A
hadseregben szocializálódott fiatalokról szóló irodalom Európa-,
sőt, világszerte tekintélyes és többé-kevésbé közismert.
Olvasótábora is jócskán széles, legalábbis a jelenlegi idősebb
korosztályok körében – amióta ugyanis a kötelező katonai
szolgálat lassan a múlt ködébe vész a NATO árnyékában, a
fiatalok mindinkább már csak olvasmányaikból ismerhetik a
sorkatonák életrendjét. Ha egyáltalán érdekli még őket ez a
téma...
Kezembe
került nemrég Török Sándor írónak egy ifjúkori
riportkönyve, amit szinte-szinte hogy nem is jegyez a legtöbb írói
bibliográfia: az 1928-ban Budapesten, a Magyar Nemzeti Szövetség
kiadásában megjelent Magyar fiuk oláh mundérban (Pintér
Jenő rajzaival, Ion Florea előszavával), amely nem több
vékonyka füzetnél, s minden bizonnyal a maga idejében, alig egy
évtizeddel a trianoni döntés után, kitűnő propaganda anyagot
jelentett a revízió mellett érvelve. Ám ha csak ennyi szerepe
lett volna, talán kézbe se veszem; ami hirtelen fölkeltette az
érdeklődésemet, az a nem mindennapi tény, hogy a fiatal erdélyi
származású újságíró román hadseregbeli élményeit éppen egy
bukaresti román pályatársa ajánlja be a magyar közönségnek.
(!)
Az
előszó tanúsága szerint Ion Florea, annak dacára, hogy amikor
sorait papírra vetette, már Bukarestben élt, bevallottan erdélyi
származású és erőteljesen erdélyi érzelmű. Ez pedig nem csak
a szerző iránti empátiában mutatkozik meg, hanem azokban a
sorokban, amikkel nyíltan Török Sándor mellé áll, az általa
bemutatottak hitelességét igazolja:
„Hogy
minden szava igazság, azt ezer meg ezer más esetből is
bizonyíthatom. Ennek a bizonyításnak ugyan nem sok súlya van, de
talán mégis csak lesznek még emberek Magyarországon, akik
emlékeznek rá, hogy a rumániai állapotok ismertetését én
kezdtem meg először a világháború után egy magyar lap
hasábjain; a sok gaztettet én kezdtem nyilvánosságra hozni.
Erdélyiek vagyunk mind a ketten: ön, Kedves Öcsém, magyar és
fiatalember. Bizonyosan megéri azt, amit még én, a rumán is, meg
akarok érni: hogy a szabad Erdély földjén együtt
munkálkodhatunk. Amikor visszakerülünk majd oda: akik nyugatra
menekültek s akik keletre húzódtunk.”
Ion Floreának ezek szerint fontosabb az igazság
kimondása, mint a hazafias elfogultság. Látja és tudja, hogy az
erdélyi románság mit veszített és mekkorát csalódott az
unióval. Ezért aztán nem is az az ember, aki a kisebbségi
magyarokat érő attrocitásokat mindenáron kimagyarázza,
minimalizálja. „Valószínűleg ennek a könyvnek is csak az
lesz a sorsa, hogy az átlagolvasó megcsóválja rá fejét, s hisz
is belőle valamit, nem is – ismeri be. – Mert nehéz is
egy nyugati kultúrországban — s Magyarország feltétlenül az,
még önmagában is, nemcsak a Rumániával való összehasonlításban,
— elhinni erről a balkáni korrupt rendszerről, ennek csontig
fertőzött intelektueljeiről és szadista kiskirályairól mindazt,
aminek csak kis részét tartalmazza ez a könyv.” Ugyanakkor
arra is figyelmeztet – ami a könyv figyelmes olvasása során a
történtekből egyértelműen kiviláglik –, hogy „nemcsak
magyar ügy ez, hanem a humanitás egyetemes ügye is. Ön magyar
ember, s azt hiszi, hogy mindezeket a borzalmakat csak azért kellett
elszenvednie, mert magyar. De mihozzánk, a bukaresti
szerkesztőségekbe, mindennap befut egy csomó adat nem magyar
katonák hasonló megkínoztatásáról, kirablásáról, emberi
méltóságuk meggyalázásáról és sokszor egyenes
legyilkolásáról. Erdély többi fia is osztozik az erdélyi magyar
katona sorsában, csak azért, mert erdélyi. Mert ma már a Kárpátok
áthághatatlan, égig meredő válaszfallá nőttek rumán és rumán
között is. Bukarest, a hóhér, gyűlöli Erdélyt, az áldozatot,
s Erdély, az áldozat, iszonyodik mindattól, ami a Kárpátokon
innen van. Sokat lehetne arról beszélni, hogy mit élt át
csendben, hangtalanul az erdélyi rumánság ez alatt a tíz év
alatt. S Isten tudja, mi van még hátra; mindenesetre rettenetesen
keservesen vezekelünk, talán nem is egészen a magunk bűnéért.”
A bevezetőből elég elolvasni ennyit, hogy az ember
kíváncsi legyen: mi jön még ezután?
Olvasóként egyfelől csalódnia kell, ugyanis semmi
olyasmi nem történik a könyv lapjain, amiről a katonaviselt
embereknek ne legyenek fajsúlyban azonos vagy többé-kevésbé
egymásra rímelő élményei, benyomásai, történetei – jobbik
esetben olvasmányai. Bármennyi ostobaságot és perfid gonoszságot
követnek el a könyvecske szereplői a védtelen regrutákkal
szemben – egy részük kétszeresen megalázott magyar fiatal –,
a történelemre nehéz rátromfolniuk.
A katonaság mint intézmény ugyanis egyetemlegesen a
hatalmi játékok melegágya, még akkor is, ha nemzetiségileg
színtiszta közegben valósul meg.
*
Török Sándor nézőpontja érthetően behatárolt: őt
mint sorköteles bakát, Nagyrománia 1925-ben honos törvényei és
előírásai szerint, karhatalommal szállították többedmagával
Moldvába, ott is Roman városába. Útközben összehozta a sors a
többi magyar fiúval, akiket szintén besoroztak, s Erdélyből az
ókirályságba parancsoltak. Útjuk során tapasztalniuk kellett,
hogy „az állomáson, egy újoncokkal rakott vonattal
találkoztunk. Csontos, hosszú, göndör hajú, havasi oláh
legények. Átkiáltok az egyik vagonba.
— Unde
mergeti? — Hová mentek?
— La
Oradea-Mare — Nagyváradra.
Ezt már
ismerjük. A rendszert tudniillik. A regáti mócot hozzánk viszik,
mi meg megyünk Moldvába, Besszarábiába. Kivált Besszarábia
nyeli el a magyar fiúkat, ahol a határokon szinte napirenden vannak
az összetűzések, orosz határőrökkel és csempészekkel.
Az itt
szolgálatot teljesítő tisztek dupla-fizetést kapnak s így
természetes, hogy a tisztikar szemete, legalja kerül ide. Az elitje
sem valami fényes, hát még ezek az önként jelentkezőkből és
büntetettekből összeválogatott kalandorok. Ezek aztán annak
rendje-módja szerint „elkezelik” az alájuk beosztott magyar
fiúkat.”
Ráadásul a szerző nem is akárhogyan került sor alá:
egy esztendei késéssel válaszolt a behívóra, mert hosszas
kórházi kezelésre szorult. A késést valami módon kezelni
kellett – és ezzel vette kezdetét Török Sándor regruta
kálváriája, akinek a sorsa, úgy tűnik, kizárólag a román
hadsereg vele kapcsolatba kerülő képviselőinek szeszélyeitől,
esetleges jóindulatától függött. Ezt a „jóindulatot”
esetenként és rendszerint meg lehetett vásárolni, már-már
mindenféle szinten, ha az ember elég dörzsölt és volt pénze
hozzá. Máskülönben úgy fejére olvasták a szabályokat, hogy
attól koldult.
A szerző ennek a nehezen nyakon csíphető, mégis élő
és viruló mechanizmusnak pompás látleletét rögzíti könyvében.
Nem kell egyebet tennie, mint jegyzőkönyvszerűen leírni
utazásukat a kolozsvári állomástól Madéfalva és a Tatros
völgye felé, egészen Roman városáig, ahol döbbenten
tapasztalja: „A sivár, piszkos peronon csendőrök vesznek át
Coriolan Petrescu hadnagytól — így hívják a kísérőnket —
és visznek a kövezetlen, sáros utcákon, át a városon. Kaszárnya
kaszárnya mellett. Az ország egyik legnagyobb garnizonja. Szinte
nem is látunk egyebet az utcán, csak katonát.”
Katonavilág ez, a javából, s a kaszárnya
belterületéve mindez csak hatványozódott. Kiderült, hogy a
szerző – büntetésből – a tűzoltóosztaghoz került, ami
akkoriban büntetőszázadnak számított. Nem telt bele sok idő,
rendre fölfedezte maga körül erdélyi magyar sorstársait, akik
körültekintően álcázták magukat, hogy elkerüljék a feltűnést
(és az ezzel járó attrocitásokat), de működött bennük annyi
néptestvéri szolidaritás, hogy életmentő jó tanácsokkal lássák
el újonc sorstársukat, aki hamar megtanulta, hol tartsa a pénzét,
mennyi baksist érdemes adni a gyakori követelőzésekre, melyik
felettessel miként kell beszélni...
A könyv egyik jellemző epizódjában egy hadnagy
másodmagával hazarendeli a szerzőt, egy kis privát
kukoricamorzsolásra a konyhán. Tapasztaltabb társa előre
figyelmezteti őt a hadnagy Dutka nevezetű tisztiszolgájára, aki
egy „korcsitúra”, se magyar, se román – szolgalelkű valaki.
„A hadnagy estére konyhai munkára odarendeli azt az újoncot,
aki gyanús – így a figyelmeztetés -, akiből ki akar
valamit szedni. Dutka teszi magát, hogy nem tud magyarul. Két
magyar összeáll az idegenben, kiöntik minden bajukat, szidják a
királyt, az országot, az Istent, mindenkit. Dutka aztán
visszamondja az egészet.” Elhatározzák, hogy csúffá teszik
a kétszínű játékot űző káplár-pucerájt.
(A most következő történet számos irodalmi műben
helyet kaphatna, kivált azokban, amelyek a hadseregben uralkodó
stupidságot és szolgaszellemet leplezik le – hogy példákért ne
menjünk messzire, csak Jaroslav Hasek Svejk, a derék katonájáig,
vagy Anton Bacalbasa Mos Teaca [Kardlap apó] című
gyűjteményéig, mindkettő a huszadik század forulójáról.)
„A
rendetlen, gőzlepte, mosottruha szagu konyhában letelepszünk a
kosár mellé s nekifogunk. Dutka — undok ragyáspofáju, vöröses
legény — vigyorog. Sajnálkozik, széttárja a tenyerét szélesen.
— Nu
stiu ungureste... nu stiu... nem tudok magyarul... nem tudok... de
sajnálom...
Csorvássy
kacsint egyet s megkéri szépen, ne haragudjon, ha a komával —
mármint velem — eldiskurál egy kicsit magyarul.
— Poftest-poftest
— tessék, tessék. Ó de sajnálom, hogy én nem tudok, nu stiu,
nu stiu ...
— Jó
fiu ez — mondja Csorvássy magyarul — nagyon jó fiu. – Kitűnő
ember, a hadnagy urnak mondhatni, barátja.
Dutka
arcán semmi elváltozás nem látszik a nagy dicséretre.
— Kitűnő
ember — folytatja Csorvássy —, olyan okos, mint hat püspök.
Dutka
egykedvüen morzsolgatja a szemeket. Csönd. Csorvássy hümmög.
— Ő
volt a legjobb tornász az osztagban. Csönd. Dolgozgatunk némán. A
falon ketyeg egy nagy, pondusos ingaóra, talán valami tűzoltási
emlék. Csorvássy bemondja az adut.
— Kitűnő
ember, okos ember és szebben vezényel, mint az összes káplárok
együttvéve.
Reccs. Ez
hatott. Dutka kezében kettétörik a kukoricacsutak. Minden ragyája
külön elpirul a boldogságtól.
Egyelőre
pihenünk. Morzsolgatjuk csendesen a szemeket, Dutkával beszélünk
oláhul az időjárásról és egyéb ártatlanságokról, majd
csendesen átváltunk a magyar szóra és Csorvássy int, hogy
kezdhetem.
Hát
felsóhajtok egyet.
— Heej,
ha tudtam volna, hogy ilyen becsületes emberek közé kerülök, már
rég bevonultam volna!
— Bizony
— rákontrázott Csorvássy fejbólogatva —, különösen az a
hadnagy. Ez derék egy ember. Mit szólsz hozzá?
— Ó
barátom, kitűnő ember. Ma reggel még mielőtt beszéltem volna
vele, egy percig láttam az ablak mögött, rögtön megállapitottam
magamban; ez az ember tetőtől talpig ur és katona.
– Ugy
van. Helyes. Jó szemed van, hogy igy egyszerre, ilyen hamar...
Most jut
eszembe... ez az ember... ez a hadnagy... ahogy ott állt reggel az
ablaknál abban a ripacsoktól és képeslapokból ellesett esetlen
pózban...
— Te —
mondom súgva — hallgass ide. — Dutka homlokán megfeszülnek az
erek, ugy figyel. — Hallgass ide. A hadnagy ur, a mi hadnagyunk
éppen olyan, mint Napóleon!
Csorvássy
élénken helyesel.
— Ugy
van, látod ez az... éppen olyan, de világra olyan.
Dutka
felkel, lesepri kötényéről a kukorica szemeket, tétován
körülnéz, tüntetőleg felemel a sarokból egy pár lakkcsizmát
és elindul befelé. Már a számon a nevetés. Csorvássy int.
– Pszt
— hallgatódzik még.
Percek
múlva jött Dutka, majd kijött a hadnagy, papucsban, hímzett oláh
inggel a briccsessze felett. Az arca megdicsőülten sugárzik.
Megáll
az ajtóban szétvetett lábakkal, jobbkeze az ingelőn, a bal hátul,
nyomott, félcentis homlokára egy fürt haj lóg le középen.
Haptákba
ugrunk. Int kegyesen.
—
Menjetek aludni, gyerekek. Dutka, de cete o tuica...
adj nekik egy-egy pohárka szilvóriumot.”
A részlet egyúttal kitűnő mintavétel a könyvből,
amely Török Sándor finom, ironikus humorát jellemzi. Ha nem is
húzódozik az események éles kontúrjaitól, epizódjai rendre
föloldódnak az abszurd, a nevetségesség hangulatában. Közhelyes
történések váltakoznak hátborzongató, ijesztő helyzetekkel,
amelyekből nincsen menekvés – olyan túlélő-játék ez, amit
végig kell csinálni, mert ha szembeszegül, akkor könnyen ráfázhat
az ember.
A katonaságot átélők jól tudják, hogy a hadsereg,
demokratikus intézménynek tartva magát, szabályaiban lehetővé
teszi, hogy ha valakinek indokolt panasza adódik, azt intézményes
keretek között szóvá tehesse, az orvoslását kérje. Csakhogy ez
a lehetőség minduntalan a visszájára fordul, s áldatlan
következményeit a romani tűzoltó alakulatnál is a saját bőrükön
tapasztalják meg a regruták.
„A
harmadik héten Gergely János rapport-ra jelentkezett a hadnagynál.
Hiába próbáltuk lebeszélni — magam még nem tudtam ugyan,
milyen következményei lehetnek ennek, — de Csorvássy, aki a
második évet szolgálta már, kijelentette, hogy rapportra menni
annyi, mint öngyilkosság. Hiába. Gergely megmakacsolta magát.
— Én
ezt nem tűröm és nem is birom tovább. Elvégre büntetőosztag
ide, büntetőosztag oda, mégis csak vannak katonai törvények és
ezek ránk is érvényesek. Jó, hogy itt még többet szabad nekik,
mint másutt, rendben van. Én vagyok az oka, hogy ide kerültem. De
nyomorékká verni nem hagyom magam.
Még
aznap délután megtörtént a rapport.
Gergely
János egyedül állott a hadnagy előtt és elmondta, hogy őt a
káplárok, minden ok nélkül, folyton ütik, verik, kéri a hadnagy
ur védelmét. A hadnagy tudomásul vette a dolgot és megígérte,
hogy intézkedni fog.
Rögtön
Gergely után a négy káplárt hivatta. Pár percig maradtak bent,
aztán sunyi pofával ódalogtak kifelé.
Intézkedett.
Ez az éjszaka már az „intézkedés" jegyében folyt le...”
Ami ezután következik, azt már nem is a szerző,
hanem maga az Élet írja. A szerző csak a vázlatos jegyzőkönyvet
vezeti...
„Esti
parancskiosztás után elhangzott az a vezényszó, amit a katonai
Törvények arra szántak, hogy utolsó parancsa legyen a napnak.
— Drept
— vigyázz... Pentru rugatiune descoperiti... Imához...
A
sapkákat lekanyaritjuk, pillanatnyi csend, — felettünk
hunyorognak a csillagok — várjuk ki mondja el a Miatyánkot. De
előbb még következik valami. Gergely János köhint egyet. Busila
káplár rászól a lépcsőről.
— Seracu
Gergely... szegény Gergely, hogy köhög, nem neked való födetlen
fővel állni itt a hidegben... eredj be a camerába...
Gergely
kilép a sorból és bemegy. A káplár folytatja.
— Szombathy...
zi... mondjad. Szombathy mondja.
— Tatul
nostru, cine iest in cer, sel sfinteasca numele Ta, se vie imperetia
Ta... Miatyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék a Te neved,
jöjjön el a Te országod...
Gergely
már bent van a szobában. Az ablakon át látni, ahogy egyedül áll,
bizonytalanul az ágya előtt.
Az
éjszaka mindjárt rosszul kezdődött. Lefekvés előtt brascát
kellett játszanunk az ágyak közötti utcákban. Brasca, magyarul —
béka. A játék pedig abból áll, hogy térdhajlitással
leguggolva, csipőre tett kezekkel ugrálni kell. Ugráltunk, jó tiz
percet, akkor — Busila, az éjszakai kínzások rendes vezére -—
lefekvést parancsolt.
— Gergely,
— tette utána — a te tüdődnek jót tesz egy kis mozgás, te
braszkázz tovább.
Lefeküdtünk.
Gergely János ugrált az ágyak között. Busila kiült a terem
közepére egy székre és onnan dirigálta, egy nádpálcával
mutogatva, hogy merre ugráljon.
— Tempó...
tempó... — a másik három káplár röhögött.
Gergely
János már vörös volt, mint a pipacs és lihegve ugrált ágytól
ágyig.
— Brekegjél
is — rendelte Busila káplár. Gergely János brekegni kezdett. Már
nem ugrált, inkább húzta a lábát, egyiket a másik után.
— Csak
tovább, csak tovább, de ugorva — intette szelíden Busila. — Ne
húzd, drágaságom, — scumpa mea, — ne húzd, csak bátran, ne
félj semmit, nem ütlek meg, egy ujjal sem nyúlok hozzád...
Gergely
János ugrált, brekegett. A vér lefutott az arcából, már fehér
volt, aztán zöldes lett és minden ugrásnál nyekkent egyet, mint
egy rossz fujtató, a szeme kidülledt az üregéből, s lassan
ónszürke lett az arca, amint nehéz könnyekkel kidülledt
szemében, odább-odább vonaglott az ágyak között. A feje
lekókadt, a homlokán ujjnyi erek dagadtak ki, az orrából vér
indult meg lassan, szivárogva. Elájult.
— Mossátok
fel. Felmostuk.
— Dörzsöljétek.
Dörzsöltük.
— És
most tovább... mai departe... Brasca.
Gergely
János tovább indult.”
Életre szóló tanulságnak talán ennyi is bőven elég
lenne, de az éjszaka hosszú, s az Élet nem áll meg. Ugyan, mi
várhat még Gergely Jánosra?
„Négyszer
mostuk fel ezen az éjszakán Gergely Jánost. Akkor azt mondta a
káplár:
— Most
ti mozogtok egy kicsit, amig ez magához jön. Vigyázz. Sorakozó a
terem közepén. Inainte, mars! A kert oszlopáig futólépés,
indulj!
Kivágtattunk
az udvarra, a hóba, mezítláb, hálóingben. Vissza. Négyszer vagy
ötször csináltatta egymásután, akkor lefektetett és kiment.
Éjfélre járhatott az idő. Pár perc múlva visszajött. Az oszlop
nagyobb része már aludt mélyen, kábán. Busila pálinkát hozott
egy üvegben. Ittak mind a négyen. Elaludtam.
Az
alarmra riadok fel, villanycsengő szól. Alarm general! Hetenként
egyszer-kétszer szokott lenni. Nyolc percünk van, de azalatt fel
kell öltözni, a pumpákat, szekereket előhúzni, lovakat
szerszámozni, befogni és nyolc perc leteltével mindenki utra
készen ül a helyén.
Kiugrom,
kapok a ruhámhoz, nincs. Bakkancsom nincs. A káplárok a nagy,
beépitett kemence padkáján állanak röhögve. A ruháink,
bakkancsaink egy nagy halomba hányva a terem közepén.
Neki a
rakásnak. Hatvannégy egyforma nadrág, zubbony, kabát, bakkancs.
Melyik az enyém?
– Ez az
enyém, astai al meu, nem a tied, zsupsz... — egymás hegyin-hátán
mindenki, a káplárok a hátunkban az ágydeszkákkal, ütnek,
vágnak a nehéz fával, mint az őrültek, kit hol érnek... jó
húsz perc eltelik mig az osztag kékre-zöldre verve ott áll az
udvaron utrakészen.
Maga a
hadnagy tart szemlét.
Gergely
János nincs a helyén. A második szekér nyergesén kellene ülnie.
Nincs. Hol van? Most tántorog kifelé roggyanó inakkal.
— Holnap
reggel jelentkezz! Értetted?
— Igenis.
Leszerszámozunk.
Bemegyünk.
Busila
válogatott kínzásokat talál ki. A teremben olyan jelenetek
játszódnak le, amelyek nem tűrnek nyomdafestéket. Kizárólag
orvosi szakkönyvben lehetne tárgyalni, mindazt a szörnyűséget,
amit egy-két cézaromaniás, szadizmusában féket nem ismerő
vadállat, egészséges fiatal embereken elkövet.”
Na, de itt remélhetőleg megáll az éjszakai ámokfutás
azzal, hogy mindenki megkapta a magáét, s ideje nyugovóra térni.
Csakhogy...
„Éjféli
őrváltás után Busila kiállott a szoba közepére és a félhalott
Gergelyt maga mellé rendelte.
— Énekelj.
Gergely
állott és énekelt. Nyújtott, egymásba kanyargó oláh nótát,
amit a káplár rendelt.
— Ugy
énekeld, hogy: sáj diri, diri diri, saj diri, diri di — de
lélekkel, szívvel.... hiszen mulatok, vagy mi a fene.
És
bokázva körültáncolta Gergelyt. Beleszilajodott, ugrált,
leguggolt, két kézzel csapkodta a csizmaszárát, csattogott,
rikoltott, körbetáncolt.
— Ugy
énekelj, hogy mindig felém legyen a pofád.
Gergely
forgott és énekelt, halk. monoton dudolással.
— Saj
diri, diridiri, saj diri diri di...
A két,
vérrel aláfuttatott szeméből megindultak a könnyek, folydogáltak
lefelé s énekelt hüppögve, fel-felzokogva:
— Saj
diri, diri diri di...
A részeg
táncolt körülötte. Megállott.
— Sirsz?
Ne sirj. Kacagj! Kacagj, ha én mulatok. Azonnal kacagj!
A fiu
elhúzta a két száját, egy erőszakos ránditással, elhúzta a
füle felé, a fogai kivigyorodtak sárga ínyéből, a szeme öntötte
a könnyeket, az orra körül megalvadt a vér.
Megtörtént.
Kinyitotta az ajtót.
–
Pen' in stilpu gradinei, pas alergator, s dünnyögött
csendesen: saj diri, saj diridi... Körülötte, talpát csapdosva,
ugrált a részeg káplár. Borzalmas volt.”
Ennyi azért több mint elég, hiszen a jóból is
megárt a sok, vagyis az őrületnek is van határa. Nem úgy a
romani Busila káplár esetében! Aki, úgy látszik, mindebben csak
előjátékot látott, amivel képtelen betelni. A szerző pedig,
mindezt látva és átélve, végzetes lépésre szánta el magát:
„Akkor azon az éjszakán megmondtam magamnak: szökni fogok.
Itt hagyok nekik mindent, ami pénzem van, odaadom, a kórházban
majd kicsinálom valahogy és el... el innen.
A káplár
kifáradt, végigdőlt az ágyon. Onnan vezényelte:
— Toate
sectia ... egész osztag... ciz-mele!... csizmámat! — és
odatartotta a lábát.
Ott
álltunk sorban és mindenki húzott egy csöppet a csizmán, mig
végre az utolsó lehúzta.
Akkor
odaparancsolt az ágyhoz:
— Simogasd
meg a fejemet. Megtörtént.
— Mondd
utánam: seracu domnu caporal... szegény káplár ur... ma rossz
napja volt...
— Szegény
káplár ur, ma rossz napja volt.
–
Ugy. Most takarodjatok az ágyba!”
A jelentéstevő Gergely ráadásul még három nap
„karcert” – ún. szigorított zárkát – is kapott, később
pedig egy jóindulatú káplár kikotyogta, milyen utasítást adott
végeredményben a hadnagy a jelentéstétel után:
„—
Ascultati baieti... ide figyeljetek fiuk, soldat
Gergely János rapporton jelentette nekem, hogy ti rosszul bántok
vele, ütitek, veritek. Hát én azt mondom, ne üssétek,
megértettétek? Azt mondom, hogyha megveritek, úgy megverjétek,
hogy ne merjen még egyszer rapportra jönni hozzám. Takarodjatok.”
A káplárok pedig egyszerűen megfogadták a
feljebbvaló parancsát, s a további „rapport” elmaradt.
A könyvbéli történések rendre oda vezettek, hogy a
szerzőnek nem járt más a fejében, mint kiszabadulni ebből a
lelketlen világból, amelyben a gyilkosságokat nem átallják
öngyilkosságnak beállítani, és úgy adják-veszik nehéz
pénzekért a szabadságot, hogy lehetőleg minél többen
nyerészkedjenek a haszonból – annál kevésbé a szegény baka,
aki bármilyen áldozatra készen áll és az utolsó pillanatig hisz
az őt kiszipolyozók szavában. „Soldatul” Török Alexandru,
vagyis Török Sándor közlegény is csak úgy volt képes leleplező
élményeit papírra vetni, hogy többszörösen kénytelen volt a
kulisszák mögött megvásárolni a szabadságát, s amíg számos
életveszélyes kaland folytán át nem jutott az országhatáron,
csapdába ejtett áldozatnak érezhette magát.
*
Alig
hét évvel Török Sándor katonáskodásának históriája után
Dsida
Jenő
leírta a korabeli Erdélyi
Lapokban
(amelynek tudósítója volt) azt a moldvai utazását, amelynek
során a seregből való felmentését akarta kiváltani, a
helyszínen megejtett orvosi vizsgálat alapján. Mint tudjuk, az
újságíróként is dolgozó költő gyerekkora óta súlyos
szívbeteg volt, amiért felmentés járt a világ bármely
hadseregében. Csakhogy a felmentésért el kellett utaznia oda,
ahová egyébként katonaként „száműzték” volna (és ahová a
Török Sándorokat is elküldték, messzire a szülőhelytől,
idegenbe) – a távoli Moldvába, Falticeni-be. Onnan tovább
küldték, a romani katonakórházba, ahol az illetékes ezredfőorvos
rendelt; elvégre őneki kellett kiállítani a hivatalos okiratot. A
találkozások, akár Sándor esetében, ezúttal is sorsdöntőnek
bizonyultak: Dsida még a vonaton összejött egy Coseac nevezetű
tüdőbajos legénnyel, akiről kiderült, hogy orosz nemzetiségű.
Örömmel konstatálták közös, kisebbségi voltukat, ami nagy
rokonszenvet keltett bennük a másik iránt. Falticeni-be érve, az
egységnél
többféle
meglepetés várt rájuk: kiderült, nagyon sok az ezredben az
erdélyi, s köztük a magyar, akik kitűnő érzékkel találták
meg egymást, ugyanakkor az ezredparancsnok Keintzel Oszkár szász
katonatiszt volt, akinek a tisztiszolgája nem más, mint Kemény
János báró marosvécsi inasa; ez viszont igen jól emlékezett
Dsidára a Helikon-összejövetelek alkalmából,
s ezt lelkesen mindjárt a költő tudtára is hozta...
Útjuk
így hát simán vezetett tovább, Romanba. Kísérőjük
egy félénk, együgyűen viselkedő román káplár, aki félénken
hunyászkodott meg mellettük. Romanba érkezéskor szállodába
mentek, s míg Dsida és társa ágyba dőltek, a káplár
megelégedett a csupasz földdel.
A
katonakórházban mindjárt a fürdőbe vezették a vizsgálatra
érkezőket. Dsida és orosz társa, látván a civilizálatlan
körülményeket, hevesen tiltakoztak. „
–
Be a vízbe! - rivallt ránk a cigány katona, aki a katonafürösztő
nemes hivatását töltötte
be.
Elboruló
pillantást vetettem a piszkos kádban sötétlő zöldes-barna
szappanos lére, amelyből egymás után bújtak ki a katonák.
Elhatároztam, hogy nem fürdöm
meg, nem én, ha mindjárt meg is ölnek. Legfeljebb holttestemet
füröszthetik meg, ha akarják.
-
Nem megyek - mondtam komoran.
-
Én sem - jelentette ki Coseac bajtárs.
A
cigány még kapacitált bennünket rövid ideig. Aztán
fenyegetőzött. Mikor látta, hogy semmi sem használ, cigarettát
kért. Kapott öt darabot.
-
Készen van a fürdés - mondta vigyorogva.”
Az
adakozás, a baksis most is hatott. A hadseregbeli viszonyok terén a
helyzet tehát változatlan. A katonakórház viszont már a béke és
megértés szigeteként maradt meg a költő emlékezetében: „A
kórterem tágas és tiszta hely volt. Tizennyolc ágyban tizennyolc
beteg. Merev pedantéria
mindenütt. Az ágyak milliméternyi pontossággal egy vonalban. Az
ezredes-főorvos szigorú ember, egyetlen porszemet sem tűr a
padlón, egyetlen foltot sem az ablaktáblán. Dohányozni tilos. A
morzsát étkezés tán öt perccel összeseprik, eltüntetik.
Hetenként háromszor húzzák tisztába az ágyakat.
Fáradtan
és boldogan nyúltunk el a kemény ágyakon. Egy magyar fiú
élelmiszereket juttatott hozzánk, hogy könnyebb legyen lemondanunk
a katonakosztról, így hát teljesen elégedettek voltunk, és
vártuk a másnapot.
Este
az egyik fiú - valami bukovinai román legény - mesélni kezdett.
Különös, jóízű, roppant eredeti meséket mondott, csupa
szín és fordulat volt valamennyi. Közbe-közbe harsányan nevetett
mindenki. Elhatároztam, hogy megjegyzem és leírom a meséket, de
közben elálmosodtam és elaludtam.
Nyolc
nap óta ez volt az első nyugodt, tűrhető éjszakám.”
Dsida
Jenő tapasztalata szerint kicsi és egymásra utalt a világ, de
érdemes megismerni: Fãlticeni
után Roman, majd Paşcani,
Iaşi
voltak kényszerű kalandozásainak állomásai, hogy a költő kézbe
vehesse a felmentő okiratot, amivel aztán annak rendje s módja
szerint sikerült örökre búcsút mondani a fegyvereknek.
Igen
érzékletesek és tanulságosak riportjában a városleírások, az
emberábrázolás, az életkörülmények hiteles rajza. Szóvá
teszi a hadseregbeli lopás jelenségét, találkozik moldvai és
bukovinai csángókkal is, megismeri a iaşi-i
lebujok apacsvilágát, az éjjeli menedékhelyek nyomorúságát, a
helybeli zsidó
kereskedők mentalitását, majd egy eredeti iaşi-i
mozikalandról is beszámol, amikor vetítés közben a sötétben
kétségbeesett hangú tűzriadót jelent be valaki, hogy végül
kiderüljön: vaklárma volt az egész, és csak arra volt jó, hogy
a pánikos zűrzavarban a nézőtérre beszivárgott zsebtolvajok
szabadon garázdálkodhassanak...
A Dsida által
lefestett moldovai katonaélet, úgy tűnik, Török Sándor
korképéhez képest egy fokkal közelebb került Európához, de a
naptárt jobban megnézve, a háborúhoz is.
*
Pár éve látott napvilágot a szerző kiadásában
Sike Lajos újságírónak, az ÚMSZ oszlopos munkatársának
a Török Sándor könyvecskéjével azonos terjedelmű emlékirata
(Tollasodásom története). Ez az élményvilága révén
rendkívül hiteles, életközeli és olvasmányos memoárszöveg
három részre tagolódik – az első (Az ágyútalptól a
Sajtóházig) a szerző két évre terjedő katonai karrierjének
eseményeit és tanulságait meséli el, bevonulásától kezdve,
tizedesi rangjának megszerzésén át egészen addig, hogy
felfedezik mint népi újságíró tehetséget, és ekkor le is
szerelik. Katonai szolgálatának emlékei – bár három évtized
választja el a Török Sándor által átéltektől és mintegy húsz
év a Dsida-féle látlelettől – sokban ugyanazt az arcát
mutatják a román katonaságnak, egyben érződik rajtuk, hogy a
második világháború utáni hadseregben bizonyos szempontból volt
némi esély a humánusabb bánásmódra, amennyiben az ember
megbecsülte magát, esetleg szerencséje volt, netán jó időben
volt jó helyen és fölismerte társaiban az emberség csíráit.
Sike Lajos józanul, de saját erejében bizakodva, a
barátságára érdemes embereket idejében felismerve összességében
pozitív élményekről számolhatott be. Pedig hát az ő indulása
is anyaszomorítóan indult...
„Nem
mondhatnám, hogy vidáman ültem kofferomon a nagyváradi püspöki
palota kertjében, ahonnan nemrég költöztették ki a 1948-as görög
polgárháborúból kimenekített gyermekeket. Már untam az
olvasást. Az egyetlen erdélyi magyar irodalmi hetilapot, az Utunkat
térdemre helyezve, az októberi felhők vonulását figyeltem
elrévedezve. A felhők északról, az én szülőföldem, Szatmár
felől húztak délnek. Mintha anyám aggódó sóhaját hoznák
magukkal. Hogy sírt szegény, amikor megállóit házunk előtt a
piros és fehér szalaggal felpántlikázott lovas szekér, s a rajta
ülő fiúk bekiáltottak: „Laji, most már mennünk kell!"
Semmit nem tudtunk arról, hogy hova visznek, csak azt, hogy nagyon
messze, túl a Kárpátokon, mert akkor az volt a divat, hogy a baka
minél távolabb kerüljön szülőföldjétől, ha magyar annál
inkább... Csak annyit tudtunk, hogy valószínű az esti bukaresti
gyorsra szállunk fel, de a célállomás hétpecsétes titoknak, sőt
állam- és katonai titoknak számított.
Ahogy
ott mélázok a kofferon ülve. megszólít egy főhadnagy, aki már
többször elment csoportunk előtt, miközben rám-rám pillantott.
A mi tisztünk éppen hiányzott valamiért.
-
Ugye, te magyar vagy?
-
Igen. főhadnagy elvtárs!
-
Ilyen újságot csak azok olvasnak, akik legalább középiskolát
végeztek. Te is?
-
Igen, főhadnagy elvtárs!
Aztán
halkabbra fogva, megkérdezte: tudom-e hová visznek? Ugyan, honnan
tudnám, válaszoltam. Megmondta: le a Dunára, méghozzá a
szerbekkel szomszédos részre, ahol három évi határőrség vár
rám! Nagyon megijedtem, elkezdtem pityeregni, mert akkor még nem
békültünk meg teljesen Titóval, a jugoszláv vezetővel, akit a
korabeli lapok az imperialisták bérencének, láncos kutyaként
vagy éppen véres bárddal ábrázoltak A határőrök még
át-átlövöldeztek a Dunán, nem is csak akkor, amikor „diverziós
csoportokat" üldöztek. Szinte már éreztem is, amint egy
szerb golyó eltalál, s szorult szívvel gondoltam rá, miként esik
össze anyám, amikor halálhíremet veszi. Félelmemet látva a
főhadnagy vigasztalóan vállamra tette kezét és azt mondta:
"Nyugodjál meg, fiam, elintézem, hogy Bukarestbe kerülj, ahol
csak két évi katonaság vár rád! Ezért is szólítottalak meg!"
Aztán eltűnt. Egy idő után az én tisztemmel tért vissza.
Mondták, hogy vegyem a kofferomat és menjek utánuk Úgy emlékszem,
egy hét osztállyal rendelkező móc legénnyel cseréltek ki. Még
sajnáltam is szegényt, hogy most már az ő anyja fog sírni. Nem
sokra rá viszont már táncolni lett volna kedvem, hisz vélhetően
olyan kedvező fordulat állt be életemben, ami csak ritkán adatik
meg az embernek. Bukarestbe kerülök, az aszfaltra és csak két
évet katonáskodom! Felötlött bennem egy gyermekkori olvasmányom.
Főhősének életét egy véletlen mentette meg. A kikötő
pázsitján négylevelű lóherét keresett, s mikor rátalált,
annyira megörült, hogy a hajó indulását nem vette észre. S
szerencséjére, mert az a hajó utasaival együtt elsüllyedt! Az én
négylevelű lóherém az Utunk és az emberséges főhadnagy volt,
aki felfigyelt rám.”
A továbbiakból megtudhatjuk, hogy a hadseregben honos
hatalmi játékok mit sem változtak: hamar kiderült, hogy mégsem
az áhított Bukarest volt az úti cél, hanem a Duna, ahol
tüzéreknek képezik ki az oda kerülőket. Itt aztán Sikének is
kijutott a gyakori bozgorozásból, az öncélú, kegyetlen
fegyelmezésből, de a változatosság kedvéért azt egy székely
káplárfiú követte el vele szemben, hogy a hadseregbeli trendnek
messzemenően megfeleljen. A történtek örök életére
megtanították a szerzőt arra, hogy a szolgalelkűség és a buta
kivagyiság nem kimondottan nemzetfüggőek.
„A
Váradon megismert főhadnagy, bár ebből neki semmi egyéni haszna
nem származott, kérés nélkül is, mintegy belső parancsra,
mellém állt és kisegített nehéz helyzetemből. A tizedes viszont
meg akarta mutatni a románok előtt, hogy ő „jó román" és
gondolkozás nélkül móresre tanítja magyar vérét is, bár erre
senki nem kérte, s igazából a helyzet sem igényelte, mert a
katonaságnál is lazábban vett szabad foglalkozás közben tette
ezt. Talán arra gondolt, hogy még néhány ilyen látványos
fellépése után szakaszvezetővé léptetik elő. Tudtommal ez nem
történt meg. Engem viszont néhányszor még megizzasztott, egy
alkalommal a háló második emeleti lépcsőjén hason csúszva
(vagy inkább fékezve) kellett kimenjek az udvarra. Valamiért
nagyon nem tetszettem neki, talán azért, mert neki csak öt
osztálya volt, s írni is alig tudott, nekem meg valamivel több, s
a hiányt brutalitással igyekezett pótolni.”
Sike Lajosnak az ötvenes években kimondottan
szerencséje volt a katonaságnál, sikerült mindig a „talpára
esnie”, akár a macska. Volt ideje és türelme árnyaltabban látni
és megítélni mindazt, amit az átéltek mellett tapasztalt.
Tanúságtételét nem az indulat, a visszavágás, a bosszú
szelleme, hanem az emlékezés hitele vezérelte. Ami távolról sem
jelentette azt, hogy ezalatt sok más társa ne szenvedte volna meg a
rideg kaszárnyai bánásmódot és az ott uralkodó embertelen
viszonyokat...
„Mintegy
összefoglalóként elmondhatom: a két év katonaság nem volt
hiábavaló. Fizikálisan megerősödtem, s lényegében itt jöttem
rá, hogy az ember sokkal többet kibír, mint amennyit magáról
képzel, persze, egész életpályámat és egyben jövőmet nézve,
az adott korban nem éppen azokra az ismeretekre lett volna
szükségem, mint- amelyeket a katonaság adott, ám nekem ebbe nem
volt beleszólásom.”
*
A közös, átszenvedett katonaélmények okán úgy is
mondhatnánk, hogy a katonasors a földrajzi koordináták
tekintetében nem válogat: éppen úgy sújtja a kisebbségit, akár
a többségit, hiszen a feltétlen parancsuralom a föld bármely
részén elnyomást, megalázást, szenvedést, kegyetlenkedést,
önkényt szül.
A világirodalomnak a témát taglaló remekművei (a
Svejket már említettem, de ide sorolható Erich Maria
Remarque-nak nem egy könyve, s mindenek előtt a Nyugaton a
helyzet változatlan-ja, Hemingway Búcsú a fegyverektől
című regénye, Joseph Heller A 22-es csapdája, Henri
Barbusse A tűz című műve, Kuncz Aladár Fekete
kolostor-a, Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje, Ken Follet
Évszázad-trilógiájának elkészült két első kötete
stb. stb.) tárták föl előttünk azt az igazságot, hogy a
katonaság intézménye, minél inkább maga alá gyűri a polgári
társadalmat, egyúttal képes a saját érdekeinek megfelelően
bilincsbe verni és őrületbe hajszolni az egész világot. A két
világháború, majd az utánuk különféle formákban és
megnyilvánulásokban tovább folytatódott, máig tartó hidegháború
kivétel nélkül azt a látszatot kelthetik, hogy a nemzeti
hadseregek fenntartása és katonai kiképzése olyan közérdek, ami
megálljt parancsolhat a későbbi vérontásoknak.
A katonaság mint intézmény – azáltal, hogy a
teljes lakosságra kiterjedő harci képzés biztosításáról
látszik gondoskodni –, szüntelenül felértékeli önmagát,
igyekezvén megszerezni – szolgálatai fejében – a társadalmi
erőforrások mind tetemesebb részét, beruházásoktól kezdve a
zsíros zsoldokig és a külön-nyugdíjakig s hovatovább képtelen
lemondani ekként szerzett előjogairól.
Románia azon országok közé tartozott, akik Európában
az utolsók között látták be, hogy a kötelező katonai szolgálat
intézménye túlhaladott és a belső korrupció egyik teremtő
melegágya. Közvetlenül a rendszerváltás előtti években nem
véletlenül nőtt meg ugrásszerűen azon fiatalok száma, akik
bármilyen úton-módon igyekeztek elkerülni a kötelező sorkatonai
szolgálatot. Ehhez kapóra jött a beiratkozás a teológiai
fakultásokra, az illegális külföldre távozás, különféle
hamis orvosi igazolványok beszerzése, a sorozóirodákban, a
katonai hierarchia különböző szintjein dolgozó befolyásos
személyek pénzben és/vagy természetben való megkenése.
Tanulságos ebből a szempontból az az interjú (Carmen
Preotesoiu: „Riscam sa iesim din istorie” – Félő, hogy
kiszorulunk a történelemből), amit a Jurnalul National közölt
2006 októberében – a Román Hadsereg Napján – egy tartalékos
ezredessel a sorkatonai szolgálat fejlődéséről a kezdetektől
(vagyis Cuza erre vonatkozó törvényétől) napjainkig. A
riportalany, bár szívvel-lélekkel a népi-nemzeti hadsereg
fenntartásának a híve, őszintén elismerte: annak ellenére, hogy
a népi hadsereg sok jeles megvalósításból, nehéz helyzet
megoldásából hősiesen kivette a részét (egyik példának – a
Duna-Fekete-tenger csatorna mellett – a transzfogarasi utat nevezte
meg,), a hadseregre bízott munkálatok szoros határideje nem tette
lehetővé az amúgy létező, a hadseregben foglalkoztatottak emberi
biztonságát és méltóságát célzó törvények betartását.
Nem biztosították az előírt élelmiszer adagokat, nem tartották
tiszteletben a munkaidőt, a katonák pihenését. A nehéz munkákra,
feladatokra rendszerint a büntetett előéletű fiatalokat, továbbá
a parancsoknak könnyen engedelmeskedő, egyszerűbb embereket fogták
be, akikkel bármit el lehetett végeztetni. A fiatalok
értelmesebbjei a különböző fegyvernemeknél kaptak kiképzést.
Az interjú dióhéjban végigvezet bennünket a román
sorkatonaság történetén. Eszerint 1864-ben fogadják el a
sorozásról szóló ama törvényt, amelyben megjelenik
fegyverforgató nemzet fogalma, s vele együtt a kötelező katonai
szolgálat minden állampolgár számára. Ez volt az az elv, amelyen
a későbbi idők folyamán, a történelmi helyzet és szükségletek
függvényében finomítottak. Így a kötelező szolgálat
időtartama és feltételei gyakran változtak. A két világháború
mindenképpen jócskán szorított a srófokon, a haderő mennyiségi
igényei, illetve a nagy emberveszteségek miatt.
Régebben a kötelező szolgálat akár hét évre is
szólt. A katona napi programja reggel fél hat és este fél tíz
között zajlott. Eltávozásról szó se lehetett, az csak egy
későbbi időpontban vált lehetővé. A sorozási korhatár 21 év
volt – egybeesett a nagykorúsággal -, később 16-17 éves korra
is lecsökkent, a honvédelmi szükségleteknek megfelelően.
Úgy tűnhet, hogy a nép általános fegyverforgatásra
való befogása akár forradalmi veszélyt is rejthetett volna
magában. De a gyakorlat azt mutatta, hogy a katonaság inkább
egyfajta életiskolává vált nemcsak a fiatalok, de az egész
társadalom szemében. Nem számíthatott házasságra érett
fiatalnak az a legény, aki nem esett át a kötelező katonai
szolgálaton – ez a mentalitás ma még elevenen él Máramaros
falusi településein, annak ellenére, hogy jó pár éve a
katonaság intézménye szerződéses alapon működik; a fiatalok
fizetésért szegődnek el a hadseregbe és meghatározott
feladatokat végeznek. Az önkéntesség viszont könnyen elcsúszhat
a zsoldos szellem irányába. A NATO keretében történő és egyéb
külföldi küldetések alkalmanként vonzóvá teszik a katonai
mesterség felvállalását, de a helyzet mégis csak az: a fiatalság
nagy része pillanatnyilag tartózkodik a hadsereg intézményétől,
mert nem lát benne értelmes, életre szóló célt. Ugyanakkor
taszítja a hadseregben tovább élő kincstári szigor, a soha meg
nem szűnt büntetőrendszer.
Az interjúalany szerint nagy számú tisztes akad a
román hadseregben, akik önkényesen visszaélnek a büntetéssel
mint nevelési eszközzel. A kollektív büntetés elvét jó ideje
eltörölték ugyan, de a gyakorlatban továbbra is alkalmazzák.
Régen például, egy elvesztett ütközet után minden tizedik
katona fejét lecsapták. Később „csak” agyonlőtték őket,
még később már csak alaposan agyba-főbe verték.
A hadseregben rendnek kell lenni és fegyelemnek, de ezt
nem lehet bármilyen eszközzel elérni. A parancsnokok e téren sem
álltak a helyzet magaslatán.
A hadsereg tekintélyének mindenek előtt azok a
katonai vezetők ártottak, akik mindenből megpróbáltak anyagi
előnyt húzni, akik loptak és csaltak s a beosztottjaik munkaerejét
saját hasznukra fordították. A szovjet típusú hadsereg-koncepció
átvételével elterjedt az a mentalitás, hogy az egyes ember érdeke
eltörpül az általános, a nagy érdek mellett. A katona mint egyén
nem sokat számít – egy hadigépezet része.
A múlt és a jelen, a beidegződések és a
mentalitások óhatatlanul összekeveredtek a román hadsereg
életében, és ez okozta a vesztét...
*
Nem is olyan régen még eleven hagyománynak számított
Erdély-szerte, de Magyarországon is az ún. regruta búcsúztató,
a regruta bál. Aminek mindenütt az volt a lényege, hogy a
hadseregbe vonuló újoncokat közösségileg megünnepelték,
elbúcsúztatták.
Sike Lajosékat még ilyen nóták kísérték el
útjukon a nagyváradi állomásig:
„Mikor
kezdtem kofferomat pakolni,
Édesanyám
akkor kezdett siratni.
Édesanyám
ne sirass,
Inkább
pálinkát hozass.
Hadd
igyon a szegény regruta-fiad!"
„...Mikor
megy a legény októberben katonának,
Azt
mondja a lánynak, kísérj ki az állomásra,
Nem
kísérlek babám, lehullott a gyöngyharmat a földre.
Vizes
lesz a ruhám, édesanyám megver érte.”
Közben pedig itták a bort s a felpántlikázott
regruták csak úgy sepertek szekerükkel a község főutcáján...
Amióta megszűnt a kötelező katonai szolgálat, a
hagyomány mindinkább holt rítusként háttérbe szorult, bár
némely helyen még igyekeznek ünnepi külsőségeit, szokásrendjét
felújítva megtartani, előadásszerűen, néprajzi látványosságként
kultiválni. Ez is azt jelzi, hogy a katonáskodás intézményében
bekövetkezett gyökeres változás fogadtatása távolról sem
egyértelmű.
Romániában számos politikus fölvetette már, hogy jó
lenne visszatérni a kötelező sorkatonaság intézményéhez. A
döntést egyelőre bölcsen halogatják, várván, hogy miként
lépnek a kötelező katonaságot már korábban eltörlő országok.
Magyarországon, bár politikai konszenzus alapján Romániánál
hamarabb törölték el a sorkatonaságot, ma már mind
erőteljesebbek azok a hangok, melyek a visszaállítást követelik.
Szándékaik alá játszanak azok az európai folyamatok is, melyek
eredményeképpen például Ausztriában még mindig megtartották a
kötelező katonaság intézményét. Norvégiában nem hogy
eltörölnék, de újabban a nőkre is kiterjesztették a kötelező
szolgálatot, a nemi semlegesség jegyében. Izraelben is tartja még
magát a kötelező sorozás törvénye, de már radikálisan csökken
a szolgálat időtartama és egyre nagyobb a tömeges tiltakozás az
intézmény fenntartása ellen. Tény, hogy pró és kontra
vélemények egyforma súllyal és vehemenciával csapnak össze, ami
arra utal, hogy Európa – és valamiképpen a világ –
erőegyensúlya távolról sem annyira szilárd, ahogy azt mutatni
szeretnénk. Sokan vélekednek úgy, hogy a sorkatonaság eltörlése
lett táptalaja egy egész sor társadalmi lazaság, deviancia,
perverzió elterjedésének. Vannak akik mindenek előtt nem is
honvédelemnek tekintik a hadsereget, hanem egyfajta életiskolának,
amely megtanítja a fiatalokat a különféle túlélési
technikákra. Ja, hogy eközben hull, pusztul, életre szóló
sérüléseket kaphat a „férgese” is? Ez már ilyen – vélik a
túlélésre kész keménykedők, akik a legkülönbözőbb égtájakon
úgy hiszik, hogy csakis nekik áll a zászló...
Csíkszereda,
2013. november
Pintér Jenő rajzai a Török Sándor könyvéhez
Az olvasónaplót az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam