RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (3)

Fogva tartottak egy magyar diplomatát

Berecz Frigyes

November első napjaiban már javában folyt a Nagy Egyesülés 70. évfordulójának ünnepi előkészítése. A lapok első oldalon hozták a nagy eseményt méltató cikkeket. A megemlékező írások egy részét vezető funkcionáriusok (Dăscălescu miniszterelnök, Stoian kb-titkár), további részeit tudományos kutatók, történészek írták. Az előbbiekre jellemző, hogy csupán a cím árulja el, milyen alkalomból íródott a mű, egyébként lehetne egy Ceauşescu-mű recenziója vagy egy születésnapi megemlékezés, netán egy egész élet munkásságát értékelő végső búcsúbeszéd is. A történelmi visszaemlékezések sem bővelkedtek új ismeretekben. Igyekeztek egyetlen cikkben az egész román történelmen keresztül az egységért folytatott küzdelmet bemutatni. A cikkek egy része kifejezetten magyarellenes volt. A történelmi események tendenciózus beállításban szerepeltek, és gyűlöletre szítottak.

November 15-ére tüntetést szerveztek az újonnan alakult magyar alternatív szervezetek. A tüntetés a szervezők kívánsága szerint a budapesti román követség előtt lett volna. A felvonulást az illetékes magyar rendőri szervek nem engedélyezték. A betiltás híre azonban úgy tűnt, későn érkezett Bukarestbe, amikor már nem volt mód a beindított gépezet leállítására. Azt ugyanis, ami november 14-én éjszaka történt, nem tudom nem összefüggésbe hozni a tervezett Románia-ellenes magyar megmozdulással.

1988. november 14-én este 11.10-kor hívott az ügyelet. Győrfi Károlyt, kereskedelmi tanácsosunkat feltartóztatta a rendőrség. Azonnal intézkedtem. Konzulunkat a helyszínre küldtem, az ügyet jelentettem a külügyminisztériumnak, és a segítségüket kértem. Valami félreértésre gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy tudatos provokációról van szó. Gyanússá akkor kezdett válni az ügy, mikor a külügyminisztérium több sürgetésre sem tett semmit. Konzulunk is lassan ért a helyszínre. Előbb nem tudta az ügyelet telefonon elérni, majd a személyes ébresztés után, mire a helyszínre ért, Győrfit már bevitték a bukaresti rendőr-főkapitányságra.

Győrfi és a kiszabadítására érkezettek, Nagy Károly konzul, Halász János kereskedelmi titkár és Győrfi felesége, Aranka a szabadulás után, hajnali fél háromkor értek hozzám. Győrfi Károly az alábbiakat mondta el az esetről:

„1988. november 14-én 20.30-kor, röviddel hazaérkezésem után, újra elindultam a CD 231 frsz.-ú szolgálati, sötétkék Lada 2107 típusú személygépkocsival, hogy az eddig az időpontig nálunk dolgozó Jánosi Erzsébetet (bejárónő) lakására hazavigyem. Általában ezt nem tettem, csak ritkán, ha késő estig dolgozott.

Elhaladtam a nagykövetség utcáján a Bdul Republiciig, majd azon az egyetem előtti körforgalomig, ezután a Parcul Tineretului felé fordultam a főúton. Az aluljáró előtt nagy sebességgel elém vágott egy rendőrautó, és leblokkolva fékezett. Én is blokkolással kerültem el az összeütközést. Megállva megállapítottam, hogy több rendőrautó vesz körül.

Az egyik civil ruhás rendőr – ilyen sok volt – közölte, hogy szálljak ki. Jeleztem, hogy nem szállok ki, diplomata vagyok. Közölte: kéri a kocsi iratait és a diplomataigazolványomat. Kérdésemre, hogy miért, azt válaszolta, hogy ez egy lopott gépkocsi, melyet éppen keresnek. Mutattam a kocsi forgalmi engedélyét és a fekete diplomataigazolványomat, de ez a titkosrendőrt nem érdekelte, nem is vette el. Mondta, hogy várjak néhány percet, jön a főnöke.

Tíz perc múlva meg is érkezett egy Bărbulescu néven, ezredesként bemutatkozó civil, aki közölte, hogy azért állítottak meg, mert súlyos balesetben, annak okozójaként, volt részem, erre van alapos gyanú. Közöltem, hogy ez teljes félreértés lehet. Mire azt mondta, hogy lehet, de ezt néhány perc alatt kiderítik, és ha vétlen vagyok, továbbmehetek. Kérte, álljak le a főútról egy eléggé sötét kis mellékutcába. Ezt nem tettem meg, hanem lehúzódtam az utcatorkolatba a járda mellé, ahol azonnal négy rendőrautó vett körül, és civil titkosrendőrök álltak az autó négy ajtajához, hogy ne szállhassak ki. Ezt közölték is. Ekkor kértem először, hogy telefonáljanak a követségre, elmondva, mi történt. Megígérték azt is, hogy kérésemre a konzult is kihívják.

.

Ezután egy óra hosszat hiába próbáltam az őrzőimmel szót váltani és sürgetni az elengedésemet, szóba sem álltak velem. Az ezredes azt mondta, hogy legyek türelemmel. Majd 10 óra körül kérte, hogy a kocsival együtt menjek be a városi rendőr-főkapitányságra. Ő szívesen vezeti a kocsit, üljek hátra. Ezt elutasítottam, mondván, hogy várom a konzult, vele beszélek először. Mérges lett, szitkozódott. Jobb lenne, ha együttműködnék – mondta. A következő órában annyi történt, hogy felgyújtottam a reflektorokat, időnként dudáltam is, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Tudtam, hogy feleségem jelezni fog a kollégáimnak. Így akartam segíteni, mert a rendőrök minden forgalmat eltereltek, a gyalogost is. Keresés után Halász János I. o. kereskedelmi titkárral, annak kocsiján megérkezett feleségem és nagyobbik lányom. Akkor már 11 óra elmúlt. Kértem Halász Jánost, hívja ide a konzult, mire ő elment telefonálni. Az ezredes idegesebb lett, közölte, hogy azonnal menjünk a kapitányságra, nincs ideje várni, a konzul majd odajön. Ezt is elutasítottam, és a kocsi ajtóit lezártam belülről. Ekkor kiabálva közölte, majd erőszakkal bevisznek, mert a kocsit bent akarják alaposan átnézni. A fenyegetést nem tudtam mire vélni, de fél 12-kor éjjel ez is kiderült. Megjelent egy ütött-kopott, Miliţia feliratú darus kocsi, és hozzáláttak a teherplatóra emelés előkészítéséhez. Kértem, hadd szálljak ki, ezt nem engedték meg. A teherautó platóján, kocsiban ülve, körbevéve rendőrökkel, bevittek a kapitányság udvarára, ahol a kocsit velünk együtt nagy üggyel-bajjal (az autó sárhányói behorpadtak, illetve megkarcolódtak) a földre letették. Közölték, hogy szálljak ki. Mivel megjött a konzulunk – akit nem akartak az udvarra beengedni –, kiszálltunk. Jánosi Erzsit azonnal elvitték, és a civil ruhás rendőrök elkezdték a kocsit alaposan átkutatni, szőnyeg alá, kárpit alá, ülés alá, mögé nyúltak. Kirámolták a csomagtartót, vizsgálták a motort, és egyvalaki állandóan a kocsi alatt feküdt. Állandóan fényképeztek. Kb. éjjel fél 2-kor már nagyon fáztunk az udvaron. Dr. Nagy Károly konzul hiába próbált egész idő alatt szóba elegyedni, tiltakozni, a kb. 20 ember közül senki sem volt hajlandó foglalkozni vele, vagy meghallgatni. Az ezredes egész idő alatt az épületben volt. Dr. Nagy Károly javaslatára úgy döntöttünk, hogy gyalog bemegyünk a külügyminisztériumba. Az udvar vasrácsos kapuja be volt zárva, és közölték velünk, hogy nem nyitják ki. Kérdésünkre közölték, nem vagyunk letartóztatva, de el sem engednek. Vita kezdődött a bécsi konvencióról, közben az épületből előkerült az ezredes. Közölte, hogy mindenki elmehet, de én nem. Konzulunk tiltakozott, mondván, ez lehetetlen. Akkor mindenki marad – mondták. Az ezredes és még néhányan bekísértek mindannyiunkat az épületbe, ahol az ezredes közölte, csak velem akar beszélni. Tiltakoztam. Követeltem, hogy konzulunk és Halász János tolmács minőségben legyen jelen. Ezt először elutasította, majd megengedte azzal a kikötéssel, hogy akkor ő is hív tolmácsot, de az időbe telik. Közben a feleségem és leányom egy másik szobában voltak végig. Megérkezett egy civil ruhás nyomozó is papírokkal, és megkezdődött a kihallgatás. A nekem feltett kérdésekre, hogy hol, merre jártam, nem válaszoltam, és dr. Nagy Károly is megerősítette, hogy ehhez semmi köze. Az ezredes szerint pedig nagyos súlyos ügybe keveredtem, ami a román állambiztonságot veszélyezteti. A Sahia utcán végighaladva röplapokat szórtam, ezt tettem az amerikai könyvtár előtt is. Dr. Nagy Károly megkérdezte, hogy akkor a nagykövetség előtt is szórtam? Erre helyesbített, hogy ott nem. Konzulunk kérdezte a röplap nyelvét és tartalmát. Erre semmit sem mondtak. Arra sem, hogy sokat vagy keveset szedtek-e össze. Általában a konzul beszélt. Én röviden azt közöltem, hogy amivel vádolnak, az nem történt meg. Egész munkám, a TIB (vásár) alkalmával tett megnyilatkozásaim azt demonstrálják, hogy a magyar-román jó kapcsolatok – azon belül is elsősorban a kereskedelmi kapcsolatok ápolásán dolgozom. A jegyzőkönyvvezető azt mondta, hogy ő személyesen látta a röplapszórást.

A kihallgatás alatt Szűts Pál nagykövettel sikerült kapcsolatot teremteni, akinek közbenjárására kijött Moise, a külügyminisztérium protokollosztály-vezetője. Ő is igazoltatott, majd közölte, nagyon sajnálja, hogy ilyen súlyos ügybe keveredtem. Nem törődött azzal, hogy az ügy nélkülöz minden alapot. Hozzájárult az eltávozásunkhoz, de az egész ügyet a külügyminiszterükön keresztül azonnal jelzik a mi külügyminiszterünknek.

Ezután bementünk a követségre, ahol Szűts Pál nagykövet és Hodicska Tibor első beosztott az itt leírt történetet meghallgatta, és a nagykövet beszélt a budapesti külügy ügyeletével."

Hajnali fél négy volt, mikor hívtam a Bem rakparti ügyeletet. Horn államtitkárral akartam beszélni, vagy neki üzenetet küldeni. Ő azonban külföldön volt, ezért Őszi külügyminiszter-helyettest keltettem fel. Az üzenetet lediktáltam, és átadása után visszahívást kértem.

Javasoltam a másnapra tervezett Gazdasági Vegyes Bizottság ülésének elhalasztását és a delegáció visszatartását, valamint az ügy azonnali nyilvánosságra hozatalát. Mindkét javaslatomat érvekkel indokoltam. A válasz megértő, nyugalomra intő, biztató volt, de Őszi István úgy vélte, hogy a delegáció utazását már nem lehet leállítani.

Reggel fél nyolckor ismét hívtak Budapestről. Őszi miniszterhelyettes megismételte az éjszakai üzenetet, és megnyugtatott, hogy Berecz Frigyes, a delegáció vezetője megfelelő instrukciókat kapott. Kérte, hogy a fejleményekről érkezésekor tájékoztassam. Azt is elmondta, hogy még sikerült Grósz Károlyt is tájékoztatni Madridba utazása előtt. Várkonyi Péter mondta el neki az esetet.

Reggel 8.30-kor tájékoztattam Jevgenyij Mihajlovics Tyazselnyikov szovjet nagykövetet a kereskedelmi tanácsosunk ellen elkövetett súlyos provokációról. A nagykövet a tájékoztatót meghallgatta. Annyit fűzött hozzá, hogy „nagyon kellemetlen, nagyon kellemetlen". Nekem is kellemetlen kezdett lenni, ezért mielőtt búcsúztam volna, még hozzátettem: „Azért kértem ezt a találkozót sürgős jelleggel, mert azonnal tájékoztatni akartam a Szovjetunió nagykövetét, aki egyben a bukaresti diplomáciai testület doyenje is."

Ezek után a nagykövet megígérte, hogy tájékoztatja kormányát, és „ha szükséges", mint doyen is eljár, csak szóljunk.

10.30-kor megérkezett a delegáció. A repülőtéri fogadáson megjelent Ion Dinca miniszterelnök-helyettes, aki két napja a vegyes bizottság román elnöke. Ebben az évben már ő a harmadik elnök. Mióta itt vagyok, három éve, azóta az ötödik (Gheorghe Petrescu, Gheorghe Oprea, Ion Constantinescu, Barbu Petrescu, Ion Dinca). Barbu Petrescu alig több mint egy hónapig volt e tisztségben, és közvetlenül az előkészítő megbeszélések után váltották le. Miniszterelnök-helyettesi funkciójából is leváltották. Hollétéről nem lehet tudni.

A Bukarest Szállóban történt programismertetés után tájékoztattam a delegáció vezetőjét a történtekről. Közben értesítést kaptam, hogy 11.30-ra vár Ioan Totu külügyminiszter.

Reggel korán elkészítettük tiltakozó jegyzékünket, melyet szerettem volna átadni Constantin Oancea külügyminiszter-helyettesnek. Erre azonban nem kaptam lehetőséget. Ezért a jegyzéket beküldtem. Átvételét az átadókönyvben igazolták, majd néhány óra múlva visszaküldték. Ebből sejtettem, hogy az ügy irányítását a románok akarják a kezükbe venni. A nyilvánvalóan ügyetlen rendőri akcióval való teljes azonosulásukra azonban még ekkor nem gondoltam.

Még mielőtt Totu miniszterhez mentem, ismét kapcsolatba léptem a Bem rakparttal. Megismételve a telefonon közölteket, táviratban is leszögeztem, hogy fontosnak tartom a román lépéseket megelőzve erőteljesen tiltakozni és a példa nélkül álló súlyos provokációt nyilvánosságra hozni. Ezt indokolta az is, hogy a jelek szerint előre kitervelt akció volt, az utcát lezárták, a nemkívánatos tanúkat igyekeztek távol tartani a helyszíntől. Feltűnő, hogy az eset a brassói események évfordulójának előestéjén történt, amikor nemzetközi méretű tiltakozás várható, és az is szembeötlik, hogy tudomásunk szerint ez ideig még soha senkit nem kaptak rajta röpcédulázáson.

Ebben a helyzetben nem tudom elképzelni, hogy komoly tárgyalásokat folytathatunk a gazdasági vegyes bizottság ülésén a két ország közötti baráti együttműködésről, annál is inkább, mert még azt sem tudhatjuk, mit terveznek a továbbiakban. Mindenképpen szükségesnek tartottam, hogy Berecz Frigyes Dinca miniszterelnök-helyettesnek, aki a legfelső vezetés tagja, a leghatározottabb módon tegye szóvá az esetet; kérdőjelezze meg a megállapodások komolyságát, mivel éppen azokat teszik lehetetlenné, akik a megállapodások végrehajtásán dolgoznának. Megfontolásra ajánlottam szükség esetén a tárgyalások megszakítását is, megfelelő indoklás mellett.

11.30-kor megjelentem a külügyminisztériumban. Bevezettek a miniszteri fogadóba, és néhány perc múlva megjelent Ioan Totu külügyminiszter, Constantin Oancea külügyminiszter-helyettes, Moise, a protokollosztály vezetője, Dan Nastase, a területi osztály magyar referense.Velem szemben ültek, sorban. Úgy éreztem magam, mintha bírósági tárgyaláson lettem volna. Barátságtalanok voltak és ridegen, kimérten rögtön a tárgyra tértek. A miniszter a következőket adta elő:

„November 14-én este 20.40 körül több román állampolgár jelezte illetékes szerveknek, hogy egy CD rendszámú személygépkocsiból röpcédulákat szórtak. Az állampolgárok támogatásával a rendőri szerveknek sikerült megállítani a gépkocsit, amelyet az MNK bukaresti nagykövetségének kereskedelmi tanácsosa, Győrfi Károly vezetett, és akinek a társaságában volt Jánosi Erzsébet román állampolgár. A fenti tények és eddigi vizsgálataink alapján olyan fellebbezhetetlen következtetésre jutottunk, hogy Győrfi Károly magyar diplomata ellenséges tartalmú, a román szocialista állam és a legfelsőbb párt- és állami vezetők ellen uszító röplapokat szórt."

Javasolta, hogy hívjuk vissza Győrfi Károlyt. Ha visszahívjuk, akkor a román hivatalos szervek nem tájékoztatják az esetről a közvéleményt, ha viszont nem, akkor az összes dokumentumot nyilvánosságra hozzák – fenyegetett a miniszter.

Válaszomban meglepetésemnek és csodálkozásomnak adtam hangot amiatt, hogy az RSZK külügyminisztériuma ilyen képtelen dolgokkal vádolja nagykövetségünk egyik olyan munkatársát, aki meggyőződéssel, szívvel és határtalan szorgalommal dolgozik a két ország közötti jobb és eredményesebb gazdasági együttműködés érdekében. Kizárt dolognak tartottam és tartom – mondottam –, hogy Győrfi Károly, akit jól és alaposan ismerek, ilyen elvetemült cselekedetbe keveredett volna. Minden rendelkezésemre álló információ arra utal, hogy itt aljas provokációról van szó olyanok részéről, akik rontani akarják a két ország közötti együttműködést, a két nép barátságát. Nem tudom elképzelni, hogy bármely ország diplomatája hajlandó volna ilyen cselekmények elkövetésére, különösen meglepő számomra még feltételezni is azt, hogy egy magyar diplomata ilyet tenne. Ma kora reggel kértem Oancea elvtársat, hogy sürgősen fogadjon, mert át akartam adni tiltakozó jegyzékünket a tegnap este történtek miatt. A jegyzékben súlyos provokációnak minősítjük a történteket, a vádakat megalapozatlannak tekintjük, ezért tiltakozunk. Bocsánatkérést és az okozott erkölcsi és anyagi károk megtérítését igényeljük. Sajnálom, hogy Oancea elvtársnak nem volt ideje a találkozóra, abban reménykedtem ugyanis, hogy a román külügyminisztérium vezetői elismerik, tévedésről van szó, és elnézést kérnek a történtekért.

Ebben az esetben lehetőség lett volna az ügyet lezárni. Nem így történt. Meglepő számomra az is, hogy mindez a két ország közötti gazdasági együttműködési vegyes bizottság soron következő ülésének előestéjén történik, és nagykövetségünknek olyan diplomatáját éri a támadás, aki a legtöbbet tesz és tett ezért az ügyért. Természetesen vádolni bárkit lehet, de ítéletet mondani valaki felett csak bizonyítékok alapján szabad. Ilyen bizonyítékokkal azonban önök nem rendelkeznek. Számomra nem jelent bizonyítékot az, hogy önök tanúkat sorakoztatnak fel, számomra egyetlen bizonyíték a tárgyi bizonyíték. Kértem a külügyminisztert, bocsássa ezeket rendelkezésemre.

A külügyminiszter elmondta, hogy bár nem szerette volna kommentálni az ügyet, de úgy látja, hogy én igénylem azt. Bizonygatta, elegendő dokumentummal rendelkeznek ahhoz, hogy világosan bebizonyítsák tanácsosunk cselekedetét. Az egész röpcédula-szórási akciót filmezték és fényképezték – mondotta. Majd így folytatta:

„Meglepő számomra az, ahogy ön menti munkatársát, és ahogy emögött az eset mögött a mi szerveink akcióit látja. Ha figyelmesen végigolvasná jegyzékünket, akkor ön is látná, hogy állítása képtelenség. Még egyszer aláhúzom, csodálkozással tölt el, ahogyan védelmezi nagykövetségük egyik munkatársának cselekedetét, és feltételezi azt, hogy mindezt mi előkészítettük, és a gazdasági együttműködési vegyes bizottság ülésére időzítettük; továbbá fenyeget, hogy ilyen körülmények között az MNK bukaresti nagykövetségének tevékenysége ellehetetlenül. Mit mondjunk mi? Amikor a mi diplomatáink minden reggel arra ébrednek, hogy valami fenyegető történik körülöttük, hazájukat támadják színházban, újságban, és nem is említeném a hivatalos nyilatkozatokat. Kérem, tegye egyik oldalra a román akciókat, a másik oldalra saját akcióikat otthon és külföldön, és a különböző akciókra való reagálásokat. Az eredmény rögtön világos lesz. Mi mindig arra törekedtünk, hogy javuljon a két ország közötti együttműködés, s megjavuljon a politikai helyzet. Most egy diplomatáról van szó. Mi olyan megoldást ajánlunk, ami nem vezet további romlás felé. Feltételezéseit és kijelentéseit határozottan visszautasítom, kérem, hogy vonja vissza, mert ezek sértőek számunkra. Mi azért kértük önt ide, hogy önnek tudomására hozzuk a fentieket, és csupán ezeknek továbbítását kértük, az intézkedéseket és a reagálást a magyar külügyminisztériumtól várjuk."

Megismételtem Budapestnek korábbi javaslatomat, miszerint meg kell előznünk a román fél lépését, az egész ügyet haladéktalanul a nyilvánosság elé kell vinni, és a történtekért a felelősséget a román félre kell hárítani. Ismét közöltem, hogy nem tartom indokoltnak Berecz Frigyes ötnapos látogatását, és javasoltam a tárgyalások megszakítását.

Délután fél négykor, a kormánybizottsági ülés előtt szűk körű találkozó volt. A Viktória téri palotába pár perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztünk. A bejáratnál Jecan, a miniszterelnöki hivatal protokollosa fogadott. Kabátunkat a földszinten raktuk le. Közben alkalmam volt odasúgni Berecz Frigyesnek, hogy ragaszkodjon Győrfi részvételéhez a szűk körű tárgyaláson. Szóvá is tette a protokollosnak, aki nyilván semmit nem tudott az előző napi esetről, ezért azt mondta, hogy természetes, de megemlíti majd főnökének. Nem tudom, megemlítette-e. Tény, hogy velünk senki nem közölt semmit. Így én karon kaptam Győrfi Karcsit, és együtt léptünk a miniszterelnök-helyettes dolgozószobájába. Győrfi végig ott volt, és mélyen a szemébe nézett Dincanak, míg az a vádakat ismételte. Ugyanis Berecz Frigyes még az egyéb kérdések előtt szóba hozta az előző este és éjszaka történteket, és megkérdezte, hogy nem illuzórikus-e ilyen esetben az együttműködésről tárgyalni. Közölte, hogy szükségesnek tartottuk ezt a kérdést kormányunknak is felvetni. De amíg döntés nincs a tárgyalások további sorsáról, addig a delegáció a korábban kapott mandátum szerint jár el.

Ion Dinca miniszterelnök-helyettes megnyugvással vette tudomásul, hogy a vegyes bizottság folytatja munkáját, de a megszakítás lehetősége meglepetésül szolgált számára. Igyekezett objektív lenni, jó benyomást kelteni. A történtekkel kapcsolatban lényegében megismételte a külügyminiszter által elmondottakat. Új elem, miszerint a bizonyítékokat, ha a magyar kormány igényli, rendelkezésre bocsátják. Anélkül, hogy Berecz ezt érintette volna, hosszasan tagadta, hogy bármi összefüggés lenne a történtek és az ülésszak között. Utalt viszont arra, hogy a „cselekmény" összefügg a Nyugaton szervezett románellenes tüntetésekkel. Azt mondta, ő is látta a röpcédulákat, „amelyeket tartalmuk miatt senkinek sem ajánlatos látni". Az is új elem, hogy kereskedelmi tanácsosunk nem „persona non grata". Hangsúlyozta ugyanakkor, mindent meg kell tenni, hogy hasonló esetek többé ne fordulhassanak elő. Többször visszatért arra, hogy nem hozzák az ügyet nyilvánosságra, mert nem akarják a hangulatkeltést, hiszen az nem használ a két nép érdekeinek. Nyomatékosan kérte, mi se tegyük ezt. Közvetlen ok nélkül bizonygatta, hogy nem szervezett akcióról volt szó.

A plenáris ülés közben Ion Dinca üzenetet kapott az elnök-főtitkártól, ezért szünetet javasolt, és telefonálni ment. Majd visszatérve a nagykövetek jelenlétében elmondta Berecz Frigyesnek, hogy Nicolae Ceauşescu elutazása időpontjáról érdeklődött, mert arra gondolt, ha Berecz elvtárs is úgy tartja jónak, talán pénteken, Berlinből való visszaérkezése után tudná fogadni. Ez nem érinti a miniszterelnökkel csütörtökre tervezett találkozót. Az mindenképpen meglesz. Dinca azt is elmondta, hogy érdeklődésre beszámolt a tárgyalások menetéről. „Arad szellemében folynak" – volt a válasza, amelynek Ceauşescu nagyon örült. Majd hozzátette:

– Az ilyen dolgok, mint a tegnapi, nem szabad, hogy foltot hagyjanak a mi együttműködésünkön.

Az előzményekből és a történtekből, a román reagálásokból az alábbi következtetéseket vontam le, és ezeket jeleztem Bukarestnek is:

1. Ami történt, előre megszervezett rendőrségi akció volt, kidolgozott forgatókönyv szerint. A lopott autó meséje arra szolgált, hogy kinyithassák a CD-s rendszámú kocsit. Zavarta a terhelő bizonyítékok elhelyezését, hogy tanácsosunk nem szállt ki a kocsiból, ezért kellett elszállítani. A szervezettségre utal az utca lezárása és a nagy rendőri (titkos és egyenruhás) készültség. Amennyiben igaz az állítás, hogy az egészet filmezték és fényképezték, még inkább aláhúzza az előbbi állítást. Az lehetséges azonban, hogy személy szerint nem Győrfi volt fontos számukra. Bármelyik magyar diplomata lehetett volna, hiszen a cél csak az lehetett: a tüntetések előestéjén a felbujtást ránk lehessen fogni. Amikor a forgatókönyv elkészült, nem tudhatták, mi lesz itt, és azt sem, mi lesz Budapesten. Információink vannak arról, hogy meglepte őket a budapesti tüntetés betiltása. Nem ezt várták.

2. El akarják kerülni a nyilvánosságot. Ha józanul gondolkodnak (talán vannak ilyenek is), tudniuk kell, hogy egy ilyen vád nevetséges, amit senki nem hisz el. Diplomaták nem szoktak, diplomáciai rendszámmal ellátott kocsiból, röpcédulákat szórni. „Dokumentumaik" silány hamisítványok lehetnek, amelyeket nem hozhatnak nyilvánosságra. Csak az alacsony műveltségi szinten használhatnák propagandaanyagként. Attól meg különösen tartanak, hogy mi hozzuk nyilvánosságra az ügyet. Aki előbb tájékoztat, azé az előny, a másik csak magyarázkodhat.

3. A vegyes bizottsági ülés megtartásában úgy tűnik, nagyon érdekeltek. Feltehetőleg az időzítéskor elkerülte a figyelmüket. Ceausescu fogadni akarja Berecz Frigyest. Igazán annak örült volna, ha ezt mi kérjük. Ion Dinca már a repülőtéren megkérdezet, nem hozott-e üzenetet a főtitkár számára. Ha félbeszakadna a tárgyalás, ez a nyilvánosság elé kerülne. Ezért akarják elkerülni a konfrontációt. Ha mi végigcsináljuk a programot, és nem vetjük fel az ügyet minden lehetséges alkalommal, akkor ez azt jelenti, hogy lenyeltük.

4. Ha most nem védjük meg egy munkatársunkat, aki ráadásul vezető beosztásban van, és nem is közvetlenül politikai területtel foglalkozik, akkor megállíthatatlan eszkaláció előtt nyitjuk meg az utat. Kolozsvár nem ismétlődhet meg!

Instrukciókat kértem Berecz Frigyes részére, mert úgy vettem észre, hogy csak fanyalogva képviseli az érdekeinket. Dincanál még jól beszélt, de kértem, a vacsoránál ismét térjen ki a kérdésre, ezt már megkerülte. Úgy érzem, számára az a fő kérdés, hogy a programot végigcsinálja. Ehhez pedig az a legnagyobb biztosíték, ha békéban hagyja ezt a számára kellemetlen ügyet. Pedig, mivel szimpátiát teremtett a románoknál, volna lehetősége keményebben védeni érdekeinket. Javasoltam neki, hogy Győrfi megvédésén túl hangsúlyozza, a történteket, mint módszert is mélységesen elítéljük. Érzékeltessük azt, nem kívánjuk ugyan átvenni az alantas módszereket, de adott esetben ezek nélkül is tudunk határozott intézkedéseket foganatosítani román diplomatákkal szemben. Amennyiben hasonló esetek ismétlődnek, nem tekinthetünk el a kemény válaszlépésektől.

Másnap a delegáció vidékre utazott, a bukaresti program csak pénteken folytatódott. Pénteken délelőtt fogadta Bereczet Constantin Dascalescu miniszterelnök. A miniszterelnök gazdasági kapcsolatainkat jónak, dinamikusan fejlődőnek értékelte.

– Jól tükrözi azt a tényt, hogy népeink, pártjaink és országaink között jó kapcsolatok vannak – mondta.

Hangsúlyozta, hogy széleskörűen fejleszteni szeretnék kapcsolatainkat a szocialista szomszéddal, a Magyar Népköztársasággal. Dinca miniszterelnök- helyettest azért helyezte ebbe a funkcióba, mert sokat várnak ettől a relációtól.

Berecz az utasításnak megfelelően szóvá tette a Győrfi Károllyal történt dolgokat. Aláhúzta, hogy biztos félreértés volt, és kérte, még egyszer vizsgálják meg és változtassák meg álláspontjukat.

A miniszterelnök kategorikusan elutasított minden újabb vizsgálatot, és megismételte a már korábban elhangzott álláspontot és érveket. Hangsúlyozottan kijelentette, hogy dokumentumokkal rendelkeznek magáról az akcióról, és kezükben vannak azok a röpcédulák is, amelyeket diplomatánk szórt. Kijelentette, nem nyilvánították „persona non gratának", mert úgy gondolták, „helyesebb, ha kérik a baráti magyar kormánytól a diplomata visszahívását."

A legfelső pártvezetés is úgy foglalt állást, hogy ez az ügy nem zavarhatja kapcsolatainkat. Ezért amennyiben a magyar fél visszahívja a diplomatát, és nem hozza nyilvánosságra az ügyet, akkor ők sem teszik ezt. Ha azonban igen, akkor ők is nyilvánosságra hozzák a dokumentumaikat.

Megismételtem javaslatomat Budapestnek, hogy az esetet hozzuk nyilvánosságra. Nem tartottam kizártnak, hogy ők is lépnek, kreálnak valamilyen „dokumentumokat", és esetleg ki is utasítják Győrfi Karcsit. Ezt a feltevésemet szintén közöltem a Külügyminisztériummal, és egyben javasoltam, mi is utasítsuk ki a román diplomatát, „akinek hiánya legérzékenyebben érintené követségünket". Hangsúlyoztam: „minden óra rontja pozíciónkat". Azt is közöltem, hogy bár munkatársaim sok mindenen keresztülmentek már, edzettek és felkészültek, de főként a kirendeltségiek idegeit kezdi felőrölni a feszültség, az állandó figyelés és zaklatás.

Ezekben a napokban szinte megszakítás nélkül kapcsolatban voltam központommal. Így tudtam meg, hogy a román ügyvivő is tiltakozott a Győrfi-eset miatt a Külügyminisztériumban. A jegyzék kifogásolta a bukaresti nagykövet reagálását is a miniszternél. A magyar válasz azonban megismételte az általam elmondottakat, mint a magyar kormány álláspontját.

(Folytatjuk)

RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (2)

Romániai menekültek a szófiai magyar nagykövetségen

Ioan Totu egykori román külügyminiszter

Szeptember 24-e van. Éjfélre jár. Ma nyugalmas napunk volt. Szép szeptemberi szombat. Ma nem hívtak a románok. Úgy látszik, nem vették jó néven tegnap, hogy nem ugrottam azonnal Barbu Petrescu hívására. Az történt ugyanis, hogy a miniszterelnök-helyettes délután két órakor idetelefonáltatott, hogy várjam meg, míg megmondják, mikor, de még ma szeretne velem találkozni. Munkatársaim közölték vele, hogy sajnos már nem tudnak utolérni, mert elmentem Russéba. Időnként ugyanis mindannyian át szoktunk menni Bulgáriába a napi szükségletet bevásárolni. Így jutunk tejhez, tejtermékekhez, húshoz és egyéb hétköznapi dolgokhoz, beleértve még a gyümölcsöt is.

Nem feküdtünk le korán, hiszen ma egy órát nyertünk az órák őszi visszaállításával. Elolvastuk a napi újságokat. Ma jöttek a repülőgéppel. Gazdag volt a sajtó. Több cikk foglalkozott még a Szűrös- látogatással. Általában visszafogottan, de némi optimizmussal. Talán lesz előrelépés. Éjfélkor meghallgattam a híreket a budapesti rádión. Ebből tudtam meg, hogy 12 román állampolgár tartózkodik a szófiai nagykövetségünkön. Menedékjogot kértek, és Magyarországra szeretnének menni. Reggel, 25-én, megismételték a hírt, ebből derült ki, hogy három házaspárról, egy egyedül álló anyáról van szó gyermekekkel és egy fiatalemberről. Rövidesen telefonon kerestek Budapestről.

Az utasítás úgy szólt, hogy sürgősen kérjek találkozót a külügyminisztérium valamelyik vezetőjétől.

12.30-kor fogadott Ioan Totu külügyminiszter. Jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Hivatkozva Ceausescu aradi és legutóbbi, bukaresti kijelentésére, hogy „aki el akar menni, elmehet", a magyar vezetés nevében kértem méltányossági alapon a román kormány hozzájárulását a szófiai nagykövetségünkön tartózkodó román állampolgárok Budapestre szállításához.

Totu megígérte, hogy a kérést továbbítja a kormányhoz, de hozzátette, ez elferdítése annak, ami az aradi találkozón és a Szűrös elvtárssal folytatott megbeszélésen szóban elhangzott. Ott arról volt szó, hogy ha valaki törvényes úton kéri a távozást, annak engedélyezik. Továbbá ez az eset az országaink közötti megállapodások durva megsértése. Először megsértették a bolgárok a megállapodásokat, aztán megsértette a magyar nagykövetség, amelynek nem kellett volna toborzóközponttá válnia, hanem meg kellett volna mondani a román állampolgároknak, hogy térjenek haza, és kérjék az áttelepedést, akkor megkapják. Ez azonban egy teljesen új módszer, ami semmiképpen sem javítja a kapcsolatainkat. Nem elég, hogy megsértették a megállapodásokat, de még nyilvánosságra is hozták. Olyan problémákat teremtettek, amikről a román kormány nem tehet.

Példázódásba kezdett, hogy amikor a törökök hozzájuk jöttek Bulgáriából, ők visszaadták őket, nem tudják, mi történt azután velük. „Azt gondolja, jelent nekünk valamit 13 ember? Ez nem probléma, de a megállapodások megsértése nem javítja a helyzetet."

Válaszomban utaltam arra, hogy mi őszintén kívánjuk a kapcsolatok megjavítását. Mint az említett tárgyalások résztvevője, ezt tapasztaltam a román fél részéről is. Ceausescu elvtárs szavait én úgy értelmezem, ahogy azokra a bevezetőmben utaltam. Nem értem azonban, hogy azok után, amit Grósz elvtárs és most Szűrös elvtárs is kifejtett, és korábban is hangoztattunk: mi nem bátorítjuk az itt élőket szülőföldjük elhagyására, ellenkezőleg, az az érdekünk, hogy itt boldoguljanak, akkor hogyan vádolhatnak bennünket, a magyar külképviseleteket azzal, hogy toborozzuk a menekülteket? Ez a feltételezés személyesen is fáj nekem. Ez sértés! Ha a román kormány ténylegesen javítani akarja a kapcsolatokat, akkor a jelenlegi helyzetből indul ki, és figyelembe veszi azt a tényt, hogy a történtek után az érintetteknek okuk van félni a hazatéréstől – mint Totu elvtárs említette, 13 ember úgysem jelent semmit a román kormánynak –, ezért hozzájárul Budapestre távozásukhoz. Totu ezután azt fejtegette, hogy tudja, ez nem az első és nem az utolsó eset, majd megkérdezte: – Véleménye szerint javíthatja-e ez az eset kapcsolatainkat? – Ebben mi vétlenek vagyunk – válaszoltam.

Erre felugrott. – Köszönöm szépen – mondta, és távozott.

Hazamentem és megebédeltünk. Vasárnap volt, máskor ilyenkor, ha szép idő volt, sétálni mentünk. Most azonban biztos voltam benne, hogy ma még be kell mennem a külügyminisztériumba. Leültem hát újságot olvasni. Gondoltam, még megnézem azokat a lapokat, amelyeket tegnap már nem tudtam elolvasni. Alig helyezkedtem el, máris szólt a telefon. 17 órára hívott Totu miniszter. Most is jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Totu szárazon, kimérten közölte:

1. A román kormány nem ért egyet a magyar kéréssel.

2. A román kormány kéri a magyar kormányt, hogy utasítsa szófiai nagykövetségét, küldje a román állampolgárokat vissza hazájukba.

3. A román kormány felkéri a magyar kormányt, hogy tartsa be az érvényben lévő személyforgalmi megállapodásokat. Eszerint a román állampolgároknak az érvényben lévő román törvények és a két ország közötti megállapodások értelmében haza kell térniük, és itthon joguk van kérniük törvényes keretek között az ország elhagyását.

4. Amint az ismeretes, a romány kormány továbbra is a két ország közötti kapcsolatok megjavításának útját keresi.

A miniszter a felolvasott közlésen kívül keveset beszélt, de feltűnt, hogy következetesen nagykövet úrnak szólított. Ezzel ugyan nem bántott meg, sőt még megelégedéssel is töltött el, csak furcsának találtam, hiszen délben még elvtárs voltam. Nevetséges, fél nap alatt elvtársból úr lettem.

Ismét nehéz döntés előtt álltunk. Azon gondolkodtam, vajon milyen álláspontot alakítanak ki otthon. Úgy éreztem, hogy nem adhatjuk ki őket a románoknak, mert az egyenlő lenne a halálos ítéletükkel. Totu szinte sugallta: nem lehet tudni, mi lesz a menekültek jövője, hiszen ők sem tudják, mi lett a Bulgáriából menekült és visszaadott törökökkel. Mit tesznek most a bolgárok? Azt hiszem, csak a nemzetközi nyilvánosság mentheti meg a menekülteket.

Másnap találkoztam a bolgár nagykövettel, aki elmondta, hogy tegnap őt is behívta Totu. A mindössze hat percig tartó találkozón részt vett Constantin Oancea illetékes külügyminiszter-helyettes is.

A román párt és kormány álláspontját tolmácsolva Totu kemény hangon felszólította a bolgár kormányt, hogy tartsa tiszteletben az illegális határátlépőkre vonatkozó, érvényes, kétoldalú megállapodásokat. Emlékeztetett arra, hogy román részről következetesen betartották az idevonatkozó egyezményeket. Hangsúlyozta, hogy amennyiben az illetékes bolgár hatóságok nem tesznek eleget vállalt kötelezettségeiknek, úgy Bulgáriának vállalnia kell a szerződésszegés felelősségét, az azzal járó következményeket. A nagykövet jelezte, hogy továbbítja az üzenetet, külön észrevételeket nem tett.

Szeptember 26-án a magyar külügyminisztérium jegyzékben kérdezte, hogy értelmezhetjük-e Totu nyilatkozatát úgy, hogy a szófiai menekültek hazatérésük után rövid időn belül Magyarországra távozhatnak.

Szeptember 27-én 12 órára bekéretett a külügyminisztériumba Petrescu osztályvezető. A magyar jegyzékre válaszolva az alábbiakat közölte:

Figyelembe véve, hogy a magyar fél is keresi a közös megoldás lehetőségét, a román fél az alábbi megoldást javasolja, mint lehetőséget:

A szófiai magyar nagykövetség az otttartózkodó román állampolgárokat adja át a bolgár hatóságoknak. A bolgárok őket Romániába küldik. Visszatérésüket követően kifejthetik kívánságukat a távozást illetően, amelyben a román fél az érvényben lévő törvényeknek megfelelően rövid időn belül eljár. A törvénynek megfelelően keresni fogják a megoldást. A román törvények az ilyen esetek elkövetőivel szemben pénzbüntetést írnak elő, és nem helyeznek kilátásba fogva tartást. Erről az álláspontról a román külügyminisztérium tájékoztatja a szófiai román nagykövetséget és az illetékes bolgár hatóságokat. Románia elvi álláspontja, hogy nem támogatják az emigráció semmilyen formáját, és nem buzdítanak senkit az ország elhagyására, de ha valaki el akar menni, azt elengedik, kényszerrel senkit nem tartanak vissza. A román fél reméli, hogy a magyar fél megteremti a közös megoldás feltételeit...

(...) Szeptember 24-én értesültünk először arról – mint már említettem –, hogy szófiai nagykövetségünkön román állampolgárok vannak, akik Magyarországra kívánnak telepedni. Időközben az is kiderült, hogy ezek a román állampolgárok kivétel nélkül magyar nemzetiségűek és számosan közülük olyanok, akiknek családtagjaik már Magyarországon vannak. Az is ismert, hogy már több napot, talán egy-két hetet is eltöltöttek szófiai képviseletünkön. Bizonyára meg lehetett volna oldani áttelepülésüket csendben, feltűnés nélkül is. Tapasztaltuk, hogy egyre több olyan magyar jelentkezik a konzulátuson, akinek ellopták vagy elveszett az útlevele. Gyakorta előfordul, hogy valaki semmilyen igazolvánnyal nem rendelkezik. Így nagyon nehéz megállapítani a személyazonosságát. Bemond egy nevet és egy magyarországi lakcímet, egy személyi számot, ha tud, és kap egy visszatérési igazolványt. Minden bizonnyal az esetek 99%- ában magyar állampolgár visszatéréséről van szó. Előfordulhat persze az is, hogy félretájékoztatnak bennünket. És ki megy át a lopott útlevelekkel? Ezt már a magyar illetékes hatóságoknak kell kiszűrni. Biztosan vannak közöttük olyanok is, akiket küldenek. Ezeknek a száma valószínűleg most meg is emelkedett. Azt hallottam egy felsőbb körökben forgó román barátunktól, hogy amikor a kolozsvári konzulátus bezárásáról volt szó, és felvetődött a budapesti nagykövetség létszámának csökkentése, Nicolae Ceausescu kijelentette: „úgyis elegen vannak jelen mindenütt". Kányádi Sándor is erről szólt, miután augusztus-szeptemberi budapesti látogatása után beszéltem vele Kolozsvárott.

Elmondta találkozását Grósz Károllyal, és megemlítette, hogy nagy meglepetésére, mikor kilépett a pártközpontból, „véletlenül" összefutott azzal a Vásáriként bemutatkozó fiatalemberrel, akivel szinte mindenütt találkozott, ahol csak megfordult. Chirának, a román nagykövetség ügyvivőjének, akit Kányádi még Nagyváradról ismert, szóvá is tette, mikor az elismerte, tud a dologról.

– Hát ti mindenről tudtok? – lepődött meg az író.

– Ez természetes, jó, ha tudod, mi mindenütt ott vagyunk.

De visszatérve a szófiaiakra. Mint később hallottam, a bolgárok is hajlandóak lettek volna kezdetben a csendes megoldásra, de itt közbejött valami megmagyarázhatatlan. Az Interparlamentáris Unió Szófiában ülésezett. A nagykövet elkotyogta magát és az ülésen részt vevő magyar delegátus is. Ezek után nem volt mit tenni, közbeszólt a sajtó, és minden kitudódott. S ha már a románok tudtak róluk, a bolgárok nem tehettek semmit. ők ugyanis az elmúlt években visszakapták a románoktól azokat a török nemzetiségű bolgár állampolgárokat, akik Románián keresztül kívántak Törökországba jutni.

Persze most meg nem követem a bolgár terminológiát! Az ördög vigye el, hogy ilyen nehéz azt mondani, ami az igazság, mert mindig ügyelni kell a partner hivatalos megfogalmazásaira!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (1)

Máig ható időszerű üzenete okán a Romániai Magyar Szó, a szerző egyetértésével, 2000 március 21 és április 5-e között, 13 folytatásban részleteket közölt Magyarország egykori bukaresti nagykövete nem szokványos naplójából (Bukaresti napló, 1985-1990), amely a budapesti Osiris kiadónál látott napvilágot 1998-ban. A válogatást az RMSZ végezte. A lapgyűjteményben megbúvó vallomások ma talán még izgalmasabbak, mint megjelenésük idején. (Cseke Gábor)

A nemzetiségi kérdés nem csak belügy

...1987 januárjának első napjaiban felkerestem többek között Szűrös Mátyást, az MSZMP KB titkárát, akinek arról beszéltem, hogy annak, ami Romániában van, semmi köze a szocializmushoz.

– Meg merem kockáztatni, hogy az közelebb áll a fasizmushoz, mint a szocializmushoz.

Szűrös Mátyás az ismert definíciót idézte a termelőeszközök társadalmi tulajdonáról. Nem nagy meggyőződéssel állította, hogy eszerint és a valóságban is szocializmus az, amit Ceaușescu csinál. Úgy éreztem, inkább gyakorlati oldalról közelítette meg a kérdést, és azt akarta, hogy ne essünk bele abba a hibába, ami Jugoszlávia, Kína és más országok egykori megítélésével kapcsolatban történt.

– De legalább azt mondjuk ki, hogy a nemzetiségekkel szembeni diszkrimináció, embertelen bánásmód, az erőszakos asszimiláció nem tekinthető belügynek. Ha az emberi jogok betartását követelhetjük a nemzetközi fórumokon, miért nem tehetjük azt a nemzetiségek esetében is? Azért, mert a kommunista pártok gyakorlatában van egy olyan dogma, hogy a nemzetiségi kérdés minden ország belügye? Nem kellene ezen már túllépnünk? Kádár Jánosnak kellene ezt felvetnie!

– Tudod, hogy az öregnek is megvannak a maga korlátai – mondta a kb-titkár.

Nem erőltettem a dolgot, mert láttam, hogy nem Szűrös Mátyáson múlik. Egy szűkebb baráti körben elmondtam a beszélgetést, és a korlátokra vonatkozó kitétel nagy derültséget okozott.

Mikor visszatértem Bukarestbe, azonnal bejelentkeztem több román vezetőhöz, mert nyugtalanító híreket kaptam egy készülő magyarellenes kampány előkészítéséről.

1987. január 13-án ülésezett az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottsága. Foglalkozott többek között a bécsi utótalálkozó második szakaszára utazó delegáció mandátumával. Az ülésről közlemény jelent meg. A dokumentum hangsúlyozta, hogy a tanácskozásnak elő kell segítenie a nukleáris és hagyományos leszerelési lépéseket, hozzá kell járulnia a bizalom erősítéséhez, az együttműködés szélesítéséhez. Majd ezt követően részletesen szólt arról, hogy a találkozó első szakaszában kísérletek történtek a figyelem elterelésére a valós problémákról, és olyan mellékes kérdéseket vetettek fel, mint az emberi jogok és a „meghamisított nemzetiségi problémák". A politikai végrehajtó bizottság szükségesnek tartotta ezeknek a kísérleteknek a határozott visszaverését és a „reakciós", „diverzionista", „nacionalista", „soviniszta" elméletek és gyakorlat leleplezését. Akik ilyen kérdéseket vetnek fel, el akarják terelni a figyelmet saját belső problémáikról, arról, hogy „nem biztosítják a dolgozók egyenlőségét, alapvető jogaikat a munkához, a tanuláshoz, a szabad és méltó élethez, a békéhez".

A politikai végrehajtó bizottság üléséről három forrásból is kaptam bizalmas figyelmeztetést, illetve tájékoztatást. Felhívták a figyelmemet arra, hogy az ülést követően erőteljes magyarellenes kampányra lehet számítani. Az ülésen résztvevők elmondása szerint ennél a napirendnél csak Ceaușescu beszélt, ingerülten gesztikulálva, indulatosan fejtegette, hogy az MSZMP nacionalista politikát folytat, és egész Európát felbujtja Románia ellen. Előhozakodott a sokat emlegetett határkérdéssel, revizionistának bélyegezte a magyar vezetőket. Név szerint is emlegette Kádárt, Szűröst és Bereczet. Frontális támadást sürgetett a magyar politika ellen. Azt mondta, hogy a magyaroknak újból nyilatkozniuk kellene arról, hogy nincsenek területi követeléseik.

Ceaușescu egészségi állapotáról időről időre meg nem alapozott hírek terjedtek el, melyek szerint romlik az egészsége. Az igaz, hogy időszakonként érezhető volt megjelenésében némi változás, jelentős tünetek azonban nem mutatkoztak. Munkabírása sem csökkent. Az viszont feltűnő volt, hogy magatartásában, viselkedésében egyre inkább megfigyelhető volt az indulatosság, türelmetlenség és a realitásoktól való egyre szembetűnőbb elszakadás. Amerre járt, mindenütt utasításokat osztogatott, vezetőket váltott le, egyeseket kinevezett, másokat bíróság elé állíttatott és elítéltetett, majd néhány nap múlva felmentette őket.

Ceaușescu olyan hangulatot teremtett felszólalásával, hogy érdemben senki sem szólt hozzá. A miniszterelnök, aki mindig hűséges kiszolgálója volt, és a kb-titkár, Petru Enache helyeselte a főtitkár elgondolásait. Később aztán talán ezért is Enache lett a februári magyarellenes kampány kidolgozója.

Ha csak a publikus állásfoglalást tekintem is, figyelemre méltó a román magatartás. Ezzel szemben csak határozott és konkrét kérdésekben történő fellépés lehet eredményes. Be kell bizonyítanunk a világ közvéleménye előtt, hogy Romániában szisztematikusan üldözik a kisebbséget, elsorvasztják az iskoláikat, kulturális intézményeiket. Ma már az a helyzet, hogy lényegében egyetlen magyar középiskola sem létezik, miután megszüntették a kolozsvári egyetemet, és megszűnt a képzés a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyógyszerészkarán is. Felhívtam a Bem rakpart figyelmét arra, hogy a román propaganda a bécsi találkozó második szakaszához anyagi áldozatokat nem kímélve többnyelvű kiadványokat készített, amelyek mind azt kívánják bizonyítani, hogy Románia messzemenőkig támogatja a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát, anyanyelvi művelődését. Határozottabb fellépést sürgettem, rámutattam arra, hogy az általános elveket tartalmazó állásfoglalásainkat nem veszik komolyan, sőt azt egyéb körülmények mellett gyengeségünk jeleként fogják fel. Ezért ha kétoldalú kapcsolataink egyéb körülményei nem engedik meg a határozottabb fellépést, legalább a bécsi találkozón hozzuk nyilvánosságra a nemzetiségi együttműködéstől való merev román elzárkózást. A plenáris ülésen vitathatatlan adjunk hangot aggodalmainknak.

Január 20-án e témában levelet írtam Szűrös Mátyásnak, Horn Gyulának és Barity Miklósnak.

Február 9-én a Rádiónapló vendége volt Szűrös Mátyás, és egy kérdésre válaszolva többek között ezt mondta:

– A Romániában élő magyar nemzetiség helyzetének helyes, marxista értékelése és minősítése Románia ügye, belügye, joga és felelőssége. De nem csak az ő ügye. A nemzeti kérdésnek, nemzetiségi kérdésnek nemzetközi hatása is van.

Újra Bukarestben

Január 7-én jöttünk vissza Bukarestbe. Másnap este vacsorát rendeztünk Jevgenyij Mihajlovics Tjazselnyikov tiszteletére 60. születésnapja alkalmából. A vacsorán az európai szocialista országok nagykövetei vettek részt és Kuba nagykövete. Szokás szerint ezen az estén sem történt semmi említésre méltó.

Közben Sarlós István, az Országgyűlés elnöke levélben hívta meg kollégáját, Nicolae Giosant magyarországi látogatásra. A meghívást személyesen adtam át. A román parlament elnöke szívélyesen fogadott, még néhány szót magyarul is szólt, de az időpontok nem feleltek meg számára, „mert ebben az időben Nicolae Ceaușescu tanácskozásra hívta egybe a megyei tanácselnököket, és az utazási tervet sem hagyták még jóvá".

De egyébként, hogy is gondolhattunk mi egyáltalán bármiféle magyar–román kapcsolatra, mikor ők már a „tavaszi hadjáratra" készültek Magyarország ellen?

1988. január 8-án kaptam kézhez az Ilie Ceaușescu irányította Katonaélet című folyóirat 1987/4. számát. A Román Hadtörténeti Bizottság folyóiratának melléklete terjedelmes írásokban bírálta a Magyarországon kiadott Erdély története című munkát. A szerzők – katonai szakemberek, egyetemi tanárok, történészek, akadémikusok – különféle megközelítésben vizsgálják a román nép kialakulásának történelmi körülményeit, és valamennyien egyetértenek abban, hogy a románság ősei évezredek óta magszakítás nélkül a Duna, Kárpátok, Fekete-tenger határolta térségben élnek, minden tudományos alapot nélkülöző, rosszindulatú, sőt ellenséges állításnak nyilvánítva valamennyi ellenkező véleményt. Dumitru Berciu professzor megállapítja: „Egyenesen felháborító, hogy e cáfolhatatlan történelmi tények ellenére egy szomszédos szocialista ország történészei szándékosan meghamisítják a román nép történelmének olyan alapvető kérdéseit, amelyek a géta-dák ősök kontinuitásával, a dák-román eredettel, az ősi földön való permanens léttel kapcsolatosak. Annak tudatában, hogy senki sem változtatja meg az első magyar törzsek megérkezésének időpontját a Pannon- síkságra, meddő igyekezettel próbálják cáfolni a románok sok évezredes létét és folytonosságát az ősi területeken, hogy aztán úgy tüntethessék fel az Árpád lovai által taposott román erdélyi földet, mint a «senki és mindenki országát».

„Öröktől fogva itt vagyunk" cím alatt Mihail Zahariade rámutat: „A dákok és a rómaiak legkiválóbb erényeit, dicső hagyományait továbbörökítő román nép az évszázadok során bizonyosságot tett életképességéről, ellenállt a vándor népeknek..."

Ugyanitt dr. Camil Mureșan azt írja: „A székely és a tulajdonképpeni magyar nyelv közötti eltérések, a székelyek társadalmi szervezettsége, a középkori székely társadalom sajátos hagyományai arra utalnak, hogy a székelyek nem azonosak a magyarokkal."

Dr. Razvan Teodorescu különösnek találta „Erdély úgynevezett történetében" azokat a részeket, amelyek „megtűrt kultúraként" tüntetik fel – a budapesti nézőpontnak megfelelően – az erdélyi románok kultúráját: ezt a szemléletmódot nyilvánvalóan „áthatja a nosztalgia az uralkodó kultúra" iránt, amely természetesen nem lehet más, mint Árpád lovasainak leszármazottjaié...!

A történelmi források tanúsítják, hogy Erdély területe és lakossága mindig is a román néphez tartozott és tartozik most is, így nem képezheti sem uzsoraalku, sem vita, de még csak beszéd tárgyát sem – ez a címe dr. Ilie Ceaușescu altábornagy cikkének, amely a címbeli gondolatot kifejtve hangsúlyozza:

„A magyarok olykor beteges szenvedélyességgel törekedtek az erdélyi román nép elnemzetietlenítésére. Azon voltak, hogy különféle módszerekkel felszámolják az ősi etnikai jelleget, hogy idegen nevekkel helyettesítsék a román helységneveket, s így leplezzék: a föld törvény szerint a románoké. Hódítási céljaik szolgálatában – folytatja az író – a román néppel ellenséges magyar körök igyekeztek megtéveszteni a világ közvéleményét, a különböző országok kormányait. A nemzetközi fórumokhoz – így például a strasbourgi nyugat-európai parlamenthez – intézett emlékeztetőkben, felhívásokban a hamisítás és a félrevezetés eszközével éltek, megsértették a román nép méltóságát, s minden törvényes alapot nélkülözve a valóságtól teljesen eltérő módon mutatták be a romániai helyzetet. Ezek az akciók semmibe veszik a nemzetközi törvénykezést, durva és megengedhetetlen beavatkozást jelentenek Románia belügyeibe. Meddig még és milyen jogon?! A magyarok nem tudták, nem tudják és továbbra sem tudják majd megváltoztatni Erdély mélységesen román jellegét... Beteges képzelgéseikben utópiák után futnak, beteges vágyaikat összetévesztik a megváltoztathatatlan valósággal... Az ilyenszerű ellenséges, veszélyes és sértő praktikákkal – amelyet Magyarországon bizonyos egyének a román nép ellen fordítanak, felhasználva a kiadványokat vagy éppenséggel az állami tudományos szerveket – normális emberek még csak gondolatban sem érthetnek egyet. A román népet nemzeti érzéseiben súlyosan sértő hazudozások, a történelmi igazság meghamisítása korifeusainak rá kell jönniük arra, hogy aljas akciók kudarcra vezetnek, hogy az élet a történelem szemétládájába hajítja egész «művüket», amelyben a román nép sok évezredes valóságát becsmérlik, feketítik be... A területi elcsatolás hiú ábrándja vezérli egyes határokon túli körök abbéli törekvéseit is, hogy a más etnikai származású román honpolgárok «védelmezőinek» és «szóvivőinek» tüntessék föl magukat. Az ilyen igények megengedhetetlenek, ellenkeznek valamennyi nemzetközi jogszabállyal, sértik a román nemzetet, durva beavatkozást jelentenek életébe. Maguk a más etnikai származású román állampolgárok ítélték el a szocialista nemzetünk egységének megbontására irányuló próbálkozások tendenciózus és provokatív jellegét."

Azt hiszem, ez a kis összefoglaló önmagáért beszél.

Január 14-én a Magyar Árhivatal elnöke volt nálunk feleségével. Egy KGST-találkozón vett részt. Beszélgetés közben kereskedelmi tanácsosunk szólt az ellátási gondokról és a Csemege vállalat újabb áremeléséről, ami igen kellemetlenül érintette a Bukarestben dolgozó magyar kiküldötteket. Január 1-jétől 20%-ra emelte a vállalat a kezelési költségek címén az árakhoz hozzáadott összeget.

A feleség nagy tájékozatlanságról téve tanúbizonyságot közbeszólt:

– És miért nem szerzik be itt az élelmet?

Lakat a kolozsvári konzulátuson

Június 28-án reggel, mikor bementem a követségre, két szomorú hír fogadott. Bugnariu bácsi felesége telefonált, hogy férje meghalt. Ma délután lesz a temetése. A Romania Libera hirdetési rovatában egy másik halálhír. Meghalt Mihai Beniuc költő és műfordító, a magyar költők egyik legismertebb román tolmácsolója. Délben lesz a temetése. Úgy határoztam, hogy mindkét temetésre elmegyek. Rendeltem egy virágcsokrot és egy koszorút. A virágcsokrot egy nemzeti szalaggal átkötve Mihai Beniuc ravatalára helyeztem a nagyszámú román értelmiségi résztvevő nagy megdöbbenésére. Ritka dolog mostanában a magyar nemzetiszínű szalag a román fővárosban, az pedig egyenesen elképesztő lehetett, hogy a magyar nagykövet ezen a napon egy nagy román költőnek adózott tisztelettel. A néma tömegben álltam, mikor egyszer csak megláttam Évát, Domokos Géza feleségét egy másik asszonyhoz hajolva. Nem. Nem lehet, hogy ő nem látott meg engem. Vagy talán meglátott, de félt megismerni. Tekintete elsiklott oldalra, nem énfelém. Mégsem tehettem meg, hogy nem szólítom meg. Karját érintettem, ijedten tekintett rám. Talán mégsem látott. Géza is itt van? – kérdeztem. Némán intett, hogy igen.

– Majd idejön – súgta, és eltűnt. Pár perc múlva a tömegben odaoldalazva jött hozzám Géza.

– Tudod, milyen feltűnést keltettél? – mondta.

– ?

– A megjelenéseddel. Éppen ma. Azok után, ami Budapesten volt. Mindenki azt kérdezte, ez hogy lehet.

– És te mit válaszoltál?

– Hát, mondtam, hogy nézzék meg, milyen méltatás jelenik meg a magyar lapokban az elhunyt román költőről, és hasonlítsák össze az itteni agyonhallgatással. Pedig Beniuc az írószövetség elnöke is volt.

Valóban, az itthoni magyar lapokban méltóan emlékeztek a költészet érdemes tolmácsolójáról, a két nép barátságának őszinte munkásáról, nagykövetségünk hajdan elmaradhatatlan látogatójáról.

A temetésen megdöbbentő volt a csend. Egy hang, egy beszéd el nem hangzott, csak síri némaság, míg örökre be nem fedte a koporsót a rázúdított föld. Nemzetének, írótársainak egy szava sem volt hozzá búcsúzóul vagy a távozó végrendelkezett így? Tán a hatalom?

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Erdélyi és csángó költészet: MAEL FERENC

Családi nevén Izmael (sz. Marosvásárhely, 1890. dec. 26– mh. 1949. aug. 27. Budapest) költő, író. 1918-ig földművelésügyi számtiszt, később a ferencrendiek kolozsvári Szent Bonaventura nyomdai és kiadóvállalatának belső munkatársa, a 40-es évek végén számvevőségi főtanácsos Budapesten a Földművelésügyi Minisztériumban. Első írói jelentkezése az Álmok c. verseskötet (Mv. 1909). Költeményeit, novelláit, könyvismertetéseit az Ifjú Erdély, Ellenzék, Pásztortűz, Vasárnap, 1931 után a Keleti Újság, Magyar Nép közölte. A Hírnök belső munkatársa, a Katholikus Világ szerkesztője. Munkái: Putifárné (kisregény, Mv. 1924); Missa Solemnis (versek, Arad 1926); Pirkad az égalj… (versek, Kv. 1926); Végén csattan az ostor (történetek, Kv. 1928); A kereszt fényében (Kv. 1929); Könnyvirág (elbeszélések, Kv. 1934); Emberek vagyunk (regény, Kv. 1938); Hinni kell… (versek, Kv. 1940). Válogatásunk ez utóbbi kötet alapján készült.


KOLOZSVÁRI SÉTÁK

Főtér

Déli verőfény, zsibong az élet, 
Ódon patinás, komor paloták; 
Előttük korzózók nevetgélnek, 
Ifjú szívekben szent, tavaszcsodák.

Rikkancs ajkán szenzáció harsog, 
Varrólányka moziképet bámul, 
Hátán cipelve maszatos rajkót: 
Cigányasszony hóvirágot árul.

Autó tülköl, rendőr integet, 
Zsibong az élet, él-él a város, 
Fennt a tornyokban húzzák a delet, 
Érclován keményen ül s csak néz, néz 
Mátyás, az igazságos...

Óvár

Nem volt mindig ily álmodó, öreg, 
Mint most, a téli hermelin alatt. 
Vendégeltek itt koronás főket 
Ezek a régi, megkopott falak.

Királyi bölcsőt itten ringatott 
Törökverő hős szelid asszonya, 
Királyasszonyt is itt csitítgatott 
Tűnő remények bibor alkonya.

Keskeny uccáin merengve járok, 
Egyszer minden elhalkul, mi zsong ma, 
Pörölve locsog a malomárok 
S égre int a régi templom tornya...

Brétfű

Szelid lankáin a fű már zöldel.
Fényeső öntöz éledő kertet. 
Házikóiból koránkelőkkel 
Fürge tavasz téli csöndet kerget.

Itt a város csak halkan dorombol, 
Előtte mozdony prüszkölve tolat, 
Nem érti, hogy honnan-hová lohol, 
Jön-megy éjjel-nappal a sok vonat.

Néha csöndjét vad sikoly hasítja, 
Tisztes nénike ősz fejet csóvál 
S egy bús élet megfejtetlen titka 
Szétterül a halálsorompónál...

Alverna

A lelkem, Isten madárkája, 
áhítatmagot szedeget 
s mint madárőse megcsókolja 
az alamizsnás szent kezet.

Majd a fehér Asszonyhoz röppen, 
körötte mennyi jaj kövült, 
ó, az ajkak most is jajoznak 
ahhoz, ki mindig könyörült.

Én nem panaszlom éltem sebét, 
Istenölbe hajtom fejem 
és a Madonna kőarcának 
mosolya tükröz lelkemen.

Fellegvár

Alattam háztenger. Vén Szamos. 
Most búcsúzik tőlük a nap. 
Halkuló zajban auíó búg 
a sétatéri fák alatt.

Öreg harang jóestét köszönt 
s mint apró jánosbogárkák 
itt is, ott is lassan kigyúlnak 
sápadt fényű villanylámpák.

Bár én is sápadt fény lehetnék, 
adhatnék csöppnyi világot. 
A város hallgat... Éj tündére 
ráterít csillagpalástot.

Házsongárd felé

Lassan lépni, lépegetni, 
meg-megállni, visszanézni, 
multbasuhant percek mézén, 
ürmén egyként éldegélni.

Nem bánni, hogy ablakokban 
virág virít most is — másnak, 
békélt szívvel mosolyogni 
szelid őszi hervadásnak.

Nem kergetni új tüzeket 
illatozó halk estéken
 s egyszer majd az életkapun 
átosonni észrevétlen.


AZ ÉN HÚGOM, A TE HÚGOD...

Életük jaj, hogy elfutott, 
hogy elsikkadt, hogy kárba ment. 
Arcuk sápadt, mint pergament, 
szemük tüze elhamvadott, 
mielőtt tüzet gyújthatott. 
Lányszívük jaj, hiába vert, 
vissza rá szív sohsem felelt. 
Mégsem lázongnak, nem perelnek, 
mindent magukba eltemetnek, 
meddő vágyakat, holt reményt, 
a hiába várt vőlegényt. 
S egyszer megbékélt mosollyal 
csókolatlan ajkukon 
elosonnak a lila alkonnyal 
a te húgod, az én húgom...


CSAK EGY TAVASZUNK VAN

Csak egy tavaszunk van, egyetlen egy 
és nincs, nincsen egynél több nyarunk. 
Ha elröpült fölöttünk tavasz, nyár, 
fáradtan ősz felé ballagunk.

Lélekerdők nagy rengetegében 
gyümölccsé érik az életünk. 
Benne fanyarrá lesz a gyűlölet 
és édes izzé szeretetünk...

HERNYÓELMÉLET

Végig feküdni falevélen 
s magunkat jóllakottra enni, 
hiszen a végünk gubóhalál, 
nem jön utána semmi, semmi.

Nem hinni, hogy egyszer kirágjuk 
gubónkat s új tavaszra szállunk, 
örök tavaszban lepkeszárnnyal 
Isten kertjére rátalálunk...

EGY POHÁR VÍZ...

Aki adná, annak semmit érő, 
de a szomjazónak üdítő életíz: 
felfrissülés, újjászületés, 
megváltás egy pohár víz.

Mégis hány kézben marad üresen, 
adatlanul, konok fukaron, 
ajándékozni nem akarással 
a vizespohár...

PORSZEMEK...

Belőlük néha felhőt tornyoz
a rakoncátlan fergeteg-szeszély
és a magasban gőgös-hivalkodón
táncolnak az apró porszemek.
Pedig ez a fellegdáridó,
ez a fönntanyázás csak addig tart,
míg hunyászkodva elül a fergeteg
s a felhő porszemei
gyáván, erőtlenül lehullanak...

BEFAGYOTT LÉLEKTAVAK

Megtörtek, mint halódó emberszem. 
Ha rájuk nézel, borzongat a jég, 
De rájuk süt a kegyelem napja, 
S arcukon visszatükrözik az ég...

NYOMORTENGEREN...

Nem kell érte északra menni, 
Itt is van úszó jégsziget 
S vannak életet hómezővé 
Dermesztő fásult jégszivek.

S vannak béna hajótöröttek, 
Sikoltanak haláljajok 
Es úsznak nagy nyomortengeren 
Szomorú haláltutajok.

Néha dobbannak önvesztükbe 
Rohanó Amundsen szívek: 
S örömvirágot termő földdé 
Változik egy-egy jégsziget...

AZ ÖREG SZEKERES

Ádámka katona Ploeştiben. 
Karácsonyra szabadságot kapott 
És sietett ki az állomásra, 
Hogy ne késse le a vonatot.

Hogy megérkezzen a szent estére 
S a gyertyagyújtásnál otthon legyen, 
Szaporán lépdelt, szinte futott már, 
jaj, csak a vonat el ne menjen.

Útközben valaki megszólítja: 
Vitéz úr! — Odanéz, öreg ember. 
Isten áldja meg s adjon szerencsét, 
Nem bírok ócska szekeremmel.

Segítsen, vitéz úr, egy darabon, 
Kőhajtásra majd könnyebb lesz az út, 
Adámka szeme elől karácsony, 
Otthon, vonat a homályba fúlt.

Csak a fáradt, öregembert nézte, 
S a szíve táján meleget érzett, 
Az ócska szekér mázsányi terhe 
Meg se kottyant izmos kezének.

S tolta jó szívvel a fagyos rögön 
Két kőhajtásnál is messzebb, tovább, 
Az öreg szemek visszatükrözték
A fénylő csillagok mosolyát.

A hálálkodást már nem várta meg, 
Indul a vonatja, észbe kapott. 
Hiába sietett, futott is tán, 
Mégis lekéste a vonatot.

Elment a vonat, füstjét se látta, 
Kanyargó síneken robogva jár, 
Fekete vonat, fekete éjben, 
Kergeti csúnya halál-madár...

Összetört kocsik, alattuk mennyi 
Vérző sebesült, ronccsá lett halott. 
Ádámka is közöttük lenne most, 
Ha nem kési le a vonatot.

Mondják,  nem bánom, vak szerencsének, 
Akik nem látnak csodát semmiben, 
Úgy érzem, nem volt földi ember az 
Öreg szekeres Ploeştiben...

Szerkesztette: Cseke Gábor

Ellenállások Damoklész kardja

(Gondolatok a Megyecsinálók digitalizált szerkesztése közben)

Ezekben a hetekben, amikor a beindult választási kampányban azt halljuk, hogy az éppen kormányon lévők mindenáron az ország területi-közigazgatási átszervezésével szeretnék jobbá tenni mindannyiunk életét, kíváncsi aggodalommal vettem kezembe Sarány István és Szabó Katalin Megyecsinálók c., régen elfogyott, 2001-ben a Státus kiadónál megjelent könyvét, hogy lássam, milyen üzenete van a múltnak, annak az 1968-as esztendőnek, amikor a nagy magyar tartományból két kis székely többségű megyét „csináltak”, s amelyek ma további veszélyben forognak. A szerzőkkel együtt úgy határoztunk, hogy a világhálón elérhetővé kell tenni a könyvet, hogy ne essünk még egyszer ugyanabba a hibába, mint elődeink. Az alábbi tanulmány a digitalizált szerkesztés közben támadt gondolataim summájaként, tulajdonképpen a könyv utószavának is tekinthető.

1.

Egy olyan könyvet vehetünk most szabadon a kezünkbe, melynek megszületését egy egyszerű, több évtizedes évforduló hívta életre, de tanulságai, a történéseiben rejlő fenyegettetések változatlanul Damoklész-kardként függenek ma is az erdélyi magyarság fölött.

Látszatra egy helyi zendülés emlékeinek, mozzanatainak és belső rugóinak a felelevenítésével indult a szerzők kalandja, akik egymástól függetlenül, talán ugyanannak a küszöbön álló, harminc esztendős megemlékezés zsurnalisztikus kényszerének engedelmeskedve fordultak az 1968-as romániai területi-közigazgatási átszervezés rendhagyó eseménye, a csíkszeredai megyetüntetés felé.

A könyv előszavának alapjául szolgáló, erősen távolságtartó és mondhatni, tudományosan objektív írás már 1997 áprilisában megjelenik a Társadalmi Szemlében (Gagyi József: Az új elit a Székelyföldön. Hargita megyei változások 1968 után), mintegy "feldobva" a témát, a figyelem központjába emelve azt. Ez az első eset, amikor az 1968 februárjában történtekről tágabb társadalmi-politikai összefüggéseiben történik említés; hogy ez mennyire indokolt, az a következő hónapok publicisztikai közleményeiből kiviláglik.

A Gagyi-féle fölvázolást ugyanis még ugyanannak az évnek a végén, az 1998-ra kiadott Hargita Népe Kalendáriuma folytatja a maga populárisabb eszközeivel: „Forradalom” Csíkszeredában - új megye jött létre 1968-ban címmel heves vitákat kiváltó dokumentum-összeállítás lát napvilágot, az akkoriban pályája felfelé ívelő szakaszát járó Sarány István újságíró szerkesztésében, majd ezt követték a Hargita Népe napilapban, 1998 februárjának folyamán azok a közlemények - zömmel az eseményekben részt vevő személyiségek emlékezésein alapulva -, melyek tovább mélyítettek egy-egy részletet, szempontot, közvetlen tanúvallomást. (A könyvhöz mellékelt jegyzék alapján ezek: János Pál: Az igazság jogán, Erőss István: A megye születése – Hargita Népe, 1998. február 12; Bartalis Imre: Nem a csomortániak voltak a kezdeményezők, Pataki Imre: Mit mondtunk Bukarestben? – Hargita Népe, 1998. február 18; Szente Sándor: Szervezett tüntetés volt, szervezőkkel, Sarány István: Hogyan készültek a felvételek? és Nem tudom, megérte-e? – Hargita Népe, 1998. február 26.)

Ezzel párhuzamosan látott napvilágot az akkor még alig néhány hónapja útjára indított Székelyföld folyóirat 1998 februári számában Szabó Katalin dokumentumriportja, Megyecsinálók címmel (a szerző szerint a címadó "keresztapa", a lap akkori fiatal szerkesztője, György Attila prózaíró), amely végül nem csupán a majdani riportkönyv embrionális magját, de szellemiségének és struktúrájának egészét is alapvetően meghatározza, máig frappánsnak és kifejezőnek tartott címét köztudatba emelte.

2.

De ekkor még mindig csak előkészületekről, a téma iránti személyes fellángolásról, részfeladatok kidolgozásáról beszélhetünk. Szabó Katalin könyv megjelenése után közvetlenül megtartott bemutató találkozókon többször is beszélt vállalkozásuk történetéről, ma így emlékezik vissza munkájuk előzményeire:

– Akkoriban még nagyon kezdő újságíró voltam, éppen csak hogy megvetettem a lábam a Csíki Tévénél, ahol bedolgozói minőségben, Székedi Ferenc főszerkesztő javaslatára olyan feladatot kaptam, ami nagyon a kedvemre volt: a város régi épületeiből kiindulva, egyfajta televíziós „visszajátszásban” megörökíteni a helytörténet érdekes vonatkozásait. Elsőként a mai Városháza épületének történetét próbáltam körbejárni, a második Visszajátszás-riport viszont már a megyésítésről szólt, mert éppen az évforduló hónapja következett. Az egyik Csíki TV-s operatőrrel ismét felkerestem az interjúalanyok egy részét, de még másokat is, akiket korábban nem sikerült valamiért elérnem – tehát a televíziós anyag nem födte teljesen a Székelyföldes anyagot, s az interjúk is külön készültek. Éppen ezért később a könyvhöz ezeket az interjúkat is fel tudtam használni kiegészítésként, s például a televíziós anyagban telefonon megszólaltattam Király Károlyt is, aki a Székelyföldes anyagban nem szerepelt, de akit azt hiszem, Sarány István külön megszólaltatott... Pár évvel később, egy közös utazásunkon pontosan Sarány fejéből pattant ki az ötlet, illesztenénk össze, amit a témában külön-külön felgyűjtöttünk s adjuk ki kötetben. Ő, aki mindenképpen pontosabb, akkurátusabb, igényesebb, tudományosabb s tapasztaltabb is volt nálam, megszerkesztette a végső változatot, a Státus könyvkiadó pedig sikerrel pályázott a kiadására, így jelent meg végül a Megyecsinálók a Szemtanú Könyvek sorozatban, 2001 tavaszán.

3.

Amikor a térkép még egy nagy székely megyét mutatott

A könyvvé szerkesztés csak látszólag volt egyszerű feladat: a szerzők előtte újabb és újabb nyomokon mentek végig, új adatokra bukkantak. Szabó Katalin például meglehetősen későn - már-már az utolsó pillanatban - jutott el Orbán István néhai rajoni néptanácstitkár özvegyéhez, aki Zsögödben élt, s megpróbált nála az iránt érdeklődni, nem maradt-e a férje után bármiféle dokumentum, személyes feljegyzés.

– Erzsike néni azonnal mondta, hogy hát persze, hagyott valamit az ura, ott van a hideg szobában, ha leveszem a dobozokat a szekrény tetejéről, mert ő már gyenge hozzá, biztosan megtalálom - meséli ma Szabó Katalin. - Levettem, megtaláltam. És úgy éreztem, Orbán István kimondottan számomra hagyta hátra pár napig vezetett, 1968-as naplószerű feljegyzéseit... Megjegyzem, ezután még sokszor volt hasonló érzésem, más esetekben is, hálistennek - hogy úgy mondjam - hihetetlenül sokan számítottak rám... Kölcsönkértem a dokumentumot, beírtuk, visszaadtuk. Bár Orbán István csak a tüntetést megelőző napokról vezetett feljegyzéseket, mégis hitelesen, egyértelműen világított rá sok mindenre. Alátámasztotta például azt a sejtésemet, hogy az apparátus tagjai saját felelős állásaikat is féltették, így érdekükben állt részt venni a szervezésben... Én személy szerint rendkívül lényegesnek tartottam ezt az írást.

4.

A könyv egyik igen nagy erénye az, hogy sok szemtanút szólaltat meg, anélkül, hogy befolyásolná az olvasót, kinek is higgyen. A válaszok, a nézőpontok összevetése - amellett, hogy valamennyiük hátterében remek jellemrajzok bomlanak ki - nem az abszolút igazságot, nem is egyik vagy másik tábor igazságát világítja meg; mindenek előtt az érdekekre és a szűkebb vagy tágabb szempontokra vet éles fényt. Szinte-szinte, hogy senki sem titkol semmit. Akiknek rejtegetni valójuk van, azok a hatalom magasabb polcain foglalnak helyet. A megyecsinálók csíki zendülése vérbeli nekifeszülés: a demonstrálók érzik, tudják, hogy igazuk inkább csoportérdek, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerben kisebbségben maradnának vele, igazi elhanyagolható mennyiségként, de most ahhoz a ponthoz értek, amikor elszánták rá magukat, hogy történjék bármi, a végsőkig kitartanak mellette. Ráadásul helyi vezetőik is erre biztatják őket... A történelemben volt Csíknak néhány ilyen sorsfordító, katartikus pillanata: elég ha csak Madéfalvát vagy Csíksomlyó példáját emlegetjük. Ezekre a „mintákra” már-már fanatikus beleérző képességgel érzékenyek a térség emberei: a végső ellenállás élményének génjeit így vagy úgy, magukban hordozzák.

Ami a könyv vallomásaiból kirajzolódik, az mégis inkább a felszín. Érdekes lenne megtudni – igaz, már a gondolat maga is kész abszurdum -, hogy a helyzet felügyelésére kiküldött, különböző szintű és kompetenciájú megfigyelők, manipulátorok stb. milyen reális konklúziókat vontak le az események menetéből, a közvetlenül kitapogatott, megtapasztalt közhangulatból, a „csíki virtus” komolyságáról. Gondolom, mindezt a kötet szerzői is szíves-örömest felgöngyölítették volna, ha csak a legkisebb felfejteni való szálat is a kezükben tartják.

Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek: ahhoz, hogy egy konspiráció tökéletesen és kellő diszkrécióval működhessék, olyan fokú szervezettségre van szükség, amilyenre talán csak a fantázia világában találhatnánk példát; az életben a legjobb összeesküvők, falazók és zavarkeltők olykor bosszantóan nagy luftokat képesek rúgni, s ezek végül is leleplezik őket... Botorság lenne azt hinni, hogy a múlt század hatvanas éveinek Romániájában, annak is a székelyföldi beltenyészetében olyan tökéletesen mentek volna a dolgok, hogy egy feltételezett, sikeres összeesküvés máig felderíthetetlen maradjon.

Hivatkozik viszont a könyv, a szemtanúk beszámolójára alapozva nagyfokú hatósági készültségre, szervezett megfigyelésre, csapatösszevonásokra, ami mind azt jelzi, hogy az eseményeket az ellenőrzés akkori lehetőségeinek és módszereinek szintjén a kellő korlátok között tartották. Bármi történt volna a megengedett „kilengéseken” túl, a megtorlás egészen biztosan nem késlekedik. Erre több résztvevő is hivatkozik, akik nem egyszer saját fizikai létüket sejtették (érezték?) veszélyben amiatt, hogy akarva vagy akaratlanul az események élére sodródtak. Számosan hangsúlyozzák: eszük ágában sem volt felelősséget vállalni, több tízezer ember véleményét képviselni, de ha már ők lettek a kiválasztottak, cselekedniük kellett...

A szerzőknek, akik ma is úgy tartják, hogy még a lehető legszerencsésebb pillanatban sikerült szóra bírni az események szemtanúit, megadatott az a lehetőség, hogy kellő távolságból mind a tüntetéstől, mind az 1989-es rendszerváltástól, a higgadt elemzéshez elengedhetetlen objektivitással mérhették fel a lehetséges következmények egy részét, ugyanakkor a hiteles szemtanúk egy tekintélyes része még élt és tanúságot tehetett. Szabó Katalin szerint az ő riportalanyai általában örvendtek a megkeresésnek, szívesen meséltek az eseményekről, hősöknek érezték és tartották is magukat – s talán részben – az adott korban, helyzetben – azok is voltak. Volt, aki különösen kiemelte, talán kissé el is túlozta a saját fontosságát, de az egymás mellé sorolt vélemények nagyjából elvégezték a megfelelő korrekciót.

A könyv törzsanyaga - összegezve mai benyomásainkat - teljesítette azt a küldetését, amiért életre hívták, papírra vetették. Ennek ellenére, a „csíki lázadás” negyvenedik évfordulójára, 2008-ban új, addig nem ismert dokumentumok kerültek napvilágra az eseményekkel kapcsolatosan: fiatal történészek a CNSAS irattárában kutatva, rábukkantak a csíkszeredai küldöttség és a legfelső pártvezetőség, Nicolae Ceauşescu órákon át tartó „tárgyalásainak” gyorsírásos jegyzőkönyvére (Novák Csaba Zoltán – Olti Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért [Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunál 1968-ban], Székelyföld 2008/7., 85–111.)

5.

Cedausescunál, a megyetérkép előtt * Transindex

Az ominózus jegyzőkönyv, amely aztán egy, a korszakot jellemző átfogóbb dokumentumkötetbe is bekerült (Aranykorszak? A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Összeállította Novák Csaba Zoltán. Pro Print, Csíkszereda, 2011. 201-213. l.), a fordítást is elvégző Novák Csaba Zoltán jóvoltából itt újraolvasható, s egyúttal, e pillanattól kezdve megtalálta a maga természetes helyét e könyvben. E néhány oldalas, sűrű szövésű, az akkori társadalmi-politikai zsargonban megfogalmazódott, némiképp személytelen szövegből tulajdonképpen mindegyre a könyvben foglaltak „ellensúlya” rajzolódik ki. A korabeli pártkancellária által hitelesnek kinevezett jegyzőkönyvet viszonyítási pontnak tarthatjuk ugyan, de teljes szöveghűségéért ma már senki sem vállalhat a felelősséget. Számos esetben bebizonyosodott ugyanis, hogy a gyorsírásos lejegyzések áttételekor is történtek szándéktalan, de még inkább szándékos elhallgatások, sminkelések, szövegszűrések, összevonások, kellemetlen vagy oda nem illőnek vélt részletek kiiktatása, átfogalmazása. A hatalom is szerette érvényesíteni – jövőbe kacsintó számításból – a maga szempontjait, saját gyártmányú jegyzőkönyveiben a számára fontos „lényegre” koncentrált. Az ilyen és hasonló, feltételezett torzításokat leszámítva, a bukaresti látogatás jegyzőkönyve azért jelentős mégis, mert eloszlat egy sor olyan fabulációt és állítást, amire a riportereknek nyilatkozók a törzsanyagban erősen ellentmondásosan utalnak, viszont nem találnak semmiféle visszaigazolásra. A dokumentumból számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a látogatásnak – a pártvezéreken kívül – volt néhány vezérszónoka (Orbán István, Pataki Imre, Munteanu Ovidiu, János Pál), rajtuk kívül a többiek inkább csak jelenlétükkel asszisztáltak, mintegy számszerű, fizikai súlyt adva az elhangzott érvelésnek. A csíkszeredai helyzetet vázolókat is érezhetően sokkolta a hatalom általi rendkívüli fogadtatás és figyelem enyhe abszurditása. Amit a pártfőtitkár előtt elmondanak, az látszólag nem éppen arról szól, amiért Bukarestbe utaztak. Szempontjaik rendre kicsorbulnak, meghaladottakká válnak, mihelyst azok a párt- és állami vezetők vázolta érvekkel szembesülnek. Ilyenkor az ember azt várná, hogy a székelyföldi állapotok alaposabb ismerői, pl. Fazekas János minden erejével a konfliktus feloldására törekedjenek. De az ő fellépése, akár csak a Ion Gheorghe Maureré félrevezető, figyelem elterelő és mintha nem is a tűzoltásról, inkább a tűz szításáról szólna. Az eszmecsere így szinte-szinte állóháborúnak tűnik, amelynek a végén nem lehet tudni, kié lesz az igazság, kinek az oldalára billen el a mérleg, de a pártfőtitkár, sokat tapasztalt taktikusként, látatlanban, előre kicsikarja a küldöttekből az ígéretet, méghozzá több ízben is: bármi legyen a döntés, azt mindkét fél zokszó nélkül elfogadja. A küldöttek pedig fejet hajtanak: egyesek közülük nagyon remélik, hogy felutazásuk nem volt hiábavaló, mások viszont szervilizmusuknak adnak hangot, gondolván, hogy már így is túlfeszítették a húrt. Többször is közbekotyog például – mintegy kéretlenül – Kedves Sándor néptanácsi vezető (akiről többen is állítják, hogy a szekuritatenak dolgozik és aki hátulról a tüntetések hevét szította, s most mégis a térséget mélységesen elkötelező ígéreteket tesz) szinte-szinte az antik kórus szerepét játszva, a pártfőtitkár szentenciáit megerősítendő:

„Kedves Sándor elvtárs:

Főtitkár elvtárs, a csíkszeredaiak tettükkel fogják bizonyítani, hogy jól végzik dolgukat.”

Majd:

„Kedves Sándor elvtárs:

Ceauşescu elvtárs, a nép azt kérte, hogy jöjjön ön oda.”

Mindkét replika elkötelező jellegű. Mintha csak a jövendő Hargita megye élő lelkiismerete jutna általuk szóhoz. Utánuk már csak a pártfőtitkár szólhat érdemben. És az uralkodói döntés, az ígérethez híven, még azon az estén megtörtént. A viszály almája visszakerült a csíkszeredaiak kezébe. De a pártvezetőség már jóelőre tudta: a rebellió méregfogát végérvényesen kihúzták. Maradt viszont a csíkiak és az udvarhelyiek nem szűnő egymásnak feszülése.

6.

Sarány-Szabó könyvének megjelenése után két évvel a szerzőknél idősebb újságíró, Zöld Lajos, akit a Megyecsinálókban nem egyszer idéznek, visszaemlékezéseiben (Kölcsönkért élet, kamatra. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003) összefüggő, elemző beállítású részt szentel a csíkszeredai zendülésnek. Úgy gondolom, érdemes bővebben kitérnünk az általa látottakra, mert megerősítik abbeli sejtésünket, hogy a konfliktusra mindenek előtt vezetői tekintély- és haszonszerzés okán volt szüksége a hatalmat szolgáló és jelentő rétegnek.

*

Visszaemlékezésekben, cikkekben, elbeszélésekben „megyecsinálásnak" becézik az eseményt. 

(Leghitelesebbnek Sarány István és Szabó Katalin szöveggyűjteményét tartom, amelyre érdemes lett volna nagyobb kiadói gondot, szerkesztői munkát fordítani. Esetleg javított változatban újra megjelentetni.) 

Az eseményt az utcákon, tereken, hivatali szobákban nekem szerencsém volt személyesen is megélni. Ezért merem a leghatározottabban állítani, hogy ez az általam „vidám forradalomnak" becézett hajcihő, egyéni érdekből fakadó, a párt és Ceauşescu melletti szimpátia-tüntetés volt és semmilyen körülmények között sem szabad „székely felkelésnek" minősíteni, ahogy például Király Károly barátom is totalitárius diktatúra elleni népi ellenállásnak" titulálta. Ezt a „népi megmozdulást" a rajoni párt- és állami apparátus aktivistái, gazdasági, művelődési és társadalmi szervezetek vezetői felülről szervezték: megmaradásukért, magasabb pozícióba jutásukért és az ezzel járó nagyobb javadalmazásért.

...Amikor meghallottam Székelyudvarhelyen, hogy a csíkiak mozgolódnak a megyeközpont Csíkszeredába helyezéséért, a félnyolcas autóbusszal én is odautaztam. Nem volt erre megbízatásom, de megint hátára vett a kíváncsiság és a megérzés, hogy itt valami szokatlannak lehetek a szemtanúja. A mai vasúti feljáró környékén egyszer csak vidám sokaság vetült recehártyámra. Az emberek hármas, négyes sorokban igyekeztek valamelyik vállalattól a központ felé. Kacagtak, kiabáltak, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!" Egy kicsi emberke szabályos időközönként beordította, hogy „Éljen hős vezérünk, a Párt!" Csöppnyi bajuszának szálai is felálltak az igyekezettől. „Éljen a Párt!" - visszhangozta a tömeg. Nézek az autóbusz-vezetőre, hogy mi ez? Bosszús sercintés volt a válasz: „Ebből bizony nem esznek az agyagosok" — és dühösen beletaposott a gázba.

Ettek.

A katolikus templomnál már özönlött a nép a szomszédos utcákból. Felgyorsított léptekkel igyekeztek az egykori CFR-palotából pártszékházzá avanzsált épület elé. Szó szerint ugyanazokat a jelszókat skandálták, ugyanúgy, minden csoport élén egy-egy agitátor gesztikulált és ordibált, mintha előre megírták volna a népi megmozdulás forgatókönyvét. A rajoni pártszékház előtt már több ezerre szaporodott a pártot éltető lelkes tömeg. Enyhe tél volt, tíz órára már megcseppentek az ereszek is, néha a Nap is kibújt a felhők közül. A nagyon lelkes jelszók közé már egyéb is keveredett: néhány dühös kiáltás az első titkárnak kinézett Branis elvtárs feleségének a bugyogójáról. Hogy „húzzon dinamót, ha fázik Csíkszeredában!" És egyebek, amelyek már nem bírják el a nyomdafestéket, ugyancsak Branisné alsóneműjéről. És hogy „Éljen a párt!" Ezt a szlogent általában minden kényesebb bekiáltáshoz hozzáfűzték. Végül is Branis Lászlót nevezték ki a Csíkszereda székhelyű Hargita megye pártbizottságának első titkárává. Nem is ült sokáig, mert az első adandó alkalommal hazament Marosvásárhelyre.

Én a művelődési ház igazgatóját, Salló Istvánt kerestem fel. Régi ismerős volt. Gyakran hívtuk az Ifjúmunkáshoz, hogy székely csodabogarat bámuljunk. Olyan lelkesen és okosan tudott a  székelyek  történetéről, népművészetéről beszélni, hogy meg is tapsoltuk. Amikor pedig a szülőföldszeretet emberi értékmérőjéről beszélt, hogy „kutyabetyár, aki elhagyja és inkább haljunk meg!", bennünk is felforrt a vér a megfutamodást illetően. „Szervusz, Pista!" — örvendtem meg a kapaszkodónak, és hogy „mire jó mindez?" Éles volt a pillantása, válasza pedig hegyes, mint egy jól célzott köpés: „Nem látja az újságíró elvtárs, hogy történelmet csinálunk? Megyeközpontot akarunk az ősi juss okán!" Nemsokára  magas hölgy rángatta ki kezéből a kagylót, Pista pedig nem hagyva magát: „Mindenki a rajonhoz!" A hölgy pedig így: „Bandikám, nem érted, hogy kapus sem lehetsz a kütyősöknél, ha nem jösztök!" És így folyt tovább a telefonálgatás. Vágni is nehéz füstben, sűrű indulatokkal. Barátom lokálpatrióta felbuzdulását később megbocsátottam és „szervusztok" maradtunk. Csak azt nem értettem meg soha, hogy miért éppen Salló Istvánnak kellett az elsők között kitelepednie Magyarországra? Hiszen az ég keserves világán senki, fél ujjal sem nyúlt hozzá. Amilyen fennjáró, minden lében való kanalazás felkent szaktanácsadója volt Csíkszeredának...

Amikor a tömény füsttől és a plafonig csapó megyecsináló lelkesedéstől fulladozva kimentem újra a térre, a szónokok sorra követték egymást a pártbizottság székházának a balkonján. Általában a szocializmus történelmi jelentőségű győzelméről, Románia napfényes jövőjéről, a kommunizmus hajnaláról beszéltek. Egyik közülük tüsszögni kezdett és zsebkendője után kapkodott, ezt is lehurrogták, mert a nép általában nem szereti, hogy hősei taknyoljanak. És tovább folyt a skandálás a már említett jelszavakkal és beköpésekkel. Így a székház első emeletére mentem, ahol ugyanolyan tömény füstben, és magas hőfokon folyt a telefonálgatás. Igaz, itt éppen ellenkező irányba: a Központi Bizottság felé, forró vonalon. „Tovarăşul Secretar General! Itt szó sincs pártellenes, főtitkárellenes tüntetésről! Tessék meghallgatni... Nyissátok ki az ablakokat!... Itt éppen Nicolae Ceauşescut éltetik!... Ha szembenézünk a tényekkel és azokat kommunista szellemben értékeljük, a csíkszeredaiak azt akarják, hogy itt legyen a megyeközpont és ne Székelyudvarhelyen..." Még tartott a diskurzus hasonló hangnemben és meghatódott vigyázállás-szerű pózban, amely a telefonáló igenlésével ért véget: „Holnap reggel ott lesz a delegáció a központnál! Rövidesen küldjük a névsort is. Mi vagyunk a helyzet urai, Főtitkár elvtárs!" Nem esküdnék meg rá, hogy Király Károly volt a telefonáló, de hogy ott sürgött és fontoskodott az irodában, az biztos. És az is, hogy a pártért és a munkásosztályért való hosszas, lelkes harcának köszönhetően ő lett az új Kovászna megyei pártbizottság első titkára...

A pártbizottság pincéjében berendezett jókora gyűlésterem is tömve volt. Füst, csípős emberszag terjengett a levegőben. A pártaktíva pattogó forradalmi dalokat énekelt, hogy „Elvtárs a csákányt jó mélyre vágd!...” és: „Éljen a párt, élén hős vezetőjével, Nicolae Ceauşescu elvtárssal!" Itt már helyénvalónak tartottam az éljenezést, mert az aktíva jó része valóban meggyőződésből énekelt és hitt a kommunizmus ragyogó holnapjában. Amikor megláttam régi barátomat, Kató Vilmost, megörvendtem, hogy milyen kicsi a világ. Összeölelkeztünk és savanyúan mondta: „Ugye, ezt jól megcsináltuk?" Megnyugtattam, hogy egyet se búsuljon, amíg a tömeg a pártot és a főtitkárt élteti, nincs az a milicista vagy katona, aki a tömegbe merne lőni. De azért kár volt kinyitni Pandóra szelencéjét. Vili értetlenül nézett rám, hogy milyen Pandóra-szelencéről beszélek? Mondtam, hogy a nép hangulatáról, amely olyan, mint a tenger vize: szellő is felborzolja, de jaj, ha jön a vihar! Vili megígérte, hogy egy hátsó ajtón kilop a székházból, de neki, „aki megfőzte, egye is meg!"-alapon barátaival kell maradnia. Nevetve nyugtattam, erre semmi szükség, ahol bejöttem, ott ki is tudok menni, a tömeg csak ellenszenvének ismerős alakjait hurrogja le, a neki szimpatikus embereket megéljenezi. Ahogy az egyik Bereczki nevű orvost — ha igaz a bekiáltó szava —, aki egy kórházi ágyért ötszáz lejt vesz el, durván lekiabálták, a másikat dr. Bajkó Barabást megéljenezték és azt mondták neki, hogy „Halljuk, halljuk!" Ahogy később őt is lehurrogták. Megköszöntem barátom jóakaratát és kimenet azon gondolkodtam, hogy ehhez a vidám, békés karcfalvi aktivistához inkább illene a postagalamb tenyésztése, a békebíró szerepe, mint a pártpropaganda. Valószínű, éppen jó kedélye, népszerűsége miatt nem léphetett később sem a közrendi aktivistánál magasabb fokra a párthierarchia létráján.

(Kint a téren tovább tartott a herce-hurca. Már néhány részeg kiabálás is belevegyült a vidám éljenezésbe, most már Szabó  elvtárs viselt dolgairól, annak pereputtyáról. Aztán megint Branis elvtársnő bugyogója foglalkoztatta a csíki forradalmárokat. Ilyenkor mitugrász emberke ugrott fel a kultúrház oszlopainak a talapzatára, hogy „elvtársaim őrizzük meg méltóságos nyugalmunkat!" Őt kiröhögték és ezzel ki is fogták a szelet a harag vitorláiból. A ruhagyári asszonyok csoportjába vetődtem, ahol éppen egy alacsony, kövér embert szorongattak. A fehérnépek hátukat   összevetve nagy hórukkolással élőfal közé szorították a bőrkabátost, már taknya-nyála folyt és félni kezdtem, hogy a lelkét is kileheli, ha tovább tart a kegyetlen játék. Mondom egy nagydarab varrónőnek, aki átkarolta az aktivistát és súlyosan gügyögött neki, hogy apuskám, megyeközpontot akarunk! Felfogod te, hogy mi az? Fényképezőgépemet magasra emelve kiáltottam a nőnek, hogy rögvest hagyja abba a viccelést, mert még temetés lehet a vége és lelkén szárad az elvtárs halála. A nő felém villantotta haragját és megfenyegetett, hogyha nem fogom be a pofámat, én kerülhetek a helyébe. Mosolyogva mondtam: ha akarja, összekapaszkodhatunk, látom, mindene megvan. Így eleresztette próbababáját, akit közös erővel penderítettünk át a pártbizottság vaskerítésén. És már énekelték is az asszonyok, hogy „átdobták a szart a kerítésen". Új barátnőm kíváncsian nézegetett, hogy ki fia-borja vagyok, és cseppet sem lelkesedett mesterségemért: „Még csak az hiányzik, hogy kiírjon az újságba!" Megígértem, hogy erről szó sincs, csak azt a szegény ördögöt sajnáltam. Megnyugtatott, hogy egyet se búsuljak érte, mert azt a rosszasága nélkülünk sírba viszi.

*

Minél többet tud meg az ember az 1968-as csíkszeredai eseményekről, annál többre kíváncsi. Többek között arra is – de erre, úgy sejtem, ma sincsen válasz -, mi vette rá a döntőbíróként fellépő pártfőtitkárt, hogy végül is Csíkszeredát kiáltsa ki „győztesnek”. Egyszerű számítás volt a részéről? Megérzés? Ezáltal vásárolta volna meg a székelyek lojalitását? Láthatta, hogy az udvarhelyi nép – a csíkitól eltérően – nem vonult idegesen az utcára, nem szervezett forradalmat, amiből azt a következtetést vonhatta le, hogy könnyebb lesz velük felhajtatni a keserű poharat...

7.

A MÁV-palotának épült pártszékház

1968. február 23-án, immár a Csíkszereda központtal diadalmasan megalakult Hargita megyében megjelenik a Hargita című napilap első száma. Ettől kezdve ez az első számú fórum, mely hírt ad – a korszakra jellemző sajtóviszonyok keretei között – a megye történéseiről, a változásokról.

Néhány ígéretes, a romániai magyar kisebbség és a székelyföldi magyarság életében távlatot nyitni látszó esemény – mint amilyen például a pártfőtitkár tanácskozása a magyar nemzetiségű értelmiségiekkel (1968 júniusában) – egyike volt az az 1968 augusztus végi székelyföldi látogatás is, amelynek során Nicolae Ceauşescu, némileg megkésve, de ígéretéhez még mindig híven felkereste a csíkiakat (közben nem feledkezve meg a sepsiszentgyörgyiekről, illetve a székelyudvarhelyiekről sem!), s a minden alkalommal jól szervezett népgyűléseken lelkesítő ígéreteket vázolt fel a székely vidékek gazdasági-társadalmi fejlesztéséről, a székelyek életkörülményeinek javításáról. Népszerűségének további növelése végett minden alkalommal magyar nyelven is elköszönt az őt megéljenző székelyföldi vendéglátóktól, biztosítva őket afelől, hogy a párt helyesen oldotta meg a nemzetiségi kérdést. A "veni, vidi, vici" jegyében lezajlott székelyföldi körút a csehszlovákiai szocialista intervencióval kapcsolatos különutas román függetlenségi politika egyik bizakodó pillére volt, majd az 1968 őszén megalakított Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók országos és megyei tanácsai feltették a koronát a kitűnően levezényelt színjátékra: olyan kijelentések hangzottak el és olyan szervezési keretek születtek néhány hónap leforgása alatt, melyekre hosszú éveken át hivatkozni lehetett az elvek különösebb csorbulása nélkül.

Hargita megyében, s különösen Csíkszeredában tehát felfelé ívelő minden: a tervezés, a lendület, a bizakodás, a hangulat. Nyilvánvaló, hogy az új, felelős közigazgatási struktúrák új káderek tucatjait-százait vonzzák. A megyei lap hasábjain konstruktív viták zajlanak, fantáziadús elképzelések látnak napvilágot a megye fejlesztésének optimális lehetőségeiről és távlatairól. Ha csak a Hargita megyei sajtó megteremtését említjük, már azzal is új nevek, új arcok, új szellemi identitások homályosítják el a rajoni állapotokat és szemléletet épp hogy levedlett csíki társadalmat. A munkaerő lekötésére tervezett gyárak, vállalatok ugrásszerűen megnövekedő számú munkahelyeket és lakásokat ígértek mind Csíkszeredában, mind Székelyudvarhelyen. Míg ez utóbbiban a megyei létforma nem okozott gyökeres demográfiai változásokat, addig a szűk keresztmetszetű Csíkszereda csak moldvaiak beözönlő tömegével tudta pótolni jócskán megugrott munkaerő-szükségletét. A változás pár éven belül szembeszökő lett: a megyeszékhelynek kikiáltott város nem csak hogy gyökeresen népesebb lett, de megnövekedett népességében az idegenből betelepedő elem.

Ez az, amit ma leginkább a korabeli „megyecsinálók” szemére hánynak azok, akik általában minden jelenvalóval elégedetlenek, mert pontosan képesek megállapítani – a jelen tapasztalásai alapján -, hogy valamit egy évtizedekkel korábbi pillanatban elszúrtak...

Nem nehéz ma egymás mellé állítani, összehasonlítás céljából, a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi valóságot.

Az előbbit, lépten-nyomon látható módon jócskán kiforgatták egykori valójából: az álmos és szűkecske kisvárosból fantáziátlan, de biztosan terjeszkedő, fejlődőképes urbánus település vált. Eltűnt patriarchális, földszintes, már-már földhözragadt jellege, odalett girbe-gurba, megszokott vidéki központja és helyette megjelentek a mindenünnen ismert, jól-rosszul megépített univerzális lakódobozok. Méghozzá nem is kis számban. Hogy a felsrófolt munkaerőlétszám ne az ingázók tömegeit duzzassza már-már irreálissá (egy időben majdnem annyian ingáztak munkahelyükre a fiatal megyeszékhelyre, mint ahány állandó lakosa volt a városnak), hanem letelepedéshez, családalapításhoz, gyarapodáshoz való fészket nyújtson a város új lakóinak. Akár csak szerte az országban, a hasonló fejlődési ívű településeken. Ez a város ma is él és lélegzik, növekszik, keresi a formáját, annyi évvel a rendszerváltás után. Nosztalgiái természetesek és érthetőek, beépülnek a csíkszeredaiak kollektív tudatába. Ma már kissé állampolgári divat is visszasírni az egykori Virág (Kossuth?) és Hargita utcák eltűnt fővonalát, a mai piac környékét, pedig lassan már azok sem élnek, akik otthonukat a buldózerek alatt látták eggyé válni a földdel. De ha egyik napról a másikra hirtelen vissza kellene igazítani mindent, a megyésítés előtti állapotokhoz, csak maga a szándék is hirtelen legalább olyan arányú ellenzéket mozgósítana, mint annak idején a megyésítés.

Fazekas János és Király Károly, akik megkavarták a kártyákat

Az igazság a lépésvétés körül inkább ott van, hogy az 1968 utáni évek felhajtó lendületét a helyi elit nem volt képes olyan mértékben alkotó-teremtő mederbe terelni, hogy 1976-ban, amikor Ceauşescu pártfőtitkár és kísérete ismét Hargita megyébe - és természetesen Csíkszeredába – látogat, meggyőzhessék a vendégeket: a vidék ténylegesen elindult a felemelkedés útján. Tehetetlenül hagyták, hogy urbanizációs ütemet, városrendezési terveket, iparszervezési elképzeléseket, demográfiai irányelveket stb. szabjon nekik az, akit pár évvel korábban (inkább csak jól megfontolt, furfangos számításból) felkértek, legyen a város „védőangyala”. És az is lett, méghozzá kamatostól – ezt ma már le sem lehet tagadni.

Székelyudvarhelynek ellenben nem volt hová sietnie. Őt inkább csak a Csíkszeredával történő szüntelen vetélkedés ambíciója hajtotta, megmutatni, hogy ha nem is lett megyeszékhely, de megáll a saját lábán, akár a megye fennhatósága nélkül is! A vesztes, ám elsőként municípiummá lett város alapvető tartása, lelki profilja lényegében ma is ezt a fensőbbséges magabiztosságot árasztja magából. Állam az államban, annak számos hatásköre híján, szüntelenül munkálkodó rivális, készen az alkalmas pillanatra, amely egyszer talán csak eljön. Ő a megyésítés „bezzeg-gyereke”, aki úgymond „megúszta” azon áldások nagy részét, amiben a győztes Csíkszereda részesült, de nincs mit kezdenie vadon termett előnyeivel, amiket elsősorban nem a tudatos építés és fejlesztés révén, pusztán csak egyszerű stagnálásával ért el.

8.

Az írásom címében, illetve első mondatában emlegetett Damoklész-kardot ezek után illene legalább egy percre megvillantani a napfényben. Hogy mindenki észrevegye: nem csupán az 1968-as csíki ellenállók fölött lógott kettős élével, hanem azóta is a helybeliek életének „padlásán” himbálózik, bár látszólag belepte a pókháló és az idő pora.

A jelek szerint a Székelyföldön élő lakosság – szándékosan nem írtam székelységet, mert a kifejezés, a térségben élőkre vonatkoztatva inkább csak mítosz és illúzió – továbbra is választás előtt áll, hiszen sem 1968-ban, sem az utána következő évtizedekre kivetített eseménysorban nem ő választott – ellenállt ugyan valaminek, kifejezte indulatát, háborgását, hogy másfelől szintén idegen akaratban és ígéretben nyugodjék meg.

Közel egy esztendeje, különféle megközelítésekben, ismét napirenden Románia közigazgatási átszervezése. Az eddig ismertetett, nem egyszer hajuknál előrángatott elképzelések heves ellenzést, különvéleményeket váltottak ki – és nem csak a Székelyföld vonatkozásában. Mivel pedig nem egy vagy két verzió kerül forgalomba, mint annak idején, az egypártrendszerben, hanem ahány nyilatkozó, annyi „licenc”, szinte nem is érdemes megjegyezni őket, csak arra ügyelni, hogy rosszabb ne legyen a mostaninál.

Közép-európai társadalmi haladásunk jellegzetes rákfenéje, hogy ami új, az rendszerint kaotikusabban, fejetlenebbül és elsietettebben működik a már bejáratott, még oly korlátozott sikerű gyakorlatnál. A tervekben különben is egy, a tartományi megoldásra hajazó, de annál gépiesebb és hagyományellenesebb változat látszik mindenen felülemelkedni, amely szinte teljesen feloldja, magába szippantja a Székelyföld eddigi sajátos törekvéseit, elképzeléseit, tradíciókra épülő projektjeit. Nehéz lesz abban bízni, hogy egy újabb hórukkal, egy sufniból előhúzott népi demonstrációval (ami a rendszerváltás óta mint politikai harci eszköz erősen devalválódott, ha nem éppen visszájára fordult!) hárítani lehet a potenciális veszélyt. Mikro-regionális, ún. széki érdekekre tagozódva, a közös gazdasági-politikai platform megteremtése és megszilárdítása nélkül mindenfajta ellenállás csak karikatúrának és elhanyagolható, természetes, múló immunreakciónak hat. Komoly aggodalomra ad okot azt tapasztalni, hogy a széki tagoláson edződött székelyföldi gondolkodás közeledése, összeforrása távolról sem történt meg, s ha mutatkoznak is itt-ott biztató jelek, a más-más megyéhez tartozó Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy közeledése például nyilvánvalóbb és egyértelműbb, mint az egy megyén belüli Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti, sokszor már-már értelmezhetetlen modus vivendi.

Ám ne fessük az ördögöt a falra. E dokumentumkötetet forgatva arra figyeljünk, nehogy új, ránktelepedő „őrangyalok” mellett kötelezzük el magunkat és a jövőt.

CSEKE GÁBOR

Csíkszereda, 2012. november 1-6.

Dokumentumfotók az 1968-as csíkszeredai tüntetésről Szabó Katalin archívumából: