik…
Visszaültünk a szánba. A pappal együtt subát terítettünk magunkra, s a kék szemű férfi ostorcsapásai nyomán, akár egy bárka két küszöb között csúszkálva és csikorogva, a szán tovaröpített a szürke völgyek, holdfénybe vont kékes dombok, az ibolyaszínű havak között, járatlan utakon, a falu felé.

1969-2012. Románia. Erdély. Boncnyíres. Marosvásárhely – Elancourt.

Fordította: Cseke Gábor. Forrás: Vatra, 2019/5

Roskadó karosszék (25)

Akármilyen vékonyka könyv is, már csak a témájánál fogva szigorúan fellapozandó.
Majd következik az, hogy később képtelenek vagyunk letenni.
Aztán már hegyezett ceruzával a kézben olvassuk a történetet, amit a 2018 januárjában elhunyt dr. Ujváry Zoltán, a Debreceni Egyetem professor emeritusa gyűjtött fel néprajzi kutatóútjai során, majd szövegtakarékosan vetett papírra.
A téma nem volt idegen tőle: saját életének hasonló színezetű megpróbáltatásain túl, figyelme központjában következetesen a határon túli magyarság sorsa állt, Gömör történelmét és néphagyományát kutatta élete végéig, életműve gyakorlatilag ezek sokrétű feldolgozásából állt össze.
A Szülőföldön hontalanul címen regényesen megírt tömör beszámolót 1994-ben egy rádióinterjúban dr. Ujváry Zoltán – akkoriban a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének vezetője – kutatásai egyfajta „melléktermékének” tartotta. „Amikor a szlovákiai Gömörben elkezdtem a kutatásokat, akkor lépten-nyomon a parasztemberek visszaemlékezéseiből a deportálások időszakára is szomorú fény derült. Amikor 1946–47 telén a magyarokat nemcsak Gömörből, hanem Szlovákia más területeiről is Csehországba deportálták, én még kisfiú voltam, de érzékeltem már a szomorú eseményt, tekintettel arra, hogy a nagyszüleim a szlovákiai oldalán éltek Gömörnek. A nagybátyám is menekült. Átszökött Magyarországra, és nálunk… húzódott meg egy ideig, és csak, amikor konszolidálódott a helyzet, akkor szökött vissza a szülőföldjére. A szomorú és a keserű események a jegyzetfüzetemben egymásutánjában lejegyzésre kerültek. Arra gondoltam, hogy ezt meg kellene írni.”

Dr. Ujváry Zoltán

Dr. Ujváry Zoltán pedig megírta. Annak ellenére, hogy Szlovákiában Janics Kálmán körorvos korábban kiadott már egy átfogó dokumentumkötetet az említett időszak törvényiről, történéseiről, de az nem tudta közvetíteni mindazt a fájdalmat és keserűséget, amit az egyszerű szlovákiai magyar emberek s a velük együtt élők elszenvedtek a reszlovakizálásnak nevezett nacionalista agyrém erőszakos szorgalmazása miatt. Janics Kálmán a folyamatot magát írta le könyvében (A hontalanság évei, Bern, 1979, Illyés Gyula előszavával) gazdag tény- és dokumentum anyaggal alátámasztva; Ujváry Zoltán mesélője viszont egyetlen család kitelepítési történetén keresztül a helyzet mélységesen embertelen, igazságtalan és tragikus voltát hangsúlyozza az események mélységének már-már kopár, eszköztelen közvetítésével.

„Egy lévárti parasztember mondta el kitelepítésének történetét – mesélte a fentebb említett rádióinterjúban a szerző –, de természetesen nemcsak a magáét, hanem az egész falu kitelepítésének a történetét is. Ez az ember a falu bírója volt, a nevét nem említem a munkámban, mert már időközben elhalálozott. A fia arra kért engemet, hogy ne említsem a nevüket, ne említsem a családot, mert fél a retorziótól… Ez a parasztember, és természetesen a felesége, a családja több alkalommal – amikor a faluban voltam, náluk laktam –, vissza-visszatérően egy-egy epizódot mondtak el a 46-47-es kitelepítések kapcsán. Ezeket én lejegyeztem, és voltaképpen egy kicsit irodalmi stílusban megfogalmaztam és megszerkesztettem ennek az időszaknak a nép által elmondott, majdnem most már úgy is mondhatnám, hogy hagyományozott történelmét.”

A könyv azóta több kiadásban is megjelent (magam az 1991-es Vox Nova Rt pozsonyi kiadásából ismerkedhettem meg a szöveggel), 1997-ben a Lilium Aurum szlovák nyelven is kiadta.
2004-ben Lévárt község díszpolgárává avatta a tudós szerzőt.
A felvidéki magyar irodalomban alapműként tekintenek dr. Ujváry Zoltán alig 140 oldalas munkájára. 

*

Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul

Szlovákia magyar falvaiból 1946/ 47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére, az egykori Szudéta vidékre.
Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat.
A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták…
A deportált magyarok kálváriáját családja sorsán egy földműves mondja el.
Másfél évtizedes kapcsolatunk alatt beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az elhurcolás.
Élete végéig nyomta a megaláztatás emléke.
Évek óta megbékélve nyugszik a temetőben.

(A könyv szerzői előszava. Rövidített szöveg)

Cseke Gábor: Megnyugodhat mától a világ…

78 éves születésnapomra, P&G Pusztai posztere alá

megnyugodhat mától a világ

immár végképp nem lesz belőlem
botcsinálta
lóidomító se alpinista se búvár
és a tengerészetről is lemondtam végérvényesen
a jövő nemzedék javára

beleuntam a hosszú gyermekes vágyakozásba
kikezdte idegeimet a süket sóvárgás

csak telt marhára az idő
s a sült galamb nem jött
istennek sem repült erre
más útvonalat választott magának

úgyhogy mától
ágyő színészet pódium
ágyő mozdonyvezetés
ágyő minden amiről néha már csak 
rémálmodok

2019. július 29.

Roskadó karosszék (24)

Benedek István – Marcell fia, Elek apó egyik unokája, tapasztalt elmeorvos – egyik kedves szerzőm. Művei pedig kedvenc olvasmányaim közé tartoznak. Szeretem sokoldalúságát, széles körű irodalmi érdeklődését és érzékenységét. Mindenre odafigyel az életben, és amit fontosnak tart belőle, arra határozottan, tanulságosan és értelmesen reagál. Úgy tűnik, mindenhez ért. Pedig inkább csak elvei vannak, amelyek szűrőjén át szemléli a világot.

Irodalmi tanulmányai, kritikái, esszéi külön kötetbe kívánkoztak a Magvető indította életmű-sorozatban, s 1978-ban jelentek meg, Az író lelke átfogó cím alatt. Ebben nem átallja bevallani, hogy bárkiről írjon is, az egyúttal róla szól. „Büszkén vállalom – írja –, az »író lelke« mindig két íróé, a másik én magam vagyok.” 

Képzett lélekismerőként nem csak a beteg lelkek ismerője és gyógyítója, de az alkotó, a művész-lelkek sajátosságainak is a felismerője. Ha felsorolnánk alább néhány kedvencét, rájönnénk, hogy az emberi lelkeket levetkőztető, különös személyiségű szerzők vonzzák elsősorban. Mint amilyen például Dosztojevszkij. Nagy figyelmet szentel a nagy orosz klasszikusnak. De csodálja Thomas Mannt is, egyik nagy kedvence Antoine de Saint-Éxupéry, izgatja a Karinthy család alkotóinak a sorsa, egymáshoz való viszonyuk, egymás művészetére gyakorolt hatásuk, kedveli Bálint György publicisztikából emelt irodalmi életművét, érdeklődve boncolgatja a neurotikus irodalmi jelenségeket, melyeket a társadalmi bomlás jeleiként könyvel el, érdekes fejtegetést tesz közzé az irodalmi szemérmesség és pornográfia tárgykörében – de ezzel csak azt jeleztem mostanig, hogy a sokoldalúság Benedek István mindennapi kenyere. Pótolhatatlanok személyes és hiteles adalékai az általános Benedek Elek-portréhoz, s bár szubjektív, de fontos megállapításokat tesz Bartók Béla zenei zsenijéről, alkotói környezetéről. 

Ő az, aki éveken át vendégül látja „Aranyketrecében” Karinthy Frigyes nagyobbik fiát, Gábort, az igen tehetséges, ma már kevéssé ismert lírai költőt, akit József Attila és Radnóti Miklós között és nagyjából ezek magasságában helyez el értéklétráján.
Megrendítő esszét olvashatunk a Karinthy család magyarországi és párizsi ágának egymásra találásáról is, mint ahogy olvasásra és figyelemre érdemes minden, amihez a szerző csak hozzányúl. A Találkozás a Kis herceggel nem csak Saint-Exupérynek állít emléket, hanem magáról is elárul valamit: a végtelen magányosságot, amelyből művei által próbál kitörni. Jeles francia kedvencéről írja, de Benedek Istvánra is érvényes az alábbi megállapítás: „Egyedülálló jelenség. Az »egyedülálló« szónak kettős az értelme: Saint-Ex lényének, életfilozófiájának, irodalmi működésének egyaránt legfőbb jellemzője a magányosság. Nem »elidegenedés«, hanem végzetes egyedüllét, amivel soha sem tudott sem megbékülni, sem megbirkózni.”

Nem véletlenül nevezik polihisztornak is Benedek Istvánt. Egy teljes embert láthatunk magunk előtt, műveit olvasva – olyat, amilyen mi talán csak álmainkban lehetünk.

Roskadó karosszék (23)

Terjedelmes riportkönyv a Jesús Torbado-Manuel Leguineche írta, titokzatos című munkája, A rejtekhely.  1977-ben jelent meg Barcelonában, négy évre rá hozta az Európa, Xantus Judit fordításában. Személy szerint a címe vonzott leginkább, meg maga a téma: a spanyol polgárháború bujkáló exponáltjainak sorsáról, túlélési stratégiáiról szólnak a benne elmesélt (sokszor egyes szám első személyben) élmények.
A szerzők, érdekes módon, nem pártoskodnak. Elismerik - a tények alapján -, hogy a spanyol polgárháború totális káosz volt önmagában is, s még nagyobb zűrzavart hagyott maga után, nem beszélve a győztesek bosszúálló terrorjáról, ugyanakkor itt-ott felvillanó személyi emberségéről. Az üldözöttek pedig, akik meg voltak győződve róla, hogy ha a hatalom kezébe kerülnek, halál vár reájuk, a legrosszabb esetben átálltak a túlsó oldalra, s aki valamikor a köztársaságiak oldalán harcolt, abból Franco katonája vagy rendőre lett - mindegy, csak életben maradjon.

A rejtekhely viszont a menekülőkről, a bujdosókról szól. Akik képesek voltak akár két-három évtizedig is egy padlássarokban, bedeszkázva, örök félelemben, szinte mozdulatlanul tengetni életüket, legtöbbször az otthonuk közelében, vagy éppen menyasszonyuk gazdaságában. Volt, aki egy trágyadomb mellett vájt gödröt magának s oda feküdt,  ha forró volt a levegő, márpedig az élménybeszámolók szerint a rendőrség becsülettel végezte a feladatát: következetesen vegzálta a körözöttek ismeretségi körét, szűkebb rokonságát. A vallomások alapján azt is mondhatjuk: tudták, hol kell keresni a "bűnösöket", de lehet, hogy nem  mindig akarták pontosan tudni s olykor szemet hunytak a valóság fölött. Hiszen ugyanannak a népnek a fiai voltak... Az üldözötteknek pedig legtöbbször az volt a bűnük, hogy választott faluvezetők voltak a köztársaság idején, netán tüntetéseket szerveztek, agitáltak a munkások között, vagy egyszerűen befújták őket, mint "vörösöket". Olyan esettel is találkozunk, hogy az egyik rejtőzködőt éppen saját leánya árulja el, akit férje bujtat örökség része megszerzésére. Legtöbb bujkáló nem bízik az időközben kiadott amnesztia rendeletekben, mert a hírek arról szólnak, hogy a legtöbbjük, aki jóhiszeműen feladta magát s jelentkezett a hatóságoknál, ráfázott hiszékenységére és a mártírok sorsában volt kénytelen osztozni.

A szerzők szándékairól frappáns előszó számol be, s ebből az is kiderül, miért nyúltak annyi évvel az események után a témához, s miért tartották fontosnak tényirodalmi formába önteni. Érdemes idézni belőle:

"ELŐSZÓ-BEVEZETŐ NEGYVEN ÉVNÉL FIATALABB  SPANYOLOK  SZÁMÁRA
(Franco-terror, menekülők, bujkálók, mérhetetlen bosszúvágy)

1936. július 18-án kezdték el a spanyolok kaszabolni egymást. A történetírók államcsínyről beszéltek és beszélnek, katonai lázadásról, felkelésről, keresztes hadjáratról, polgárháborúról, a világháború főpróbájáról, a demokratikus kormány ellen irányuló jobboldali támadásról... Ennek a könyvnek a szereplői - saját felelősségükre - elsősorban rémtettekről beszélnek.
Minekünk a legjobb esetben tudományos fogalmaink lehettek a háborúról (mint minden olyan spanyolnak, aki a francóista győzelem után született); külföldi történészek műveit olvastuk, steril, bizonyos szempontból romantikus elképzeléseink voltak: valahogy olyasfélének láttuk ezt a háborút, mint a Napóleon seregei ellen viselt háborút... 

Spanyolországban végül is megvalósult a demokrácia, és annak is van lehetősége, hogy megszilárduljon; a spanyolok hetven százalékának ugyanilyen a háborúról vallott felfogása, a háború következményei egyáltalán nem érintenek bennünket, még ha apáink aktívan vettek is részt a háborúban... Több száz órát beszélgettünk a háború leglátványosabb él legkülönösebb szereplőivel, lejegyeztük a beszélgetéseinket, és hirtelen új színben láttuk a háborút: rettenetesnek. Tekintsünk el egy pillanatra a történtek társadalmi és politikai vetületétől, és nézzük meg, hogy mi történt az egyes emberekkel, hogy mi minden történt egy-egy emberrel és a közvetlen környezetével. És akkor eltűnnek a hősök, szertefoszlik a tábornokok stratégiája, a politikusok magasztos gondolatai, eltűnik még a hazafias érzés, a vallási, a közgazdasági indíték is... és csak bűzös vértócsa marad, melyben férfiak, nők és gyermekek gázolnak; ámokfutók kergetik őket; ritkán látott ilyet az emberiség."

Szerzők nem túloznak: már-már hihetetlen történeteket kapunk tőlük, első kézből, az átéltség hitelével, anélkül, hogy a példatárat menet közben elapróznák. Gyakorlatilag 18 rejtőző élettörténete sorakozik fel, a hozzájuk kötődő emberek viszonyulásával együtt. Vannak jókora regényre való sztorik is a könyvben, illetve nem mellőzik a rövid lefutású, "szimpla" történeteket sem. Ami ezekben tanulságos ésijesztő, az az, hogy a jelek szerint többen haltak meg s pusztultak el a politikai megtorlás révén, mint a kimondott harci műveletekben. A háború ez esetben tehát eufemisztikus szó: igazából vérengzésről kellene beszéljünk, az öldöklés kényszeréről és mámoráról, amely a spanyol események idején mindkét oldalt képes volt végzetesen megfertőzni. 

Válogatási szempontjaikat a szerzők - maguk is aktív újságírók - ekként fogalmazták meg: "Ez az antológia persze több kötetből is állhatna, a vakondok életéből egész kis enciklopédia kerekedhetne ki. Szinte nincs olyan spanyol város, városka, falu vagy falucska, melynek egy-egy lakója ne bujkált volna legalább néhány hétig. Bujdostak a jobboldaliak és a baloldaliak, a fasiszták és a vörösök... Ami a választásunk szempontjait illeti, és azt, hogy mennyi helyet adtunk egy-egy szereplőnek, az általános érdekesség és a változatosság szempontjait követtük; és természetesen nem hagytunk ki egyetlen nagy bujkálót sem, akik mindössze tízen több mint háromszáz évig éltek elrejtőzve. ...Harmadik személy által elmesélt történeteket várható érdekességük ellenére sem használtunk fel. így aztán nem írjuk le annak a tucatnyi vakondnak a történetét sem, akikről pedig pontos adataink vannak... Nem szerepelhetnek mindnyájan ebben a könyvben, ennek a drámai küzdelemnek már a bajnokai is rengeteg helyet foglalnak el. Ami a vakond megjelölést illeti, nagyon régen született meg, az egyiküknek, don Saturnino de Lucasnak az elbeszéléséből; ő maga hasonlította a létét ennek az állatnak az életéhez. Később többen is ugyanazt a képet használták. Nem pejoratív kifejezés tehát. Egyébként sem akartuk értelmezni, megítélni vagy elferdíteni az életüket. Az elbeszéléseket úgy közöljük, ahogy ők maguk mesélték - sokszor csak több hónapos rábeszélés után -, ahogy a több órás beszélgetésekből kialakult. Ha van valami értelme a sok rettenetes szörnyűség felfedésének, talán az, amit maguk a hőseink említettek több ízben is: az, hogy meggyőzzük az olvasókat, hogy egy nép nem adja meg magát az olyasfajta látványos őrületnek, mint amilyen 1936. július 18-án tört ki Spanyolországban, hat, illetve hét évvel azelőtt, hogy ennek a könyvnek a szerzői megszülettek."

Az ember képtelen együltében olvasni egy ilyen könyvet; ám ha nagyon elaprózza, akkor elveszíti a fonalat és nem látja át az egészet. Márpedig minden, ami egy-egy polgárháborúban történik, bárhol a világon, az emberiség megrendült józanságát vádolja.