Roskadó karosszék (9)

Rudolf hercegről már sok mindent összeolvastam. Úgy tűnik, nem eleget. 
Ahogy gyűl bennem az ismeretanyag, úgy tűnnek mind kibogozhatatlanabbnak a kételyek és a hiányos információk. A nagy császár, Ferenc József és Sissi tragikus sorsú fia sok kérdőjelet hagyott maga után, annak ellenére, hogy látszatra a szokásoknak és az illemnek megfelelően, császári diszkrécióval temették el, halálának rejtélyes titkát hétpecséttel lezárva őrzik talán ma is a Vatikánban. Íróknak, történészeknek, életrajzkutatóknak, memoárszerzőknek népszerű tárgya életének tragédiája, s most olvasásra vár egy igen komoly pszichiátriai tanulmány is, dr. John T. Salvendy tollából, aki Budapesten született, Bécsben szerzett orvosi diplomát s Torontóban futott be szakmai karriert. A Közép-európai térség szakértőjének számít, nem csoda, hogy vette a fáradságot és megírta Rudolf – egy lázadó Habsburg lélektani tükörben című tudományos monográfiáját (1986). A műhöz gazdag korabeli sajtóanyag-gyűjtemény, jegyzetanyag és könyvészet társul, de ez nem válik az olvasmányosság kárára. A tartalmas, terjedelmes fejezetek több oldalról világítják meg a szépreményű, de belső konfliktusokkal, személyiségzavarokkal küzdő trónörököst, akit hagyománytisztelő, poroszos fegyelemmániás apja mindig is csökkent értékű anyámasszony katonájaként kezelt, a perifériára taszított, s helyette Ferdinánd nevű unokaöccsét részesítette előnyben, bízta meg országépítő feladatokkal; Rudolfnak a tessék-lássék, mellékes feladatok maradtak.

Magyaruk írt levél Jókainak

Többek között az, hogy Jókai Mór főszerkesztésével (akivel magyarul levelezett) összeállítsák azt a nagyszabású monografikus munkát, amit azóta se tudtak felülmúlni, s amely ma is alapvető forrásanyag a kutatóknak: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. E munkába mindent beleadott, mert azt remélte, hogy a munka összekovácsolja a birodalom népeit. A korszerű politizálás híve lett volna, ha hagyják. Így viszont alkohol- és morfiummámorba menekülve, szerelmi komplikációk közepette fejezte be életét Mayerlingben, szeretője karjai között. Az eset számos irodalmi mű és játékfilm tárgya lett, de ugyanannyi spekulációé is. Nemere István alapos tanulmányban foglalja össze a Rudolf halálával/eltűnésével kapcsolatos hiedelmeket. Egyesek szerint ugyanis a herceg nem halt meg, csak eltűnt a világ szeme elől, s álcázva élt tovább ismeretlen helyeken. Aki szereti a regényes szövevényeket, az nézzen utána, mi mindent írtak össze Mayerlinggel kapcsolatban és főhet a feje. 
Végtére is: tény, hogy eltűnt a színről egy tehetséges, nyílt eszű, a birodalom természetvédelmének elkötelezett, tudományos munkát végző amatőr természettudósa, reményteljes politikusa, az űrt az a Ferdinánd töltötte be, aki Rudolf törekvéseivel szembe menve konzerválni akarta a birodalmi állapotokat, törekvései pedig törvényszerűen vezettek a világháborús bonyodalmakig, majd a Monarchia bomlásáig. 
A neves pszichiáter, miután felállította történelembe ágyazott diagnózisát, a következő végkövetkeztetéssel zárja munkáját: „Rudolf szerencsétlensége az volt, hogy jobban tudott nézeteket elfogadni, mint embereket összehozni. Így hát, még a legoptimistább elgondolással sem lett volna megelőzhető a tragikus vég. Míg Rudolf lázadó trónörökösként elragadó volt, cászárként bizony jóval kevésbé tisztelték volna.”

Roskadó karosszék (8)

Alon Schmuckler ismeretlen szerzőként hangzott a fülemnek, de nem tudtam megállni, hogy kézbe ne vegyem, méghozzá soron kívül Rekviem ​Theophilért avagy Wolfgang Amadeus Mozart második élete című könyvét, amelyet 1991-ben, egy évvel az eredeti megjelenése után adott ki az Európa Könyvkiadó. 
Az alkalom a lehető legbanálisabb: 1991-ben emlékezett meg a világ Mozart kétszáz esztendeje bekövetkezett haláláról. Ez a halál pedig, ahogy a könyv beállítja, csöppet sem volt egyértelmű, hiszen a sírját a mai napig nem ismerik, halotti maszk sem készült róla, temetéséről nem maradtak kortárs feljegyzések.

Titokzatosság, rejtélyesség ez - a köbön.

Hát még, amikor megismerjük az 1918-ban Németországban született, 1933-ban Palesztinába emigrált, konzervatóriumi tanulmányokat végzett, televízióssá lett, majd 1966-ban repatriált szerző minden képzeletet felülmúló elméletét – miszerint Mozart igazából nem is halt meg 1791-ben, csupán csak felesége tudtával és sógornője hathatós segítségével – akibe a zeneszerző igazából szerelmes volt – a legapróbb részletekig megrendezték a halálát, felravatalozását, majd a „halottat” elrabolták, aki hamarosan új életre kelt, méghozzá eredeti nevének anagrammáját használva (Teophil Zamrot néven – ebből a Teophil az Amadeus név görög megfelelője, a Zamrot pedig a Mozart betűiből összeálló anagramma-kombináció).

Miként a könyvből kiderül, Mozart és szerelme melléfogtak, eredetileg csupán ketten tudtak a turpisságról, de mert közben a feleség is megneszelte a tervet, csak azzal a feltétellel egyezett bele az őrült kalandba, ha özvegyként ő örökli meg a teljes Mozart hagyatékot,s a zseniális zeneszerző ünnepelt özvegyeként, a zeneművekből befolyt jövedelemből vígan élheti világát.

A ravaszul „feltámadt” Mozartnak így valós élete végéig rejtőzve kell élnie, eredeti lakóhelyétől távol, szerelmével csak ritkán és titokban találkozhat, zenei egzisztenciáját távoli királyi-fejedelmi udvarokban kénytelen megteremteni. Szó se róla, mindenütt sikere van, de Mozart hírneve olyan magasságokban szárnyal, amelyeket még maga a hús-vér Mozart sem képes utolérni. 

„Zamrot tehetséges muzsikus – áll a könyv fülszövegében - ; jeles tagja lesz Mozart »hivatalos« halálát követő fél évszázad zeneéletének, Budától Itálián, Konstantinápolyon át Szentpétervárig, sőt az Újvilágban is; érdekes zenebarátságokba keveredik – Rossinival, Schuberttel például –, szerelemre gyullad több hölgy, köztük a híres szoprán énekesnő, Maria Malibran iránt; csak egyvalami nem sikerül neki: sehogy sem tudja felülmúlni saját magát, az időközben zenetörténeti szentté kanonizált Mozartot – és ebbe a tudatba végül belebolondul.” 

Valódi, immár öregkori halála utáni eltussolt temetésén hozzátartozók és barátok nem vehettek részt, a sírt nem volt szabad megjelölni. A legendának tovább kellett élnie...

A merész elmélet kitűnő alkalom a szerzőnek, hogy olvasmányos, izgalmas műben népszerűsítse a nagyszabású mozarti életmű fontosságát, s arra is jó, hogy fölkeltse az érdeklődést a jeles zeneköltő iránt. Akár igaz, akár csak regényes kitaláció az egész, annak tökéletesen megfelel, hogy olvasmányként fogadjuk be a könyvet s elgondolkozzunk a tanulságos paradoxonon, ami egy nem minennapi művészi sorsból következik,s amit ekként lehertne a leghétköznapibb formában megfogalmazni: „senki se lépheti át a saját árnyékát.”

A könyvet elolvasva valósággal óhajtaná az ember, hogy Schmuckler tollából olvashasson még valamit. Sajnálattal kell konstatálnia, hogy a Mozart-mű (eredeti címe: Requiem Für Theophil: Das Zweite Leben Des Wolfgang Amadeus Mozart, 1990) bestseller lett ugyan, de nincsen párja a szerző irodalmi életművében.

Sebaj, maradt még elég olvasni való a roskadó karosszékben!