Urszu 2 mint honlap - a láthatáron

Az utóbbi hetekben némileg elhanyagoltam e blogomat, pontosabban kevesebb  esemény zajlott körülötte, mint máskor. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy kedves Macskaközi Szabó Zoltán barátom, akivel már több éve szoros alkotói kapcsolatokat alakítottunk ki, néhány általa kreált és gondozott honlap körül (20. század, IngyenVisz) váratlanul megajándékozott egy lehetőséggel, hogy a külön-külön gondozott, már meglévő blogjaim mellett legyen egy gyűjtő honlapom, amelyhez nagyjából összefutnak világhálós tevékenységem legfontosabb szálai, elágazásai.


Így született meg az elmúlt pár hétben az

Urszu 2 / Cseke Gábor honlapja 

elnevezésű webhely, amelynek az alakítgatásával, feltöltésével, koncepciójának a tisztázásával nem kevés időnk ráment. Egy tegnapi tartalmasabb egyeztetés és finomítás után azt lehet mondani, hogy a honlap elnyerte funkcionális formáját, s itt az ideje, hogy e helyen is felhívjam rá a figyelmet, bemutassam menűsorát és a már böngészhető tartalmak jellegét.

Mindenek előtt, a Címlap (vagy nyitólap): naponta cserélődő fotóval hívja fel magára a figyelmet, amelyeket az évtizedek során összegyűlt (sajtó)fotótékámból válogatok pillanatnyi ihlet és elképzelés hatására. A Minden napra 1 fotó elnevezésű rovatban megjelent, tiszavirág életű címoldalak galériába rendezve utólag is megtekinthetők, amennyiben az aktív rovatcímre kattintunk, s elképzelésem szerint idővel reprezentatív gyűjteménnyé nőhetik ki magukat.


A második menüpont (Blog) időszaki bejegyzéseknek, jegyzeteknek van fenntartva, kezdetben azonban kitűnő lehetőség arra, hogy a 2010-ben megszűnt Káfé honlapon másfél éven át vezetett Pótkávé nevezetű blogom láthatatlanná vált anyagát rendre átmentsem a nyilvánosságnak. A 2004-2006-os rövidebb-hosszabb jegyzeteket visszaolvasva az azóta eltelt idő új dimenziót ad az akkori történéseknek.


A rovat bal oldalán, Téka címmel nagy számú hivatkozás sorakozik egymás alatt: az általam szerkesztett blogok, illetve interneten elérhető könyveim, munkáim, műfordításaim "műszerfala", ahonnan minden egy kattintással elérhető. (A hivatkozáslista különben megtalálható valamennyi menüpont oldalán.)


Valahányszor az olvasó valamely anyag címére kattint, a rovat jobb oldalán a Kapcsolódó írások alatt megjelennek mindazok anyagok címei, melyek az illető anyaggal valamilyen módon kapcsolatban állnak (szerző, téma stb.) Mindez megismétlelhető majd minden egyes menüpontnál.


A harmadik menüpont a Vers - ide tetszőleges sorrendben, friss verseimből található válogatás. A Próza menüpont alatt viszont egy korábban elvetélt regénytervem felelevenítésével kísérletezem. A Kocsmaigazság munkacímet viselő regény a honlapot felkeresők szeme láttára alakul majd, egyelőre nagyon az elején tartok, két-három naponta sikerül frissíteni...


Ötödikként a Fotó menüpont hívja fel magára a figyelmet: az itt közölt fotográfiák elsősorban dokumentáris fontosságúak, nem egyszer direkt kapcsolatban vannak életemmel, személyemmel, bizonyos, életteremhez kapcsolható eseményekkel. Az itteni fotók látszólag kisméretűek, rájuk kattintva azonban kinagyíthatóak.


A következő fejezet a műfordítással kapcsolatos (Kölcsönsorok), jelenleg Kétnyelvű Petőfi-breviárium darabjait töltöm fel napi rendszerességgel. Szeretnék másfél tucat Petőfi verset magyar és román nyelven bemutatni azoknak, akik e nyelveken olvasnak. Petőfi után Ady Endre, Dsida Jenő, Áprily Lajos és mások következnének... De itt kapnak helyet időközben születő műfordításaim is.


A Verskereső című menü az egykori RMSZ, illetve a mai ÚMSZ Színkép mellékletének népszerű rovatában eddig és ezután közölt verskereső szolgálatának változatos anyagát igyekszem archiválni és összegyűjteni. Remélem - s az eddigi kilátások igazolják - sokszínű antológiát sikerül majd összehozni.


A címoldalról nyílik jobbra a legutolsó menüpont: a Rólam, amely alatt rövid életrajzi tudnivalókkal mutatkozom be, illetve további olyan vonatkozásokra bukkanhat az olvasó, melyek általam szerkesztett, digitalizált elektronikus könyvek elérhetőségét teszik könnyűvé.


Minden írás után hozzászólási lehetőség van, ami lehet, hogy az elején nem működik éppen úgy, ahogy az ember szeretné, de idővel beleszokunk a változott munkatempóba.


Végezetül: az Urszu 2b tovább működik, cikkeimet, elemzéseimet, szerkesztői tevékenységem számos termékét továbbra is itt fogom elhelyezni.

Erdélyi és csángó költészet: Erőss Alfréd

Sz. Perestyén, 1909. júl. 7. – 1950. júl. 11., Torda; költő, tanulmányíró. Kézdivásárhelyen érettségizett, Gyulafehérváron és Rómában végezte a teológiát. 1938-tól teológiai tanár, a Pázmány Péter Társaság tagja. Első kötete 19 éves korában jelent meg a Vasárnap kiadásában Az út (Arad, 1928) címen. Újabb kötete a Domokos Pál Péternek ajánlott Székelyek dicsérete (Kv. 1942). Verseire jellemző a pátosz, a legjobbak tájélményből születnek. Költészetéről Dsida Jenő írt értékelést. Válogatásunk alapja a Székelyek dicsérete c. kötet.




GYERMEKEK A RÉTEN


Porkafelhő fut az égen, 
rózsaszellő száll a réten, 
illatától részegülten 
dús fekete földre ültem.


Sóska s pimpó közt hevertem,
sok gyümölcsfa volt a kertben, 
játszó gyermek harminchárom,
együtt játszott mind a nyáron.


Minden reggel nyilt az ablak, 
anya ölből kiszaladtak 
énekelve, kis pacsirták, 
estig a dús földet fúrták.


Nézem, nézem a sok bimbót, 
harminchárom hún tilinkót 
hallgatom a földre bújva 
s nagynak látom népem újra.


Nagynak látom a családom: 
jó gyümölcsöt a jó ágon, 
boldogságot, békességet. 
Áld meg Uram, ezt a népet 
székely népet.




A BORVIZES


Ekhós szekéren járta be Nyugat 
búzábaszőtt mezőit, sok tanyát. 
Hol idegent vad házőrző ugat, 
őt ismerték, mint gyermek az anyát. 
Tudott, csengőzve járt minden utat, 
várt rá Torontál, Bácska és Csanád. 
Ha jönne, most is nagy sereg vidám 
gyerek szaladna csengője után.


Most taposómalomba fut a patkó, 
mindig, csak mindig egyazon az út. 
Lehorgadt fejjel húz a két szaladt ló, 
unottan csörren vas szerszámvasuk, 
a kerekek mély vágását a padló 
megszokta már. Döcög a „lóvasút". 
Nincs vágtatás, nincs portya. Menetel. 
Az út: két óra le, két óra fel.


A faluból két óra fel a forrás, 
a korsók öble vizzel megtelik, 
aztán vissza a falúba. Két sor ház, 
és kaputól kapuhoz közelít, 
mindeniknél megáll, kapúcsikorgás, 
leemeli a korsót és benyit. 
S ez így megy holnap, holnapután, egyre. 
Le a falúba. Fel a forrás-hegyre.


A kaptató megedzette szívét, 
magához hangolá a csorgó forrás.
Föld-dobbanású zengő ütemét 
dalolja. Hajnalt hoz. Akár a kondás, 
vörös korsókban nyájat hajt. A vért, 
amit nem tör le többé semmi rontás. 
Megifjodott a borvizes, bár hóhajú. 
Egy új szívet talált magában: új Falut.




SOMLYÓI ALKONYAT


Sokszor néztem Albánó kék hegyét, 
Nápolynak öblét, hűs Taorminát, 
mikor az alkony színjátéka bomlott 
felettük, mint az érett őszi nád.


A legszebb alkonyt mégis itthon adta 
látnom az Úr. Még porzik a vihar. 
Köderdőből vonuló hadsereg 
sokmillió dárdás hadaival.


Az égigérő dárdák menete
zúgva vonul a Kissomlyó fölött.
Az ég hamúszín volt, most viaszsárga,
a Hargitán is oszlik már a köd.


A dárdahad őrt áll a templom mellett. 
Az ég Nyugaton, mint a drágakő, 
mikor kitisztul rajta a lehellet 
és tündökölni kezd. Csodás idő.


A nap ragyog. Fekete fellegek 
pereme lángol, s messze nap mögött 
kis felhők gyöngyház-bárkái eveznek. 
A szivárvány a hátukra szökött.


S a káprázatos színjátékban áll 
fehéren a Somlyói Szűz, s a templom. 
Kék lesz az ég. A menet tiszteleg. 
Holnap búcsúja lesz a Kármeldombon.


Somlyó, 1941. jul. 15.




SZŐTTES


Szőke selymes gyapjút, napsugaras göndört, 
szőnek szép leányok szép Szicíliában.


Hosszú vékony szálat, haloványat, zsengét, 
szőnek szép leányok messze Finnországban.


Rózsaszín, azúrkék, piros, zöld, ezerszín, 
tarka déli szőttes, tarka déli élet. 
Kacagó, ragyogó, napsugaras, pajkos, 
váltakoznak benne sötét éji fények.


Halványzöld alapon halványszürke minta, 
egyszerű, megejtő az északi szőnyeg. 
Visszfénye ezertó tükrével hímezett 
imádságos lelkű országnak, mezőnek.


Haj, székely leányok, virrasztva, éj-nappal, 
keserű könnyűvel áztatott fonállal


szőttök, egyre szőttök. Készül a sok cserge. 
Valamennyi színe sötét-sötét szürke.


Olykor a fenyőknek haragoszöld nedve, 
vérző ujjatoknak skarlátja csepegve


színesíti meg csak csodálatos-szépen, 
mintha csupa angyal szőtte vön az égben.


De a színük földből, szívünkből virágzott. 
Sosem látsz az égben ily sötétszín vásznot.


Seholsem ily nagyok, nagyok és erősek, 
ezek a szép színek, ezek az érzések.


Seholsem oly szívós, fénylő a reménység. 
Zöld marad az erdő, bár csorda tapossa! 
Seholsem oly égő, sötétszürke, könnyes, 
harmatos a bánat. Vérünk harmatozza!


Hej, székely leányok, virrasztva, éj-nappal, 
keserű könnyűvel áztatott fonallal,


szőjjetek, ssőjjetek: sötétszürke múltra 
örökzöld jövendőt. Feltámadunk újra!

GYERGYÓI SZÁN


Rittyent az ostorával a kocsis. 
A hó nem pilinkézik rég; 
mint csillagerdő fekszik a rögön. 
A szántalp csikorogva, dübörgőn 
vág utat. Roppan a kocsiderék.


A bunda fülig ér, és a kucsma nyakig; 
kivirágzott a dértől. Hallgatunk. 
Két orcánkon veres pihék, lilák, 
A házakban kigyúl az estvilág, 
és elsötétülnek a dúckapúk.


Megérkeztünk. Lámpással vár anyánk. 
Lábunkról a cserge lekerül. 
Dermedt minden tagunk. De tüz a vér, 
s oly friss a gondolat, mint friss kenyér: 
a kerek asztal véle megterül.

A borzalom (szabadkozó) emberarca

(Visszatekintő olvasónapló)


Az alábbi esszét a Kisebbségben c. melléklet áprilisi számába szántam. Itt is megosztom azokkal, akik érdeklődve olvassák...

Hol bujkálsz, Anne Frank?

Anne Frank a BBC filmváltozatában

Közel ötven éve járt a kezemben Anne Frank naplója: már-már kötelező volt olvasni, az antifasiszta és békeharcos irodalomnak volt a zászlóhajósa. De mert napló volt, ösztönösen is furdalta az oldalamat, vajon miről vallott titokban, az általa kitalált nemlétező lénynek (a naplóját Anne következetesen Kittynek szólította) ez a kamaszlány, akiről úgy tűnt, hogy mindenbe beleüti az orrát, mindenről megvan a maga kemény véleménye, s ráadásul éppen naplóírás közben érik fiatal lánnyá, lesz szerelmes és biológiailag felnőtt?

A Frankfurtból Amszterdamba menekülő zsidó kereskedőcsalád kisebbik lánya kényszerűségből fanyalodik az egyoldalú párbeszédre a születésnapjára kapott naplójával. Mert amikor már a negyvenes évekbeli holland társadalom nem éri be azzal, hogy zsidó polgárai megkülönböztető csillagot viseljenek nyilvánosan, hanem kizárja őket az élet minden területéről: még a bicikli- és a telefonhasználattól is megfosztja őket.

Amikor pedig a zsidórejtegetésért koncentrációs táborral fenyegetik a jóérzésű hollandokat, a cég munkatársai elrejtik Frankékat az amszterdami kereskedőház emeleti raktáraiban, sok-sok hónapi szobafogságra kényszerítve a kétgyermekes családot. Aki mellé hamarosan újabb sorstársak kerülnek, s kezdetét veszi az egyre nyomasztóbbá, elviselhetetlenebbé együttélés, amelynek során gyorsan megkopik az emberi tűrőképesség, lehámlik az empátia, kiütköznek a negatív tulajdonságok, úrrá lesz az önzés, a bajtársiatlanság - mindaz a rákfene, ami egy veszélyeztetett közösségben bomlasztó hatással bírhat.

Ilyen körülmények között élnek-éldegélnek a naplóban megörökített felnőttek és gyermekek, akik azóta, kevés kivételtől eltekintve, bizony, már meghaltak, vagyis mondhatjuk - a fikció mezejére távoztak. Ma már nem tudnak sem igazolni, sem cáfolni semmit abból, amit a 13 éves fruska róluk s az akkori háborús, embertelen világról állított s számunkra átörökített. Hiszen a naplót azóta is milliók olvassák, a könyv az egész világon elérhető, minden lényeges nyelven megjelent, sok helyen az emberiség szellemi közkincséhez tartozik. Magyar nyelven bármikor elérhető és elektronikusan letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából, s ha valaki a filmvilág nyelvezetén megfogalmazott változatokra kíváncsi, annak mindenek előtt a BBC 1987-es - 4 részes - minisorozatát ajánlom, mely talán kevésbé regényes, mint a korábbi amerikai feldolgozások (1959, 1980), s a díjak szele sem érintette annyira meg, viszont a napló szelleme iránti hűsége töretlen és kikerüli az érzelgősség minden buktatóját. Arra összpontosít, hogy hangulatilag bemutassa, milyen emberpusztító félelemben tartotta az üldözés terrorja, a kirekesztés kizárólagossága és tettlegessége az egyént és a családokat, a kisközösségeket, hogyan fordított rendre embert ember ellen.

Sajnos, hogy egyeseket mindez hidegen hagy; ők a könyvben, a zsidó kamaszlány alakjában csak egy némán vádló holokauszt-áldozatot látnak, aki sorsa révén ujjal mutat a hóhérokra és mindazokra, akik együttműködtek velük. Pedig a napló csak egy dokumentum, ami szerencsére, véletlenül megmaradt. Amikor Anne vezetni kezdte, nem gondolt arra, hogy tanúvallomása egyszer még akár vádirattá is válhat. Ki akarta írni magából a rettegést, a bizonytalanságot, a meg nem értést, a belé fojtott dühöt és lázadást, sok-sok tisztulni vágyó zűrzavaros gondolatát és érzelmét.

Ennek ellenére, a naplónak, amit Miep Gies talált meg, miután Frankékat a hatóságok fölfedezték rejtekhelyükön és koncentrációs táborba hurcolták, majd később átadott a család egyetlen túlélőjének, az apa Otto Franknak, megvolt a maga kálváriája. Miután a napló 1947-ben első ízben megjelent, majd ennek nyomán azóta szinte minden nyelvre lefordították, színdarab, opera és film készült belőle, számos országban kötelező iskolai olvasmány, a napló hitelességét sokan mégis kétségbe vonták, hivatkozva a tizenhárom éves lánytól szokatlan gördülékeny stílusra és az érett kézírásra, de komoly vizsgálatok cáfolták a kételyeket. A Wikipédia szerint "Anna édesapja 1980-ig, egészen haláláig nem engedte az eredeti kézirat vizsgálatát, 1947-ben még a Contact kiadó is csak másolatot kapott. Otto Frank halála [1980] után a napló a végrendelet értelmében a Holland Háborús Dokumentációs Intézet tulajdonába került, akik elvégeztették a napló írásszakértői vizsgálatát, és úgy találták, hogy a kézírás egyezik azokéval az írásmintákéval, melyeket bizonyíthatóan Anne írt, a papír és tinta is kapható volt a napló keletkezése idején."

Miep Gies és férje különben egyike voltak azoknak, akik a Frank családot bújtatták. Úgy tűnik, hogy lebukásuk egy lakossági feljelentésnek köszönhető: Anne Frank és övéi koncentrációs táborban pusztultak el, kevéssel a háború befejezése előtt. A napló szerzőjét a tífusz vitte el, Bergen-Belsenben...

Az egykori raktárépület, ahol a naplóban történtek megestek, ma múzeum. Anne ma lenne 82 esztendős - ha élne. De mert halandók vagyunk, minden, ami életünkben és sorsunkban mulandó, odavész. Ám Frankék esetében az történt, hogy pusztulásuk ellenére is élő fikcióvá váltak, s nem csak hogy közöttünk, hanem egyenesen bennünk élhetnek tovább. Ezért, ha Anne Frankot szeretném jobban megismerni, akkor elég magamba néznem, s valahol a mélyben, megtalálhatom őt is, amint ott rejtőzködik, a világ elcsöndesedésére várva, hogy végre lehúzhassa maga után a vécét... Vagy egy nagyot veszekedjen az őt félreismerő és félremagyarázó felnőttekkel...

Tízen a túlélők közül

Közel tíz esztendeje jelent meg román nyelven Radu Bălaş és Kocsis Francisko dokumentumkötete (370 zile de teroare - 370 nap terror, a Cronos alapítvány kiadása, 2003), amelyben a szerzők a Maros megyei 1944-es zsidóellenes hatósági intézkedések dokumentumait felkutatva eljutnak 10 holokauszt-túlélőhöz, akik több mint fél évszázad távolából egyszerű szavakkal, láthatóan a kérdezők által összeállított logikai vázlat menetrendje alapján mesélik el, hogy min mentek keresztül gettóba hurcolásuk, majd nyugatra szállításuk, illetve a háború utáni hazatértük közötti mintegy másfél év alatt.

Az oral history módszerével rögzített, egyenként nem túl terjedelmes vallomások már nem a gyanútlan, nem a borzalom lopakodva egymásra épülő pillanatai logikája szerint bomlanak ki előttünk, hanem megszűrve, a lehetőségekhez mérten letisztulva s a rákérdezések miatt némileg egyneműsítve jutnak el hozzánk, némileg a statisztikai adatok hűvösségére emlékeztetve.

A statisztika, tudjuk, hasznos dolog. De néha nagyon jól lehet takarózni is vele, hiszen a lényeg helyett minden a mennyiségek összehasonlító játékára redukálódik, abból indul ki és oda jut vissza. A statisztika az, amely felhívja a figyelmet a részletekre, az árnyalatokra, ugyanakkor a több-kevesebb kategóriák állandó jelenléte fedezéket is jelent azoknak, akik szeretnek megbújni egy többségi akarat, cselekvés, érdek stb. mögött, szemben a kisebbségben lévők jogainak, szempontjainak eljelentéktelenítésével, hanyagolásával. A statisztika összemossa a kivételeket, pedig jól tudjuk, hogy azok mindig a szabályt erősítik. Miközben Anne Frank tudatvilága napról napra, az egyre terebélyesedő gyanú árnyékában nyeri el végső dimenzióit, a marosvásárhelyi túlélők emlékezete már a végső tanulságok tudatában helyre rakta a történteket. Amennyire csak lehetett.

És mégis - ez pedig a szerzők érdeme - az egymás mellé rakott, néha szinte szó szerint megismétlődő vallomásokból helyenként kiütközik az élet frissessége, amikor valóságban is megpillanthatjuk a borzalom szabadkozó emberarcát, amint a mellettünk élők gyengesége, gyávasága, feltámadó gyűlölködése, kapzsisága stb. akcióba lép, és hirtelen az egyik ember a másik játékszerévé válik, s igazságért közöttük már nem az emberiesség logikájához, csakis a nyers erőhöz, a kegyetlenséghez lehet apellálni. Ezeket a "hogyan történhetett" szempontjából kulcsfontosságú pillanatokat helyenként sikerül felvillantani a tanúskodás során, belőlük emelnék ki egy párat, az utókorra átmenekítendő tanulságok végett.

Hatóságilag igazolt deportálási lista
Marosvásárhelyről

1. Elhurcolásakor 18 éves, azelőtt falun élő lány meséli a "nagy utazásról": "Amikor átléptük a határt, gyanakodni kezdtünk, hogy nem lesz ennek jó vége... Egy orvos, akinek volt egy darab kolbásza, kért a vagonbeliektől egy szelet kenyeret. Senki nem akart adni, de apám rászólt anyámra, hogy adjon az orvosnak maradék kenyerünkből. Nem sokkal később, ugyanaz az orvos megmentette apám életét. Télvíz idején apám lába elfagyott, s állapota nagyon leromlott, csak orvosi segítség mentette meg az életét. Apám akkor azt kérdezte, mivel hálálhatná meg ezt neki, mire az orvos: már megfizettél érte a vagonban, azzal a darab kenyérrel. Apám akkor ismerte fel benne utastársunkat..."

2. Egy 19 éves marosvásárhelyi legény a lágerbe érkezésről: "Négy nap és öt éjjel elteltével a végállomáshoz értünk. Sötét volt, s a vagon hasadékain át megvilágított táblát láttam, rajta ez állt: Auschwitz. A vonat nagyon lassan még ment egy kilométernyit és valamennyit, amíg Birkenauba értünk. A távolban észrevettem négy, kéménynek tűnő építményt, amelyből lángnyelvek csaptak ki az ég felé. Mellettem egy elkötelezett, régi illegalista, Simon Vuksz, akitől az építmények felől érdeklődtem, gyanútlanul azt mondta, hogy azok krematóriumok, melyekben a szemetet égetik el... Azt hiszem, reggeli 6 óra körül járhatott, amikor csíkos rabruhába öltözött emberek kinyitották a vagonajtókat és ránkkiáltottak, hogy azonnal szálljunk le, s közben vesszőikkel ütlegeltek. A vagonból valaki megkérdezte tőlük, hogy kik maguk? "Lengyelországi zsidók vagyunk, öt éve élünk itt. Azért ütlegelünk benneteket, mert ostobák vagytok. Tudtátok, hogy a halálba utaztatnak benneteket, s ahelyett, hogy fellázadnátok, hogy kimentsetek és a fasiszták elleni harcban essetek el, a tehetetlenséget választottátok s idejöttetek, elpusztulni, értelmetlenül!" - válaszolta néhány rabruhás. Hiába mondtuk nekik, hogy fogalmunk sem volt arról, mi történik itten, a gettókról és a lágerekről, mert egy szavunkat se hitték."

Román-magyar átjáró Demény Péterrel

Megjött a Vatra idei 2. száma. Nem túl vastag, de az nem is fontos - jó, hogy nincs nagy csúszása az időben. A tematikus összeállítás tárgya ezúttal a Kibernetikus irodalom - pontosan az, amit itt most mi is művelünk - a digitális szellemi világ, s benne a bloggerkedés. Az erről szóló eszmei megközelítések érzésem szerint most csak hozzávetőlegesek, érdemes lesz többször és gyakrabban is nekiszaladni a kérdés aspektusainak. Már csak azért is, mert íróink egyre nagyobb hányada építi be manapság alkotó munkájába a cyber teret...


Számomra szellemi ínyencséget jelentett Demény Péter román nyelvű verscsokra, mert amikor azt firtattam a szövegek végén, hogy ki tolmácsolta román nyelvre, a következő magyarázatra bukkantam: 


"Poemele cunoscutului poet clujean au fost scrise direct in limba romana". Vagyis, az ismert kolotsvári költő egyenesen románul írta meg a verseit...


E gesztusa bennem azt indította el, hogy még mielőtt ő maga megtenné, fordítsak le belőlük, a játék kedvéért néhányat, ezáltal is járhatóbbá téve a nyelvek közötti átjárót.



DEMÉNY PÉTER
A levél I.
(Scrisoarea I)


kedves alkoholfüggő,
be kell vallanom neked, hogy
csöppet sem vagyok elragadtatva, 
amiként lennem kellene talán,
köztudott alkoholizmusodtól,
nem érzem lángelméd kisugárzását
azon hogy sztalicsnaja vodkától bűzlesz,
se elgyötört májad kénszagán,
hidegen hagynak bizonytalan
mozdulataid - annál otrombábbak
minél inkább úrrá lennél rajtuk,
nem hiszek abban, hogy Quartier Latin az élet
vagy egy bordély paradicsoma,
egy mindent felülmúló Bohémia,
vidéki koszfészek ez inkább
a megtestesült középszer kellős közepén,
ahol valóban
te vagy a király mindenek fölött.


Dragă alcoolicule,
trebuie să-ţi mărturisesc că
nu sunt defel cucerit sau vrăjit,
cum poate ar trebui să fiu,
de alcoolismul tău binecunoscut,
nu simt emanaţiile geniului în
duhoarea ta de vodcă stalicinaia,
în mirosul ficatului tău înecat,
nu mă impresionează gesturile tale
incontrolabile şi cu atît mai bădărane
cu cît încerci din răsputeri să le controlezi,
nu cred că mă aflu în Quartier Latin
sau într-un lupanar din Paradis,
într-o boemă nemaiîntîlnită,
ci mai curînd într-un oraş provincial,
în mijlocul mediocrităţilor întruchipate,
unde într-adevăr
tu eşti cel mai talentat dintre toţi.




A levél II.
(Scrisoarea II)


Értem én, kedvesem,
azt szeretnéd hát, hogy az élet
egy panelház lakosztálya legyen,
lakás amelynek tudod a címét
tehát bármikor gond nélkül odatalálsz,
tétovázás és kétségek nélkül,
itt zajlik életed,
ház a nyárfa mellett, Remény utca, földszint,
te még vársz valamire és bizakodsz.


Ám jól figyelj, mert mindez tévedés,
függöny az élet, ködös vagy fátyolos,
nindenképp nehezen megfogható,
sosincs egyazon helyen,
valami ami csupa kétség, megannyi kérdés,
meglehet, színe is van,
de nem jövünk rá, milyen,
valami, aminek íze is van olykor,
de súlyosan károsítja az egészséget.




Am înţeles, dragule,
deci tu ai vrea ca viaţa să fie
un apartament de bloc dintr-un cartier,
un apartament a cărui adresă o ştii
şi deci îl găseşti de fiecare dată fără probleme,
fără rătăciri şi îndoieli,
aici e viaţa ta,
casa cu plopi, strada Speranţei, la parter,
tu mai aştepţi şi mai speri.


Dar fii atent la mine, nu e deloc aşa,
viaţa e perdea, văl sau fum,
în tot cazul, ceva ce nu se poate defini uşor,
nu e mereu în acelaşi loc,
e ceva plin de îndoieli şi de întrebări,
ceva ce are culoare poate,
dar nu-ţi dai seama ce culoare ar fi aceea,
ceva ce are uneori gust,
dar dăunează grav sănătăţii.

Románból fordította Cseke Gábor

Míg a kokárda el nem koszlik

(Hármas vers barátom JA-díjára)


1. 


köreidet ím megfutottad:
versedből mindig az élet szólalt
s esküdt híveként a valónak
elszegődtem hű olvasódnak


2.


drága barátom ezt a díjat
néked adják de mások kapják
akik majd elégedetten tisztálkodnak
a klozetben a sok gratulától
és kézfogástól bágyadtan 
kik ma is kegyet gyakorolva
próbálnak fontosnak látszani
az ünnep gondosan beosztott perceiben
míg csak a kokárda el nem koszlik


3.


a te megérdemelt díjad Attilától
bármikor átveheted saját kezűleg (s.k.)
mint csősz az érett dinnyékre úgy vigyáz reá
reggel vagy alkonyatkor menjél
olyankor maga is versre gondol
és minden költőt jószívvel (f)elismer
kokárda nélkül is

Érintések

látod a harkályt
ott a fán
miként kopogtat


megszállottan
keres-kutat utánad
minden amit megérintettél
életedben
akár
egyszer is


egy ajtó kilincse
anyád emlője
ellopott svájci bicskád
hullott almák szeszes illata

A MEK-be került Nyolckampó-ról

Újabb Krebsz-könyv tölthető le a Magyar Elektronikus Könyvtárból. Először a Káfé főnix honlapon jelent meg, majd Jánossal közösen digitalizáltuk, s most a megjelenés kapcsán kérdés-felelünk. Az interjú a Káfé főnix számára készült. Én kérdezek, Krebsz János válaszol.

Fedőlap, Gergely Tamás fotójával

1. Mostani regényed - az Igazi Péhowardtól eltérően - direktebbül építkezik az átélt és a dokumentálható valóságból. Melyek belőle azok az építőkövek, amik a Te személyes élményeid-tapasztalataid is egyben?


Úgy döntöttem, most komolyan veszem a kérdezőt, és kimerítő válaszokat adok. Természetesen a saját élet az alapanyag - bizonyos önigazoló távolból. És még nekem is kell valamennyi idő, majdnem tíz éve megírtam ezt a regényt, próbáltam egy-két helyen elsütni, nem túl rámenősen, aztán itt nyílt lehetőség.
 A katonaság mint férfiélmény, s lassan a világból kikopó szolgálat, nekem nagyon tragikusan indult, illetve, ahogy olvasható, hatalmas sikersztoriként beindult, aztán - kis botlás, nagy hasra esés - végzetesbe fordult. Minden személyes, és minden megmagyaráztatik… A megírás - értelmezés elsősorban magamnak, de nem a tanulságért . Inkább hozzájárulás, adalék a világ egyfajta magyarázatához.


2. Miből táplálkozik Nálad az a kemény, de egészséges, szarkasztikus kritikai szellem, amivel negatív élményeidből is pozitív energiákat éleszt?


Azt hiszem: negatív módon nem lehet élni. Számomra is meglepő, hogy pozitív az egésznek a kicsengése, életem mélypontjának megírása. Az a bizonyos egészséges, szarkasztikus szellem kritikussá tesz mindennel és mindenkivel szemben (ez azt hiszem, az értelmiségi lét egyik lába, a másik az általános, széleskörű érdeklődés ) - de ez csak akkor tisztességes, vallom, ha önmagunkkal szemben is alkalmazzuk. 


3. Hogyan fogalmaznád meg a Nyolckampóban elmesélt történet(ek) "eszmei mondanivalóját", "tanulságait" - természetesen a gyengébbek kedvéért?


Nem a gyengébbek, hanem a kialakult többség kedvéért. Hosszú tanulmányt érdemelne, talán valaki már dolgozik rajta, az elmúlt diktatúra értelmezése. Fölnőtt és többségbe került néhány generáció, amely történelemként tekint a szocializmus időszakára, s számonkéri azokon, akik akkor is éltek, hogyan lehetett kiszolgálni egy olyan embertelen (abszurd, elnyomó, igazságtalan stb.) rendszert? Ezen a tájon mindig abszurd a helyzet, és mindig igazságtalanságok tombolnak a  hatalom szintjén (a viceházmestertől a polgármesterig és az igazoltató rendőrtől a miniszterelnökig). És van egy rejtett, bujkáló, alkalmazkodó „normális” réteg a társadalomban, amely tompítja a hétköznapi élet szintjén a fölülről nyomatott hülyeséget, szolidáris az éppen vesztesekkel, a túlélésben szövetséges. És akkor hívhatják fasizmusnak vagy szocializmusnak az aktuális berendezkedést, mert mindig helyzet van, csak annyi változik, hogy éppen fiatalon és rugalmasan kapjuk az ütést, vagy tapasztalattal megvastagított bőrrel páncélozzuk az érzékenységünk… Nem tudom, ez direktben kijön-e a Nyolckampóból.


4. Van-e könyvedben olyan történet, amit most, utólag legszívesebben kihagytál volna? Mennyire vagy tudatos alkotó, illetve mennyire ösztönös Nálad a meseszövés?


Ki nem hagynék, maximum átfogalmaznék, magyarázattal látnék el passzusokat. Illetve, valahogy meg kellene írni azokat a megtörtént sztorikat, amelyeket a tudatos-tudatlan mérlegelés írás közben kimaradásra ítélt. De, önmagukban csak katonasztorik, bővíthetnék a mű belvilágát, ha pedig a hozzáfűzött értelmezésekkel akarnám megírni, az már nem a Nyolckampó világa lenne, öregebb lettem, nem bölcsebb, csak másképp írnám az egészet. 
Az ösztönös és a tudatos aránya - kemény kérdés. Történeteket mesélünk, tudatosan akarunk ezekkel valamit a hallgató tudatába átvinni, és ösztönösen „kihegyezzük” optimistára a történetet, vagy hagyjuk, hogy az éppen aktuális világlátásunk hangszerelje vidámra vagy szomúságossá. Büszkén és tudatosan vagyok ösztönös.


5. Munkáid nyilvánosságra kerülése, a tudat, hogy nem csak tucatnyian olvasnak, mennyire ösztönöz/visszafog az írói munkában?


Nem érdekel, hogy mennyien olvasnak. Hazudok, amikor ezt mondom, de nagyon rosszul viselem azokat az olvasókat (újságíróként elsősorban), akik feltételeznek valami hátsó indítékot, rejtetten aljas befolyásolási szándékot, vagy csak félreértik a legtisztább őszinteséget, és - az internet által felkínált névtelenségből - lehülyéznek, lekomcsiznak meg ilyenek.
 Mostanában nincs írói munkám. A Káfé számára előszedem a polcról néhány megporosodott írásom, és köszönöm a nyilvánossághoz segítő ügybuzgalmat, amit ebben a kávéházban - még mindig kicsit idegenként üldögélve - megkapok. Kösz, jó itt, veletek.

Mélybe siklás

innen 
a hegyek nagyszerű karéjáról
már csak lesiklani lehet


a lejtő rám vár
alám fekszik
tökéletes elnyúló szerető


mindjárt kiderül mennyire
szeret ő
amikor 80-100-zal robogok
a mélybe


sílécem megvezet
ne feledj engemet
míg az irányt tartom


érzem a kezedet
betűn az ékezet
s azon túl nincsen
pardon

Menekülés közben

álmomban párizsban jártam.
álmaim teljesen szabadok.
álmomban nincs szabadabb nálam.
könnyed vagyok és szaladok.


az éjjel rémei is csak álmok
- döbbenek rá, újra és újra.
menekülés helyett megállok
és kifekszem az országútra.


párizsból tavak mélye lesz.
a tófenékből izzó láva.
dúlt ágyam mélyén ébredek
a megváltó hajnalra várva.

Nadrágomon fekete folt

történt hogy az egyik nyáron
felvettem a vászonnadrágom
hordtam reggel hordtam éjjel
versenyt lobogott a széllel


tavasz végén belébújtam
őszig le nem került rólam
jártam vele zsenge fűben
térdig sárban bozóttűzben


zászlóm volt és könnyű sátram
messze rikított a nyárban
előbb feslik később foszlik
elöl-hátul csendben koszlik


nem is fehér bezzeg-szürke
én sem vagyok rá túl büszke
múlik a nyár hát kimostam
bágyadt napon szárítgattam


s míg rám simul látszik rajta
amolyan egy-nyári fajta
de szolgálva is robotolt
nadrágomon fekete folt

Adásvételre készen

hónom alatt megkopott koponyámmal
ezzel a jóformán bedöglött kakukos órával
jelentéstételre ím előálltam
és a küszöbön túl
illő távolságban
arra vártam
hogy valaki aki okosabb nálam
odalép hozzám átvenni
ami még megmaradt elmém szikráiból álmaiból
koponyám jól megrázza
hadd lássa
mennyi az ennyi
- és megveregeti a vállam.


de hiába várok nem jön oda senki
s a maradékot sincs hová letenni...