A borítólap
DEÁK FERENC
munkája
|
Kisregény
Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár
1970
„Isten sem egy nap alatt teremtette a világot."
Édesapám mondása
I.
Fiatal nő, egyedül. Körülötte remeg a világ, írnia kellene, de ijedten ugrik fel, valahányszor csattan az ég. Az elsötétült tanári falain fehér fény vakít. Már bánja, hogy nem ment be valakihez órát hallgatni. Ijedtében el is indulna. De szégyelli. Az ég váratlanul olyan nagyot reccsen, hogy beleremeg a vénhedt épület. A lány sikolt. Felugrik. Amint áll, arra gondol, hogy talán fejére omlik a mennyezet. Kinéz bátortalanul, s az út szélkavarta porán át megpillant egy vénembert. Restelkedik. Mert Bapó nyugodt, szinte feszít a viharban. Most már maga is több önuralommal próbálkozik. S nicsak, tán bátorítgatva integet az öreg?... Dehogy... Csak riogat a terebélyes, fede-les kapu alól. Elnyűtt emlékei között szöszmötöl. Nem jut eszébe, hogy ilyentájt valaha is kellett volna jég elejébe harangozni. Az imént még csak érezte a vihart: megrándultak arcizmai, de nem tudta, miért. A távoli zúgásra csak azután figyelt. Most épp kilép az utca közepére, hogy lásson valamit. Ha a szeme ugyanolyan hűséggel szolgálná, mint kifinomult hallása...
A vihar szelétől rémülten, csapkodva röppennek a tollászkodó galambok. Riadoznak a méhek: a késői virágokra portyázó bogarak fele teherrel iszkolnak haza. Malacok sivalkodnak. Segélyért kiált a magára maradt falu.
Az öreg már biztosra veszi, hogy nem tér másfelé a vihar. Remegve baktat keresztül az utcán. Göcsörtös vackorfa botja máris a szemközti utcaajtót sulykolja.
- Péteer! ... Te, Pé-ter!
Valahonnan a pajta környékéről lompos fiatalember cipekedik elő. Bambán vigyorog.
- Eriggy, fiam, eriggy! Világvége lesz. Eriggy kondítsd jég elejibe a harangot.
A félbolond harangozó felpillant az égre. Megijed. Két ugrással az utcán terem, s nemsokára párosával szedi a harangláb fényesre koptatott lépcsőit. Ráveti magát a csüngő kötelekre, kézzel-lábbal csaknem egyszerre kondítja mindhárom harangot.
Egyre inkább sötétedik. És zúg a világ. Az iskola imént még szélesre tárt ablakait sietve becsukják. Zajosan peregnek a kövér esőcseppek. Ősszel ilyesmit még nem értek meg az emberek. Máris ott sorjáznak, folynak a falu felé lejtő völgyeken. Az asszonyok a ruha alját felemelik, hogy az eső ne verje rá a csatakot. A naptól féltve óvott térdek az idegen tekintettel nem törődve elővillannak. Koppannak a jéggolyók. A kézben levő holmik a fejük fölé emelkednek pajzs gyanánt. Villámlik - hihetetlen!... Jeges esőtől zúgnak a cseréptetők. A zaj: géppisztolyos tratata. Védett helyen is nehéz levegőhöz jutni. Az ügyesebbek is hiába rohantak mások előtt haza, csak állnak tehetetlenül.
Vagy száz sóhajtásnyit tart az ítéletidő.
Aztán, akár egy intésre, szakadoznak a felhők.
És éppen olyan váratlanul kisüt a nap.
A harangozó, mint aki jól végezte dolgát, zsebbe sülyesztett kézzel tart hazafelé. Bapó frissen tömött pipáját szívja. Gondot űz. Amint ott ül a fedeles padon, durva rikácsolás rettenti fel.
— Há mér harangoztatott, ha ilyen szép idő van?!
Az öreg körülnéz, fúj egyet. Aztán csak legyint. Érzi, hogy a ragyogásban is nehezen jut lélegzethez a falu; a sáncban még melegen, de élettelenül úsznak a jégverte kisrucák, a kiskert néhány szőlőtőkéje földre sírta mustját, és lám, ez a félnótás bolond csupasz lábával bokáig gázol a jégdarában.
II.
Tele veder pihen a kútgárgyán. Az álmosan kecmergő nap alighogy átlépi a szomszéd házfedelet, belenéz a tenyérnyi víztükörbe. De csak odébb, a dagasztóteknő üszkös vizén terül el. Gyöngybúza dagad a teknő fenekén, az üszökport s a léhát az öregasszony vigyázó ujjai közt sodorja tova az ár. Az asszony idős, telt testű, feketefehér parasztruhás. Megpillantja a keze között vicánkoló napsugarat, s felretten: „A kisasszonyt még nem költöttem fel!..."
Nem tudja a pontos időt; napégette arcát kémlelőn fordítja az ég felé. Aludjon még a lelkem — így dönt. Búzát mer, vizet tölt, s az árral hajtatja a konkolyt. Közben arra gondol, hogy igazgatónőnek mégis csak túlon túl fiatal ez a lány.
Még az este szerette volna erre a dologra terelni a beszélgetést; fontoskodó részvéttel meg is kérdezte:
— Osztán most már mi lesz?
A lány elbámult, de úgy tett, mintha a fásládában hancúrozó kölyökmacskákat figyelte volna, csak későre szólalt meg.
— A rajontól mostanában gyakran kijárnak, javasolgatnak...
A lány fáradt volt. Az öregasszonyt viszont hajtotta a kíváncsiság:
— Az a tanár tényleg... igaz, azt csinálta a nagyobbacska lányokkal? Csak ne-em?... Igaz, hogy a Jancsi Pendzsi lánya már nem szűz?
Az öregasszony felszökik, amint eszébe jut, hogy a kisasszonynak biztos sok a dolga. Már a teknő körül szemre leselkedő libákat sem zavarja; rohan a pitvar felé.
De a lányt ébren találja, felhúzott térddel kuporodik az ágy szélén. Szomorkodik? Az öregasszony szeretné valamiképpen felvidítani; megsimogatná, meg is csókolná.
— Drága-szép időnk van...
Mosakodáshoz készíti a vizet; tejet forral, kenyeret szel. A fény beomlik a pitvarba, az ajtóhoz tesz egy széket és arra terít.
A lány jóleső lustasággal, szép hosszú derekát meg-megnyújtóztatva, egy szál hálóingben (férfi ritkán vetődik erre a telekre) csoszog ki a tornácra. Szemébe csap a reggel. Innen nem látja, de maga elé képzeli az őszi fényben fürdő falut. Eljut az iskola tájékára, s aztán már hiába párolog előtte az édes tej, elfanyalodik a kedve.
III.
Saját magukat kéne korholják, de az agronómust szidják, amiért ebben a mocsok időben ma már harmadszor indítja őket a mezőre. Egy friss szántást pontatlanul mértek; azután hiába bizonygattak; gyűlés után visszaparancsolta őket a mérnök. Kedvük azon felül is rossz. Elégelik a csúnya időt, azt, hogy egy derűs nap után legalább öt borús nap következik. Caplatnak a sárban a nehéz felhők súlya alatt...
Egyik ember vékony és magas, mint az útmenti telefonpózna. A másik épp az ellentéte: alacsony, elhízott; kiváltképpen panaszos.
— Lesül az arcomról a bőr — mondja nyafogva. - Én nem engedtem, hogy a Tók-közül kihordják az osztagokat. Ki gondolta volna, hogy ennyi eső szakad a nyakunkba.
Csúszkálnak a felázott mezei úton. Ha keréknyomba lépnek, hasukig fröcsköl a latyak. Sárgult kukoricatáblák, bágyadt napraforgók és rendekben összefőtt, gőzölgő sarjúboglyák mellett haladnak el. Nyomja hangulatukat a széttárulkozó látvány. Az égre fel se néznek: megunták a derűt kémlelni. Tetejében a tömzsit kínozza a lelkiismerete.
— Mondom, hogy hagyjuk a Tók-közt a búzát, inkább a cséplőt vigyük oda. Spórolhatnánk. Vagy kettő ha elvakkantotta magát: hát a rossz idő? A többség bólogat. Pont ilyen a turma is: megyen lesütött fejjel a vezérkos után. De ha kiderül, hogy rossz az út, csak áll s fel béget... Két éccakát nem aludtam - mert gondoltam - hátha nem sikerül? Reggel hallgattam a meterógiát. Belenéztem én az újságba is. Mindenünnen szép időt ígértek. Hanem a cséplőt jóformán rá se vittük az iszapra, máris jött az eső. Most még szekérrel se lehet odajutni. Ki tudja, mikor csépelhetünk? Akkor-e ha kicsírázik az osztagban a búza?...
A hórihorgas, mintha valaki megcsiklandozta volna, egyszerre felkacag:
- Hallom, embereid kivágták neked az újságból a jó időt. Elküldték a postáslánytól?
A tömzsi dühe már kiégett, most búsul. Csak egyszer vette készpénznek a tudományt - „modernizálódott". És lehet, hogy ebbe tört bele a bicskája. Holnap aztán mind lehet szép idő, szégyenét úgysem szárítja az fel.
A hórihorgas szinte megsajnálja:
- Há persze hogy az újság se mindég ... - vigasztalja.
De a tömzsi egy legyintéssel félbeszakítja:
- Csak vacak papír! - S megmondja, hogy szerinte hol a legérdemesebb használni.
IV.
A tanárok felosztották egymás között a határt. A kis csoportok most egyre nehezülő lábbelikben, kelletlenül caplatnak a földeken. Ősszel mindig is így volt errefelé: hol a kukoricás szekérről, hol a szüretelő létráról kellett leparancsolni a gyermekeket. A szülő ilyentájt már minden második szavával fagyveszélyt, havat emleget, s persze azt, hogy mindennél elsőbb a betevő falat. Különben tavaszig úgyis eleget önthetnek tudományból a kendők, sapkák alá.
Az igazgatónő idős, rövidlátó kollégával tapodja a végtelen hosszúnak tűnő táblautat. Meg-megáll, megpihen; szálas jegenyék és bokros füzek alól kémleli a mezőt. A nyüzsgés-mozgásban szökevényt keres. Nem sok eredménnyel. Pedig az imént is, ha átmerészkedik a háta mögötti bozótoson... Alig innen hajításnyira, a lapos vízben két gyermek apró békára vadászik.
— Az ebi is jó — mondja szakértelemmel a nagyobbik, a vörös.
Fognak vagy kettőt, máris a közeli patakban csobbantanak. Türelmetlenül keresik a gübbenőket. Ez az első nagyobb szabású kalandjuk. Fontoskodnak. Még a csalétket is öregekre valló gondossággal húzzák fel a gombostűből görbített horogra.
— Te! Ha megnövök és édesanyám engedi, lehet, hogy igazi halász leszek. A tengeren — mondja elhatározással a kisebbik.
— Ne kiabálj! - pisszegi le a vörös. Szűk szárú csepűnadrágjukat csak ügygyel-bajjal tudták a térdükig felgyűmi. Ha nem fújna a hűvös szél, gatyában állnának a parton, mert szörnyű kockázat a nadrágot összevizezni...
Apróhal bőven akad a patakban, de ők nem ezért csellengtek el a falutól ilyen messzire, hogy az aprajával beérjék.
Állnak a hűvös fövényen, tekintetük rámered a pallókára. Hiába pisszegte le imént a társát a vörös, egy idő után ő is elunja a csendet.
— Én sofőr leszek! — mondja. Olyan pózt vág, mintha cigaretta füstjét fújná fel az égre. Ágál. — Miklós bátyám valami fejesnek a sofőrje városon. Amikor itthon volt, apámnak mondta, hogy milyen jó neki. Hallottam, hogy valósággal le kell rázza magáról a nőket.
— Nekem nem kéne sok nő - mondja a kicsi. - Én csak egyet tartanék meg, egy szépet. — Dugója váratlanul merül el az enyhén sárgás vízben, s hogy megszeppenten ránt a boton, messzi a partra vet egy ficánkoló, nagyobbacska halat.
— Pénzes! Pénzes! — kiabálják, s levágódnak köréje, hogy valamiképpen lefogják a fűben. Mire az előre elkészített tócsáig futnak, szegényből már az életet is kiszorították. De az keveset számít. A fő, hogy otthon meg lehet mutatni a többieknek, hogy nem csak olyan kövi, ez tán arasznál is nagyobb!
— Én azért leszek tengerész — mondja a kis szerencsés —, mert meg akarok tanulni verekedni. Úgy ahogy... abba a filmben láttam. Hogy verekedett az, táti?...
A vörös miután kiemel egy apró kövit, új csalétekkel ereszti vissza a horgát. Csak későre szólal meg:
— Ha nem lehetek sofőr, akkor lószekérrel fogok dolgozni a gazdaságban - mondja egykedvűen.
— Az nem valami nagy kunszt — mondja fitymálódva a kicsi. — Apám is fogatos, de mindég lószagtól büdös, amikor vacsorázunk ... Egye meg a fene a lovakat.
A vörös most valami hasonló bölcsességen töri a fejét. Feldühödik, hogy semmi olyan okos dolog nem jut eszébe, amivel visszavághatna. Hallgat jó darabig, de egyszer csak rákiált a másikra:
— Még neked is jól foghatnának majd a lovak! Amér már a Holdba mennek az emberek, azér a kenyeret ezután is a földön kell sütni.
Nézik a vizet s az alig lebegő pallókákat. Aztán teljesen megfeledkeznek arról, hogy halásznak.
— Amikor mi nagyok leszünk, akkor nem fog kelleni lovakkal dolgozni a földet - szól a kicsi. — A gép mindent elboronál majd.
— El a fenét! - kap rajta a vörös. — Édesapámék pont beszélték az este, hogy amikor beálltak, arról volt szó, mindent elintéznek majd a traktorral. Há lám, a Báró dombjára hogy csalogatod fel? Csicsalra hogy csalogatod fel?
— Ne félj me' felmejen!
— Dehogy mejen! — erősködik a vörös. — Láttál már vajegy traktort a Báró dombján? De ha felmejen, én akkor is itthon maradok. Édesanyámékkal mi legyen, ha majd öregek lesznek? Aztán engem egyszer el is vittek a városra, de majd kihánytam a belem a benzinszagtól. Nem megyek én el ...
— Én is meggondolhatom ... - mondja őszinte komolyan a kicsi. Később, amikor tekercselni kezdi a zsineget, még odaszól a társának:
— A nagy halamat is elviheted a rucátoknak. Csak ha a fiúk kérdik, ne tagadd le, hogy ki fogta ...
— Mért tagadjam le? — mondja sértődötten a vörös. Közben mindketten szedelőzködnek. Fenn a legelő szélén estéli behajtáshoz terelik a csordát.
V.
- ... sajnálhat...
- Én csak azt mondtam, hogy egy agronómus mégsem indulhat el akárhogy.
- Például szennyes inggel?...
- És italosan. Magával csak minden másodík nap lehet normálisan beszélni. Sürget a kultúrmunka, de kivel fogjak össze? A természetrajzszakos tanárnőt, egyedüli segítségemet, a gazdasághoz osztották be, tanfolyamot tart. Nagy a gazdaság, és ugye maga sem bírhat mindennel egyedül ...
— Nehezebb ezerötszáz hektár szántót naponta róni, mint az iskolaudvaron sifitelni.
— Én nem gúnyolódtam! De mindegy... Lássuk, ki lenne még: a két irodalomszakos tanárnő kezdő, városi lány. Ha valamelyik legény egyszer arcátlanságot talál nekik mondani, akkor többet kötéllel sem tudom őket visszaédesgetni a fiatalok közé. Egyelőre súgni, ha jók ... Kántor mindjárt dadog, ha a vihogásukkal felbosszantják a lányok. Kántornénak gyereke lesz. A történelemtanár amuzikális. Talán elhívom a tiszteletest. Hallom, régen egyedül tanította az egész fiatalságot, pedig még férfidalárda is volt, versenyeket nyertek. Hiszen ezt maga csak kell tudja!
— Igen, de a pap nem csicserészte meg a fiatal lányokat, mint az a ...
— Ne legyen olyan közönséges!
— És mocskos, részeges disznó, ugye?
— Kérem, bocsásson meg!
— Tényleg az vagyok, részeges disznó! Csakhogy azért nekem hagyjon békét. Ha a fiatalok nem tanulnak éneket, színdarabot, hát nem tanulnak. Legfennebb nem nyernek versenyt. Az újság sem írhat majd a kultúrbrigádról egy bő cikket, magát sem dicsérik meg, nem tüntetik ki, esetleg valamivel később fogják innen kiemelni. Azért még nem áll meg a világ, a faluból sem futnak el az emberek ... De csak fél kiló búzával mérjek kevesebbet, mint amennyit megígértem... Ezért pedig egyedül én tartom a hátam. Gondolja, hogy még a maga dolgából is elvállalhatok? Összelapít a magamé... A jó bort szeretem, mégis pálinkát iszom. Ha felhajtok két pohár pálinkát, attól mindjárt kiegyenesedem. Vagy felhajtok egy kancsó erős bort. Jó bort régóta nem iszom. A jó bor elérzékenyíti az embert. Én pedig nem akarok elérzékenyülni. Bár legalább néhány órára szabadulhassak mindentől...
— Mérnök úr... majd én is megrendelem a magam hordónyi borát. De erőset, az úristenit! És mától kezdve, ahányszor csak nehéz lesz, hazaszaladok, s felhajtok belőle. A világnak pedig azt mondom, hogy le van ...
— Csillapodjon, kedves! Úgysem ríkat meg. Velem ez nem megy - Makarenkócska.
— Tud maga egyáltalán valamit róla?
— Annál többet maga! Mindenkit megtanítana az ábécéjére.
— Csak akit érdemes... Tudja, a pedagógiában is vannak reménytelen esetek. Maga már csak rosszat tanul. Például azt, hogy egy héten csak egyszer vegye kézbe d borotvát.
— Tehetek arról, hogy olyan gyér a szőrzetem? Mindenütt gyér...
— Hogy nem restelli magát! — Tudja mit?!... Szívesen kikísérem...
— Nem tanácsolom. Hosszú az iskola folyosója. És sötét.
VI.
Ül az ágy szélén, lógatja a lábát. Ásít. A nyirkos szobában nincs kedve öltözködni. A konyhából kellemes szagok lopakodnak be.
— Megint valami jót kotyvaszt az asszony — mondja halkan. Kis idő múlva megismétli úgy, amint az ismét a nyelvére jött: ,,Az asszony". - Ki tudja, ki asszonya? — kérdi.
A nő megnyitja az ajtót. Rendbe szedett, kendőbe kötött fejét bedugja a nyíláson.
— Szóltál valamit?
— Igen... Éhes vagyok!
— Látod, ha annyit erőlködtél?... — mondja szemérmetlenül nevetőn. De gyorsan be is rántja az ajtót, mert a férfi kezéből repül feléje a kispárna.
Ismét beveti magát a puha párnák közé, és felhúzza a paplant. Elnyújtózkodik a melegben, és a mennyezetre bámul:
— Kié is ez az asszony?...
A nő éppen akkor nyit be. Egy tányéron párolgó, valami hússal összevágott, estéről megmaradt puliszkát hoz. Friss és elégedett. Csak az életerős asszonyok mutathatnak így egy ölelkezéssel telt éjszaka után. Lehajol, hogy az ágy melletti hokedlire tegye a tányért. A mozdulattal melle felett meglazul a fehér kising.
Szép — mondja magában a férfi. Kis idő múlva pedig azt gondolja: Milyen kár, hogy közös holmi...
— Min töröd megint a fejed? - kérdi a nő gyanakvóan.
— Csodálkozom. Hogy tudtak téged ilyen szépre gyúrni?
— Attól még öltözhetsz - mondja tettetett közömbösséggel. Nem első ízben mondja ezt a biztatást, de mindahányszor nehezére esik. Most egy kis gúny ül a szája szögletére:
— Csak nem akarsz ittmaradni, hogy felvágd a fámat?...
— De igen — mondja egykedvűen a férfi. Azonban nem nagyon figyel arra, hogy tulajdonképpen mit is mondott. A nő bánatos hangjára felrezzen:
— Az életemre fogadnék, hogy te az én fámat soha nem vágod fel. Uramatyám, mi lenne, ha a mérnök urat látnák nálam a szomszédok? ... Öltözködj! — mondja később, parancsolóan és egészen hidegen.
- Szívesen beverném a fogadat - tör ki a férfi. Hanem dühe hamar illan. Kezénél fogva maga mellé húzza az asszonyt. Hanyatt feküsznek, egymás mellett: a férfi félmeztelenül a paplan alatt, ruhástul a nő a takaró felett. Bámulják a menyezetet, és most mindketten ugyanarra gondolnak: valamikor, még szinte gyermek korukban, szerették egymást. Talán ha a fiú nem megy iskolába ...
- Pistát szeretted?
- Becsültem. De ő igazán szeretett.
- Anyám mondta, hogy ki se gyászoltad a kilenc hónapot.
- Igaz, csak a nyolc és felet.
- Hogy nincs gyermek?...
- Én nem akartam. Apósomnak megmondta a professzor, hogy Pista nem viszi sokáig.
Már fény dereng a szobában. Újból csak a nő szólal meg.
- De azt nem bánnám, ha te csinálnál nekem egyet...
- Tisztelni kell a halottakat - mondja rendreutasító hangon a férfi.
- Tisztelem is az emlékét - válaszolja őszintén a nő. - Gyalázom talán, amért szeretném, ha lenne tőled gyermekem?...
- Hogy befoghass, mi? Gyermek koromban én a galambokat fogtam be ...
Aztán a férfi megbánja a gorombaságot. Más hangon folytatja:
— Cérnát kötöttem a törökbúzaszemre. Amikor galambot akartam fogni, csak kiszórtam a tornác elé, s ráncigáltam bentről a cérnaszálat. Azzal kapattam fel, amelyik nekem tetszett. ..
— Úgyse maradnál velem — mondja keserűen az asszony. - Mégis szeretném, ha lenne egy fiam, aki rád hasonlítson. A feleséged fia is pont olyan, mint te vagy. Emlékszem, még a kis cipőit is úgy befelé rakta, akárcsak te.
— Miket észre nem vesznek a nők...? — hüledezik a férfi.
— Lehet, csak azért vettem észre, mert szerettem a kisfiadat... Én még a feleségedre se tudtam haragudni. Csak bántott, hogy mért nem hozzád való, talpraesett asszony.
A szokásos hajnali porció most ott mered a tányérban.
— Belefájdul a fejem - mondja gonddal a férfi.
— Nekem mindég a szívem fájdul meg - sóhajtja az asszony. Nézi az ágy szélén kókadó férfit, aki csak későre, s akkor is csak lassan kezd öltözködni. Felül a nő is, ruháját rendezgeti. Végigtekint a világosodó szobán, a varrógépen megpillantja a lányok sürgette halomnyi ruhát — ez az ő élete. Sokat dolgozik, kevés az öröme ...
— Mikor jössz még? - kérdi, amikor a férfi felöltözött.
- Talán holnap...
- Erősen kivilágosodott, meg ne lássanak, menj a kertek alatt - mondja anyáskodva, gonddal az asszony.
- Ott megyek - hagyja rá a férfi.
VII.
- Gyerünk, Suhajda!
A csizma vasalt sarka a bordák közé vág, máris messzire repülnek a patkó közül a sárgaluskák. Az erős csődörnek játék a hetven kiló, s hogy a sarkallás is riasztotta, a levegőben úszva vág az emelkedőnek.
A kantár csak a tetőn lazul meg. Innen már látni a falut s a messzi dombokat. De a völgybe is vissza lehet pillantani. Az imént onnan iramodtak el. A paták most is idegesen, egy helyben táncolnak. Az inas lábak nehezen találnak nyugalmat. Pedig állni kell. A férfi azon tűnődik, hogy is történt:
- Mérnök elvtárs, ha megkaphatnám a csekket, még ma este bemennék érte a székházba. Holnap megvennénk a televíziót.
- Hát...
- Kérem, ne utasítson vissza! Vagy nem a gazdaság ajánlotta?
- Rendben van.
- Akkor... a viszontlátásra!
A lovat abban a pillanatban ugrasztotta a csizma sarka: ,,Ha sokat állunk, ki tudja, mire nem gondol majd ez a nő. Indulj, te vén dög!"
Most hát a tetőn állnak. A körülfutó völgyekből enyhe fuvallat csap fel. A hely, ahonnan eljöttek, úgy mutat ide, mintha piros, kék meg fehér virágok ringatóznának a sárga és bágyadtszürke színek felett - az iskolások szedik a zöldséget. Ahol eddig elhaladtak, hatalmas murok- meg káposztahalmok fekszenek. Reggel, még a körútja kezdetén arrafelé akart kanyarodni az agronómus. Sürgősebb dolga akadt. Csak most térhetett végre erre. Erős hangjával szinte felrebbentette az igazgatónőt:
- Kezét csókolom!!!
- Nem hiszem, hogy valami nagy gyönyörűsége telne benne — kiáltott vissza a nő, és megmutatta földtől feketéllő kezét.
,,Ó, te kis dög" — mormolta magában a férfi.
- Mondja, mi lenne, ha ezentúl békességben élnénk? — kérdezte a lány. Közben egészen odajött a lóhoz. Úgy nézett fel, mint toronyra a csirke. De ez az arány nem sértette. Arra gondolt, hogy jó lenne, ha az agronómus meg ő ezentúl igazi békességben élnének.
- Nem harap? - kérdezte bizalmatlanul a lány. Egy lépésnyire állt a hatalmas állattól. Tetszett neki a gyönyörű, fekete fej. Kedve lett volna meglapogatni a ló pofáját, de bátorságából annyira nem tellett. Állt és felfelé nézett; kicsit hunyorogva a nap miatt. Mozdulata, hangja kiengesztelő, csaknem behízelgő volt.
(...Van úgy, hogy a gömbvillám belecsap egy magányos házba: leszalad a kéményen, egyszerre megremegtet bent mindent. Aztán kirohan a nyitott ablakon ...)
A fiatalember eléggé későn tér észhez.
Valami mintha karcolná a torkát, morcosan szólal:
— Nem harap az! De ki nem állhatja az okos fehérnépeket.
— Na! ... akkor én nyugodtan maradhatok.
A szemük egy villanással összenevetett. Hanem a férfi ismét csak elkomorodott.
— De a nyelveseket sem bírja...
Ott állt a lány, mint valami paradicsomi Éva. De valamivel gazdagabban: nem csupán az almát, a békesség olajágát is mutatta.
„Úgy illene, hogy leszálljak" - restelkedett egy pillanatig a férfi. Mégsem ugrott le. Mert még így sem talált magára. Számot sem tudott adni afelől, hogy mi történt vele e percben. Zavarát takargatva, elnézett messze a zöldséghalmok irányába, mintha szemlét kellett volna tartania a végtelen ágyások között hajladozó gyermeksereg felett. Bosszantóan sok idő telt el, amíg a tekintete újra a lányra merészkedett. Egy pillanatig mintha légszomjjal küzdöttek volna mindketten. A lány szólalt meg először, a leghétköznapibb hangon:
— ... ha megkapom a csekket, még ma este bemegyek érte...
— Hát...
— Kérem, ne utasítson vissza! Vagy nem a gazdaság ajánlotta?
— Rendben van.
— Akkor... a viszontlátásra! - kiáltotta a lány.
... A fiatalember mindezt most újragondolja. Indít. Rövid idő múlva már a harmadik dombon is túl vágtat. Az ideges rohanásban vért könnyez a ló bordája.
VIII.
— Mit húzogatod a vállad? Tán nincs számolni valónk?! - ripakodik a fiúra az elnök. Mihelyt csend lesz, tekintetét végigsétáltatja a békéltető bizottság tagjain. Az „esküdteken", ahogy itt nevezik őket. Nem titkolja, hogy befolyásolni akarja a hangulatot. Hadonász.
— Mondjátok meg ti is a véleményeteket!
Gönci Pista áll a szoba közepén. Tizennyolc, tizenkilenc éves, még növő legény. Ijedt és kimerült. Alig van annyi ereje, hogy a testét függőlegesen tartsa. Még nem lehelte ki egészen az ital gőzét. A rókázás után most is mindegyre reszket a gyomra. Már azt sem bánná, ha belöknék a „községháza" vagy a milícia pincéjébe, a hűvösre. Ennie se adjanak, be se takarják, csak ne faggassák.
— Az úristen se bír velük! — kiált és hadonászik a levegőbe az elnök. — Hogy nem a ti házatokat mocskoltad be? — dohogja.
— Maga csak ne bajlódjék a mi házunkkal! - kapja fel a fejét a legény.
Meglepetés ez a hang. A fiú kiegyenesíti magát:
— ... mert azt még édesapám csinálta, hogy az isten nyugosztalja.
— Ne feleselj itt, fiam, mer úgy trottyon billentelek, hogy az utcán kapod meg magad — ugrik az egyik esküdt. Idősebb ember, kicsit fontoskodó, mint a falusiak általában. Azért gyűlt ki, mert épp meg akarta kérni az elnököt, hogy hagyja a fiút beszélni. Egy pillanatig a fejébe szállt a vér, de most, hogy a legény felé fordul, már újra higgadt a hangja:
— Vétettek neked azok a falak?
— Semmit - nyögi a fiú. Sajog minden porcikája. Úgy látszik, hogy a füle mögötti repedés még mindig nem bőrözött be, mert amint oda piszkál, véres lesz az ujja. Megcsavarhatta valamelyik komája a dulakodásban. Négyen sem bírtak vele. Nem emlékszik mindenre, csak az tűnik fel neki, hogy amikor közrefogták, csizmája orránál megvillant egy kő. Amire lefoghatták volna, már el is repítette. Nemsokára a szürkületben már ott tolongott körülötte a fél falu. Törődött is ő a betört üvegekkel... Gondja már csak egy volt: nem engedi, hogy ennyi ember szeme láttára egykönnyen hazacipeljék.
Vagy tízen ülnek a teremben. A fiúból csak nem tudnak kibuggyantani semmit. Ki egyre, ki másra gondol. Van aki azt hiszi, hogy pityókos volt és egyszerűen csak legénykedett. De az esküdtek között két asszony is ül.
— Azér ilyen maszlagot mégse akarj velünk megetetni - szól oda az egyik asszony-esküdt. — Te megláttál egy követ s azzal beverted az iskola ablakát. Mér csak pont az iskola előtt tudtál a csizmáddal a pocsolyába löcsbölni? Mér fröcskölted a sár levit a falra?
— Úgy bánom, Bori ángyom, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezik...
— S emellett még a törvényre is fogsz kerülni, megládd — tör ki immár a néptanács elnöke.
Tisztességben vénülő, talpig becsületes ember. Hosszú évek óta áll a község élén, de eddig még soha nem történt ehhez fogható — az emberek szeme láttára megmocskolni egy középületet... Úgy látszik, ez a viharos ősz már végképp kihozza a sodrából. A múltkor egyik rajoni gyűlésen még heccelték is kollégái: ,,Mi az, hírbe keveredett a kormányzóság"? Szégyelli, ami a gyerekekkel meg azzal a tanítóval történt. Hiába nem ért az iskolához — a nyájai s házai közé sorolják azokat is. Keresi az alkalmat, hogy végre odacsaphasson valahová. Bizonyítani akarja a világ előtt, hogy csinál ő itt rendet. Ezt a taknyost pedig, ha kell, akár az ujjára is felcsömbölyíti.
- Amit itt beszélgetünk, abból úgyse hallatszik ki semmi - súgja szinte bátorítóan az asszony, aki már az imént is közbeszólt. Halk szavú, különben talpraesett teremtés. Bár évekkel ezelőtt beválasztották az esküdtek közé, eddig még mindig csak hallgatott. De ez az ügy megoldotta a nyelvét. Talán mert a kölyök az ő fiával koma, vagy talán mert asszonyi ösztöne megérzett valamit.
- De jobban szeretném, ha az igazgató kisasszony itt se lenne ... - A fiú hangja bágyadt, panaszos.
Mi megfogadtuk Bancsi komámmal, hogy a húgunkat nem eresszük senkinek. Maguk tán nem látták, hogy kísérgettük őket? Erre vasárnap félrehí Bancsi s azt mondja: „A ti Esztiteknek lágy a mejje."
Az esküdtek arca csupa értetlenség.
- Este eléfogtam Esztinket. Lágy volt a mejje. Mondtam, hogy Bancsi azt hiszi, a nyolcadik osztályba egy lány se lány, mert ahogy beszélik, az a tanár mindenkivel elbánt. Esztink az ijedtségtől rosszul lett. Igaz, nálánál szebb lányok is maradtak már pártában ilyesmiért. De nem ez vadított meg: este elszaladt előlem a komámék Annusa. Vajon azt hiszi, nem tudom, hogy ő úgyse hagyta az iskolába a becsületét?
... Ittam a sört rummal. Nem tudom, hány hálbával kértem, Feri bátyám a büfés, tán megmondhatja...
Az elnök irodájában még azt is kivehetni, hogy valamelyik távoli utcában a terhével kínlódik egy traktor.
IX.
,, . . . hiszem, hogy a tisztelt bíróság nem csupán az egyetlen kiskorúval való közösülés tényét fogja büntetni. Csaknem ehhez mérhető vétség a többi lány megrontása is. A gyermek a gyermekkel beszél legőszintébben, s ennek tudatában nem nehéz elképzelni, hogy a vádlott üzelmei zsenge gyermekek tucatjainak lelkivilágát szennyezhette be.
Mindezek feljogosítanak arra, hogy kérjem a tisztelt bíróságot az idevágó, már felsorolt paragrafusok..."
X.
A tanári szobát már fűtik. Négy-öt lépésnyi hosszú szoba, zsúfolt a szekrények, összecsavart térképek miatt. Középen a nagy asztal csaknem keresztüléri. Az órával szemközti falon függ a címer, túlméretezett gipszöntvény. Az órarend és kimutatások mellett el sem férne semmiféle díszítés, az ablak fölé szorult az egyetlen jelmondat is: „Az ifjúság a holnap nemzedéke!"
Körülülik az asztalt. A régiek közül valakinek eszébe jut, hogy magában összeszámolja az újakat. Több mint a fele friss tanerő. A tavalyiak közül többet áthelyeztek a nyáron az eset miatt. A körzeti tanfelügyelőt éberség hiánya miatt lecserélték. Az öreg igazgatót azonnali hatállyal nyugdíjaztatták.
Zajlik a gyűlés. Beszélgetés közben a zárt ablakon át is behallatszik, amint az utcán zötyög egy agyonterhelt szekér. Kivehetni, hogy nagy a súlya, mivel a kerék ráfja erősen vallatja a kavicsokat.
Kifelé a titoktartást Márton, az iskolaszolga szavatolja. Hónapokkal ezelőtt olyan gyűléseket is megértek ezek a falak, hogy amikor az ajtót megpattintották, kint széjjelrebbent a hívatlan hallgatóság, mint valami csattanásra a garázdálkodó egerek. És arra is volt példa, hogy a tanárok bátortalanul néztek egymásra: vajon merjék-e a lábukat kitenni? Most csend van és békesség. Márton lelke nyugalmára a bajuszát pödörgeti; strázsálása az ajtó előtti hokedlin már tiszta formaság.
*
— Joli, te megvárnál?...
A leszólított nő pattanásos arcú, harmincéves forma tanítónő. Néhány hete került az iskolához, olyan se hideg, se meleg - ezidáig még nem alakult közvélemény róla.
Rendre mind elszállingóznak, nem marad más az irodában, csak Joli meg az igazgatónő, aki egy percig készülést mímelve rendezget, de nagy elhatározással egyszer csak leteszi a táskáját az asztalra.
— Hogy állsz azzal a technikus fiúval?
A tanítónő arcán pillanatok alatt lobot vet a düh:
— Kikérem magamnak! Az iskolai szentbeszéd hagyján, de ami személyes...
— Hagyjad! — vág a szavába az igazgatónő. Hangjában, gesztusában semmiféle sallang; haragját legyűrte, még mielőtt feltörhetett volna.
— Egy nőnek akkor is szüksége van férfira, ha szerencsétlenségére éppen nevelő káder. Semmiféle szabály sem tilthatja.
— Igaz - hagyja rá az igazgatónő. És közben ő is arra gondol, hogy a húsz éven felüli nőnek tényleg nem elég csak az étel.
Boccaccio jut eszébe, s elneveti magát: még a felszentelt apácák is évszázadokon át, ha az éj leple alatt is, de csak lebonyolították szerelmi kalandjaikat. A hangja epés:
— Az a növényvédelmi technikus legalább öt-hat évvel fiatalabb nálad. Tán csak nem szerelem?
— Ez még Tótfaluban is megmaradhatna privát ügynek! Vagy nincs igazam?
— Csakhogy neked néhány héttel ezelőtt egy traktoristád is ...
— Szóval úgy, Főnök elvtársnő őszüzessége kémkedik? Maholnap megérjük azt, hogy őrt állít beosztottai ágyához... Vagy a biztonság kedvéért személyesen fog leskelődni a tornácból?
A nő már se lát, se hall. Az arca remeg. Lehet, hogy a vérnyomása is magasabb a kelleténél. Nem elhízott, de jól táplált teste majd elpattan az energiától. Ezt a fáradt, termetre jelentéktelenebb nőt egyetlen mozdulattal beseperhetné az asztal alá.
Az igazgatónő egészen halkan suttog:
— Akármit mondanék, te mostantól fogva erősen haragszol rám. Sajnálom, hogy nincs erőm háborúzást vívni. De az eredményben sem hinnék veled kapcsolatban.
— Mert én már deklasszálódtam, mi? Még szerencse, hogy nem így mondtad: kurva!
Az igazgatónő legszívesebben kipenderítené az irodából ezt a szerencsétlent, persze, ha tehetné ...
— Az este a szövetkezet felől jöttem — mondja. A hangja nyugodt, részvéttel árnyalt. — A Kőhídon egy sereg legény támasztotta a karfát. A sötétben nem láthattak, s magukon kívül mást sem hallottak. Ezért a szavukat jó messziről is meg lehetett érteni. A csapat mellett vonulok el, amikor traktorosod, egy-két évvel ezelőtt még iskolába járt kölyköknek meséli, hogy neked milyen nagyszerű „technikád" van...
A nő egy széken ül. Megizzadt ujjai öntudatlanul mozognak, papírgaluskákat gyűrögetnek a terítőből.
— ... és a traktoros után most ez a technikus. Erre én csak azt mondhatom: jobb, ha békességben elválunk. Még ma este írok a tanügynek egy levelet. Persze nehezen hiszed el, hogy milyen levelet írok. Sok iskolánál van üres hely, biztos választhatsz. Holnapután már másutt taníthatsz. Ha itt maradnál, sem Tótfalu, sem én nem tennénk neked semmi jót. A kollégáknak egyelőre ne szóljunk. Jó?
A tanítónő még mindig a papírgaluskákat gyűrögeti, ebben a percben gondolatai sincsenek. Csak későre sóhajt:
— Jó.
XI.
Tegnap hazafelé menet az igazgatónő rámosolygott a félnótás harangozóra. Ezzel egyszeriből bizalmasává avatta. A félbolond most is lekiált a toronyból, izgatottan integet. S elszomorodik, hogy a babos fejkendőt, a mellektől feszülő kardigánt, az ünneplőnek tetsző rakott szoknyát s a zerge lábakat is mindinkább eltakarja a házak sora.
Feljebb baktat a rozoga lépcsőn, a torony zsalugáterei mögül széttekint a házak felett. Számba veszi, hogy mit művelt az éjszakai hóharmat. A tegnapi szép, zöld kukoricalevél ma már zörög. A kaszálatlan lóheresarjút leforázza a dér, és mindenütt kókadoz a kései virág.
A harangozó csak arra jó, hogy bámészkodjon. És hogy a köteleket meghúzza, valahányszor felkiált a pap. Munkára ritkán lehet fogni: szekeret, jószágot egyáltalán nem bízhatnak rá. Még gyermek volt, amikor apjával szekérrel ereszkedtek le a Kis-völgyön. A legmeredekebb lejtőn elszakadt a kerékkötő. A súlyos lökéstől majd térdre estek a lovak. Tartani próbálták egy pillanatig. De aztán porfelhőbe kavarodott minden. Az elszabadult alkotmány űzte az állatokat, mint valami ostromszekér. A völgynek rohanó szörnyetegről előbb ez, majd amaz szotyogott le. Apja hiába próbált leugrani. Ő pedig csak kuporgott a szekér hátuljában, szorította a vaslőcs szarvát. Amikor mindennek vége volt, úgy kellett az ujjait lefejteni. A közeli földekről szaladtak össze az emberek, közrefogták a szennyes habot fújtató lovakat. A szekérnek már a fele sem volt ép. Apja mellel esett a helyéből kirázódott nyársba. Eszméletlenül vergődött. Felordított, amikor a hegyes karóból kihúzták. És nemsokára elhagyta a lélek.
A harangozónak elég, ha megpillant egy rohanó szekeret. Nyomban elfeketül előtte a világ, s ordítva rohan haza. A futástól azonban hamar kifárad, szédeleg, s fejét tenyerébe hajtva letelepszik az árok szélére. Addig ül, míg fel nem szárad a testén kiütköző verejték.
Különben békés ember. Félnapokat kószál a mezőn, néha önként odaáll valamilyen munkához. De egyet gondol, s erős lábain elinal egy-egy lepke után.
Most, mintha a nyarat sajnálná, szinte bánatosan néz szét a toronyból. Várja, hogy a pap felkiáltson. Amióta ő harangoz, Tótfaluban még egyszer sem késett a dél. Ösztöne már jóval előtte, a mezőről is hazahajtja.
Bámészkodva vár. Pihen. Édes-kesernyés illat csap fel a haranglábig — valahol odaégették a szilva ízet.
Amikor végre felszól a pap, éppen mosolyog: alant egyik udvaron a sok cibrezabálástól a kölykök mindegyre hátraszaladnak a kisbudira.
XII.
Akárhányszor néz fel, csak rongyos felhőket lát. Ha biztosra tudná, hogy ma már nem süt ki a nap, akkor odakiáltana a fiúknak, hogy hazafelé! De hátha kisüt?
Négy traktor küszködik egy kukoricással körülölelt tarlón. Egymás elé fogva egy-egy gép, a négy traktor csak két ekét húz. A fordulóknál nyeregből dirigálják egymást az olajos képű, ázott emberek. Csak integetnek, mivel az erős berregés miatt hiába is kiabálnának. Az egyik vontató nagyot feszít, messze repülnek a csavarok, az ujjnyi vastag sodronykötél úgy szakad, mintha csepűből volna. Meg kell állnia. De leáll a másik két traktor is, mivel a csúszós barázdából csak üggyel-bajjal lehetne kitérni. Legalább segítenek.
Az agronómus a szántás szélén áll gumicsizmában, vízhatlan köpenyben. A szél a traktorok irányából fúj, s így a távolság ellenére is hallja a dühödt kifakadásokat. A kárvallott vontató hangja csaknem sírásba vált. Kapkodik. Az összekötő csavarokon forgatja a kulcsot, s hogy az többször is megszalad, a födhöz vágja:
— Na, aki engem még egyszer kihajt ilyen időben...
Háttal áll a fiúnak, és arra gondol, hogy most jobb lenne az ígért kancsó bor mellett ülni. Csak egyszer kellene szóljon a traktorosoknak, máris kanyarodnának kifelé, ha csúszkálva is, de végre már csak hazafelé evickélnének.
Egy helyben áll. Óvja magát a permetélő esőtől, mégis már a nyakába csorog a víz. Arra gondol, hogy sapkájukról olajos lé csorog a fiúk nyakába. Talán átkozzák is emiatt. Ő hajtotta ki a traktorosokat.
— Szitál — próbálták legalább elodázni a dolgot.
— Kint kell megvárni, hogy elálljon! — kiáltotta, és a vér a fejébe tódult.
— De a föld, úgyis erősen ázott...
— Fúj a szél, majd csak felszikkad! Reggeltől hol esik az eső, hol eláll. Késő délutánig nem szántottak annyit sem, mint máskor két óra alatt. Nem számít - az este kint járt a rajontól az öreg.
— Nem értem magukat! Bőven van felszabadított föld, jók a traktorok. Mégis ilyen keveset szántottak. Búzából alig vetettek valamicskét. Mivel foglalkoznak maguk tulajdonképpen?
— Lágy a föld, elnök elvtárs...
— De hátha csak fagyva keményszik meg? „Igenis, elnök elvtárs! A földet csakugyan fel kell szántani. A búzát el kell vetni. Igenis, elnök elvtárs! Ez a legfontosabb. Megértettem. Lehet rossz is a magágy, a búzát a kitűzött határidőig csak el kell vetni. Megeshetik ugyan, hogy a lágy vetés miatt kevesebb terem ... De azért mi a búzát elvetjük, igenis, elnök elvtárs!"
— Tudja maga, hogy engem a tegnap milyen csúnyán lekaptak? Hallott maga telekonferenciáról? A központhoz egyszerre kapcsolják hozzá a többieket: „Te hogy állsz, te mennyit vetettél, te mennyit szántottál? ... Mennyit? ... Mi az istent csináltok ottan? Karácsonykor is vetni akartok? Sokat vackolódtok még azzal a néhány hektárral, vagy mi a szösz? Mindjárt megelőz a többi megye. Rákapcsolni!!! Azt akarjátok, hogy holnapután megint lekapjanak miattatok?... Rákapcso-olni!!!"
,,Elnök elvtárs! A búza el lesz vetve. A földet, ha vizesen is — mielőbb felszántjuk!..."
Alázatos hangra retten.
- Mérnök elvtárs, hány óra?
Tömzsi, piros képű, öregedő ember áll előtte. A traktorbrigádos. Egy percig elnéz felette. És eszébe villan egy megsárgult plakát: Kuláklista. Azon elevenítette meg ezt az embert olyan hűen egyik tanár, amint épp cséplőjével játszik. Tăuţannak volt ugyan cséplője, de semmi egyebe. A felesége örökölt néhány hold földet, azt eladta, hogy egy rozoga cséplőgépet vehessen. Addig mindig a más gépén dolgozott. És most végre vehetett egy cséplőt. Szétbonthatta, javíthatta, újból összerakhatta. Az első őszön csépelt ugyan, de a szezon után el kellett szegődnie a más malmába. Nagy volt a kvóta, a cséplő nem hajtotta ki a költséget. Következő ősszel csak döcögött a gép. Tăuţan „szabotőr" lett. Úgy tudták akkor az emberek, hogy belezavarodott ebbe. De kiderült, hogy nem zavarodott meg, csak búskomor lett. Ma is halk szavú.
Elnéz Tăuţan felett, s közben arra gondol, hogy azt most nem a pontos idő érdekli. Ezért csak elmosolyodik röviden, és felhúzza a vállát.
— Mit tehetünk mást, Vaszi bácsi?...
Az ember fejét szegetten caplat vissza. A mérnök magában is szólingatja:
— Mit csináljunk, Vaszi bácsi?
A gépek újból megindulnak. Az agronómus közelebb megy a barázdához, és vizsgálja, hogy az eke nyomán milyen fényesen csillan a föld. Felfedezi, hogy a frissen szántott rögön máris apró erezeteket vágott a szemerkélő eső. Áll a barázdán, miközben mindegyre mellette vergődnek el a traktorok. Nézi a földet, a csúszkáló, természetellenesen berregő gépeket, a szótlanul küszködő embereket. És közben arra gondol, hogy holnap délután máris jelentenie kell, hogy mit végeztek.
Később anélkül, hogy azt tudná, lehajol, és belemarkol a földbe. Orra nyers, kesernyés illatot szippant fel. Egy darabig a markában forgatja a földcsomót. Lassan gombóccá formálja. Aztán nagy erővel odavágja.
Jó darabig bátorítja magát, míg végre hadonászni kezd.
A gépek leállnak.
— Fiúk! ... kiabálja jó hangosan. — Mégis haza kéne menni!
XIII.
Egyetlen cukrászda van a központban. Igyekszik mindenben olyan lenni, mint a nagyvárosi édesség-helyiségek. Sok fiatal azt mondja, hogy különb is azoknál ...
A lány most hanyatt fekszik az ágyon. A sötétben maga elé képzeli ezt a cukrászdát. Ott pihent meg, a gyűlés után. Rendelt egy kávét, de felét otthagyta. Mintha cikória ízét érezte volna. Kis idő múlva máris kavargott a gyomra. Amióta hazajött, mindenből evett, kávét is főzött. Mégis csak a lötty ízét érzi a szájában.
- Hálásak lehetünk magának, hogy talpra állítja a tótfalusi iskolát — mondta a gyűlés után a tanügyi osztály vezetője. És megszorította a kezét. — Számíthat arra, hogy amint módunk lesz, azonnal behozzuk.
Nem először hall ilyesmit. Nem véletlen, hogy a volt dékánjára emlékszik.
- Kitűnő diplomája van! Nyugodjon meg, nem felejtkezünk meg magáról! De addig is, amíg behozhatjuk, már ott kint tanítás közben vágjon neki a tudományos munkának. Valami eredmény nem árt az ügynek.
„Persze, dékán úr, ha éppen egy előadótanár vette feleségül a kolléganőmet, csak nem küldhetik őt ki falura. Igaz, hogy nekem mindig kitűnő jegyem volt, de pusztán azért nem várhatom el, hogy engem tartsanak itt és nem őt. Lám, milyen szépen megmagyarázta a dékán elvtárs, ha szorgalmasan dolgozom ott is, az nem árt az ügyemnek, hanem... Tudja, dékán úr, láttam én már olyan szorgalmasakat, akik soha nem kerültek vissza az egyetem kötelékébe. Mert a következő évben ismét megnősült valaki. Míg az egyik évben, ugyebár maga a dékán úr fia végzett..."
Arra is emlékszik, hogy egyszer azt mondta a dékánnak:
— Amikor a hetedik osztályt jártam, működött a falumban egy fiatal tanítónő. Ha nem ő tanít, talán a kitűnő abszolválómmal is megmaradtam volna a fakanál mellett. Egyszerű kis tanítónő volt, érettségivel, minden más képesítés nélkül. De én még ma is gyakran gondolok arra, hogy olyan pedagógusnak kellene lennem, mint ő volt. Használhatok a tanügynek, ha olyan leszek, mint ő.
„Persze, dékán elvtárs, most az örömtől remeg a tokája. Mert az én esetemben simán megúszta. Nem kell kimagyarázkodnia. Ráadásul sláger is lettem: "... ilyen pedagógusaink vannak — kint az életben!"
„Bravó, vén trotty! Jól neveltetek. Ládd, tudom, hogy az értelmes, élelmes pedagógusnak az életben a helye. Ilyen eredményért talán még kitüntetés is ütheti a mellét, dékán úr: milyen jól nevelte a fiatalokat! Micsoda nagyszerű fiatalság!"
Tudja, hogy holnapra kialszik benne majd minden. De ma még forr. Ma az iskolaigazgatókat berendelték a rajonhoz - vagy negyven embert... És egy vadonatúj brosúrából olvasták fel előttük a vallás eredetét. Ki tudja már hányadszor és hányadik változatban. Unszolás és könyörgés után néhányan helyi példákkal „szóltak hozzá", önkritikailag alkalmazva a „tűzdelést". Azután a főtanfelügyelő emelkedett szólásra — kritikai szellemben: „vannak még hibák..."
„Igen, főtanfelügyelő elvtárs! Még súlyos hibák is adódnak ..."
Holnap talán elcsitul benne minden méltatlanság. És jókedve lesz, ha sütni fog a nap. Ja persze! . . . Holnap vasárnap. Sürgősen ír majd egy levelet:
„Drága szüleim!
Nem olyan rossz itt, mint ahogy édesanyám elképzeli. Édesanyám csak egyszer volt itt, másfél nap alatt nem ismerhette meg az embereket. Nem olyan csiszoltak ugyan, mint a nálunkvalók, de az nekem még jó is. Legalább nem olyan gőgösek; van bennük tisztelet. A mi falunkban egy kicsit jöttmentnek nézik a magunkfajta iskolázott embert. De ezeknek a condrásoknak elég, ha egy jó szót szólok a világról, máris őszintén hiszik, hogy csakugyan olyan a világ.
...Írják, hogy szobabútort akarnak nekem venni. Minek? Kilenc év alatt jóformán egy rongyot sem tudtak akasztani maguknak, most meg ilyesmin törik a fejüket? Inkább lélegezzenek egy kicsit. Ha lehet, arra tegyenek félre egy kis pénzt, hogy édesapámat a nyáron fürdőre küldjük a köszvényével. Bútort majd veszek én. Vagy veszünk azzal, aki feleségül kér. Édesanyám, persze most is pityereg, amért szerinte nem törődtem eleget a férjhezmenetellel. Nyugtassa meg, édesapám, hogy nincs semmi baj, egyszer majd férjhez megy az aranyos lánya. Különben is, nem azt vallja örökké, hogy nincs a lányánál szebb teremtés a világon? Akkor meg?..."
Na te szép lány, most vetkőzz le. Ilyenkor szoktak vetkőzni az asszonyok. És bebújnak a férjük mellé, a melegített ágyba. Te egyedül fekszel le, mert egy moziért soha nem hagytad a könyvtárat. És a moziban otthagytad a fiút, akinek talán tetszettél, de már első alkalommal meg akarta tapogatni a melledet. Bolond lány vagy te, jól mondták egyszer: zerge!
Zergét pedig nem ejthet el egykönnyen akármelyik vadász.
XIV.
Már feltűnnek a csillagok az égen, amikor a mérnök lehúzódik az ösvény mellé. Hideg van, nyirkos és sötét. De nem szabad mozdulni, még cigarettázni sem. Ki tudja, hátha éppen most jön.
Már a harmadik éjszakát tölti így a lesállásban.
A szél megzörrent egy-egy száraz kukoricalevelet. Ő mindjárt azt hiszi, hogy lépteket hall. Várja meg nem is, hogy Györkös jöjjön. Nagy legény ez a Györkös...
Fáj a veséje, előző éjszaka felhűlhetett. Legszívesebben felállna s hazamenne. Remeg a hűvösségtől. Talán csak nem fél?
Györkös úgy jön, mint valami macska. A holdfény rásüt az útra, de ő nem a fényen, hanem a kukoricás melletti ösvényen közeledik. Nemhiába volt vadorzó az apja s mindenik bátyja. Gumicsizmáján loccsan a harmat. Ő nem mozdul, hagyja, hogy egészen közel érjen. Csak akkor egyenesedik fel, amikor már elhaladt mellette.
— Mennyit fizettél érte? - kiáltja. Már abban a pillanatban bánja. Úgy véli, elhamarkodta a kérdést. „Talán okosabb lett vollna - gondolja -, ha előbb főbe ütöm valamivel, aztán már nyugodtan diskuráltunk volna."
— Nem szoktam én adósa maradni senkinek — mondja fagyosan az ember. Földre huppantja a zsákot, és áll az agronómus előtt. — Csukass be, de előbb mondd meg, hogy ki adott fel! - követeli. Mire az utolsó szavakat kimondja, már remeg a dühtől.
— Megfizetnél neki, ugye?
— Meg! - válaszolja elszántan.
Kartávolságnyira állnak egymástól. A súlyos öklök talán sejtik, hogy ez alkalommal nemhiába csüngenek.
— Hányan állnak a bokorban, te gané?!
— Az egész falu — mondja erőltetett gúnnyal a mérnök. És váratlanul, teljes erejéből sújt. Györkös kissé megtántorodik. Mégis megáll a lábán. Kotorászni kezd a zsebében. A mérnök tudja, hogy még abban a pillanatban kinyílik a bicska, ezért igyekszik a két kéz előnyét kihasználni. De amint közelugrik, egy súlyos balkezes ütés az orrán csattan. Nem jut levegőhöz. Ha most lebukik . . . Nem lehet jótállni ezért a Györkösért. Biztatja magát, hogy gyorsabban, s még ugyanabban a pillanatban a bicskanyitással bajlódó arcába vág. Valahol a szeme tájékán eltalálhatta.
— Megnyúzlak! — lihegi a mindinkább megvaduló ember. Ő pedig újból üt. Úgy erezi, hogy pillanatokon múlik minden. Azon, hogy ez a fékevesztett ki ne nyithassa a bicskát, ütés éri a füle tövén, ettől megszédül. Ha most el tudna szaladni ... De csak lendíti a sajgó karját, és üt fáradhatatlanul, mint a kovács. Többször üt, mint Györkös, de nem látja az eredményt. Mi az, már megint jön? Előrelendíti a lábát, valahogy úgy, mint amikor a kapus teljes erejéből kirúgja a labdát. Ettől a bicska valahova messze a fűbe repül. De máris ütésektől zúg a feje, talán el is vágódik. A rekedt hangot hallja:
— Megnyúzlak!
Hátrál. Györkös előredőlve, teljes erejével nekilendül.
Most! — biztatja magát. Talán valahol a testét éri ez a súlyos csapás, ha gyorsan félre nem hajol. Györkös a levegőbe üt, s ez kibillenti egyensúlyából, előrebukik, mereven, mint egy gerenda. Elnyúlva fekszik. Amikor feltápászkodna, fájdalmasat ordít:
— A karom!
A mérnök remegve, mit sem értve áll. Óvatosságból félrelép, nem szeretne valami cselnek bedőlni.
— A karom! — vonítja a feltápászkodó. - De attól még elbánok én veled! ... - És újból támadásba lendül. Hanem egy lépés után megáll, összekucorodik a fájdalomtól.
— Jaj, ha a bicskám megvolna ... — Alig tud kiegyenesedni. A keze feje csupa vér.
— Mi lelt?!
Györkös lekuporodik, és a jobb karját fogja, azt, amelyik csüng, mint a levágott csirke nyaka.
— Eltört - csuklik a hangja.
— Nem féltelek! — válaszolja. És arra gondol, azonnal elszalad az őrsre. Már bánja, hogy ilyen kalandba keveredett: kivizsgálás, tanúskodás, törvény. Ahelyett hogy inkább a milicistákat küldte volna ide. Még az ujját sem kellett volna megmozgatnia.
Indulni kész, amikor a hang megállítja:
— A karom!... — nyögi. — Elvérzek.
— Te meg is öltél volna - mondja. Legszívesebben a csizmáját emelné, hogy az arcába rúgjon. Egy percig néz az összecsuklott emberre. Aztán megindul a fűben lapuló zsák felé, ölbe emeli.
— Háborodik a gyomrom — nyögi a másik. — Nem tudok felkelni.
Már a vállán tartja a zsákot. Lenéz. Áll egy darabig. Aztán gondol egyet, s a zsákot beveti a kukoricásba. Kiáll a falu felé szaladó ösvényre. Káromkodik, s ettől a haragja kissé alábbhagy. A sebesülthöz lép. Felnyalábolja. Az fogát vicsorítja a fájdalomtól. Felhúzza a karján az ingét: nyílt törés, kilátszik a csontja.
— Megsérülhetett valamelyik ér — mondja, és mindkét zsebkendőjét a sebre köti.
Nehezen indulnak. Egy idő után Györkös újra szédül, egészen ránehezedik. Maga sem áll valami keményen.
Szótlanul bicegnek. Már nem fél Györköstől. Az ő szemében ez már többé nem óriás. Eszébe jut az a nyári kép, amikor egyik dombról gyönyörködött a völgyben sorjázó kaszásokban. Györkös legelöl vágta. Úgy nézett akkor rá, mint valami hadvezérre. Arra gondolt, hogy ilyen erővel nemcsak megdolgozni, de akár péppé is lehetne gyúrni a földet. Most pedig viszi egyenest az őrszobára.
Az út a faluig csupa vánszorgás. Olyan fáradtak, hogy ha ez a vérpatak nem csorogna, tán leheverednének az árokba.
A falu szélén a farmiroda előtt megállnak.
— Várjál — mondja a mérnök. Terhét ledőti az árok partjára. — Ha nem akarsz megdögleni, tartsd magasra a karodat...
Szalad a bakterhez, és felzaklatja. Nemsokára berreg a telefon. Amikor visszafelé jövet elhalad az őrbódé előtt, az öreg horkantgat. Annál jobb — gondolja.
Elindulnak. De nem a központ felé vezető utcának vágnak. Váratlanul a kertek irányába téríti a sebesültet.
— Hová cipelsz? — nyögi.
— Az az én bajom.
Nehezen vergődnek át a szilvafák alatt kacskaringózó patakon.
- Az asszonyt ne ijeszd meg, érted?...
Csak a nedves fű csosszan.
- ... és szorosan elkötitek a karodat. Úgy egy óra múlva lementek a falu végére, hogy ne legyen éccaka akkora felhajtás. Jön a mentő. Nekik telefonáltam.
Újra fák alatt cipelik a testüket. Györkös sír, nem csupán a fájdalomtól.
- Maj csak lesz valahogy ... - sóhajtja a mérnök.
XV.
Gyors lábakon egymás nyomába lépnek a napok. Ha nem hullana le ideje korán a hó, akkor is több még a munka, mint ahány dologra alkalmas nap maradt hátra. Ma már semmit nem lehet mozdítani, pedig még kora délután van. Annyi a víz a földben, hogy csak egy fél órát esett, s máris beázott a barázda, fellazultak az utak.
Az agronómus a mezőről jön. Caplat a sárban. Éhes és fáradt. Mostanában már nem dühöng, mint akkor, amikor megváltó terveivel hazakerült. Nem rendez jeleneteket; lelkiismerete sem mocorog minden egyes balul végződő kezdeményezés láttán. Ebben az anyja is ludas egy cseppet, mivel naponként elismétli: majd csak lesz valahogy . . . Hadakozó kedvének részint ez a féltés-megnyugtatás is szárnyát szegte. Valójában fásultsága mélyebb talajból szívódott: az első éjt-napot egybeölő évek pezsdülése utáni helyben topogásból, a tervezés kiábrándító hiábavalóságából. S közben, vagy éppen ezek összefüggéseként feleségében is csalódott. Ez letaglózta. Józan pillanataiban is hosszú hónapok óta hiába mondja magának, hogy mindent újra lehet kezdeni még. Ma már egy sértő szó, egy „süket fül" okozta kellemetlenség is hosszú napokra kilúgoz belőle mindent.
Közel jár a faluhoz. Az eső enyhült, nem paskol annyira, hogy ne tudna elvergődni az istállókig. Kellemetlen, ha arra kell gondolnia, hogy ott ez a nap az ő látogatása nélkül telt el. Igaz, nem vállalhat mindent. Hasonló gazdaságban az állatok mellé is biztosítanak szakembert; de hát ez az ő nyomorúsága. Ebben az isten háta mögé dugott faluban minden az ő vállát nyomja.
Pihen egy keveset a keresztútnál. Közben feldereng, hogy a reggel Tóbiás, az öreg disznós, mintha valamit üzent volna. Hiszen ott a brigádos! — nyugtatja magát. De azt is tudja, hogy a különös öreget nem lehet Minyára hagyni. Áll még egy darabig. Igaz, későre, de csak enged a kísértésnek: arra az ösvényre lép, amely a présház meg a pincék soráig szalad.
Tóbiás olyan nehéznek érzi a testét, mint egyszer, nagyon régen, amikor megverték a szomszédfalusi legények. Pedig csak két nap és két éjszaka volt egyvégtében szolgálatos.
Ül még egy percet a priccs szélén, dohány után kotorász. Ha lehetne, így ültében is, szempillantás alatt visszaaludna.
A csupasz égő fénye idegességet, a pipa füstje pedig erőt éleszt benne. Testes árnyéka imbolyog az őrszoba hepehupás földjén.
Kilép az istállóba. Szokása szerint hallgatózik. Valahol, az utolsó rekesztékben éppen álmából ébred egyik koca: malaca, amelyre ráléphetett, mintha pityeregne. Egyébként semmi gyanúsat nem észlel. Kattintja a kapcsolót, de nem gyúl fény.
— Az isten!...
„Milyen kár — gondolja —, hogy cseppet sem értek a villanyhoz." Megfoghatatlan számára, hogy háta mögött, a kisszobában szép világosság van, az istállóban pedig koromsötét.
Visszalép a zseblámpáért. Az apró szerszám fényösvénye végignyargal a ketrecek között. Elindul. Az állatok közül némelyik felretten az ideges fényre, mások bamba nézéssel, duruzsoló röfögéssel fordulnak befelé. Amint halad, beszól egyikhez, másikhoz. Nem különös, nem is túl okos dolgokat mondogat. Időnként még biccent is. Szentül hiszi, hogy mindezt tudomásul s jó néven veszik az állatok.
Az istálló végében a Pali ketrecénél megáll. Lámpájával a nagy kanhoz világít. Korholja, mert az nem mozdul.
- Lustulsz, öreg? ...
Palit szereti a legjobban. Saját neveltje.
A tegnapelőtt álltak a vendégek a patak mellett, beszélgettek a mérnökkel. Ő a fűzfák alatt legeltetett. Kiáltják, menjen oda. Kérdi az egyik: hány éve foglalkozik disznókkal. Mondja: harminc. Az bólogat s még a vállát is megveregeti. Csak Minya, a brigádos akart valamit közbekottyintani ... A mérnök rosszallóan nézett Minyára.
Az öreg el se köszönt, csak megindult a domboldal felé. A küldöttek nézték. Talán sejtették, hogy történni fog valami. A konda épp a szemközti domb alatt legelt, s ő már messziről elkiáltotta magát, hogy: Pali nye! Pali nye! A hatalmas állat feltartotta a fejét, s ahogy felismerte, röfögve elindult. Amint törtetett a többi disznó között, a legnagyobbak is süldőnek tűntek mellette. Répaszeletet kotort elő a zsebéből, azzal kínálta...
Elbóbiskol a karfán. Aztán, hogy valami sikítás felrezzenti, visszafelé indul. Most a bal oldali rekeszekhez világít, nézi az alvó állatokat, ügyelődve, lassan halad az őrszobáig. Benn még szöszmötöl kissé, aztán végre lábát lelógatva elnyúlik a priccsen. Húzza le a teste, éjféli álmossága. Örvend, hogy dolga végeztével most már hajnalig aludhat. Csukódik a szempillája. De hirtelen felül. Mintha vezényszóra tenné; fogja a zseblámpát, és kifelé indul. Egyik kocát látja maga előtt. Amikor az imént a lámpájával rávilágított, elnyúlva feküdt, akárcsak a többi alvó. S mégis, mintha gyanús dologra emlékezne.
Nyitja a Zsuzsi ajtaját. Az ijedségtől ő már nem is az a bágyadt Tóbiás. Kezét az állat nyakára teszi. Megdöbbenti a hideg veríték. Mozgatja, tapogatja a kajla füleket, emelinti a hatalmas fejet. Legalább ne feküdne éppen itt a fal mellett, hozzá se férhet jól, hogy megdörzsölje.
„Ha elpusztul, megöl a szégyen. És Minyának is igaza lesz".
Nyakszirtnél kezdi a dörzsölést, tenyere fejére ereszkedik. Néhány perc múlva kezébe veszi a zseblámpát, rávilágít az összezsugorodó állatra.
,,A sertéshalandóság nulla, a sikertelen szülések száma szintén. Lehet, hogy ma be kell írjanak egy elpusztult kocát s ki tudja hány malacot..."
Az állat bordáihoz tapasztja fülét, lélegzetét visszatartva hallgatózik. Újra munkához lát. Teljes erejéből súrolja a bőrt a lapátnyi fülek körül, s felváltva a lábakon.
„Ha Minyát idehívom, megint azzal kezdi, hogy ugye azért maga se?... Pedig a felelősség miatt ide kellene hívjam".
Tudja, hogy most már egy percig sem mozdulhat innen.
Tizenegykor végigjárt az állatok között, Zsuzsin nem vett észre semmit. Azt hitte, csak azért van elnyúlva, mert pihen.
Korai malacozás. Ki tudja, ha az állatorvosért is elnyargalnának a szomszéd faluba, vajon idejében érkezne?
Döntenie kell. Szeretne megfogózni bármilyen zsenge bátorításba. Tisztán látja: malacozás előtti lehűlés. Elszaladna a brigádosért, de fél magára hagyni az állatot. Az sincs, akinek kiáltson, a falutól domb zárja el a farmot, nem hallatszana el a hangja. Eszébe jut, hogy a bunda talán segíthetne. Zseblámpáját otthagyia a földön, s elindul a gyéren világított folyosón. Hozza a bundát, éledő reménnyel bugyolálgatja az állatot. Most dörzsölni kell, felmelegíteni mindenáron. Újra nekirugaszkodik, de sajog a keze. Gyöngyözik a homloka, puhára kopott vászoninge a hátához tapad.
Éjfél már rég elmúlt, amikor Tóbiás arra gondol, hogy az emberek ilyenkor mélyen alszanak.
Csak addig tart pihenőt, míg az állat szuszogását hallgatja. Liheg, a fáradságtól nagyokat fúj. A földön hanyatt fektetett zseblámpa fénye egyre álmosabb ... Csak akkor lehet jó vége a dolognak, ha sikerül felhevítenie az állatot. Emlékszik egy hasonló esetre, még abból az időből, amikor Kövessynél szolgált. Akkor a koca elpusztult. Ha Zsuzsi elpusztul, többé soha be nem lép az istállóba. Már csak Minya, a brigádos miatt se. Egyszer ellenőrzött a mérnök, ő éppen tett-vett a kocák közt; szórta eléjük a szemes kukoricát. Minya az agronómust kísérte, gügyögött neki. Egyszer csak ráförmedt Tóbiásra.
— Hányszor mondtam, hogy a vemheseknek csak finom kevertet adjon!
— Ha úgy, akkor hozok hazulról. Mer' a raktárban egy deka őrlet sincs.
A keze most mintha idegen test lenne. A rőt fénynél észreveszi, hogy a koca nagyot ásít és megremeg. Jóval később a vajúdás első jeleit látja. Szólna az állathoz meleg hangon: „Naccsága... megszabadultál". De reszel a torka. Csak motyog.
Az örömtől ismét erőre kap. Két mozdulat között a semmitől kérdi: vajon még messze a hajnal...
Vörösre dörzsölt ökle szinte használhatatlan. Alomból facsarint egy csutakot, azzal folytatja a munkát. Az állat tehetetlenül tűri, de aztán mintha mozogni próbálna, fejét is emelinti. Amint Tóbiásból fogy az erő, úgy éled az állat. Már árad a testén a meleg. Az öreg mozdulatai egyre hosszabbak. Zseblámpája rég kialudt, utolsó szál gyufáját is elégette már.
Mikor az első rángatózást érzi, abbahagyja a masszírozást. A bundáját megigazítja az állat hátán. Pihenni hagyja. A választékkorlátra támaszkodik, lába remeg. Ha valaki kérdezné, talán most letagadná, hogy ez maga Tóbiás. Az öreg öreg ugyan, de még erősnek hitt ember.
Tíz másodpercnyi szundítás után felretten. Nem mer leülni. Feje többször is a korlát rúdjára kókadozik. Észreveszi, hogy a koca alom után matat. Friss szalmát szór a közelébe.
Kevéssel később, már az első világratolakodót várja. A koca most már nyugodt, és Tóbiás reméli, fél óra múlva véget érhet a bábáskodás. De amikor az első malacot fogja, élettelenséget tapint. Megijed. Hanem most már túl fáradt és fásult ahhoz, hogy ijedtsége még a következő percben is tartson. Talán már az sem tudná felverni, hogyha rátörnének, jöjjön azonnal, mert meghalt valamelyik hozzátartozója.
Szalma közé fogja az első malacot s viszi a járdára.
Máskor a vajúdó kocáknak mesét is mond. Most a sírhantoló szótlanságával cammog az egymás után születő apróságokkal a járdáig. Sorba rakja őket. Mikor az egyikben talán túl sok ideig keresi az életet, a koca ürességet érez maga körül, fogával hasít jótevője bundáján.
De Tóbiás azzal sem törődik már.
Végre a hatodik malac levegő után kapkodva bukik az alomra. Hanem az öreg már azt is egykedvűen rakja le az élettelenek mellé.
Három malac születik élve.
Később a kimerültén heverő koca alá fekteti őket. Felegyenesedik. Mozdulata hasonlít a leütött ember tápászkodásához.
Áll.
„Öt... három... három ... Te Minya, három ... És megvan Zsuzsi, a koca! Hogy mért csak három?... Még neked jár a szád?!... A bundám! Istenemre, még a bundám is . . ."
A brigádos Minya korán reggel jön. Szeret elsőnek érkezni a farmra. A szenzációk így egyedül az ő szenzációi, múltkor is ő újságolta el a munkába induló embereknek, hogy egyik tehén kettőt borjazott. Az is az ő híre volt, hogy a deres kanca felakasztotta magát.
Szereti, ha az emberek azt látják, hogy él-hal a munkájáért.
Szélesre csapja a kocaistálló ajtaját s belép. Megszokott bűz s a kora reggeli félhomály fogadja. Észreveszi a szalmacsomón elnyúlt testet. Úgy tűnik, részegen fekszik.
Közelebb megy, cipőjével meglódítja az öreg hatalmas bakancsát: — Hé Tóbiás. Reggel van!
XVI.
Csattan a sulyok a vizes ruhán. A patak erősen zúg, emiatt nehezen hallják egymás szavát.
— Hal is van benne?
— Olyan helyen, mint ott az a gübbenő a fűzfa alatt. Nyáron csatornát ásnak a fiúk, abba terelik a vizet, s a gübbenőből kimerik. Bebújnak a mart alá, s a sekély vízből összefogdossák a halakat.
Csak ritkán egyenesednek fel. A víz még nem túlságosan hideg, de már szinte téliesen öltözködve jöttek a patakra. A kezük kiázott, lila-vörös. Körülöttük sovány szél kergeti a libatollakat,
A lány a szállásadó Mari néni unokája. Alighogy elment az öregasszony, még hajnalban beállított, és összeszedte a mosnivalót. Hamut kotort, és összerakta a szapulót, hogy estére meglepje a nagyanyját.
— ... segíteni? Hova tetszik gondolni? Egyedül is hamar kitisztálom. Esetleg egy kis meleg vizet hozzon a kezemnek az igazgató néni.
— Itthon Marika néninek kellene szólíts...
A lány meglepetten néz az igazgatónőre.
— Igen, még barátnők is lehetnénk — mondja. Mintha tíz évvel ezelőtti saját magát látná a lányban: gömbölyű arcú, már telt testű s mégis karcsú. A haját ő is kettőbe fonta. Talán még a patakra is éppen így öltözött, ha a szövés előtt tavasszal megszapulták a fonalat. Azon gondolkozik, hogy mi lett volna, ha otthon marad az anyja mellett. Azóta már gyermekek csüggenének rajta... Rázza a vízben a ruhát, s maga előtt látja, amint a kertjük végében talán éppen most az anyja is így hajladozik a mosószék mellett. Látja a kert tövében leszaladó patakot, a telket. Maga elé képzeli az egész falut. Vágyakozik.
— Ezt az utolsót kirázom én — rebbenti fel a lány hangja.
Egyengeti a derekát, fáradt a karja, odameredt a lába.
— Egyedül is elkészültél volna?
— Nem érkeztem volna el az iskolába. Köszönöm, hogy segíteni tetszett.
— De most már a barátnőddé fogadsz . ..?
— Csak ne tessék kérni — mondja zavartan a lány —, hogy úgy szólítsam.
Bent átöltöznek.
— Gyorsan kell ebédeljünk, ha el akarunk érkezni — mondja a lány. A falba épített vakablakban, mint valami bárszekrényben, paradicsomos meg mindenféle üvegek között keresgél. Szagolgatja őket.
- Jót tenne egy korty szilvapálinka — mondja, s hogy ráakad egy tele üvegre, bizalmasan kacsint az igazgatónőre. - Ezt tessék megkóstolni!
Tölt egy pohárkával. Széles mozdulattal koccintanak, mint valami fuvarosok. Égeti őket az erős ital. Ernyedtséget, zsibbasztó áramot visz fáradt, fiatal testükbe.
- Te, gyermek, én már berúgtam...
- Én is.
Összemosolyognak.
- Mi lenne, ha csakugyan berúgnék — kérdi elkomolyodva, inkább csak magától az igazgatónő. A homlokára ráncok ülnek.
Szalonnát esznek, lágy kenyérrel. Kissé összerogyottan ülnek az asztal mellett. Lassan falnak.
- Te, Júlia?!...
A lány felkapja a fejét. Az igazgatónő habozik. Későn, de csak nekivág:
- Ha nem akarsz, nem muszáj válaszolj. Nekem az orvos azt mondta, hogy Jancsi Pendzsit kivéve mind szüzek vagytok...
A lány nyaka elvörösödik. A szájához közeledő keze megáll.
- Nem túl nagy a felhajtás? — kérdi az igazgatónő.
A lány sokáig vár.
- Az asszonyok a hibásak. Olyasmiről is beszélnek, ami velünk nem történt meg... Jancsi Pendzsinek pedig már régebb is volt egy legénye. Mert tetszik tudni, ő kétszer is kimaradt az iskolából, nagyobb, mint mi. Neki már ötödikben egészen nagy volt a mejje. Tisztára az anyjára üt. Édesanyám mondja, hogy az is olyan jópipa volt.
XVII.
Reggel még ragyogott, de hamar beborult. Déltájban már szakadoztak a fellegek. Vízzel telt meg minden, ki tudja hányadszor ezen az őszön. De újra felderült. S most tiszavirág életű sebes patakocskákban fürdik a fény. A levegő nyers, tiszta. Az élet már-már ismét a megszokott úton haladna tovább...
Cseng a néptanács telefonja. Az irodabeliek éppen ebédelni mentek, csupán a takarítóasszony maradt ott, strázsának. Idősebb, pihegős teremtés, e türelmetlen csengetésből is mindjárt valami rosszat sejt. Előbb csak annyit ért, hogy valaki a harmadik faluból telefonál. És jaj, hogy kiabál ... Ez egyszer beigazolódik a félelme:
„Itt a nagyvíz!!!"
Tűz sem lehetne ennél borzasztóbb. Nem tudja, mitévő legyen, hirtelen szükségét érzi. De még annál is sürgetőbb, hogy kirohanjon a kapuig, hírül kiáltani a veszedelmet. Hanem amire kiér, oda a hangja. Az utcán mindössze egy szekeret lát, azt is távolból. Mit tegyen? Véletlenül pillant az iskola öreg épületére: otromba, meredt lábaival máris arrafelé kacsáz. Az ő dombon épült törpe házát legfennebb özönvíz ha veszélyeztetné, mégis torkát szorító igyekezettel rohan — a falu sorsa függ a buzgóságától.
— Jön a nagyvíz! — kiált be az iskolaudvarra. Meglepi, hogy az ijedtség görcséből végre feloldódott a hangja. De az udvar üres. Nekivág hát a lépcsőnek, s csak a folyosó végén áll meg.
— Hé-é!!!
A kiáltás visszhangzik. Most már ordít:
— Nagyví-íz!
Ijedt hangja csattan a falakon. De megnyílnak az ajtók.
— Mi va-an?!
— Jön a nagyvíz!!... Szaladjanak a faluba a gyermekek s kiabáljanak. Jaj, istenem!... Valaki rohanjon a paphoz, verjék félre a harangot.
A tanárok, tanítónők mellett itt is, ott is buksi fejek kandikálnak elő. Az igazgatónő már a lihegő hírhozó előtt áll. Egy pillanatig arra gondol, hogy talán ez az asszony nem is beszámítható. De amint az arcra néz, nyomban elrestelli magát.
— A nyolcadikosok szaladjanak! De a kisebbeket ne engedjétek ki — fordul a kollégákhoz. Eldübörögnek a gyermekek, s nem tudja, hogy most mi következzék. Gondolja, megy az iskola előtti gátra, őrszemnek. Jönnek utána a többiek is. És hiába a parancs, a nagyobbacska gyermekek kimerészkednek. S ott vacog, sopánkodik a takarítóasszony is. Ő pedig saját magát meglepő fásultsággal gondol arra, hogy vajon még mi mindent kell megérjen ebben a faluban.
Percek múlva már csáklyával állnak az emberek a vízparton, és jönnek a fák. Ez a patak olyan kis semmi lötty, szökőévenként ha megduzzad, akkor azonban muszáj észrevenni. Ha a havason szívja meg magát, még a rönköt is a hátára emeli, és gyökerestül kitekeri a partszegély fűzfáit. Az öregek mondják, hogy valamikor régen egyik havasi faluból bölcsőt is ragadott már el, benne a síró kisgyerekkel.
A nehéz, zavaros vízben most tyúkól úszik, legtetejéről egy kakas bámul az ismeretlen világba.
A nagyvíz félórája hogy tetőzött, most már az első fákat is hozza.
Az emberek csáklyáikat próbálgatják. Majd mindenik mögött ott áll a család: „Jaj, vigyázz!"
A megáradt, zavaros víz ijesztő, mégis megpróbálnak közel férkőzni hozzá. Előbb kitapogatják a partszegélyt, megvan-e. Aztán feltűrt nadrággal belegázolnak vagy egy lépésnyit. Megakasztanak egy épebbnek látszó fát, segítséggel valahogy partra vonszolják. Ha kiszárad, kétheti tüzelő is kitelik egy szálból.
Kudorék jócskán fogtak már. Az apa hosszú nyelű fejszével, a fia csáklyával hadakozik. Kudor (a fiatal) csak akassza meg valahogy a fát, húzni már az öreg is segít. Kisebbfajta lószekér is megtelne azzal, amit kiszedtek. Igaz, hogy az öreg egyre inkább fázik, mondja is, hagyják abba. De a fia éppen akkor pillant meg egy gerendát, s nagyot kiált:
— Na még ezt, édesapám!
A szép szál faragott fát a partra húzzák, s az öreg most már szinte gyermekesen örül. Nem is vadásznak többé tűzifára, a gerenda társait várják, hátha jönnek... Szerencsés helyet választottak, kissé fennebb a házuktól. Lám, Kudor újra kiált:
— Ezt, édesapám!
A nógatás Kudoréknál olyan, mint ütközetben a harci kiáltás. Nem is olyan rég, az öreg hajtotta a fiát, ha gyermekteste elfáradt a szántásban vagy a kaszálásban. Az öreg úgy véli, annak a munkának van igazán látszatja, amit az ember a rendes porción felül végez. A „na még csak ezt" nélkül talán nem lenne ilyen terebélyes a kert, ilyen derék a ház s nem állna a jászolnál ma is három címeres bivaly, bár egy-egy ölnyi fűből kerül össze a takarmány.
Az öreg végképp megelégelte a didergést. Méricskéli a hátuk mögött púposodó facsamót, amelyből ha a szarufának valókat is hozzászámítják, kijön a napszám. Vacog, feltűrt csepűgatyájából paskolja a vizet.
Fia egyedül is küszködik. Nemhiába hallgatta gyermekkorában könnyezve, fogait összeszorítva a biztatást - beleivódott a vérébe. Egész nemzetségükben van valami soha ki nem elégíthető éhség. Földet már nem vehetnek. Költenek hát apróra-cifrakapura s házra. Lám még ez a nagyvíz is „hegyre hordja a földet", fél telet tüzelhetnek majd a kifogott fával. Hát még a gerendák...
A part népes.
Az öreg lúdbőrző testtel, lilakékre vált ajakkal, kiázott talppal tapogat kifelé, amikor az árban feltűnik egy gyönyörű szálfa. Fia elkiáltja magát, ő is visszanéz. Tétován áll egy pillanatig. Aztán fény csillan a szemében. Máris amiatt remeg, nehogy elkéssen, mert a fa csakugyan gyönyörű, talán még mennyezetgerendának is megtenné! Papucsát ledobja, megköpi a markát, s az esőmosta szúrós földön ahogy tud, ugrál visszafelé.
A fiatal Kudor ismét bent a vízben. Lélegzetét is visszatartja, mint a tüzelésre kész vadász. Az ismételhetetlen csapás pillanatát várja. Apja is mögéje áll. A parton egyszerre csend lesz; a nézők arcára kiül az együttküzdés izgalma. Kudor megsuhintja a csáklyát, akaszt. A szálfa megremeg, kis-végét azonnal a partnak fordítja — az első lépés sikerült. Kudor iszonyatosat feszít, a fa közeledik is valamicskét, de a nagyvégével elsiet az ár. Ha nem tekeri el a végét az ár, hozta volna ki a partra, így most a sodrással szembe kell húzni, ami szinte lehetetlen.
— Az istenbe!!!... Csapja belé már a fejszét, édesapám!
A közeli közelben egyetlen valamire való férfi sincs.
Ha a fa elszalad, viszi a csáklyát is, mint vadkan az ólmot. Amilyen szép nagy ez a fa, semmiképpen sem szaladhat el. Most már az öreg is húz, minden nekifeszüléssel közeledik a fa egy arasznyit. Ár ellen ez is csoda.
A gyermekek vinnyognak.
Fia mellett az öreg térdig áll a vízben, füle zúg, gyomra émelyeg, bár ebben a pillanatban nem tud arról, hogy émelyegne a gyomra. Kiázott talpa alatt kavicsokat érez, biztos talajt, de vajon egy méterrel beljebb is csak ágyékig ér-e, vagy kútmély ez a zavaros, földdel tele víz?
A szerszámokkal mindegyre újat kell fogni. Kudor csáklyája éppen most akadt ki, megint a fába kell csapja. Az ázott gerenda orra már a térdük előtt bukkan fel. Az ár sebes. Amíg Kudor felemeli a csáklyát, hogy újból a fába csapja, addig apját megbillenti a váratlan rándítás. Az öreg térdre esik, arca, melle csuromvizes lesz. Fejszéje nyelét mégsem ereszti el. Kudor érzi, hogy gyorsan és halálpontosan kell sújtson. De közvetlen a fejsze mellé üt s mert nem talált, újra suhint. A gerenda még egy helyben hajókázik. Az öreg csupa latyak, kissé előregörnyed, úgy tűnik, hogy csak a fejsze nyele tartja, mintha azon csüngene. Kudor újból odacsap, de már csak a gerenda sarkát éri. Az öreg felnyög. A fa most irányt változtat, mintha az árba akarná vetni magát, hatalmasat lendül.
- Legalább a fejszét, édesapám!
Nem látni tisztán, hogy mi történik. Az öreg körül a víz hullámnyi tarajokat vág. Kudor még ebben a pillanatban is csapkod mint valami cséphadaró. Szeme tele iszapos lével.
A szálfa pedig úszik az árban szépen, csendesen.
Hanem az öreg nincs sehol. Ott ahol eltűnhetett, hatalmas viztölcsér kavarog.
Kudor halálra fázottan áll a zavaros vízben. Sötét előtte a világ, zúg a füle, úgy véli, segélykiáltásokat hall.
Emberek, asszonyok csakugyan kiabálnak:
— Le a kanyarba! Lent a kanyarba kell megpróbálni!
Valaki vagy valakik karon ragadják, testét leszorítják, mert remeg, akár a szalmarázó. Az emberek nem tudják, hogy a hideg víztől-e, vagy a rémülettől a remegés. Rongypokrócot terítenek rá. Most mintha a felesége sikoltozását is hallaná... Kék rózsaszín előtte a világ.
Csak napok múltával ül el a rémület a falu felett. Hanem akkor az emberek már összehajolnak:
— Ilyenek ezek, még a temetést is megspórolják.
XVIII.
AZ ILLATOK
A nagyteremben most még a melegnek is más a szaga, mint hétköznapi alkalmakkor. Sok a virág. A színpad valóságos kirakat: válogatott őszibarack, alma meg körtehalmok - elszédülne a darázs a sokféle édes lehelettől. Tízkilós gerezdekben az öreg Mitruly szőlője. A csősz egy álló napon át keresgélte a szőlő legjavát, s mégis amikor beállított, a rendezők közül valaki fitymálva nézett a kosárra. Másnap egybekötözött, tízkilónyi fürttel állított be az öreg.
A díjnyertes borokat nyírfakéregben állították ki. Érezni, hogy a kéreg szivárog valahol. A színpadra felcipeltek egy prést, alatta vedernyi friss must. És nemcsak látni, de érezni is lehet, hogy egy fehér abrosszal terített asztalon ott domborodik néhány ma sütött kenyér. Egy halomban fél kar nagyságú kukoricacsövek. A legények talicskával cipeltek be a határból egy óriástököt — a szállítóeszközével állították ki. Valamennyi hírességre cédula tűzve, rajta a termesztő vagy a brigád neve.
Az illatokhoz képzelni még azt a rengeteg varrottast is, amit az asszonyok öltöttek magukra a Termésnap alkalmából: — hajnali szelek érződnek a vászonruhákon, Akárcsak a férfiak frissen keményített, bő ujjú, habfehér ingein. De azt is megérezni, hogy a lányok egynémelyike izzadság elleni krémmel kente be magát, s azt, hogy borotválkozás után a kinyílt csipájú fiúk ibolyakölnit (azt lehet kapni a szövetkezetben) öntöttek az arcukra.
A HANGULAT
Estefelé már csaknem eléri a mennyezetet. Ez a nagyterem nem túl nagy, mégis minden elfér benne: félhangos pletyka, kurjantás és a szerelmesek alkudozása. A házas férfiak közül a csendesebbek tömör rendben állnak a bejárat körül. Mindegyre ki-ki kandikálnak, hátha jön a csorda. Fő gyönyörűségük, hogy titokban a szebb lányokat nézegethetik, lesik, hogy a forgatás közben bár térdig felemelkedjen egy-egy szoknya. A mulatósabbak (azok felett nem leng papucs) a szomszédos ivóból tudatják, hogy élnek. Még kora délután leültek az asztalok köré. Őket nem izgatja a tele tőggyel hazatérő tehén, sem a lábatlankodó gyermek, akit eléggé gyakran meneszt felderítésre az asszony.
A terem közepén, a hatalmas égő fénysugarában nyüzsög a legtöbb legény. Ajzottak. Időnként egyik-másik táncospár után indul a sarok irányába, ahol a nehezebben kelendő lányok a petrezselymet próbálják minél piacosabban kirakni.
Egyszer csak nevetés csattan a majomszigeten. Az egyik legény, alacsony fogdmeg fiú, félrecsapott kalapja alatt azonnal kivörösödik. És feltűrt ingujja meglódul. A mozdulat nyomán tülekedést látni. A lányok visibálnak. A zene pislog néhányat, aztán elhallgat. A legényboly sebes iramban sodródik az ajtó felé. Az asszonyok — nehogy valami látnivalót elszalasszanak — nyomban felugrálnak a padokra. A fiatalok már kihuppantak az udvarra. Ott az egyik legény odasúg valamit a kigyulladt képű duhajkodónak — csakis lányról lehet szó — nyomban erejét veszti a tülekedés, a feszültség szétpukkan.
A csendesítő gyorsan kihasználja ezt, minden készülődés nélkül belekezd: ,,Ha az enyém volnál .. ."
Mire visszafelé indulnak, már a komája is felzárkózik. Olyan mindez, akár valami játék.
Kétszer megmozdul, de csak harmadszorra szánja el magát. Az asszonyok azonnal összesúgnak: né, felkérte az igazgató kisasszonyt. A mérnök nem egészen józan. De az is lehet, hogy csak jókedvű. Izgatott. A rokon asszonyok egymás közt rebegik: jaj, a lelkeim, hogy összetalálnának ...
Táncolni persze most se igen lehet. Hozzátéve még a zenészek is helybeliek, időnként keresgélniük kell a taktust. A táncolóknak csak annyi a helyük, amennyin éppen megfordulhatnak.
A mérnök nehezen találja az első szót:
— Tetszik a bálunk?
A lány gunyoros:
— Miért ne tetszene? ... Én szerveztem. Időközben kialszik a nagyégő, csak a pénztárasztal felől világít valami halvány fény. Az asszonyok bosszúsak. Megfoghatatlan számukra, hogy miért mindig mulatságok alkalmával döglik ki a nagykörte. Most meresztik a szemüket, mégis keveset látnak. A félhomályban a táncolók kimelegedett csupasz karjai érintik egymást. És néha összeakadnak a lábak.
- Nem akarja, hogy szőlőt lopjak?
- Már lekésett! Szőlőt a délután loptak. Különben is, ha felugrana, esetleg nem találna vissza a földre.
A férfi kinyújtja a karját, s azért is letép egy fürt szőlőt. Nyomban körülfogják a csőszlányok. Igaz, hogy mindez valahogy mesterkélt, egészen másként játszottak a délután a fiúk meg a lányok. Mindegy. Az igazgatónő most már illemből a fürt szőlőt, egyik lány pedig a perselyt tartja, A fiatalok magnetofonra gyűjtenek, ezért egy fürt szőlőnek tíz lej az ára. A mérnök a pénztárcáért nyúl.
- Ezt én adom! — mondja, és a meglepődött lányok felé nyújt egy százast. — De kérlek — mondja felívelő hangsúllyal —, játsszatok el a temetésemen egy számot...
- Az esküvődön - mondja makacsul a lány. - Mi az?
- A temetésemen. Azt, hogy „Zöld mezők" ...
Szétrebbennek a lányok. Valamelyik odasúghatott egyik fiúnak, mert kevéssel később a zenészek mögött a karban kiemelkedik egy legényfej. És nemsokára kísérethez hangol a harmonika meg a hegedű. A trombitás fiú méltóságteljes mozdulattal illeszti fel a hangtompítót. És a beállt csendben a fiatalság máris a néhai Kennedy elnök kedvenc dalára táncol.
- Ha kérné is most valaki, nem adnám — mondja a férfi. Lehet, hogy több vér lüktet a fejében, mint általában szokott. Szeretne egyetlen szóval vallomást mondani, mint valami suhanc. Ég a vére. És a nő teste perzseli a karját.
- Pedig valamelyik nap még arra sem tartott érdemesnek, hogy arról a fene nagy lóról leszálljon — mondja elutasítóan a nő. De máris megbánja Mit tárgyaljon ő egy italgőzös férfival?
A zenészek magukat is túljátszodva ismétlik a számot. A táncolók ünnepélyesen baktatnak.
- Leszálltam volna. De azt hiszem, nem mertem.
A férfi teljesen józan, az italt a szeme fénye, ha jelzi. Mégsem tudja, hogy a következő percben mi történik vele. Lehet, hogy a félhomály az oka mindennek — belecsókol a lány hajába.
- Menjünk ki — mondja a lány, és közben rándul egyet. Még mondani akar valamit, de elcsuklik a hangja.
Meleget ontó testek és égő cigaretták között botorkálnak ki a csaknem sötét, néptelen udvarra.
- Hogy nem szégyelli, annyi ember előtt - sírja a lány. És remegve a kigyúlt arc felé lendül a karja.
XIX.
A nap csodálkozva néz a nyirkos homokbuckára — az aranycsillámok visszamosolyognak rá. A jó szekérnyi homokot a patak medréből szűrték ki a gyermekek, s targoncákkal hordták fel az iskolaudvarra. Kiabáltak és fontoskodtak, mint a felnőttek szoktak, ha valami nagy munkába fognak. Két osztályt kapott el a munkaláz: bokornyi fiút. De még lányok is forgatják most az udvar földjét. Néhány asztalnyi helyen ugrópálya lesz. A múlt órán még csak szóba került az atlétika, mára minden gyermek egy leendő ugróbajnok. Még a hajtincsek között is bőven találni homokot. A kerítés tövében sebesültek ülnek.
— Látod, fiam, ha nem vigyázol? - hallatszik egy tanárnő hangja.
Év eleji órafelosztáskor mindenki „sport-tanár" akart lenni. Mert ez falun általában semmiféle feladattal sem jár. A kis fiatal tanárnő szintén hadakozott, hogy megkaphassa az órákat. Nemrég éppen emiatt tűztek össze az igazgatónővel.
— Azt hittem, hogy te értesz is a sporthoz.
— Ha lenne, aki megmutassa...
— Akkor miért vállaltad?
A két nő most itt hajladozik a gyermekek között. A váratlannál váratlanabb kérdésekre zavartan néznek össze, bár az „Ugrópályák" című fejezetet alaposan átnézték egy könyvből. Az igazgatónő szerint egy dolog mégis örvendetes: a vállalkozás legalább feltüzelte a gyermekeket.
— Tanárnéni-i! A gödör feneke merre kell lejtsen?
— Ássátok csak! — válaszol a tanárnő helyett az igazgatónő. De nyomban mindketten töprengeni kezdenek azon, hogy vajon merre is kell lejtsen ez a nyavalyás gödör. A hozzáértő ember a mozdulatukról is észrevenné, hogy szaguk sincs az egészhez. És félnek, nehogy a gyermekek valamit is megsejtsenek ebből. Még a nadrágjaikat is emiatt öltötték fel, pedig a nyolcadikos fiúk közül nem egy csaknem férfi már, van amelyik bandzsit is rájuk.
— Tanárnő kérem, sokat kell még ásni?
— Ássátok...
Kínos, hogy itt a homok, kiásva a jókora gödör és még sincs ugrópálya. Ha a könyvben jelölt homokmennyiséget a gödörbe szórják, abból csak verem lesz. Egy hosszú, mély verem.
— Hogy a franc enné meg — fakad ki a tanárnő.
Az igazgatónő valami szemrehányással válaszolna, de csak a markában lapogatott nedves homokot vágja a földhöz. Kis idő múlva ő is azt mondja magában, hogy a franc enné meg az egészet.
Sok van hátra az órából, még nem lehet szélnek ereszteni a gyermekeket. Hanem az egyik valóságos mentőangyal:
— Nem hozhatjuk még ki a labdát?
Kis idő múlva már a bőrt pofozza mindenik gyermek — tenyérrel. Körbe állnak és várják, hogy majd csak feléjük repül a könnyű röplabda. Hanem a lányok közül kettő már az első ütések után kibicsaklott ujjakkal húzódik félre.
A tanárnőnek az jut eszébe, amit diákkorában előtte is sokszor hangoztattak:
— Az ujjad begyével! Így ni! — És röpíti a labdát. De amint egyszer visszapattan hozzá és elüti, könny szökik a szemébe. Nem ejti el a kezét, nem ordít fel — elszalad a vécére.
Felnőttek ácsorognak az iskola kerítésén kívül, s hogy érkezik a mérnök, azt hiszi, valami baj van. De fellélegzik, amint hallja, hogy dong a labda. Megáll a kapuban. Nézi a szárnyaszegetten ívelő labdát, és egyszerre emlékek vernek fel benne. Vízzel tele úszómedencéket, hatalmas lelátókat, napfényes sportpályákat lát. Tizenegy éves diákoskodása alatt nemegyszer játszott, versenyzett ilyeneken. Egy helyben áll, és könnyű sportcipőket érez a lábán. De aztán csak végignéz a porlepte, súlyos csizmán, talpszélén még ott látja a száradt tegnapi sarat.
— Halló, mérnök! Nem jönne labdázni?
Felretten. Erőltetett a mosolya.
— Ha előbb ennem is adnak...
Áll a kapuban, és nézi a gyermekekkel tele udvart. Végigméri a kihívó csitri tanárnőt. Aztán az igazgatónőre pillant, aki éppen háttal errefelé áll. „Ha ő mondaná... Vagy mégsem lenne jó, ha ő mondaná?"
Az igazgatónő közben megfordul, de egy szót se szól. A mérnök őt nézi, kicsit csodálkozón, mintha először látná.
„Csak nem osonok odébb a kerítés mellett?"
Csizmája máris az udvaron dong. Köszön a gyermekeknek és a nőknek. Mindenki őt nézi. Ledobja a kabátját, és kéri a labdát.
— Kitűnő! — mondja, miközben néhányszor a földhöz csapja. — Álljatok csak körbe. És máris nem tudja megállni, hogy egy hatalmasat, de szépen sikerült ívvel bele ne szerváljon a labdába.
— Mindenki a vele szemben állóhoz üsse! Ujjbeggyel, így ni! Csak bátran! Ha félve nyúltok hozzá, visszatöri az ujjatokat.
A tanárnő mérgesen, de csak magában mondja: mint én a magamét.
— Szépen!... Magasabban! — kiáltja a férfi.
— Né, hogy érti! — hallatszik a kerítésen kívülről.
Néhány percen át fegyelmezetten repül a labda. Hanem a mérnök hamar elunja.
— Így nem érdekes — mondja a gyermekeknek, Aztán a nők felé fordul. — Amekkora ez az udvar, még röplabdapályát is építhetnének. Vegyenek hálót, ha időm lesz, majd segítek.
Különben nem tudja, hogy viselkedjen. Nehezen állja a reá tapadó tekinteteket. Amióta abbahagyta a játékot, a keze nem találja a helyét. Megörvend, hogy kicsengetnek.
— De más baj is van, mérnök úr!
Az apró eleven tanárnő áll vele szembe. Látni, hogy egy pillanatig habozik: mondja, ne mondja? A gyermekek hazaszéledtek már, csak ketten állnak az udvar közepén. Az igazgatónő magával elfoglaltan, kissé távolabb, kavicsokat pöccintget a cipője orrával.
— Egy gödör ásásába kezdtünk — mondja ki végre a tanárnő, és a földhányás felé mutat. — Feltüzeltük a gyermekeket, de nézze, még sincs hova ugrálni ...
A férfi felhúzza a szemöldökét:
— Gondolja, hogy univerzális sportember vagyok? Különben, ha megengedik — s nevet, amint odaérnek —, felhasználhatjuk ezt a nagyszerű kis gödröt. Éppen beletölthetnénk a teheneknek való silót. Tavasszal pedig jeget tárolhatunk majd benne. De ha ugrópályát akarnak, az más...
Cseng a hangja az üres udvaron. Egy pillanatig mindhárman állnak. Aztán mintha elunná a dolgot, ledobja a kabátját. Felkap egy ásót, és beugrik a gödörbe.
— Igazán, ezt el sem kívánhatjuk ... — szabadkozik a tanárnő. Közben maga is szerszámért nyúl.
Az igazgatónő talán magáról is megfeledkezve áll. Aztán felvesz egy lapátot, és maga is beugrik a gödörbe.
XX.
— Azt mondják, még két napig is leltároznak. Egy kis petróljomhoz se jut hozzá az ember.
— Nekem így is jó — rándítja vállát a lány, s közelebb húzódik a téglából rakott tűzhelyhez. Ajtaja nincs, a meleg az öblös nyíláson szabadon árad. Nyugtató a kiverődő sápadt fény.
— Két éve kerültek a botba, s máris házat építettek. A menyecske már az első télen levetette a pruszlikot, azóta városias kabátban jár. Fiuk még nem iskolás, de biciklit már vettek neki... Tuggya, kisasszony, ma osztán szeme van a népnek. Valaki feljelentette őket, úgy hallottam! Én, ha paprikát kérek öt lejre, úgyse tudom, hogy menynyi jár, méri, ahogy ő akarja. Kérek egy kiló cukrot, de nemigen pillantok oda, pedig tudom, hogy csak éppen végigszalad a mérleg nyelve, de nem várja meg, amíg beáll. Még egy jó ujjnyi is kellene, hogy az a kiló egész kiló legyen. Aztán hát elvett a cukromból, a paprikámból.
- Telhetetlenek ma az emberek.
- Sok a rossz.
A meleg puliszka kellemes illata megtölti a pitvart. Az igazgatónő szobája, a parádés, jobb kézre, az utca felé nyílik. Bal kézre az öregasszonyé. A tető szalmája a pitvar mennyezete. Hallatszik, amint a sok éve tömöttödő szalmában alváshoz vackalódnak a verebek. Egyébként csend van. Szinte komor, önvizsgálódásra alkalmas csend. A csendhez simulnak a mozdulatok, a gondolatok, az érzések, az ösztönök.
— Mind rosszak vagyunk, Márja néni...
A forró puliszkára hideg tejet merít.
Az öregasszony felkapja a fejét:
— Né, sze' én már el is felejtettem, hogy az imént miről beszéltünk.
Lekanalazta a tejet, s most még tölt a puliszkához.
— Hogy rossz a fene! Én egy cső törökbúzát le nem törtem a máséból soha. Gyermekkoromba se hazudtam. Má ne haragudjon a kisasszony, de nem minden ember rossz. Nekem még dolgom se volt — isten nyugtassa — az uramon kívül senkivel.
— Ezeken túl még ezerféle bűnt lehet elkövetni...
— Én csak azoktól őrizkedtem, amiket a Tízparancsolat ír.
— De mennyiről nem ír a Tízparancsolat... Mondjuk, hogy Mari néni egy fuldokló embert lát a mély vízben. De nem ugrik érte, pedig tud úszni. Lehet azért, mert nem mer. Az ember pedig a szeme láttára elmerül. Gondolja, hogy ez nem bűn? Hogy ezután is bűntelennek tudhatja magát?
— Hogy miket nem gondol a kisasszony... Maga búsul! Látom én, hogy az orra majd beleér a tányérba. Mér sóhajtoz? Mér szontyolódott? Gondoljon egyebekre, mert amennyi szamárság van a világon, azt mind összeálmodja az éjjel.
XXI.
,,... Elhiszi vajon, hogy mennyit gyötrődtem ezen a levelen? Nem akartam ütni. Engedelmeddel: a világért sem akartalak megütni. Csakhogy látod, te sem vagy finom férfi. Ha a bál estéjén nem iszol, talán ... Hiszem, hogy az életünket néha egyetlen röpke mozzanat is meghatározhatja. Ha akkor, legalább akkor nem vagy italos, ha nem viselkedsz bugylibicskás falusi legény módjára, ha nem teszel nevetségessé mindkettőnket, akkor ma talán más hangú levelet írok. Vagy azt hitted, hogy ott a terem közepén szerelmetesen visszacsókollak?
Mondhatod, hogy rád fűzöm magam. Én így mondom: lehet, hogy szükségem van rád. Azért is, hogy bajlódjak veled. Hisz te vallod rólam, hogy Makarenko vagyok! Csakhogy mint látod, a hozzáértésem erősen sántít. Amint egy valamirevaló ügybe vágom a fejszém, mindjárt csődöt mond a tudományom. Talán elveszítlek. Keveset tapasztaltam még. Hiszem, hogy a nők azzal a bizonyos hatodik érzékükkel mindig megérzik, mit gondol róluk egy nem közömbös férfi. Én legalábbis éreztem. Fantáziám egyre gyakrabban kanyarodott afelé, hogy holnap, holnapután miként is lehetne... Egyre többször képzeltelek olyannak, mint ahogy egy múltkori ünnepen láttalak: kipihentnek, józannak, fiatalnak.
Tényleg nehéz lehet, szegény fejednek ... Mariska néni mondta (ne haragudj rá), hogy mögötted már áll egy szétomolt család. És hogy te, anyád szerint azért iszol, mert a feleséged elhagyott. Én nem tudhatom, hogy ezen a fájdalmon mennyit könnyíthet az ital. De merem állítani, hogy jobb gyógyszert is találhatni rá.
Lehet, hogy felsülök: mert eléd léptem bugrisan, őszintén. És te talán kinevetsz. Kár lenne. Valójában olyan kedvemre való vagy! Ne légy szemtelen(!), csak azt értsd a bókból, amit én értésedre adok. Mondanám, hogy te vagy az az Ember... De nem mondhatom. Az ember szerintem a tökély fogalma. Olyan Embernek kell lenned, amilyennek én szeretnélek. Vagy talán máris azt az Embert szeretem benned?
Persze könnyű nekem — mondhatod —, hisz még nincsenek sebeim. Te pedig már rokkant vagy; akit komolyan megsebesített az Élet, s aki jogosan sorolhatja magát a rokkantak közé. De én hiszek a gyógyulásban. Erre azt mondhatod — ó, te kedves nővér! Talán még köpsz is egyet utána? Pedig az lennék, kedves nővér: féltenélek, sebedreleheléssel is gyógyítanálak. Csak időnként el ne fogna a kétség..."
XXII.
A Báró dombja szabályos kúp. A nap egy percre felül a tetejére, kelleti is magát, s csak aztán kezd lustán felkúszni az égre. Itt minden napnak ez a fényes korong a főrendezője . Nézik az emberek, mint férj a szépasszony feleséget: istenem, csak hűséges lenne...
Még latyak a földön a tegnapi eső, de máris cihelődik a falu. Ki gyalogosan, ki szekérrel indul: vétek otthon várni a jó időt. Szép őszökön az asszonyok legtöbbje délig se mozdul ki hazulról, elrendez mindent a ház körül, összebolondítja az ebédet. Most nagy a tét: a kukorica töretlen, a búza jó része vetetlen, a szőlőbe máris belekötött a dér.
Csak az örvend, aki kaszál - vizesen még a fattyúsarjút is jól vágja. De sóhajtoz is minden levágott rend után — mert fel kell majd gyűjteni. A kukoricát szinte futtában törik, alighogy kiérkeztek az emberek, máris előtűnnek a tele szekerek, nyikorogva indulnak a falu irányába.
Reggel a mérnök sok embert irányított a silózáshoz, mert a szecskázó esős időben is jól vág. Hanem amint látja, hogy a nap már nem bújócskázik, nyomban „átszervezi az erőket", üzen a brigádosoknak: azonnal a sarjúgyűjtéshez!
— Én megyek - mondja zsémbesen egy öregember, s a brigádosa előtt megátalkodva csapja villáját a földbe. — De mind boruljon az idő, engem ide ma már az isten se hoz vissza. Hanem a normát beírjátok!...
Így haladt ezen az őszön. A sok kapkodás szinte kikezdte az embereket. Még Mitruly bát, a csőszt is: a szeme láttára bukik meg a szőlő. A nyalka öreg csak áll az őrdombon, s messze ellátó szemével kémleli a gyülekező felhőket. Ezen az őszön nem is a szőlőt ügyelte, hanem a felhőket. Még a máskor kikent, kifent kunkori bajusza is csapzottan konyul most lefelé. Hanem, hogy
ma délfeléig is kitart a jó idő, egyszerre visszatér belé a lélek.
De ebédkor megint szitálni kezd. Az emberek csak futtában falnak néhány falatot. Erre ismét kiderül. Meghajtják az állatokat: nagyokat feszítenek az ökrök, egy ló patáján a nekirugaszkodástól kettétörik a patkó.
Így bár csak uzsonnaidő van, mégis több munkát lehet számba venni, mint máskor napnyugta után. És további rohamra lendülnek.
— Mosni kéne egy kis tarkát — néz hazafelé egy asszony. De tudja, hogy hiába szombat, a mosásból nem lesz ma már semmi. Este végre délről kezd fújni a szél. Erről biztosra veszik az emberek, hogy holnap szép idő lesz. Szekeret, szerszámot csak úgy tesznek le, hogy kézügybe legyen. Utcát sem sepernek és nem nagymosakodnak, mint szombat esténként általában. Egy lány fiút bolondítani áll ki a kapuba, de gatyára vetkőzött apja mindjárt leszól hozzá a tornácból:
— Úgy maradj künn, Juli, hogy holnap hajnalban kelünk!
XXIII.
— Van a tavalyiból?
— Tán nem akarsz bort inni?
— Ha nem adsz, elmegyek.
A sánta szabó szolgálatkészen kel fel a székről. De csak áll egy helyben. Aggódva sandít a barátjára.
— Valami baj van?
Az agronómus nem válaszol. Kimeredő szemmel a semmibe bámul. Csak nagyon későn rezzen fel, amikor már a varrógép lapján koccan a kancsó. A szabó tölt.
— Mondjad ...
— Röhögj rajtam!
— Na-a...
Rövid hallgatás után csak éppen hogy kicsobban belőle:
— Újból szerelmes vagyok.
A sánta ijedten néz fel. Most mit mondjon? Pedig régóta tudja, hogy így van ez rendjén. Lobbanékony, de szerencse nélküli a barátja. Többször volt már szerelmes, könnyen fog tüzet, mint a szalma. Még kölykök voltak — Mari. Aztán a felesége, akit a diplomájával egyszerre hozott haza. A felesége itthagyta. Maritól elmaradt: talán, mert tanulni ment. Tudja, hogy utóbb titokban összeháltak. De nem szerelem az már...
Keményen ragadja meg a kancsót, és csordultig tölti a poharakat:
— Éltessen az isten a szerelmeddel együtt!
Alighogy ezt kifújja, máris annyi mindent szeretne megtudni: ki fia-borja, idősebb, fiatal, szép vagy csak kedves. És persze, hogy milyen az ágyban — hiszen már nem suhancok. Ő csak megnősült alkalomadtán, mint ahogy nősülni szoktak a fogyatékosak. Jóravaló asszonya van, meg is becsüli. De soha nem volt szerelmes belé. S most olyan önzetlenül drukkol, mintha a saját tüzet is be-lelobbanthatná egyetlen jó barátja felpezsdülésébe.
Újra tölt és isznak. Kérdezne, de nem szól semmit. A jó bor csodálatos tolmács, szavak nélkül is sokat meg lehet érteni mellette.
— Aztán ki az a bugyuta, aki képes volt veled szóba állni — kérdi a szabó hunyorogva.
— Ki mondta, hogy szóba állt velem? Csak azt mondtam, hogy megint szerelmes vagyok... Reménytelen.
— Akkor búsuljunk!
— Nem iszom le magam — mondta borongósan az agronómus —, csak nem tudom, mit csináljak...
— Teperd le!
— Az kéne! Csak meg akartam csókolni, s képen vágott...
— Akkor hagyd az istenibe!
— De küldte ezt a levelet.
— Hát a faluból van?! — kiáltja a szabó a bélyeg nélküli, pecsételetlen levélre. Egyszerre még jobban ugrálni kezd benne a kíváncsiság.
— Hozz még egy kis bort — mondja az agronómus. — Én is csak éppen belenéztem — mutatja a borítékot.
Új töltés gyöngyöz a kancsóban. De csak néznek maguk elé.
— Ilyen vén rókáknak, mint mi, kellene tapasztalatunk legyen — mondja szinte haraggal az agronómus. — De én ezzel a lánnyal nem bírok.
— Hja, láttam már olyan kisegeret, hogy megtáncoltatta a macskát...
Megint hallgatnak egy darabig. A szabó most is sok mindent akar mondani. Szépen és sokat. De csak éppen hogy kigurgulizál belőle:
— Azt a kis fehérnépet, ha az, akire gondolok... pont neked teremtette az isten.
— Bár úgy lenne — mondja az agronómus. És a borítékot továbbra is izzadt tenyerében szorongatja.
XXIV.
— „Szép asszony" — mondja magában az igazgatónő, amikor végigméri a vendégét.
A kapu előtt a rajoni néptanács IMSZ-je áll. Úgy húzott oda, hogy lépcsőjéről egyenesen az utcaajtó küszöbére lehessen lépni. A kocsiban rádió recseg. Zárlatos lehet a készülék, alig érthetni valamit. Az öreg sofőr igazítani próbál, de csak feldühödik, s nemsokára abba is hagyja a javítást. Reménykedve tekinget a kivilágított ablakok felé; hátha mozdulnak bentről. Ilyenek a nők — mondja magában. Ellaposodott hüvelykujja a duda tányérján kalapál. Megnyomjam? — mocorogja. Ma leszaladt már vagy négyszáz kilométert, ez a tótfalusi fuvar csak amolyan szivességráadás. Lehet, hogy az egész mai napnál nehezebb lesz este kijutni ebből a sárból.
Sokat gondol arra, hogy megnyomja a dudát.
Bent a feketénél tartanak. Az igazgatónő szobája csupa békés rend, a vendég sezlonra dobott kabátja meg néhány doboz, ami keveset ront a harmónián. Egy nagyobbacska dobozba hamvas szőlőt raktak, egy köcsögbe liternyi friss tejfölt készítettek.
Ülnek a kávéscsésze mellett, mint áldomáspohár körül a vásárosok.
— ... de ez a sár...
Az igazgatónő ráhagyja. Szinte szégyenlősen tekint végig a gumicsizmáján.
A tanfelügyelő felesége hamarabb végzett vagy két évvel, mint ő. Gondosan ápolt asszony, líceumi tanárnő a rajonszékhelyen. Még tegnap kiüzent az igazgatónőnek, hogy ,,az isten szerelmére..."
— Máskor egy kis böffsalátával is megúszhattam, de most ki kell rukkoljak. — A hangját halkra fogja: az elnök is megígérte, hogy eljön... Szürcsöli a kávét. Egyszer csak megborzong.
— Még nem fűtök. Csak akkor adhatnak a fának szekeret, ha behordták a gabonát — szabadkozik az igazgatónő. Közben a sezlon alá nyúl.
— Jé-é. Villamos melegítő?! — csodálkozik a vendég. — Mégsem lehet itt éppen olyan rossz...
— Dehogy rossz.
— És nem unod magad?
— Te! Igaz, hogy olyan trágárak?
— Nem válogatják a szavakat...
— Annyi rosszat mondanak róluk.
— Mert — és ezt szándékosan megnyomja - akik mondják, csak villámlátogatásokból ismerik őket.
— Azért ha megtesznek tanfelügyelőnek, fogadd el az állást. Vagy csak nem akarsz itt valami traktorosféléhez férjhez menni?
Kint az öreg már verítékesre mérgelődte magát. Végre hangot halk Nem marad ideje, hogy továbbra is a nehéz útra meg a hajnali felkelésre gondoljon. Ugrik ki a kormány mellől, ahogy csak bírja a lába. Egyszerre nyúlna a csomagokért, nyitná az ajtót és segítené be a főnök feleségét.
XXV.
Rohan. A maratoni hírvivő igyekezhetett ilyen kifulladva. Az legalább hős lett, nemhiába lehelte ki lelkét. De ha ő rogyna össze ebben a latyakban?...
Úgy érzi, elfogyott minden ereje, mintha már csupán felgerjedt idegei mozgatnák a lábát. Cipője talpa belecsap egy-egy mar-hanyomdékba, ilyenkor még a szoknyája alá is felvág a sár. Alig lehet már valamit látni. Egy zökkenőn összeharapja az ajkát. Sós ízeket érez.
„Szemét ember ez a Kistóth! . . ."
Talán ha az Élet igazságosztó lenne, most azt mondaná a szürkületben rohanó lánynak: „Kistóth nem hibás".
Az igazgatónő egyedül vágott az ismeretlen útnak. Végre elérte a Kistóthék tanyáját. Hiába: a lány meg az apja az erdőre mentek fáért.
Nemsokára már szürküledett. Kistóthné (mert soha sem járt tanítóféle a házukban) hamarjában sütni, főzni kezdett. Elfogadta. De gubics lett a torkán a tészta, amikor arra gondolt, hogy mekkora utat kell ma még megtegyen. És csak nézte, hogy kint nemsokára homályosodik.
— Nálunk akár meg is hálhat a kisasszony. Igaz, hogy még csak ezt az egy szobát lakjuk, de az uram éjjelre kimehet a csűrhijára...
— A lányt elengedik iskolába?
— Tetszik tudni...
Végre megjöttek a szekérrel. Az ember már a kapuból kiáltott.
— Cst! ... Itt az új igazgató kisasszony ...
— Mi kell neki?!
— Vincze...
A kislányt már előző évben is ismerte. A nyáron kifejlődött, megszépült. Okos gyermek. Ha el tudja vinni, jönnek utána a többi tanyasi lányok is.
— Édesapád mit mondott?
Egy könnycsepp a válasz.
Az istálló alacsony tákolmány, tele az állatok izzadságszagával. Fáradtak a lovak. A teher s a nehéz út is eléggé kifárasztotta volna őket. De eltört az egyik hátsó kerék. S hogy félfelére kellett kabolázni a szekeret, csak küszködve vonszolták el hazáig a fát.
— Jó estét kívánok!
— Jó estét! Hó ... Táncolj csak, Csillag! Vigyázz, mer megtáncoltatlak!
Le kell szalmacsutakolni a lovakat. De csiklik az izzadt bőrük. Amikor a szekérrel elakadtak, Kistóth fahusánggal is verte őket. Most újra fájnak az órmók. És megint fa dong a bordákon. Kínjukban táncolnak a lovak. Szitok, ütés. Szitok, ütés.
— Vincze!...
— Hagyd az istenibe!
Későre ül el az ideges hullám. Kistóth végre fejeshez készíti a tehenet: az asszony a férfi fáradt-idegesen reszkető kezére tölt a langyos vízből, ami megmaradt, azt a tőgyre löcsbinti. A vendég a jászolfára, az asszony pedig melléje telepedik, a tehén nyakát kezdi vakarni.
— Mi neveltük ilyen mániásnak — mondja a tehénre. — Csak akkor engedi meg a tejet, ha vakarom a nyakát.
Gyermekkorában az igazgatónő sokszor ült így a nagyapja tehene mellett. Bárcsak eszébe jutna most valami okos dolog, vagy kérdezni tudna valami érdemlegeset a tehénről. Látja, hogy eléggé gömbölyű állat. Mégis fél, hogy badarságot kérdez. Csak későre kockáztatja meg:
— Tőgyel?...
Lélegzetet sem vesz, amíg a választ várja. Az asszony mosolyog, miközben feléje fordul:
— Még vaj egy hétig, ha kínozzuk szegényt. Aztán elrugasztjuk. Nincs már sok hátra a borjúzásig...
Tapsolni szeretne örömében. De aztán...
- Látom, jól teccik érteni az állatokhoz. Azt a csődört, azt a lányokat lapogató tanárt mér nem tartották féken?... Csodálkoznak hogy a nagylányok nem mennek az iskolába.
Az élet nem mindig akkor oszt elégtételt, amikor szeretnénk. Másként ez a lány nem kellett volna az éjszakának rohanjon, a sár nem csapna a szoknyája alá, az imént az útkereszteződésnél nem bukott volna térdre, nem tikkadna a kétségbeejtő sós szomjúságtól, nem ijedezne a kóbor kutyáktól. Mert a lány még ott helyben megtudhatta volna, hogy nemhiába csapott a szoknyája alá a sár, nem esett hiába térdre az úton, nem vágott hiába neki az éjszakának, nemhiába vállalta a „nehéz" ügyet. Mert a Kistóth Vincze felesége egy éjszakán át sír a szégyen miatt. A lány valósággal görcsöt kap. Reggel azonban Kistóth nyergel, s az asszony összeszedi a cuccokat, és egy nap múlva úgy tesznek majd a többi tanyasiak is.
Mindezt a rohanás közben még honnan tudhatná az igazgatónő? Fiatal testét már csak a legvégső erő tartja. A sikátoron át éppen hogy bevonszolja magát a faluba. Mintha még az elméje sem lenne tiszta. Az öreg bakter zavarában a sapkájához kap, amint az utcai lámpa gyenge fényénél megpillantja. Csak későre kérdez utána:
— Ez is hol az istenibe kóricálhatott ilyenkorig?...
XXVI.
Ünnepre kész. Izgul, mint amikor tizenhét éves korában először indult a táncba. Most túl van a harmincon.
Anyja is bejön a nagyszobába, és a vasalt ingek között válogat. Kézbe ad egyet. Nem is lenne több dolga, de megvárja, hogy a fia nyakkendőt kössön. Kékes nyakkendőt köt a szürke ruhához. A ruha régi, de látszik rajta, hogy keveset használták. Sántajóska ma átvasalta. Lelkiismeretes munkát végzett, ő jött el a keresztanyához anélkül, hogy a barátja tudott volna róla.
— Mibe spekuláltok már megint? — próbálta kifaggatni a szabót.
Mintha csak megérezte volna, hogy rendkívüli valami ez a készülődés. A fia már reggel elmenőben szólt, hogy készítsen tiszta ruhát. Ő még a cipőt s a kalapot is kipucolta. Egészen nekitüzesedett, hiszen ritkán, akkor is csak ímmel-ámmal öltözik ünneplőbe a fia. Ma reggel pedig még a szemét is csillogónak látta.
Mindebből az öregasszony ugyan semmi pontosat sem tudott meg, ezért arra gondolt, hogy azonnal átszalad a szomszédba, hátha tudnak valamit a fiáról. Aztán mégsem szaladt sehová. Nagy öröme közepette csak letelepedett a küszöbre. És sírt: „Hogy én az ilyesmit is mások után kell megtudjam ..." A dereka már az ajtófélfának meredt, de csak sírt. Már nem amiatt, hogy a fia semmit sem mondott neki. Most már féltéssel siratta, hogy ki tudja? ... A szép, egészséges fia itt a szeme láttára megy tönkre. Miatta lettek olyanok öreg napjai, mintha örökké temetne. Annak idején még csak vigasztalni sem tudta a fiát. Mit is mondhatott volna? Azt, hogy hagyd el, hisz mind ilyenek az asszonyok? Butának tartotta magát ahhoz, hogy beleszóljon a fia dolgába. De ő a menyét is megsiratta.
— Az én ajtómat lányom mindég nyitva találod.
A fia csak még dühösebb lett és káromkodott. Ő pedig tovább sírt, mit tehetett volna? Félt, hogy ha még egyszer megöleli a kis unokáját, nem fogják tudni kiszedni a karjai közül.
...Most pedig ünneplősen áll a fia. Így csodálatosan fiatal. Nézi, és az örömtől megremeg az ajka.
— Nem valami rosszfajta?...
— Persze hogy nem rosszfajta — nyugtatja a fia. Kis idő múlva jó érzéssel gondol arra, hogy micsoda teremtés ez a lány. Ez a lány lesz a boldogsága. Végre az anyja boldogsága is.
— Várj csak, leveszem azt a csüngő cérnát — mondja az öregasszony. És mintha a nadrágon is látna valamit, lepallja. Künn álló este van, indulni lehet. Már a fia kezében a kalap, amikor bevágódik a kapuajtó. Valaki ordít:
— Ég a major!
Az öregasszony ijedtében a fejéhez kap:
— Istenem...
A hírhozó végigszaladhatott a tornácon, máris benn áll a tisztaszobában.
— A raktártól jöttem — hadarja —, amikor arrafelé esett egy villám. Jóformán nem is dörgött. De a majorban rögtön felcsapott a láng. Kisutcát végigkiabáltam, rohannak is az emberek.
Kondul a harang. Sántán szól, egyfelire verik. Most már a kiabálás is hallatszik.
— Hogy az a máriás isten! ... — Erre a hangra szinte maga sem ismer rá. Pláné a hírhozó. Értetlenül áll, a szeme tágra mered. Különben honnan is tudhatná, hogy egy perccel ezelőtt még az öröm szentélye volt ez a szoba.
Remeg az öregasszony hangja:
— Fiam, ne vetkezz!
Hanem mire az ember szólhatna, már repül a kalap, a kabát.
— Engedjétek ki a lovakat! Ki szekéren, ki lóháton rohanjon. Kapom fel a csizmám, addigra szaladj, tégy kantárt a parádésra!...
Az öregasszony szólni sem tud már, csak nézi mutujan, hogy rángat a fia mindent magára. Sóhajt. S hogy a fia átugrik a tornácon, valami erőset dobban benne. Sír.
XXVII.
Az asszonyok imádkoznak. Abban reménykednek, hogy történik valami csoda, hiszen az is csoda, hogy ilyen késő ősszel csapott a villám az istállóba. Lám esni kezd. De szél is indul. Talán azért, hogy még magasabbra szítsa a lángot. Eső szemerkél csillapítóként, de gerjesztő szél fúj a lángra, így hát az emberek kell megküzdjenek a tűzzel. És, mintha azt csak fél kezükkel tennék, mentik a zsákokat is.
Vagy három legény rohant át a dombon, hamarabb kiértek a farmra, mint a lovasok. Ők nyitották ki a rekesztéket! A halálfélelemtől remegő csikók egymást leverve törtek ki az éjszakába. Szédelegtek, belsejükből keserű füst tört fel. Talán még zokogtak is örömükben — visszakapták az életet. A lángok messze mögöttük ölelkez-nek. Az a messziről pirosló fedél csalogatta haza őket a délutáni legelésből, feléje szaladtak hancúrozva, patáikat össze-összerúgva. Ki tudja, lesz-e még benne valaha jászol, meleg alom, zab és ropogós széna.
Néhány kanca a belső rekesztékbe szorult. A legények sem törhettek oda be, omoltak az üszkös gerendák. Egy csikó a földre bukott, a magatehetetlen anyaállatok a fejére gázoltak. Majd egymás húsába haraptak esztelenül. A híres deres kancát főbe sújtotta a tüzes gerenda. Egy sárgának betört az oldalbordája — kínjában azonnal megcsikózott. Volt amelyiknek a sörénye vetett lángot. Hús égett. Egy fekete kanca vaktában rontott az utat elzáró deszkáknak, hiába. Hatalmas réccsenés és örökre eltemette őket az égve összerogyó istállórész. Vedrekkel érkeztek a legtöbben. Néhányan úgy, a rohanástól kifulladva mártóztak a vizes vályúkba. Kiáltoztak:
— A gabonásba!A gabonásba! Gondolni sem lehetett arra, hogy a hátsó részeket megközelítsék. Onnan indult a tűz, és mostanra nagyjából már el is végezte a magáét. Nagy szerencse, hogy legalább a vásárra szánt csikók kiszabadultak.
— A gabonásba! A gabonásba!
A tűz végignyargalt az épületen, de jó lett volna bár az istálló közepénél útját állni, kettészakítani: a derékszögű épület oldalszárnyában volt a gazdaság gabonatartalék raktára.
Az asszonyok kiértek. Annyian hordták a vizet, hogy az istálló körüli kutak kiapadtak. Már a völgyben rohanó patakból merítették a vizet, s hosszú láncot alkotva adogatták egymás kezébe a tele vedreket. Sóhajtoztak az emberek.
— Jaj, oda ne bukjon valaki...
A veszedelemben mind bátrabbá váltak az emberek. Egy kiváltképp ügyes, középkorú férfi létrát támasztott a fedélnek s tele vederrel kúszott felfelé. A lángok reácsaptak. Fellöcsbintette a vizet s hanyatt-homlok rohant lefelé. Hosszú rudakkal a cserepeket törték be, hogy az is fojtsa a tüzet. Tetézte a rémületet az, hogy égő embert sejtettek a tűzben. Nem égett oda senki. A legények bizonygatták a mérnöknek, hogy a legelőn szembetalálkoztak az esztelenül rohanó szolgálatossal. A villámcsapás ijeszthette úgy meg.
Vedrekkel merték a tonnaszám felhalmozott gabonát. Az emberek nyögtek a megerőltetéstől. Hagyják a tűznek ezt, amiért már egyszer a földdel is megverekedtek? De volt, aki éppen azt ordítozta, hogy hagyni kell a gabonát, inkább a tüzet fojtsák. Amint tudtak, védtek is minden szál deszkát, gerendát. Csak azért is!!!
Volt, akit teljesen kimerített az ijedelem, a cipekedés, a rohanás. Legtöbben úgy felajzódtak, hogy most csak lekötözve tudtak volna elcsendesedni. Jajszavak is hallatszottak. Egyik hősködő legény két vederrel kúszott fel a létrán, de beszakadt alatta a fedél. A ruhája égett, amikor végre kiszabadították. A leakasztott istállóajtó egy asszonyra borult. Ketten kidőltek a vízhordó sorból.
Talán két óránál is több telt el, amíg a városból kirohanó tűzoltók elvergődtek a hegy aljáig. Addigra jobban eleredt az eső, a tűz üszkökben senyvedett. Zúzva, de java részben csak állt az épület.
Néhányan fennmaradtak, hogy tereljék össze az állatokat, ahogy tudják. S hogy a biztonság kedvéért őrködjenek. Amikor a sárban kínlódó autók rávilágítottak a keskeny hegyi útra, már lefelé Özönlöttek a falusiak. És a szénával derekaljazott szekereken óvatosan hozták sebesültjeiket.
XXVIII.
Az aljban, ott ahol egymásba futnak az utak, összegubancolódott a tömeg. A hatalmas autók előtt megállt két szekér, rajtuk a sebesültek. Igazán sebesültnek mondható csak egy volt: az agronómus. Az a fiú, aki alatt beszakadt az égő fedélzet, ijedtében rögtön leugrott a szekérről, amint megpillantotta a tűzoltó-szanitéc vöröskeresztes táskáját. A vízhordás közben elájult öregasszony is jobban lett. Váltig bizonygatta, hogy magas a vérnyomása, s mégis ma délben zsírosat evett, azért szédült el. Hanem az agronómus a szája szögletén vérzett. Látszott, hogy észnél van, de valahogy üres tekintettel nézte a fekete eget. A szanitéc fellépett a szekér tengelyére, s zseblámpájával megvilágította a sebesültet. Nyomban odaintett egy katonát.
— Hozzatok hordágyat - mondta.
A szekerek és autók körül tolongott az egész falu. A megégetett kezek még nem fájtak annyira, a kificamodott bokák fel sem dagadtak. Nyüzsögtek a járművek körül, mint ütközetből első pihenőre érkezett hadak. Felbolydult paraszti nyugodtságukba csak nehezen szelídültek vissza.
A vezér a szekéren feküdt, és neki ebben a pillanatban olyan édes mindegy volt már minden. Szomjúzott. Vizet szeretett volna. Ha ezt tudják az emberek, tán a markukban is ide hordják a patakot, az asszonyok a kút vizét. Az igazgatónő megnedvesített egy zsebkendőt s letörülte vele a szájból szivárgó vért. A sebesült mellett ott állt az anyja is, két asszony fogta közre. Csitítgatták. Az elsősegélyt nyújtó katonák a hordággyal tették a földre, hogy a szanitéc most már alaposabban megnézhesse.
— Rokona? — kérdezte a segédkező fiatal nőt. Az úgy tett, mintha nem hallaná.
Közben üggyel-bajjal megfordultak a nehéz autók, s a hordágyhoz jött a parancsnok, egy még csaknem gyermek főhadnagy. A szanitéc, amint megpillantotta, azonnal felegyenesedett a hordágy mellől, s mormolt valamit. Egymástól tanácsot váróan összenéztek. A kabin ülésein helyet készítettek a hordágynak.
A sebesült nyögött, amikor újból felemelték. Időnként eszmélete vissza-visszatért; mindannyiszor vizet kért. Mintha félálomban hallotta volna az anyja sírását. Valaki hidegvizes ruhával borogatta a homlokát. Kábultában még ott érezte a roppant súlyt a mellén, de erejét megfeszítve tartotta, mint valami ősállat, nehogy a mellette kikászálódó legénykét agyonnyomja. Fogalma sincs, hogy aztán mi történt a fiúval még aí égő gerendával.
Amikor az autóba emelték, megint csak a semmibe merült a tekintete. Nem tudott arról, hogy körülötte sírnak az asszonyok és fejüket csóválgatva sopánkodnak a férfiak. Azok most valamennyien csak egy dologra gondoltak. „Csak nem?, .. Jaj, isten őrizz!"
A sebesült anyját fel kellett fogni, amikor meglátta, hogy a fiát elhelyezik a hordággyal. Mindenáron fel akart kapaszkodni. Odavergődött a fia lecsüngő kezéhez, s csaknem hisztériásán csókolgatta.
Néhány perc telt el azóta, hogy a szekerek az aljba érkeztek, indulófélben burrog-tak a motorok.
— Ki kíséri el? — kérdezte csaknem közömbösen a szeplős szanitéc.
Fellépett a sebesült egyik férfirokona, egy középkorú ember. A lány kért valakitől egy meglehetősen tiszta zsebkendőt, egyik gyermeket elszalajtja vele a vízhez és remegve ő is fellépett a kabinba.
- Nyugodjanak meg, emberek — szólt le a lány. Az ajtót becsapta egy katona s elindult velük a nehéz testű autó.
A kis tábor még helyben állt egy darabig. Aztán nagyot sóhajtva vágott a nyirkos éjszakának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése