2012. december 31., hétfő

Hol a folytatás, Szele Péter?


Talán nincs is kegyetlenebb veszteség, mint végzetesen magunkkal vinni azt, amit a világnak ígértünk, és amit egy ideig vártak tőlünk. Joggal. Ahogy azt Szele Péter esetében is tette az egyre fakuló s amúgy nem túl tisztességes irodalmi emlékezet. 

A 2012. november 20-án, 73 éves korában túlvilágra költözött prózaíró-ígéret a pályatársam volt. Egyike a Forrás-sorozatban megjelentetett szerzőknek. Ráadásul kolozsvári, mint jómagam. És azt sem felejtem el, hogy valamikor, diákkorunkban a lánytestvéremnek próbált udvarolni, minimális sikerrel. Sajnáltam őt, de tudtam, hogy a néném szuverén, önállóan gondolkodó személyiség minden időkben, ő dönti el, hogy kivel áll szóba és kivel nem. 

1957-ben aztán Péterrel együtt felvételiztem a Bolyai egyetem bölcsészetére, a magyar szakra. A vizsga előtt úgy tűnt, nagyon vágja a tételeket és valóságos pánikot keltett bennem virtuozitása, amivel az évszámokat, a könyvcímeket és a szerzőket idézte. A nagyon kevés helyre nagyon sokan nem jutottak be - ő sem. Úgy látszik, a "címek és évek" nem voltak elegek a sikerhez. Akkor is sajnáltam őt, de nem hagyta magát: vállat vont és beállt nyomdásznak. A nyomda iránti elkötelezettsége aztán szinte egész élete végéig elkísérte.

Nem így a prózaírói ambíciója. Bukarestbe került, az 1970-ben alakuló A Héthez, ahol a lap tördelőtitkára lett. Nyomdai s egyben szerkesztőségi állás. Lakást kapott. Családot alapított. Gyereke született. Valamivel később egy autóbaleset egyik szenvedő alanya lett. Leszázalékolták... Nem mondom fel tovább kudarcokkal és meghasonlásokkal folytatódó életét. Első feleségétől elvált, aki magával vitte a fiát. Újra nősült, még egy gyereke született, s bukaresti öregségének hézköznapjaiban érte utol a halál.

1969-ben megjelent kötetén kívül, ahhoz mérhető alkotás nem maradt utána. Pedig az irodalomba őt bevezető Veress Zoltán jóindulatú türelemre intette az olvasót: a fiatal szerző írásművészete még alakulóban, "forrásban", de ha eljön az ideje, jóféle szeszként párlódik le belőle az érték... De most már hiába várunk. Mint ahogyan hiába vártunk az egy könyves Bazsó Zsigmond, a fél könyves Somosdi Veress Károly költő esetében. Vagy a szintén nemrég elhunyt Matekovics János esetében, aki bár mérhetőbb és terjedelmesebb hagyatékkal fizette ki az utókort, tulajdonképpen saját magának maradt adósa a folytatással.

Kérdésem, amit a címben megfogalmaztam, így hát szónoki. Nincs aki feleljen rá. Hogy jogosan tetterm-e fel vagy sem, azt döntsék el az olvasók, akik hajlandók leemelni a polcról Szele Péter egyetlen vékonyka könyvét, s negyvenvalahány év távlatából elolvasni azt, amit valamikor készpénznek vettünk. Mert - miért is ne tettük volna? (Cseke Gábor)


ELŐSZÓ

Nemrégen egy megyei lapban, mely mint egykori Forrás-szerzőt kért „vallomástételre", egyszer már elmondtam azt, amit most itt egy szélesebb olvasótábor előtt is megismétlek: aki Forrás-szerző volt, akárhány esztendőnyi távolságra jutott is indulása pillanatától, a magáénak érez minden új Forrás-könyvet — hol büszkeséggel, hol enyhe restelkedéssel, de mindig örömmel —, mert magáénak érzi a sorozatot, hazai magyar nyelvű könyvkiadásunk egyik legszebb vállalkozását, melynek emblémájával az irodalom küzdőterére lépett, mint a lovagi tornák hajdani bajnokai a pajzsukra írt heraldikus ábrával.

De magukénak érzik ezeket a könyveket az olvasók is, egyebek közt azért is, mert némiképpen még az ő műveik: az elsőkönyves fiatal író harmat-lucskos egyénisége még alig szakadt ki a nagy közösségből, még legfőképp a közösségben született felismerések hordozója, még nem teljesen saját fényű égitest, inkább csak árboc, amelynek csúcsán szent Elmo tüze gyanánt látható fénnyé válik a légköri elektromosság — s hogy lesz-e saját fénye, azaz önálló felismerései, s ha nem is mindjárt fáklyaként, de legalább mécsként világító mondanivalója a közösség számára, amelyből vétetett, az rendszerint csak később derül ki. Ezért minden új Forrás-kötet s tulajdonképp minden első könyv, sajátos irodalmi „erényeitől" függetlenül: kísérlet — a közösség kísérlete arra, hogy sok ezer egyedbe szétforgácsolt érzése egy-egy kőltő, tudata egy-egy író művében összegeződjön: kísérlet s próbatétel, hogy az itt jelentkező lelkes önkéntes alkalmas-e kiválasztatni a nemes feladatra.

*

Szele Péter novelláiban, melyeket ebben a kötetben kap kézhez az olvasó, a közösségi fogantatás oly nyilvánvaló, hogy kimutatására egy fél szót sem kell vesztegetnünk. Nem érdektelen azonban megjegyezni — akár tanulságul is —, hogy az említett közösségi fogantatás jegyei alighanem azért olyan határozottak a novellákban, mert egy szűk körű, a szerző által jól ismert s tudatosan körülhatárolt közösségről, a dolgozó városi fiatalságról van szó, s ezen belül is csak férfiakról, azaz épp férfiakká érő fiúkról, akiknek az életformáját Szele Péter maga is éli, s ezért tud érzéseik rezgés-felerősítőjévé, gondolataik szócsövévé, bukásaik fanyar átélőjévé s legfőként útkereséseik segítőtársává  szegődni.

Kettő kivételével, melyek egy-egy öregemberről szólnak (Huszadik villanás, Dzsessz-novella), s még egyet leszámítva, amelynek hőse feltehetőleg középkorú férfiú (Ketten hazafelé), mindenik novellája a fentebb megjelölt társadalmi kategória kisebb-nagyobb gondjait hányja-veti, örömeit meséli, bosszúságait panaszolja, eszményeit rajongja körül. Olyan világ ez, melynek belső kiterjedését és problémakörét néhány rövid címszóval meg lehet határozni, mely szavak egyúttal a novellákban vagy vissza-visszatérő, vagy állandóan kísértő motívumokat jelentenek: a munka — azaz itt többnyire a hamis pátosz nélküli „meló" —, a város és a kikapcsolódást biztosító természet, a sport, a motor, a könnyűzene, a tanulás, a barátság s végül a Nő, a nagybetűvel gondolt Nő, az adott világ értékrendjének csúcsa. De mielőtt még elhamarkodottan megállapítnók, hogy ez a világ kissé szűk, s hogy ez a problémakör kissé szegényes, ne csak az irodalmi eszmélés kezdeti közösségi meghatározottságára gondoljunk: figyeljük meg maguk a novellahősök igyekezetét arra, hogy világukat tágítsák (Hajnali négytől ötig, Filmkockák), hogy kifejlesszék önnön gazdagabb egyéniségüket (Győzni), s hogy önmagukból, a szenvedélyesen élő, ámde a viszonylagos gondtalanságban hosszúra nyúlt kamaszkor miatt a teljes életnek csupán egy szűk pászmáját élő fiatalokból férfit, felelősségvállaló, sőt felelősséget kérő felnőttet faragjanak.

Ha a hősöket nézzük, azt kell mondanunk, sokatmondó jelképe, ha meg a szerzőt, hát akkor sokatmondó tünete a kamasz világnak a novellák egy érdekes motívuma: a fiú-hősnél tanultabb, műveltebb, különb lány (Defekt, Hajnali négytől ötig stb.), aki rendszerint emberileg is több, mert adakozóan szeret, sőt ennek is fölébe emeli az anyásság. Egy ilyen nőhöz felérni, egy ilyen nőre méltóvá válni, egy ilyen nő mellett érezni, hogy teljes értékű emberek vagyunk: ez Szele kamaszhőseinek törekvése — s ebben az értelemben mondottuk, hogy a motívum jelkép. Tünete azonban az író fiatalságának is, mégpedig túl gyakori felbukkanása miatt, amit nem tudunk másképpen figyelni, mint megértő rokonszenvvel: a hősével azonosuló író megálmodja hősének, önmagának, mindkettejüknek az eszményi kedvest, s aztán nincs szíve megtagadni hősétől, önmagától, mindkettejüktől — ahogy a mesemondóknak sincs szívük megtagadni a szegény ember legkisebbik fiától a Királylány kezét. De az a Tolsztoj vesse ezért Szele Péterre az első  követ,  akinek nem telt igaz gyönyörűsége a maga Natasája megírásában!
Hasonló szerepe van több novellában az idősebb munkatárs, a derék mester motívumának: részint ugyancsak eszmény, akihez fel kell érni, részint azonban — most már maga is mint hős, belülről, sőt első személyű elbeszélésben ábrázolt hős (A szürke falon) — annak az előképe, hogy mi felé fejlődjenek, milyenné lesznek a novellákban szereplő, többnyire még mind megszállottan nagyot akaró fiatalok.

S mindez a tartalomhoz jól illő, azaz kissé felemás nyelvi anyagból hevenyében kiszabott stílus-köntösben jelenik meg. Igen, a Szele Péter írásművészetéről nyugodtan meg lehet állapítani, hogy „kiforratlan", hogy éppen most van alakuló forrásban (sok esetben egy ilyen jelentést is tulajdoníthatunk a sorozat címének: érlelődő, erjedő forrás) — ám nekem személy szerint meggyőződésem, s engedtessék meg az olvasókat is figyelmeztetnem rá, hogy ebből a forrásból értékes szesz lesz: talán nem sajátságos helyi ízekkel illatos szilvórium avagy fenyővíz, talán csak egyszerű, de erős alkohol, amit néha rummal kell fűszerezni — más szóval egy jó színvonalú, inkább direkt jelentő fogalmakkal, mint sugalló képekkel kifejezésre törő, a jövő gondolati tartalmat megbízható precizitással szolgáló stílus: az intellektuális próza személytelen stílusa.

Csupa ígéret.

Meglehet, ahhoz képest, hogy ajánlanom kellett volna a könyvet, túl szigorúan vizsgáltam, s nem annyira a már most felfedezhető és kimutatható erényeket kerestem benne, mint inkább a továbbfejlődés erővonalait, a jövendő írói   egyéniség néhány  vonását egy fiatalember arcán.

De bízom benne, hogy a könyv erényeit az olvasók amúgy is felfedezik-meglátjak, s a könyvet magát szeretni fogják, főképpen azok, akik magukra ismernek hőseiben. Ez az ő dolguk- a szeretet biztatásával állni az író mellett, hogy akkor se szakadjon el soha a közösségtől, ha nagy, önálló egyéniséggé válik, s egy mind szélesebb közösség képviselője lesz — az iró dolga pedig az, hogy valóra váltsa, amit egyfelől ő maga ígért, másfelől meg mi várunk tőle.


VERESS ZOLTÁN


Szele Péter: SZIMFÓNIA

Alig tettem pár lépést az utcán, amikor esni kezdett, úgy, mintha dézsából öntötték volna. Behúzódtam egy blokk üveges ajtaja mögé, és néztem a teret. A palotát és a körülötte négyszögben épült pasztellszínű, modern vonalú épületeket mintha szürke tüllfüggönnyel vonták volna be. Az üveg a rápermetező víztől lassan ezt a képet is mind homályosabbá tette. A neonok villogó pálcikái hullámos vonalakká alakultak, és a tér gyepét meg a gruppokat megvilágító gombák is ugrándozni kezdtek. Ezekben a mozgó fényekben csak nagy szürkés-fekete tömböknek látszottak az épületek. Néha egy-egy elsuhanó autó vizet spriccelt a járdára, egyébként minden csendes volt, csak az egyre erősödő eső dobogása vert egy szimfóniához hasonló, váltakozó ütemet. Közben a szél erre-arra tologatta a szürkés esőfátylat, mint egy elégedetlen díszlettervező a színpadi tüllfüggönyöket, amíg meg nem találja a legmegfelelőbbet.  Nagyon jó volt kibámulni az esőbe.

Úgy tíz perc múlva valaki szalad az üveges kapu felé, ahol álltam. Alig volt időm kinyitni, úgy robbant be, mint egy százas futó az utolsó métereken. Hosszú barna haját kontyba viselte, mosolyogva kért meg, hogy tartsam a táskájából előhúzott kis tükröt, amíg vizes haját a vállára engedi. Szemtelenül, kihívóan néztem a szemébe. Észrevette, de nem kapta el a pillantását. Visszanézett, és úgy tűnt, az én szememet használja tükörnek.
Közben  egyre kacagott.

Visszatette a tükröt a táskába, és most egymás mellett állva néztük az esőt, ami egyforma ütemben zuhogott tovább. Magamban könyörögem  az  istenekhez,  mindegyikhez  külön-külön egyszerre, hogy minél tovább essen.
Látszott rajta, hogy alig tud parancsolni magának ebben a kényszerpihenőben: az egyik lábára állt, azután a másikra, megigazította a haját, a ruháját, felesleges mozdulatokat tett, mintha zavarba lenne. Rám nézett, és nevetett.
Be akartam mutatkozni. Azt mondta, minek, így jobb, hogy nem ismerjük egymást. Az én ablakrészemhez hívtam, hogy innét nézze az esőt, de nem gondoltam volna, hogy mellém áll, ilyen közel. Szó nélkül mellém lépett. Lopva, hogy észre ne vegye, feléje fordítottam a fejem; úgy tett, mintha nem venné észre, mosolyogva nézett kifelé. Szép arca volt. Ő is felém fordult. Közel hajoltam hozzá, de két kezébe fogta a fejem, és az eső áztatta utca felé fordította. Puha és meleg kezei voltak. Az eső zuhogott, monoton, de mégis izgató ritmusban.

Azon vettem észre magam, hogy a karomra támaszkodik. Igyekeztem mozdulatlan maradni. Arra gondoltam, mennyire   tetszik nekem ez a lány, talán fogunk még találkozni, és már tervezgetni kezdtem, amikor hirtelen feltépte az ajtót, megragadta a kezem, és ellenállhatatlanul  kiráncigált az esőbe. Rohantunk az elhagyott, tócsák borította utcákon.  Nagyon tudott szaladni, meg kellett húznom, hogy lépést tudjak vele tartani. Nem törődtünk azzal, hogy csuromvizesek leszünk.

Bizony isten, így még soha meg nem áztam. Mindenem   csupa  víz   lett,   egész   a   bőrömig.

Nem fáztunk, nagyon meleg volt a levegő, az eső; csak a ruháink lettek súlyosabbak, de egyáltalán nem törődtünk vele. Megálltunk egy keskeny eresz alatt. Itt is szabadon vert a zuhé. Talán negyedóra is eltelt, ameddig kifújtuk magunkat. Az úttesten kopogó eső még jobban rákezdett. Megfogott, és mint ahogy a spanyolfalat szokás, maga elé állított. Dúdolt valamit. Hozzáhajoltam, és megcsókoltam. A fejét nekitámasztotta a házfalnak, egyik kezével pedig megsimogatott. Hirtelen szakította ki magát, de most már nyugodt léptekkel ment tovább. Pár lépés távolságban követtem. Úgy tűnt, hogy csak az esővel sétál. —  Nem mehetnénk tovább hárman? Hátha nem haragszik meg az eső — mondtam. Odaléptem melléje, és átfogtam a vállát.

Sokáig sétáltunk az esőben, ami nem akart megállni. Néha megtöröltük egymás arcát csuromvíz zsebkendőnkkel. Néha csókolóztunk. Pár szót sem tudtam kisajtolni magamból. Amikor elhatároztam, hogy beszélni fogok, az eső, mintha tudta volna, még nagyobb dobolásba kezdett. Aztán mégis kinyögtem:
— Nagyon szép ez a vizes, sötét világ.
— Olyan, mint egy szimfónia — felelte.

Mentünk tovább a cementszürke házak között. Néha egy-egy neonreklám próbált áthatolni az eső alkotta függöny komorságán. Az egyik ház lépcsőfeljárata előtt megállított.
—  Tegyél föl a harmadikra, ha van annyi erőd — és kaján szemtelenséggel mosolygott.
Megfogtam a derekánál fogva, és feltettem a harmadik lépcsőfokra. Most egy fejjel magasabb volt, mint én, két kezével átfogta a nyakamat, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Közben lelépett a második lépcsőre, így egyforma magasak voltunk. Vizes ruhánkon keresztül éreztem, milyen kemény és forró.

Közben az eső nyugodt permetezésbe fogott, és meglepett minket a csendességével.  Kézen fogtuk egymást. Mentünk tovább. Most igazán tellett volna mondani valamit, valami komolyat, vagy talán csak annyit: mikor láthatom még. Az utcai lámpákat kioltották már, de a permetező eső csak nehezen engedte át a hajolnak a várost.
—  Itt lakom.
Megállt egy ház előtt. Én csak néztem a házat. Olyan volt, mint a többi blokkok, vasárnap hajnali csöndességükkel.
—  Köszönöm.
—  Mit?
—  Hogy hazakísértetek.  Te és az eső.

Beszaladt  a  lépcsőházba. A  kongó léptek mind halkabbak és halkabbak lettek, végül egy ajtó nyikorgását hallottam, aztán minden csendes lett.
Az eső is elállt.
Kábultan ballagtam az utcán.

A felkelő nap nagy és vörös volt, maga előtt kergette az esőfelhőket, és kiteregette az ég tiszta kék lepedőjét.



2012. december 18., kedd

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (32)


HADNAGY JÓZSEF:
Pusztai alkonyat

Széles pusztai alkonyat.
Úgy állok itt, mint nagy állótükör előtt.
Felhő úszik benne: egy messzi délelőtt,
amikor talált pénzként
birtokoltam a napokat.

Aranyszalagos kötegekben
hevertek mellkasom szekrényében – végtelen évek.
Dúsgazdag vagyok, vajon mennyit érek?
Nem számoltam, észre se
vettem: a fiókok megüresedtek.

Hány bankó van még ott, egy, kettő, harminc?
S most vajon mennyit ér? –
vagyont költöttem el a semmiért.
A tükör kialszik, a bokrokban
sűrűsödik a homály, mint bordáim közt
a kérdés: mennyi a bóvli, mennyi a hamis?

Hadnagy József (sz. 1950. Kolozsvár) nagycsalád elsőszülöttjeként a nyughatatlanság lovagja. Ide-oda igazolása, identitásának cikázó meghatározottsága számomra a költői párbaj esélyei előtt nyitottak utat.


CSEKE GÁBOR
Hegyi hajnal

Minden nap egy csoda. Hogy fölkel. Nem siet.
Éppen csak annyira, hogy időben
fénybe vonja a harmatos füvet.

A fényből jut nekünk is, bár még vacogtató az árnyék,
ha rajtam múlna, én minden reggel
jó messzire szállnék
oda, hol a nap le se nyugszik,
kóborolnék
a hosszú fehér éjszakában,
olyan ez mint egy végtelen ünnep
avagy egy véget nem érő gyásznap.

Egyetlen kincsem: az idő.
Mámoros éberségben mérem,
hogy sokasodnak a hajnalaim
s ülepít a koszorúér falain
sok-sok salakot az ébredéstől kótyagosodott
maradék vérem.

2012. december 17., hétfő

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (31)


KARÁCSONYI ZSOLT
Ma már nem jutok el a Krímbe

Ma már nem jutok el a Krímbe.
Pedig a kikötőben nekem lobognak a zászlók.
Állok a konstancai Kaszinó előtt,
és sehol egy sirály, sehol egy vitorlás,
az éttermekben hiába is kísérleteznél,
esélyed sincs, hogy rendes halat találj,
de bal felől, a hétköznapi strandon,
még emelkednek a színes, hétköznapi labdák,
a férfiak, nők, kislányok és kisfiúk elkeverednek,
ahogy odabben a Kaszinóban keverednek a kártyalapok.

A szerepeket valaki kiosztotta megint.
Ha az Ovidius térről indulsz a Kaszinó felé,
az egyedüli tengeri lény, amit elfogyaszthatsz,
ismét csak a cápa. A cápauszony.
Nincs esély arra, hogy ártatlan, szelíd delfinekből,
vagy szomorú tekintetű fókákból lakmározz,
mint a kikötőváros lakóinak ősei.

Mert a város lakói, és itt nem a patkányokra,
nem is a kóbor kutyákra és a még náluk is
megveszekedettebb kóbor macskákra gondolok,
hanem azokra az emberi lényekre,
akik a tömbháznegyedekben laknak,
és ugyanazt az úszógumit tartják a fürdőszoba ajtaja mellett,
mint húsz évvel ezelőtt, csak időközben felnőttek,
gyermekeik születtek, és a nagyszülők
még idejében távoztak a temetők hullámzó hantjain –

egyszóval a kikötő közelében lakó emberi lények
már nem fogyasztanak halat,
inkább erdélyi stílben készült töltött káposztát zabálnak,
és a fiatalabbak a spagetti hosszú Ariadné-fonalát
szívják be hihetetlen lelkesedéssel.

Az egyik konstancai minaret tornyából,
ha a délutáni szél is megindul, látni lehet a Kígyók szigetét.
Az egyik tízemeletes tömbházból,
délután három és negyed hat között,
tisztán látni a Gibraltár-szorost, sőt,
de csak egészen kivételes alkalmakkor,
általában a húsvét és pünkösd közötti nyugodt délutánokon,
amikor még csak sejteni lehet az eljövendő kánikulákat,
igen, olyankor tisztán látszik Ceylon szigete.

De a Krím, az egyetlen félsziget,
amely örökre az enyém lett,
nem pillantható meg a legmagasabb
épületek tornyaiból sem. Nem és nem.

És az a hajó, amire várok, csak lassan,
egészen lassan jut el a szárazdokkból
a kereskedelmi kikötő mólói közé,
hogy felvegye a múlt század elejének gyarmatáruit,
a nyolcvanas évek monokinis lábnyomát,
és amikor a kapitány Odüsszeusz kalapját fejébe nyomva búcsút int,
akkor érhessek én is a fedélzetre végre,
ahol senki sem kérdez, és senki sem felel.
A Krímbe ma már nem juthatok el.

Karácsonyi Zsolt (sz. 1977, Arad) szépreményű diákszerkesztőként került először látókörömbe, azóta nagyívű, ambiciózus röppályát írt le, s ki tudja, milyen magasságokba emelkedik s vajon eljut-e valaha Krímbe...


CSEKE GÁBOR
Hurrá, még ma Krímbe hajózunk

Miért is ne, hiszen csupa ígéret a tenger
egyre-másra küldi hullám-futárait az üzenettel
hogy útra fel merészen
a pillanat hevében
minden akadály semmivé válik
széltében-hosszában tanítják
hogy így kell navigálni
azok akik még sohase merészkedtek ki a parti vizeken túl
ők mesélik azt is hogy hol volt hol nem volt egyszerűen
túl az óperencián, hol a kurta farkú malac túr
de sebaj ők maradnak mi tengerre szállunk
élik kicsinyke életüket
miközben mi jó szélre várunk
s ha vihar támad ránk
egymást szidjuk úgy kiabálunk

és látjuk ahogy a távolodó föld zsugorodik
mint a fogyatkozó remény
valaki áll a tengerparton
tán élő valaki s nem tünemény
és áll a minaret a kaszinó a móló a szárazdokk
a hajógyárban döng az óriás kalapács
utánunk küldve lüktető üzenetét
mint téli napon a buzgó fakopács

látszik-e onnan hogy küzdünk az árral
előre jutni mert minden perc olyan kiismerhetetlen
egymást váltogató utcanők közötti
harc az ami ilyen kegyetlen
mindenki élni s győzni akar ettől oly izgalmas
ez a verseny aminek sosincs vége
a vihar most vad villámokat és felhőförgeteget rajzol az égre
aki a Krímbe kíván jutni
az előbb megtanul futni,
majd úszni és tűrni és ellazulni
ha a kapca elkezd szorulni

aki elindul Krímbe balra álljon
aki még várna jobbra lépjen

albatrosz suhanását várom
hogy még előttünk Krímbe érjen

2012. december 9., vasárnap

Szebben is élhettünk volna avagy van-e kisebbségi költészet?

(Olvasónapló)


Harminc évvel ezelőtt még büszkén felemelt fővel válaszoltunk volna egy ilyen kérdésre azzal, hogy - IGEN, VAN! Éppen csak nem lehetett leírni, nyilvánosan kimondani ott, ahol ez a költészet valóban létezett; s talán még létezik ma is, bár a globalizálás üstjében ma minden összekeveredik. És ez nem csak európára vonatkozik, hanem a Kárpát-medencére is. Az Illyés Gyula szorgalmazta "haza a magasban" a rendszerváltás előtt a határon túli kisebbségekhez való közeledés, az odafigyelés, a szolidaritás értékeire helyezte a hangsúlyt. A rendszerváltás után e természetes kényszer rövid idő alatt szinte magamagától megszűnt, saját hamvaiba roskadt...

Miért van, ha nincs?

Ferencz Imre: Bagoly (almafa)
Ma már anakronizmus kisebbségi költészetről (irodalomról) beszélni. Ha geográfiailag-közigazgatásilag nem is vagyunk egy akolban, a szellem már jócskán megteremtette a maga átjárható tartományát, s az egységes magyar irodalom-költészet égisze alá minden besöprődik, ami magyar nyelven a Kárpát-medencében alkotásként létrejön. Hogy aztán abból mikor lesz valós értékrend, odafigyelés és pótlólagos felbecsülés, az egyelőre nem sokakat izgat - mondhatni a már eleve egységben gondolkozók és értékintegrálók mint amilyen pl. Ilia Mihály professzor, vagy sok tekintetben Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, a "kisebbségben is kisebbséget" alkotnak. Bizony, fehér hollók.

Pedig ha jól megnézzük, ez a sokat emlegetett és üdvözölt egység egyben merő látszat, hiszen amit formálisan ugyan megteremt a nyelv, azt az egységet mindjárt lehetetlenné teszi a szerzők világlátása, esztétikai meggyőződése, alkotói közege, baráti, dac- és védszövetségi társasága, múltja, anyagi és egyéb érdekeltsége - és még annyi minden! Mindez pedig nem csak meglátszik az alkotások jellegén, de határozottan és felismerhetően disztingvál, elkülönít, kisebb-nagyobb táborokba sorol. Ami pedig a legnagyobb átka e globalizált korszaknak, hogy a folyamatban oly sokat tenni tudó figyelemfelkeltés, recenziós tevékenység szinte teljes egészében a kiadók marketingjét szolgáló érdekhálóba került, megbízhatatlan és alkalomszerű; kimondottan csak felületes tájékozódásra jó.

Egy magányos, kóbor poéta

Ferencz Imre: Önarckép (diófa)
A fent vázolt körülmények s a különböző táborok között kóvályognak, helyüket nem találva, státusuk szerint számkivetve a magányos, kóbor poéták, akik csak egyetlen csillagot, istenséget és múzsát ismernek el: a költészetet magát. És e mellett következetesen kitartanak, még akkor is, ha ebből - az erkölcsi elégtételt leszámítva - semmilyen előnyük nem származik. Egy ilyen magányos lovagnak látom a Csíkszeredában élő Ferencz Imrét, a Székelyföld c. folyóirat idei költészeti díjasát.

Azon túl, hogy 2012-ben két verseskötete is napvilágot látott (Madárkirakat - Pallas-Akadémia, Pakli - Alutus, magánkiadás), Ferencz Imre nem az a költő, aki csak úgy ontja a verseket. Megvárja az ihlet rendszerint télre időzített pillanatát, s akkor - amennyiben késztetése támad - kiírja magából mindazt, ami őt emberileg-költőileg feszíti. Nem sokat törődik a közönséggel: ha versvilága történetesen találkozik a gyermekek érdeklődésével, akkor őszinte örömmel fordul feléjük, de üzenetével az olvasótábor teljességéhez szól, s a hatás nem is marad el.

(Jelen voltam Madárkirakat c. kötetének egyik bemutatóján. A könyv maga 34 versből álló, különböző madárfajok jellemzésére hangolt, illusztrált gyermekverskötet, ám az érdeklődők között szép számmal voltak felnőttek és idősek, környezetvédő gondolatokat és szenvedélyeket osztó olvasók, akik szintén érintve érezték magukat a költői mondanivaló által. Emlékezetemben megőriztem a szerző konfesszióját, amelyben úgy magyarázta költői érdeklődését a madarak iránt, hogy valószínűleg előző életében maga is madár volt, most meg a szószólójuk kíván lenni… Verseit egyfajta vezeklésnek nevezte amiatt, hogy gyermekkorában, pajtásaival, a felnőttek gerjesztette hangulattól is befolyásolva, számos madárnak – különösen verébnek /bár egyesek szerint az nem madár/ – okozott fölötte kínos perceket…)

Hatalmas könnycsepp

Másik kötetét, a szerény kiállítású Paklit saját zsebbe nyúlva adta ki az Alutus nyomda segítségével; bevallása szerint nem volt szíve "megpályáztatni" zömmel az utóbbi két évben született verseit, amelyekről úgy érezte, hogy nem kellene éveket várniuk, amíg összegyűjtve olvasó elé kerülhetnek. Ezzel pedig fontos igazságra tapintott rá, nevezetesen arra, hogy paradox módon, a tartós lírai értékek nincsenek kötelező módon egyenes arányban az időtlenséggel, a túlesztétizált elvontsággal. Vagyis egy olyan verseszmény, amely elsősorban a gondolati tisztaságot, az erkölcsi-érzelmi megtisztulást helyezi előtérbe és avatja következetesen rendezőelvvé, nem kötelezően vág egybe a verbalizmussal és az agitatív törekvésekkel, föltéve ha mindabban, amit követ, hiteles és őszinte.

Ferencz Imre pedig nem csak szókimondó, hanem őszinte költő is. Az ő esetében ugyanis az őszinteség nem a másokkal szembeni gátlástalanságot és kíméletlenséget jelenti, hanem az önmagunkkal szembeni igényességet, saját léthelyzetünk és cselekvéseink tisztán látó kritikáját. És ebben áll az ő igazi, letagadhatatlan kisebbségi volta. E minőségében ugyanis már-már alig vannak elődei, kortársai, de követői sem. Sajátos hangvételét, cicomázatlan, erkölcsi fogantatású irályát nehéz leképezni, szabályokba kódolni. Furcsa módon, a Székelyföld-díj átadásakor elhangzott laudáció is félig-meddig olyasmiért méltatta, ami ugyan benne rejlik Ferencz Imre költészetében, de nem föltétlen és kimondott értékteremtő szerepben; az ő ún. "székelysége", fafaragások iránti - akár gyakorlati - affinitása, továbbá enyhén mitizált külső megjelenése járulékos elemei ugyan személyiségének, de nem ettől válik jó költővé; annál inkább azáltal díjazni és megszívlelni való az ő poétikai törekvése, hogy szó- és gondolattömbjeit egyenesen a saját anyagából "faragja", ami távolról sem fájdalommentes művelet. A fájdalom ellenszere a költőnél pedig a fanyar humor, a helyenként felvillanó groteszk fintor, amely az emelkedettséget megóvja attól, hogy kincstárivá lehessen. Érdekes nyomon követni, egymás mellé illesztve, kétféle változatban is ezt a fajta szemléletmódot. Mind a Dúdoló, mind az Ecce homo ugyanabból a számonkérő szemszögből világít rá a legjobb emberi törekvések gyarló földi voltára: a mintaszerű élet, a megálmodott eszmények felé vezető út is gyarlóságokkal, botlásokkal van kikövezve.

"Ha nem jártunk volna sárban / lakhattunk volna a várban // ha nem jártunk volna porban / most nem ülnénk itt a torban // ha nem kísért volna ármány / most is állhatnánk a vártán // jobban is élhettünk volna / ha nincs olyan távol Tolna // szebben is élhettünk volna / egy képzeletbeli korban -" (Dúdoló)

S ugyanez, némileg fenköltebben:

"A saját sorsának volt ő is a kovácsa / már zsenge korában kezébe vette a nagypörölyt / s ütötte a vasat amíg az izzott / s közben szüntelenül húzta a fújatót / percig sem hagyta kialudni a tüzet / célt tűzött ki maga elé / utat épített és célját követte / s nem hagyta hogy valaki őt / más irányba terelje / hajlékot épített a feje fölé / hogy ne legyen hajléktalan / és szüleit felnevelte tisztességgel / hogy ne legyen árva / templomba járt imádkozott / hogy senki se mondhassa róla istentelen / a halhatatlanság reményét szeretetteljes / mosollyal táplálta magában mindvégig / a tálentumot amit kapott nem bízta / kalmárra uzsorásra mégcsak lottót sem / vásárolt bár megálmodta a számokat / nem kapott vitézségi kisezüstöt / bár hősiesség volt leélni / tisztességben becsületben az életet / s hogy halála előtt már évekkel korábban / megvásárolta a temetőben a sírhelyét / és síremléket állíttatott a nevével és / a születési dátumával / túlzott buzgóságnak sem tekinthető / nem elmarasztalandó / elfogadható magyarázat erre az volt hogy / szíve kevéske bizalmatlanságot táplált / az utókort illetően vagyis / minden erénye mellett / gyarló volt ő is kissé mert nem tett / kivételt vele sem / a Teremtő -" (Ecce homo)

Néhány verset leszámítva, a Pakli igazából az erdélyi magyar (székelyföldi) értelmiségi önvizsgálatának kórlapjaiból áll össze. A vizsgálat mindig a lírai én-re, olykor annak többesére, a mi-re utal. Amikor Jelentés-t készít, az önmagáról szól, arról, hogy mennyit aludt s mennyit volt ébren életében s ez mennyiben vitte előre a világot. Miután megállapítja, hogy életéről majd szembesítik vele a róla készült jelentéseket, mintha csak a többi elszállt volna a légben, a költő felkiált: megálljatok, nem csak ennyi volt az egész, hiszen ott vannak húsz évinyi álmai, "amiről nem készült jelentés. Esetleg csak ennyi:// Naponta elnyomta őt az álom. / Hánykolódott, vergődött, / mint aki betyárok, / mint aki bújdosó kurucok / ingét viseli." (Jelentés)

Ferencz Imre: Csángó lány (körtefa)
Hasonlóan sors- és magatartásvizsgáló A sorok között, a Hallgatag falak, az F.I. tevékenységéről, a Nem múlik el semmi - anélkül, hogy déjá lu érzést keltenének bennünk, az értelmiségi, a költői és egész egyszerűen az emberi felelősség mércéjének keresésében próbálnak előre jutni Ferencz Imre belső lírai utazása során. Ez az út pedig őt, a magas hegyek közt nevelkedett és szocializálódott embert már-már törvényszerűen vezetik el a tengerhez (Amit a tengerről elmondhatok). Előbb csak a tengerpartól érkező gyorsvonat ablakában látott napsütötte arcok, majd egy tengeri csiga háza, később egy tengerésznek állt falubeli legény, pár "kézfogásnyi" érintés, jelképes megmártózás vizében, sok-sok nagyszerű olvasmányélmény, majd végre egy váratlan ajándék: tíznapos hajókirándulás a Fekete-tengeren, Batumitól Konstancáig, amikor is a költőnek alkalma nyílik filozófiai mélységekbe és magasságokba emelkedni, megtapasztalni a természet erőinek interaktív, megállíthatatlan demonstrációját. Saját szemével győződik meg arról, miként érvényesül a gyakorlatban, makroszinten a "minden mindennel összefügg" elve, s rá kell döbbennie, hogy minden látszat ellenére, a tenger az erejét a széltől, a levegő mozgásától kapja; a levegő az, ami az egész életet élteti, s megfogalmazza: "számomra a levegő sokkal fontosabb / nélküle mi volna a tenger mi volna / a szárazföld nélküle perceken belül / elhervadna az élet". Nem érti, miért írnak többet a tengerészekről, a tengerekről, mikor a levegő mindenek felett való: "...a pilóták sem gyávábbak / a tengerészeknél / a levegőt dicsérem mely kifeszíti / tüdőm vitorláit -", s megfogalmazza a végkövetkeztetést, amelynek kisebbség-többség ügyeiben örökké mérvadónak kellene lennie, elvégre az egész világegyetem e kettősség interakcióján és egyensúlyra törekvésén alapul:

"Tudom a tenger hatalmas zajos félelmetes
máskor nyugodt méltóságos szelíd
aztán ismét őrjöngve csapódik a sziklafalnak
de ha úgy vesszük ő is csak könnycsepp
a világmindenség szemében -"

Fekete-fehér

Az amúgy is fajsúlyos, szervesen összeálló kötetnek van egy mindenek fölött álló, meghatározó szerepű záróciklusa. Címe, a Fekete-fehér nem csak egy képrögzítő-képábrázolói technikára utal, hanem az abban jeleskedő korszakra is, amikor nem a színek, hanem fények és árnyak, de leginkább félárnyékok hordozták a világról alkotott benyomásainkat. A fekete-fehér szembesítés jegyében születik kivétel nélkül az a négy nagyobb terjedelmű vers - poéma? -, melyek közül a Könyvjelző a moldvai csángó népsors megörökítésében és felmutatásában jeleskedők, illetve a csángó sorsot ténylegesen megélők közötti, már-már tragikusan áthidalhatatlan távolságot tudatosítja; a Lavina az életútra való kritikus, önvizsgáló visszanézés értelmét, hasznát, irányát és hatékonyságát kutatja:

"Magadnak tartozol / a vallomással, / nem a gyóntatóknak, / a számonkérőknek, / a felszólítóknak, / a fanyalgóknak, a kajánkodóknak, / akik az elsáncolt fedezékben / szépen meghúzódtak // Jól tudod ki mi volt / és ki mi nem. / Jól tudod, hogy ki mi ma már...// Pimasz a jelen, / neki már nem lesz / lelkifurdalása. / A rágógumit kiköpi, / ha megrágta..." (Lavina)

A ciklus címét szolgáltató, nagy lélegzetű vers arra a lényegbeli azonosságra és folytonosságra világít rá, amit a felismert múltbeli látszatélet - mely a fekete-fehér televízió sugallatára és ütemére zajlott majd minden házban - mutat a mai színes, HD-minőségben játszódó történések forgatókönyvével. A kívülről szemlélt valóság soha se lesz a miénk - ébreszt rá a költő, aki látszólag már nem is verset ír, hanem felismeréseket rögzít rendkívül szuggesztíven.

Ferencz Imre: Család
(szilvafaI
Méltán zárja a kötetet a Béke borainkra című groteszk versezet, melyhez ha költészeti rokonságot kellene találni, akkor hatásában és hangvételében a hősköltemények anakronisztikusságának görbe tükröt tartó Petőfit (A helység kalapácsa) vagy Arany Jánost (A nagyidai cigányok) juttatja eszünkbe. Ferencz Imre e versében egyetlen gondolatfutamban képes felvázolni azt a botcsinálta hősiességet, amellyel a romániai (magyar) átlagpolgárnak sikerült a nyomorúságos állapotokkal szemben kiélnie ellenzékiségét. Érdemes e demonstrációnak teljességgel teret szentelni, hiszen olyan freskóról van szó, amit nem sok jelenkori költőnk volt képes ily lényeglátóan megjeleníteni; a költői "kisebbségben", amihez Ferencz Imre Pakli-ja méltán odasorolható, mindenek előtt Kányádi Sándornak van helye (lásd Kuplé a vörös villamosról c. poémáját), illetve a Budapesten élő Kenéz Ferencnek, aki múltjával (múltunkkal), mulasztásaival (mulasztásainkkal) és kútba veszett eszményeivel (eszményeinkkel) számol el legújabb kötetében (Vendéglétra. Bookart, 2012).

Úgy látszik, az "átkos" múltunkba átívelő önvizsgálat egyelőre inkább a (volt) kisebbségi irodalmakban talál magának szuggesztív, hiteles megjelenítésre. Ennek egyik zászlóshajója az alábbi Ferencz Imre-vers is:

Béke borainkra

Jöttek a bevonuló
felszabadító katonák
és futtában megerőszakolták a nőket
és futtában belelövöldöztek
a boroshordókba
és futtában
leitták magukat

katonadolog
bevonulni felszabadítani
megerőszakolni a nőket
belelövöldözni békés
boroshordókba
vedelni a bort

hanem
szól a parancs
menni kell tovább
a végső győzelemig
hagyni a nőket domborodni
hagyni a hordókat
homorodni -

amikor
mesélték ezt
a régi öregek
én még hároméves lehettem
és akkor úgy döntöttem
hogy amikor nagy leszek
megerőszakolom fogarassy gizellát
és belélövöldözök
a boroshordókba

később
neveltetésem során
visszavontam felelőtlen döntésemet
igenis majd finoman fogok bánni a nőkkel
és nem fogok durván
belelövöldözni
ártatlan boroshordókba -

tizenhat éves voltam amikor
D. Domokossal a vakációban
megittunk ketten egy liter
savanyú bort az altízi bodegában
s akkor megtapasztalhattam
amit később olvastam
hamvas bélától:
a bor az egyenes vonalat nem szereti

hanem
huszonöt éves koromban átmenetileg
beszerző lettem
a szőlő- és borértékesítő vállalatnál
és megismerhettem
termőhelyéről miként jut el a bor
oda is ahol csak a szőlőkaró terem meg
vagyis
hogyan jut el a rossz és a rosszabb
bor a jó borivó dolgozókhoz
a javak méltányos elosztása
címén

harmincöt évesen
barátokkal pontosabban
borbarátokkal
megpróbálkoztunk bort készíteni
a tömbház alatti zugpincében
ami patkánykodás megfelelt
a korszellemnek

de amit
úgy is lehetett volna értelmezni
hogy nem tetszik nekünk
amit a kereskedelem kínál:
a központilag
országos szinten összekevert
és leosztott lötty -

rendszerellenes
magatartásunknak
kézzelfogható
bizonyítékával
koccintottunk
a mélyben

mennyi
rossz bort megittunk Istenem
valamikor
az elmúlt évezredben
és ma már nem vágyom jóra sem -

2011. november 29.

(Fenti írást az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szánom. A szobrok reprodukcióját Ádám Gyula fotózta)

2012. december 4., kedd

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (30)


KEDEI ZOLTÁN:
Szabadságon a múzsa

Lepel a műterem ablakán:
javítják a várat gyűl a rom -
lehorgonyzok a kazánház tövéhez
festeném a hallgatás üres feketéjét
nem keresem a boldogságot
mégsem jön magától.

Kedei Zoltán (sz. Rava, 1929), ez a festő ecsetjére illő, maga is festő úgy írja a verset, mintha színeket keverne s kenne föl a keze ügyében lévő felületre. Minden, ami körülveszi: szín, hang, érzések, fogalmak, lázak. Így csípi őt tetten a múzsa...

CSEKE GÁBOR
A szolgálatos múzsa

kattan az ajtó zárja
múzsám sarkig tárja
piacról jött és cekkerében
hagyma kolbász és kenyér van
bevágjuk ketten szótalan
ki sózva ki meg sótalan
s ki-ki elmehet a fenébe

2012. december 1., szombat

RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (4)

Györfi Károly könyvben dolgozta
föl diplomata-élményeit

Azon a napon, mikor Dăscălescunál jártunk, a brazil nagykövet búcsúfogadást adott végleges távozása alkalmából. A nagykövettel kimondottan jó, baráti viszonyban voltam. ő volt az, aki egy alkalommal felajánlotta, hogy bármi kellemetlenségem adódik a helyiekkel, nála mindig menedékre találok. Természetesen ezért mindenképpen igyekeztem dolgomat úgy intézni, hogy részt vehessek a fogadáson. Most arról nem is szólva, hogy már mindenki tudott a hétfő esti esetről, amit természetes érdeklődés övezett.

Kollégáim jól ismernek, és tudják, nem is hiába érdeklődnek. Csak a szocialista kollégák nem kérdeznek semmit, mert ők mindig magukból indulnak ki. Így aztán hallgatnak, és kerülik a „kényes" politikai témákat. Ezúttal azonban még ők is körülvettek, amint beléptem a brazil rezidencia kapuján. Nem is tudtam beljebb menni, mert a házigazda üdvözlése után csak úgy záporoztak felém a kérdések. A spanyol nagykövet csak pontosítani akarta az eseményeket, valószínű, hogy ő már értesült az El País híradásából az esetről. (Emlékezetes, hogy Grósz Károly akkor éppen Madridban tárgyalt.) Mások – a francia, nyugatnémet, olasz, csehszlovák nagykövet, az NDK-ügyvivő – a részletek után is érdeklődtek. Alig tudtam kitérni a véget nem érő kérdések elől, pedig sietnem kellett. Hét órakor ugyanis nálunk került sor fogadásra a vegyes bizottság ülése alkalmából.

Pontosan háromnegyed hét volt, mikor a bejárat elé értem. A kapun azonban nem tudtam behajtani, mert a kertbejáró tele volt román protokollkocsikkal. Kénytelen voltam kiszállni és gyalog bemenni a rezidenciára. Kiderült, hogy Berecz már itt van, az ő delegációjának a kocsijai állták el az utat. Először is intézkedtem, tegyék szabaddá az utat a vendégek előtt, majd megnéztem a már előkészített táviratokat. Köztük volt az is, amelyen tájékoztattak arról, hogy az El País nyilvánosságra hozta az ügyet. Egy másik azt tartalmazta, miszerint ezekben a percekben a magyar sajtó (rádió, televízió) is közli az esetet. Ez utóbbi két táviratot megmutattam Berecz Frigyesnek is. Közben érkeztek a vendégek is. Köztük volt Dinca miniszterelnök-helyettes is.

A fogadás alatt igyekeztem minél több vendéggel beszélgetni. A hétfő este történtekről nem esett szó. Kivétel csupán Dan Nãstase, a külügyminisztérium magyar referense, aki megszállott módján védte a „szocializmust" a „revizionista, antiszocialista provokátor" magyar diplomatákkal szemben. Kipirulva magyarázott a katonai attaséknak, mikor a közelükbe értem. Aradi Sanyi karon fogott, és így szólt:
– Főnök! Figyeld csak, mit mond rólad Dan Nãstase. Ismételje csak meg, amit az előbb mondott! – szólt most már a román külügyesnek.
Nãstase nem akarta mondani, ezért Aradi mondta.
– Nãstase azt beszéli itt mindenkinek, hogy a külügyminisztériumban olyan vélemények vannak, és ezzel ő is egyetért, hogy a röpcédulázásról a nagykövetnek is tudnia kellett.
Nãstase nem tiltakozott.
Mit mondjak erre? Ha valaki megszállottan elhiszi mindazt, amit itt a vezetők szajkóznak, akkor azzal vitatkozni sem érdemes. Ezért csak annyit mondtam:
– Nézze, kedves Nãstase, én biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor maga szégyellni fogja azt, amit most mondott, és amiért ilyen hevesen harcol – és továbbléptem.

Még nem távozott el minden vendég, csak Dincã és kísérete ment el. Én a belső fogadók egyikében beszélgettem a még itt lévő vendégekkel, amikor odajött hozzám egyik munkatársam, és azt mondta, hogy Berecz kéret a barna szalonba. Értetlenül néztem rá. Mi ez? Még vendégek vannak. Én vagyok a házigazda. Miért nem jön ide, ha akar valamit? Morgolódtam magamban, de mentem. Mit akarhat? Amint beléptem a szalonba, ahol Berecz és néhány közvetlen munkatársa ült, rögtön nekem esett.
– Ti diplomaták mindent elrontotok! Miért kellett kiszivárogtatni ezt az ügyet az El Paísnak?
– Nem értem ezt a hangot, hiszen nem én voltam Madridban. Nagyon jól tudod, hogy ki dönthetett így. Egyébként helyes volt ez a döntés. Miért kellene nekünk mindent lenyelnünk?
Bereczet nem lehetett meggyőzni. Megfenyegetett.
– Lesz gondom arról, hogy beszámoljak Várkonyinak és Szűrösnek – mondta. Aztán még Grósz Károlyt is megemlítette, hogy neki is elmondja. Ebben nem is kételkedtem, hiszen Berecz Frigyes ipari miniszter tagja volt a politikai bizottságnak is. Majd közölte: Győrfi ezek után nem vehet részt a vegyes bizottság ülésén.
Ezt már nem tűrhettem.
– Nézd – mondtam nyugodtan –, én nem szólok bele abba, te mit és hogyan csinálsz a vegyes bizottság ülésén. Neked erre bizonyára van mandátumod. Ezért te felelsz. De Győrfi Károly itt kereskedelmi tanácsos, senki őt le nem váltotta, és hogy ő mikor és hol szerepel, azért pedig én felelek. Ezért én azt mondom, Győrfi holnap reggel részt vesz a programon. Hát nem érzed, hogy ha mi úgy döntünk, ahogy te most mondtad, akkor elismerjük Győrfi bűnösségét?
Ezután magára hagytam, és visszamentem a vendégekhez. Másnap reggel a Viktória téri palotában találkoztunk.

Ez volt a 2000-ig szóló gazdasági együttműködési megállapodás és az 1989. évre szóló árucsere-forgalmi megállapodás ünnepélyes aláírása. Itt tudtam meg, hogy előző este Berecz kötelezte Győrfit, írjon igazoló feljegyzést arról, mit csinált hétfő este. Azt is mondta Győrfinek, ügyét majd otthon kivizsgálják. Győrfi azt válaszolta, hogy ő már mindent leírt, ahhoz nincs mit hozzátenni, otthon mindent ismernek.
Én megerősítettem Győrfit, hogy helyesen járt el, neki semmit nem kell magyarázkodnia, hiszen mindent leírt, és hazaküldtük úgy, ahogy az történt. Ha valaki inkább hisz ezeknek, mint nekünk, azzal nekünk nincs mit kezdeni.
Igen ám, de ezek még ott ülnek, ahol fontos kérdések dőlnek el. S különösen ott ülnek, ahol az emberek sorsáról döntenek. Hiába van nekem igazam, ha Berecznek jobban hisznek azok, akik maguk is hasonlóképpen gondolkodnak. De ne vágjunk a dolgok elébe.

A románok, ha egy kis rést tapasztalnak a magyar fél részéről, azonnal igyekeznek annak előnyeit kihasználni. Így történt most is. Világossá vált előttük, hogy az én álláspontomat nem osztja Berecz. Ezért még kedvesebb lett számukra. Ennek ellenére szokatlan lépés volt, hogy a záróbeszélgetésről Dincã kizárt. Az ott elhangzottakról csak úgy értesülhettem, ha az utolsó pillanatban a saját emberemet beültettem tolmácsként.
Ezen a találkozón Dincã miniszterelnök-helyettes a román vezetés megbízásából hivatalos közlést tett. Ennek lényege:

„A román vezetés ma reggel megvitatta a Győrfi Károllyal kapcsolatos ügyet és a magyar hírközlő szervek által megjelent tájékoztató után kialakult helyzetet. Úgy döntöttek, hogy ők sem tekinthetnek el a román hírközlés tájékoztatásától. Nem hozzák nyilvánosságra a tanácsosunkat és más személyeket terhelő adatokat, bár megfellebbezhetetlen bizonyítékokkal rendelkeznek arról, hogy a román vezetéssel szemben ellenséges, románellenes röplapokat terjesztettek. Dokumentumaikat átadják a magyar illetékes szerveknek."

Dincã javasolta, hogy a magyar vezetők ismételten fontolják meg Győrfi visszahívásának kérdését, ellenkező esetben kénytelenek lesznek nemkívánatos személynek nyilvánítani. Azt is mondta, hogy Győrfin kívül terhelő bizonyítékaik vannak a követség más munkatársairól is. Hangsúlyozta, nem érdekük a két nép barátságának rontása, és reményének adott hangot, hogy a nagykövetség részéről ez az első és egyben utolsó ilyen jellegű cselekmény.
Berecz szabadkozott, hogy csak azután közölte a magyar sajtó az esetet, miután egy spanyol újság már nyilvánosságra hozta, továbbá sürgette a bizonyítékok mihamarabbi átadását, „hogy a magyar szervek megvizsgálhassák azokat".
Dincã szívélyesen megköszönte Berecz „jó szándékú közvetítését", és reményének adott kifejezést, hogy az ügyről tájékoztatja Grósz Károlyt is.
Ezt Berecz megígérte.
A repülőtéren Berecz Frigyes azt súgta a fülembe a beszállás előtt:
– A záróbeszélgetésről majd hallgasd meg a munkatársadat.
De ha nem csempésztem volna be tolmácsként, akkor kit hallgattam volna meg. Berecz követelhette volna a részvételemet.

Mikor visszatértem a repülőtérről, nekiláttam egy levél megírásának. Várkonyi Pétert akartam tájékoztatni az ügyről. Nem nagyon volt ínyemre, és nem is tettem volna, ha nem helyezi kilátásba feljelentésemet Berecz. Megírtam a levél tervezetét, de közben hívattak a külügyminiszterhez, aki Constantin Oancea miniszterhelyettes, Moise protokollfőnök és Dan Nãstase magyar referens jelenlétében közölte:
– Mivel a magyar külügyminisztérium nem vette figyelembe a román külügyminisztérium megkeresését, és nem hívta vissza Győrfi Károlyt, ezért az RSZK külügyminisztériuma Győrfi Károlyt persona non gratának nyilvánítja, és legkésőbb három napon belül el kell hagynia az RSZK területét.
Ismét azzal fenyegetőztek, hogy ha megismétlődnek ilyen esetek, vagy ha az „elkövetett eseményeket meghamisított formában ismertetik" a magyar sajtóban, akkor nyilvánosságra hozzák a terhelő dokumentumokat és a vizsgálati eredményt.

1988. november 20-a van. Reggel a rádióban hallottam Grósz Károly nyilatkozatát, amelyet Madridból visszatértében a repülőgépen adott, és amelyben nemcsak általában vette védelmébe a magyar diplomatákat, hanem személyesen Győrfi Károlyt is védte, kifejezve azt a véleményét, miszerint a legnagyobb abszurditás feltételezni egy magyar diplomatáról a röpcédulázást.

Talán egy év is eltelt, mikor egyszer egy román diplomatával őszinte beszélgetést folytathattam négyszemközt egy hajón. (Elég ritka, hogy valaki őszintén véleményt mer mondani.) Ez a diplomata elmondta, ő és sok kollégája nem hitte el a román állításokat kereskedelmi tanácsosunkról. Azt kérdezték, miért kellett volna neki röpcédulázni, hát nem találhatott volna itt a magyar nemzetiség körében éppen elég, erre kész ajánlkozót? És miért Bukarestben, miért nem Hargita megyében?
Igen, és hozzátehetnénk, miért éppen a magyar nagykövetség utcájában, a palesztin képviselet és az amerikai nagykövetség előtt, ahol tudvalévő, hogy hemzsegnek a rendőrök és a szekusok?

Grósz nyilatkozata megnyugtatott. Ezért is nem küldtem el végül Várkonyinak írt levelem. Meg voltam győződve, Berecz Frigyes belátta, hogy tévedett; és ha nem szólt semmit Várkonyinak, akkor az én levelem „smúzolásnak" tűnhet. Pedig ezt nem akartam.

Kár! Berecz ugyanis azonnal elmondta Grósznak, még azt is hozzátéve, hogy én a saját fogadásunkról is elkéstem, amiből annyi volt igaz, hogy őt nem fogadtam, mert csaknem félórával előbb érkezett. De ha elkéstem volna is, a munkámat végeztem. A hír azonban elterjedt. Mindig a rágalmazónak van helyzeti előnye! Mikor karácsonykor hazajöttem, már magyarázkodnom kellett. Még Horn Gyula is figyelmeztetett, hogy Grósznál mindent elrontottam Aradon, illetve Arad után. Neki is azt mondtam, nem tehetek róla, de én a véleményemet elhallgatni nem tudom, és soha nem ahhoz alakítom, mit akarnak tőlem hallani.

Az 1989. decemberi fordulat után a Román Televízióban megszólaltattak egy fiatalembert, aki elmondta, hogy a Ceaușescu-éra alatt úgy röpcédulázott, hogy motorkerékpárral járta az utcákat, és a közlekedési lámpánál várakozó autók csomagtartójára helyezett egy csomó röpcédulát, majd továbbhajtott. Az induláskor az autó csomagtartójáról a röpcédulák szerteszét szóródtak. Elmondta, így járt el Győrfi esetében is.

Elképzelhető, de az is lehet, hogy ez is csak egy újabb magyarázkodás és mégis provokáció volt.

(Vége)